A DINOM-DÁNOM.

Másnap megérkeztek Madocsányba.

Harmadnap hozzáfogtak a dinom-dánomhoz. Még pihenőt sem adtak maguknak.

Úgy bizony: a dinom-dánomhoz. Nem záratta be a kapuit a madocsányi szép hölgy, a hogy az egész úton mondta, nem keresett sűrű fátyolt a fejére, hogy a világ szeme előtt elrejtse az arczát. Az az egy eldobott szó «lovagi becsületszavamra!» egészen új lángot gyujtott a szivében. Mit neki most már a világ? A kik őtet nem becsülik, ő sem becsüli azokat. Megvetésért megvetés! Nem vándorolnak világgá a kastélyból, hanem csapra ütik a hordókat, megterítik az asztalt, megfuvatják a trombitát, s a hol terített asztal, muzsika, jó bor és szép asszony van, akad oda vendég elég.

Igaz, hogy szemét nép. Egy tisztességes pofa írmagnak se kerül közé. Talán ugyanaz a kortyondi had, a melyik a mitosini várban szokott dőzsölni, mikor ott van a dáridó. Ha ugyanazok az alakok, akkor egyikük sem vethet a másik szemére semmit. A mitosini kastélyban megszólják a madocsányi kastély asszonyát, a madocsányi kastélyban a mitosini urat: hizelkednek s isznak az egészségére annak, a kinek a borát iszszák.

S Páter Péter is együtt mulatoz velük. Nem énekel már zsolozsmákat éjhosszant, hanem hallgatja a mosdatlan szájak csintalan beszédét. Bezzeg nem gyalázza itten senki azért, a miért a bittsei várból kikergették. Nem szégyen az, hanem virtus. Szép asszony szeretőjének lenni! Annál derekabb, mert nem szabad. Hogyan is mondja a nóta: «Nem leszek én többé barát! Levetem a barátcsuhát! Eldobom a könyvecskémet, megölelem menyecskémet!» Nevetnek itt azon hahotával, s ütögetik a vállát bizalmasan a feldicsőitettnek, «ne hagyd magad pajtás!» Elfogadják czimborának.

És ő neki ezt tűrni kell csendesen, és érezni, hogy még van mélyebb sülyedés is, mint a becsületes emberek társasága által szidalmaztatni: ez a hitvány embereknek a magasztalása.

Velük tart mindenben. Azt is megteszi, hogy a szép úrnő czipőjéből áldomást iszik.

– Estenkint ki van világítva lámpákkal a kastély Vág felőli homlokzata, hogy lássák Mitosinból milyen nagy dáridó van itt. Azt is megteszik, hogy csörgős szánokra kapnak s fáklyavilágánál, zeneszóval, ostordurrogtatással vágtatnak végig a Vág jegén, olyan közel a mitosini kastély alatt, hogy az ujjongásaikat meghallhatja «az» odafenn. Jó kedv van itt! Páter Péter abban is részt vesz.

– Irigylésre méltó ficzkó! Jó helyre tette le a csuháját! mondogatják a szemébe.

– Szeretnék káplánja lenni! – tréfálgatnak vele, mikor éjfél után kezet szorongatnak az aludni térővel, s dalt ordítva kisérik a hálószobájáig.

Egyedül marad az ott. A gyermeket, a mióta haza jöttek a bittsei lakodalomról, mindig magával hálatja az anyja, soha sem hajtja könyvet bújni, betüt magolni, csupa játékból áll ki az egész nap.

Páter Péter, mikor egyedül marad a szobájában, először is megiszik egy kanta vizet, a másikat meg a fejére tölti, lemossa arczáról a czimborák csókjainak piszoknyomát. Azután letérdel a fekhelye elé, s homlokát két összekulcsolt kezére fektetve, küzd lelke nehéz gondolataival.

Fel van benne támasztva a régi ember: a daczos, az erőszakos, a hő szenvedélylyel szerető. Ég és fázik. Büszkeségének ördöge tépi magáról a fogadalom lánczait. Utálja már a csuhát, a mit visel. Lelkét ne nyomja már a nagy adósság terhe. Azzal a meggyalázással, a mit rajta az apa ejtett, le lett róva a megölt fiunak a vérdíja. Nem jár az föl többé kisérteni hozzá. – A legutóbbi péntek napon a jezsuita zárdából nuntium érkezett a kastély urasszonyához, melyben meghagyatik neki, hogy először is ezen a bőjtnapon ne süttessen a vendégeinek pecsenyét, másodszor, hogy küldje vissza Pétert, a kinek hibás magaviseletéért egyházi sedes elé kell állíttatnia.

Az özvegy küldött nekik vissza egy levelet, meg egy zacskót. A levélben ez volt: «Küldök nektek nem egy Pétert, hanem ezeret.» A zacskóban volt ezer darab Petrustallér. S az atyák azt felelték rá, hogy «fiat piscis!» (Legyen hát hal!)

Csorbay Tihamér megutálta Páter Pétert. Nem tudta megtalálni a hitét többé.

Minden álom csábította. S azok olyan álmok voltak, a miket folytat az ébrenlét, mesemondta kincsek, a mikért csak a kezét kell kinyujtani az ébren levőnek, hogy a mit álmában látott, megfogja, elvigye.

E néhány nap alatt Idáliára alig lehetett rá ismerni, annyira megváltozottnak látszott. – Naphosszant nem jött elő saját lakosztályából, nőcselédjeivel dolgozott, varrt, himzett, mint valami férjhez készülő hajadon, a ki kelengyéjét készíti. A nagy dáridó mulatságaiban ő maga csak addig vesz részt, a míg a tisztességes evés ivás foly, azután eltűnik. Csak világ truczczára való a nagy lármazaj; ő a szemérmetest játsza, mint a násznagyot váró menyasszony, a kinek már előre bemondta a susogó asszony, hogy kérő jön a házhoz. Ha ez alatt véletlenül összetalálkozott Páter Péterrel egyedül, visszahúzódott előle.

Vasárnap reggel szerteszét oszlott a czimboraság. Hat napon át egyél-igyál, a hetediken ájtatoskodni kell. Így van az megirva.

A reggeli harangszóra Idália templomhoz öltözködött, s kezébe vette a drágakövekkel kirakott imádságos könyvét.

Felhivatta magához elébb Páter Pétert.

– Én a templomba megyek, – talán utoljára ma a pápista templomba. Te ne jőjj ma oda: hadd legyek magamban. Viseld addig gondját az egyetlen gyöngyömnek.

S azzal elhalmozta csattanó csókokkal Cupido urfi orczáit, templomba indulván.

– Látod, hogy szeret most az édes? szólt Cupido Páter Péter nyakába csimpajkozva, s a kapott csókokat az ő ajkainak adva tovább. – (Megérzett a száján, hogy mézes pálinkát adtak neki innya.) A mióta haza jöttünk, mindig ilyen nagyon szeret. Ez azért van, mert te is szereted őt, már tudom, nekem megsúgta, nem Páter Péter a te neved, hanem Tihamér. Éjjel olyan sokszor mondja ezt a nevet, s olyankor engem ölel, engem csókol. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ki az a Tihamér? Elvörösödött rá: aztán elnevette magát, s a szájamra ütött, «te csacska!» hanem aztán mingyárt az ölébe vett és összecsókolt. Hát nem szép volna, ha azt kellene mondanod: Tihamér apa? – Hát bizony az senki sem más, mint te vagy. Tudom én, ne is tedd magad én előttem. Nem vagy te barát. Tudtam én azt, mikor legelőször elkaptad a labdát s a bolondnak a fejéhez vágtad.

Cupido nagyon jól mímelte a mythoszi druszáját.

– Tudod-e, hogy hat nap óta min dolgoznak odbenn a palotában, az anyám meg a négy frajja? Gyere be, majd megmutatom, most senki sincs odabenn, mind templomba mentek.

S a gyermek bevonta magával Páter Pétert anyja legbelső szobájába, a hol az még soha sem volt. Úri kényelem és pompa bűvtanyája volt az, Cupido oda futott egy czifra faragványú szekrényhez s azt felnyitotta előtte. Abban volt felakasztva egy pompás lovagköntös, dolmány, prémes mente boglárokkal, gombokkal diszítve, sujtással kivarrva, skófiummal himezve.

– Ezen varrtak, himeztek a hány fraj csak van a háznál. Látod? Kitalálod, hogy kinek készült ez ajándékba? Bizony csak a Tihamérnak, senki másnak. Azt mondták, ne mondjam senkinek; de te neked csak elmondom. Ma van vasárnap. Ma éjjel, mikor le akarsz feküdni, ott találod ezeket a szép köntöseket, csizmát, kalpagot is hozzá: aztán meg egy aranyos kardot az ágyadra letéve. Az ám. Aztán felpróbálhatod, hogy jól illik-e a termetedre?

Páter Péter a háta mögé tekintett: a kisértő dæmon vigyorgó arczát vélte maga mögött találni. Ez is egy lépéssel odább taszítja.

– Az ám, de többet is tudok ám még – folytatá Cupido – odalenn a kerti lakban lesz mátul fogva minden éjjel két paripa felnyergelve, s a hátulsó kis kapuba bele lesz dugva a kulcs. Kihallgattam, mikor a kulcsárral ezt a dolgot meghányták-vetették. Mert tudod, hát a barátok odaát a kolostorban éjjel-nappal vigyáztatnak a kapunkra, hogy ha egyszer Páter Péter szökni akarna innen a kastélyból, utána iramodjanak, megüldözzék, megfogdossák, s akkor azután bezárják mély tömlöczbe, azért hogy el akart szökni. Hanem ha egyszer ti ketten azon a két jó paripán a hátulsó ajtón keresztül éjszaka kiosontok innen, – én is elférek egyiteknél a bunda alatt, szaladhat aztán már utánunk a barát, ütheti a patkónyomot.

Cupido nyilai mind czélba találtak. Mind ez az előkészület olyan jól beleillett azoknak az őrjöngő álmoknak a tervébe, a miket az asceta napokon, éjeken át keresett ő maga, ha azok nem keresték őt. Készen az egész menekülési terv, csak az elhatározás kell hozzá. A merénylet akadályai el vannak hárítva. A barátot, a ki szerzetes ruhában fut egy fehér személylyel, azt minden faluban feltartóztatják, megkötözik, visszahozzák; de egy úri párnak, a ki csojtáros paripákon vágtat, ki állaná útját?

– Engem sem hagytok ám itten, azt előre mondom – folytatá Cupido. – Nekem is készen van rókamálas bekecsem, nyúlprémes csizmácskám az útra. Ne félj, engem nem hágy el magától az édes. Most már megint mindig az ölében tartogat, mint mikor még kis ölbeli baba voltam, a mikor egy képre festettek le mind a kettőnket. Szeretnéd látni azt a képet? Neked csak megmutatom. Mert azt nem szabad ám minden bolond embernek meglátni. Be van az zárva táblával, de én már tudom, hogy hol kell megnyomni egy rugót, hogy a tábla kétfelé nyíljék. Ez ám a szép kép, hallod!

Azzal odafutott egy pusztán faragványremeknek látszó táblához, s a mint annak egy rugóját megnyomta, a tábla kétfelé vált.

Mikor az a kép kitünt, szinte megvilágította az egész szobát, olyan ragyogó szépség volt. Olasz művészi remek. Idalia és Cupido. A valódi mythosi istennő, a szépség egész bűbájában: a mint a gyermekét készül füröszteni. Szemei a ránéző szemébe néznek, epedőn, csalfán, csábosan. Corregio Venusának párja.

Az asceta szeme elé tartá kezét. E tünemény elvakít.

– Csukd le a táblát ismét! – dörmögé a fiunak, az pedig nevetve veté magát térdei közé.

– No csak nem félsz tőle, hogy megöl.

Páter Péter kisietett Idalia hálószobájából.

Az ajtóban szembetalálta magát az úrnőt.

Szemei elárulták a belső lázt szivében.

Idalia kegyelmes akart hozzá lenni, s úgy tett, mintha nem venné azt észre. Lehajtotta a fejét, s lesütötte a szemeit.

– A templomból jövök. Atyám, vétkeztem, gyónni akarok.

Páter Péter bámulva tekinte rá.

– Igen. A templomban vétkeztem, azt jövök meggyónni. Hajtsd hozzám füledet. Vétkeztem a míg az oltár előtt térdepeltem, a míg imádkoztam. Így szóltam Istenhez: Köszönöm neked Uram, hogy nem akadályoztad meg, a mivel fenyegetőztem, hogy elrablom az oltárod elől, a kit szivem szeret, nem hagyom Te Nálad! Köszönöm neked, hogy szégyent, gyalázatot küldtél reánk, a mi elüzze őt a Te szent helyeidből. Köszönöm, hogy parancsot adtál a poklok ördögeinek, hogy bennünket egymáshoz lánczoljanak! Kérlek, imádlak óh Uram; engedd meg nekem, hogy én elvihessem őt magammal a kárhozatba. Zárd be mi előttünk a Te mennyországodnak kapuit. Minden szenteknek katholikus Ura és Istene; engedd meg nekem, hogy ezt az egy szentet kiragadhassam a te híveid sorából, s tegyem eretnekké, szentek megtagadójává. Küldd el még hozzám a Te sötét angyalaidat, hogy engem ebben a munkában megsegítsenek. Ez volt az én imádságom, a szent Ignatius de Loyoláról nevezett templom oltára előtt; a «Dominus vobiscum» zengése alatt; – bűn volt ez Atyám! mellemet ütöm: «pater peccavi». Előtted térdelek. – Feloldozasz-e?

Páter Péter kezet nyújtá a vezeklőnek s felemelé őt térdeiről.

Nyelve alig akart mozdúlni erre a szóra.

– Én téged feloldalak…

– Feloldozasz? Kiáltá a nő – szenvedélyesen szorítva meg a kezében feledett kezet. – Akkor te gyóntál meg nekem, s én megkötlek vele.

Azzal diadalmasan sietett háloszóbájába, magára hagyva az ifjut.

A belső szobából Venus és Cupido kettős kaczajának csengése tört elő. A kép még bizonyosan akkor is nyitva-tárva volt: azon nevethettek olyan nagyon.