TÖBB, MINT VÉTEK; MERT HIBA.
Reading edition
Fertőy felhagyott azzal a tervével, hogy egy gazdag házi barátot üldözzön.
Mióta megtudta, ki van neje hálószobájában elrejtve, mikor az mindenki elől elzárkózik: azóta nem volt kedve vetélytársakat fürkészni.
Pedig az élet prózája fantomokkal ki nem elégíthető.
Fertőynek minden áron pénz kellett, számadásokat követeltek tőle.
Még ugyan tekintélye és hitele nagy volt, de tudjuk jól, hogy csak egy akkora hógomolynak kell megindulni, mint egy lejárt váltó, hogy az az egész lavina alá hömpölyögjön, a minek neve «bukás».
Még e szomorú felfedezés reggelén elküldött Bárzsing úrért Fertőy.
A hű tanítvány, ki most már maga kezére működött s doctornak nevezteté magát, peres felek nagy félelmére, a mint a «Tagsatzung»-ok sora engedé, sietett megjelenni nagy befolyású princzipálisánál, ki őt ezuttal a szokottnál is nyájasabban fogadta.
– Kedves barátom! úgy találom, hogy jó volna, ha a Hargitay-ügy befejezéséhez komolyan hozzáfognánk. Tessék leülni kérem.
– Oh köszönöm. Nagyon örülök rajta, hogy óhajtásaink eként találkoznak. Magam is nagyon sürgetősnek találom az időt.
– Hiszen még a határidő messze van. Nem tetszik egy szivar?
– Igen, de az előkészületek heteket vesznek igénybe. Ugyan esedezem, egy kis tüzet.
– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy végrendeletünk elégett?
– Hamuvá lett biz az, a megyeház elpusztulásakor.
– Bizonyságot szerzett ön magának a felől, hogy az többé elő nem kerülhet?
– Kétségtelenül tudom.
– Mert erről biztosítva kell lennünk, azon esetre, ha…
Fertőy nem talált kifejezést a tény megnevezésére.
– Ha az elégett okiratot hamvaiból ismét fel akarjuk támasztani, szólt Bárzsing, olyan hideg vérrel ütve le szivarja hamvát a csészébe, mintha semmi egyébről nem volna szó, mint abból ismét szivart állítani elő.
Fertőy némán bólinta rá, de szavát nem adta, hogy helyeselné.
Bárzsing úr azonban ki akarta belőle ezt a szót kapni minden áron.
– Az egész csupán «pia fraus».
– Igazán «pia»?
– Kétségtelenül. Ha egy soha nem létezett okmány létrehozásáról volna szó, arra egy Bárzsing nem adná tanácsát, azt egy Bárzsing legmélyebb indignatióval utasítaná vissza magától, azt egy Bárzsing nem késlekednék csalásnak nevezni; de itt egy megvolt, egy létezett okirat reprodukálása forog csupán fenn; mely a mienk volt, mely valóságos jogos igényeket adott kezeinkbe, nem csaltuk ki, nem erőszakoltuk az illetőtől, önkényt hívott meg bennünket, hogy fogadjuk el; – az sem a mi hibánk, hogy a gyászos forradalom pusztításai közben az okirat elégett. A gyászos forradalom rendkivüli helyzeteket idézett elő, a mik rendkivüli körülményekbe sodorták az embereket, a mikben rendkivüli tényeket volt kénytelen elkövetni. Így például, hány ember jött abba a helyzetbe, hogy hamis kötelezvények mellett álhitelezők által csőd alá vétesse a vagyonát, mely confiscatió alá volt kerülendő? Hát ez nem volt-e pia fraus? S vetette-e a világ szemükre, ha ezt tették?
– A világról ne beszéljünk, kedves barátom, annak megvannak a saját nézetei, kivált ha a kérdés a kormányközegek ellen van intézve. Itt a biró, a kit meg kell nyugtatni.
Fertőy a «biró» szónál véletlen páthoszból mellére találta tenni kezét, a mi Bárzsingot arra a téveszmére vezette, mintha barátja ura a «belső biró» felől volna nagy aggodalomban.
– Ah! ah! kedves barátom. Az én lelkiismeretem megvan e felől nyugtatva. Nem az a nehány ezer forint, a mi számomra legáltatott, oh nem. De a holtak végakarata előttem szent. E tény végrehajtásával mi egy megboldogultnak tartozunk, ki azt, mit ember holta után végre nem hajthat, legszilárdabb barátaira vélte bizni. Alhatnám-e én nyugodtan, ha Hargitay végakaratát nem teljesíteném? Minő arczczal találkoznám vele egykor a túlvilágon?
Fertőy nem állhatta meg nevetés nélkül. Arra Bárzsing még jobban belejött az emphaticus hangulatba.
– Jól tudja ön, tisztelt barátom, hogy azon végrendelet nem csupán bennünket érdekel, hanem közhasznú intézvényeket is, iskolákat, templomokat, kórházakat és szegényeket. Én e tényben erkölcsi magasságot találok.
E szónál felpattant a karszékből Bárzsing, hogy erkölcsi magassága annyival emelkedettebb legyen.
De most már Fertőy nagyon is nevetett.
– Nem a lelkiismeretről beszélek én, kedves barátom; az a papok dolga, hanem a világi hatóságokról. Az ilyen tréfának, ha kiderül, nagy az ára.
– Lehetetlen neki kiderülni, ha minden ovatossági rendszabályt meg fogunk tartani. – Először is a végrendelet szövegét én fogalmaztam, nálam az eredeti impurumban megvan. Az egész az én kezem irása, tehát a különbség a mult és jövendő között semmi.
– De hát az aláirások? Hát a pecsétek?
– Kettőről azt hiszem, hogy biztosítva vagyunk.
– Talán. Nem mondom. De hát a másik három?
– Azok is életben vannak.
– De csak nem akarja ön azokat is beavatni a tervbe?
– Oh nem. Adhatnak az emberek tudtukon kivül is aláirást és pecsétet.
– Hogyan?
– Megmondom mindjárt. Tisztelt barátom uram felszólítja egy levélben a három távollevő tanut a végrendelet ügyében: körülbelül azt a kérdést intézve hozzájuk, vajjon nincs-e tudomásuk róla, hogy az illető okirat annak idejében letétetett-e Bárzsing által, kire bizva volt, a megye levéltárába, nem vétetett-e ki általa onnét ismét ama zivataros időben? mert önnek alapos gyanuja van, hogy Bárzsing ez okirat hollétéről tud, s titkát csak minél drágábban akarja felárvereztetni a hagyományosok és a természetes örökösök által.
Fertőy mosolygott azon, hogy Bárzsing ilyen szépen tud tanácsot adni valakinek, hogy mivel rágalmazza őt saját magát.
– Azok felelni fognak önnek vissza, hogy nem tudnak az egész tárgyról egy szót sem. Azután van itt egy ügyes kéziratmásoló, a ki az aláirásokat igen hiven le tudja tenni tetszés szerinti üres papirra.
Fertőy elég jól tudta, hogy az az ügyes ember senki más, mint Bárzsing maga; azért mégis elég gonosz volt abbeli aggodalmát kifejezni, hogy vajjon nem fél-e, hogy az a bizonyos elárulhatja.
– Oh a felől egész biztos vagyok! állítá Bárzsing. (Tudta azt Fertőy jól.) Azután a mi a szükséges pecséteket illeti, ugyanazok szinte rajta lesznek a leveleken. E végett azokat a boritékon nem szükség összetörni, hanem ollóval szépen felmetszeni. Akkor egy vizes szivacscsal könnyen letörölhetni a pecséthez ragadt papirost, s magát a pecsétet akárhová lehet ismét ragasztani.
– Tökéletes hamisítás biz ez; hanem hát engedjen ön nekem két hetet mind ezeknek a meggondolására; akkor majd bővebben beszélünk felőle. Addig én talán kevésbbé koczkáztatott megoldásra fogok juthatni – amicaliter.
– Hogyan? Remél ön az ifjasszonynyal kiegyezhetni?
– Bizonyos vagyok felőle. Hallotta ön már, hogy Judit hugomnak fiacskája született?
– Ah, hogyne? kiálta kárörvendő arczczal Bárzsing, s vigságában leharapott nagy fogaival egy csomót szivarja végéből s azt köpködte mindenfelé. Gyönyörű skandalum! Tele van a város. Szép skandalum!
– Micsoda skandalum?
– Hát – egy özvegy asszony! Tizennégy hónapja, hogy Lávay Béla meghalt.
– Vagy úgy?
– Vajjon ki lehet a szép kis magzatkának az apja?
– Én jól ismerem.
– Ugyan ki lehet?
– Minthogy ön is beavatott saját titkába, én is közlöm önnel az enyimet, hanem épen úgy kérem azt titokban tartani, mint én fogom az önét.
– Oh az természetes. De hát ki legyen Judit nagysám fiacskájának papája?
– Hát senki sem más, mint Judit férje, Lávay Béla.
– Ah! Tizennégy hónap óta…
– Igen, tizennégy hónap óta rejtve tartogatja őt lakásán Judit, s játsza a világ előtt az özvegyet és a courtisannet.
– Ah! Az lehetetlen! Az nem lehet, hogy egy nő eltűrje azt a gúnyt, azt a csúfságot, a mi minden oldalról száll reá, ha azt meg nem érdemelte, csupán azért…
– Csupán azért, hogy a férje hollétét eltakarja vele.
Bárzsing úr most már a derekán harapta ketté a szivarját, s zúgolódott, hogy patkányszőrt tesznek a dohánylevelek közé.
– Ezt én régen jól tudom, folytatá Fertőy, de csak vártam azt, a mit előre láttam.
– És nem állt ön boszút Lávayn?
– Oh nem. Nekem az nagyon tetszik, hogy ők ennyire szeretik egymást. Annálfogva önt nagyon kérem, hogy titkomat el ne árulja. Mi ne zavarjuk meg az ő boldogságukat. Ne bolygassuk a fülemilefészket.
– Csudálom, hogy ön egyszerre olyan jóakarójuk lett.
– Magam is. Hanem hát lássa ön, vannak nemes érzések, a miket ápolni, pártfogolni kell. Ilyen nemes érzelem Judit szerelme férje iránt. Ő feláldozta világ előtti állását, feláldozta jó hirét férjeért; vajjon nem könnyebben feláldozna-e egy pert olyan vagyon miatt, melynek még birtokában nem volt, s melyből apja valóban kitagadta?
Bárzsing úr most kezdett már valamit érteni Fertőy nagylelküségéből.
– Nekem nem boszúállásra van szükségem, kedves barátom, hanem pénzre. Ha én Béla rejtekhelyét elárulnám, mit nyernék vele? Meglehet, hogy előbb menekülne, mint elfoghatnák, s végre is egy kiterjedt amnestia őt is ki fogná szabadítani. Hanem arra kell őt kényszerítenem, hogy előttem megjelenjen. Erre megvan a jó tervem. Én tudni fogom őket kényszeríteni, hogy bevallják előttem: «együtt vagyunk!» És akkor aztán kezemben tartom őket. Akkor azt fogom mondani Juditnak: «lássa hugom, jobb velem jó barátságban, mint ellenségeskedésben élni. Én most önöket végveszélybe dönthetném, de nem teszem. Csináljunk egyességet. Az én barátságomnak az ára, s az önökre nézve sokat ér, az örökösödési per felőli kiegyezés az eltünt végrendelet értelmében.» – És Judit rá fog arra állani.
Bárzsing nagyon csóválta a fejét.
– Higyje el ön nekem, monda Fertőy, hogy a mennyire gyűlölöm én ezt az asszonyt, ezt a férfit, olyan bizonyos, hogy ők egymásért minden nagylelkű bolondságra képesek. Azzal, hogy én őket feldicsérem, nem szüntem meg rájuk haragudni.
Bárzsing úr a szivarjának utolsó csutakját is megette már; annálfogva fölkelt és menni készült. Tagsatzungok vártak rá.
– Az ön tervéről tehát két hét mulva; addig az én titkom marad négy fal között.
A két érdemes férfi kezet szorított, s kölcsönös hallgatást fogadott elváláskor.
Mi történt azután a válságos két hét alatt a négy fal között? azt Bárzsing úr nem tudhatta meg, hanem egy szép reggelen kapott egy gondosan lepecsételt csomagot Fertőy által küldve. A csomagban három levelet talált, a negyedik volt Fertőyé. Fertőy azt irta, hogy ő az ajánlott oklevél-reproductióba semmi szin alatt bele nem egyezik. Lássa Bárzsing úr az ide mellékelt három levélből, hogy a felkérdezett tanuk semmit sem tudnak a végrendelet további phasisai felől. Egyébiránt a minap tervezett egyezkedés Judittal, bizonyos okok miatt, végkép dugába dűlt. Hanem azért ő Bárzsing úr tervébe semmiképen nem egyezik.
Bárzsing úr látta, hanyadán van? Fertőy minden ellenkezése daczára volt annyi figyelemmel, hogy a három válaszadó levél boritékjain a pecséteket nem törte fel, hanem felmetszette szépen ollóval. Saját kézvonását illetőleg pedig úri szokása ellenére úgy intézte, hogy a neve tökéletesen olvasható legyen.
Ez is ismerte a maga emberét.
Tudta jól, hogy ha ő Bárzsing kezébe szolgáltatja az eszközöket, az majd az ő tiltakozása daczára is fel fogja használni a kitűzött czélra, mert hiszen, ha a számára testált nehány ezer forint nem is, de a szegény közintézetek, iskolák, kórházak sorsa bizonyosan erősen nyomhatja a lelkét s kényszerítendi a kellő erkölcsi felmagasulásra.
Nem is csalatkozott emberismeretében.
Nehány nap mulva értesült az illető helyekről, hogy a kivánt végrendelet ügyvédje által eredetiben bemutattatott.
Most csak egy dologról aggódott Fertőy. S azt nem is késett barátjával első találkozásuk alkalmával tudatni.
– Vajjon «merített» papirosra van-e az a végrendelet irva?
(No mert ha történetesen az újabb időben legalizált géppapirt használt hozzá a másoló, akkor beleütött a száraz menykő, a tanuk rögtön felismerik a különbséget.)
Bárzsing ravaszul hunyorított félszemével s ujjaival füttyöt vetett.
– Ilyen apróságokon nem szokott megbukni egy Bárzsing!
Bizony merített papirosra volt az irva, s épen olyan kék szinűre; épen olyan nagy kétfejű sas volt a papir közepén kiformálva vízjegygyel, mint a milyenre az első végrendeletnél mondák a tanuk: «ejnye de nagy sas!»