A MEGÁRADT FOLYÓ.

Ez az éjszaka nem volt alvásra rendeltetve.

Idália halálra sebzett szivvel járt egyik terméből a másikba, maga sem tudta, mit keres?

Megállt a tükre előtt s sokáig elnézte saját alakját. A mély búbánat, az enyhítetlen szenvedés még szebbé tette az arczát. A szemeiben ragyogó köny vonzó varázst bűvölt vonásaira.

– Hazudsz! Nem vagyok szép! Ördög vagyok. Az ő üldöző ördöge vagyok!

A tükör aztán most azt mondta neki, hogy – rút vagy!

Most aztán tudta már, hogy mit fog tenni.

Leült levelet irni.

«Nemzetes és vitézlő Likavay Gráczián úrnak.

Nemzetes uram.

Megigértem kegyelmednek, hogy megforgatom szivében a kést. Szavamnak állok.

Ha meg akarja kegyelmed tudni, hogy kinek a szeretője valósággal Páter Péter, maradjon kegyelmed ma éjjel ébren. És a mikor azt az éjféli harangkongást meghallja kegyelmed, a miről azt hiszi, hogy a lelkek húzzák a harangot kötél nélkül, hát a helyett, hogy a bundája alá bujnék a fejével féltében, ne sajnáljon fölkelni az alomjából s elfáradni cselédei kiséretében abba a lélekjárta kápolnába, ott azután majd megtudja kegyelmed, hogy kettőnk közül melyikünknek van oka rá, hogy a megégett becsületéről kolduljon? A mit mondtam, megmondtam. Ma éjjel, éjfél után. Ha megfogadja kegyelmed, úgyis jó, ha nem fogadja, az is jó. Én nem bánom, akár hajt rá kegyelmed, akár nem hajt rá; de még jobban megbánja, ha nem hajt rá.

Maradok

alázatos szegény szolgálója özvegy Karponay Ferenczné.»

Lepecsételte a levelet a czimeres gyűrűjével.

Az alatt megvirradt nagy nehezen.

Felhivatta magához a bolondot.

– Herskó te! mondá neki. Át lehet-e még menni a – Vágon?

– Nyúlnak meg kutyának még lehet; de embernek bajos.

– Miért?

– Mert az éjjel megmozdult a jég, s ha meg nem akadt volna a szigeten, azóta vígan menne.

– Át mernél-e még menni rajta ezzel a levéllel?

– Ha két fejem volna, s az egyiket ott veszthetném, a másikat itt hagyhatnám, nem mondom, hogy neki nem vágnék.

– Hallgass, Herskó. Kapsz tőlem tetőtül talpig új ruhát, ha átvered magad ezzel a levéllel; ha megkerülsz, annyi bort, amennyi egész életedre elég lesz.

– Ha pedig ott veszek, annyi vizet, a mennyi egész életemre elég lesz.

– Próbálkozzál csak meg vele. Nem olyan nagy veszedelem az. Nézd ez erszény pénzt. Csupa ezüst. Ez is a tied lesz, ha szerencsésen megjárod az utat.

A bolond csak csóválta a nagy fejét; nem akart bele menni az a biztatás, hogy próbálkozzék meg, fog-e úszni a víz felett mint a tök?

– Hallod-e Herskó. Tudom, hogy mindig szerelmes voltál belém. Hát ha ezt a levelet átviszed, és visszakerülsz, – hozzád megyek feleségül.

Erre a szóra a bohócz nagyot ugrott s a két tenyerével a két bocskorára ütött.

– Ej ha! De nem tréfálsz? No hát ha nem tréfálsz, adj foglalóba egy csókot!

Idália odanyujtotta az ajkát az idomtalannak.

Az ugrálva futott ki a szobából az átvett levéllel, s aztán nyargalt a Vág felé, nagyokat vetve magán egy öles fűzfa-rúddal.

Idália odaállt az erkély ablakába s onnan nézett a levélvivő után. A Vág folyón már mozgott a jég. Egyes jégmezők megindultak a közepén s óriási jégtáblák torlódtak egymás hátára. Más, mint bolond, neki nem vágott volna ennek az útnak. A levélvivő alakja hol eltünt a jégtorlatok között, hol előbukkant ismét; nehányszor beleszakadt a jégbe, a keresztülvetett dorongnál fogva megint csak felküzdte magát; egy órai istenkisértő küzdés után átjutott a mitosini partra.

– Szerencsésen megérkezett – mondá Idália, otthagyva az erkélyt.

Az ugyan Herskóra nézve nem lesz nagy szerencse; mert Gráczián úr, a mint azt a levelet elolvassa, első furiájában azonnal létrára fogja huzatni a levél hozóját, s annyi korbácsot veret rá, a mennyi csak egy szép asszony csókjával felér; hanem hát a nyil oda talált. Benne van már a szigonyos végével a szívben!

Most lehet menni a reggelizéshez.

Páter Péter már ott várt az étkezőben. Nem látszott az arczán semmi változás.

– Az úrfit nem találtam ott reggel az ágyában, – mondá egész derült arczczal.

– Nem ám; – szólt magába fojtott nevetéssel Idália. Mikor lefektetted, elaltattad, becsuktad a két szoba közötti ajtót, erre ő fölébredt s megijedt, hogy magára volt hagyva s aztán visszafutott én hozzám, velem maradt. Még most is alszik.

Páter Péter arcza nyugalmat erőködött mutatni.

A nő hamiskásan mondá:

– Kitaláljam-e, hogy miért csuktad be a két szoba közötti ajtót? Találtál szobádban egy öltözetet, s nem akartad, hogy a gyermek észrevegye, mikor te azt felpróbálod. Ugy-e, úgy van!

Páter Péternek zúgott a feje. Veszedelem volt azt mondani, hogy nem tette azt. Megeshetik, hogy a nő odahozatja az egész öltözetet, s akkor észre fogja venni, hogy a zöld szattyáncsizma sarka már sáros úton járt. Neki is mosolyogva kellett a kérdésre válaszolnia.

– Igaz. Úgy volt.

– No, és jól illik rád az öltözet?

– Azt más mondja meg.

– S mikor mondja meg más?

– Mikor arra a minapi kérdésedre választ adok.

– S mikor tudom meg a választ?

– Holnap.

A nő tenyereibe tapsolt felkaczagva.

– Haha! Holnap! Tehát nem várakoztatsz meg egy hétig? nem hagyod a jövő vasárnapig? Holnap lesz a napja, a mikor megtudom, hogy Páter Péter vagy-e, vagy Csorbai Tihamér! Holnap! Már holnap!

Azzal felugrott a székéről s elkezdte maga körül lejteni a selyemtánczot, csábosan, nevetősen dalolva hozzá a táncznótát: «Zsidó! zsidó! Mi van eladó?» Egyszer csak lekapta a fejéről a főkötőt, s odadobta azt a férfi lába elé s arra térdelt le vánkos gyanánt.

Ha akkor Csorbai Tihamér megteszi vele azt a tréfát, a táncz-regula szerint, hogy megváltja a térdeplőt egy csókkal, bizonyosan azt tette volna vele a nő, hogy abban a pillanatban a szivébe veri azt a mérgezett hegyü tőrt, a mi az övébe volt dugva; s akkor legalább az a másik megmenekül. De a lovagnak nem jutott eszébe most ilyen tréfa. A nő felugrott hát a térdéről csókolatlanul és tovább tánczolt, mig kitánczolt a szobából. Egy vonása nem árulta el, hogy mi az, a mi odabenn forr.

A hálószobájába ment a kis fiát felkölteni.

Csupa szeretet volt hozzá.

Cupido úrfi elpanaszolta, hogy milyen iszonyu álmai voltak a mult éjjel. Látta, hogy először a Páter Péter, azután meg az anyja, hogy döntögették fel a szent Nepomukot, s azután elmentek egymásután a pokolba.

– Lásd kis bohó. Sok szilvaizes lepényt ettél vacsorára.

– De nem álmodtam én azt. Láttam ezzel a két szememmel. Ott voltam a Páter Péter szobájában.

– Oh kedveském. Egész éjjel itt feküdtél mellettem. Nem győztelek betakargatni, annyit rugdalóztál.

– Hát az ezüst sipom hol van?

– Hahaha! Ezüst síp! Lelkecském, azt otthagytad az álom országában.

– Még most is fázom, reszketek.

– Lázad van, kedveském, maradj ma egész nap az ágyban, idehozom a játékaidat; főzök neked jó édes, szagos herbatejet, majd meggyógyulsz szépen tőle.