A FÉRJ JEGYGYŰRŰJE.

Szerafinenak két nappal elébb rossz napja volt. Egész estig nem fogadott el senkit, este nem ment sehova, éjszaka bezárkózott és reggelig fenn volt.

Mivel mulatta magát? Naplójával.

Egy új fejezet készült abban.

«Ma láttam őt!…

Mikor kocsim a kapun kigördült, ott állt előttem. A lovak szinte elgázolták.

Ő mosolygott és köszöntött.

A vér megfagyott ereimben.

Ez arcz, e szemek, e tekintet! ő volt az.

Az idő, a nyomor, a szenvedés sok vonást irtak arczára, a mi azelőtt nem volt ott, de azért lehetetlen magam előtt eltagadnom, hogy ráismertem.

Lelkem, mint a mentő szalmaszálhoz, kapaszkodik egy tétova eszméhez; úgy rémlik, mintha lett volna valaki a világon, a ki Róberthez hasonlított, mintha én azt láttam volna; de emlékezetem elhagy; ezt talán csak álmodtam valamikor?

Hogy ismerhetne engemet valaki, a kire én nem emlékezem?

Ő ismerős mosolygással üdvözölt. E mosolygásban volt valami dæmoni, valami pokoli keserű, a mi a szíven keresztül metsz. Mintha mondta volna: «Ugyan jól jártál volna vele, ha most elgázoltatsz fényes hintóddal!»

Most is előttem áll az arcza.

Ő az!

Tehát a halottak ilyen korán feltámadnak?

El fog jönni hozzám, bizonyosan.

Oh csak én tudnék meghalni elébb; hogy játszanánk bujósdit egymással: «mikor én ezen a világon kerestelek, akkor te a túlvilágon jártál; most te visszajöttél: most én megyek amoda át».

Hogyan fogok előtte megállani? mit fogok neki felelni, ha azt kérdi tőlem: «Hogyan hívják önt, asszonyom?»

Mivel mentem magamat? hogyan állom ki vádoló tekintetét?

Megöl.

Oh bár tenné azt gyorsan, egyszerre, egy szembehunyás alatt; de ne ölne meg szemrehányó tekintetével, e lassan emésztő tűzön.

De miért nem jő hát, ha rám talált, ha keresett? Mért kínoz azzal, hogy megmutatja magát s aztán eltünik?

Láthatja, hogy nem futok előle; nem menekülök; bevárom, mint az elitélt a hóhér bárd-csapását.

Kitaláltam.

Holnap születésem napja van. Holnap víg társaság jön nálam össze. Zajos ismerősök, a kik a «szép asszony»-t üdvözölni jőnek.

Nem kerülhetem ki a fényt, a mulatságot, mert születésem napja az, a melyre hivatlanul jön minden vendég.

Ah, akkor ő is el fog jönni, hogy egy áldomást mondjon reám.

Mikor legvígabban fog szólni a zene, a kaczaj, a pohárcsengés, akkor egy rekedt hang megszólal, melynek hidegétől elnémul minden vigalom:

«Éljen az a nő, a ki leghűtlenebb volt!»

Hogy fog rábámulni minden ember! Hát ez a zord alak kicsoda?

Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más, csak az én szívem és a gyertyák lobogó lángja, a mik közt végigfuvallja őt a sírbolti szellő?

Oh e kép irtózatos lesz! És én nem birok, nem akarok előle menekülni. Be akarom várni; egész közel akarom magamhoz várni, a míg hideg kezével kezemet megfogja. És azután elmenni vele.

Milyen őrült eszméket irok itt le!

Hisz ő nem képzelt árny, hanem élő ember.

Nem egy halott, a ki sírjából visszatér; csak egy kiszabadult rab, kit neje elfelejtett.

Azzal gúnyoltak, hogy halovány vagyok; oh ezentúl a szégyen pírja örökkétartó lesz arczomon; le nem törli azt onnan még a halál keze sem.

Elhagytam egy férjt, ki hős volt és szeretett, s kezemet nyujtám egy másnak, ki arczát és lelkét kendőzi.

Azt mondtam, hogy «meghalt az oroszlán, éljen a róka!» És azután «éljenek a majmok!»

És az nem volt igaz, és ezt nekem tudnom kellett volna.

Hogyan fog rajtam boszút állani? – Meg nem bocsát; azt tőle nem várhatom, s annyira még sem vethetett meg, hogy még csak rajtam boszút állni se tartsa érdemesnek.

Valami azt súgja, hogy holnap eljön.

Születésem napja lesz, üdvözölni fog.

Nagy társaság lesz nálam; látni fogja a világot, melyet magam körül teremték.

Ebbe a ragyogó, illatfűszeres, lepkearanyporos világba milyen jól fog illeni egy szürke, zilált hajú, kopott öltönyű alak és egy asszony, ki előtte térdre roskad s megcsókolja a földet.

Holnap… holnap…»

Másnap Szerafine termeiben egyik ismerős a másiknak adta a kilincset. Siettek egymást megelőzni válogatott üdvkivánatokkal; hoztak ajándékokat, ünnepi emlékeket, a minőkkel az olyan ember szokta megörökíteni magát egy szép asszony szobájában, a ki attól tart, hogy a szép asszony különben hamar el fog felejtkezni a nevéről.

Előkerültek olyan emberek is, a kiket egy évben egyszer látott, vagy épen csak szinházi páholyából ismert. Ma nyitott tereme volt.

Eljött a herczeg is, Olga és Feodora herczegasszonyokkal, a kik még mindig unokahugai.

Csak az az egy nem jött, a kire várt.

Szerafine a vacsora idejéig háromszor is kiment az előszobába, megkérdeni Venczeltől, nem volt-e itt egy szürke, kúszált hajú, széles vállú férfi, kopott fekete ruhában?

Nem mutatkozott.

Azt valahogy el ne utasítsák. Be kell vezetni a terembe.

Éjfélig nem jelentkezett.

Hiszen éjfél épen a hazajáró lelkek órája.

Pontban tizenkét órakor… Szerafine úgy összerezzent, midőn az óra ütött s az inas jött jelenteni: – no igen azt, hogy a Soupé fel van tálalva.

A másik teremben süteményekkel, drága halakkal és sültekkel megrakott asztal mellé települt le a vendégsereg.

Az asztalfőnél két személyre volt terítve, az egyik hely Szerafinet illette.

Úgy került, hogy mellette azt a helyet senki sem foglalta el. A herczeg balfelől ült le Szerafine mellé, a jobbfelőli szék üresen maradt.

– Nagysád fázik? kérdé Volozoff.

– Hideg van, felelt Szerafine.

Az üres székre nézett és összeborzadt. – Ez «ő reá» vár.

Hasztalan volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó toasztok, a mikben a szép asszonynak hosszú életet kivánnak, késő évekkel, a mikor már a mostani toasztmondók azt fogják róla beszélni, hogy hamis fogakat és kölcsönzött fürtöket visel, s nevetni fognak rajta; hasztalan a herczeg nyájas suttogási, a pohárban habzó bor: – a szép asszony csak az üres szék közellétét érzé.

Néha, midőn a herczeggel beszélt, alattomban, félve, óvatosan hátratekintett, mintha azt hinné, hogy ezóta már talán ott ül?

Az pedig, mint mi tudjuk, ott ült ekkor valahol a «Kék macskában» s tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által; míg a másik, az igazi, kinn a zöld pusztaságban itta az ég harmatját, őszi kökörcsin alakjában…

… A vigalom aztán reggelig tartott.

A zaj, a táncz, a mámor, vége felé elüzték Szerafine aggodalmait. A dáridó hevélye szétszórta visióit; mulatott, jókedve lett, tánczolt, ivott, őrült volt.

Mindenki azt mondá, hogy soha sem látta szeretetreméltóbbnak, mint ma.

– Ez szép nap volt, szólt a herczeg, midőn reggel felé búcsúzni kezdett. Ilyen derültnek régen láttam önt, szép asszony.

– Azt mondják az emberre ilyenkor, hogy «vesztét érzi».

– Oh az ilyen szép asszony nem veszhet el, mert mindjárt megtalálnák.

– Mit szólna ön hozzá herczeg, ha holnap kérdezősködnék felőlem s azt hallaná, hogy meghaltam?

– Nem hinném el addig, a míg öntől magától nem hallanám.

– Jó éjszakát.

– Mikor az utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant becsukták a kaput, Szerafine még egyszer megkérdezte a vén komornyiktól, nem volt-e a leirt alak a házban, nem utasították-e el? Menjen, kérdezze meg a többi cselédektől, a kapustól.

Venczel elment tudakozódni, s visszajött azzal a bizonysággal, hogy senki sem látott olyanforma embert.

Azzal Szerafine lefeküdt. Kifáradt idegei keresték az álmot.

Másnap borongós, hűvös idő volt. Talán említettük is már egyszer.

Szerafine a szokottnál korábban becsengeté komornyikját, hogy a kandallóba tüzet szítson, mert fázik.

Azután komornáját hivatta és felöltözött.

A legegyszerűbb ruhát vette magára, mintha útra vagy falura öltöznék, a hol az ember csak magának akar jó lenni.

Venczel komornyik az előszobában tisztogatta egy darab krétás posztóval a tegnapi lakomán használt ezüst kargyertyatartókat, s ingujjra volt vetkőzve.

Ma nem vártak vendégeket. Legalább úri vendégeket nem.

Csengettek.

Ez vagy a posta lesz, vagy a pipereárus mamzellje. Időt engedett neki, hogy várakozzék, míg ő a frakkját felölti.

Az pedig, a ki az ajtón kívül volt, épen nem látszott azok közé tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig azon a mondaton törik a fejöket, a mivel odabenn előadásukat akarják kezdeni, hanem most már kétszer-háromszor megrántotta a csengetyűt.

Venczel aztán törte magát felnyitni az ajtót.

A szürke torzonborz ember állt előtte.

– Biz úgy, öcsém, csak nyargalj, ha én csengetek, mert a kezemben talál maradni ennek a bolondságnak a fogantyúja.

– Mi tetszik? kérdé a komornyik félig mérgesen, félig elámultan.

– Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi se tetszik; hanem ha azt akarod megtudni, hogy miért jöttem? hát azt röviden elmondom. Itthon van az asszonyod?

Venczel egy kicsit apprehendálva csavarta félre a nyakát.

– No no: azért ne dúzd fel az orrod, hogy «te»-nek szólítlak. Ez szokásom. Tegezz vissza: azt én szeretni fogom. Hát itthon az úrnőd?

– Nem tudom, felelt gyanús tartózkodással a komornyik.

– No hát tudd meg. Mert attól függ, hogy meséljek-e aztán még neked többet is, vagy se?

– Mit tetszik akarni tőle?

– «Tőle» semmit; «vele» szintén semmit; hanem «hozzá» van valami mondani valóm.

Venczel tetőtől talpig végignézte az alakot.

– Biz öcsém, én most jövök egy bal parée-ból, a hol ez a costume. Azért ne sokat válogass bennem, hanem jelents be.

– Van uraságodnak látogató-jegye?

– Haha. Nincs bruder; – magam képviselem magamat.

– Tehát a nevét fogom kérni.

– Soha se kérd biz azt, mit nyernél vele? Te sem ismernél rám róla, meg az úrnőd sem. Csak annyit mondj neki, hogy itt van egy ember, a kivel Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről izenetet.

Venczel egy kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst gyertyatartókra, mintha nem tartaná tanácsosnak egyedül hagyni őket ilyen kinézésű alakkal; hanem eszében volt, hogy úrnője mennyit tudakozódott tegnap este óta ilyen alakú látogató felől; ezt mégis be kell jelenteni.

A milyen gyanakodó pofával ment be a terem ajtaján, olyan mosolygóval tért vissza.

– Ő nagysága azt mondta, hogy csak egy perczig tessék várni, míg öltözékét rendbe szedi. Addig tessék besétálni a terembe és ott helyet foglalni.

Most már Venczel nagyon nyájas és forgolódó kezdett a furcsa vendég körül lenni; úrnőjén bizonyosan észrevette, hogy ez a csodabogár csakugyan érdekli őt.

– Nem tetszik levetni a felső kabátját?

– Az már tetszenék, mert meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is, hát csak hagyd rajtam.

– De talán mégis a csizmáiról leverném nagysádnak ezt a port?

– Soh se bánts öcsém. Porrá vagyok én válva egészen. Ne haragudjál a porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha nagyapád pora ez a csizmámon? Ne üsd.

Most már a vén szolga is kezdett valamit érezni abból a borzadályból, a mi úrnőjét megreszketteti, ha ez alakra gondol, a ki azt mondja, hogy porrá vált már egészen, s nem engedi ruháiról leveretni a port. Hozzá tartozandó az.

– Tessék belépni a terembe.

Pusztafi belépett a teremajtón; a teremben még akkor nem volt senki.

Ráért körültekinteni.

Selyemszőnyeg a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Köröskörül minden selyem.

Pusztafi úgy gyűlölte a selymet! Mindenkit, a ki selyemben jár; azt az egész régiót, mely a közönséges emberek osztályán felül és «alul», selymet visel. Soha sem tűrte azt öltönybélésnek, hanem ha selyemhez juthatott, azt viselte kapczának és zsebkendőnek, a legalacsonyabb szolgálatra; azt hitte: ez által megalázza azt.

Rosszúl érezte magát itt a pillangó lakásán, a ki csupa selyem között él.

A mellékajtó nyílt s kilépett rajta a halvány asszony.

Alig birta reszketését eltitkolni, alig merte szemeit fölemelni az előtte álló kopott, zilált alakra. Pedig valami úgy kényszeríté, hogy hozzá lépésről lépésre közelebb menjen, hogy sok év óta elváltozott arczában keresse az ismerős vonásokat és kimondja azt a nevet, mely szívén akar kitörni, ha ajka zárva tartja, s melyet ha kimondott, akkor meg kell halnia.

És mikor aztán egészen közel volt hozzá, hova a delejes iszonyat vonta, akkor a szürke alak eléje nyujtá kezét, két ujja között valami csillogót tartva, és megszólalt:

– Szép nagysád: én e gyűrűt hozom kegyednek vissza.

Szerafine meglátta az opálgyűrűt, a belenőtt fekete kereszttel a kisérő alak kezében; két kezével arcza elé kapott: «Róbert!» rebegé, s azzal félrehajtá fejét és összeroskadt.

Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég szinpadi routinnal van adva; fölemelte a tisztelt hölgyet, s egy karszékbe segíté ülni. És azután ő maga eléje állt és elmondá neki röviden:

– Asszonyom, én nem vagyok Róbert, nem jövök reclamálni. Hasonlítottunk ugyan egymáshoz egy kicsit valaha; de most már épen nem hasonlítunk. Én megvénültem, ő pedig fiatal maradt: mert meghalt. Engem bízott meg e hír tudtuladásával, s hitelesség végett átadta jegygyűrűjét. Azt ide leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik ébredni, itt megtalálja. Tovább pedig nem kivánván alkalmatlankodni, magamat egész tisztelettel ajánlom.

A hölgy feje halványan csüggött a szék támláján alá, hanem Pusztafi abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták hallani, a mit körülöttük beszélnek.

És ezzel végezve küldetését, meghajtotta magát és kiment az ajtón.

A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan csendesen végeztek odabenn, hogy semmit sem tudhatott meg.

– Bruder, monda neki a kilépő költő, hívd össze az asszonyod fehércselédeit és mondjad nekik, hogy hozzanak illatos eczetet, repülő sót, mert úgy látszik, hogy ő nagysága elájult. Azt képzelte a jó teremtés, hogy én vagyok megholt első férje. Pedig bizony mondom neked, olyan jó por az már, mint az, a mit a csizmámról le akartál verni. – Isten áldjon.

Azzal eltávozott.

Délután az utczán találkozott Melchiorral.

– Csodálatos esetről jövök, monda a kis doktor, most tartottunk orvosi tanácskozást Fertőyné asszonynál.

– Tán beteg a szép asszony?

– Nem beteg. Egy perczczel azután, hogy te nála voltál látogatáson: – szívszélhüdésben meghalt.

– Kár érte; – jó előfizető-gyüjtő volt.