A KISÉRTET.

«Az ember, a kit a gyalázat nyom, száll fokról-fokra alá.»…

«A szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom.»

Hajh bizony nagyon is igaza volt Bélának, mikor Szerafinet e szomorú bölcseségre megtanítá.

Fertőy nyomorultul elesett. Oly menthetetlenül elbukott, hogy még csak nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely őt felszinre emelte, avulóban volt már, más készült helyébe; s Fertőynek e rögtöni balesetében alig volt már kinél segítséget keresnie. Közélete gyűlöletes volt, még egészen alkalomszerűen jött, hogy egy magánéleti botrány miatt el lehete őt ejteni. Kinek is volna kedve politikai ügyfelei közé számítani egy közönséges bűnöst? Ez már így szokott lenni. – A ki elbukott, azt legjobban megtaszigálják azok, a kik ki akarják irtani a világ emlékéből, hogy vele ismeretségben voltak. A törvény szigorú volt iránta. Úgy itélt fölötte, mint a közvélemény.

Mi lehet aztán egy elitélt hamisító nejéből?

Mi lehet egy szép asszonyból, a kinek már nem kell «nagyobb» szégyentől féltenie nevét?

Ugyan mi lehetne belőle?

Vagy egy szép hulla a Duna-parton, melyet egy reggel a hullám a fövényre fektet; – vagy pedig egy szép álarcz, a mely mosolygó képpel jár vigalomból vigalomba, – kéjt, mámort keresve, és nem tudatva senkivel, mi féreg emészti belül?

Szerafine tudott élni.

Nagy hire volt. Más epithetont nem találunk számára.

Öröm, vígság, könnyelmű élet! Ki mondaná, hogy rosszul használta óráit?

Senki sem, csak ő maga.

Ismét azt vette már fel, hogy nappal aludjék. Tíz-tizenegy óráig szinházban, circusban mulatni, azután víg társaságot fogadni el, melynek hőse Volozoff herczeg; táncz, kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain, akkor aludni menni; ez volt szokott életrendje.

Alig töltött néhány órát ágyban, hanem azért délig zárkózva maradt.

De nem azért, hogy az újkori világszépítő vegyészek csalhatlan cosmeticumainak hatását tanulmányozza, – szép volt ő kendőzés nélkül is; hanem ilyenkor társalgott azzal a kegyetlen üldözővel, a mit az érző ember saját lelkének nevez.

Mert hiszen ha igaz volna az, a mivel az anyag bölcsei oly szépen megnyugtatják hivőiket, hogy a lélek is fluidum, semmi más, milyen könnyű volna neki parancsolni: most örülj, most vigadj, most légy csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik, mást, mint a mit a reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz és nem engedi magát elaltatni.

Azon idő óta, hogy Béla karjai kiragadták Szerafinet a tűzhalálból, megszünt naplót vinni álmairól. Ez álmok nem a halott visszatérő arczával vesződtek többé, ez álmok ábrándjairól nem volt szabad tudósítani még azt a papirt sem, mely pedig oly jó titoktartó.

Ama jelenet óta azonban, midőn Béla e szóval vált meg tőle: «önnek rossz szive van», a hideg álomrém újra elfoglalta régi helyét, újra ott volt minden elalváskor, alakjának proteusi változékonyságával s egészen betölté a két ébrenlét közötti nyugtalan órákat.

Ez időtől kezdve ismét folytatta naplóját Szerafine.

Hisz azokat a kínos álmokat örökíteni kellett.

És azután az álmoknak is voltak új stádiumai. A hogy a külélet alakult.

Egyszer egy kiterjedt amnestia sokat azok közül, kik még e mozgalmas idők áldozataiul temetve voltak, – feltámaszta börtön-sírjaikból s visszaadta őket családjaiknak.

Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők örömünnepe. Nő, gyermek, testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az arczot, mely fekete szakállal vált meg, fehérrel tért vissza.

De hát azok a szomorú alakok, a kikre senki sem várt már?

Hát azok, a kiknek visszatérésétől rettegtek?

… Egyszer Szerafinenek egy költemény akadt kezébe, mely valami hetilapban jött ki. Ez volt a refraineje: «Minek jön az vissza, kit már eltemettek?» Álnév volt aláirva.

Szerafine úgy sziven találva érezte magát e költeménytől.

Mintha maga előtt látná állani azt, a ki ezt irhatta.

Kinek szólhatna e szemrehányás másnak?

Ki retteg ama hideg kisértettől jobban, mint ő?

Ha csak egyszerre betoppanna, mikor legjobban szól a zene, a fényes társaság közé s azt mondaná: «velem is egy tánczra!»

Szerafine addig járt utána, míg megtudta, hogy ilyen álnév alatt irt valami börtönben levő ember egy egész kötet költeményt, mely kiadótól kiadóhoz vándorolt, de mert nevét átalkodottan titkolja, s mert a publicum most hazafiui bánatában semmi könyvet sem vesz, csak kalendáriumot, tehát a kiadók nem mertek belevágni; hanem majd aláirást próbálnak rá nyitni.

Szerafine rögtön átvett egy aláirási ívet, azt tele irta kétszáz költött névvel s ennyi példánynak az árával biztosította a költemény-füzér megjelenését, mely azután nemsokára ily módon világra kerülvén, az ő kezébe is eljutott.

A könyv czíme ez volt:

«KESERÜ DALOK.»

Irta egy «Kisértet.»

Szerafine annak minden sorát keresztül tanulmányozta, azzal feküdt, azzal ébredt, s minden sornál jobban meggyőződött felőle, hogy ez a kisértet – «az ő réme».

Mikor ezt mondja:

Szólhat-e ez másnak?

Szerafine naplója elkezdett valódi anthologia lenni e költemény szakaszaiból, miket ő abba átirt, észrevételeivel, vallomásaival kísért; mik ellen védte magát, vagy segített nekik a vádat sulyosbítani.

Egy névtelen vádló állt vele szemben egy láthatatlan biró előtt, mindennap, minden egyedüllétben, – és ez a pör sokáig folyt így.

«Igaz.» Irta utána Szerafine naplójába. Igy tettem vele én. Ez volt az én nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát, gyógyszert, pénzt gyűjtöttek, én is adtam pazaron – de egy jó szót, egy kérdő szót nem ejtettem el érte. Elhittem egy ember szavára, hogy meghalt; egy hamisító szavára!

Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.

A ki hamisított most, hamisíthatott akkor is, midőn Róbert halálhirét bizonyítá.

Szerafine tovább olvasott a költeményekben.

A költő sötét kedélye mindenütt a legélesebb sarcasmusokban tört ki; egy utczára kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon ház ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kaczagása hangzott rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit gúnyolni kikelt lepedői közül.

Nem álomrontó volt-e e kép, melyet nehány vonás Szerafine képzelmébe rajzolt?

Százszor elolvasta Szerafine e nyolcz sort, s ismét ujra visszatért reájok. El tudott mellette ülni órahosszat és mindig ugyane tárgyról gondolkozni.

Az alak mindegyre közelebb jött Szerafine izgatott képzelmében, a kisértet mind jobban körvonalozta magát.

Néha egészen alanyivá lett a költő alakítása; a hol a világ jelen állapotát saját kedélyében iparkodott visszatükröztetni, s olyankor még inkább ráismerni vélt Szerafine.

Egy ember, a kinek azt mondják, hogy keljen fel, s ő azt kérdi, hogy «minek?»

Az alak mindig elevenebben kezdte magát rajzolni:

Minden idege végig-végig borzadozott; visszaerőtette emlékezetét azokra a sötét, kapu mögé huzódó alakokra, a kik nem tanulták még meg, hogyan kell az utczán koldulni, csak annyit mondanak: «uram» – «asszonyom»; – azt sem minden embernek, csak minden tizediknek, kiben biznak, hogy nem fogja őket lenézni, elutasítani, nem mondja nekik, hogy dolgozhatnának még. Némelyiknek talán ősz haja is van már és fekete ruhája, a mely kopott, rongyos és foltozott. Szerafine szokott nekik aprópénzt adni, ha megszólítják, de nem szokott rájuk nézni. Ezután – ah ezután nem fog nekik adni semmit; mert nem fog merni előttük megállni, szemeit hozzájuk felemelni; hátha egyikben épen ő rá ismerne?

Végre ott volt e kegyelemdöfés.

Oh ha tudta volna, a ki e költeményeket szerzé, minő kegyetlenséget követett el egy nő iránt, a ki neki nem vétett soha, mily irtóztató büntető ostort vett kezébe akkor!

Hiszen tudjuk jól, hogy e költeményeket nem irta Róbert, mert ő rég ott van, a hol mindnyájan megbocsátjuk egymásnak, a mit vétettünk egymás ellen, s a mérhetlen kegyelmű úr mindnyájunknak azt, a mit vétettünk ő ellene; és onnan senkit boszút állni vissza nem tér,

A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinera; tán nem is tudott annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt; vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen hasonlított – talán nem is egyedül Szerafine történetéhez.

A dorgált nő tán nem is neje annak, a ki irta; talán meg is halt már! talán nem is született soha. Ki venné szorosan a keresést a költők ideáljai után?

Szerafine pedig valóban betege, igen nagy betege lett e költeményeknek. Utóbb már gyalog nem is mert kimenni az utczára, s ha találkozott néha, a mi ez időben nem volt ritkaság, egy-egy olyan félig megszürkült, de azért egy kissé ismerős alakkal, a milyenről rémlik az embernek, hogy látta valahol, fényesebb körülmények között, oly félve huzódott előle kocsija mélyébe. Ha ez találna lenni!

Szegény asszony! Alszik az már.

Egy hideg októberi reggelen Béla sietve jött haza valamelyik törvényszéktől, a hol már napi munkát végzett s igyekezett hazafelé.

– Hahó! fiu! fel ne taszíts! kiálta rá valami rekedt hang s egy sajátságos torzonborz alak fél kézzel mellbe ragadta.

Béla meg volt lepetve a szokatlan megszólítás által. Rég ideje már, hogy őt «fiu»-nak nevezték, ahoz is csak egy ember vett magának jogot. – Szemébe nézett az útját álló férfinak.

Nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült, homloka barázdás, arczbőre rezes, mint a ki erős italokkal vigasztalja magát. Azután minden ruha úgy állt rajta, mintha azt csak fogadásból hordaná, s normális időkben pőrén szokott volna járni. A csomóra hurkolt nyakkendő igen valószinűleg nem lehetett napok óta kioldva, sőt azt szétmetszés nélkül aligha is lehetne egyáltalában kioldani. Úgy tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen érzik rajta.

– No csak az kellene még, hogy te se ismerj rám! dörögte fenhangon a szürke ember, hogy a járó-kelők megálltak a csodájára.

Erre azután Lávay Béla átölelte, nyakába borult és megcsókolá.

– Pusztafi!

– No, bizony Pusztafi, szólt a torzonborz alak, keserüen nevetve. No csak még sem felejtetted el a nevemet. Látod, én rád ismertem.

– Nagyon megváltoztál.

– Meghiztam, ugy-e? Hja, a szegény rabok nagyon jól élnek.

– Nem, de megőszültél.

– Azt tudhattad. Nem tegnap óta vagyok kéjutazáson. Mondd ki igazán: nagyon rezes lett a pofám, a mióta nem láttál.

– De jer hozzám, menjünk innen az utczáról.

– Hm! Minő megvetéssel beszélsz az utczáról! Könnyű neked. Eleget jártad. De én nekem tetszik az utcza. Az emberek, a kik jobbra-balra taszigálnak, a szép leányok, a kik hátranézegetnek, s a nagy urak, a kik rám se néznek. Ilyesmit nem élvez az ember ott, a hol én utaztam. De hát a menykőbe is, azt ne gondold, hogy ezentul a tömlöczi élményeimmel foglak mulattatni, mint valami ujoncz martyr, a kit hat hétre behoztak s aztán már most minden disznótoron elmondja, hogy volt, mint volt! Sebaj. Jól van minden. Szép az élet. Hát vezess az odudba, hol van?

Béla karjára ölelte rég látott barátját, ki oly büszke volt, hogy még vele sem tudatta soha, hol van. Ezért sok szemrehányást fog kapni, majd ha magukra lesznek.

És azt nagyon jól tette, hogy karjára fűzte, mert a nemes kedélyű férfi lábai nagyon bizonytalanok voltak annak az elhatározásában, hogy melyik kőre kell lépni? s életnézetei szerint az utcza igen szép ugyan, de nagyon szűk.

Béla szomorodva nézett rá, míg hazáig elvezette. Mi lett belőled!?

Az került még sok dolgába, míg a lépcsőkön fölvihette. Azt állította Pusztafi, hogy lábai meg vannak dagadva az átkozott levegőváltoztatás miatt.

– Ah, hiszen neked már úri szállásod van, szólt Pusztafi, midőn Béla szobájába vezette. Nem olyan, mint az a kertre nyiló, a miben legutoljára láttalak. Hanem azt szeretem, hogy tükör nincs a szobádban. Nem férfiszobába való. Mert tudod: sok olyan pofa van a világon, a mivel nem örömest találkoznám: azok között első helyen van a saját magamé. Kilencz éve, hogy tükörbe nem néztem. De megint magamról beszélek; ostoba beszéd. Hogy vagy te? Beszélj arról. Még mindig a mézes hetek?

– Még mindig.

– Azt tudtam. A felől nem aggódtam. A mi a csomót én kötöttem, az nem szakad el. Van-e sok «új nemzedék»?

– Egy szál az egész hadsereg.

– Fiúcska?

– Az, de nagyon fiatal még.

– No, annak én leszek a nevelője.

– Dajka kell annak még, nem nevelő.

– Azt mondanám rá, hogy «no hát leszek dajkája». De magam is dajkaságon vagyok. Csupán tejjel élek. A jámbor korcsmáros a kék macskánál a kisdedóvó dajkám.

Béla nem tudta, hogy könyekre, vagy nevetésre fakadjon-e?

Pusztafi határozott. Elkezdett hahotával kaczagni, hogy a szék rezgett alatta, s a szemei kivörösödtek bele; a miket aztán egy nagyon tarka selyem zsebkendővel megtörülgetett.

– Látod, milyen bolond az élet, édes fiam, szólt azután elkomolyodva, hogy Béla mozdulatlan arczát látta, kire a nevetés nem igen akart ragadni. Add ide a kezedet, hadd álljak fel, mert elfáradtam.

Béla fölemelé őt a székből.

Odahajolt hozzá a költő és fülébe súgta:

– Tegnap este óta a mai találkozásunk órájáig folyvást ittam. Hol bort, hol pálinkát.

– Az Istenért, hisz így elölöd magadat.

– Te is azt hiszed?

– Komolyan aggódom.

– Lásd, ezt nekem már sokan mondták, a kikről azt hiszem, hogy jó barátaim: «Ha így folytatod az ivást, egy év alatt meg kell halnod.»

– S te nem hittél nekik?

– Hisz épen azért teszem, mert elhittem.

– Ah, te megadod magadat.

– Ne beszélj bolondokat, fiu. «Megadod magadat?» Látod, én nekem folyvást innom kell, hogy jó, csendes, alkalmatos ember legyek. Belőlem az ital szelid, tréfás embert csinál. Szükséges ez nagyon. Mert hogyha csak egy óranegyedre kijózanodnám egyszer egészen úgy, hogy minden érzésemnek, minden gondolatomnak ura volnék, akkor őrülten kellene végigszaladgálnom az utczákon, s a kit elől-utól találok, ismerőst, nem ismerőst, mint a veszett ló, rugnom, harapnom és kiállnom a piacz közepére és átkozódnom tele torokkal. – Jó szerencse, hogy nem vagyok józan soha. A mint fel-felüti bennem a fejét egy emlék a multból, hajrá! egy pohár bort a nyakába; ez aztán elalszik. Majd meg a jövő posványából dugja ki egyszarvú fejét valami mythoszi remény szörnyalakja. – Bort a fejére! bort, míg elmerül benne. Végre azután e jámbor, nyugalmas czilinder-kalapos jelen vesz egyhangú zúgásával körül, mely máskor őrültté tett volna. Bort, mindig csak bort reá! mig úszom az árban, mint a bolond, vízbe esett ember, ki a míg él, mindig a víz fenekére megy le, de ha már meghalt, akkor fenn tud úszni a víz szinén.

– Az ember nemcsak magának tartozik az életével.

– Hát még kinek?

– Hazájának.

Pusztafi felkaczagott, úgy hangzott a kaczagása, mintha valami nagyon beteg ember köhögne egész erejéből.

– A hazájának? Hahaha! Nem magyaráznád meg, kérlek, mi az? város az, vagy vármegye? vagy tán épen egy egész helytartósági kerület? Gondold meg, hogy én a Vojvodinában születtem. Vagy szélesebb hazát értesz? Tán épen az egész rhenusi szövetséget? Szűkebb hazámról beszélsz? vagy tágabb hazámról? mert nem tudom, hogy melyiknek irtam alá az adóslevelet, hogy élni fogok érte.

Béla szomoruan fordult félre.

– No no, jó fiu, ne haragudjál meg olyan könnyen. Ne fordulj félre. Látod, ti nektek többieknek igazatok van. Azt mondjátok, legyünk hangyák, hordjuk össze morzsánkint, a mit a menykő egyszerre szétzúzott, s beleedződtetek már a munkába; de én most estem le a felhőkből ide, olyan vagyok, mint a ki egy évtizedet átalszik: s fölébredtében nem akarja elhinni, hogy más jelszavak igazgatják a napok történetét. Egy darab fölösleges eszköz vagyok a világon. Egy kőhajító gép a lőpor feltalálása után. Mit csináljak én itt ti veletek? Segítsek bélyeget ragasztani pörös okiratokra valamelyik prókátornál? Vagy neki induljak bús hazafiakkal együtt «Szózat»-ot énekelni ünnepélyes alkalmakon? vagy irjak megbolondult verseket szerelmes történetekről, meg épületes gyermekregéket érettebb ifjuság számára? vagy tegyem magamat bolondnak s vessek kilencz bukfenczet, hogy mikor fejjel lefelé vagyok, elmondhassak egy kétértelmű élczet, melylyel a czenzurát rászedhetem? Irjak Chináról, a holdról, meg Liliputról allegóriákat s magyarázzam magam mindenkinek, a ki el nem találta, hogy mit értettem azok alatt? Vagy beálljak igavonó rabszolgának valamelyik lepedő-hirlaphoz, s ott kapáljam az európai diplomatia tetteinek homokos, atkás, szikes krumpliföldjét?

– Nem. Azt egyiket sem szükség választanod,

– Hát mit?

– Kinevettél, mikor azt mondtam, hogy van hozzád joga a hazának. Tehát ha annak nincs, van nekem. Élj nekem.

Pusztafi átölelte Bélát és sokáig magához szorongatá és könyezett.

– Bolond fiu vagy te Béla. Mindig is az voltál. Mindig mondtam. Hogy én te neked éljek? Te neked?

– Az pedig igen rendes dolog. Régi történet az már mi közöttünk, hogy mikor egy darab kenyerünk volt, azt kétfelé törtük, megosztottuk. Csak folytatása lesz ez. Látod, én is úgy vagyok a világgal, mint te; sokat járok benne, de csak e négy fal között élek. Maradj itt nálunk. Lesz egy kis csöndes szobád, a hol senki sem háborít, s a kiket látni fogsz, mind régi, tűzpróbálta alakok: anyám, nőm és a kis Melchior.

– Nőd? szólt Pusztafi s arczát, mely már lágyulni kezdett, újra az elébbi gunyoros árnyék vonta be. Gondolt ilyesmit: «Majd én a te derék nőd nyakára ilyen iszákos czimborát engedek hozni, mint én!»

– Igen, nőm téged nagyon sokszor emleget. Hiszen alig van életünknek olyan korszaka, melyben te benne nem vagy. Ő igen fog örülni, ha nálunk maradsz, azt szívem szerint mondhatom.

– Tudod, pajtás, szólt Pusztafi elutasító gőggel, ti nem nekem való emberek vagytok. Nekem olyan emberek kellenek, a kik gyűlölnek, a kik elhúzzák a székeiket, ha közéjük leülök, s bedugják a füleiket, mikor beszélek, s ha velem összevesztek, epelázt kapnak utána. Azok közé szeretek én járni, a kik harapnak, s a kiket én visszamarhatok! A kiket minden újabb találkozáskor mindig sárgább, mindig cserszinűbb pofával látok elém jönni; a kik vasvilla-szemekkel néznek rám s várják, hogy melyikünk boszantja ki a világból a másikat? Ha öten-hatan rohannak rám, mint a csahos ebek, a mik kigyót hajtottak fel, de nem mernek hozzákapni, az én nekem a gyönyörüség. Olyan gorombaságokat mondok nekik, hogy a szívem tágul bele. Nem tudom: üdvösség előize-e az, vagy kárhozaté? de ez valami túlvilági mulatság! – – Ti nálatok én első nap elmetszeném a torkomat. Látni egy embert, a ki becsületes, egy asszonyt, a ki hű, egy jó barátot, a ki szeret, egy sorsot, mely igazságos, egy háztájt, a mely boldog! és aztán magamat, és körül a szürke világot… az engem megtébolyítana. Hagyj engem marakodni az emberekkel. Majd talán agyonütnek valahol. Ne félj, dehogy ütnek. Kikerül engem minden. Hiszen ellátogatok én hozzátok sokszor, mikor megtudom, hogy a feleséged a szinpadon játszik és te egyedül vagy. Mert tudod, a becsületes asszonyokat nem szeretem. Én csak olyannal állok szóba, a kit meg lehet vetni. Aztán akkor majd elbeszélgetünk.

Egy tenger volt az, tele keserüséggel, melynek se partját, se fenekét nem találni!

Béla elbúsultan állt meg e szép rom előtt, melyet fölépíteni nem lehet többé. A művész, a ki azt alkotta, maga sem tudná azt tán újra kigondolni már.

– Azonban most adass innom; nono, félre ne érts. Ne bort adj innom; vizet. Még ma egy szép asszonynál kell látogatást tennem, s nem szeretném, ha a bor megérzenék rajtam.

– Te? Egy szép asszonyhoz készülsz?

– Igen, Fertőynéhez. Hisz neked is ismerősöd.

– Mi dolgod nála? Kérdé Béla csodálkozva.

– Hát, tudod, holmi ostobaságokat irtam össze álnév alatt, a mikre a jámbor lélek kétszáz aláirót gyűjtött, azt meg kell neki köszönnöm.

– Te? Személyesen megköszönni, hogy műveidet megvették? Hová hagyott el büszkeséged?

– Büszkeség? szólt Pusztafi cynikus gúnynyal. Hát tenyésztik még ezt az állatot ez alatt a clima alatt? Én azt hittem, hogy rég kiveszett már annak a faja is, mint a mopszli kutyáé. Hiszen ha egy quincunxnyi részecskéje a szemérmes büszkeségnek volna kiosztva milliomod dilutioban e földön, minden férfinak lefátyolozott arczczal kellene járni az utczán. Hát nem a legnagyobb potentiája-e az emberi szemtelenségnek az, hogy «mi» még élünk? Egyébiránt félre a sophistikával. Titkot akartam előtted rejtegetni, s rajta vesztettem. Nem ez az oka, a miért Fertőynét fel kell keresnem.

– Hiába is mondanád, hogy ez az, mert nem hinném.

– Igazad van, én nem tudok megköszönni semmit. Ha van, van; ha nincs, nincs. Alios vidi ego ventos! Tizenhét krajczárja jár naponkint egy státusrabnak, s az rettenetes pénz. Egy szőnyegész Josefstadtban, ki együtt volt velem bezárva, volt az az ember, a ki életemben megszégyenített, mert az nyolcz krajczárt otthon maradt családjának küldött belőle, ő maga kilenczből herczegileg élt. De kérlek: tedd meg azt, hogy valahányszor rávisz a bűnöm, hogy a börtöni élményeimről beszéljek, üss jól, de jól oldalba. Nekem úgy látszik, mintha rám is ragadt volna belőle valami, hogy a fogságomból anecdota-capitalist csináljak, s a kamatjaiból éldegéljek. Tehát Szerafineról akartam szólani.

– Az ám.

– Az ám. Hidegvérű férj! egy szép asszonyra azt mondja, hogy «az ám». Hát biz én két rendbeli üzenetet hoztam számára két férjétől.

– Két férjétől?

– No: a holttól, meg az eleventől. Valahogy azt ne gondold, hogy spiritusokkal társalkodom, más mint folyékony alakban.

– Tehát Róbert csakugyan meghalt?

– Meg biz az. Én temettem el. Római temetést adtam neki. Róguson. Nem volt más. A kozák meg a farkas üldözött. Halála óráján rám bízott egy üzenetet, a mit holmi aprólékos gátló körülmények miatt mindekkorig nem adhattam át. A másik férjével pedig, az újabbikkal (no azt ugyan szépen belemártottad az enyvbe!) a régi szállásomon találkoztam. Odahozták a derék embert épen abba a szobába, a honnan engem kilöktek. Én ráismertem, pedig csak egyszer láttam életemben. Hahaha! Furcsa alak volt szegény. A mióta kereset alatt van, nem festhette se szakállát, se bajuszát, a mi azóta nőtt, fehér volt, úgy nézett ki vele, mint egy ausztráliai töviskes disznó, félig fehér, félig fekete tüskékkel. Én szépen liquidáltam neki mindazon szerzeményeimet, a mik részint cserépedényekben, részint tapasztalásokban hét esztendei kursus alatt sajátommá lettek. (Kérlek, üss oldalba, ha renommirozni találok.) Ő pedig viszont egész bizalommal elmondá előttem, milyen fatálisan megjárta veled. Már az igaz, hogy prózai egy fátum! Egy árkus papirosban kitörni az embernek a nyakát. Azt is elmondta, hogy Bárzsing barátja a vasuti szállítás alatt megszökött.

– Megszökött?

– Oh bizonyos légy arról az egyről, hogy lesz még idő, a mikor elő fog kerülni, mint a hazáért szenvedő emigráns, és itélni fog nálánál kevésbbé radikális patrioták felett. Ő rá még nagy szerepek várnak itthon. Ráemlékezzél, ha majd egyszer nyakad a guillotin alá fog kerülni, hogy Bárzsing nyakaztat le, mint náladnál derekabb hazafi.

Pusztafi keserüen nevetett e szónál.

– Mennyiszer hallottam én ezt az embert declamálni, s mennyiszer láttam szaladni; a hol valami kapni való volt, mindig ott volt, s a hol aztán tenni kellett, azt mondta, hogy «szólj már te is». Mindig talált elég barmot, a ki higyjen neki, s elég lovat, a ki elhordja a hátán. A szúnyog, a ki teleszítta magát vérrel, önzéssel vádolta a méhet, a ki az utókor számára fárad. Czudar hálátlan kor! Elfelejtesz mindent! a kart, mely küzdött, a szivet, mely szenvedett, a főt, mely megőszült; csak a nyelv marad előtted becses emlékben, a nagy száj, mely telelármázta füledet. Kérlek, Béla fiam, nem ütsz még oldalba?

– Csak folytasd.

– Dehogy folytatom. Nagyon szép az élet. A világ tökéletes. Hova kivánhatnék magamnak nagyobb szerencsét, mint hogy egy gazember üzenetet küldjön tőlem a feleségének, a ki par ecxellence szép asszony? «Szeretnek engemet az Istenek; hogy az ördögbe ne szeretnének?»

Pusztafi számára behozták a vizet. Az egész üvegkorsóval kiitta.

– Így; látod, már most még arra is emlékezem, hogy a két férj mit üzent annak az egy asszonynak? Az egyik üzenete nagyon rövid, mindössze ennyiből áll: «violám! én már meghaltam, elfelejthetsz.» A másiké annál hosszabb. Ez ellenkezőleg épen azon rimánkodik, nehogy el találja őt az asszony felejteni; hogy ezt meg azt küldjön neki, különösen mentül több pénzt, mert arra szükség van. Hogy honnan vegye, azt nem üzente meg; pedig annyit kivehettem a beszédéből, hogy saját vagyonára holmi törvényes nazarénusok tették a kezeiket, s hogy a neje hozománya is erősen úszik; hanem hogy vannak régi jó barátai, – tudod, jó barátai! – Többek közt valami muszka herczeg: az sokat tehetne érte. Köztünk mondva, ha én asszony lennék, én is szerelmes tudnék lenni a muszkákba. Az nekem gusztusom. Így is bámulatom tárgyai, a mióta Mencsikoff föltett kalappal ment a divánba. De kérlek, üss oldalba, hogy ne politizáljak. Látod, milyen vén fecsegő lettem. Úgy szaporítom a szót, mintha ívszámra fizetnének érte.

Bélának pedig azon a szomorú síron akadtak meg eszméi, a miről Pusztafi oly futólag beszélt.

– Tehát Róbert csakugyan meghalt?

– Meg, édes fiam. S ezóta a hamvában olyan szép őszi kökörcsinek nyilnak, milyenek csak nyilhatnak október vége felé. Majd egyszer, ha sok időd lesz, eljösz velem Erdélybe: felkeressük azt a mocsárt, rávezetlek a leégett fűzfára, s egy követ czepelünk oda, a hol derék bajtársunk nyugszik s rávéssük a nevét.

– Szavadon foglak. Még e télen. Mikor fagyva van a mocsár, akkor könnyebb benne járni.

– Szegény fiu, utolsó szava az volt hozzám: «Bajtárs: gyűrűmet el ne felejtsd». Én nem is felejtettem el; mindig ujjamon hordoztam azóta, mintha én lettem volna vele eljegyezve. Hej, pedig de sokszor lett volna alkalmam egy jó ital borért túladni rajta. A menyecskének még Aradról megirtam, hogy férje meghalt, s gyűrűje nálam van, de soha sem jött érte, vagy meglehet, hogy nem kapta a levelem. Tán az a balga ordináncz, a kire rábiztam, előbb ment az elárult borok után, a mik közt egy palaczk durrhigany is volt, mint a postára. Hiszen hallottál arról az esetről, mikor tömlöczöstől együtt a levegőbe repültem? De ihol van ni: már megint a börtöni élményeimről beszélek.

– Nem tudok róla semmit; kérlek mondd el.

– Nem mondok biz én egy szót sem. Tréfa volt az egész, aztán else hinnéd. Beszéljünk másról. Ugy-e bár eljösz velem Szerafinehoz?

– Nem megyek.

– Nem jösz?

– Oda nem megyek. Ezt a nőt kerülöm.

– Te is? Micsoda? Az én fiam a szabadság urában: és te is aláirod a zsarnok világ balitéletét? Hát mit vétett ez a nő? Azt, hogy ma ezt szerette, holnap meg amazt? Hát vétek az? Ha egy férfi egy esztendő alatt hétszer megváltoztatja hitét, Istenét, meggyőződéseit, az azért tisztességes ember, azzal kezet fogtok, annak keresitek a barátságát, azt megsüvegelitek; de ha egy asszony, a kinek szívét az alkotó gyöngének teremté, hallgat a szerelem édes szavára, s hajlik erre, hajlik arra, a mivel senkit se bántott: az becstelen a világ előtt! Mit tett? Rabolt? Nem. Ajándékot osztott. Gyilkolt? Nem: – boldogított. Ellenséggel czimborált? Nem: – meghódította azt. Hanem azért az ingatag nőhöz közelíteni szégyen! Elitéli a világ! Én csak azért is pártját fogom. S ha a világ köveket hajigál rá, én azokat visszahajigálom.

Bélára nagyon tréfásan hatott Pusztafinak ez indulatos kifakadása. Nevetett rajta.

– Ne menydörögj öreg, olyan nagyon. Eszem ágában sincs nekem, hogy én Fertőynére csak annyi követ is hajítsak, a mennyit egy hangya visszahozhat. Én neki ajándékozom az egész szép világot: azt teheti benne, a mit akar. Érts meg világosan. Nekem számot kell itthon adnom, hogy hol jártam?

Pusztafi homlokára ütött tenyerével.

– Oh én amerikai bölény! Hogy ezt a magam eszével föl nem tudtam érni. Hogy az ilyen derék, becsületes ember, mint te, szükségképen papucskormány alatt van. Ne pirulj el, fiam, ne szégyeld a dolgodat. Ez az egy zsarnokság, a mit tiszteletben kell tartani; a mit csak azok gúnyolnak ki, a kik irigykednek rá. Én is gúnyolnálak, ha nem ismerném bátorságodat, hogy te attól meg nem ijedsz. Mert nem Bayard és Cid én nekem a bátorság eszményképei, hanem az a férj, a ki őszinte, derült homlokkal meg meri vallani, hogy «nem megyek, mert a feleségem…» Jer, hadd öleljelek meg.

Béla egy szóval sem tagadta az állapotot.

– Bajtárs: e biz úgy van. Mikor az ember fiatal, olyan nagynak látja a világot; azt hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival, szeretőivel, alázatos szolgáival, a kiknek mind nincsen elébbvaló dolguk, mint az ő lábai számára egyengetni az utat, őt magasztalni, karjaikon hordani, szerelmükkel boldogítani és a fejük fölé emelni. Lassankint aztán mind összébb szorul a világ; minden nap egy leczkét veszünk; míg utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ ez a négy fal, s a mi benne egyedül a mienk: – a nő, az anya és a gyermek. És a ki azt föl nem tudja fogni, hogy ez a kicsiny világ mégis egész világ, – ám járja a bolondját.

– Rengeteg igazság, a mit mondasz. Ha száz embertől kérdezem, hogy van? mindenik elkezdi előttem a világot szidni, de senki oly kegyetlen kritikát nem mondott ellene, mint te ezzel a szóval: «boldognak érzem magamat itthon». Az emberek boszankodva beszélnek arról, hogy nem szorulsz rájuk. A méreg eszi őket miatta. Ah, ha én őket így tudnám boszantani!

– Tehetnéd. Foglald vissza magadat, és légy az, a mije voltál e nemzetnek: csillaga.

– Lehullott az már. Csillagok csak az érdemes hivatalnokok gallérain divatoznak. Az én viselt dolgaimnak indexét készíti a sors. Testem, lelkem csak feloszlása elé megy. A mit irok, maró méreg; nem ének már az, csak rímes káromkodás. Mikor meg fogok halni, azt mondja rám minden ember: «ugyan jól járt». – De nem, nem. Ne legyünk igazságtalanok nemzetemhez. Pompásan fognak eltemetni. Mert hát azt nem vethetem imádott fajomnak szemére, hogy a hol parádét lehet csapni, azt az alkalmat elszalasztaná. Hisz utoljára ez is egy nemzeti mulatság, ha az ember a poétáit fényesen eltemetheti. Lesz fáklya, kivont jurátuskard, czifra koporsó, babérkoszorú, gyászfátyolos honleányok, és mind, a kik kisérni fognak: fáklyavivők, honleányok, akadémikusok és poéták, szomorún fogják suttogni: «ez is nagy ember volt, ugyan hamar agyonitta magát». – Hahaha!

– Oh kérlek, ne szólj, ne nevess így.

– Nem, nem. Te ott fogsz lenni és gondolni fogod magadban: «ez az ember nem ilyen temetést szánt magának». – Ugyan kérlek, adass még egy korsó vizet: nem látod, hogy még most is részeg vagyok?

Szegény öreg poéta! Részeg vagy te, részeg is maradsz te már mind halálig; de nem a bortól, hanem attól a keserű pohártól, a mit fenékig ki kelle innod!

– Tehát maradj itthon. Tájékára se jőjj annak a háznak, a hova én most megyek, odatalálok magamban is. Tudom, hol lakik a menyecske, épen a kapuja előtt jöttem el, mikor azon kihajtatott. Majd elgázoltak a lovai. Az asszonyság nagyot sikoltott: én pedig igen nyájasan köszöntem neki, mire ő hirtelen visszakapta a fejét. Valószinűleg meg lehetett ijedve attól, hogy a lovai elé kerültem. Megjegyeztem magamnak a házat és odatalálok. Ki van ugyan irva a kapu alatt, hogy «a koldulás és házalás tiltatik», hanem azért tán csak nem dobnak ki. Bizom az inasának a protectiójában, a kire ráismertem a bakon. Úgy hiszem, Venczelnek híják. Még Komáromban tanultam megismerni e magas ülésű férfiut, mikor látogatáson voltam náluk. Akkor nagy jót tettem vele, két huszas borravalót adtam neki: és én úgy olvastam a regényekben, hogy az emberek a jótéteményeket meg szokták hálálni s azokra hosszú idők mulva is megemlékeznek. Talán kieszközli, hogy úrnője színe elé juthassak.

Hahhahhaha!