A TOR.

Nagyon okos ember volt ám az a Mátyás mester; túl járt annak az esze minden másén. Mikor magára hagyta Gráczián urat, ezt gondolta magában:

– Ej no! Most én valami olyan titokban lettem tudós, ami olyan erős, hogy keresztül eszi magát az edény falán. Igaz, hogy megesküdtem az evangéliumra, hogy el nem árulom soha senkinek a dolgot; de vajjon hisz-e nekem tökéletesen Gráczián úr, holott az evangéliumnak sem hisz? Egy holt emberbe azt hiszem sokkal több bizodalmát vetné. S milyen könnyű egy eleven emberből holt embert csinálni! Egy befaló harapás valami jófélével bepáczolt sonkából, egy korty valami præparált szopóka-nyalókából, s aztán nyugodalmas jó éjszakát! A holt embert aztán nem kell strázsálni.

Ezeket gondolta végig, mikor azt a sonkát megszelte, a mit az ispánházban talált s a máslásos átalagot felállítá az asztalra s a czintányérokat szépen megtörülgette.

Gondolt ki valamit.

Még maradt a háznál egy eleven állat, egy kopó. Azt behítta a szobába. Adott neki egy darabot a sonkából is, a kenyérből is, a kutya megette mind. Azután töltött neki a tálba a borból. A kutya szomjas volt, megitta. Nem lett tőle semmi baja.

«Még eddig» hát sem étel, sem ital nincs megvesztegetve. Az azutánra nézve pedig majd a kezére fog vigyázni Gráczián urnak!

Sokáig kellett rá várnia; az aranytemetés időbe telt. Egyszer aztán megkondult a kis torony boszorkányos harangja; a jeladás, hogy a föld alatti folyosó ajtaján át közelít valaki. Gráczián úr biczegett elő a templomból. Nem voltak már a kertben a medvék. A bőrük ott lógott a kerítésre felfeszítve. Azokat tegnap rögtön lerántatá róluk a gazda, jutalmul a hűtelen felvigyázásért.

– A lelkek harangoztak megint. Dörmögé Mátyás mester a visszatérő Gráczián úr elé.

– Ne félj, utoljára harangoztak.

Azzal letelepedett a terített asztalhoz.

Nagy, hosszú, bőszárú lengyel csizmák voltak a lábain, azoknak a hüvelyében egész szerszámtár elfért.

Az egyikből elővette az ezüsttokba dugott görbe kését, két águ villáját: idegen evőeszközzel igazi úr nem jár a szájához; a másikból meg kihúzta a békatekenő-tokba csukott arany poharkáját, azt a talp nélküli gömbölyü kelyhecskét, a mit «bratinának» hivnak, egy hújjában kihörpenteni való.

– Lássunk hozzá, szógám, szelj magadnak, szelj nekem is. Látod, hogy nekem csak fél karom van.

Azzal leültek egymással szemközt az úr és a szolga s elébb ettek egy verset. Éhes lehetett az úr is: reggel óta egy falat nem volt a szájában.

A kutya ott ugrált körülöttük: kutya baja sem volt, se ételtől, se italtól.

– No már most igyunk is egyet, édes szógám, ebből a közös bratinából; elébb majd én, azután te. Látod, az ilyen bratina azért jó, hogy a házigazda nem mérgezheti meg az itallal a vendégeit, a hogy a taliánok szokása, mert ez körüljár: mindenki «egy» pohárból iszik, s maga legelőször a gazda.

S azzal megtöltötte magának az arany poharkát s kiürítette: «a te egészségedre, édes szógám».

Átadta neki a poharat: az meg ő rá köszöntötte azt.

– A kegyelmed egészségére, édes uram.

Azután következtek rendre a többi áldomások.

– A boldog menyasszony egészségére.

– Isten éltesse a derék vőlegényt.

– A madocsányi szép asszonynak is vivát!

És így sorba, egyszer az egyik, másszor a másik kézbe vándorolt a «szálló pohár», jó barátra, ellenségre, vegyest: míg csaknem kifogyának mind a kettőből. Ez alatt a holdvilág is feljött s besütött az ablakon.

Akkor így szólt Gráczián úr Mátyás mesterhez:

– Ugyebár, édes szógám, te neked is van egy férjhez ment leányod?

– Van ám.

– Teplán lakik, szegény?

– Ott biz az.

– Hány gyereke van?

– Hat biz annak.

– Még azokért nem ittál, úgy-e?

– Nem ám.

– No hát ne is igyál, édes szógám, értük. Mert eleget ittál te már; eleget bizony, nem csak a mai napra: de az egész életedre. Holt ember vagy te már, velem együtt. Ez a bratina, a miből ittunk, maga volt megmérgezve, jó fáin olasz méreggel, a mi órára dolgozik. Még két órád van élni való, hát csak szedd fel magadat s indulj neki. A jég beállt, átvándorolhatsz Teplára, a leányodhoz, ott lefektetheted magadat az ágyba, papot hivathatsz, testamentumot tehetsz, s aztán legalább lesz, a ki a szemedet lefogja. Ez volt a vége a komédiának.

Mátyás mester rémülten ugrott fel a helyéről, a haja szétborzadt a fején; már kezdte érezni belső zsigereiben a közel halál előreküldött nyilallásait. Átkozódva rohant ki a szobából, ott hagyta pénzzel tömött tarsolyát is s kíntól ordítva rohant ki a kastély kapuján, aztán neki a befagyott Vág jéghátának.

Gráczián úr pedig teletölté poharát a borral s iddogált tovább, egyedül, magában áldomásozva, sorban mindazokra, a kikkel valaha jót tett, s a kik vele rosszat tettek, s aztán megint azokra, a kik vele csak jót tettek, s a kikkel ő rosszat tett mindig. És minden pohár egy új méregital volt, úgy van az csinálva, hogy lassan adja ki az erejét. Sietnie kellett. Be akarta váltani a szavát, a mit a madocsányi szép asszonynak adott: «hitemre mondom, hogy a Páter Péter tovább fog élni, mint én!»