AZ ÜNNEPÉLY.

Másnap reggel az utczák be voltak hintve zöld fűvel a hídtól a megyeházig; a házak oldalai fellombozva jegenyeágakkal, az ablakokban megjelentek a nemzetiszín-zászlók, a tornyok minden ablakából széles lobogók repkedtek a derült légben: úgy látszott, mintha az egész város repülni készülne.

És az utczákon az ünnepi zaj; vasárnapi öltözetű nép, ezüst gombos, ezüst lánczos férfiak, selyemruhás polgárnők, közbe egy-egy daliás alak, panyókára vetett mentével, fityegő csákóval, hosszan engedve maga után csörömpölni ezüstös kardját; egy-egy csoport nemesi bandérium, lóháton, mely hadnagya vezetése alatt a közeli falvakból jő, kék mentékben, tarsolyos kardokkal; török muzsikával haladó polgári díszőrség; a becsületes czéhek pompás zászlóikkal, miknek egyikét nyolcz férfi válla emelte nyolcz rudon, a középső ruddal maga a czéhmester tartá az egyensúlyt; az iskolák növendékei hosszú orgonasípsorban és a mindenféle látni-tudnivágyó tarka néptömeg mindenütt, mely minden utczát ellepett, a merre a díszmenetnek jönni kellett.

A Duna a váron felül két ágra szakad s egy kis szigetet képez; a városból e szigetre álló híd vezet, melynek szokás szerint két osztálya van: egy a szekerek, más a gyalogjárók számára.

A gyaloghíd ezúttal el van mindkét oldalán zárva a válogatatlan tömeg előtt; a cordont két-két városi és megyei drabant képezi a két bejárásnál és most még, midőn a nép csendes hangulatban van, s a kék dolmány az uralkodó szín, tökéletes sikerrel. A szűrös, inges és mezítlábos még most a sziget-partokon ácsorog, s a nagy jegenyék soraira kapaszkodott fel; onnan várja a látandókat.

A gyaloghíd közepén van egy tágasabb tér, melynek hátuljában látható rendes napokon szent Nepomuk János szobra; e rendkívüli napon pedig ugyanaz előtt egy menyezet van emelve s gyönyörűen feldiszítve virágfüzérekkel, zászlókkal és szalagokkal azon úrhölgyek számára, kik a lovagias ifju nádornak bejövetelekor elmés feliratú babérkoszorút fognak átnyújtani. Tehát a gyaloghíd azért van elzárva, hogy a néptömeg e díszes csoportozatot az ünnepjárat hevélyében meg ne bolygassa.

Az ünnepély programmjában a mult éjjel az a változtatás történt, hogy Hargitay nem a kiszálláskor üdvözlendi a magas vendéget, hanem a megyeházba lépte után. Amott rövid szavakkal a városi küldöttség fogadja.

A sziget hegyén, a honnan nagyon keveset lehet látni az egész ünnepélyből, áll egy vén, száz évesnél öregebb, terepély fűzfa, az alatt van egy kis pad.

Ezen a helyen, a hova mai nap bizonyosan senki sem fog tévelyedni, találjuk Pusztafit és Lávayt. A távol emberi zaj, mint egy méhköpű zúgása, hallatszik idáig; senki sem zavarja a beszélgetőket.

– Látod fiu, szólt Pusztafi, nincs olyan helyzet, a minek okos ember hasznát ne tudja venni. Itt van most egy diadalút: egyik dicsőséget nyer belőle, más hivatalokat; te menyasszonyt. És az a leány valóban megérdemli, hogy nőd legyen. Elteszem emlékeim közé névaláirását; még a keze sem reszketett. Hát a tied nem reszket-e? No ezt szeretem. Ne gondolj a jövővel; a bátor szív előtt meghunyászkodik az s csak a gyávákat üldözi, mint az ugató eb. – Csak olyan soká ne volna az este. Kivált az a nehány óra, míg a processio tart, igen hossszú lesz nekem.

– Nem jösz velem?

– Azt jól tudod.

– Hát kivánod, hogy veled maradjak?

– Sőt ellenkezőleg, követelem, hogy kedvesed közelében légy, mert én úgy érzem, valami baj történik vele. Tudod, hogy én minden ilyen ünnepélynél úgy érzem magamat, mint a macska földinduláskor. Vigyázz rá.

– Az igaz, hogy képtelen gondolat volt a hídra állítani a tribunet; de te mit fogsz addig csinálni?

– Itt maradok a sziget végén, beleülök egy csónakba és csendesen horgászom. Hanem megállj. Még úgy is korán az idő; nincs mért sietned. Szeretném hallani, mivel akartad felköszönteni a magas vendéget? Úgy sem fogja senki meghallani kárba veszett dikcziódat; legalább halljam én.

– Jól van. Halld meg. Körülbelül így szóltam volna hozzá: «Uram! azon városba léptél, melyre nézve e hon földe egyedül mostoha anya. Nyolczvanöt év előtt a földindulás rommá döntötte ezt: a romok alapjaira új város épült. Ötvenkét év előtt az árvíz pusztította el; a pusztaságnak újra lakói lettek. Harmincz éve tűz emésztette meg; hamvaiból ismét újra támadt. Húsz év óta a várerődítés egész negyedét rontá le s tette legelővé, a város odább ment és újra fölépült. E kis tér lakóit minden csapás üldözé, maga az alattuk álló föld is. És im e házsorok, e templomok beszélnek és mondják: hogy e nép még csapásaiban is szereti, imádja és nem hagyja el szülötteföldét. Uram! e csodás honszerelem bűvkörébe lépj be és maradj meg abban, mert a ki azon belül van, az mind végig sérthetetlen!»

Pusztafi meglökte tenyerével barátja vállát.

– Eredj, te balga! Nagyon jó, hogy el nem mondtad. Hiszen ez szép.

Egy ágyúdördülés a túlparti hegytetőn jelenté, hogy a gőzös, mely a magas vendéget hozza, már látható.

Lávay sietett a hídra jutni, melyhez már akkor fegyveres hadsorok tartották hozzájárulhatóvá az útat. A gyaloghídon is annyi volt már a szabadalmazott néző, hogy munkájába került a baldachin közelébe juthatni; a hol azután Márton huszárral összetalálkozva, e kellemes társaságban megmaradt.

Márton huszár nagy tisztelője és pártfogója volt a kiadott vőlegénynek. Ő egyedül maradt változatlan irántai érzelmeiben, politikai hitvallása daczára; pedig hiszen ő volt legérzékenyebbül sértve általa: mert ha a paraszt is úrrá lesz, hát akkor a szegény hajdúk hivatala hová alacsonyul le!

Hanem azért Márton huszár nem szünt meg egykori kegyenczét pártfogolni.

– Csak ide álljon mellém a tens úr; majd én helyet csinálok, szólt protectori arczczal. Innen legjobban lehet látni a zászló mellől.

Tudniillik, hogy nem a díszmenetet lehet legjobban látni, hanem a kisasszonyt, ki pompás díszöltözetben a többi delnők között a tribünön áll.

– Bizony gyönyörű teremtés! mond Márton hajdú. Balszomszédja azt a bársonyruhás lovagot érti, a ki akkor vágtat végig a hidon, s azt mondja rá: az ám; pedig Márton a jobb oldalra beszélt s egészen másra gondolt.

Halkan súgva folytatja Bélához:

– Tegnap este a kisasszony fekete kenyeret hozatott magának a cselédektől, azt mondta, hogy már ezután olyanhoz akar szokni.

Lávay szemei meg nem tudtak válni Judit sylphidi termetétől.

– Ide nem nézne egy világért, pedig tudja, hogy valaki közel van; dörmög Márton.

Most újra három lövés hallatszik a szigeten és arra hat dördülés egymás után a várfokon és újra ágyú ágyú után; van olyan ember is, a ki megszámlálja: hányat lőnek?

A városban minden harang megszólal, a tornyok üdvkiáltása túlzengi az emberi riadalt, mely ezernyi ezer szóval köszönti a lobogós zászlókkal érkező gőzhajót; minden hangzik a földtől a jegenyék tetejéig és a háztetőkig; s az örömriadal úgy hömpölyög odább-odább, a mint a sziget felől a díszmenet közelebb húzódik.

Mennyi pompa! mennyi igaz lelkesülés!

A diadalívek alatt egyenkint tünedeznek elő a polgárőrség csapatjai, elől a tábori zenekarral, mely a Hunyady-indulót harsogtatja, azt a dalt, melynek refrainje ez: «éljen soká a hon, éljen a király!» Utánuk a lovas nemesi bandérium, melynek zenekara skarlat ruhás czigány trombitások csapatja fehér lovakon; mind szép rendben vonulnak végig a hídon, büszke, harczias tartással. És azután következnek az úrlovagok, pompás sujtásos paripákon, arany sujtásos bársony öltözetben; kócsagos, forgós kalpagokkal, villogó szablyákkal, miknek aranyos tokja a fényes kengyelhez verődik. És ennyi deli lovag közepett, aranyos díszhintóban maga a nádor, egy szép daliás arczú férfi, élte ifju korában; magas homloka, szelíd szemei, hosszúdad arcza, szép magyaros szénfekete bajusza s egész tekintetének férfias nyájassága olyan önkénytelen vonják felé minden szem tekintetét.

Ki tehetne az ellen, ha ennyi ember töri magát a hintó közelébe juthatni; egy örvendetes «éljent» kiálthatni az ország legelső választott tisztviselőjének s elfoghatni egyet azon szíves mosolygások közül, mikkel az a nép üdvözletét viszonozza?

A nádori hintó körül tóduló néptömeg, a mint a széles útról a keskeny hidra ért, egyszerre összeszorult. Itt már erősen megszaporodott azokkal az elemekkel, mik eddig a jegenyéket tarták megszállva, s a miknek meggyőződésük az, hogy a mikor ilyen jó nap van, akkor minden polgárnak kötelessége semmi szóra sem hallgatni.

A két megyei hajdu a gyaloghíd végén nyilván gyönge oltalom volt e közeledő ár ellenében. A mint azt minden ember előre láthatta, a hogy a diszhintó a hídra ért, az örömujjongó tömeg egy percz alatt elfoglalta a gyaloghidat, az ellenálló őrséget elkapva, mint a vihar a kaszált füvet. Néhány perczig lehete még látni a néptömeg közül kiemelkedni egypár küzködő tollbokrétát és fenyegetőleg fölemelt kardot. Azok is eltüntek nem sokára, a csákókat és kardokat bizonyosan belelökték a vízbe. Azontúl nem állt semmi az útban. A ki a gyaloghídon volt, azt a közeledő ár mind tömte jobban a tribün felé.

– Tens uram, itt baj lesz! dörmögé Márton huszár Bélához fordulva.

– Az bizonyos. Már most segítsünk, a hogy lehet. Adja ide Márton a kezét: ketten tán visszatarthatjuk a népet csak annyi ideig, míg a nádor az asszonyoktól átveszi a koszorút, mert azután egy percz mulva úgy össze fogják törni ezt a vékony sorompót, mint a pozdorját, de legalább az alatt a hölgyek csendesen eljuthatnak a híd tulsó végéig s ott hintaikba ülhetnek.

– Jól lesz tens uram.

Azzal még egy pár becsületes hajós legény segítségével megkisérték azt a feladatot, ezernyi rohanó alakból tömörült emberoszlop nyomását egy négyszögölnyi területen, ellenvetett vállakkal visszatartóztatni, a mely néhány perczre sikerülhetett, de a mint sűrűbb lett a rájuk nehezülő tömeg, akként kelle nyomról nyomra engedniök.

A hölgyek pedig a baldachin szárnyaitól takarva, nem látták ezt az egész veszélyt, csupán az örömzajt hallották belőle s az érkező nádor arczán függött figyelmük.

S e terhes pillanatban Hargitaynénak, ki leánya oldalán állt, az az ötlete jött, hogy egy egyszerű «sokáig élj» kiáltás helyett valami szép rhygmust mondjon a nyujtott koszorú mellé.

Már ekkor Lávayt és Mártont egész a tribüneig szorította az ellenállhatlan néphatalom, s a korlátok recsegni kezdtek.

Hargitayné nem látott, nem hallott abból semmit. Ünnepélyes hangon kezdé:

– Mélyen tisztelt…

Abban a perczben egy rögtöni roppanás hallatszott, rá egy rövid, egy borzasztó ordítás, minő száz meg száz megölt ember utolsó jajkiáltása…

A gyaloghid a túlteher alatt harmincz ölnyi hosszuságban egyszerre leszakadt, s hölgyeivel, zászlóival, szent képével együtt a Duna közepébe zuhant.

A következő perczben nem látszott a víztükrén más, mint uratlan fövegek, fennlibegő díszkoszorúk, s lemaradt zászlók. A többi a víz alatt volt.

Azok között Béla és Judit.