VOLT – NINCS.

Idália ezen az egész éjszakán nem volt képes lefeküdni; kerülte szemeit az álom, üldözte lelkét a gond.

A jóllakott boszú rosz hálótárs.

Folyvást a rémjelenetek bontakoztak, váltakoztak képzeletében, áldozatainak szörnyen megcsúfolt torzalakjaival.

Az a leány ott a csónakon, a kit a jeges vizár ragad magával: sikoltásait elkapkodja a szél!

Hát a férfi? Az imádott alak, a kit, hogy elveszített, még kevésbbé tud oda engedni akár embernek, akár ördögnek. Fájt érte a szíve nagyon.

Sok szép szobája volt a szép asszonynak; de még sem elég arra, hogy helyét találja: tele siratta már valamennyit. Ki-kiment az erkélyre s a jégvirágos ablakon a lehelletével karikát olvasztott, akkorát, hogy kitekinthessen rajta a Vág vizére.

A nagy sivatag jégmező terült el előtte, a mi a mitosini vártól egész a madocsányi kastélyig terjeszkedett már. A holdvilág sütötte a halott tájképet.

Reggeli három óra tájon, mikor ismét ott állt az erkélyen, s mint egy tébolyodott bámult ki a jégkietlenbe: egyszer csak úgy tetszék neki, mintha egy fekete pont mozogna azon, a kastély felé közelítve. Emberalak, ha tovább nézik.

A mint az alak közeledett, el-elbukva a torladt jég között, meg föltápászkodva, ki lehetett venni a czélját, hogy egyenesen a kastély felé törekedik.

– Valaki Mitosinból!

Idália kiment a pitvarba, felzaklatta az alvó cselédeket, s megparancsolta nekik, hogy menjenek a jégre, vigyenek saroglyát magukkal, segítsenek egy embernek, a ki ott tör a jégen keresztül, s alig bír már előre haladni, hozzák ide a kastélyba.

Az az ember volt Mátyás mester.

Mikor odahozták a szolgák Idália asszonyhoz az embert, alig lehetett annak az arczára ismerni, annyira kék volt az a fagytól és a kíntól, kikelve minden vonásaiból.

– Mitosinból jövök, – hörgé az ember, – összegörnyedve a medvebőr-szőnyegen a kandalló előtt, ahová letették.

– Hozzatok neki egy pohár melegbort, parancsolá az úrnő.

– Ne! nem! Semmi bort! nyavalygott az. Hagyjanak magunkra. Elég volt nekem.

Mikor aztán egyedül maradt az úrnővel, összekulcsolta a kezeit előtte s térden állva rimánkodott.

– A mennybéli Isten szerelmére kérlek, asszonyom, szabadíts meg engem!

– Mi lelt? ember!

– A mitosini úr megmérgezett engem, saját magával együtt, verje meg a Jehova Isten érte! Asszonyom, segits, mert meghalok.

– Hogy segítsek én te rajtad?

– Óh ne tartóztasd vissza! Hiszen tudod jól. Meg vagyok mérgezve a bratinával: pedig nem is látszott benne semmi méreg. Azt beszéli a világ, hogy mikor te megmérgezted az uradat, te is úgy tettél, hogy egy pohárból ittál vele, hogy gyanút ne fogjon: te is ittál a méregből; hanem a mint az odalett, te félrementél és bevetted a «méregölőt»: megmaradtál, az elpusztult.

– Meg vagy te bolondulva!

– Nem, nem! Adj nekem abból a méregölőből. Te tudod annak a titkát. – Ha te engem megszabadítasz: én is tudok egy titkot, a mit te sem fogsz megbánni, ha elmondom.

– Micsoda titkot?

– Azt, hogy hol van most Páter Péter?

A nő erre hevesen odaugrott hozzá s felemelte két karjával a medvebőrről, s oda fekteté a kerevetre.

– Micsoda? Te tudod, hogy ő hol van? Él még?

– Él, és semmi baja nincs még.

– Hol van ő?

– Add a méreg ellen valót gyorsan!

– Nem! Nem! Az még ráér! Tudni akarom elébb a titkot. – Addig nem szabadítlak meg.

A kinlodó ember homlokáról nagy verítékcseppek hullottak alá.

– Én Istenem! Megesküdtetett az úr a szent evangéliumra, hogy nem mondom el senkinek. Pokolra jutok miatta.

– A pokolra eljutsz így is, úgy is. Csak azt vedd, hogy később-e, vagy hamarább? Ha megmondod a mit tudsz, várhatnak rád az ördögök, ha megtartod, készen vagy már, csak tűz kell alád. Beszélj szaporán, vagy gebedj meg!

– De hát adsz a méregölőből, úgy-e?

– Adok. Hozom. Itt van. Nesze. A mint elmondtad, dugom a szádba. Magammal hordom mindig. A gyűrűm kövében van. Látod milyen zöld. Hogy fénylik a sötétben. Ha az egészet odaadnám, százesztendeig élnél tőle. No hát beszélj.

A halálkínoktól marczangolt ember megvallott mindent.

A mint a halottak szobájárul, a mint a kincses odúról beszélt neki, Idália meggyőződött róla, hogy az ember igazat mond. Más nem tudhat e helyek létezéséről, csak a ki ott volt, látta.

– Jól van. Mondá neki. Hát vedd be a méregölőt. Aztán eredj haza szépen Teplára a leányodhoz, s hallgasd el, a mit tudsz.

Az pedig, a mit a szép asszony Mátyás mesternek adott, épen nem volt valami ellenméreg, sőt inkább még gyorsabban ölő gyilkos szer. Megétette, azért, nehogy azt a titkot még egy harmadik embernek is ideje legyen elmondani.

Mire Mátyás mester haza vergődött Teplára a leánya házához, már akkor a nyelve nem forgott a szájában, csak annyit tudott hebegni, hogy: «Páter Péter – befalazva – föld alatt – kincs között – Mitosinban – eleven még – engem öltek meg.» Többet nem birt elmondani. Mire papot híttak hozzá, már kiszenvedett.

Idália magára maradt a kicsikart titokkal.

Egyszerre föllángolt régi szenvedélye egész tűzoszlopnyi nagyságában.

A kedves ifjú tehát még él. Eltemetve mély föld alá és befalazva. Elhagyva Istentől és emberektől. A régi halottak társaságára bizva.

Ott hallgatja most, hogy mit beszél a siketnéma éjszaka?

Megfosztva szerelmétől, elárulva kétségbeesve.

Nincsen már neki senkije. Nem várhat már semmire, csak a rettenetes halálra.

Ha most valaki leszállna ebbe a borzasztó sirba, s benézne hozzá az üreg szűk nyilásán: nem olyan volna-e ez arcz ránézve, mint a mennyből lenéző angyal arcza? S a ki őt a kripta odvából kihozná, az Isten világára ismét, nem olybá tekintené-e azt, mint újjá teremtőjét? Lehetne-e neki össze nem roskadni azon szerelem erőhatalma előtt, mely a sírokat is feltöri azért, a kit nem enged oda sem Istennek, sem ördögnek?

Nem habozott sokáig.

Vállára vetette fekete palástját; fegyvereit övé mellé dugta, egy nehéz csákányt keresett elő; «jó lesz ez falat keresztül törni», meggyújtotta a tolvajlámpást s kilopózott a kastélyból. Az éj vége felé sűrű köd ülte el a tájat, senki sem vehette észre, hová megy?

… És aztán – nem is tudta meg senki, hogy hová lett?

Reggel hat óra tájban irtóztató földalatti dördülés verte föl a tájat, melynek földingató erőszakos kitörése alatt tornyok hullottak le, kastélyok repedeztek össze, maga a jezsuita kolostor minden boltozatával bedült, s a mitosini kápolna egészen halomra omlott. A kik az időben ébren voltak, azt állíták, hogy a Vág folyam közepéből óriási lángoszlop lövelt fel a magasba; a füstfelleg még a ködön keresztül is sokáig látható volt, tábor sötétségével; s a széttört jég egyszerre megkezdett rohammal indulni, de nemcsak előre, a maga medrében, hanem szerteszét, elárasztva a völgyet egész szélességében; csakúgy seperte maga előtt a falvakat utczástul, az erdőket gyökerestül.

Mikor aztán lezajlott az ár, s a Vág visszatért a medrébe, akkor ott hagyta a látogatása nyomait, a hogy szokta, vastag rétegeiben a görgeteg kavicsoknak. Mert a Vág nem olyan, mint más jámbor folyam, a mi ha kiárad, termékeny iszappal hordja meg az ártért; a hová az kitör, ott csak kavicstengert hágy maga után.

A nagy elemi csapás mellett egészen feledékenységbe hanyatlott a családi rémtörténet, a mi ugyanakkor a két szomszéd kastélyban lefolyt.

Csak napok múlva jöttek rá a Likavay család rokonai, hogy Gráczián úr ott fekszik halva a kastélya cselédszobáinak egyikében. Azt nem érte el az árviz. Hanem a kis templomnak még a fundamentuma sem maradt meg. A romboló kitörés arra felé nyitott utat a felülről beomló árnak s az erőszakos folyam az alagúton át kiforgatta azt egész alapjából s követ, gerendát pozdorjává tört kavicstorlataival.

Épen így járt Madocsányban a Nepomuk szobor az alagút másik bejárata előtt. A huszsziták alagútja egyszerre megtelt kavicscsal, s azon keresztül tört ki a vízár a vidékre.

Csak sok idő múlva kezdtek el a Likavay család tagjai azután tudakozódni, hogy hová lett az a sok pénz, a mit ősük a madocsányi úrnőtől birtoka árából kapott? Sohase jutottak nyomába.

És ez elejétől végig való történet. A családok levéltárai őrzik az adatokat. A nép ajkán most is ismeretes alak a Páter Péter. E vidéket többször látogatja a földrengés; olyankor azt mondják: a Páter Péter átfordult a sirjában a tulsó oldalára.

És valahányszor a mitosini kastélyt és birtokot új vevő kezére bocsátják, a régi mindannyiszor kiköti a szerződésben, hogy ha az elrejtett kincsek feltaláltatnak, azokat magának visszaköveteli.

A nép pedig azt rebegi, hogy nem találják meg azokat a kincseket mindaddig, a míg a Páter Pétert ki nem hozzák a befalazott sirból.

Lehet, hogy úgy van.