A KÉT ÖREG.

A régi kis kert az invalidus fákkal, a quietált rózsabokrokkal, a penzióba tett kaktuszokkal, az amputált trillageokkal még csak mindig megvan a maga rokkant állapotjában. A szomszédok hiába számítanak rá, hogy majd hozzáveszik a maguk telkeihez, átalakítják, újra beültetik: a vén csont még mindig a föld felett jár és számítja magát az élők közé.

Pedig már alig van egy ismerőse a városban.

Az egész kis város népe átváltozott. Nemcsak az, hogy a gyermekekből férfiak, asszonyok, az asszonyokból, férfiakból öregek, az öregekből «csendes emberek» lettek, hanem más nép is költözött a régi helyébe.

A megye vezérei, a táblabiró-világ, ott künn búsulnak faluikon s akkor már nagyon nagy bajuk lehet, mikor egyszer-egyszer a városban megpillanthatja őket valaki. Aztán az is rosszul esik, hogy nem borotválkoznak többé: a síma arczú ismerősök mind tüskés, bozontos, őszbe csavarodó szakállakat eresztettek, mintha még külsejükben is szakítani akarnának a multtal.

A kereskedők, a tősgyökeres magyar financierek nem lakják többé a Vág-Duna hosszát; átköltöztek élénkebb kereskedelmi városba, s a régi jó családok egymásután hagyogatták el egykor oly mulatságos tanyáikat. A tűz után egész utczák maradtak építetlenül, s a mik felépültek is, alig találja magát bennük otthon a régi ember.

Hajdan minden jó embernek volt egy kis jó háza, abban lakott vidám családjával. A ki végig ment az utczán, minden ablakon beköszöntgetett; most ezek a jó házak el vannak hagyva gazdáiktól; élelmes faj vette ki azokat bérbe; ajtót töretett az ablakok helyén, árul a salva quardia küszöbén tűt, czérnát.

Mikor a vén ember végig megy szokott sétája után a hajdan oly ismerős utczán, szomorúan számlálgatja magában: már itt is boltajtót törnek, amott is üveget árulnak; a régi úri házakból mind kurta kereskedők boltja lesz már.

Ez persze nagyon jól van így, hanem a vén csont nem akarja azt megszokni.

Az új nemzedék dolgozni, keresni, szerezni siet; megalázza magát, ád, vesz, nem törődik ócska emlékekkel. Ezt már a vén csont nem érti; neki harczi munka, nemesi parancsszó, fényes ruhák, fényes napok voltak ifjusága álmai; nehezen tud beleébredni ebbe a szürke világba.

Csak az öreg Lávayné házában nincs még czérna-áruló bolt. Kár, hogy az is Pesten lakik most, mióta fiát újra föltalálta. Ugyan, hogy tudja megszokni azt a Pestet?

Kolbay nagyon nélkülözte azt, hogy déltájon nem látja a tisztes öreg matrónát kinézni az ablakán s nem mondhat neki egy keserű jó napot.

Hát egyszer, a mint menne haza felé, mélyen elgondolkozva, az ismerős hang az ismerős ablakból megszólítja:

– Jó napot, őrnagy uram!

Kolbay meglepetve pillanta fel és egészen kiderült feszes arcza, a mint az ablakban meglátta Lávayné arczát. Sokszor vigasztalta őt itt az ablak alatt, most bizonyosan nincs már szüksége rá.

– Meg se látná az embert, őrnagy úr, ha meg nem szólítaná.

– Bizonyomra, mindennap benéztem a kegyed ablakán asszonyom, de soha sem láttam egyebet ezeknél a muskátliknál. Meg is látogatom kegyedet azonnal, ha megengedi.

Az öreg asszonyság sietett ki vendége elé s erősen csitítá a házőrző ebet, mely vén létére még meg akarta szolgálni kenyerét, pedig csak inkább tátogott már, mint ugatott.

Az öreg diadalmasan szorítá meg az asszonyság kezét s látszott arczán a büszke gondolat: no ugy-e megmondtam, hogy az a menyecske derék asszony; – bár fennhangon nem akart is dicsekedni győzelmével.

– Bizony nagyasszony, már azt hittem, végkép odamarad azon a Pesten. Nagyon megszerethette az ottlakást.

Az öreg asszonyság leülteté Kolbayt a pamlagra, maga pedig rokkájához ült és nem felelt erre a kérdésre.

Kolbay azt hitte, hogy tovább is lehet tréfálni.

– Persze, ott egyik mulatság a másikat éri; a sok estély, soiré, vagy hogy nevezik, a sok concert. Aztán mindennap szinházba. Mikor az ember menyének páholya van. Tudom, sokat gyönyörködött gyermekeiben. Azt csodálom, hogy vissza tudott térni ebbe a mi idegenné vált otthonunkba.

Lávayné arczán két könycsepp gördült végig; eltitkolta; orsóján igazított egyet.

– Őrnagy úr, szólt azután komoly hangon, ha kegyed nem látogatott volna meg ma, holnap én mentem volna el oda.

– Nagy szerencsémnek tartottam volna. Ezzel tartozott is nekem, asszonyom, mert én voltam az, a ki kegyedet legközelebbi látogatása alkalmával csaknem kikergettem a házamból, s azt kegyed még nem köszönte meg nekem. No de elengedem. Hát mit mondtam, ugy-e? Hát nem volt-e igazam? Hát nem találta-e gyermekeit a legboldogabbaknak a földön?

Az öreg asszony hosszú szálat eresztett rokkáján s fejét csóválta, azután csak kimondá nagy elszántan:

– Az én gyermekeim nem boldogok.

– Hogyan? szólt egészen elszomorodva a hadastyán. Nem boldogok? Asszonyom, asszonyom, egyszer már csalódott kegyed; gondolja meg másodszor is, hogy mit mond? Azt az asszonyt már egyszer félre ismerte, és én azt mondtam: az az asszony derék és hű nő; és most is azt mondom, Judit derék és hű nő.

– Igaz, Judit derék nő, hű feleség.

– Nos? Tehát akkor nem értem a dolgot.

– Nem ő a hibás!

– Nem ő a hibás? kiálta fel, térdeire csapva elszörnyedtében Kolbay. Tehát a másik?

– Igen, a másik!

– Béla?!

– Az, a fiam.

– Oh, ezt szörnyüség kegyedtől hallani. Ez határos a hitetlenséggel. Hiszen asszonyom, ha Judit nem volna oly szép, oly okos, oly jó, mint a milyen, hanem egy hárpia volna, meduzafővel, és ostoba, mint a kő, még akkor is egy becsületes embernek, mint Béla, tenyerén kellene őt hordozni azokért, a miket szerelmében miatta merészelt!

– Úgy van. És Judit szép, okos és jó nő – és Béla el tudott róla felejtkezni.

– Hihetlen. Kegyed meséket mond. Volna asszony, a ki vetélytársa merne lenni egy nőnek, ki férjeért a poklokon tört keresztül? ki el merné, el tudná csábítani Judit kedvesét?

– Van.

– Oh az nagyon rossz szivű, nagyon ravasz és cselszövő asszony lehet.

– Úgy van. Nagyon rossz szivű és ravasz. Fertőyné az.

Kolbay hátra esett a pamlag támlájáig e szóra.

– Szerafine? Az én hugom?

– Igen. A kegyed huga. Hogyan jött? miként jött? azt senki sem tudja kitalálni; elég az, hogy egyszer összetalálkozott Volozoff herczegnél Béla Fertőynével.

– Volozoff herczegnél?

– Én nem tudom, ki az? nem is akarom tudni. Én csak annyit tudok, hogy a mióta Béla onnan visszajött, egészen átváltozott. Otthon titkolózik előttem és neje előtt; viselete mogorva. Szeszélyes, sokat utazik és nem mondja meg hová? Én tudom, hogy hová? Fertőyné válni akar férjétől s Béla az asszony pörét viszi.

– Ah! kegyed milyen ujságokat mond nekem.

– Ezt sem tudta még? Igen. Béla Fertőy Szerafine válópere miatt utazik egész Erdélyig, a hol, mint mondják, könnyebben megy az elválás. Hogy mi jutalom vár reá érte? az az ő titka. És a mellett nejét elhanyagolja. Nejének van egy örökségi pere ugyanazon Fertőy ellen; abban a végtárgyalás közeledik s ő egy betűt sem dolgozott benne hónapok óta. Ha előhoztam neki, röviden azzal fizetett ki, hogy minden rendben van már. És a nő sejt mindent, mert nem volna nő, ha nem sejtene. Érzi, mindennap látja, hogy mellőzve van, és nem mutatja azt senkinek. Judit, ki olyan híven tud szeretni; Judit, ki oly büszke, nem mutatja azt, mi fáj neki odabenn, a mikor egy más asszonyért férjétől így megalázva van! Én nem láttam ezt az asszonyt sírni, nem hallottam panaszkodni, pedig a homlokáról olvashatom, hogy szüntelenül e felől gondolkozik. Oh uram, ettől az asszonytól sokat tanultam. Ez az asszony egy martyr, egy angyal. Ez az asszony egy tekintettel nem tett még szemrehányást férjének, s ha én vádoltam, ő védelmezte előttem.

– De hisz ezek infamis dolgok, a miket kegyed én nekem itt elmond. Csattant fel az öreg úr, haragja teljességében. Mi szüksége Szerafinenek egy család nyugalmát megháborítani? Nem talál Bécstől Pestig ugrifüles gavallért eleget, a kiket elbolondítson? egy nős férfival akarja még magát hírbe keverni? No, asszonyom, ezt köszönöm, hogy velem közlötte. Én be fogom önnek is és másoknak is bizonyítani, hogy a vén Kolbay még nem olyan vén, mint a milyennek hiszik.

– Mit akar ön tenni?

– Holnap rögtön megyek le Pestre, felkeresem Szerafinet, és az nagy számadás lesz, a mit én fogok vele elkövetni.

– Ezt vártam öntől, szólt Lávayné, felállva helyéről s megszorítva a hadastyán kezét.

– Ugy-e bár, meg volt győződve előre a felől, hogy így fogok tenni? Nem fog bennem csalatkozni. No, az nagy számadás lesz.

– Úgy együtt fogunk utazni, holnap én is visszamegyek.

– Ugy-e bár? Kegyed pedig a fiát fogja elővenni.

– Minden erőmmel.

– Szeretném látni, ha két ilyen öreg, mint mi, összefog, ki állhat nekünk ellent? No az nagy számadás fog lenni!

– Köszönöm uram, hiszen csak azért jöttem fel Pestről.

Kolbay el volt ragadtatva az által, hogy Lávayné annyira bízott egyenes lelkében és hatalmában; hazáig menet sokkal büszkébben rakta merev lábait, mint máskor, s még a kapuja küszöbén is elmondá egyszer:

«Az nagy számadás lesz!»

Szerafine nagyon meg lehetett lepve, midőn egy délután sétakocsizásából hazatérve, asztalán Kolbay őrnagy látogató-jegyét találta.

Kolbay kimozdult fészkéből! Ő, a ki húsz év óta a város határán túl nem volt. Ennek valami nagy baja lehet. És hogy épen unokahugát jön látogatni, a kit még első férjéveli menyegzője előtt oly haragosan elutasított; ez épen rendkivüli időket jelez. Nagy bajának kell lenni.

Szerafine az utóbbi napokban annyira el volt telve új phantasmáival, hogy az öreg ember emléke egészen felzavarta kedélyét.

Azon nap óta, melyen Béla azt mondá neki, hogy váljék el férjétől s azon est óta, melyben őt a lánghalálból kiragadta, egészen megváltozott e szeszélyes asszony lelkülete. Nappal ábrándokba, álmokba elmerülve kereste a magányt, és éjjel? Hát az éjjeli álmok mit szóltak hozzá?

Azok is ámították.

E naptól fogva az örökkön élő rém elmaradt álmaiból, mintha önkényt helyet akarna adni egy másiknak, mintha ő is beleegyeznék abba.

Most már az ifjukori játszótárs volt álmainak örökkön visszatérő képe. Száz alakban, száz helyzetben, mindig ugyanaz a kép; a biztatás, a csáb, megelégedés, a családi nyugalom, a szenvedély, a féltés minden jeleneteiben.

És Róbert rémképe végkép elmaradt.

A sápadt asszony arczán ismét kezdett életpir derülni. A herczeg, ki őt néha meglátogatta, arra unszolá, hogy most festesse le arczképét s a tavalyit mázoltassa be, mert az rossz.

Szerafine annyira beleélte magát egy határozatlan, semmiféle alakkal nem biró jövendőbe, hogy az ismerős múlt újra megjelenése, melyet nagybátyjának neve idézett elő, úgy hatott rá, mint egy üdülő betegre a régi bajnak újra jelentkező symptomái.

Vajjon miért jöhet Kolbay?

A komornyiknak azt igérte, hogy egy óra múlva visszajön. Ha igérte, hát bizonyosan itt is lesz.

Szerafinnek kevés volt ez óra elhatározni, hogy minő szerepet játszék egy ember előtt, a ki sehogy sem illik bele megszokott környezete chablonjaiba? Víg legyen, tréfás, enyelgő? hagyja játszani ötleteit, mint otthon kis leány korában? vagy mutasson gravitást, az úri asszony tekintélyét? vagy szívélyes, nyájas, édeskés legyen, mint szokott az ember rokonához lenni, a kit rég nem látott? Vagy közönyös, blasirt legyen, mint a kinek mindegy, akárki jön megy ki s be küszöbén?

A nagybátya pontosan megérkezett. Már a salonban hallá Szerafine ismert rekedt torokköszörülését; a komornyik utasítá őt a nagyságos asszonyhoz, ki boudoirjában vár reája.

Az, hogy Kolbay megjelenése feszes volt, nem lehetett nagyon feltünő: ez ő neki már typusa volt. Azért Szerafine fogadhatta őt nyájasan; mondhatta neki: «hozta Isten, édes bácsi! Ezer éve hogy láttuk. Mi jó vezeti ide hozzánk?»

– Hozzátok? szólt megnyomva a végső szótagot az öreg. Én úgy tudom, hogy csak hozzád. Fertőy házánál kerestelek, s ott azt a választ nyertem, hogy ti már több hónap óta külön laktok.

– Igen, mi válunk. De hát üljön le bácsi, nálam. Szerafinét az lepte meg, hogy Kolbay őt első látogatásra tegezni kezdé, a mit különben soha sem tett.

– Köszönöm. Épen csak azért jövék, hogy megtudjam, miért váltok?

– Ismeri ön Fertőyt?

– Ismerem.

– Akkor tudhatja ön, hogy miért válunk?

– Én semmivel sem ismerem jobban Fertőyt, mint te ismerted, mielőtt hozzá mentél. Ha azt értem, hogy miért válsz el tőle? akkor azt nem értem, hogy miért mentél hozzá? S ha azt tudom, hogy mi okod volt hozzá menni? akkor azt nem tudom, hogy miért válsz el tőle?

Szerafine elég szerencsétlen volt a helyett, hogy e dilemmából egy bon mot-val kivágja magát, azt kérdezni nagybátyjától: hogyan érti ezt?

Megkapta azután a mit keresett.

– Kedves Szerafine, ne vegye tőlem rossz néven (most már nem tegezte többé), nem is veheti, ha én a kegyed életét kritikai szemmel tekintem. Régóta nézem kritikai szemmel; egyéb dolgom sincs már a világon, mint azt a regényt tanulmányozni, a mit kegyed saját életéből csinál.

– Kérem, szólt bele Szerafine, a tárczaregényeket nem szokás addig megbírálni, míg be nincsenek végezve.

– Kivéve azt az esetet, a mikor a regény tárgya oly regiókba száll alá, a mik az olvasót azon nyilatkozatra birják, hogy «erre a lapra tovább nem prænumerálok».

– No és az én regényemnél az volna az eset? szólt Szerafine neheztelő hangulattal.

– Tán nincs. De lehetne. S épen azért én nem mint kritikus, de mint jó barát jövök a szerzőt valamire figyelmeztetni. Ha egyszer be van fejezve a regény, akkor a kérlelhetlen kritika veszi bonczkése alá, akkor már javítani nem lehet rajta. Még most a kifejlődés en famille intézhető el; a törlés még most szabad.

Szerafinét meglepte a kifejezések gondossága nagybátyjától, ki különben nyers, válogatlan szavú volt, s most még eszébe jut, hogy hirlapi körülirásokat használjon. Ezzel nagy változásnak kellett történni.

– Kedves Szerafine, azt kegyed nagyon jól tudja, hogy én milyen keveset alkalmatlankodtam kegyednek azon észrevételeim unalmas előadásával, a miket kegyed életének meglepő fordulatai bennem és más akárkiben is támasztottak. Azt mondtam magamban: ez a nő úgyis büszke valakitől tanácsot elfogadni, hadd menjen a maga útján. A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de sárba soha sem viszi.

Szerafine ajkai vonaglottak e szavakra; nem felelt, összeszorítá ajkait.

– Családunk minden tagja dölyfös volt: azt szerettem; folytatá az öreg úr, még keményebben tartva fel nyakát katonás nyakörvében. Az emberek nem szerettek bennünket, azt mondták, hogy kevélyek vagyunk. Én nem kivántam tőlük egyebet. A környékben mi voltunk a haute volée. Gúnyoltak bennünket vele, de ez a gúny nekem tetszett. Önnek az apja nemcsak születési, de pénzaristocrata is volt; nagyobbra tartotta magát a főispánnál a vármegyében. E büszkeség sok pénzébe is került; én láttam, hogy szórta marokkal vagyonát a dölyf miatt. – Milliomot hagyhatott volna, ha alázatos tud lenni; de kevély volt; nem szóltam neki, mert én a büszke embereket szeretem. – Magamról nem is szólok. Azt tudja rólam mindenki, hogy miután egy városban, a hol lakom, nem találok egynél több embert, a kihez szólni s a kinek szavát meghallani érdemesnek találnám, mikor azt az egyet nem látom, süket-néma vagyok.

– De hát beszéljen ön rólam! sürgeté Szerafine, kit e hosszú præambulum idegesített.

– Mindjárt beszélek. Kegyed is olyan büszke gyermek volt. Oh én azért soha meg nem szólítottam. Mikor kegyed Róberthez nőül ment, visszautasítottam a násznagyságot; tudtam, hogy ennek megaláztatás lesz a vége.

– Kérem, bátyám, ne beszéljen Róbertről; szólt Szerafine összeborzadva.

– Nem beszélek hugom. Csupán kegyedről beszélek. Kegyed özvegy ruhára tett szert, valami kósza menekülő első mendemondájára. Nem kétkedem, hogy igaz oka volt rá, hiszen már azóta nyolcz év lefolyt. Az özvegy ruha nagy alázatosság jelmeze; de azon időkben, a kik azt hordták, asszonyok, leányok, arra voltak büszkék; mielőtt a gyászév letelt volna, leveté a fátyolt s felvevé a menyasszonyruhát másodszor és férjhez ment Fertőyhez. Nem szóltam ellene semmit. Gondoltam: Fertőy carrieret fog csinálni, tárt útja van reá; Szerafine kevély, nagyravágyó: akar ragyogni. És én szeretem azokat az embereket, a kik ragyogni szeretnek. Titulusért, magas állásért férfiak is változtatnak kalapot, miért ne változtathatnának nők főkötőt?

– Biztosítom önt, nagybátyám, hogy nem azért történt; szólt bele halk mentséggel Szerafine.

– Én csak azt mondom, hogy «akkor» hittem így, – de hogy nem így van, arra most már az ön biztosítása nélkül is rájövök. Ön ismerte Fertőy rossz tulajdonait, s e rossz tulajdonaiért választotta őt férjül. Kérem, még mindig ne jőjjünk indulatba, se kegyed, se én. Még most szelíden, nyájasan beszélhetünk egymással; még ez mind enyelgés. Majd nem sokára jön olyan beszéd, a mikor felugrálunk székeinkről és úgy fogunk kiabálni egyszerre, hogy szomszédok, utczán járók összecsődülnek rá, mikor kegyed ki fog löketni innen az inasaival, s én még a lépcsőkről is fel fogok kiabálni. Azért még most csak legyünk csendes vérrel.

Szerafine remegve tette össze kezét, mintha kiméletért esdene.

– Folytatom. Kegyed jól gazdálkodott azon tőkével, a mit egy semmirekellő férj elnézésének hínak. Azt tehette miatta, a mi tetszett. Nem mysterium a világ előtt semmi; de a férj neve takarta azt. Lehet oly neme a büszkeségnek, mely fénynek veszi azt az árnyékot, mit egy herczegi korona vet rá: én nem tartom annak; de a férj neve ezt is eltakarja.

– Bátyám. Ön nagyon kegyetlen hozzám.

– Dobasson ki, kérem; mert még kegyetlenebb is leszek.

– Hallgatni fogok.

– Azt mondom: még idáig mindig büszke volt ez asszony, ferde útat vett ugyan kevélysége ambitiója, de mégis ambitió volt az, rangviselő férj, herczegi koronát viselő imádó után, a világ asszonyának ambitiója. Most egyszerre kiesett ön szerepéből. A véletlen összehozta önt egy emberrel, kihez a gyermekszerelem emlékei kötik. Ön elveszté fejét.

Szerafine remegett, mint egy gyermek, és elhalványult titkának felfödözése miatt.

– Szerafine hugom, folytatá a kérlelhetlen öreg, kegyednek és ifjukori barátjának, míg mindketten szabadok voltak, módjukban állt egymáshoz annyira közelíteni, a hol «enyim – tied» néven nevezi az ember egymást. Hogy miért nem tették ezt akkor? azt kegyetek maguk legjobban megmondhatnák; de hogy miért közelítenek egymáshoz most? azt majd megmondom én. Nagyon sajnálom, hogy azt meg kell mondanom, de az én életem ma és holnap. – Meglehet hogy holnap örök nyugalomra kell letenni öreg csontjaimat, s ha meg nem mondanám kegyednek ezt, úgysegéljen, kényszerítve volnék holtom után én is belebújni egyikébe azon ostoba módi table movingoknak, s mint kopogó szellem adni tudtára kegyednek véleményemet. De még egyszer mondom, hogy ha van közelében ájulás elleni szer, azt tartsa kéznél, mert a mit mondok, az kegyetlen dolog fog lenni.

– Meghallgatom. Mert már tudom előre.

– Oh kedves Szerafine, azt nem tudja előre. Azt gondolja ugy-e, hogy én kegyednek sentimentalis előterjesztéseket fogok tenni egy család felzavart nyugalmáról, az ifju Lávayné könyeiről? Bánom is én azokat! Mi gondom nekem Lávayékra? Nekem csak kegyeddel van dolgom. Azt, hogy kegyed váljék el férjétől, Lávay Béla tanácsolta kegyednek.

– Honnan gondolja ezt? szólt Szerafine meglepetten.

– Ha tovább hallgat rám, át fogja látni, hogy honnan tudom. Béla úrfinak nem tetszett kegyedet oltárhoz vezetni, mert azt, hogy valaki kegyed szeszélyeinek örök türelmet esküdjék, kétszer is meggondolja, ha még gondolkozni tud. Nem tetszett neki kegyedet nőül venni, s azért a múló örömért, hogy kegyed szép mosolygásában gyönyörködhessék, szívét, nevét, sorsát kegyed könnyelmüségére bízni; hanem mikor már a világ előtt nem tartozunk senkinek semmivel: akkor ismét közelíthetünk egymáshoz. Az asszony szép asszony, s ha nem tetszett feleségnek, szeretőnek annál jobb lehet.

Szerafine, mintha kígyó csipte volna meg, sikoltott fel erre a szóra.

– Ugy-e, hogy ezt az irtóztató gorombaságot nem várta tőlem? szólt Kolbay, felkelve helyéről s kalapja után nyúlva. Pedig még nincs vége. Még egy szót mondok, a kilincset a kezemben tartva.

Szerafine hevesen kezdett fel s alá járni szobájában, mint egy szép leopárd, az állatigéző jelenléte alatt kalitjában; keble hevesen hullámzott, arcza égett, ajkai reszkettek. Egy perczre megállt az ablaknál, mintha azon gondolkoznék, ne szakítsa-e fel az ablaktáblákat s ne ugorjék-e le az ablakból azok elől, a miket még ez öreg ember szemébe akar mondani.

Az pedig folytatá kegyetlenül:

– Eddig volt kegyed valami: egy nő, a kinek férje mindent elnéz. Csekély titulus, de még mindig jó. Most elválik kegyed férjétől és lesz az, a mit úgy hínak, hogy «szép asszony». Ez már rossz czím. «Szép asszony» és semmi más. Mindenki mondani fogja önnek, hogy szép asszony, és mindenkinek joga lesz ezt a bókot önnek elmondhatni: és az nem lesz hízelgés, és a kinek azt mondják, az nem lesz többé büszke asszony.

Szerafine ismét leült szembe az öreggel, mint a ki elhatározta, hogy ha méreg van is benne, fenékig üríti a pohárt.

– Három nap óta keresem önnek férjét, hogy szemébe mondjam neki azt a bókot, miszerint én őtet azon emberek között, a kiket becsülök, a legeslegutolsónak tartom, s hogy az egyik lába már belépett ama regióba, a hol a silány jellemtelen emberek kezdődnek, de bújik előlem és eltagadja otthonlétét. Én tudom bizonyosan felőle, hogy ő a mennyire megrezzent, midőn ön először azt mondá neki, hogy válni akar, miután «egy gazdag ember» önzésének scrupulusait elhallgatá (az öreg mutatta két ujja sajátságos morzsolásával az eszközt, a mivel ez elhallgattatás történt), épen annyira előzékeny lett a válóper gyors kimenetele dolgában. De ha meg nem kaphattam őt, rá fogok találni a gazdag emberre és rá fogok találni kegyed ügyvédjére. Azok férfiak, a kiknek érdemes lesz gorombaságokat mondani. Mert azt tudja meg, drága unokahugom, hogy én, ki az ön anyjának unokatestvére vagyok, ha meghalok, egy rozzant házat, egy zilált gazdaságot fogok testálhatni, de a nevemet olyan tisztán fogom önre hagyni, a hogy azt én kaptam az apámtól. – Most mondhatja, hogy menjek; én elvégeztem.

Szerafine felszökött helyéről, s megragadta a távozni akaró kezét.

– Maradjon. Ne menjen azokhoz, a kiket mondott.

– Félt valakit? Tán épen engemet? A vén csontot?

– Várjon ön holnap délig; akkor majd meg fog tudni valamit; és ha akkor nem lesz megelégedve, ám tegye, a mit szükségesnek lát, ellenem, vagy bárki ellen.

– Holnap délig? mikor van ön szerint dél?

– Tizenkét órakor.

– Jól van. Pontban tizenkét órakor itt leszek; addig nem mutatom magamat az utczán.

Az öreg csont eltávozott. Szerafine egyedül maradt. Ah nem egyedül! egy egész pokol társaságában.

A mit ez az öreg ember mondott neki, az olyan világosság volt, mint mikor valaki arra ébred, hogy a ház ég a feje fölött.

Vége volt a boldog ábrándoknak, az álomképeknek, a csábító, csalogató képzelmeknek; mind szétrepült, mind szétfoszlott, hideg köddé vált egy fagyos, rideg mondás előtt.

«Nem kellettél neki feleségnek: de kellenél szeretőnek.»

Ez a gondolat elég a megőrülésre.