A VÍZ ALATT.

Kétszázharmincz ember bukott egyszerre a letört híddal a víz alá.

Ott, a diadal mámorában, az ünnepély fénykörében, a nádor szeme láttára, alig egy ölnyire hintaja kerekeitől, zuhantak a hullámsírba; az ünnepelt még láthatta a koszorús angyalfőket maga előtt, még hallhatta a zengő éljenkiáltást és egy percz mulva a koszorúk úsztak a víz szinén, és a fájdalom ezerszavú ordítása tölté be a levegőt.

Oh milyen ünnepély volt ez!

Midőn a zászlós diadalíveken át rohant a jajgató néptömeg minden irányba kábult rémülettel, aranyos, bársonyos lovagok hogy vágtattak, fövegvesztve, észvesztve, s kiáltoztak nejeik, gyermekeik után! a szép fegyveres polgárőrség hogy riadt szerte, mint egy fölvert tábor, s mindenki a part hosszában, mely még akkor zászlókkal volt fölékesítve.

– Siessenek önök a dereglyékhez, kiálta a nádor kiséretéhez; ő maga leugrott a hintajából. Egy ember, kinek neje szemeláttára bukott le a vízbe, utána akart rohanni; a nádor ragadta meg és tartóztatá vissza, magával vonszolva a félőrültet; «a dereglyékhez, a dereglyékhez! A gőzöshöz kell futtatni, hogy kerüljön a folyamon fel! A halászok jőjjenek hálóikkal! A hajókhoz minden ember.»

A kik közel voltak és hallották a parancsokat, vágtattak azokat teljesíteni; a távolabb álló tömeg hullámzott előre hátra, mint kinek jó tanács nem jut eszébe. Egy csoport, mely jó előre haladt a város utczáin, még diadalmas zenével nyomul előre. Egy lovas utoléri őket. Egy szót mond nekik, arra a zene töredezetten megszakad, a csapat felbomlik s zenész és ünnepjáró fut visszafelé a folyamhoz… Oh milyen ünnep ez!

Hargitay János ez alatt a választott bizottmány élén várta az ünnepélyes perczet, melyben a nép hódolatát az oly forrón óhajtva várt vendég szine előtt tolmácsolhatja.

Ma elragadóan fog szónokolni, mert valóban érzi is azt, a mit mond. A nemzeti büszkeség, az ősi honszerelem és a ragaszkodó hűség szavai azok. Ki tudja, mi lesz, ha ezek mind kimennek a divatból? Ma bizonynyal ezeknek a napja leend!

Nem Hargitay János, hanem azon elvek, miket ő képvisel, tartják ma diadalnapjukat.

Le is van irva a szép dialecticával alkotott szónoklat s Hargitay még egy pillanatot vet belé, midőn a monostori első ágyúszó eldördül.

«A míg én élek, a míg e test össze nem roskad, addig ez eszmék, e szavak is élni fognak.»

És bizonyára Hargitay arczán az élet maga sugárzik. Ilyen tekintet az, mely nem fél a holnap szelétől, mely nem mondja a jövendőkre: «ha élünk.»

Daliás zsinóros köntöse még tíz évvel fiatalabbnak mutatja; a mai nap eszméi elsimítottak homlokáról minden ránczot; annyival is ifjabb. Egész magatartása azzal dicsekszik, hogy ez a nap ma az ő számára virradt.

Ismét lőnek: az ágyudördülés megzörrenti az ablakokat. Hargitay János magában számítgatja a tőle távolban történtek folyamát. Most megérkezett a gőzös. Most történik meg az elfogadás. Most megszólalnak a harangok. A menet az első diadalkapun jött át. A nép üdvkiáltása megzendül, az induló zenéje közbe hangzik: most érkeztek a hídra fel. A zeneszó, az éljenriadás mind jobban kivehető a part felől. Most egyszerre valami nagy, erős kiáltás hangzik; nagyobb, élesebb, áthatóbb az eddigi morajnál: az emberen úgy végig borzong valami. Azután egyszerre csendesség lesz, csak a közeledő zene s a harangszó marad meg.

Hargitay azt számítja, hogy most áll neje és gyermeke a magas vendég előtt, ki kegyteljes mosolyát árasztja reájuk.

Ekkor egyszerre félbeszakad a zene, megáll a harangszó.

És egy percz mulva elkezdik a harangokat félreverni.

Mint nagy vész idején, midőn mindenkinek menteni, menekülni kell, minden toronyban, minden harang, vékonyan, vastagon, szomorúan elkezd kongani: «vész, vész, vész!»

A toronyból jól láthaták a borzasztó baleseményt.

«Mi történhetett ott?» kérdezék egymástól az elsápadt férfiak ott az ünnepélyes termekben; – «tűz ütött-e ki?»

A magas épület ablakaiból semmi irányban sem lehetett tüzet látni és a harangok mégis egyre mondták: «vész, vész, vész!»

Nem sokára az újra támadó népzaj is hirdette azt.

Ah, az egészen más zaj volt, mint az elébbeni. Nem az a kitartó zengés, mely egyetlen «éljen» szónak szájról-szájra kelő ismétléséből támad; hanem egy zűrzavaros zsivaj, mely nő, de nem közeledik, melynek hallása nem melegít, hanem összeborzaszt.

És senki sem jő onnan, hírt hozni. Az utczákon minden ablak tele várakozó főkkel, a kik mind sápadtan kérdik a járókelőktől: mi történt? Senki sem tud felelni; a ki most jár az utczán, az mind a városból siet kifelé a partra, s maga sem tudja, mi vár rá?

Csak nagy későre fut végig az utczán egy öreg asszony, kezeit tördelve, ez már a part felől jő, s lázhidegtől rázott hangon rebegi: «oh Jézus Máriám! oh Jézus Máriám!»

Ez a városházához siet, a tiszti sebésznek hírül adni, hogy siessen műszereivel a szerencsétleneknek segíteni; saját nejét is épen most fogták ki holtan.

Hargitay János lekiáltott a futó asszonyra a megyeház ablakából: «mi történt?»

Oh hiszen minden ablakból kérdezték ezt már a jámbortól, de ő nem hallott most semmi kérdést s nem felelt semmi mást, csak: «oh Jézus Máriám!»

A mint ennek lélekborzogató sikongásai elhangzottak a városháztéren, akkor kezdett egy csapat férfi nagy zajjal jönni a megyeház felé, kiket minden ablaknál megállítottak, s nagysokára bontakozott ki a lassan huzódó tömegből egy vágtató lovas: egyike a megyei lovas huszároknak, kik a rendtartás végett voltak kiküldve. A huszár ruhája csupa por, arcza csupa vér volt, mint a kit egyszer lovastul a porba gázolt a vakon rohanó néptömeg. Csákója sem volt a fején, úgy vágtatott hajadon fővel a megyeház kapujáig; nagy nehezen birta elszilajult lovát visszatartani.

– Mi történt?! szólj! beszélj! kiálta le a lovától hánykodtatott lovasra Hargitay.

Az rá sem ért a kérdezőre feltekinteni, mert talán nem mondta volna neki, ha megismeri.

– Leszakadt a dobogóhíd; az asszonyságok mind a Dunába vesztek!…

Hargitay János, mint a ki haláldöfést kapott, elordította magát.

– Mind a két Juditom!! (Nejét is Juditnak hítták.)

És erre szép piros életvidám arcza elkezdett mosolyogni, elkezdett még pirosabb lenni, mindig ragyogóbb, mindig mosolygóbb lett. Nehány pillanatig nem lehete tudni: megőrül-e, vagy meghal? Hanem azután egyszerre elmult minden mosolygás, a piros arczszín szederjesre vált, a szép délczeg alak aranyzsinóros, nyusztos díszöltözetében, ezüstmarkolatú kardjával kezében, álló helyében összeroskadt; előbb térdével, azután karjával, azután homlokával koczczantva a márvány pallót.

Csakugyan igaza volt. Az ő ősei mind szemközt állva szokták meglátni a halált. Most már ő is közöttük van.

S ha halottai valóban megindultak a túlvilág felé, ő gyorsabb volt náluk: – megelőzte őket.

De vajjon útban vannak-e?

A mint a gyaloghíd korhadt mestergerendája ketté roppant, az alázuhanó szakasznak egyik fele minden rajta levőkkel egyben a hídlábak alá esett, míg a másik rész pántjainál fogva fennakadva, arról csak a rajta levő népcsoport hömpölygött alá; nehány karfa utánuk esett; a kit ott talált, azt összezúzta.

Nehány, az örökkévalósághoz számított percz mulva, több ölnyire a hídon alól fölmerült az alászakadt hídrész a víz alól.

Minő látvány volt az!

Száznál több nő és férfi, egy kuszált gubanczczá keveredve, mint egy folt féreg, melyet a zivatar ágastól letört, egymásba és a karfába kétségbeesetten kapaszkodva; néhol egy-egy életért esengő kéz, melynek feje a gerendák alá szorult, emelkedik ki a víz alól; ájult női alakok lebomlott haját libegteti hosszan a hullám.

És egy jajkiáltás nem hallatszik; a rémület mindannyinak elvette szavát. Halálos kábulatban engedi magát az egész embertömeg, lélekvesztő tutaján, a víztől csendesen alávitetni.

Ezeket megmenteni könnyű! De hát a kik a híd tulsó töredékéről mentő darab fa nélkül omlottak alá egy gomolyba keveredve, mely egymást nyomta, tulajdon esése terhével, le, le egész a Duna mély fenekéig; a hol a kagylók teremnek!

E szerencsétlen tömeg között voltak Hargitay két Juditja, a nő és a leány s az elutasított szerető, Béla.

Abban a perczben, midőn az ijesztő recsegés közepett az egész tömeg, hidastul együtt roskadni kezdett, Judit lelkének ez az egy betöltő gondolatja volt: «ah, tehát meghalunk!»

Ez tehát megoldása a fájdalmas kérdésnek: meghalni. Nem ijeszté őt meg a pillanat rémképe, egész lelke tele volt azzal régóta. Sokat gondolt ő egy ilyen perczre; sokat képzelte ő magában: milyen érzés lehet az, mikor az ember egy nagy magas helyről az ismeretlen hullámsírba leugrik? milyen lehet oda alant? sokáig tarthat-e? nagy fájdalom lehet-e az? feljön-e a lélek a buborékokkal? elébb megszakad-e a szív, mint a fő gondolkodni képes? s rég meg volt barátkozva e hideg, bántalmas gondolattal; csupán az tartotta vissza, hogy azt tenni mégis gyávaság volna. De ime a sors maga akarja most. Tehát így történik az legjobban.

E keserű nyugalomban egészen megtartá öntudatát, még akkor is, midőn a következő perczben a hullám összecsapott feje fölött.

Szemeit le nem tudta hunyni a víz alatt.

És az rettenetes volt!

Látni maga mellett, körüle, alatta, fölötte, ismerős arczokat, a halál kétségbeesett agoniájával, némelyik mereven kidülledt szemekkel, duzzadt arczczal szállt csendesen, mint légben a pehely, a másik eltorzult arczczal, összehuzott szemekkel vonaglott, tehetetlen erőlködéssel kapkodva mentő tárgyak után. Legiszonyúbb volt két ismerős barátnéjának alakja, kik egymást szorosan átölelve lebegtek alá; a mint a fenn delelő nyári nap keresztül sütött a víz átlátszó tömegén, oly zöldnek látszott körüle minden arcz és alak.

És még e száz meg száz arcz és alak élt! Még mozgott, még hánykódott, még vonaglott az átkozott zöld elem híg világában; még a kezek nyúltak egymás után, még az ajkak kiáltásra nyiltak, még a szemek forogtak üregeikben… és az már a halál országa volt.

Judit látta és még nem érezte, hogy ez a halál. Még nem nyitotta fel ajkát. Nem érzett egyebet, mit azt a nehéz nyomást a mellen, a mit a víz tömege okoz.

S e közben úgy érzé, mintha csendesen emelkednék fölfelé: tán épen az által, hogy elhagyta magát? A feje fölötti zöld tömeg mindig világosabb kezdett lenni, s már látni kezdé, a mint fölötte azok az apró halacskák rajzanak, mik ezrivel uszkálnak a víz szinén, a nap melegében fürödve, s leskelődve a lég bogarkái után.

A nap odafenn, mint egy tűzgolyó nagyított képe látszott a vizen keresztül, s a millió felszálló buborékban megtört sugáritól szivárvány dicskör képződött itt alant.

E szivárványos glóriából egyszerre mintha egy égből alásuhanó alak szállana le hozzá! Kedvesének arcza volt az!

Midőn ez arcz megjelent a leány előtt, midőn e mentő kéz megragadta karját, midőn egy percz mulva szétváltak a habok feje körül, midőn szemei megpillanták az Isten szép világát, midőn egy szabad lehelettel átszívhatá az áldott levegőt, és midőn arcza kedvese vállára borult, ah akkor az a gondolatja támadt, hogy az élet nagyon szép.

Megmenekülni! Épen annak erős karja által mentetni meg a halálból, a kiért meg akart halni! Ez az érzés, ez az eszme egy perczig üdvözültté tette. Csak egy perczig.

A következő perczben ismét egy gondolat villant át agyán, a mi rokon a kárhozattal.

– Hát az anyám!

S mintha rögtön válasz jönne e kérdésre onnan a hullámsírok országából, hirtelen a vizek alól egy erőszakos kéz ragadta meg a lábát…

Judit zsibbadni érzé minden idegét. Nem gondolt egyébre, mint hogy ime azon kéz, mely tiltva állt közte és szerelmese között, most még a sírok mélyéből is felnyul hozzá, megragadva gyermekét, midőn azt kedvese az életnek és az élet hosszú rejtelmeinek rabolja vissza; ez a hideg erőszakos kéz nem engedi azt megtörténni, hanem leviszi őt ismét magával, le a csendes, a nyugodalmas halálba.

Judit nem ellenkezett vele; csendesen összetevé mellén kezét és szemeit most már lehunyta. Percz mulva érzé, hogy ismét elborította fejét a hullám.

A másik pillanatban Béla karja újra felragadta őt, de az erőszakos kéz folyvást tartotta alant és nem bocsátotta el.

Érzé, minő erőfeszítésbe kerül kedvesének, hogy ily küzdelem mellett a haboknak ura maradhasson. Mondá neki: hagyj el, menekülj magad. Nem volt az szó, csak gondolat volt, ő azt képzelte, hogy beszél, vagy azt, hogy kedvese tán gondolatját is meghallja.

Az erőszakos kéz pedig folyvást vonszolta lefelé.

Többször volt már fejével a víz alatt, mint fölötte. Eszmélete kezdé elhagyni. Valami siket zúgást érzett füleiben, mely agyát elkábította; az a pillanat volt ez, midőn a test és a lélek már különválva élnek: a lélek még eszmél, gondolkozik, de az idegek más úrnak fogadják szavát; a lélek nyugodt már, de a test halálküzdelemben vonaglik, reszket és harczol semmivélétele ellen.

S a halálbavivő kéz nem akarta elereszteni.

Az öntudat elhagyta egészen; nem eszmélt semmire már; ekkor a vele küzdő alak ott lent haláldühében kinosan megharapta lábát.

E fájdalomra önkénytelenül összevonaglott a test, egy erőszakos rándulással felveté magát: e rándulástól az üldöző elmaradt tőle s többé nem fogózott belé; – akárki volt, az már halott…

És most Judit idegeit megszállta amaz öntudaton kívüli erőszak, minő a kínos halállal küzdőket szokta meglepni. Nem volt már semmi gondolatja. Kedvesét, ki őt eddig karjánál fogva emelte és vitte fáradságosan úszva a hullámok között, hirtelen átölelé, mindkét karját dermedt erőszakkal fonta vállai körül, átkucsolta karjait, magával vonta a víz alá és ajkaival annak ajkait keresve föl, egy végső halálos csókkal, öleléssel képtelenné tette azt a mozdulásra, a lélekzetvevésre; így együtt és egyszerre szállt a két alak a víz fenekére, a két lélek fel az égbe…

– Hahó! Béla! Ide! hangzott egy ismerős hang a vizek fölött. Egy csónak sikamlott a habokon végig, csak egy férfi ült abban. Az volt Pusztafi.

E csónakban leste ő a halakat horogra; míg mások az ünnepély zaját növelni siettek, ő volt a legelső, ki a vész helyére sietett.

– Ide Béla! Ide! Már messziről megismerte barátját, a mint az küzdve dolgozott a hullámok között, s megfeszített erővel sietett segélyükre. Béla nem hallotta már szavát; az őrült ölelés őt is vesztébe ragadta.

De a költő nem hagyja elveszni azt, a kit szeret.

Csáklyával kezében addig kereste őket, míg rájuk nem talált. A lányka akkor is ölelve tartá kedvesét, nem lehete őket egymástól elválasztani.

A költő kiemelte őket erős karjaival, mint két gyermeket a bölcsőből; s azután lefekteté őket a menyasszonyi ágyba: a csónak fenekére.

A két, egymáshoz tapadó főt odavette az ölébe, lesimítá homlokaikról az összecsapzott hajfürtöket; a leány fején még akkor is ott volt a zöld myrtuskoszorú. Most már egészen illett hozzá.

Egyik sem adott semmi életjelt: mozdulatlanul feküdtek egymás mellett.

A folyam tulsó partján nagy volt a riadal; csónakok, dereglyék kezdtek elindulni, a hidtöredék menekülteit csendesen vitte alá a hullám, a szigetpart csendes volt. Arra kormányzá Pusztafi a csónakot, szemeit le nem véve az ölében fekvő két hideg, elkékült arczról.

«Most már egymáséi vagytok.»

Egyébiránt a legszebb idő kedvezett az ünnepélynek, a nap forrón sütött, az ég derült volt, az elszórt fű illatozott az utczákon.