A «MUSZÁJ».

Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mi oka van Juditnak bejutni a körülzárolt városba, de elképzelé, hogy az igen erős ok lehet. Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kédezősködni nem volna illendő.

Másrészről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak saját hadi tervét, mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetend jutni.

– Jóformán éjszaka lesz, mire a Mátyus földére megérkezünk.

(Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa vitatott tért.)

… Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem kell a hidakra kerülnünk, a hol bizonyosan előőrsök állnak, hanem átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk Füzesnek. Ott emberséges halászok laknak, a kik mind «jó» emberek. Éjfél után csónakon átszállítanak benünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől, ugy-e?

– Én nem félek.

– Nem fél. Tudom. Se tűztől, se víztől. Hát menjünk Isten hirével.

A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az valóban leány-cselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy ez valami úri asszony.

Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy kanyargásokat tett dülő utakon, szőlők, kertek alatt; a mit e vargabetükkel vesztett, bőven igyekezve helyrepótolni egyenes átvágásokkal sík mezőkön, útbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten minden bokrot.

A mint mondá, késő este lett, midőn a füzesi nyárfaerdőhöz és az árvafűzfákhoz elérkeztek.

Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni; dél felől terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-meg világított egy-egy villámlobbanás, mely még a láthatáron alól czikázik.

– Nem tesz semmit, dörmögé a közeledő viharra tekintve András gazda. Ha egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk a túlsó partra. Nem fél-e a zivatartól? – kérdé Judithoz fordulva. Aztán felelt is rá magának. Nem, nem; hiszen semmitől se fél. Se tűztől, se víztől, se földi, se égi háborútól. A kinek az úr megerősíté az ő lelkét.

Épen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékény ernyőre, mikor a halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András gazda hátra szólt Judithoz:

– No Örzsi lányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, míg én benézek, hogy milyen odabenn a házban a «levegő?» Mindjárt itt termek, semmit se félj.

Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján.

A míg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, a míg a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, a míg András gazda odabenn komájával tanakodik, – ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést tartani magunkban, mint a hogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.

Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigenája, a kit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismeré, szótár be nem törvényczikkelyezte, irók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol substantivum, hol adjectivum, néha épen adverbium vagy interjectio: mint verbum nem tűr conjugatiót, mint adjectivum nem comparatiót. Sem elől, sem utól rag nem férhet hozzá.

Ez a rendkivüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó a «muszáj».

Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebbből a két szóból van összetéve: «muss sein».

Nemcsak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak teljes értelmébeni visszaadására.

«Debet, – oportet, – il faut, – dove», – stb ez mind csak annyit jelent, hogy «kell» – «soll».

A «kell» nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni; ennek még lehet ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell? hátha csak kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? – de a rettenetes «muszáj» előtt elenyészik minden emberi kifogás: ezelőtt nincs alku, nincs lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapaczitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: a mi «muszáj» – az «muszáj!»

Hiába a nyelvujítók tisztítási hadjárata: e szó kineveti őket: «a muszáj soha sem fullad a Dunába», azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. – A muszáj halhatatlan!

… András gazda azonban visszaérkezett.

Az eső zuhogott kegyetlenül; a menydörgő menykő benyargalázta az eget; olyan idő volt, a mikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból.

Testének azon részét, melyet a szűr nem takart, a gyékény alá dugván, így szólt András gazda Judithoz:

– Hát a rossz hirektől fél-e tensasszonyom?

Judit összeborzadt. Megerősíté szívét és felelt:

– Nem félek semmitől.

Tehát a legelső ujság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják.

– Mind? Mind?

– Csak épen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy fából vájt alkotmány, a mit felvitetett az eszterhajra; de ebben a zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni?

– Én is.

– Azután, – folytatá András gazda, – a komám beszéli, mint bizonyost, hogy a capitulatió alá van irva; holnap fogják átadni a várat.

– Istenem! kiálta fel Judit.

– Jó azoknak a kik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek s semmiért kérdőre nem vonatnak.

– Oh Istenem! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba.

– Mondtam a komámnak; de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen.

– Én magam fogok vele beszélni, szólt Judit hirtelen elhagyva helyét s leszállva a szekérről.

Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, a míg a házajtóig ér. Judit nem törődött azzal.

Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva, egy magas, ősz hajú embert látott maga előtt Judit; «itt a gazda», monda András.

– Az Istenre kérem kegyelmedet, szólt Judit, kezeit összekulcsolva a halász előtt, nekem még ez éjjel a városban kell lennem.

– Az nem lehet; szólt az öreg halász, fejét megrázva. Még ha a csónakom kéznél volna is, ilyen zivatar mellett Istenkisértés lenne a vízre menni. Magammal nem sokat törődném; úgy sem sokat ér már ezután az élet; de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is a csónakomat elvitték.

– Oh én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson.

– Az a lélekvesztő? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az? Egy dióhéj ebben a zivatarban. Jótét-lélek arra rá nem ül ma.

– Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom kegyelmed előtt. Itt van tárczám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak szállítson most rögtön a vizen keresztül.

– Köszönöm, tensasszonyom; nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És ha a világ minden kincsét, a mi még ki sincs ásva a földből, nekem ajánlaná is, még sem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Én utánam senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, a ki be akar menni.

– Oh de akkor már késő; akkor már hasztalan menni. Oh, hogy én azt nem mondhatom el, úgy a hogy van. Istenem, én Istenem!

Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halászszal valamit megértetni, a mit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta s a tenyereivel mentegette keblét.

– Hallja kegyelmed! szólt Judit hirtelen megállva az ősz ember előtt. Azt mondja, hogy nem akarja senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg: hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála fog lenni: – a férjemé és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló veszedelembe, az Isten megsegíthet és keresztül visz rajta; de ha vissza hagyom magamat rettenteni tőle: akkor a másik veszély bizonyosan megöl, és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba!

E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén halász leránczolta bozontos ősz szemöldökeit s kérges kezét szája elé fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval.

– Hát nem érti kegyelmed, komám? Az asszonyságnak «muszáj» átmenni még ma! Muszáj!

A halász nagyot sóhajtott lelkéből.

– Már hiszen ha «muszáj», akkor meg kell lenni: Isten akárhová tegyen is benünket.

Judit örömében magán kívül szorítá meg az öreg halász kezét, tán meg is csókolta volna azt, ha engedé.

– Már hiszen tensasszonyság, a mi muszáj, annak neki kell menni. Én nem tudom, kegyed kicsoda? mi járatban van? Nem is akarom tudni. Elég, hogy a komám hozta ide, s hogy muszáj még ma átvinni. Tehát átviszem. Ha el van szánva, akkor ez az idő nagyon jó hozzá. A záportól nem lát senki, ha meglát is a silbak, mit tehet velünk? arra pedig, hogy utánunk jőjjön, nem hiszem, hogy vállalkozzék legény. Hanem ezt nem közölhetjük minden bolond emberrel. Kendnek kell komám segíteni.

– Hisz én is így akartam, mert magam is odaát kivánok ma lenni.

– Tud kend evezni?

– Komáromi ember: aztán ne tudna evezni!

– No hát jó, most menjen ki kegyelmed, lássa el a lovait, azután együtt lehozzuk a csónakot.

– Elsőbb a csónak, azután a lovak. – Nagy szó volt ez egy kocsis embertől! – Tehát előbb felmentek a padlásra, lehozták vállon a könnyű ladikot, azt fenékkel felfordítva letették a szoba közepére; azután ment csak András gazda lovait, szekerét száraz helyre tenni.

– Hogy híják kegyelmedet, öreg bátyám? kérdé Judit a halásztól, ki az alatt, míg komája kinn járt, egy sulyokkal és favésüvel faggyus rongyokat tömögetett a ladik repedéseibe. – Hadd tudjam, kit áldjak, ha egyszer Isten a veszedelemből kisegít.

– Az én nevem Tuba János, felelt az öreg. A nyáron multam hetvenkilencz esztendős, feleségem tavaly halt meg; utolsó unokámat a mult hónapban hordta el az ágyúgolyó. Az Úr adta, az Úr elvette. Most magam vagyok.

E rövid életirásból megérthető volt, hogy a miért az öreg halász a kész veszedelemnek nekimenni vonakodott, az nem a napok java volt, a mik még reá várakoznak.

Rövid idő mulva visszatért András; a ladik is ki volt tatarozva.

– No komám, készüljünk az időnek; szólt az öreg, s elkezdte csizmáit lehuzni. András gazda hasonlót tett.

Azután levetettek minden nehezebb gúnyát magukról, hogy épen csak a vászonköntös maradt rajtuk.

Azzal Tuba uram ládája fenekéből kivett valami összegyűrt hosszú, vékony foszlány-formát s annak az egyik végébe hatalmas tüdejével belefujt. Egy vastag marhabél volt az, mely egyszerre felduzzadt a fuvásra; akkor erősen bekötötte a végét, s minden teketoria nélkül odalépve Judithoz, azt mondá, hogy emelje fel karjait. És azzal dereka körül kötötte az egyszerű «life preservert». A mentő öv, mi férfi deréknak szánva egyszeri átöltő lehetett, kétszer is átérte a karcsú termetet.

– Így. Ez nem engedné elmerülni. Már most induljunk Isten szent hirével.

Judit a magával hozott kis batyut karjára vette, a két férfi vállára emelte a ladikot, kezébe fogta a kormányt és evező lapátot s megindult.

– Hát a vízmerő lapát?

– Azt majd viszem én, monda Judit, úgy is az én dolgom lesz az.

– Derék egy asszony. Derék asszony; dörmögé magában a vén halász.

Egész olyan idő volt, a milyenben veszni induló emberek Istent kisérteni mennek.

A zápor rézsut vágott alá a szél rohamában; mikor a villámlobbanás megvilágította a tájat, mintha millió ezüst húr közepett három mozgó árny sietne végig a parton.

A meredélyről nem lehetett leereszteni a csónakot, a tomboló hab egyszerre felfordította volna azt. Valami sekély helyet kelle keresni, hová a hullám tajtékot túrva járt ki. Itt legelőször beszállt a vén halász; András tartotta azalatt a kötelet, mig a halász besegíté Juditot, azután övig gázolva a vizben, betaszítá a csónakot a folyamba, s ekkor maga is óvatosan felhágott a ladik orrára, melyet a következő perczben szél és hullám tovaragadt, mint egy forgácsot.

A szél a folyammal keresztben fútt s az evezőkkel szemben. A Vág egész felszine ősz volt a korbácsolt hullámok fehér sörényétől; – a zöldes sárga vízbarázdák között el-eltünt a kis lélekvesztő, hol elejével, hol hátuljával tünve ki újra a haláldajka ringatásából.

S a viharnak nincs rendes észjárása.

Most oldalt fog, majd meg szembe rohan, sokáig kitart, egyszerre megáll s megint megfordul. Ki birná szeszélyét kitanulni?

A távolban vészkiáltások hangzanak; lánczáról letépett malom indult el a vizen, azon kiáltoznak segélyért; – a csónak a három menekvővel nesztelenül lubiczkol két ellenség között: egyik a víz, másik a lég; ott nem kiáltanak segély után.

Pedig a halál kezében vannak.

Minden hullám, mely előttük ketté nyílik, sírjuk fenekét mutatja; minden tajtéksörényes habverés, mely harsogva, dulakodva közeleg feléjük, egy-egy paripája a hideg halálnak, mely olyan gyorsan elszállít.

És ebben a hosszú órájában a kétséges küzdelemnek eszébe jutottak a sokat szenvedett nőnek azon rettenetes perczek, miket egyszer már e hideg sírnak fenekén töltött; a kínos küzdelem a fojtogató elemmel, a segélytelen kétségbeesés, a hangtalan halálfájdalom, a rémület, mely elébb megöli a lelket, mint a testet; és azután az a rettenetes kéz ott a vizek alatt, mely megragadta és vonta le magával a kárhozatos sírba.

E kéz szorítása most is elzsibbasztá testét, lelkét; e kéz talán most is leskelődik reá ott alant!…

A szél és hullám ragadta a csónakot, mint egy elkapott nádszálat.

A két férfinak minden erejét meg kelle feszíteni, hogy az ellenkező roham vissza ne verje őket a parthoz. Az a reménységük volt, hogy ha a szélre és hullámokra bizzák magukat, majd a füzes szigetre, mely a Vág közepén esik, valahogy kijutnak, s onnan aztán álló hid vezet a városba. Legrosszabb esetben a dobogó-hid oszlopainál fognak fennakadni, s ott, ha a csónak felfordul is, maguk megmenekülhetnek.

Tehát az egész emberi tudomány az volt, hogy a csónakot fel ne borítsa a szél, el ne rabolja a hullám. A két férfi egyetértő munkával forgatta a lenge járművet habtorlat ellenében, míg a nő a csónak fenekén térdelve meríté ki folytonosan a vizet, mivel a zápor s a keresztül csapó hullám szüntelen újra megtölté a lélekvesztőt.

Egy-egy villámlobbanás megmutatta nekik, hogy mind a két parttól egyenlő távolban vannak, a folyam közepén.

A pillanatokig tartó fénynél kivehették a part hosszában felállított őrök alakjait, kik a vihar daczára helyeiken álltak.

Egy őr észrevette a csónakot s rájuk kiáltott. Mit? Talán azt, hogy álljanak meg?

Azután egy lövés is történt; golyó fütyült a szél ellenében s lecsapott a vízbe.

A többi előőrs figyelmeztetve volt, s csak egy újabb villanásra vár, hogy a menekülőkre tüzeljen.

Hanem ez a villámlobbanás sokáig késett; a csónak haladt, merre a folyam ragadta, két ellenséges sáncz között, melyeknek ágyúi egyiránt fenékre lőhették, ha észreveszik.

Egyszerre valami sötét tömeg közelíte, a zápor és éjszaka vak homályán csak nehezen tünve keresztül. A fűzsziget volt az.

Egy hullámtorlat a parthoz csapta a csónakot, s azon pillanatban elmeríté.

András félkezével egy vizbehajló fűz ágát ragadta meg, másikkal Judit keze után kapott s úgy tartá őt magával együtt a víz szinén lebegve. A vén halászt nem látta többé senki. Az elment gyermekei s unokái után.

Judit a veszély által fokozott erélylyel segített magán; ő is belekapaszkodott a lehajló törzsbe s András segítségével a partra jutott.

A csónak felfordítva hányódott a víz szinén tovább.

András még egy ideig kiáltozott eltünt komája után, végre megnyugodott abban, hogy az híres úszó, majd kikap valahol s ismét előkerül; sietett Juditot a városba juttatni.

Facsaró víz volt a nő is. A veszélyben sem veszté el magával hozott kis batyuját.

A sziget partján végig siettek, s a fűzbokrok között rátaláltak a kis felhágóra, mely a szigetről a dobogó hídra felvezet.

– Itt vagyunk már. Most igyekezzünk házamhoz jutni.

A híd végén meglepte Andrást, hogy az őrhelyen senki sincsen. Nem őrizte már az előőrs állomását, hiszen vége volt már mindennek. Az érkezőket meg sem szólította senki.

– Tensasszonyom «itthon» vagyunk.

A hold e pillanatban kisütött a szakadozó felhők közül, mik elbúsult morgással távoztak az almási hegyek felé.

Judit iszonyú képet látott maga előtt feltárulni.

Egy várost, melynek minden háza ismerős volt előtte, mikor legutoljára látta, s melynek két évi távollét után egy utczájára sem ismer többé.

Néhol egész házsorok hiányzanak; üres térség lett helyükön. Másutt hosszú sor sánczkaró zár el ismerős téreket, s törzsvár épült hevenyészett sánczok mögött; majd egy hosszú sor következik, a hol minden tizedik háznak van csak hevenyészett új teteje; a többi meztelen rom, tátongó halálszemű ablakokkal.

András úgy sietteté a maradozót: «menjünk, menjünk, ne álljunk meg sehol.»

És e romhalmaz fölött öt csonka torony dísztelen tört alakja.

«Menjünk, menjünk.»

Egy őrjárattal sem találkozhatni az utczán. Minek az már?

Most egy szeglethez érnek, melynél Judit megroskadva állt meg. E ház mellett nem siethetett el a nélkül, hogy meg ne állna előtte, bár vezetője úgy vonná el onnan.

Ez a ház – szülőinek háza. Le van égve porig.

A kopasz falakat végig mossa az eső; az udvart telenőtte a fű; a pinczét beszakították a bombák.

A rozsdás ablakvason keresztül benéz a szobába, melyhez annyi életéhez forrott emlék köti. Még ráismerhet a festés maradványairól. Ezüst szinű volt az, kék virágokkal. A falak itt-amott még tartogatják a színt.

Ott állt zongorája, midőn Béla kedvencz dalát utoljára eljátszotta rajta; amott függött arczképe a kedvesnek, rejtett függönytől takarva. Itt voltak egymás mellett atyja és anyja arczképe. Ott a fülkében állt fehér függönyös nyugágya; itt az ablaknál himző asztalkája. – Most az embermagasságnyi dudva és laboda hajlik az ablakon keresztül, mihez csapzott fejét bódultan hajtja le a farepedésben megfészkelt bógács.

Ez volt a boldog és boldogtalan szerelem álmainak szentélye.

Valami zörög alant a gyom között; valami hideg csúszó lesz az, a ki most e helyen itthon van.

– Menjünk innen, menjünk! sürgeté András az elmélázót, s elvonszolta a szomorú képtől.

Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj gondolatja ez volt: «anyám! én mégis boldog vagyok.»

A tekervényes megyercsi utczán végig haladva, egy tiltul befödelezett házcsoporthoz értek: azok között volt András gazda háza.

Kapor András uram felesége az idén meghalt, csak egy felnőtt leánya volt otthon, a ki a háztartást vitte. Katiczának hítták.

Katicza örömtől sikoltozva rohant ki a házból, mikor az atyja szavát megismerte. Azt hitte, hogy égből esett le.

– No csak csendesen! csitítá őt András; nem kell lármát ütni, nem vagyok magam.

– Hát ki van még itt kegyelmeddel?

– Majd megmondom, ha elment. Nyisd ki az első szobát s te maradj a hátulsóban, míg híni foglak.

Judit azalatt az utczán kívül maradt, s csak akkor jött elő, mikor András tudatta vele, hogy észrevétlen bejöhet.

– Át akarnék öltözni, mert csuron víz vagyok, monda Judit.

– Tessék az első szobába menni. A Katicza leányom ruháiból felvehet egyet.

– Köszönöm. Hoztam magammal.

– De hisz az is nedves lesz.

– Nem tesz semmit.

Azzal bement Judit a szobába, bereteszelte maga után az ajtót; András gazda pedig újra előszólítá leányát, s meghagyva, hogy rögtön tüzet rakjon és valami jó meleg reggelit készítsen, elmondá nagyjából, hol járt, micsoda viszontagságokon jutott hazáig, Judit dolgát a közben bölcsen elhallgatva.

A tűz vigan pattogott már, a serpenyőben süstörékelt valami jó, midőn az első szoba ajtaja félig felnyilt, s Judit kiszólt rajta:

– András gazda!

– Parancsol a tensasszony? Kiálta a gazda, készséggel ugorva elé.

Mikor aztán a szobába belépett, bámulva tekinte körül. Egy férfi állt előtte, egy katonatiszt, teljes egyenruhában, rövidre nyirt hajjal, kis piros sipkával a fején. Még a hangra sem ismert rá, mely nyers merevséggel kérdé tőle:

– András gazda! Van kegyelmednek egy hánytvetett kardja?

András csak bámult, mintha azt keresné, merre tünt el Judit? s hogy jött ide ez a katona tiszt?

Judit ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: «hát adjon kegyelmed egy kardot, mert a nélkül nem vagyok egész katona.»

András csak akkor csapta össze a kezeit: «no még ilyet sem látott az ember.»

Hogyne lett volna András gazdának kardja? Saját nemzetőri kardja ott függött most is a falon, azt levette, átkötötte Judit derekán, s nagyot sóhajtott utána: miket nem ér meg az ember!

András gazdának természetes gyors esze volt; kezdte látni, mire való mind ez alakoskodás?

Bele is találta magát saját szerepébe. Nyers, nyakas hangon szólongatá vendégét.

– No vitéz kapitány uram, tessék kijönni a konyhába, hadd melegedjünk meg a tűznél; ott főzi már a reggelit Katicza leányom.

Ő pedig elzárta Judit levetett ruháit a szekrénybe, hogy senki észre ne vegye.

Judit egészen férfinak látszott; a mi nagy művészet. Az öltözet sokat tesz, de nem mindent. A prémes bekecs eltakarja ugyan a női kecsteljes formákat, a magas katonai nyakszorító megszünteti a különbséget a gömbölyű hölgyidom s az ötszegletű férfi nyak között; egy kis barna festék más színt ad az arcznak, s egy szájba dugott szivar befejezi a csalódást; hanem azért mégis annyi apró részlet marad tartásban, viseletben, a mi az álczán keresztül is elárulja a nőt, hogy egy önfeledt pillanat semmivé teheti az egész alakjátékot. A főnek nem szabad szeliden előre hajolni, hanem délczegen föltartva kell azt viselni; a befelé szokott térdeknek szabadon és kifelé kell járni; egész testnek állva és lépve mindig sarkon kell nyugodni, nem a láb elején; a csípőnek nem szabad hajlékonynak lenni, a vállnak pedig szét kell feszülni, és a mellett tekintetben, mozdulatban, szavakban untalan nyilatkozni kell azon önállóságnak, merészségnek, mi a férfiak sajátja, s a mi legnehezebb, egy férfi tekintetével szemközt megszokott közönyt mutatni az arcznak.

Juditnak mindez remekül sikerült.

Kiment a konyhába, jó reggelt kivánt Katiczának, meggyujtotta a tűznél a szivarát, a minek izét soha sem ismerte eddig s azzal felpattanva a széles tűzhelyre, sarkantyuit nótára veregette össze.

András gazda nem sokára kijött utána s hozott egy négyszegletű palaczkot, meg egy kis poharat magával. A palaczkban valami erős pálinkaféle volt, a minek mindenféle zöldségből fűszeres ágya volt vetve.

– No vitéz kapitány uram, egy kis papramorgót! szólt teletöltve a pohárkát a smaragdszinű nedvvel. Jó lesz sarkantyut adni a kávénak. Előbb sarkantyut neki! ez az első pohár a kávé előtt, azután meg patkót rá, az a kávé után való pohár.

Judit sohasem ivott semmi szeszest.

Fenékig kiürítette a poharat.

– Hát te hugám, nem iszol? kérdezé Katiczát, a szesztől fojtott hangon.

– Jaj, dehogy kell! tiltakozék a leány, takarózva a kinálás elől. Kiégetné az az én gyomromat.

Judit is csaknem úgy érezte.

– Bizony pedig ez jobb, mint a te kotyvalékod, monda András gazda, miután maga is bizonyossá lett egy pohár tartalmának minősége felől. Azt akár ne is főznéd.

– Hát annak a tensasszonynak odabenn? szólt Katicza gazdasszonyi bölcseséggel.

Judit hangosan felkaczagott; az pedig nagyon nehéz: nőnek úgy kaczagni, a hogy a férfiak szoktak.

– Micsoda tensasszonynak?

– Hát a kihez beszólt édes apám az elébb, hogy «mi tetszik tensasszony?»

András gazda rettenetes dühbe jött.

– Én mondtam azt, hogy «tensasszony?» te hülye te! Hát te még rám fogod, hogy részeg vagyok! Tensasszony! máskor nyisd ki jobban a füledet, hunyd be a szemedet, s tartsd zárva a szádat!

– Ej no, András bátya, nem kell a leányt megpirítani férfi előtt; szólt Judit. Azt én nem engedem, a ki lelke van.

András gazdának csak egy kis invitatio kellett arra, hogy most káromkodni kell; mindjárt megértette ő azt.

– De ilyen adta szedtevette, megszidom én, mert az én leányom.

– De hátha nekem meg szeretőm lesz; eszem a lelke!

– De már azt kikérem, menykőhordta!

– De én meg azt mondom, teremtette!

– Teremtette?

– Lánczos lobogós teremtette!

Katicza elszaladt a konyhából; András gazda pedig majd a földhöz verte magát nevettében.

– Pompás! nagyon pompás! Még azt mondja, hogy lánczos lobogós teremtette! Mintha csak esztendeig lett volna a kaszárnyában s ott tanított volna huszárujonczokat!

Katiczát alig lehetett újra becsalni a konyhába. Többé rá nem mert nézni a tisztre, s az nagyon jól történt így.

András gazda pedig, mikor készen volt a kávé, paprikás szalonnát hozott elé, s hozzá ült vendégével. Judit ott hagyta a kávét és evett szalonnát, férfiak módjára, evés közben mohón beszélve, tele szájjal és ökle bötykével törülve meg a száját evés után, a hogy férfiak szokták.

András gazda folyvást elégülten nevetett magában, s csak néha mondott annyit, hogy «ha nem látnám, el nem hinném».

E közben csendesen megvirradt; az utczán az ébresztő dobszó hangzott, s erre megnépesült a város. Minden házból katonák jöttek elő, teljes készülékben, s sorakoztak az utczákon; tisztek egyenruháikban siettek a vár felé. Judit hirtelen búcsút vett gazdájától s a tömeg közé elegyedve ment, a merre a többiek.

András gazda sokáig utána nézett. A nőt nem lehete nőnek felismerni.

«Nem hinné az ember, ha nem látná.»

Judit szerencsésen eljutott a várba, s útközben megtudta hirtelen akadt társaktól, hogy ma fogják a kapituláló hadseregnek kiosztani az oltalom-leveleket.

Judit úgy gondolkodott, hogy vagy a várparancsnokság, vagy a megszálló sereg parancsnokai fogják a jegyeket kiosztani. Ha az első osztja ki, s ott valaki által felismertetik, az bizonyosan meg fogja érteni a kegyes csalás okát, s inkább segélyül lesz, mint akadályul. Ha pedig az utóbbiak végzik e feladatot, azok között ismerőst nem találhat s így bizton keresztül csúszik férje nevével, a ki ez által meg lesz a legfőbb veszélytől szabadulva.

Azt hitte, minden bajon keresztül esett, semmi gát sincs terve ellenében.

Hiszen olyan «amabilis confusio» uralgott már, a hol ily csekély quiproquot bátran el lehetett csusztatni.

Mintegy háromszáz őrnagy volt a várudvaron; olyan őrnagy, a kinek egy közkatonája sem volt a várban; – alsóbb rendű tisztek számát ezernél többre tehetni, a kik nem tartoznak a várőrséghez. Volt közöttük elég, a ki még tegnap nem volt katona. A menekvésnek olyan neme volt ez, melyet könnyedén elnéztek. Mindenkinek, ki a várőrséghez tartozott, bántatlanság és szabad elvonulhatás volt biztosítva.

A várban megtudta Judit, hogy vegyes bizottság osztja ki az oltalom-leveleket.

Nem igen tolakodott előre, úgy számítva, hogy vége felé kevésbbé lesznek figyelmesek s nem veszik annyira szemügyre az embert.

Azt is kiszámította, hogy az életkor rovatába huszonegyet fog beiratni. Abból azután akár számmal, akár betűvel lesz irva, két vonással lehet huszonnégyet csinálni, a nélkül, hogy a hamisítás észrevehető lenne. Béla huszonnégy éves volt.

Tehát mindent jól kifőzött előre.

Délfelé gyérülni kezdtek a jelentkező csoportok, sok megunta magát és ebédelni ment, délutánra halasztva a dolgát: ekkor Judit is bement a pavillonba, a hol a védleveleket oszták.

Ugyanazon szobák voltak azok, mikben az öreg Lávayné egyszer éjnek idején megjelent fia becsületét fegyveres kézzel védni. Akkor az anya, most a feleség.

Oh az ég legerősebb oltalma az, a mit a nők szerelmére bizott!

A túltömött termekben egyptomi hőség volt, daczára a nyitott ablakoknak; az előszobákban nem volt hova leülni. Judit szédelegni érzé fejét: a zsibbasztó helyzet, az életbevágó pillanat közelgése, annyi kétség, annyi fenyegető balsors nehezült e perczben keblére, a midőn lelke és teste minden erejére legfőbb szüksége volt.

Végre rákerült a sor, hogy az ajtóhoz juthatott, melyen belől a bizottmány ülésezett.

Bebocsáttaték.

Egy hosszú asztal mellett ültek többen a várőrséghez tartozó férfiak közül, a kiket nem ismert. És azután az ellenkező részről is többen; – hanem azok közül egyet nagyon jól ismert és az is nagyon jól ismerte mind őt, mind Bélát… Az volt Kolbay.

Judit minden vérét fejébe érzé tódulni, midőn ez ismerős arczot meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes volt, hogy Kolbay ott üljön.

A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, miket az egymásután jövők neveivel s személyleirásával betöltött. E czélból szemüvege is föl volt téve.

Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó havidíjat osztá a távozóknak.

Lehetetlen volt az alakoskodás.

Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni, s lelke minden erejére szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon, hogy e válságos perczben el ne árulják gyöngeségökkel.

Kolbay mereven nézett az ifju alakra, végtől-végig mérve őt tekintetével. Azután szárazon kérdezé:

– Mi a neve?

Judit az eget érzé vállára nehezülni minden terhes fellegével, midőn e kérdésre válaszolt:

«Lávay Béla.»…

… Kolbay hosszasan nézett az előtte álló arczába; Judit a kétségbeesés agoniájával várta, hogy fog e száraz, hideg hang felkiáltani: «Az nem igaz! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem az, hanem Hargitay Judit, a felesége!»

A hadastyán megtörlé szemüvegeit, újra feltevé s azután lehajolva az előtte fekvő üres lapra, beleirta a mondott nevet: «Lávay Béla százados.»

Azután ismét felemelé tekintetét s az elébbi száraz, csikorgó hangon kérdezé:

– Hány éves?

Judit e perczben vette észre, hogy az oltalom-levél németül van irva s az évszámot betűkkel jegyzik fel belé.

És e szerint nem lehet úgy, mint ő kiszámitá, a huszonegyből huszonnégyet csinálni; magyarban könnyű, németben lehetetlen az.

Ez újabb ijedtség alatt roskadozni érzé térdeit.

Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az oltalom-levélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el; nincs arczán a férfi bélyeg.

«Huszonegy.»

«Milyen fiatal gyerek», dörmögé egyik ismeretlen, fehér kabátos tiszt.

«Ismertető jelei, mormogá magában a hadastyán: tojásdad arcz, – nagy fekete szemek, szabályos ajk, – fekete rövid haj.»

A fehérruhás tiszt hozzászólt: «egy sebhely a homlokon.»

Kolbay rideg tekintetét odaszegzé a még piros sebhelyre, közelebb hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleirta a védlevélbe: «egy sebhely a homlokon.»

Judit nem tudta, mi történt vele tovább? Hogyan jutott ki abból a szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavillon folyosójára, hogy támaszkodott a vállára annak a szürkeszakállú tüzértisztnek, ki egy pohár vízzel kinálta?

– Rosszul lettél pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s ebben az állig begombolt bekecsben. Miért nem gombolod ki?

– Nem, nem, tiltakozék Judit, nagyot lélekzve a szabad levegőből; már semmi bajom, köszönöm.

– No hát eredj a szállásodra s feküdjél le. Itt van a védleveled, meg a pénzed.

– Micsoda pénz?

– Hát az egy havi díjad, a mi még kijár.

– Úgy? Igaz. Köszönöm.

Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát s gondolta magában: «neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolításban segíteni.»

Judit megemelé köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a sebhelyet.

– Megbocsáss! szólt hirtelen kezét nyujtva.

– Miért? kérdezé Judit bámulva.

A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá kezét. Azért az elébbeni gondolatért kért bocsánatot.

Judit a szabad levegőn magához térve, sietett haza Kapor gazdához.

Egész úton azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne mégis valahogy a német «ein und zwanzig»-ból «vier und zwanzigot» varázsolni?

A mint e töprengéseiből egyszer felpillantott, épen Béla anyjának háza előtt haladt el.

A ház már be volt födelezve, csak nem volt még újra vakolva. Az ablakok azonban már be voltak rakva újból.

Ez ablakok egyikében látta állni Béla anyját.

Az öreg nő fején nem volt főkötő. Ősz haja lecsüngött halántékaira. Kisirt szemeivel ott állt és kérdő tekintettel nézett meg minden embert, a ki előtte elhaladt, mintha keresné azt, a ki egyetlen fiáról hírt tudna mondani.

És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elfordítá tőle arczát, nehogy rá találjon ismerni.

Hisz addig, míg ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Oh e kegyetlen gondolatáért nagyon meg kelle Juditnak egykor lakolni.

Hisz az anyától még sem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha annyit mondott volna neki: «Béla él, védlevele kezemben van; addig, míg ez az ő kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert az arczodról leolvassák titkodat!» hát ő megfogadta volna azt, s azon percztől fogva zárt börtön lett volna háza és ablakán sem látott volna be senki.

De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek. Azon az egy emberen kívül, a kit szeretett, a kit oltalmazott, nem létezett rá nézve senki.

Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az évszámban megváltoztatni?

A kénszesz kiveszi a tintának a szinét… A nagy E-ből lehet V-t idomítani, a kis n-ből r-et… akkor lesz «Vir»… Azt fogják hinni, hogy csak a helyesirás hiánya az.

Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katiczát, hogy hozzon számára a gyógyszertárból egy üvegcse kénszeszt és kék alizarin tintát. Olyannal volt irva a védlevél.

Addig elő sem vette azt, míg Katicza vissza nem érkezett.

Azután arra kérte a háziakat, hogy már most hagyják magára a szobában.

Tehát oklevelet fog hamisítani!

Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan senkinek sem támad kára: kegyes csalás az, mely sem Isten, sem ember ellen nem vét. De mégis csalás, de mégis hamisítás!… És hátha minden csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését; mert az igazság örök és győzhetetlen.

Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet, – megfosztaná érvényétől, – megsemmisítené azt? – Mit tegyen? – Oh mit tegyen?

Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s a ki látta volna akkor, a mint kezeit fejére kulcsolta, a mint szemeivel a magasságban lakókat kereste, a mint keble nyugtalanul hullámzott, oh az megtudta volna, hogy ez nem férfi, hanem nő, egy szerető, egy kétségbeesett nő.

Hirtelen elővette a védlevelet s kiterjeszté azt az asztalon.

A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy pillantást vetett belé.

A védlevélben öreg és vastag betűkkel volt beirva az évszám rovatba:

«Vier und zwanzig.»

Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves? hisz szemei előtt látta őt felnőni.

Judit térdre esett s arczával az asztalra borulva elkezde sírni és sírtában kaczagni és kaczagás közben azt a papirlapot csókolni, és csókjai közt Béla nevét emlegetni.

Asszony volt! nagyon, nagyon – egészen asszony.

A bánatos öreg asszony még este későn is ott állt az ablakban s nézte kisírt szemekkel a járókelőket.

A nap munkájában kifáradva haladt végig az utczán Kolbay őrnagy, ki a sors merő fordultával előjött odujából, s helyet foglalt, nem azért, hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem hogy könnyítse a menekülők útját.

Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy perczre, megkopogtatá az üveget mutató ujja hegyével és beszólt:

– Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta: «asszonyom! öreg asszonyság: – a kegyed menye-asszonya megérdemli, hogy mikor legelőször össze jön vele, kezet csókoljon neki.» Én mondtam. Rá emlékezzék.

És azzal tovább ment s nem magyarázta meg jobban.