ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

REGÉNY

Éjfél után három óra volt, mikor odahagytam a «Kék macskát»; már most mit csináljak még annyi ideig?

Meguntam már nagyon ezt a históriát; – mindennap ugyanazok a chansonettek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel; ugyanazok az énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visitozás, kiabálás, ser, bor, punch, szivar és hajkenőcs-bűz, merész tánczfigurák és őszinte oldalbadöfések, salicilsavas pezsgő, s hölgyek, a kiknek az is jó; leányok, a kikkel az ember per tu van, s férfiak, a kiknek a «Lauskerl» már titulus: az embernek utoljára ettől is elmegy a gusztusa.

Már most, ha regényiró volnék, untomban azt tenném, hogy leirnám a kék macskabeli életet, épületes olvasmányul az érettebb korú fiatalság számára; hozzátéve a végén, hogy mind ez azért lett a maga természetes mivoltában egész élethűséggel leirva, hogy irtózzanak vissza tőle mind azok, a kik még nem ismerik, s aztán igyekezzenek saját tapasztalataik nyomán meggyülölni azt a förtelmes életet. Le tudnám én azt irni olyan szépen, hogy igazán csúnya volna.

Hanem hát minden fluidum között csak az egy tinta az, a mitől alaposan irtózom: azt nem itatják meg velem semmiféle alakban.

Pedig igazán mondom, megérdemlené, hogy egy regényiró lefirkálja azt, a mi velem történt.

Mondtam már, hogy három óra volt éjfél után, s én nem tudtam elhatározni, hogy hová menjek most.

Hazamenni még korán van: ha lefekszem, úgy elalszom, hogy délig föl nem ébredek, pedig ma nagy névszerinti szavazás van az országházban: ha elmaradok, a párt kinyomatja a nevemet a szökevények közé.

Ha az ember a feleségét felhozta volna magával, hát legalább várna rá az a kellemetes emotio, hogy hazatérett kivallatják: hol járt? Lehet aztán szebbnél szebb hazugságokat lőni: s az is sport; végül lehurrogatják, s az is élvezet; de hát a tavalyi rossz termés nem engedte meg ezt a luxust. Tűrni kell ezt a nyomoru életet! Mindennap Kék macska, Orpheum meg Folies caprices! Robot ez!

Felnézhetnék a Casinóba: ott még ilyenkor találni tarokk-partiet. Csakhogy azok reggel felé már nagy pénzben játszanak, s nekem ma épen a vesztő napom van.

Táviratozhatnék talán a választási elnökömnek odahaza. Be megörülne neki, ha reggel fél négyre kiugratnák az ágyából, azzal a szóval, hogy itt egy távirat, s olvasná hevenyében, hogy Rothschild megbukott, a bankó százról ötre devalváltatott, a muszka czár kikiáltotta a respublikát. – Csak azt tudnám, hogy valjon kisasszonyok végzik-e ilyenkor a távirda-hivatalban a szolgálatot?

Gondoltam valamit. Gyerünk fel a szent Gellértre. Soha sem láttam még a napot fölkelni. Azt mondják, hogy nagyon szép. Odáig kifujja a friss szél a gőzt a fejemből. Visszatérett aztán státiót tartunk a «Három kapásnál», a hol pompás korhelylevest lehet kapni, fuchsintalan rácz ürmössel.

Nincs olyan bolond, a mit meg ne tegyek, ha indítványozva van.

Fel a Gellért ormára.

A lánczhid előtt a constabler megfogott, hogy hová megyek? Azt mondtam neki, hogy Somoskőit üldözöm, a ki a braziliai császárné gyémántjaival megszökött, segítsen elfogni. Utoljára ő könyörgött, hogy ereszszem el, soha se áll az utamba többet.

A mint a lánczhidnak az első oszlopánál befordultam a kanyarulóba, a nagy kandelaber oszlopa mellett egy nőalakot pillanték meg.

Nőalak, magában véve is érdekes előttem; hát még a lánczhid oszlopa előtt, éjfél után három órakor.

Egyszerű, szegényes fekete ruha volt rajta, a vállaira hanyagul odavetve egy kopott, koczkás nyakkendő, kezei keztyütlenek, a kalapja gyürődött, valami vedlett tollal az oldalán; hanem volt aztán, a mi mind azt fejedelmi módon kárpótolta; két olyan tömött tekercsben aláomló szénfekete haja, hogy az ember keresztül akadt benne, ha ránézett.

A nőalak csikorgó lépéseim neszére odalapult a candelaberoszlop mélyedésébe s úgy látszott, mintha merev tekintettel azt méregetné, hogy milyen messze lehet innen a Dunáig?

Megálltam a háta mögött: mire ő bosszusan rántotta fel a fejére a koczkás nyakkendőt, s az egész arczát eltakarta vele.

Megharagudtam érte, s odább mentem.

– Sohse félj, hugám: még annyira nincs elerkölcstelenítve századunk és nemzetünk (a jelen kormány átkos befolyású rendszere által), hogy a leányokat elraboljuk erővel: jönnek azok maguktól is, csak rájuk kell nézni. Servus!

Hanem aztán, a mint a másik candelaberoszlopig haladtam, a hol a gyalogjáró megint bekanyarodik, még sem állhattam meg, hogy vissza ne tekintsek felé.

Hát ekkor már az én nőalakom hirtelen ledobva magáról a nagy kendőjét és a kalapját, erősen kapaszkodóban volt a lánczhid-oszlop kőkorlátjára; csak épen hogy odafuthattam, mielőtt a Dunába levetette volna magát.

A mit megkaptam, az az egyik gazdag hajtekercse volt. Látszik, hogy igazi, mert fogva maradt általa.

– Uram! Ne huzza ön a hajamat! – kiálta rám, s az alatt az egyik kezével eltakarta tőlem az arczát.

– Hát mijét húzzam kérem?

– Bocsásson el, hadd megyek utamra!

– De már azt a bolondot nem teszem. Szálljon le onnan.

S mert szép szerével nem akart szót fogadni, nyalábra fogtam minden instálgatás nélkül s leemeltem abból a veszedelmes positióból.

Akkor aztán egészen közel jutott az arcza az enyimhez.

Soha sem láttam életemben tökéletesebb szépséget.

Milyen szemek! Még lámpa világánál is!

Sohase ragyogtak rám szebb szemek életemben.

Hogy mennyire szépek voltak? azt majd bővebben fel fogja világosítani az én történetem.

Mikor még csak először néztem ezekbe az élő csillagokba, akkor az jutott eszembe, hogy ezeket kár volna a Dunának odaengedni.

– Mi indítja önt e szörnyű elhatározásra? Szóltam hozzá atyai kegyességgel. Ilyen fiatal még! Tán boldogtalan szerelem?

– Nekem nincsen szeretőm.

– Hát talán megsértette a gazdasszonya?

– Én nem vagyok cseléd.

– Bocsánat! Tehát: zilált anyagi viszonyok?

– De ne vallasson ön! Hanem ereszsze el a ruhámat; mert ha elszakítja, nincs több.

– Mindenekelőtt jőjjön el innen a lánczhidról.

– Minek? Ha most átad ön a rendőrségnek, becsuknak, kikérdeznek, s a mint szabadon eresztenek, megint csak idejövök; mert ez leghamarább meg van.

– Hallgasson csak rám. Mondja meg mi baja? Hát ha találok ki valamit? Én a haza atyja vagyok: tehát önnek is atyja. Kötelességem a szenvedők ügyét felkarolni: tehát az önét is; programmomban van.

– Mit segíthet ön az én bajomon? Holnap licitálják az apámnak a házát, meg a gyárát. S aztán – nagyon is tudom mi lesz belőlem!

– Mennyire megy a tartozása az atyjának?

– Ejh. Nagyon sokra.

– Hátha én előkeríthetném azt az összeget.

– Csak még egyszer mondjon ilyet, mindjárt beleugrom a Dunába.

– No no, lelkem! Hiszen ne értsen félre. Nem úgy gondolom, hogy én magam teszem ezt, hanem elindulok egy aláirási ivvel a képviselőházban: ott ez mindennapi imádság. A képviselők úgy sem fizetnek egyéb adót, mint a jótékonyság adóját. Igen szivesen teszik s összekerül.

– Az egy igen nagy összeg.

– Teszem föl.

– Úgy tudom, hogy ezer forint, azonfelül még a prókátoré.

(Ezer forint. No annyi van most épen a zsebemben. Ezt ugyan a Kapaun váltójának a kifizetésére szántam holnap. De hát azt hiszem, hogy ha azt mondom Kapaunnak, hogy az eddigi «két per méze» helyett «három per mézét» ajánlok neki, hát prolongál. Dobtam én már máskor is ezer forintot a Dunába egy pár szép szemért: s az nem is volt ilyen szép.)

– Hiszen ez még nem oly nagy halálélesztő summa. Lássuk csak! Hátha én azt az ön atyjának átadnám?

A leány oly fájdalmasan nézett rám ennél a szónál.

– Ereszszen ön el, uram. Ne akarjon még ön is oka lenni annak, hogy a Dunába ugrom.

– Ne értsen félre, kérem. Tudom, hogy önnek szépsége mellett lehetetlen volt elkerülni olyan ajánlatokat, a mik önt megsérthették; de ne engem tartson olyan embernek. Miféle tárgygyal működik az ön atyjának a gyára?

– Nitroglycerinnel.

(A chemia soha sem volt erős oldalam. A glycerinről csak azt tudom, hogy kétféle glycerin van; a hogy egy erdélyi barátom mondta Herman Ottónak, hogy csak kétféle pók van a világon: a kaszás pók, meg a keresztes pók, a miből majd párbaj lett. Tehát az egyik glycerin az, mikor a feleségem megkeni vele a kezét, s én kezet csókolok neki, hát édes lesz utána a szám; aztán meg van egy képviselőtársam, a ki nagy borász, az glycerint tesz a borba: azt mondja, hogy az nagyon jó, ez a másik. A «nitro» alkalmasint salétrom. A kettő együtt nagyon jó lehet: csak azt tudnám, hogy hogyan iszszák?)

– No hát én leszek ezer forintig üzlettárs abban a nitroglycerin-gyárban. Ne tekintsen ön olyan gyanakodva rám. Én minden hazai iparvállalatnak buzgó pártfogója vagyok. Erre engem programmom kötelez. Az én nevemet mindenütt ott találni. Alapitó tag vagyok a balaton-boglári gőzhajótársulatnál, a gyöngyös-kassai selyem házi-ipar vállalatnál, a miskolczi kiházasító kelengye társulatnál, a palotai törökmeggyfapipaszár-neveltető egyesületnél, az ujpesti esernyőellopatásellen-biztosító társulatnál; meg a Corvinánál! tele van én nekem ilyen részvényekkel a fiókom otthon. Abból élek én. Aztán hazaatyja vagyok. Nekem módomban van, ha egyszer magam is érdekelve vagyok a nitroglycerinben, olyan törvényt hozatni, a melynek folytán az ország köteleztetik nagyban fogyasztani a nitroglycerint. – Hát ez nálam egészen üzleti természetű ajánlat; a mi által kegyed semmi tekintetben sem érezheti magát érintve. De talán legjobban elintézhetnők ezt tisztelt ura atyjánál; ha megmondaná, hogy hol lakik?

A lányka e szavamból erősen meggyőződhetett, hogy tisztán emberbaráti czéljaim vannak, s abban hagyta a válogatást, hogy nekem higyjen-e inkább, vagy a Dunának?

– No, engedje ön, hogy hazavezessem atyjához. Hol lakik?

– Az nagyon messze van.

– Itt áll egy bérkocsi a szegleten. Elvisz bennünket nagy hamar.

– Nem lehet oda bérkocsival mennünk.

– Nem bizik talán ön lovagiasságomban?

– Én nem tudom, mi az a lovagiasság? Azért mondtam, hogy nem lehet bérkocsival odamennünk, mert abba az utczába hintó nem jár soha.

– Hát micsoda utcza az?

– A «Suttogó-utcza.»

– De furcsa neve van! Talán a kik abban az utczában járnak, csak suttogva beszélnek?

– Meglehet.

– No hát elkisérem önt oda gyalog.

A leány végig nézett rajtam.

– Ilyen öltözetben nem jöhet ön oda.

– Hogyan? Nem volnék tán elég salonképesen öltözve? Az igaz, hogy az inggallérom egy kicsit le van már törve.

– Ellenkezőleg. Egyszerre megismerik önön, hogy úr.

– Most? Hiszen éjszaka van.

– Vannak emberek, a kik épen ilyenkor járnak az utczán.

– Ön nem félt ilyenkor ott járni?

– Én még az este eljöttem hazulról, s azóta mindig a Dunaparton járok, egyik hidtól a másikig s nézegetek le a vizbe.

– De hát ne aggodjék ön miattam. Nem ütnek engem agyon. Jártam én ennél furcsább helyeken is éjszaka, Londonban a Rother-hydeon, Párisban a Mont-martreen; zsebemben a life preserverem, s tudok boxolni, mint Heenan, vagy Bonami Price.

– Ejh! Nem lehet önnek így engem odakisérni.

– Hát tudja mit? Itt van a Dorottya-utczában a «Gránátéros pincze», igen elegáns lebuj, átellenben a szabadelvű klubbal. Ott én jó ismerős vagyok. A korcsmárostól kérek egy viselt öltözetet: olyat a minőben ő jár ki Kőbányára sertést vásárolni; abban egészen polgár-jogot szerzek az önök «Suttogó utczájához». Kegyed pedig az alatt megiszik egy pohár tojásos punchot: nem fog ártani, a hideg éjszakai séta után. Az úton majd gondoljunk ki valamit, hogy mit mondjunk az uraatyjának?

– No azzal ebben az időben úgy sem beszélhetünk.

– Miért?

– Csak!

Kitaláltam: bizonyosan olyan állapotban szokott lenni ilyenkor a derék úr, a mikor az emberre nézve ez a planéta nem létezik.

Szabad önnek a karomat nyujtanom?

Még mindig láttam, hogy nincs bizodalma hozzám.

– Ön engem még nem ismer eléggé, mondám neki, én nem olyan ember vagyok, mint más. – Ismeri ön Sztupa Györgyöt? Hiréből? No én kicsiny hija, hogy az nem vagyok. Minden fővárosi bölcsődének, kisdedápolóintézetnek, szeretetháznak és a veres keresztnek buzgó és tevékeny tagja vagyok. A feleségem választmányi tag valamennyi jótékony női intézetnél.

A «feleségem» szó kapaczitálta. Átlátta, hogy loyalis emberrel van dolga, a ki nem adja ki magát nőtlen legénynek, hogy szegény tapasztalatlan leánykákat elszédítsen csábító hazugságokkal; hanem bevallja mindjárt, hogy törvényes házasságban él.

Erre a vallomásra elfogadta a karomat: aztán eljött velem a «Gránátéros pinczébe». Mikor a kezét megfogtam, hogy jobban a karom alá vonjam, éreztem, hogy ez a kéz kicsiny ugyan és gyöngéd, hanem a tenyerei durvák, s az ujja hegyei tűszúrásoktól érdesek: ez a varróasztal és mosóteknő mellett keresi a kenyerét. A lebujban még nem volt akkora a dohányfüst, hogy a korcsmárost meg ne találhattam volna benne, s miután egy katonapéket, a ki két széket elfoglalt azzal, hogy rajta aludt, letettem szépen az asztal alá, folytassa ott, helyet csináltam számunkra egy szögletasztalnál s kényszeritém a halálból megmentett hölgyet a belül eső székre letelepedni. Most már reszketett minden tagja.

A korcsmáros hamar megértette a kivánságomat, s bevezetve a hálószobájába, átöltöztetett szépen. Olyan tökéletes volt az átalakításom, hogy mikor véletlenül megláttam a tükörben magamat, megörültem neki, hogy a nagyváradi disznókereskedő jön a mangaliczáimra alkudni. Félesztendeje, hogy várom.

Ilyen átalakulásban tértem vissza elhagyott védenczemhez. Olyan nagy volt a szinpadi csalódás, hogy mikor letelepedtem mellé a másik székre, erélyesen tiltakozott: «ez a szék le van foglalva».

Aztán mikor a hangomról rám ismert, elmosolyodott szegényke. Csak egy futó pillanatig mosolygott, de mennyire átváltoztatta ez az arczát! Mintha zománczozott porczellánból lett volna ez az arcz, a mire a testszin csak úgy rá van lehelve. Minden vonása finom, ideges; a szemei tele magnetismussal, s a megnyilt ajkai között egy kivillanó gyöngysor, s a mi legjobban tetszett, hogy olyan tiszta derült homloka volt.

Hanem a párolgó punch érintetlenül állt előtte.

– Mért nem iszsza meg? kérdém tőle.

– Irtózom a szagától! felelé; épen olyan, mint mikor késő éjjel az atyám haza jön, s aztán megfogja a két kezével a hajamat s megrázza a fejemet, s azt suttogja az arczomba: «hát mégis megvagy?» Ezt érzem a lehelletén.

Derék paterfamiliás lehet az én jövendő üzlettársam!

Elvitettem a punchot s kávét hozattam védenczemnek, azt megitta és megköszönte.

– Már most hát mehetnénk. Elég becsületére válok így a Suttogó-utczának, nemde?

– Igen. De kérem, hozzon magával egy nagy botot is; mert ott sok harapós kutya van, s éjjel mind szabadon járnak.

– Én mást gondoltam ki. A korcsmárosnak van egy lova meg egy fakó szekere, a min a sert hordja Kőbányáról. Azt megfogadom. A kocsis ülésben elférünk. Önt ültetjük a középre.

Ez a neme az ekvipázsnak megnyerte a tetszését.

A korcsmárosnak előadva ajánlatomat, az azt azon módosítványnyal fogadta el, hogy nem bánja, odáig, a Suttogó-utcza szögletéig elvitet, de magába a Suttogó-utczába nem reszkirozza a szekerét. Derék egy utcza lehet, hogy még olyan szekér sem mer belemenni, a melyik mindennap megjárja a Stáczió-utczát kétszer!

A szekér előállt, s én felsegítettem a védenczemet a kocsis mellé; én magam állva foglaltam helyet a hátuk mögött, hogy ne legyen zsenirozva. Még eddig a keresztnevét sem kérdeztem meg tőle.

De most már tegyünk ide három csillagot, mint mikor új fejezet kezdődik: képzeljük, mintha három pohár rostopsin volna, a mit a kocsissal jó barátság kedvéért megiszogatunk.

* * *

A Suttogó-utcza csakugyan az elsőrangú nevezetességei közé tartozik a magyar fővárosnak. Ezt mutogassátok meg az anglusnak, a ki itt keresztülszalad, ne a corsot; ilyet fogadom, hogy még Londonban sem látott.

A mint az osztrák államvasut töltése elrekesztette a Terézváros északi oldalát, az arrafelé torkolló utczák ezzel mind egyszerre be lettek zárva. Ők csakugyan megtalálták a világ végét, a hol az rájuk nézve be van deszkázva. Nekik ez a töltés a láthatáruk; ez a Khokonoor hegyláncz, a min nem lehet keresztül mászni.

Mindjárt a szép Sugár-uton tul, a városerdőn innen fekszik ez az örök elveszésre kárhoztatott provinczia, a minek létezéséről, az ott lakókat kivéve, az egész fővárosi lakosság kilenczvenkilencz századrészének még csak sejtelme sincsen.

Ennek az elzárt zugnak az utczái egy minden mértani szabályokat vakmerően kihívó keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, a mikben Theseus legyen, a ki Ariadne nélkül eligazodik. Kidült, bedült palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, a miknek a meggörbült tetején vastagra nőtt a zöld moha; salátás kertek, kankalikos kutakkal, s azoknak a közepén tarkára festett kalyibák, vasuti waggonokból degradált kunyhók, a miket ki tudja hogyan sikerült ellopni, pléhfödelű putrik, a miknek az ablaka a földet éri, s az egymás hegyire hátára épített deszka, lécz, vályog, ól, szin, istálló, szárnyék, a mi mind egymást támogatja, ha egy kiugranék közülök, a többi mind összeomlana. A melyik ablak papirossal van beragasztva, az még az aristocratiához tartozik: a népszerübb üvegpótlék a szalma. Itt ott egy udvar tele halomra rohadt fával, másutt a világ minden részéből halomrahányt ócska ablakrámák pozdorja Bábele. A mi fa a kertekben ácsingózik, azon több a száraz ág, mint a levél: ez is mind portól, szénfüsttől szürke és fakó.

Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna, szalma-törmelék, a mit a szél minden városnegyedből ide hord össze, s a mi aztán itt megragad. Mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs hová kifolyni; ott marad minden az utczán. Néhol a tollszárat öntötték a ház eleibe, a mivel resteltek a szemétdombig fáradni, a mi ott magaslik az utfélen. Egy-egy régen leégett háznak az ablaka, kapuja be van szegezve deszkával s a falain mindenféle száraz kóró szomorkodik gyászsorsa felett. Hanem azért abban is laknak. Egy nagy veres téglafalra látszik még felirva valami töredéke e szomorú hírmondásnak: «Wasserhöhe 1838». Ez az egyetlen megmaradt régészeti emléke egy boldogabb hajdankornak.

Aztán ide vette ki magát mind az a neme az iparnak, a mit a büzéért a többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtürni. Érezni itt égetett csontbűzt, szappanlúgszagot, cserillatot, kátrányfüstöt, bőr rohát, keményítőposajt, salétromdohot, a fehérnyegyár vérbűzét, a mi aztán mind szépen összevegyül az általános fokhagyma athmosphærában, a mit a kertek halomrahányt zöld trágyája büzölög ki magából.

De van aztán egy csinos utczája is e tömkelegnek. Nem hosszú, de görbe. Egy sor rendes ház közepén áll egy emeletes épület. Az a vendéglő. Olyan alacsony emelete van, hogy beválnék földszinti háznak. Hanem azért ezt a büszke nevet viseli: «Hotel». Még pedig «Zur rothen Rose.»

Nevezetes vendégfogadó ez. Ezt magát is úgy lopták össze. A tégláit a losonczi vaspálya épitéstől lopták el; a gerendákat helyettesítő vas sineket az osztrák államvaspályától, a tetejéhez való zsindelyeket a kártoly-fonoda építéséből, a meszet és homokot a lipótvárosi bazilika luczaszékéből, a butorzatot, felszerelést, iminnen-amonnan. Mindent apródonkint, és becsületesen több helyekről úgy, hogy egy sem vette észre a hiányt. Az egész ház úgy van összelopva. Képzelhetni, hogy mik lehetnek még, a kik belejárnak.

A sorjában épült házak azzal árulják el nagy bizodalmukat, hogy valamennyinek kerítése és kapuja hegyes szegekkel van kiverve. Egyébiránt, nem kell őket félteni, mind valamennyiben zálogra adó lakik, más néven «orgazda».

Ebben az utczában már van valami kezdetleges nyoma a gyalogjárónak. Nem egészen tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van és olyan formán támadhatott, hogy az utcza szegletén egyszer valaki házat akart építeni, téglát hordatott már; hanem aztán megbánta és felhagyott vele, inkább otthagyott téglát, meszet, homokot s eltagadta, hogy az övé a fundus. S aztán éjjel minden azon menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból s azt egy-egy lépésnyi távolban maga elé rakta a sárba, s így aztán megalakult végig a trottoir, czélszerü hézagokkal.

Hanem ennek a boulevardnak nagy hamar vége szakad; egy hatalmas nagy posvány elállja az utját. Abba már nem lehet belemenni a mi egylovas szekerünkkel; mert odaragad. Le kell szállni: itt kezdődik a Suttogó-utcza.

Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, egy lámpásfára feltüzve: túl rajta mélységes sötétség, melynek a magas horizontján egy-egy visitó tűzszemü gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig.

– Ez a mi utczánk. Suttogá a védenczem, a mint lesegítettem a kocsiülésből.

Itt a salétrombüz uralkodik.

– Az ott az apám gyára, szólt egy nem igen magas vaskéményre mutatva, a miből fehér füst szállt volna fel, ha a szél le nem verte volna.

Most aztán szükség volt a nagy botra.

A végig döczögő szekeret minden oldalról csaholva kisérték a szemétdombokon őgyelgő kóbor, csikasz ebek, azokat el kellett verni a testemről, s azontúl is vigyázni ugyan magamra, hogy a mint egy-egy kapu előtt elhaladtunk, az udvarból orozva meg ne rohanjon egy éhségben dühös kuvasz, a mit, ha a kapu alatt visszaszalajtottam: azon volt, hogy a kerítésen keresztül ugorjék a nyakam közé.

Aztán pedig itt a lába alá kell vigyázni az embernek. Mert nincsen ilyen utcza több a világon sehol. Minden háznál van valamiféle gyár, a mi külömbnél-külömbféle disznósággal foglalkozik. Annak mindegyiknek az udvarából jön ki az utcza közepére, minden szemérmetes takarózás nélkül, egy széles és mély árok, a mi a gyárból a mindenféle moslékot levezeti. Azokat aztán felveszi egy közös csatorna s abban aztán ott is maradnak.

Ezért nem lehet ide szekérrel bejönni.

Azokon az egész utczát keresztül szelő árkokon aztán egy-egy szál gerenda vezet át, a miről ha le talál lépni az ember, nyakig esik bele valamibe, a mi akármi, csak nem parfume.

Alig haladtunk egy pár árkon keresztül (az árkokat nevezem stáczióknak), a mint egyszerre veszett lárma támad a korcsma felől; a miből annyit lehetett kivenni, hogy valakit a fényes vendéglő kebeléből a dicstelen sárba kidobtak és míg a kocsmaajtót be nem csukták, valami kintorna hang visitozott az éjszakába. A kellemetlenül érintett egyéniség pedig elkezdett káromkodni és szitkozódni. Káromkodott magyarul és szitkozódott németül. Együtt szép az. A mellett a korcsmaajtót kezdte döngetni valami tégladarabbal. Akkor aztán kijött a korcsmáros, s a hogy a pufogásából kivehettem, a bika-csökkel jó sort vert a rendőri kihágást elkövetőnek a nyaka közé a nélkül, hogy a büntető codex életbeléptetését bevárta volna. A kifizetett honfitárs azután ordított, mintha a haza volna veszedelemben, s az által, hogy a szenteket és a szűz Máriát emlegette, azon megnyugtató elővéleményt költé maga iránt, hogy nem zsidó, hanem igazhitü keresztyén.

– Jaj, kérem, siessünk, rebegé rémülten az én kis védenczem, hogy utól ne érjen bennünket.

Sietni pedig lehetetlen volt, mert válogatni kellett az utat, hogy az ember egy-egy követ találjon, a mi a sárból kiáll.

– Ne féljen kisasszony; biztatám. Nem jön az ebbe az utczába.

– De ide jön. Ide tart az, én tudom.

– Aztán nem lát az meg bennünket a sötétben.

– Dehogy nem lát. Olyan az, mint a bagoly; mindig éjjel jár, nappal soha sem jön az elő. Messziről észre vesz bennünket s akkor utánunk rohan s belénk köt.

– No az neki lesz rosz: mert akkor ezzel a bottal olyat nyujtok rajta végig, a milyet még nem kapott a Suttogó-utczában.

– Az Istenért, dehogy teszi azt! Hisz ez a bátyám! Ismerem a hangjáról meg a nótáiról.

A jajgatás és káromkodás elvégeztével ugyanis az irányadó egyéniség elkezte dalolni azokat a szép Gassenhauereket, a mikben a német népköltészet úgy excellál: különösen szép az, a miben poloskák jönnek elő.

– Tehát önnek bátyja is van? Kérdezém védenczemet, a ki előttem sietett, oly biztosan, mintha sötétben is ismerné itt a járást. Valjon miféle mesterséget űzhet, hogy csak éjszaka van mellette ébren?

– Nem. Ne gondolja ön. Nem tolvaj. Csak azért nem jöhet ki nappal, mert szökött katona. Valamit elköltött, azért szökött meg.

Respektábilis atyafiság! Egy bátya, a ki szökött katona.

– Tehát csak bújában iszik? kérdezém. Külömben jó fiu. No majd beszélek a honvédelmi miniszterrel meg a katonai főparancsnokkal, s szükség esetén a hadügyminiszterrel is, ha Bécsbe felmegyek a delegatióval, s kieszközlöm, hogy nézzék el a vétségét, s mentsék fel a büntetés alól. Majd talán egy kis alkalmazást is találunk a számára.

– Azt, azt! az Isten megáldja érte! Sóhajta a leány s úgy látszott, hogy kezdett már hozzám bizni.

Az érdemes bátya pedig, a kinek nincsen egyéb hibája, mint hogy szökött katona, a ki valamit elköltött, s azért bújában iszik, nappal aluszik, s ha fölébred, verekedik, a midőn a Suttogó-utcza bejáratánál meglátta azt a szekeret, mely bennünket idáig hozott, természetesen hogy belékötött a kocsisba. Eleinte csak összefeleseltek, utoljára a kocsis az ostornyéllel a nyaka közé huzogatott, akkor az elkezdte a kocsist tégladarabokkal hajigálni, arra a kocsis kapta magát, elhajtatott, ott hagyott engem a magam sorsára: a kedves bátya pedig futott utána, torkaszakadtából kiabálva: «fogjátok el! tartsátok fel!» Legalább ezt elvitte a nyakunkról egy időre.

Végre egy helyen egy kut elé értünk, mely a leggeniálisabban az utcza közepére volt elhelyezve, s onnan vezetett be egy deszkavályu egy rozzant palánku udvarra, hogy az arra menőnek a kutat körül kellett kerülni, ha nem akart a vályún keresztül mászni. Itt az én védenczem megfogta a kezemet s azt mondta, hogy már csak bizzam rá magamat, majd ő elvezet ebben a tömkelegben, a mi következik. Mert soha se hallották itt hirét fővárosi közmunka-tanácsnak. Minden ember azt épit és oda épit, a mit és a hová tetszik; a mi üres tér, az mindenkié; ha a szomszéd elejbe épít a szomszédja ajtajának egy putrit, akkor az meg van fogva; ellenben, ha nem tetszik a szomszédnak, hogy a másik szomszéd utjában áll, rést tör a kerítésen s bejáratot csinál magának az udvaron keresztül. Ilyenformán kellett az én nytroglycerines compagnonom házához is eljutni egy harmadik szomszéd udvarán keresztül. Jó szerencse, hogy ez nem tartott kutyákat, mert zsidó. Tudva van, hogy a közrendü héber polgártárs kutyát meg madarat nem szokott tartani, inkább kis gyereket szerez magának, annak a tartása sem kerül többe.

Innen aztán egy fakilincsre járó ajtón át egy kertfélébe jutottunk, a miben legtöbb volt a fosztott tollszár és csonthalmaz; egy szögletben még a sátoros ünnepekről ott maradtak a száraz lombok négy karóra rakva, ahoz voltak kötve különféle kötelek, a miken válogatott rongyos mindenféle lebegett, a mit fehérnemünek hittak fiatal korában.

Az erre következő palánkon keresztül már látható volt a gyár kéménye, sőt érezhető is annál a földre szálló füstnél fogva, a minek olyan émelygős, langyos, sós-édes illata van.

Ennek a palánknak ajtaja is volt, de az be volt zárva. Belül pedig egy irtóztató nagy dühös szelindek ugatott ránk s szakgatta fogaival a kapu alját: ugrált fel a kerítésre, de az nagyon magas volt neki.

– Maradjon ön itt, kérem, szólt erre a védenczem, míg én valahol bejutok, s aztán a kutyát megkötöm s az ajtót kinyitom.

A kedves teremtés talált a palánkon egy olyan helyet, a honnan egy deszka kijárt. Ugy látszik szándékosan csinált rés volt, a bennlakók kényelmére: hogy ne kelljen kapukulcsot hordani magukkal. Azon keresztül jutva, láttam, hogy bement a házba: bizonyosan a kapukulcsért; s én egyedül maradtam a neheztelését folyton nyilvánító kutyával. Volt a zsebemben (azaz a korcsmáros kabátjában) egy knakkwurst; azt elővettem s behajigáltam neki a kapu alatt, hogy ne csináljon olyan nagy lármát.

– No, gondolám magamban, a mint itt egyedül maradtam ebben a putribabylonban, ha most engem az én védenczem itt felejt, ellenben a «szomszéd» rajtakap, hogy a kutyát iparkodom megvesztegetni: összeröffenti a népséget, azt sem tudom merről jöttem ide: elcsipnek, bekisérnek Thaisz Elekhez, s holnap ott lesz a Zsornálban, hogy X. képviselő «auf frischer That ertappt», a mint épen a fehérnemüeket akarta a kötélről ellopni!

Aggodalmaim nem sokára megszüntek: a sötét házban egy ablakot láttam megvilágosodni az emeleten, (a ház emeletes volt) azután egy ajtó nyilt meg az udvar felé, s onnan is világosság támadt elő. Védenczemet láttam kilépni, egy hosszú, csontból alkotott hölgy kiséretében, a kinek, a szokatlan látogatási órához képest nem egészen elfogadáshoz illő volt a toilettje. Ennek a kezében volt egy sodronynyal bevont lámpás.

A mig a csontvázhölgy a nagy szelindeket odacsalogatta magához, hogy a lánczához hozzá kösse, az alatt az én ismeretlen nőm kinyitotta előttem az ajtót s bevezetett az udvarra.

Tarjagos hordók, kádak tátongtak mindenütt szerteszéllyel, némelyikben gyanus folyadék, lúg vagy micsoda.

– No! csakhogy hozott már haza valahára a kisasszony egy urat magával! Csinos legényke!

Ezzel a szóval köszönte fel az élő csontváz; végig világítva rajtam a kocsilámpással.

A leány bosszusan ütött a szájára.

– Fogd be a szádat! Ez az úr az atyámat keresi üzleti ügyekben.

A palæontológiai hölgynek nem nagy fáradság kellett hozzá, hogy vigyorogjon.

– Tudjuk azt már! Igy szokták azt. Én is voltam egyszer fiatal, nekem is volt szeretőm.

(Terringettét! Ez akkor lehetett, a mikor a halál még garçon volt.)

– No csak tessék felsétálni a kisasszony szobájába! mondá, hozzám fordulva s megtapogatva a karomat. Ez a legalkalmasabb óra. Én kinmaradok a konyhában s ha az alatt megjön az ifjur, majd kituszkolom. Az öreget aztán majd szépen meglepjük, ha fölébred.

Ez alatt beterelt a házba, a minek a falai ragyogtak a lámpásnál a nyiroktól. Egy rozzant csikorgó lépcső vezetett fel az emeletre, a melynek az első lakosztálya volt egy konyha: abból lehetett felmenni a padlásra. A konyhát nagyon kevés edény diszité; ellenben ott volt felállítva a csonthölgy toilette asztala, egy tükörrel, a miről az amalgama már mind levált s annak a fiókjából kilógó chignonnal. A tüzhely mellett volt az a szétnyítható pad, a mi feltárt alakjában nyoszolyát helyettesít. Minthogy épen most keltek fel belőle, tehát az utóbbit képviselte épen.

– No csak tessék besétálni a kisasszony szobájába! unszolt a derék hölgy, az öklét a hátamba fúrva: majd szólok, ha az öreg fölébred. – S azzal meggyujtott egy gyertyát, s aztán betette utánunk az ajtót.

Széttekintettem a kis szobában. A lehető legnagyobb egyszerüség uralkodott benne. Se szőnyeg, se tükör. Egy tiszta fehérrel behuzott ágy, egyetlen kicsi vánkosával. A fölött volt egy kis fekete rámába foglalt kép, fátyollal letakarva. (Azt szerettem volna tudni, hogy kinek a képe lehet?)

Azután volt egy ócska diván, meg egy pár szék az asztal körül; azon az asztalon volt egy pohár tele valami kékes zöld folyadékkal, – aztán meg egy – borotva.

Mikor egyedül maradtam a leánynyal a kis szobában, az egy olyan sajátságos tekintetet vetett először rám, azután meg az asztalon levő tárgyakra, a miből mindent megértettem. Ez a leány előbb válogatott a halál nemeiben, mielőtt elhatározta volna magát, hogy a Dunába ugrik. Mit keres egy leány asztalán a borotva? – Most is válogat?

– Ön el van fáradva, szóltam hozzá; meg is fázott. Pihenjen le. Én odakinn a konyhában fogom megvárni, mig az atyja fölébred. Jó alvást.

Azzal magára hagytam s kimentem a konyhába.

Ott pedig sötét volt; mert az a némber magával vitte a lámpást.

Még is rátaláltam valahogy az ülőkére. Már megint paddá volt visszaboszorkányozva. Arra leültem s elkezdtem rajta gondolkozni, hogy mi lesz ennek a vége? mint valami modern novellairó, a ki maga is szeretné, ha megmondaná neki valaki, hogy lyukad ki az ő megkezdett históriája?

A leány hálószobájának az ajtaja épen szemben volt velem. Annak a felső részén végig volt hasadva a deszka s keresztül szürődött rajta a világosság.

Én bizony nem kértem engedelmet a lelkiismeretemtől, hogy odalopózzam és beleskelődjem a szobába. Ime meggyónom, s felold a bünöm alól a pap – vagy a papné.

A leány még mindig ott állt az asztal előtt s merően bámult arra a két veszedelmes tárgyra. Nehányszor végig törülte homlokát, mintha zilált hajtincseket simitana el onnan; a mik pedig nem voltak ott. Majd meg mind a két kezével eltakarta az arczát. Azután undorodva összerázkódott. A kezeit összekulcsolta görcsösen. Végre fölkapta azt a poharat az asztalról, az ablakhoz ment vele, azt felnyitotta s kiöntötte a sötétbe a pohár tartalmát. Az valami jóféle méreg lehetett. Azután a borotvát vette fel a kezébe, felnyitotta, megnézte a pengéjét; olyan furcsán mosolygott hozzá, talán megtetszett neki, hogy a fényes aczéllemez tükre milyen fintorképet mutat neki vissza. Beszélgetni látszott hozzá. Alkudoztak egymással. A borotva tagadta, mintha ő olyan hires nőcsábitó volna. Nem kér többet, csak egy csókot. Csak egyszer fáj az, többször nem. Ha jó nem volna, nem kivánnák. A leány nem adta meg magát. Fejével tagadólag intett, s azután becsukta a borotvát, megbiztatva, hogy no majd máskor! s végre eldugta az ágya fenekére.

Akkor aztán keresztbe tette a két kezét a mellén és egy nagyot sóhajtva, felemelte az arczát. Ha én most festeni tudnék!

Most egy heves mozdulattal lekapta a fátyolt az ágya fölötti képről, a mi addig be volt takarva, talán, hogy ne lássa a mi itt történik. Én is ismerem azt a szép fiatal «Urat»; sokszor láttam: rendesen tövis koszorú van a homloka körül. Az előtt térdre borult a leány s ugy maradt, arczát ágytakarójába temetve mozdulatlanul.

Én pedig visszamentem a lóczára s a fejemet a kezembe téve, gondolkoztam tovább, hogy hol végzem én ezt el?

Kinn a konyha ajtó előtt lassu csoszogást hallottam: bizonyosan a halál felesége közelitett. Csendesen viseltem magamat a sötétben.

Csakugyan ő jött be. A lámpást kivül hagyta a folyosón, s aztán lehuzta a papucsait a lábáról, hogy ne csoszogjon velük, ugy lopózott az ajtóhoz, aztán beleskelődött a hasadékon. Nagyon gyötörhette a kiváncsiság. Hagytam egy ideig bajlódni s aztán megszólitottam a sötétben.

– Egyedül van.

Erre odafordult felém.

– Nini! hát az úr hol van itt?

– Ülök a padon.

– Minek ül ott?

– Várom, hogy megvirradjon.

– Ezt odabenn is megvárhatná.

Boszantott a jó asszony.

– Ugyan kérem, hogy lehet az, hogy kegyed oly sovány maradt?

Erre a surcoupra nem volt készen.

– Hogy én ilyen sovány maradtam?

– Mikor a többiek rendesen mind olyan kövérek.

– Micsoda? az úr engem talán olyan asszonynak néz.

– Csak olyannak hallom.

– Rosszul teszi. Én becsületes asszony vagyok. Gazdasszonya vagyok az úrnak husz esztendő óta. Nincs nekem gondom senki szép leányára. Hanem ezt a miénket sajnálom nagyon szegénykét; szeretném, ha elvinné innen valaki.

– Már akár becsülettel, akár a nélkül?

A sovány hölgy behozta a lámpást s letette az asztalra. Ugy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

Azután leült mellém a padra.

– Épen tizennyolcz esztendeje, hogy ebben a mi környékünkben hire futamodott annak, hogy egy menyasszonyt esketni visznek a vőlegényével: fehér koszoru volt a fején; ugy szaladt utánuk minden ember ennek a csodájára.

– Hát azóta nem házasodnak?

– De igen. Hanem csakugy koszoru nélkül.

– Szép kis fertály lehet ez a maguké.

– S a Suttogó-utcza annak a feneke.

– Ez volt a válasz ugyebár arra, a mit kérdeztem?

– Ez ám. Ugyan kinek jutna eszébe a Suttogó-utczába jönni háztüznézőbe? Násznagyokat küldeni ide? Messze van ide a templom. Kinek mutogatná itt valaki a fejkötőjét? Még letépnék a kontyáról. – No de menjen az úr, ne magyaráztassa magának, mintha nem is tudná levágni odáig, a meddig megsült. Hát hol halászta el ezt a leányt?

– Biz én, kincsem, kicsiny hija, hogy a Dunából nem halásztam ki. A lánczhidon fogtam el, mikor le akart ugrani a korlátról.

– Ott van ni! Mindig mondom az atyjának, hogy ne bomoljon vele, mert egyszer ez lesz a vége. Oh lelkem! Ezen a mi vidékünkön nem csak az esküvő ritkaság, de még a temetés is. A mieinket többnyire a Rókusból hordják ki. Azért szeretném, ha valami derék ember elvinné innen ezt a jámbor szép leányt. Olyan kár volna a halaknak! Pedig elébb-utóbb oda jut, mert olyan furcsa teremtés ez. Nem való ide a Suttogó-utczába. De hiszen nem is itt laktunk mindig. – Mert lássa az ur, ennek az apja egy nagyon tudós ember, csakhogy nincsen neki helyes esze. Ez mindent kitalál, a mi csak lehetetlen. Olyan fáklyákat készit, a mik a viz alatt is égnek. Tud olyan mesterséget, a mivel a legerősebb várat egy óra alatt el lehet pusztitani. Azt mondja, hogy ha idegen kormánynak árulná el a titkait, hát milliókat adnának neki érte, mert azokkal csak ugy söpri el az egyik ellenség a másikat; de nem akar hazája ellen dolgozni. Inkább meghal éhen. – Aztán az a legkülönösebb benne, hogy reggel is más, meg este is más. Reggel, mikor felkel a nagy katzenjammerrel, mindjárt nekem áll veszekedni. Mikor aztán velem kiczivakodta magát, akkor megy a leányával zsörtölődni. Szidja, hogy mégis itthon van a nyakán? Mért nem megy szeretőt fogni? Valami gazdag szeretőt, a ki eltartaná! Valami nagy urat, honatyát, a ki a magas kormánynál berekomendálná az apja találmányait. Addig szidja, mig csak el nem megy a leány dologra. Egy varrónénál dolgozik szegény. Kap havonként nyolcz forintot. S késő estig ott kell neki ülni. Este aztán már retteg, mikor haza kell kerülni, csak ugy bujkál a háznál, mert az apja már akkor várja a kancsukával. Már akkor részeg az öreg s egészen más ember, mint délelőtt volt. Akkor meg azért üldözi a leányát, hogy merre járt? Bizonyosan szeretőt keresni járt. Iszonyu nagyra van a becsületével, s ugy prédikál a jó erkölcsökről, mint egy barát. Rendesen meg is veri a szegény leányt. Az meg csak sir, nem tesz egyebet. Csodálom, hogy eddig kiállta.

A némber a szemét törülgeté a kötényével.

A csontváznak hát szive is van.

Aztán megint elvigyorodott.

– Lássa az úr. Azért örültem meg, mikor az urat megláttam, hogy majd mikor reggel megint idetoporzékol a gazda, hát azt mondhatom neki, hogy ne lármázzon, megvan már a mit keresett s legalább azután délelőtt nem veri meg szegény Ágnest.

Ekkor tudtam meg, hogy Ágnesnek hívják.

Nem állhattam meg, hogy megjegyzést ne tegyek rá.

– De hát ön miért nem védelmezi a szegény teremtést? Ön izmos, erős asszonyságnak látszik.

– Az is vagyok én, lelkem, megbirkóznám én két olyan emberrel is, mint ő kegyelme, de bolond ember az ám nagyon. Ha megfogom a kezét s nem engedem, hogy kedve szerint kiverekedje magát rajtunk, hát azzal fenyegetőzik, hogy lemegy a gyárba, s valamennyünket levegőbe vettet.

– Hogyan?

– Hát a nitroglycerinnel, a mit gyártanak.

– Mi az a nitroglycerin?

– Mi az a nitroglycerin? Hogy még azt se tudja az úr. Talán bizony disznókereskedő méltóztatik lenni? Hát az az a szer, a mivel a bányákban, meg az alagutakban a kősziklákat repesztik. Egy akkora töltény belőle, mint az ujjam, elég arra, hogy ezt a házat szétdöntse, s rendesen van belőle valami husz mázsa ide lenn alattunk. Most kivált nagyon sok van, mert igen lement az ára s az öreg esküszik, hogy inkább felrobbantja az egészet, mint hogy ilyen olcsón adja. Attól pedig a holdvilágig repülünk. – Kitelik az öregtől akár reggel, akár este. Mert ha ivott, eszébe jut a becsülete s akkor dühös, reggel meg, ha józan, eszébe jutnak az adósságai s akkor kétségbeesett. Repülünk mi elébb-utóbb.

Kedves kaland! Mondhatom. Egy dynamit-töltény-gyár fölött. Ezen a néven már ismerem a portékát. De jót választottam ki stiller Compagnonságra!

– Azért szeretném, ha elvinné innen valaki az Ágnest! mondá végűl az asszonyság.

Ezt mondva, eloltá a lámpásban a petróleum mécset a nő. Az ablakon bederengett a hajnalvilágosság. Már a milyen hajnalfény Pesten van, a Suttogó-utczában: egy harmada köd, egy harmada bűz.

A hajnalfény azt eredményezte, hogy az úrfi hazakerűlt. Neki nem kellett kapunyitás, ő a keritésen szokott bemászni egész becsülettel, elébb a hugának az ablaka alatt eldanolt egyet azokból a fertelmes gassenhauerekből, a miknek nem tudok jobb nevet adni, mint «a költészet muzsájának a cholerája», azután felfelé esdegélt valahogy a lépcsőn s egyszer csak nagy kaparás után bedűlt az ajtón.

Gyönyörű példány volt. A hol nem rongyos, ott sáros. Összegyűrt kalapja mellett egy piszkos csinált virág; ruháin alig volt már gomb; nyakravalójának a csombókja hátúl lógott ki a nyakából. Duzzadt, vörhenyes képének az egyik fele ütlegfoltokkal tarkállott, a mik külömböző dátumuak voltak, piros kék és barnazöld színeik szerint osztályozva, – az egyik füle vérzett. Valamikor fiatal korában szép fiú lehetett. Most olyan huszonkét esztendős forma aggastyánnak látszott, a jobb kezében volt egy nedves szivarcsutak, a melyiknek hol az egyik végét dugdosta, hol a másikat a szájába, abban a hitben, hogy a másik ég. A bal kezében volt egy főkötő.

A szikár asszonyság sietett őt elfogadni mindjárt a konyha ajtóban.

– No csak fel a padlásra, minden ceremonia nélkül.

A részeg ficzkó megbikacsolta magát.

– Nem megyek, Frau Rézi, ott megesznek a svábok.

– No csak eredj fel. Ott az ágyad.

– Jaj: ne fogja a nyakamat, Frau Rézi, mert kiabálok.

– Kiabálj, kiabálj! majd kijön az apád, s akkor olcsó lesz a spanyol nád.

– Dehogy jön, dehogy jön: részeg az, mint a tök.

– No hát, hol akarsz lefeküdni?

– Ott a szobában. A hol a leány van.

– Nincs itt semmi leány, te bolond.

– No, no, no Frau Rézi, hehehe. Dehogy nincs.

– Szamár te! Az a hugod.

– Hoztam neki egy főkötőt.

– Bizonyosan valami hozzád illő dámának a fejéről tépted le.

– Az mindegy. Jó lesz neki. Még nincs neki.

– Eredj a pokolba.

– Mindegy az.

S hogy mennyire mindegy, azzal bizonyította be, hogy pofoncsókolta a csontasszonyságot; a miért aztán kapott attól egy jól megérdemelt nyaklevest, s egy még jobban megérdemelt czímet.

Jónak láttam interveniálni, előlépve a tűzhely mellől.

– Hallja csak, fiatal igyatomi polgár:

– Nini, hát «egy» már van itt! csuklá az ifju úr visszahőkölve.

– Itt van egy forint, nemzetem reménye, fogja s menjen vissza a korcsmába; s keresse fel, a kit abból a főkötőből elvesztett.

Ennek nagyobb hatása volt rá minden szónoklatnál. Visszavette határozati javaslatát s beleegyezett az én módosítványomba.

– Ha kettőt ád az úr, estig ott maradok.

Ne fukarkodjunk, mikor a felnőttek neveléséről van szó, mondám magamban, s megdupláztam az eredeti javaslatot.

Ezzel aztán teljesen meg volt elégedve s elkezdett mindenféle szép instructiókat adni nekem, a mik nem találhatók professor Wolff «Der Umgang mit den Weibern» illemtanában, míg Frau Rézi ki nem taszigálta az ajtón, akkor aztán valahogy lepotyogott a lépcsőn, folyvást danolva s nem harapta el a nyelvét.

No ezzel kedves dolog lesz sógorságba keveredni.

Még is föllármázta az öreget eltávozásával, odalenn a földszinten valami rekedt lárma volt hallható, a miből nem lehetett semmi szöveget kivenni.

– Fölkelt az ur? mondám.

– Még csak kezdi. Most még csak az első verset káromkodja. A fiát szidja az ablakon keresztűl. Azután következik majd, hogy a Kozákba vesz bele. Azután elkezdi a csizmájának a megteremtőjét szidni, a miért nem megy fel a jobb lábára való fele a bal lábára. Akkor kijön a nagy kutyát beszidni az ólba. Akkor átkiabál a szomszédra, a ki az éjjel megint ide eresztette át a pálinkamoslékját. Azután feljön hozzám veszekedni. Utoljára marad az Ágnes. Akkor van nálunk «jó reggel».

Mondhatom, hogy a tisztelt házatya pontosan megtartotta azt a programmot. Félhat volt, mikor az első «Kruzifix sakkermenttel» beharangozott odalenn s hét órára került elő a felső traktusba, áldását osztogatni a hívekre, az alatt csak a köhögés szakította félbe nála a káromkodást, egyszer-egyszer a torkán akadva.

Jött már fel a lépcsőn. Rézi asszony a tüzhely mellé állt, mintha tüzet készülne rakni.

– Tudja az úr. Ha még nem raktam tüzet, akkor azért vesz belém, hogy még sem készítem az ő reggelijét, ha pedig már ég a tűz, akkor meg az a baja, hogy mit vesztegetem a drága kőszenet.

– Hogy a hetvenhétágú mennykő csapja be azt az ajtót! hangzék az ajtónyitás közben. Mindig letörik a körmöm a kilincsen.

Berúgta azt szépen.

Soha sem csalódtam még így a képzeletemben. Azt hittem a kegyetlen dörgő hang után, hogy valami herkulesi alakkal fogok találkozni, s hát aztán előttem állt egy kis ötödfélláb magas gnom: elűl-hátúl púpos, két hosszu keze a térden alúl nyúlkált, s a lábai közűl az egyik befelé görbe volt, úgy hogy minden lépésnél úgy tett az egész alak, mintha fel akarna dűlni. Hanem hatalmas nagy feje volt, s bozontos haja, a mi úgy állt szerteszélylyel, mintha minden egyes szála irtóznék a másikkal való érintkezéstől. Arczán a pedáns önhittség regnált, vegyítve a mámorra következő undorral.

Mikor meglátta, hogy egy idegen is van a konyhában, a szájába szakadt a szó. Nyaknélküli fejét azon a púpos törzsön olyan furcsán tudta elfordítani. Épen olyan volt, mint Mezőtúron csinálnak olyan kancsókat, a miknek a födele egy medve fő, aztán ha azt a főt fél oldalt teszik vissza a kancsóra. Frau Rézi ránézett s hosszú kezével az Ágnes szobaajtajára mutatott.

Siettem az asszonyságot megelőzni, míg valami bolondságot nem mond.

– Jó reggelt uram! Azért jöttem ily korán, mert a Közlönyből olvastam, hogy ezt a nitroglyceringyárat ma akarják árverezni. Meg akartam a dolgot előzni. Mivelhogy én nekem épen ily gyárra van szükségem, magam azonban nem értek hozzá, ellenben az ön szaktudóssága e téren országosan elismert köztudomású tény, annálfogva kisérletet óhajtanék tenni, hogy nem lehetne-e az ön üzleti bilanceának államháztartását olyanformán egyensúlyba hozni, hogy ezen közhasznú gyár továbbra is kielégíthesse az országnak nitroglycerin iránti igényeit.

Ez, valljuk meg, hogy szép szónoklat volt. Pedig le sem volt nálam írva. – De a házatya nem találta annak.

– De van-e az úrnak pénze? Ez volt az előzetes kérdés, mely a házszabályok 166-ik §. szerint, mielőtt az érdemleges kérdés föltétetnék, eldöntendő volt.

Elővettem zsebemből az egész csomagot, mely még az «Első Hazai» szalagjával volt átkötve, e szépen hangzó felirattal: «100 darab 10 frtos = 1000 frt o. é.»

Ez nem volt beszéd, de szép volt.

– Akkor gyerünk be ide a leányom szobájába.

– De a kisasszony talán még alszik.

– No iszen majd felköltöm én!

– Nem lehetne más szobába menni?

– Ne papoljon az úr nó. Odabe a magam szobájába nem vihetem, mert az disznóól, a mi tiszta szobám van, azt meg lepecsételték a birói foglaláskor. No hát, már most tudja. Tessék!

Tudtam, hogy a leány felöltözve feküdt le, nem fogom őt nagyon zavarni.

Mikor benyitottunk a szobájába, már az ablaknál ült (ez volt neki a tükör), s a gyönyörű szép haját fonta be.

A púpos ráförmedt kegyetlenűl.

– Hát te felöltözve fésűlködöl? Össze akarod piszkolni a zsíros hajaddal a tiszta ruhádat? Vesd le mindjárt.

A leány hozzákészűlt, hogy szót fogadjon.

Az öreg széket tett nekem az asztalhoz, az ablakkal szemközt. Én azért is a másik székre ültem, hátat forditva a ruháját levető leánynak.

– Mit fésűlködöl az ablakban? rivallt most újból rá az öreg. Az kell, hogy az egész világ meglásson?

(Egész világ!)

Az egész világ állt három verébből a száraz szederfán.

– A leányával akar az úr veszekedni? vagy üzletéről akar beszélni? kiáltottam aztán én még hangosabban. No hát akkor üljön le; aztán vegyük ki a jegyzőkönyveinket a zsebünkből s kezdjünk el kalkulálni.

– De hát hogy híjják az urat?

(A’ biz Isten ezt magam sem tudom még. Az igazi nevemet meg nem mondhatom: mert arról rám ismernek, s megtudják, hogy semmiféle vegyítésben nem használom a glycerint. Valami közönséges nevet nem választhatok; mert lehet, hogy más ember is viseli s az megharagszik érte. Ragadt meg egy furcsa név az emlékezetemben még patvarista koromból.)

– Az én nevem Koribanya Ignácz.

– Ah! Jól ismerem ezt a nevet, Nyerges-Újfaluról, úgy-e? Sokszor rendelt meg nálam az úr dynamit töltényeket a márványkőbányájához.

(– Ejnye de jól eltaláltam! Már csakugyan elvettem hát egy eleven embernek a nevét! Szerettem volna már visszaadni.)

– Hát hogyan akar az úr most rajtam segíteni? Megrendel? Előlegez? vagy kölcsön ád?

– Egyiket sem. Mint «csendes társ» akarok belépni az urnak az üzletébe, egy ezer forint erejéig.

– Az nem lehet. Már van egy «csendes társ».

– No, hát leszünk ketten.

– Az nem lehet. A Kozák nem tür meg maga mellett másik csendes társat.

– Hát akkor kifizetjük a Kozáknak a maga letett részét s mehet másfelé.

– Kozáknak nincs itt semmiféle befizetett pénze, ő a munkavezető. Az pedig olyan ritka madár, a kit nem lehet minden bokorban fogni. Mit gondol az úr? A ki egy nitroglycerin gyár vezetésére elszánja magát! Éjjel-nappal józannak lenni! Úgy érteni a dolgot punktumosan, hogy minutára összetaláljon a munka. Mert ha csak egy grádusnyi meleget elhibáz, ha egy centigrammot eltéveszt a keverékben, ha csak egy kész patront kiejt a kezéből, hát akkor nem csak ez a ház, hanem a «Veres rózsa» korcsmának is minden téglája oda megy vissza, a honnan idelopták. Ide nagyon, nagyon helyre való ember kell, a ki eszén járjon.

– Tehát Kozák úr épen ilyen derék ember. No, annak igen örülök. Rajta leszek, hogy megnyerjem bizodalmát, s elfogadjon második csendes társnak.

– Hallja az úr! Az nehezen fog menni. A Kozák nem tür maga mellett embert, kivált fiatalt: még segédet sem. Inkább maga dolgozik kettő helyett.

Azzal közelebb hajolt hozzám s odadörmögött a fülembe: «szerelmes a lányba».

Fenhangon folytatá:

– Aztán olyan bolond ember az, hogy már egyszer öt esztendőre volt elitélve, le is ülte, a miért a hűtelen kedvesét, meg annak az elcsábítóját revolverrel összelövöldözte. Azért is marad itt meg, mert másutt sehol sem fogadnák be.

(Egy új kellemes részlet. Egy dühödt imádó, a ki revolverrel jár a vetélytársa nyomában, s már egyszer öt esztendőre volt elitélve.)

– Azonban hát ne töltsük hiába az időt. Ha nem akar az úr Kozákja egy másik csendes társat türni, akkor egyszerüsítsük a dolgot. Én veszek az úrtól ezer forint ára nitroglycerint s az úr nyugtatványozza az árát. Aztán majd elviszem, mikor szükségem lesz rá.

– Hm. Elébb meg kell gondolni ezt a dolgot.

– De ne sokat gondolkozzék ezen az úr! hanem szaladjon ezzel a pénzzel a prókátorhoz fizetni; a mig ki nem jön a licitácio. Mert az ám a legnagyobb betegség, a miből az embert a doctor juris gyógyítgatja: s nem is az a legdrágább folyadék, a mit a patikában adnak, a doctor medecinæ recipéjére, hanem a másik doctornak a tintája: hát csak iparkodjék kigázolni, mig bele nem fullad.

A pupos a fejét vakarta.

– Ad vocem «tinta». A kalamárisomat becsukták a tiszta szobába, mikor mindent összeirtak: az ajtó le van pecsételve, nem tudok az urnak nyugtát adni.

– Hát nem lehet a szomszédból valahonnan egy kis tintát kérni?

– Nem ád én nekem ebben a környékben senki még egy csepp tintát sem.

– Annyira haragusznak az úrra?

– Nem azért, mintha haragudnának: ámbár haragudhatnak is, ha akarnak, mert én bizony nem igen nyájaskodom senkivel; – hanem inkább félnek tőlem. Hiszen végig vándoroltam én már az egész várost a gyárammal; először a Ferenczvárosban kezdtem: ottan addig áskálódtak a szomszédok ellenem, mig a tanács kitiltott; akkor odább mentem a Józsefvárosba: ott megint rám röffent valamennyi milimári, hogy szétrobbantom őket; kisajátítottak; majd meg letelepedtem a Terézvárosban: itt is addig tologattak, mig utoljára ideszorultam a Suttogó-utczába, a hol aztán csupa olyan ember lakik, a ki nem szereti az igazságát a városházán keresni. Ezek aztán csak úgy magánúton törekszenek a gyárammal együtt maguk közül megszöktetni: nem kapok én itt tintát, ha magamnak nincs.

Elkezdtem a korcsmáros kabátjának a zsebében kotorászni. Az ilyen korcsmárosnak szokott a zsebében irószerszám lenni. Csakugyan találtam egy üvegcsét. Piros tinta volt biz az: valószinüleg fuchsin. (Nem iszom nála több vörös bort.)

– No ez jó lesz. Tollat majd huzunk ki a tollseprüből s megfaragjuk. Papirost szakítok ki a tárczámból. No hát irja az ur. Nyugta ezer forintról.

– Elébb beszéljünk a Kozákkal.

– No hát hivassa fel az úr a Kozákot.

– Nem jön az ide fel.

– Miért nem jön fel?

– Ejnye már no. Hiszen mondtam. Szerelmes a leányba s aztán haragszik rá.

– Azért haragszik, mert szerelmes? fel tudom fogni csekély eszemmel. No hát menjünk mi le a Kozákhoz.

– Nem bánom, menjünk: de nem felelek róla.

Az emeletbe vezető rozzant lépcsőkön csak lejutottunk ép kézláb, de a souterrainhez vezető lépcsőknél már nagyon jó volt a púposnak előlmenni, hogy ha a nyirkos lépcsőn el kell esnünk, ne ő essék az én nyakamba, hanem én az övébe.

Egy kis szük kamra, a minek az ablaka egy harmadrészben a földszinen fölül emelkedett, volt a Kozák úr tanyája, a kit látogatni jöttünk. Egy szalmaszék meg egy hárságy volt benne; az ágy alja volt a könyvtár.

Az említett férfiu mintegy harminczöt éves lehetett; a fakó bőr megfeszült az arczcsontjain, bajusza, szakálla olyan volt, mint a jégverte vetés, a mire feliben sem vállalkozik kaszás; ellenben a savószinü haja hosszan volt leeresztve a vállaira. Mélyen beülő szemeinek fenyegető tüzét csillapítá a szemüveg. Egész tekintete ünnepélyes, komor, visszataszító volt.

A púpos bemutatott neki a fölvett nevemen.

Erre a tisztelt úr odalépett hozzám s ráhágott a lábamra.

Már most én aztán nem tudtam, hogy azért történik-e ez, mivel hogy abban a szük szobában, ha három pár láb közül az egyik lépni akar, okvetlenül a másik két pár közül egyre rá kell lépni, vagy pedig, hogy ez az a bizonyos jeladás, a miről a nihilisták egymásra ismernek? Azt már tudtam egy ujságiró barátomtól, hogy a nihilisták nem titkos kézszorítással (mint a szabadkőmüvesek), hanem titkos lábra lépéssel üdvözlik egymást. A ki nem adja vissza az üdvözlést, vagy azt mondja utána, hogy «pardon!» az nem a szövetséghez való.

A gyáros mondta a csendes társnak, hogy én dinamitot akarok vásárolni – en gros.

A csendes társ megszólalt olyan hangon, mintha talpa alul beszélne.

– Miféle minőségben? Mint töltényt? Bickford gyutacscsal? Egyszerűt? Összetettet? Azt csak tudnom kell nekem.

Nem akartam elárulni, hogy nem értek hozzá.

– Mindenféle fajtából vegyest: a mi csak itt kapható!

Azok a sötét szemek úgy villogtak felém a szemüvegen keresztül.

– Jőjjenek velem.

Azzal előrement, keresztül-kasul vezetve egy rettenetes bűztámasztó kádak és retortákkal teljes pinczebolton, egy vasajtóval lezárt raktárig. Üveggel fedett lámpa volt a kezében, a mit senkinek sem adott oda. A pokol tornáczában jártunk.

A kész árú ládákba volt csomagolva s mindegyik ládára felirva lángveres betükkel, hogy hány dynamit-töltény van benne.

Kozák úr felnyitogatta a ládák tetejét, a mik külömböző nagyságú töltényeket tartalmaztak, s kérdezte tőlem, hogy melyik tetszik?

Én úgy tettem, mint a ki ért hozzá. Mind valamennyit kicsinylettem. Nagyobbakat szeretnék látni.

Végre a legbelső szegletből huzott egyet elő.

– No, úgy hiszem ezek elég nagyok lesznek. Mondám olyan bölcs képpel, mintha csak a czukoradó-törvényjavaslathoz szólnék.

– Elhiszem azt. Egy milliónyolczszázezerszeres ellenállási erőre vannak számítva.

– Ugy hiszem, hogy ez elég lesz nekem.

– Tehát ez tetszik? kérdé tőlem gyanusan, s a mig a ládát nyitogatá, a balkarján feltürte a kék blousea ujját, s ott láttam a bőrére tetovirozva a nihilista jelvényt: egy veres zérust, alatta két keresztbe tett tőrrel.

Ez csakugyan jeladás!

Csakhogy én azt nem tudom visszaadni; mert ilyen jelvényem nekem nincs a karomra tetovirozva, hogy én is előállhassak vele.

– Igen is, ez kell.

Arra Kozák úr fejébe huzta a sipkája ernyőjét, s rideg durva hangon mondá:

– Ez pedig nem eladó!

– Miért nem?

– Mert már ennek gazdája van; a ki el fog érte jönni.

A púpos vitatkozni akart vele; de arra Kozák úr neki lódult a lámpással s kiment az ajtón; ha sötétben nem akartunk maradni, utána kellett nekünk is mennünk. Ránk sem ügyelt többet, visszament az odujába, hanyattvágta magát a hárságyra; felvette a székről az oda letett brochuret, s elkezdett olvasni; mig a púpos dühösen szidta és capacitálta. Én ott hagytam őket s felmentem a lépcsőn. Végezzék el egymás között.

Nem sokára a gyáros is utánam jött, egészen rekedtté veszekedve magát a csendes társsal.

– No, lássa az úr! ilyen bolond ez! Hiába mondom neki, hogy mindjárt itt lesz a licitatio, s akkor aztán dobra ütik minden készletünket, csak azt feleli rá, hogy annak, a ki e nagy töltényeket birni akarja, az utolsó pillanatban meg kell jelennie. – Fanaticus egy ember ez!

Szép egyetértés van ennél a háznál. – Itt minden ember fél egymástól, a szegény leány valamennyitől s az egész háztól fél az egész városrész.

S ez nekem nagyon tetszik.

– Hanem hát már most, uram, egy negyed nyolczra. Ha ön nem siet, másfél óra mulva itt lesz a végrehajtó s elkótyavetyélik magát Kozák urat is, ha nem akar a helyéből mozdulni. Annál fogva én azt tanácsolom önnek, hogy fogadja el tőlem a kinált összeget, mint előleget, s azután majd ledynamitozzuk apródonkint a tartozást; nem kell az nekem egyszerre.

– Gyerünk fel a szobába: itt ne beszéljünk, minden szomszéd füle itt van.

«Szoba» annyit tett, hogy Ágnes szobája.

A leány készen volt már a hajával, a gazdasszony meg a reggelivel. A czikóriás kávé valami átlátszó tejjel ott párolgott az egyetlen asztalon, természetesen abrosz nélkül, ellenben két fülehagyott findzsában. Egy tegnapi zsemlye volt hozzá megaprítva szeletekre.

Kértem az öreget, hogy lásson hozzá, mig el nem hül. A krapula utáni mogorva kedélyre nagyon jótékonyan hat a forró kávéféle. A leány is hozzá ült: nem mondta, hogy ma már kávézott egyszer. Tőlem is megkérdezték, hogy hát én iszom-e? de én azt feleltem, hogy csak paprikás szalonnát szoktam reggelizni.

A közben egészen ráértünk az üzletünkről beszélni.

Nem volt olyan könnyü azt az ezer forintot nyélbe sütni.

Az öreg abban gyanakodott, hogy hát ha szép czim alatt ki akarom őt a pokoltüzes gyárából firunczvánczigolni ezzel a pénzráerőltetéssel. Szerelmes volt a gyárába: valóságos pyromaniacus volt.

– Hát nem bánom; én odaadom önnek ezt az összeget – kölcsön; – váltóra. Váltó mindig van nálam.

De az az öregnél is volt.

Most meg azon gyanakodott, hogy hátha uzsorás vagyok. Mert hej, furfangos nép az! Mikor megtudja, hogy valakit exequálni akarnak, odamegy hozzá: «Azt hallom, önnek pénzre van szüksége? Én adok kölcsön. Csak ötös kamatra.» – «Ide vele!» Mikor aztán a pénzleszámlálásra kerül a sor, akkor sül ki, hogy hónaponkint volt értve az ötös kamat. Három hónap mulva aztán ő jön exequálni.

Tehát legelőször is azt kérdezte tőlem a púpos:

– De milyen kamatra?

– Megmondom őszintén, hogy igen nagy kamatra adom. Azt kivánom kamat fejében, hogy a mig az úr e váltót be nem váltja: addig a leányát sem egy rossz szóval, sem pedig tettlegeskedéssel érinteni nem fogja.

Ágnes erre felugrott az asztaltól. Tűzláng lett az arcza.

Az öreg azonban nem engedte elfutni. Odahúzta magához.

Most értette meg egészen a dolgot! Hiszen nem uzsorás ez a vendég úr. – Hanem sokkal rosszabb. Egészen az ő ideálja ez az úr.

Odavonta a keblére a leányát s megcsókolta a homlokát gyöngéden.

– Mátul fogva áldásom reád!

A leány reszketett.

Vettem észre a púpos szándékát: hogy oda akarja ültetni a leányát arra a székre, a melyiken én ülök. – Én hát fölkeltem róla.

– No hát áll az alku? kérdezém.

– Áll! E naptól fogva szentség lesz ezen szoba.

Derék férfiu!

– De nehogy feledésbe menjen az a szép igéret, hát tegyük irásba.

Kaptam egy darab krétát (a korcsmáros zsebében szokott az lenni: nem is volt dupla) azzal fölirtam az ajtóra kivül is belül is:

«Ezen szoba szentély mindenkire nézve!»

A púpos ez alatt megirta a váltót a piros tintával. Abból tudtam meg, hogy «Templomtornyai Haggeusnak» híják. Jó családból való lehet.

A mint aztán a pénzt és a váltót kicseréltük, megveregette a leányának az orczáját.

– No most én elmegyek dolgaimat rendezni. Te pedig ma nem mégy a varróba. Soha sem mégy oda többet. Nem engedlek többé idegeneknél dolgozni. Megélsz mint az én leányom, magadhoz illő módon. A mig én odaleszek, itthon maradsz, és a mi drága jó barátunkat illendően elmulattatod. Engemet aztán itt a kis ajtón eresztesz ki, hogy Kozák ne lássa meg, hogy magamba megyek ki. Kérem az urat is, kedves jó barátom, hogy ha máskor meglátogat bennünket, ezt a kis ajtót használja. Innen egyenesen az utczára lehet jutni. Senki se veszi észre. Holnapra csináltatok hozzá egy extrakulcsot.

A derék jó ember maga vitt oda a kis szobából nyiló kamrácskába, a honnan egy kis ajtó nyilt, a melyen nem nagy ugrással le lehetett jutni egy káposztás kertbe s onnan ki az utczára: némi kis kapaszkodással ugyanezen az úton vissza.

Ez hát egészen rendben van. Jobb embert kivánni sem lehet mint Haggeus úr – délelőtt.

Mikor visszaléptem a leány szobájába, a szegény ott állt sápadtan az asztal mellett s nagy búsan nézett arra a kis kosárkájára, a miben mindenféle kötő, varró szerszámai álltak. Azzal szokott karonfogva sétálni a varróig máskor.

Nem várta, hogy én szólítsam meg. Nagy bátorság volt benne.

– Tudja ön, hogy mi jót tett ön most velem?

Nem tudtam kitalálni.

– Azt, hogy most már az atyám mind azt a bántalmat, a mit eddig reggelre és estére szokott felosztani, ezentúl megduplázva adja ki egyszerre este.

– Ne féljen semmit. Gondoskodom én arról, hogy ez az én feliratom itt az ajtón este sötétben is respektálva legyen. Hanem elébb kérek öntől valamit.

Csak a fejét rázta. Nem hitte, hogy olyasmit kérhetek tőle – az előzmények után – a mit okvetlenül meg ne kelljen tagadni.

– Adjon nekem most egy kötőtűt.

No azt ugyan soha ki nem találta volna.

Ezt nem tagadhatta meg, kihuzott egy kötőtűt a kosarából s kiváncsian várta, hogy ugyan mit kezdek vele?

Én pedig azt kezdtem vele, hogy a kabátom ujját feltürtem a karomról, s aztán a veres tintába mártott kötőtűvel apró pontokat raktam fel a bőrömre, a mikből egy zérus meg két összetett tőr került elő.

Mikor a leány észrevette, hogy mi sül ki ebből, ijedten ugrott oda hozzám s megkapta a kezemet.

– Mit akar ön? Tudja ön, hogy mit cselekszik ön most?

– Tudom.

– Az Isten szerelmére! Hisz ön akkor el van veszve!

– Sokszor elvesztem én már, úgy látszik rossz pénz vagyok, mindig megkerültem.

Nem feleselt velem többet: bátor gyerek volt ez. Kapta a zsebkendőjét s letörülte a karomról az abracadabrát. Még nedves volt.

Nevettem én azt. Azért ott maradt a tetovirozás.

– Nem megy ez le, – ne féltse; – a jóféle fuchsint szappannal se lehet lemosni a bőrről. Ne is féltsen engem a semmitől. Én hetedik gyerek vagyok. – Megyek vissza Kozák úrral beszélni. – Ön pedig csak menjen a maga varróintézetébe. Legjobb önnek ott. Aztán este ne féljen haza jönni. Nem fogja önt bántani sem az apja, – sem más-valaki.

Milyen öröme volt a szegénynek, hogy azt a kis kosárkát megint a karjára ölthette!

Milyen boldogság az némely leánynak, mikor a kézi munkájához visszaszabadulhat. Nem értjük azt mi férfiak.

Kezemet nyujtottam neki s ő azt megszorította.

De már most tegyünk ide megint három pontot, mintha három dynamit bomba volna.

* * *

Én is azon kezdtem Kozák urnál, hogy rá léptem a lábára.

Már akkor munkában volt, fűtötte a katlant. Mint igaz demokrata, nem szégyelte a legalacsonyabb munkát sem.

Visszahágta a lábamat.

Erre én felgyürtem a kabátot és a máncsetlit a karomról s odafitítottam a jelvényt.

Ezt meglátva, keresztül huzta az újját a száján, a mi nem tudom, hogy ismét nem valami nihilista jeladás volt-e? Minden gesticulatiója ennek az embernek valami olyan különös volt, a milyet közönséges emberek soha sem használnak.

– Tehát itt az idő? Kérdezé tőlem, hosszú haját a füle mögé igazítva.

– Itt van. – Mit mondhattam volna neki egyebet?

– Akkor átadom a Phlegeton cseppjeit. E szóknál a jobb keze mutató újjával a baltenyerébe bökött. Nekem pedig ki kellett találnom, hogy a pokolbeli tűzfolyamnak a cseppjei nem lehetnek egyebek, mint a kérdéses dynamit töltények.

– Nagyon jó lesz. Az ára?

– Semmi. – Közöttünk minden köztulajdon. A mi az enyim az a tied, a mi a tied, az az enyim. Most én adok a szent czélra, majd mikor kell a szent czélnak, akkor rákerül a sor arra, a mi a tied.

(No, ha az a szent czél megkaphatja azt, a mi az enyim: az összes adóságaimat, attól lesztek igazán nihillé.)

– Hanem egy gyenge scrupulusom van, – mondám, – nincsenek ezek a holmik hatóságilag összeírva és lefoglalva?

– Hát ismerünk mink hatóságot? lefoglalást? A mit itt nem találnak, arra megesküszünk, hogy nem volt itt. Nekünk semmi közünk se Péter apostolhoz, se Pilátushoz. A mi megváltónk Barrabás, a kit a nép szabadon bocsáttatott, míg a másikat keresztre feszítteté.

– Jól van, kifordított apostol barátom. Tehát a Phlegeton cseppjeit elvitethetem, ha akarom.

– Nem, hogy ha akarod, hanem ha kötelességed.

– Ezzel a bányában nagyszerű robbantásokat fogok elkövetni.

E szóra megölelt, megcsókolt.

– Igen. A «bányában». Abban a bányában, a hol a nép véres verítékéből ássák az aranyat, abban a bányában, a hol a nép könyjeiből vágják a sót, abban a bányában, a hol a nép lánczaihoz való vasat teremtik elő…

– Én a nyerges-új-falusi márványkő-bányát értettem.

– Ejh! testvér! szólt galléromat megfogva. Minek e bizalmatlanság? Engem az álnévvel tévútra nem vezethetsz. Tudom én az igazi nevedet jól. Láttalak elégszer abban a «bányában». Mikor ti odalenn dolgoztatok, mikor furtátok azokat az aknákat a nép szívébe, sokszor ott voltam a karzaton, azt is tudom, mely helyen ülsz, a jobb oldalon. Helyes. Így még jobban takar az álarcz. Semmi bizodalmam azokhoz a mindent kifecsegő szélbalokhoz. A ki a mi hivünk, az hallgat és tesz. A te neved (megmondta hogy hivnak).

Resteltem a dolgot. Ezt szerettem volna titokban tartani.

– Értelek egészen. Monda ő. Ez előtt a vén bolond előtt titokban kell maradnod. Ez délelőtt a pénzt szereti, délután a bort, este meg a becsületet. Délelőtt kész volna elárulni a szent ügyet pénzért, délután borért, este becsületért. Előtte titkolózni kell. Hanem a leánya mindent tudhat.

– Tud is. Neki megmondtam az igazi nevemet és állásomat.

– Tehát már ismeritek egymást?

Azt hittem, most mindjárt tőrt ránt elő s keresztül ront rajtam. Ellenkezőleg, megölelt s az orrát az orromhoz értette.

– Így már nagyon jól van. Akkor megnyertük, a mi még hiányzott. Mert vigyázva kell minden lépést tennünk. Köröskörül vagyunk fogva a rendőrség kémeivel. Minden mozdulatunkat titkos rendőrügynökök kisérik figyelemmel.

(Ahán! Ezért nincs hát arra mifelénk semmi rendőr, mert mind a Suttogó-utczában van összpontosítva!)

– Ha mi ezt az egész láda robbantó szert innen egyenesen a te lakásodra szállítanók, egyszerre megtudnának mindent. Ezt úgy kell áthordani egyes darabonkint. S az ismét egyenlő baj volna, ha akár te járnál ide gyakrabban, akár én látogatnék el hozzád. A kémek mindjárt rosszat gondolnának. Hanem a leány mindennap elvihet a kötőkosárkájában egyet-kettőt hozzád, s abból senkisem fog semmi rossz gondolatra jönni. Te fiatal vagy s gazdag, a leány szép és szegény. Senki sem gyanakodhatik rá.

A bámulat meglátszhatott az arczomon, mert a talált testvérem hozzáfogott a commentáláshoz.

– No hát micsoda? Azt fogják róla hinni, hogy nem becsületes leány. De hát micsoda képtelenség az az egész becsületről való ábrándozás? Hát az nem olyan önzés, mint a birtokvágy? Egoizmus és kizárólagosság. Magán becsületet nem szabad senkinek tartani, csak közös becsület lehet.

In genere el kellett fogadnom a thesist, de mégis gyönge scrupulusomat fejeztem ki az iránt, hogy in specie az emberiség szebbik nemének miként fog hasznára válni az a collectiv becsület?

– Az csak fogalomzavar. Társadalmi előítélet, a mit meg kell törni. Ehhez nekünk semmi közünk. Ki nevezi a rózsafát becstelennek azért, hogy a rózsáját leszakítják? A közügyet szolgálni kell mindenkinek, testével, lelkével. Kiki azt hozza áldozatul, a mi legkedvesebbje, egyik az eszét, másik az erejét, harmadik a vagyonát, negyedik a szépségét. Ezt én sokszor magyaráztam annak a leánynak, de nem találtam nála fogékonyságot annak megértésére. Ha neked jobban sikerült, annak örvendek.

– A patvart! Pedig föltenné rólad az ember, hogy szerelmes vagy abba a leányba.

– Hát mi különbséget tesz az? A mi az enyim az a tied is, s a mi a tied, az az enyim is. A míg nem a tied, addig az enyim sem, s mihelyt a tied, akkor az enyim is.

Ez aztán a philosophia! Csak ezt kell elfogadni, mindjárt vége a párbajnak.

– Tehát számüzve van közöttünk minden féltékenység?

– Értsük meg egymást. «Közöttünk!» Ez az alapige. Csak közöttünk. Ha nem volnánk «hivek», az, a ki e kincs után kinyujtja a kezét, parázsba kapna. Nekünk van tőrünk! A becsületes urak legyenek becsületesek! A ki a mienkhez nyul, meghal. Hanem kettőnk között nincs semmi indulat. Mi testvérek vagyunk. Annálfogva «ő» mindennap elvihet hozzád egy párt ezekből.

– S mi feladatom lesz nekem ezzel?

– Hát a mit már elmondtál magad, a bányát nagyszerű robbantásokkal megmozdítani.

– Értjük alatta a képviselőházat a Sándor-utczában.

– Igenis azt. Tudod jól.

– Felvettetni egyszerüen a levegőbe?

– Mikor legjobban tele van. Tudod te azt.

– Tudom hát. Csak egy nehézség van a dologban. Annak a szóőrlő malomnak nincs pinczéje.

– Ismerem a körülményt. Szándékosan építették úgy, hogy ne legyen pinczéje. Már akkor, mikor a fundamentumát lerakták, tudták előre, hogy ebben a házban fogják a hazaárulás és a népelpusztítás műveit végrehajtani s nem csináltak alá pinczeboltot, hogy egy új Guy Fawques fel ne vettethesse egy napon az egész pokolsanhedrint. – De azért nagyon csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy sorsukat kijátszották. – Tudni fogod jól, hogy a teremben, a miniszteri padok előtt van három szelelő-lyuk. Azokat öntött vasrács födi. Ezeknek a csillagalakú lyukain keresztül le lehet eregetni ezen töltényeket. Egy képviselő, a ki az űlés előtt bejárhat a terembe, mikor még senki sincs ott, ezt könnyen megteheti. Naponként egynehányat. S mikor aztán valamennyi a helyén lesz, akkor bevárni a legkedvezőbb alkalmat, s mikor mind együtt vannak, egy nagy névszerinti szavazás alkalmával…

– De megengedj! Talán mégis meggondolandó lenne, akkor a szélső bali honfitársakat is a levegőbe repítjük.

– Hát repülni fognak! Mi közünk van nekünk az országgyülési szélbalhoz? Nincs azok között egyetlen egy hivünk sem. Ők itt nem másforma ellenzék, mint Francziaországban az imperialisták. A kormánypártiaknak van okuk, hogy béke és nyugalomszeretők legyenek, azért azokat csak hideg vérrel ítéljük halálra, de a szélbaliak, a kik épen olyan fanatikus ellenségei a mindent felforgatás nagy művének, valóságos passzióval végeztetnek ki általunk. Nékik is van egy nagy emberük, a kit imádnak, nekünk pedig nem kell nagy ember, a kinek a neve a többieké közül kihangzik! Nálunk a semmi a minden! Azért a levegőbe velük!

– És aztán, a ki ezt végrehajtja, az maga is repüljön együtt?

Az én emberem a két mutató újját egymásba akasztá.

– Épen nem úgy lesz. Gondoskodva leend mindenről. Mi a hiveinket nem áldozzuk föl szükségtelenül. Hallgasd meg további utasításaimat.

– Hallgatom.

– Mikor a tűzakna megtöltése végre lesz hajtva, akkor az utolsó Bickford gyutacshoz egy hosszú, vékony rézsodronyt erősítesz meg. Ezen sodrony észrevétlenűl elhúzható a termet fedő szőnyeg alatt az elnöki székig. – Az elnöki széken van egy villanygépezet. Arról húzódik le egy sodrony az elnöki szék és az előadói szék szegletében. Ez adja meg a folyosók csengetyüin a beidéző jelt. Szoktak a képviselők, a névszerinti szavazás előtt az emelvény lépcsőin üldögélni. Te tehát kiválasztod az alkalmat, a midőn legtöbben lesznek együtt. A nagy budgetvita után. Vagy a boszniai adminisztratio kérdésénél. Mikor aztán az elnök kimondja, hogy névszerinti szavazás lesz, akkor öt perczre az ülés felfüggesztetik. Te ez idő alatt a Bickford gyutacshoz vezető sodrony végét rácsavarod az elnöki villanycsengetyű-gép vezető sodronyához. Akkor aztán sietsz ki a házból, bérkocsidba vágod magadat s vágtatsz, a hogy a ló vihet ki a városból, mert a mint az elnök az öt percz leteltével megnyomja a villanygép pistonját, az már akkor a más világon megjelenésre fog csengetni, (ámbár ugyan nincs más világ) és a mi ott körülbelül palota van, az mind halomra dül mint Babylon és Ninive. S ha épen akkor a múzeumban is ülést tartanak a főrendek, akkor egy csapással két legyet!

– Egészen megértettem.

– Tehát a szerint fogsz cselekedni. Ezt parancsolja a Kozmósz. Mert minket csak csufolnak nihilistáknak, mi magunkat Kozmisztáknak nevezzük. Minden tag egy «atom» a nagy Kozmószban.

Tehát készen légy, hogy naponkint reggel hét órakor meg fog nálad jelenni a közvetítő.

(Tudniillik: Ágnes.)

Bizonyos voltam felőle, hogy azt Ágnes nem fogja megtenni, ha valamennyi demiurgus parancsolgatja is az atomokat egy új kozmosi alakításhoz.

– Nem tartom azonban fölöslegesnek megjegyezni, édes atómtestvér, mondám én, – hogy ha ez a goromba púpos atom megtudja azt, hogy az ő leánya közvetíteni jár, az azt mindenek előtt is agyoncsapja.

– Tudom. Az öreg délelőtt a pénz bolondja, délután a becsületé. Lesz gondoskodva róla. Ezentúl a leányát nem fogja bántalmazhatni, az én mellem fogja őt védeni. Most már ő a mi közös hitbízományunk. Én őt te reád bizom, te viszont én reám. Egy rossz szó miatt sem szabad neki többé szenvedni. Én itt leszek.

Hát hiszen csak azt akartam elérni.

De már ide ismét tegyünk három csillagot: mintha a képviselőház három szelelőlyuka volna.

* * *

Most már tökéletesen értettem, hogy jöhet egy szegény leány arra az elhatározásra, hogy a lánczhid közepéről a Dunába ugorjék?

Hanem azt nem értettem, hogy mint fogom én ezt megakadályozhatni?

Hisz a hermelinnek az a szokása, hogy inkább meghagyja ölni magát, mint hogy neki menjen a sárnak. S ez köröskörül van véve sárral. Egyedüli kijárás a lánczhid.

Aztán minek avatkozom én ebbe bele?

Azért küldtek engem ide a választóim, hogy regényt csináljak?

S aztán csak tudnám, hogy mi lesz a következő fejezet ebben a regényben?

A bonyolulat már megvolna. Egy tönkrejutott apa, a ki a leányát este azért üldözi, a minek az ellenkezőjeért gyötörte reggel. Délelőtt gyáva rabszolgakereskedő, délután büszke hidalgó. Egy korhely bátya, a kinek nappal nem lehet kijönni az utczára, – egy nihilista imádó, a ki compagnont keres egy szerelmi vállalathoz, melyhez a saját kapitálisa nem elégséges, – egy dynamitgyár, aztán meg egy képviselőház, a mit innen fel akarnak robbantani, – aztán egy leány, a kinek a lelke – hermelin, a ki mind attól, a mit lát, hall és sejt, retteg és kétségbeesik. S aztán egy véletlenül közbejött védelmező, a ki maga is tréfának szokta venni az életét, s a kinek van már otthon egy felesége, meg három kis porontya, azonkivül sokkal több hitelezője, mint a mennyi egy regényben szükséges.

Vajjon mi lesz ennek a vége?

Aztán pedig még egy főszemélyt ki is felejtettem az expositióból.

Ez a főszemély az – ipam uram.

Igen derék, okos és becsületes ember. Nincs az emberi szívben oly erény, a mivel ő ne ékeskednék, s nincs a földön oly tudomány, a miben ő járatos ne volna.

De három dolog nem megy sehogy sem a fejébe, a mik pedig a legközönségesebben elfogadott tények közé tartoznak. Az egyik az, hogy mint lehet valakinek többet költeni, mint a mennyi a jövedelme? A másik, hogy mint lehet az embernek más nővel szóba állani, mint a kivel a pap összeeskette? A harmadik, hogy mint lehet az embernek olyan dolgokba belekapni, a mikhez nem ért?

«Ezen három» oknál fogva sehogy sem tud kibékülni azzal a faktummal, hogy miért vagyok én itt Budapesten országos képviselő?

Mikor a szállásomon becsöngettem, hazatérvén, az inasom azzal a hírrel lepett meg, hogy a «tekintetes úr» megérkezett.

(Más tekintetes úr nincs a világon, csak az «apósok». Mi vők már mind nagyságosak vagyunk. De ő nem engedi magát másként czímeztetni. Rám is orrolt a nagyságos czímért. «Mi jogczímed van neked magadat nagyságoltatni?» Kérdé számonvéve. «Hát legelőször is tiszteletbeli zsidó vagyok». (Elég volt neki, nem kérte elő a többit.)

Tehát megérkezett az ipam s jó gazda levén, nem a vendéglőbe, hanem az én szállásomra hajtatott egyenesen. Föl is kelt már régen, kávét is hozatott magának s csak én rám vár.

Jó izlésű ember lévén, nem kérdezgette tőlem, hogy honnan jövök ilyen korán? nehogy valami olyan magyarázatra kényszerítsen, hogy most végződött a konferenczia az 5-ik §. fölött. (Minden törvényjavaslatnak az 5. §-a az, a mit az ellenzék legjobban meg szokott támadni, ez köztudomású dolog.) Hanem egyenesen a tárgyra tért, a hogy mi «statusszónokok» szoktuk mondani «in medias res».

Azért jött, hogy hazavigyen.

Olyan meggyőző érveléssel gyakorolta előadói tisztét, hogy én nagyon megnehezítve éreztem ellenében álláspontom megvédelmezését.

«Édes fiam uram! Önnek a napidíjai két hónap óta le vannak foglalva a hitelezői által, ha még a harmadik hónap is hozzájárul, akkor önnek a ház határozata szerint, kényszerülve kell beadnia a mandatumáról való lemondását. Ha pedig ezt megelőzve, önként lemond, ezt indokolhatja igen plausibilis argumentumokkal. A gazdasága személyes felügyeletet igényel. Nyolcz hónapig itt ülni, Budapesten annyi a falusi gazdára nézve, mint tönkre menni odahaza. Oculus domini saginat boves. A gazda szeme hizlalja a tulkot. A ki nem olyan nagy úr, hogy jószágigazgatót tarthat, az maga kénytelen a cselédei után látni. Asszony ezt a munkát meg nem birja, annyival kevésbbé, mert szegénynek a gyermeknevelés is egészen az ő gondja. A képviselőség csak pesti ujságírónak és prókátornak való, a ki a nélkül is itt lebzsel, vagy nagy földes úrnak, a kinek az sport, vagy olyan nagy államférfiunak, a ki miniszter és államtitkár akar lenni, vagy olyan ügyefogyott embernek, a kinek az is élethivatás, hogy naponkint öt forint huszonöt krajczárért segítsen telepipázni az országház folyosóját, de semmi esetre sem olyan embernek, mint Ön. Azt hiszem, hogy meg is elégelhette ön már a dicsőséget. Mindennap leszidatni magát az ellenzék által, csufoltatni mameluknak, hazaárulónak, a nép vérét szívó pióczának, lefestetni magát az élczlapokban majom, kutya, elefánt, sárkánykigyó, vaddisznó, rabló, tolvaj, koldus, ökör, szamár, ló, teve, zsiráff, rinócerós, papagály, drótos tót, czigány, részeg ember, hóhér legény, kis kölyök, vén asszony, három gráczia alakjában, azt hiszem, hogy elég volt eddig mulatságnak. Hiszen még azt sem szereti a föld, hogy hat esztendeig folyvást buzát vessenek bele, hát még hat esztendeig konkolyt? Megunhatta biz azt már fiam uram. Én azonban korántsem akarom valami compromittáló lépésre kényszeríteni. Én tudom, hogy mi az ildom, a loyalitás. Nem kivánom, hogy most rövid időn, elhirtelenkedve mondjon le a képviselőségről, ez hazafiatlanság is volna. Itt most szükség van minden szavazatra. Maradjon ön itt, a mig a budgetvita, meg az appropriatio kérdés bevégeztetik, s csak akkor tegye le a mandátumát, mikor már nélkülözhetőnek látja magát. Azt is jó előre bejelentse a pártjának, hogy utódjáról kellő időben gondoskodhassék az. Addig az ideig majd én respiriumot szerzek a hitelezőinél, hogy a lefoglalást megszüntessék s azután majd kielégítem mind valamennyit, hogy semmi kellemetlen reminiscentia itt Ön után ne maradjon»…

Catilina nem érezhette magát jobban megszorítva Cicero által, mint én az ipam által. Észrevételeim csupán személyes kérdésekre vonatkoztak. El kellett fogadnom a törvényjavaslatát en bloc. A részletes tárgyalás alatt aztán meg kellett igérnem, hogy új váltónak többet alá nem irom a nevemet, tíz krajczárnál magasabb pénzben nem tarokkozom, s a husvéti szünidőt odahaza töltöm. Otthon aztán majd megalkuszunk. A szolgabirót felküldi a kerület helyettem képviselőnek, mert nagyon hanyag, semmit sem dolgozik, másképen nem tudnak tőle megszabadulni, engem pedig megválasztanak helyette szolgabirónak.

Annak a derék jó asszonynak a nevét elő sem hozta meggyőző érvelése alatt, a kiért én valósággal az életemet odaadnám, s a kinek még csak sejtelme sincs arról, hogy az ő férje itt Budapesten – regényt csinál.

Minden pontját a kapitulácziónak el kellett fogadnom. Mindent megigértem s aztán szavamat adtam rá, hogy megtartom.

Akkor aztán elkérte a hitelezőim lajstromát s azt mondta, hogy az ügyvédjéhez siet vele, a dolgot rendbehozni; már most csak menjek nyugodt lélekkel az országházba.

Az első becsengetés hangjára eszembe jutott, a mit az a dynamitos atyafi mondott. Odamentem megvizsgálni a kérdéses villanykészüléket. Nem ugy van az, a hogy azt a tisztelt barátom kikémlelte. Az elnöki szék villanygépezetéhez sehonnan sem lehet hozzá férni. Az a sodrony, a mi a szónoki pulpitus szegletében a padlat alá bevonul, a gyors irodába szolgál. A gyorsirófőnök ezzel ad jelt az alattvalóinak, ha azok a rájuk következő sorban óranegyedre meg nem jelennek. De ez az eset hat hétben egyszer ha előfordul. Ettől tehát semmi pokolgép el nem sül a névszerinti szavazás alatt.

A szelelő lyukakon azonban még is csak kiváncsi voltam lekémlelni, hogy nem tette-e már meg valami más bolond azt a tréfát, a mit az én barátom rám bizott; de nem volt ott semmi.

Mikor aztán megesett az általánosságban való névszerinti megszavazás, következett az az amabilis confusio, a mikor minden képviselő elhagyja a maga helyét, összeállnak anekdotázni, vasutakat terveznek, minisztereket nyeggetnek informátiókkal; a jegyző pedig az általános Bábelzaj közepett olvassa a részletes tárgyalás alatt levő paragrafusokat egyenkint ilyenformán:

«5-ik §. (fenhangon) mind azon eseteknél pedig, a melyekben, (aztán halk hangon;) Piff paff puff, – s a többi. Philosophia, philharmonia, philantrophia, philomela, phylloxera, – hová tetted a peniczilusom? – továbbá pedig… telegraph, typograph, lithograph, photograph, hectograph, – este hat órakor konferenczia! el ne maradjatok! – hasonlatosképen… alfa, betta, gamma, delta, ypsilon, omega… (megint fenhangon) elrendeltessék!»

Elnök kérdezi: «elfogadja-e a tisztelt ház az 5-ik szakaszt?»

Hogy ne fogadná el, mikor annyi jó van benne?

Engem azonban kihivat a házból az apósom, mert már egy óra, s ilyenkor tisztességes ember ebédelni megy.

Utcunque mindent rendbe hozott már. A délután arra való, hogy a prókátoroknál eligazítsuk együtt a váltók dolgát.

Ezért aztán hálából este együtt megyek vele a népszinházba. A nemzetibe nem szeret járni. Olyan nagy nála a hűség, hogy a mióta az ő régi kedvencz művészei letüntek a szinpadról, az ifjakat meg sem akarja nézni. Ezek az öregek azt hiszik, hogy csak az a jó, a mit ők láttak.

A népszinházban legalább kárpótlást kapott: igen erkölcsös darabot adtak: a «Pipacsot». Nem állta ki végig az öreg.

«A feleségem meg találja kérdeni, hogy mit adtak? s nem merem neki elmondani a tartalmát.»

Aztán elvittem vacsorálni az orpheumba. Eleinte győzte a mulatságot azzal, hogy az előadó művésznőknek hátat fordított, de annyit megvallott nekem, hogy «igazán mondom, a két orczám jobban meg van sülve az orczapirulástól, mint ez a beafsteak!» s mikor eljöttünk, arra kért, hogy meg ne mondjam otthon az anyósomnak, hogy itt jártunk, mert soha sem ereszti Pestre.

Az apósom kedvéért én is korán lefeküdtem s aztán az egész éjjel nem tudtam aludni attól a gondolattól, hogy hát ha még is megteszi az a leány, hogy holnap reggel csak beállít hozzám a tele kosár dynamittölténynyel, mikor az apósom is itt van. A dynamittöltényre még csak ráfoghatom, hogy az a szakbizottság küldeménye: de a leányról hogy világosítsam fel, hogy az az országgyűlési iroda személyzetéhez tartozik?

Egész éjjel mind erről álmodtam.

Szerencsémre az öregnek az a jó szokása, hogy már reggel öt órakor felkel, s ha Budapesten van, el nem mulasztja a Rudasfürdőbe elmenni: az az ő kedvencz tepidariuma.

A mint nagy lábhegyen, hogy fel ne költsön (csikorgó csizmákban) végig ment a szobámon, a hol én háltam, alig húzta ki a lábát, magam is felugrottam az ágyból, felöltöztem s egy bérkocsiba vágva magamat, elhajtattam a «Veres rózsa» hotelig, hogy a Suttogó-utczában hírt adhassak a közbejött elháríthatlan akadály felől. Ez uttal pedig át sem öltözhettem korcsmárosnak. Azt hiszem, nem is nagy szükség van már arra.

De bizony még is későn érkeztem; pedig még nagyon korán reggel volt; a mindenféle gyárak csatornáiból akkor eresztették ki a friss moslékot, az ott párolgott végig az utczán, mint valami izlandi geyzer. Átmászva a szomszédon, zörgettem a kapun, míg kinyitották.

A kapuban elém jött a csont alkotmányú hölgy; nagyon szívesen is fogadott. Felvitt magához a konyhába s leültetett a padra; nagyon derült kedélyben látszott lenni.

– Senki sincs már idehaza, mondá. A miről meg is győződhettem, tárva nyitva lévén minden szobaajtó; – most már a tiszta szobáé is s az a bizonyos kellemetes porillat, a mi söprés után támad, hirdetvén, hogy a tisztelt hölgyet épen a buzgó takarításból zavartam elő. «Mind elmentek korán reggel még, ki erre, ki arra.»

– Nem tettlegeskedett az öreg a leányával tegnap este? kérdezém hevenyén a dologra térve. «Aztán azért csak folytassa a takarítást, asszonyság, miattam ne feszélyezze magát, láttam én már herczegasszonyokat is, bartwischsal a kezükben.»

– Tette volna, ha lehetett volna, felelé a szikárság istenasszonya, ismét kezébe véve a porcsináló eszközt. «Mert hát az öreg nem szokott ám délután arra emlékezni, a mit délelőtt igért. – Ilyen ő nála a bevett rend. Délután három órakor elmegy a Veres rózsába, s ott nyolcz óráig búra issza magát; akkor haza jön, a mint meglátja az Ágnest a varróból visszajönni. Ott kell szegény leánynak a korcsma ablaka alatt elmenni, mert a Suttogó-utczába csak egy oldalról lehet bejárni: a másik végén elzárja a vasút. Itthon aztán az öreg dúl fúl, veszekedik; nincs az a csúf név, a mit a leányra rá nem rak. Olyan gyalázatos dolgokkal vádolja szegényt, a mik annak még a gondolatjában sem fordultak meg soha. A leány csak hallgat és nem sír, mert ha csak egy szót szól, vagy ha sírva fakad, akkor bizonyos, hogy megverik, de ha hallgat, akkor beérik vele, hogy megfogják két kézzel a két hajfonadékát elől s aztán úgy mondják a szemébe, hogy «te ilyen! te amolyan! ugy-e most itt jártál? ott jártál?» Mikor aztán ennek vége szakad, akkor megint elmegy az öreg buvában a «Három dobba» s ott vígságra issza magát puncscsal. Onnan aztán már úgy hozza haza mindig a házi szolga a hátán s lefekteti odalenn a szobájában; ott alszik ő kelme reggelig. E szerint a második elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál. Kilencz órától reggelig.

Ez utóbbi corollariumnál megállt az asszonyság kezében a bartwisch, a mivel az összesöprött szemetet a pléhlapátra hidalta s azzal az egész szemetes lapátot elém tartá, mintha azt mind nekem kinálná – az utóbbi mondattal együtt.

– Folytassa csak asszonyság.

– A hogy mondtam: én nem merek a veszekedésbe közbelépni, mert ha kidobom az urat, azzal fenyeget, hogy lemegy a gyárba s a levegőbe vettet bennünket; hanem tegnap az történt, hogy mikor hazakerült s aztán rákezdte a veszekedést; – most már dupla kedvvel, mert arra is emlékezett, hogy reggel volt itt egy úr, a ki azt kivánta kamat fejében, hogy a leányát ne bántsa; – tehát az bizonyosan szeretője neki; hát arra egyszerre felrohant a Kozák a lépcsőn s be a leány szobájába, a hol az öreg patvarkodott. Soha sem szokott pedig ide jönni. Ott az apa elé állt s megfogva az öreg gallérját, odamutatott arra az irásra az ajtón; «ez a szoba szentély mindenkire nézve». Ez még csak olaj volt a tűzre. Erre a figyelmeztetésre az öreg egyszerre kitalálta az egészet, hogy ezt egy nagy úr irta fel oda az ajtóra mind a két oldalon, a ki a leányába szerelmes, s az a leány épen annál volt most látogatóban. – Azért akarja agyon csapni. Csoda történt. – A Kozák, a ki késsel fenyegette a leányt, ha egy férfinak a köszönését el merte fogadni, azt mondta erre az öregnek: hogy nagyon jól tette az Ágnes, ha meglátogatta azt az urat; csak a szent ügy érdekében cselekedett és ezentul is akkép fog cselekedni, s azért őt ne merje bántani senki. – Ezen aztán csunyául összekapott az öreggel. Meg is ütlegelték egymást, utoljára lehemperegtek mind a ketten a lépcsőn, s folytatták a huzakodást az udvaron. – Mi meg csak néztük Ágnessel egymás szeme közé bámulva, hogy mi történt itt? Meg is voltunk réműlve, hogy az öreg most mindjárt felvetteti a házat velünk együtt. De a Kozák nem eresztette be a gyárba, hanem kitaszigálta a kapun. Akkor aztán elment az öreg a «Három dobba» s következett a napirend, a hogy szokott. A Kozák azonban feljött hozzám s azt mondá: «mondja meg az Ágnesnek, hogy ezentul oly szent és sérthetetlen fog lenni a személye, mint egy királynéé! Holnap reggel pedig, mielőtt kimenne, majd mondok neki valamit.» Mikor ezt az Ágnesnek elmondtam, ő olyan furcsa hangon mondta rá: «ezt ő nekem megigérte előre, hogy nem enged többet megverni». Nem világosított fel róla, hogy ki volt az «ő».

Én sem világosítottam fel róla az asszonyságot.

Az asszonyság nem üldözte már tovább azt a kis maradék szemetet, a mi még ott maradt az ajtószegletben; ott hagyta magnak s azzal odaült mellém, a két karját kötényébe takarva, s folytatá az előadást.

– Reggel aztán az Ágnes olyan korán felkelt, hogy még sötét volt; a kávét sem várta meg. Bizonyosan azért sietett, hogy a Kozákkal ne találkozzék. Csakhogy ez meg egész éjjel ébren volt, s a mint az ajtónyikorgást hallotta, már ott volt a lépcső előtt s utjába állt a leánynak. – Én az ablakon keresztül hallgatóztam, de csak azt kaphattam el a beszédjükből, a mit hangosabban találtak mondani; mind a kettő suttogott. «Önnek oda kell hozzá mennie!» Ezt többször mondta a Kozák, mire az Ágnes mindannyiszor hevesen tiltakozott: «Soha, soha!» A Kozák toporzékolt haragjában: «A szent ügy úgy kivánja.» A leány kezeit tördelte. «Istenem, istenem!» – «El kell oda vinnie…» (Nem hallottam, hogy mit?) A leány didergett, mintha a hideg rázná. «Én megengedem, mondta a Kozák, – én kivánom… és parancsolom!…» «Nem! nem!» suttogá a leány. – «Ő kivánja!… ő parancsolja…» – Erre olyat sikoltott, mintha a szivébe döftek volna; aztán azt suttogá: «jól van!» s odanyujtá a kötőkosárkáját a Kozáknak s aztán ott maradt a küszöbnek támaszkodva, s a két kezét a szivére szorítá. A Kozák visszajött a kosárral. A leány kikapta azt a kezéből s egy szó nélkül elfutott vele. «Megálljon még! elkisérem a Sugárútig!» dörmögé a Kozák; de előbb visszafutott a tőrbotjáért. Azt hiszem, hogy utólérte, mert nagyon sokára jött vissza.

Eleget hallottam. Sietnem kellett a hazatéréssel.

– Megálljon még, tartóztatott az asszonyság. – Hadd mondjam el még az öreget. Mikor ma reggel felkelt, s senkit se talált, a kivel veszekedjék, a kávé is egyedül várt reá, hát nagyon csendesen viselte magát. A kávé után olyan ravaszul hunyorgatott a szemével, mikor Ágnes felől kérdezősködött. Nagyon meg volt elégedve vele, mikor megtudta, hogy lánya nem kávézott itthon. Azt mondta, hogy «a nagy urak theát reggeliznek, tojással, meg irósvajjal.» – (Szegény leány, bizonyosan egy zsemlyét eszik végig az utczán.) – Aztán azt mondta nekem, hogy azt a tegnapelőtti urat meg kell hínunk egyszer vacsorára. A mire nem állhatam meg, hogy tripla nevetéssel ne kiáltsak fel «vacsorára!» Mert ha az ember meggondolja a mi állapotunkat, hát lehetetlen, hogy háromszoros oka ne legyen a nevetésre, mikor ilyen szót hall. Arra aztán elővett egy kulcsot a zsebéből, a mivel a hátulsó kis ajtó nyilik ki, s azt kérdezé tőlem, hogy nem tudok-e itt a környékben valami becsületes lakatost, a ki ennek a kulcsnak a párját el tudná készíteni? Hogy ne tudnék? Annyi tolvajkulcs csináló lakik itten mi körülöttünk, hogy az egész várost elláthatjuk vele. Arra fölkerekedett s elment – alighanem a lakatost ment keresni. Elébb azonban az újjaival egy csókot vetett az ajtóra irt mondás felé s a hosszú kezét a vállamra tevé, mondá: «ez egy dicső ember!» No csak hallotta volna, hogy este milyen titulusokat rakott rá.

Magamat ajánlottam és siettem vissza a bérkocsimhoz. A Veres rózsa előtt épen egy kis kellemetes scéna folyt le. A bérkocsisom egy fiatal embernek a nyakát szorongatá, s a fejét a falhoz ütögette; a kiben én Ágnes reményteljes fivérére ismertem. A derék ifjú, hogy a tegnapi napot ma reggel hasznosan fejezze be, felhasználá az alkalmat, a midőn a kocsis egy pohár grogra betért a korcsmába, hogy az egyik lópokróczot áruforgalomba vezesse; a mit azonban a bérkocsis még a tervelés stádiumában meghiusított azzal, hogy kirohant s a vállalkozót liquidálásra kényszerítette. Fenyegetőzött, hogy beviszi a rendőrséghez. A széptehetségű ifjú, a mint engem meg látott, gyönyörű lélekjelenléttel hivatkozott rám, hogy én őt már jól ismerem s kezességet vállalhatok érte. Nem is késtem a kiszabadításával. A bérkocsist megnyugtattam azzal, hogy ezen ifjú ember igen solid üzletet gyakorol – lószőrgyűrükkel, s ezuttal is csak a művészetéhez megkivántató alkatrészeket akarta megszerezni; s aztán leporolgattam az ifjú hátáról a meszet, s megintettem, hogy térjen haza az atyai födél alá, s igyekezzék továbbra is szülőinek mentől több örömet szerezni. – Ezzel megszabadultunk egymástól. – Csak hazatérve vettem észre, hogy a szivartárczám hiányzik az oldalzsebemből. – Ezt bizonyosan a pártfogoltam tartotta meg emlékül. Birja békével!

Nagyobb aggodalmam volt most a miatt, hogy mi lesz most, ha az a szegény leány csakugyan odavetődik a szállásomra azzal a veszedelmes küldeménynyel s helyettem az apósomat találja ottan? Mit fog mondani a szerencsétlen? mikor nem kenyere még a hazudás.

Egészen megkönnyebbült a mellem, mikor az inasom azt mondá, hogy nem járt nálam semmiféle leány.

Otthon maradtam egész tizenegy óráig; nem jött oda a leány. Tudtam én azt jól. Aztán a hazakerülő ipamat elvittem magammal az országházba, leültünk a karzatra: magam is ott maradtam vele s magyarázgatva neki, hogy melyik fej melyik képviselőé? biztattam, mikor már ásítozni kezdett, hogy ne menjen el még; a miniszterelnök beszélni fog; a mit onnan tudok, hogy két szemüveget tart, az egyik az olvasó, a másik a szónokló szemüvege. Most az utóbbit tette fel. Ezért mégis csak ott maradt.

Ezzel szerencsésen kihúztuk két óráig az időt, azután megebédeltünk együtt, akkor megnéztük az iparműtárlatot, megalkudtunk egy cséplőgépre; az alatt beesteledett, az öregemnek nem akarózott többet semmiféle szinielőadást megnézni: inkább a klubba kivánta magát felvezettetni, a mit én is legélvezetesebb mulatságnak találtam.

Mikor a Lloyd-épület kapujában leszálltunk a komfortábleből, jó szerencse, hogy az öreget előre bocsátottam s nem vehette észre a meglepetésemet. A kapu alatt ott állt Ágnes.

Abban a szerény fekete ruhájában, azzal a koczkás nagy kendővel, azzal a kötőkosárkával a karján.

Mikor engem meglátott, félrefordította az arczát, – mintha nem ismerne. Bizonyosan nem akarta, hogy köszönjek neki. Pedig kétségtelen, hogy rám várt ott.

Siettem az öregemet felbugzirozni a klubba, s ott nagy hirtelen összeszereztem a számára egy whistpartiet; mikor aztán így jó biztos hivatalba tettem, siettem vissza a kapu alá.

A leány már nem volt ott. Vajjon hová lehetett? Hiszen rám kellett várnia; hiszen tudnia kellett, hogy visszajövök, ha itt láttam.

De most már tegyünk ide megint három csillagot, mintha három whisztmárka volna.

* * *

Az volt első gondolatom, hogy megyek a lánczhidra. Ha babonás volnék, vagy hinnék a clairvoyanceban, azt mondanám, hogy ez sejtelemből történt; de azt hiszem, hogy realisabb kútforrása volt ez ötletemnek annál. Csak egy pillanatig néztem a szemébe, mikor a kapu alatt találkoztunk; de ez alatt is volt valami beszédszerű a szemében; mintha azt mondta volna, hogy «megint utban vagyok ám már oda, a honnan egyszer visszahoztál». Ez az a Duna fenekét néző tekintet.

Nem csalódtam. Ott állt megint a lánczhidoszlop kandelaberéhez lapulva, s a mellvéden át lenézett az oszlop gerinczén megtörő habokra. A járókelők nem ügyeltek rá.

Odatámaszkodtam mellé csendesen.

Mikor észrevett, karikára felnyitotta a szemeit, s elfulladt hangon suttogá:

– Hogyan talált ön utánam?

– Úgy, hogy tudtam, miért keres ön? s miért fut előlem?

Egyszerre felém fordult heves mozdulattal.

– Ugy-e, hogy nem ön parancsolta nekem «azt».

– Kitaláljam, hogy mit?

– De ne mondja meg! Csak azt mondja, hogy nem igaz.

– Ha ön azt hiszi, hogy az valami rossz, akkor bizonyosan nem igaz.

– Tudtam én azt!

– Mit tett ön azzal a tárgygyal, a miről azt mondták önnek, hogy azt nekem kell átadnia?

– Ön hát tudja, hogy mi az?

– Hogy ne tudnám, hiszen megvettem!

A leány elsápadt és reszketett.

– De ön nem akarja azt a rettenetes dolgot elkövetni vele?

Elkezdtem kaczagni. «Csak nem vagyok bolond!»

Erre ő is elkezdett nevetni. Olyan az, mint mikor valaki nagy kínt szenved, s visszatartja a jajszót, míg egyszer aztán kitör belőle; s az olyan jól esik. Olyan volt a kaczagása, mint a galambnevetés; az arcza mégis egészen átmelegedett tőle.

– Hát ugy-e bár csak tréfa volt öntől az, a mit annak az embernek mondott?

– Csak az az egy nem volt benne tréfa, hogy ez által kényszerítettem azt az embert önnek védelmére kelni az atyja ellen.

– Inkább hagyott volna ön mindennap megverni. Hiszen elmulik az, s nem fáj nagyon.

– Hát aztán hová tette ön azt a veszedelmes eszközt, a mit hozzám kellett volna hoznia? Csak nem hordja magával?

– Oh nem. Reggel, még sötétben eljöttem vele ide a lánczhidra, s itt beledobtam a vízbe, a hol legmélyebb. A partról azért nem akartam bedobni, mert ott megláthatná valaki, s a sekély vízben rámehetne valami hajó, s még felrobbanthatná.

– Azt nagyon okosan tette.

– És azután – egyet sétáltam a rakparton, s úgy kerültem vissza a híd másik oldalán.

– Azt is nagyon okosan tette.

– Jól van. De már most mi lesz, ha haza megyek? Ugy-e arra nem gondolt ön, hogy valamit kell felelnem annak az embernek, ha azt kérdezi, voltam-e önnél? Akár azt mondom, hogy igen, akár azt hogy nem, csak az én kínom lesz.

Mélyen elpirult az arcza, még csak a szó kimondásától is.

– Hát ez igen egyszerű dolog. Megmondja ön neki az igazat. Otthon nem talált. Szállásomon egy idegen falusi úr telepedett le, aztán rám várt a klubb előtt, s ott találkoztunk a kapu alatt. Ennek aztán önre nézve semmi következése nincs.

– De hát a dynamit-töltény?

– Azt én átvettem öntől, s többet nem tud róla.

– De ez már nem igaz. A töltény a Duna fenekén fekszik.

– Én is oda dobtam volna azt.

– És aztán holnap és holnapután meg mindennap, míg a töltényeket mind elhordtam, folyvást azt mondjam neki? De hát arra nem gondolt ön, hogy egyszer az az őrjöngő követelni fogja a munka sikerét, s miután az nem következik be, önt számadásra fogja vonni.

– Hát az az én dolgom lesz.

A leány összetette a kezeit, úgy könyörgött.

– Uram! Ne kezdjen ön ezzel az emberrel semmit. Se tréfából, se komolyan. Ön nem képzeli, minő ember ez? Velem, nem bánom, akármi történik. Nyomorult némber vagyok. Ön nem sejti minő mélység fölött jár!

Oly rémület volt a szemeiben kifejezve, mint mikor valaki egy holdkórost lát a torony tetején mászkálni s várja, hogy mely perczben esik le?

Még soha sem láttam valakit olyan szépen könyörögni a szemeivel. Ez a szegény leány nem magát félti, hanem engem.

– Egy cseppet se busuljon azon Ágnes kisasszony. Már sexta korom óta benne vagyok én mindenféle conspiratióban. Egyből se lett soha gáliczkő. Tréfa annak a vége nálunk. Ismerem én a mi talajunkat, nem terem az meg abban. Sok levelet hoz, de termésre soha sem kerül a sor. Az én magyarom duzzog, pattog, fenyegetőzik, aztán mikor kezében a kés, előtte az ellenség, a kire azt kifente, akkor leszel vele neki egy darab kenyeret, «nesze ilyenadta! Ne koplalj, mint otthon!»

Azt gondoltam, hogy megnevettetem vele, de csak a fejét ingatta csendesen, nem állt most már a nevetés olyan könnyen nála. Elég volt egyszer.

– Csakhogy ez nem az ön «magyarja». Ez nem olyan ember, mint a kikkel ön össze szokott ülni, víg poharazás közt, ország-világ füle hallatára székely puttsot csinálni. Ez magában tervez és nem ismer semmi emberi érzést. A mi érzése van, az vagy állaté, vagy ördögé. Egyszer már megölt egy leányt, azért, mert nem akart kutyája lenni. S ezzel a tettével még dicsekedni szokott. A vetélytársra is rálőtt és megsebesítette. Sok esztendeig ült a börtönben, ott elszokott mindentől, a mi élvezet: bort, dohányt, nem osztanak ott. Megtanult dolgozni és tervezni. S most is ugyanazon életet folytatja, mintha még mindig Szamosújváron ülne. Naphosszant nem hagyja el földalatti oduját. Megvonja szájától a falatot, mikor a gyár nem dolgozik, elmegy a gabonacsarnokba zsákot hordani, vagy az indóházhoz hordár-kisegítőnek, semmi munkát nem átall, s a megtakarított pénzen gépeket szerez össze, a miket nem hágy megtekinteni senkinek, és könyveket, a mik angol, franczia, olasz nyelven vannak írva. Járat orosz lapokat, a miket csak titokban lehet megszerezni. Minden nyelvet megtanult magától, s ha idegen jön hozzá, eltagadja valamennyit, azt mondja, csak magyarul tud. Nem is beszél semmiről, a mi a világban történik. Aztán senkit sem szeret. Előtte nincs sem Isten, sem nagy ember. Költői művet nem olvas soha. A nők számára csak egy elnevezése van, – a mit én ki nem mondhatok. A kinek vagyona van, az ő előtte tolvaj, a kinek becsülete van, az ő előtte csaló. A kire valamit rábiz, az után alattomban kémkedik. S a halált úgy megveti, mint a hogy csak megvetheti azt egy dynamitgyártó, a kinek minden lépése alatt úgy döng valami folyton, mintha egyik sírdombról a másikra lépne. Oh uram, ezzel az emberrel még egy városban lakni sem jó. Én ha futhatnék, a föld tulsó oldalára futnék előle.

– Mind azzal, mit ön mondott felőle, csak érdekesebbé tette őt előttem. Kezdek belészeretni. Van nekem már egész gyüjteményem ilyen furcsa ismerősökből. Csak hogy még eddig mindegyikre kisült, hogy nem igazi, csak utánzat. A kit ebben a nummismatikai gyüjteményemben egy darabig mint néplázító, mint attentátum tervező demagogot tartogatok, egyszer csak a revers oldalán úgy mutatja be magát, mint legújabban kinevezett adórectificáló hivatalnok. Én merem önnek igérni, hogy ha sokáig ismeretségben leszünk Kozák úrral, én becsinálom őt valami állami gyárba műszaki felügyelőnek, s majd meglássa, hogy milyen derék jámbor ember lesz belőle.