A VÉGZET KEZDETE S A KEZDETNEK VÉGE.

Olyan vagyok, mint a buvár, ki a tenger fenekén jár…

Tört hajódarabok uszkálnak körülem, ismerős halottarczok szállnak a vízfenékre alá, s tört horgonyba botlik lábam.

A vihar utolsót zúdul odafenn; árbocz, vitorla eltünik, tört deszkadarabokon úszók maradnak csak fenn a haragos hullámokon, kik keresik a partot.

Mindennek vége van már, az utolsó ágyúszó elhangzott, mely az utolsó hőst lováról leüté. Halottakkal fedve a csatatér, csak egy csoport kozák portyázik alá s fel, a mocsár berkébe elbújt menekvők után vadászva.

Sásliliom, vizi rózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek, mik a víz szinét ellepik, nem engedik meglátszani a felszivárgó vért, mely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör s elárulja ottlétét a kutatóknak.

A sárga sásliliomok között két arcz látszik ki félig a vízből, hanyatt fordulva.

Ifju, deli és halovány mind a kettő. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának.

Az egyik arcz Zeleji Róbert, a másik Pusztafi arcza.

A harcz viszálya összeterelte őket; mikor már vége volt mindennek, akkor találkoztak. Róbert egy csapat kozák ellen védte magát gyalog, nehány szuronyos vitézzel; Pusztafi egy huszár-szakasz töredékével segélyére rohant s kiszabadítá, visszaverve a kozákokat; egy percz mulva aztán ágyút fordítottak ellenük s egy kartácslövés a mocsárba verte az ellenállókat.

– Hágj kengyelembe s ülj mögém! kiálta Pusztafi barátjának; így vitte őt magával be a mocsárba; még egy kartácslövést küldtek utánuk, az megsebesíté Róbertet s megölte alattuk a lovat; mindketten a vízbe hullottak.

– Siessünk a rekettye közé jutni, monda ekkor Pusztafi bajtársának. Itt elárul bennünket a ló hullája.

– Én nem siethetek, viszonza Róbert. Ballábamat nem birom; bizonyosan lövés érte. Pusztafinak úgy kellett magával vonszolni a rekettyésig.

Épen jókor rejtőztek el a sötétzöld zsombikok s a halvány liliomok közé; a vad kozák csapat már ott zajgott fejük fölött, vad ordítozással fürkészve a menekülteket. A lovak lubiczkolva gázoltak a vízben s hallani lehetett néha egy-egy vadállati kaczajt s aztán egy hosszú sikoltást, a mint egy víz alá bujt menekültet saját vére után megtaláltak és leszúrtak.

Egy lovas csapat alig két ölnyire lubiczkolt végig a helytől, a hol a két ifju vitéz rejtve volt.

– Végy egy nádszálat a szádba, azon keresztül lélekzhetel; s azután fogózzál a nád tövébe s húzd le magadat a vízfenékre, monda Pusztafi Róbertnek, – maga is úgy tett.

A kozákok megálltak ott fejük fölött lovaikat itatni.

Valamelyik közölük elkezdett egy dalt rekedt hangon énekelni, annak a végén a többiek nevettek.

Azután valamivel távolabbról valami mérges parancsoló szó kiáltott rájuk; arra egyszerre megindultak nagy csörtetéssel – épen azon hely felé, a hol a két bajnok volt elrejtve.

Azok ott lenn megszoríták egymás kezét, hallották a közelítő veszélyt.

Egyik kozák egyenesen rájok hajtott. A ló prüszkölése egyre közelebb hangzott már.

Hirtelen egy locscsanó zuhanat s egy halálordítás támadt. A közeledő kozák paripája egyikébe azon feneketlen örvényeknek lépett, mik a mocsárok hinárjában olyan jól rejtve vannak, s lovagjával együtt belezuhant. A paripa megint felszinre jött s kivergődött, hanem a kozák elmaradt. A két menekült ott látta őt vergődni egy ölnyi távolban saját rejteküktől; az is meglátta őket, s hirtelen feléjük nyújtá kezét s felnyitotta száját, talán társainak akart kiáltani: «itt vannak, fogjátok meg!» az iszap megfojtotta.

Társai azután lóhátról utána nyujtogatták dárdáikat, keresték a víz alatt, míg a hullát magától felvetette a víz, azt azután kilökték a partra, pedig ha feléleszthették volna, az megmondta volna nekik, hol van két előkelő menekült elbujva a víz alatt.

Azok azután kikerülték a veszélyes helyet s azontúl lándzsáikkal vizsgálták elébb a víz fenekét, úgy haladtak odább. Lubiczkolásuk még sokáig hangzott odafenn.

A mint eltávoztak, a két arcz ismét felmerült a víz szinére.

– Távol járnak, szólt Pusztafi széttekintve.

– Még vissza fognak jönni, súgá Róbert.

– Akkor újra eltününk előlük.

– Én nem soká állom ki, nyögé társa; most már érzem a seb lüktetését, a mint a vér tódul ki rajta.

– Várj, én majd kendőmmel bekötöm sebedet, hogy a vérvesztés miatt el ne alélj. A víz még jobban húzza a vért.

Pusztafi bekötötte zsebkendőjével társa meglőtt lábát.

– Hasztalan fáradsz velem, sóhajta Róbert. Az én dolgom be van végezve.

– Holt eb bánja dolgát, felelt rá a költő. Embernek küldetése van a míg él. Légy nyugodt, a mint az éj beáll, én vállamra veszlek s keresztül botorkálok veled a mocsáron.

– Mi haszonra? ott is vége van már mindennek.

– Ejh! A nap annyiszor feljön, a hányszor lemegy; nem fullad az éjszakába soha. Nekünk még dolgunk lesz idefenn.

– Velem csak a férgeknek odalenn.

– Ne beszélj így, Róbert. Ha én azt mondom, hogy nekem e mai napon mindenem elveszett, hát én igazat mondok. De neked még maradt valamid. Neked van nőd.

Róbert nagyot sóhajtott.

– Szép, derék és okos asszony, folytatá Pusztafi.

Arra azután nagyot hallgattak mind a ketten.

Hosszú hallgatás után ismét megszólalt az egyik fő ott a víz szinén.

– Nekem még ma van nőm és holnap lesz özvegyem, igy van az megirva a csillagokban. Nézd, hogy pirosodnak a habok körülöttünk; – ez mind az én vérem.

Azután megint sokáig hallgattak.

– Csak egy bánt, beszélt tovább a víz fölötti fő a másik fejhez, az, hogy ő még azt sem fogja megtudni, hogy özvegygyé lett. Évekig fogja hordani a gyászruhát miattam, a nélkül, hogy azt és nevemet valaha levethetné. Kötve lesz egy halott emberhez halálig.

– Ejh, verd ki fejedből ezt a gondot.

– Pedig csak ez az egy gondom van most. Hogy fog majd engem keresni! Hogy fogja az országot végig-végig átbujdosni, hogy fog minden dombot, minden bokrot megkérdezni eltünt férje után? Oh mi nagyon, nagyon szerettük egymást.

– Találkozni fogtok még.

– Ez életben nem többet. Mindegyre jobban érzem elgyengülésemet. Az égen még nem alkonyodik, de az én szemem előtt már igen. Homályos foltokat látok mindenütt. Mellemet szorítja össze valami. Bajtárs, nekem itt meg kell halnom.

– Legyen erős a lelked, ha a tested nem akar az lenni.

– Már vége… Hallgass arra, a mit most neked mondok… Majd éjszaka lesz; abban te megszabadulsz, én pedig meghalok… Ha lesz annyi időd, hogy sírt vájhass, temess el… Ujjamon van egy gyűrű, közepén opállal, az opálkőben egy fekete kereszt, ez jegygyűrűm… Nőmtől kaptam azt menyegzőm napján… Ezt vond le ujjamról és rejtsd el magadnál… Ha azután egyszer valamikor a nagyvilágban őt feltalálhatod, add át neki az ereklyét, mondd meg neki a napot, melyen kimultam, s tudasd vele a helyet, a hol el vagyok temetve… Igéred-e ezt?

A beszélő arcz olyan halálsápadt volt már. E szomorú igéretet egy kézszorításban meg kelle néki tenni.

A kozákok visszatértek a mocsárból, beljebb nem törhettek már.

– Gyorsan merüljünk a víz alá ismét, súgá Pusztafi Róbertnek. A nádszálakat ismét szájukba fogták s hanyatt ereszkedtek a sásliliomok és nymphæák tövéhez. A kozák csapat zajongva csörtetett, lubiczkolt visszafelé.

A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes helyet, hol a két ifju lappangott, s félig-meddig csatárlánczban ügetett kifelé a mocsárból.

Pusztafi halkan kiemelte fejét a vízből és utánuk nézett.

Aggódva vette észre, hogy a kozákok, a mint kiértek a kokojszásból, leugráltak lovaikról, azokat kipányvázták, maguk nádkévéket hoztak a gulába rakott csomókból s azokat meggyujtva, ott tanyát ütöttek.

Ezek itt fognak éjszakázni!

És még tüzet raknak, hogy elűzzék az éj jóltevő sötétjét, melynek oltalmára a menekvők úgy számítottak; alig puskalövésnyi távolban három őrtűz is lobog közelükben, a mint rejteküket elhagynák, rögtön észre lennének véve.

Egyik csoport olyan közel volt, hogy czivódásaikat lehetett hallani. Az elesettek zsákmányán osztoztak. Látni lehetett a tűz világánál, hogy huzakodnak egy-egy feloszthatlan darabon, s csereberélnek, a mi a másiknál valamelyiknek megtetszett. Ketten, hárman lehasalnak s leterített köpenyegen zsiros kártyával játszanak ismeretlen pénzjegyekre. Némelyiknek jó kedve támad s dalolni kezd, másik tánczol hozzá, a tánczoló alak szilaj árnyképeit messze hajigálja a fellobogó láng. És ez alatt egy a csapatból, távol a tűztől, lován ül mozdulatlanul, arczczal a mocsár felé fordulva, kezében a hosszú dárda. Ez az őrs.

Az ifjaknak lehetetlen volt a menekülés.

És Róbert életereje már végfogyatékán volt; vízből kiemelt feje alatt Pusztafinak kellett karját tartani, hogy el ne bukjék.

– Kisértsünk szerencsét, bajtárs, suttogá Pusztafi. Mikor egyszer a tűzre új nádkévét vetnek, akkor rövid időre elsötétül, te kapaszkodjál nyakamba, s én útat vesztek hirtelen.

– Nem lehet… Ne vigy engemet innen tovább… Hagyj itt meghalnom… Neked meg «kell» menekülnöd, hogy hírt adj halálom felől nőmnek… Neked nem szabad koczkáztatnod… Megigérted nekem… Ha megmozdulunk, észrevesznek, – nem akarok kezeikbe jutni, halva sem. Érted? Halva sem… Inkább itt a békák között… A vizi férgek között… Pedig milyen hidegek, a mint arczomhoz verődnek!… oh be rút!…

A szenvedő bajnok idegein már a láz képzelődése vett uralmat, mi vég jelenése az életnek, mindent oly közel látott, hallott, érzett és mégis eszmélt s a halál nagy és iszonyú gondolatán keresztül még átragyogott két földi kép csillagsugára: a hősi öntudat, s a szerelmi hűség.

– Talán most rólam álmodik, sóhajta halkan és elmosolyodott. Tán térdepelve áll szent képe előtt s nevemről szólít, s talán ez órában már ott fogok állni nyugágya előtt, a hogy óhajtá; de fehéren és szótalanul, s a csóktól, mely arczát éri, fázni fog… Oh bajtárs, gyűrűmet el ne felejtsd.

Az éjszaka rémeihez még újak szövetkeztek; – a míg a parton az őrtűz mellett az elesettek zsákmányörökségén koczkázott egy csoport, a másik csoport előjött a csendes berkek mélyéből s a meztelen hullákon osztozott. A farkasok ott marakodtak közelükben a bőséges lakomán, egymást hivogatva baljós üvöltéssel.

A haldokló beszélgetett társához:

– Bajtárs, légy hű szavadhoz és eltemess… Eltemess, úgy, hogy rám ne találjanak: se ezek, se amazok. Ne hurczoljanak szét bokorból-bokorba… Ne űzzenek belőlem csúfot… A kardcsapás nem fájt nagyon, de a harapás, a gúnyolás éget… Utálat!… Egy hullát, a ki nem védheti magát, megtépni. Mélyen eltemess!… Mivel fogsz sírt ásni?… Megvan-e még kardod? – Az nagyon jó… Hajamból egy fürtöt levágj és azt is tedd a gyűrű mellé.

Pusztafi biztató szavakkal édelgeté haldokló bajtársát, attól tartott, hogy ennek lázbeszédét még meghallja valaki. A kozákdal, a farkasüvöltés elnyomta a halk rebegést.

– Nézd, bajtárs, az ég már pitymallik… Az ugy-e ott a hajnalcsillag?… Nézd, mint jön közelebb-közelebb… Lásd, a mit mindig mondtam… A csillagok közelből megannyi szép emberarczok… Ez arcz olyan mint az övé,… nemsokára együtt leszünk, – aztán… gyűrümet el ne felejtsd.

Most hirtelen lövések hangzottak, vad lárma, szitok, üvöltés, lónyerítés támadt; egy csoport éhes farkas meleg vérre éhezett s a hideg lakomáról kicsapott a kozákok pányván legelésző lovaira, azokkal támadt a csata; a felriadt had sűrű tüzeléssel riasztá el új ellenségét; a golyók fütyülve jártak a két beszélő fő körül.

Ez orvtámadásnak mégis annyi haszna volt, hogy a kozákok nem maradtak ily veszélyes közelségben a nádberekhez, hanem beljebb terelték paripáikat a sík mezőre, s elhagyva eddigi őrtüzeiket, távolabb raktak újakat.

Pusztafi észrevette üldözőik eltávozását, kiemelte bajtársát a vízből s vállára véve, megindult vele egyikén azon keskeny utaknak, miket nádvágók szoktak gázolni a berken keresztül, ingadozó bürűhiddal egyik láptól a másikhoz kötve; vadászok gyönyörére, járatlanok veszélyére.

A kettős teher alatt még veszélyesebb volt ez út. Mindenütt süppedt, ingadozott a lépés alatt, pedig alant a legundokabb halál.

Egy nagy vén fűzfa volt a czél, a hova egyelőre Pusztafi eljutni kivánt. A mocsárból magányosan emelkedik ki itt-amott egy olyan özvegy fűz; jelezvén, hogy ott szilárdabb a földtalaj.

A vén odvas fához elérve, társát letette válláról, fejét a faderekához támasztá és bátorítva monda neki: «Róbert, most már biztos helyen vagyunk».

Róbert nem felelt rá semmit, – mert meg volt halva.

Pusztafi megtapintá szivét, az nem vert többé. Szemei nyitva voltak még, de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos. Bizony meg volt ő halva jól.

A kartács czombját zúzta szét s a hosszas vizbenlét alatt elvérzett e nehéz sebben.

A költő még sokáig elmelengeté keblére szorított bajtársát, beszélt neki szép napokról, szép feleségről; nem felelt az már semmire. Ott tartá kezét szivén hosszasan, hogy majd átmelegszik annak életmelegétől; hasztalan, a kéz hült át a halott szív hidegétől.

Ekkor aztán beszélni kezdett neki arról, hogy mint fogja eltemetni?

– Ne félj öreg barátom (így hívták egymást, még mikor ifjak voltak: még tegnap), eltemetlek téged, úgy, hogy sem ádáz fenevad, sem undok féreg, sem a náluknál rosszabb ember meg nem háboríthat ottan. Nem fognak mérges fogaikkal osztozni maradványidon. Nem fogják véres fejedet diadaljelül hurczolni véres agyaraik közt. Eltemetlek, mint a római hősöket szokták: tűzben, lángban. Tested atomjai felszállnak utánad a légbe; még az is szellemmé válik belőled, a mi föld. Szép temetésed lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a gyászkiséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egy ölnyi sár feküdni, szabadon járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!…

A halott feje előre hanyatlott, mintha jóváhagyást intene rá.

A költő azzal levonta ujjáról a sokszor emlegetett gyűrűt s felhúzta saját ujjára. Onnan csak levágott kezével vehetnék el erőszakkal. Egy fürtöt levágott hajából, azt eldugta keblébe.

Azután fölemelte a hullát s az odvas fa üregébe elhelyezé. Az üreg épen akkora volt, hogy a holttesttel betölt.

Akkor megcsókolá utoljára a szeretett ifju arczát s azután elkezdé a fűzfát körülsánczolni egyikével azon nádgúláknak, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körüle.

A máglya kész, csak meg kell gyujtani, s azután jöhet akár farkas, akár keselyü, akár más.

Csakhogy a máglyához tűz kell, s a ki alkonyattól éjfélig a vízben feküdt, az tűzszereit hiába fogja előkeresni.

Igen. Tűz kapható volt és nem messze. Ott voltak a mocsárparton az őrtüzek, miket a kozákok hátrahagytak. Azokból lehetett hozni.

A költő elszánta magát, hogy visszatér tüzet hozni.

Tüzet «orozni» – éjszaka! éber vigyázók szeme láttára! Pedig annak meg kell lenni.

Meztelen kardját elrejté öltönye alá, hogy ne csillogjon messziről a tűzfényben, a míg szemben közelít, s azután visszatérve a tekervényes vadászösvényen, az elhagyott őrtüzek felé tartott.

A legközelebb eső zsarátnak pont felé közelítve, úgy rémlett előtte, mintha e tűzfény előtt koronkint egyes fekete tömeg szökellne át, de nem birta a félhomályban kivenni, mi lehet az?

Fokozott vigyázattal lappangott közelebb; a fekete ugrándozó tárgyak élő alakok voltak, – de nem emberek.

A farkasok nem szeretik a tüzet. Minden fenevad irtózik attól. Hogy ne égjen ott lakomáik mellett, megförödtek a mocsár vizében s lompos bundáikról ráfecskendték a nyirkot a parázsra. Kettőt a három őrtűz közül már ki is oltottak így szépen.

Emberi léptek közeledtére szétriadtak a tűz vad gyűlölői s távolból vonítottak az érkező felé. Pusztafi egy csóvát tartott kezében összefogott nádcsomóból s azt beledugta a tűzbe, mely csak izzó parázs volt már. A csóva lobbot vetett.

Ez rossz kisérlet volt.

Abban a pillanatban, hogy a láng fellobbant, a lovas előőrs kiáltása hangzott nehány száz lépésnyi távolban: «hahó!»

Pusztafi hirtelen négykézláb termett a földön, a csóvát elgázolta térdével, s a farkasokéhoz hasonló rivallással felelt az őr riadó szavára.

Az őrök azt hitték, farkas jár ott megint, s nem törődtek vele.

Így nem lehet a tüzet odább vinni.

Szivarjai is mind össze voltak facsarónak ázva, különben azokkal segíthetett volna magán; erről más ötlete támadt. Nádleveleket csavargatott össze szivar gyanánt, mikor jó tömött volt a tekercs, akkor meggyujtotta s szájába vette.

Azután visszaindult az elhagyott fűzfához.

A siska-tekercset színi kellett odáig, hogy el ne aludjék, fújni pedig nem volt szabad, hogy lángra ne lobbanjon; a fanyar füst leette a bőrt ajkairól, mire a fűzfához ért, de a tűz eltartott odáig.

Midőn oly messze járt már a nádcsalitban, hogy nem tarthatott többé az üldözéstől, akkor ismét csóvát készített nádszálakból, a polyvás bugák közé tette a szájában elhozott parázsvégű tekercset s egyet csóválva rajta, lángra gyujtotta azt, s azután úgy járt vele, mint a fáklyával.

Midőn a fűzfához visszatért, irtózva látta, hogy nádkévéit azalatt mind szétbontották a farkasok s utat akarnak nyitni maguknak a faoduig, melyben holt bajtársa fekszik. Nehány czirmos kölyökfarkas szétfutott közeledtére, de egy vén csikasz ordas szembeállt a közeledővel, peressé téve a vitatott tért.

Emberhangnak nem volt szabad hallatszani.

Pusztafi összeszorított ajakkal, az undor és irtózat dühétől szikrázó szemekkel rohant a véres száju fenevadra, mely görbe hátán felborzolva sertéit, sunda pofával várta oldalogva megtámadóját s felső inyéből elővillogtatá megsárgult fogait. Nősténye háta mögött állt, s fejét keresztül téve hímje hátán, onnan biztatta azt idétlen üvöltéssel.

Pusztafi oly utálattal volt e czudar halottevők iránt, hogy kardjához nem nyult ellenük, hanem a mint az égő nádcsóva kezében volt, azzal rohant rájuk; a szikrázó fáklyával csapva szemközt az idétlen fenevadat.

A támadás használt. A farkas nem várt második köszöntőt; perzselt pofával keresztül szökött nőstényén s a nádkötegeken s vadul kurrogva rohant a bereknek; ott azután később nagy marakodás támadt, mely lassankint mind távolabb vonult.

Pusztafi legelébb is egy nádkévét állított fel és azt meggyujtotta felül, hogy világítson.

A míg az végig égett, kardjával körül levagdalta a nádat, hogy tovább ne terjedjen a tűz, fel ne gyujtsa az egész berket; – sok jó bajtárs lappanghat még abban!

Azután újra összerakta a szétbontott nádkévéket a vén fűzfa körül. Egy piros szál vesszőt letört róla emlékül, s akkor köröskörül meggyujtá a máglyát.

A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa galyaira; a terebélyes fa, mint egy tűz ágakkal, tűz levelekkel.

A gyors láng gyorsan emészt, nem lett volna már emberi erő, mely azt elfojtsa többé; a költő nyugodtan mehetett tova. Hiszen az ő útja is sietős volt.

A nádas sűrű bozótjain keresztül hatolni eltart reggelig, s a napvilág már nem a menekülőké.

«Bajtárs! szép temetésed van. Isten veled.»

A máglya reggelig égett ott magában, csendes, szellőtlen éjben, egyenesen fellobogva az égbe, mint Ábel áldozatja. Reggelre nem maradt más ott, mint egy nagy fekete szérü, fedve hamuval, melynek lengeteg felszinét ha olykor megbolygatta a regfuvallat, még izzó parázsszem fénylett ki belőle.

Az égett szérü közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble, mint egy gyászhamvveder, melyben egy hirét bevégzett hős maroknyi hamva barnul, fű, fa hamvától elütő színnel.

E barna hamv Zeleji Róbert.

Az ifju, kit úgy szeretett a hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.

Ki találna itt reá? Ki tudhatná meg ezt?

És ha a megmenekült bajtárs is eltünik nyomtalan a halálhiradó gyűrűvel együtt.

És ha azután évek mulva a vad szederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyondárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.

És ha a kétséges özvegy még akkor is tudakozódnék álmaiban eltünt férje hollétéről, nem súghatja-e neki az emberkínzó álomtündér: «férjed most is a föld felett jár – és koszorúját fonja.»

Pusztafi pedig nem jutott el Szerafinhez. Eltünt, elveszett, elhallgatott róla a hír; azt sem lehete tudni, mely föld nyelte el és mikor?