A LELKEK ÓRÁJÁN.

Likavay Gráczián elolvasta kétszer, elolvasta háromszor azt a levelet s nem tudta megérteni. Az üres fejbe legnehezebben megy be valami. Mátyás mestert kellett ehhez segítségül hivatni.

– No nézd ezt a levelet; bolond hozta, bolond irta, bolond a ki megérti.

– No én pedig egészen okos vagyok ettől a levéltől – mondá rá Mátyás mester.

– Hát hogy-hogy szolgám?

– Ugyebár, kegyelmed nem felejtette még el, hogy mi szégyent ejtett Páter Péteren a bittsei lakodalomnál? Én is ott voltam, láttam, emlékeztem arra a képre, a miről kegyelmed lerántotta a csuklyát. Egészen Csorbai Tihamér volt.

– Jól odataláltam neki, ugy-e?

– Ugyan oda. S az ilyen sebet nem szokták elfelejteni. Kivált ha még egy be nem hegedt sebre esik. Azt is tudja kegyelmed, hogy Csorbai Tihamér a Magdolna leányasszony kikosarazott vőlegénye. És aztán olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a két kastély ablakai farkasszemet néznek egymással.

– Hát te azt hiszed, hogy Magdolnáról van szó a levélben?

– Több fehércseléd nincs a familiában, de hogyha mingyárt mind ez a sok szép asszony, leány csupa eleven volna is, a ki itt a rámákban ki van pingálva, még akkor is csak a Magdolna leányasszonyhoz huzna a szive a Tihamérnak, mert ha csak szép asszony kellene neki, közel találná azt Madocsányban; nem is kellene neki érte búcsút járni.

– De hát megállj. Nézz ki az ablakon. Látod, hogy zajlik a Vág? Még mikor a bolond átjött rajta, akkor kezdett indulni a jég; de most már csak úgy hömpölyög. Nézd, hogy döntögeti fel a kalyibákat a parton; hogy aratja le a vastag fákat derékban. Jöhet ezen a vizen keresztül teremtett lélek ma éjjel?

– Kegyelmes uram. Én a bibliában olvastam, hogy az akkori Péter száraz lábbal járt a vizen; az pedig a tenger volt. Én pedig azt, a mi bibliában van, mint igaz lutheránus ember, tartozom elhinni.

– No az akkor volt. Szent Péter volt. Annak minden lehetséges volt. De ma van ma!

– Kegyelmes uram! én csak azt tudom, hogy sok kitelik egy paptól, még több egy szerelmestől! de ha e kettő egygyé lesz, attól minden!

– Hányjuk-vessük ezt meg Berezovszkyval.

Az öreg vőlegény a bittsei lakodalomról való visszatérés óta, folyvást ott tanyázott a mitosini kastélyban. Úgy volt, hogy megesküszik a szép Magdolnával s aztán elviszi haza Halicsországba; a dispensatio is meg volt már. Csak azon mult, hogy az ipa és vő minden nap reggelig adogatták egymás kezébe a bratinát, s akkor aztán a vőlegényt úgy kellett kezénél, lábánál fogva az ágyába vinni, a honnan délig se tüzi-lárma, se gyilkos támadás ki nem birta volna zavarni. Délután pedig a bigott úr nem akart semmi egyházi szertartásnak részese lenni, s így az esküvő csak maradt egyik napról a másikra. A lakodalmat, azt megülték a vendégek előre minden nap.

Ma is hiába ránczigálták a vőlegény urat, hiába kurjongattak a fülébe; minden biztatásra csak a kezével legyintett: «hess légy!» vagy a lábával rugott: «czoki kutya!» s tovább aludt.

– No megállj! szólt Gráczián úr, valamit gondoltam most. Előveszem a leányt.

Azzal elment a leányát felkeresni.

Ott találta Magdolnát a nyitott ablaknál.

– Ejnye leányom, de tüzes véred van! hogy az ablakot is kinyitod ilyen jégtörő időben.

– A galambjaimat eresztem szabadon. Nem lesz, a ki etesse őket, ha engem ma-holnap elvisznek a háztól.

– Hát már tudod, hogy esküvőre fogsz menni, ha ma nem, holnap?

– Tudom, édes atyám.

– S nem téped már a hajadat? nem fakadsz sirva? nem mondod: inkább százszor meghalok, mint hozzá menjek?

– Nem sirok előtted többet atyám.

– Hát akkor nagyon megváltozott a természeted. Talán a bittsei lakodalom óta. Mikor lerántottam a csuklyát a hajdani kedvesed fejéről, s megtudtad, hogy az a szép asszonynak a szeretője most. Ez fordított meg úgy-e?

– Az rettenetes pillanat volt édes atyám!

– Hát nem szereted a papot?

– Esküszöm rá, édes atyám, hogy «a papot» nem szeretem.

– Az szörnyü dolog is volna! Nem tudom, hogy mit csinálnék veled, ha még csak álmodni is mernél róla? Hát ebbe a kis táskádba miket szedegetsz össze?

– Szegény jó anyámtól kapott apró kis ereklyéimet. Zománczos arczképét kis nyakravalómban, egy fürt haját virágnak megkötve, azt a kis ezüst keresztet, a mit a nyakamban viseltem, mikor gyermek voltam. Hadd jőjjenek velem, ha egyszer messze útra elmegyek innen.

– Hát hiszen te egészen megtértél, egészen jó leány lett belőled. Még megérem, hogy megáldalak.

– Óh áldj meg csak egy szavaddal, esengett a leány, térdre esve atyja előtt. Engedd, hogy egyszer megcsókoljam a kezedet, s aztán tedd azt a fejemre.

Gráczián odahagyta vonni a kezét a leánynak az ajkaihoz.

– Mondd csak egy szóval, hogy megbocsátasz, mind azért a sok keserüségért, a mit neked akaratlan okoztam.

Gráczián tunya lelkét megcsalta ez a könyörgő szó.

– No, jól van no, nem haragszom! dörmögé, s egyszer végig simítá a tenyerével az előtte térdelő leány fejét – olyanformán ütött az ki, mint valami megáldás. – No hát csak már most légy készen. A pap már itt van. Ma este jókor lefekszünk, hogy holnap jókor fel tudjunk kelni, holnap meglesz az esküvő! Addig dalolgasd magadban azt a nótát, hogy: «Zörög a kocsi, Pattog a Jancsi, Talán értem jönnek. Fölteszik a ládám, Azután az ágyam: Magam is elmegyek!»

Gráczián úr visszatért a szobájába, a hol Mátyás mestert elhagyta.

– Csáléra jársz, öcsém! mondá neki. Kivallattam a leányt. Egészen meg van az térve. Nem sír, ha az esküvőről beszélek vele. Pedig megmondtam neki, hogy holnap lesz a napja. Azt mondta, hadd jőjjön, s még a kezem is megcsókolta szépen.

– Hát hisz ez a legnagyobb bizonyság, hogy benne van a kuhiban! Búcsút vett, azért, hogy még az éjjel elszökjék a kedvesével a holnapi menyegző elől. Azért egyezett bele olyan könnyen! – Jaj! Jobban ismerem én a fehér népet!

– Ezer pokolraszállt lélek! most mondasz valamit. Ha ez csakugyan úgy volna? Tüzet eszem, mérget iszom, vasat okádom, ha ez igaz! Verjetek lelket a lengyelbe azonnal! Költsétek fel, ha fél halott is! Ez olyan düh, hogy egy ember nem elég a kifújására! Lármázd fel az egész népet!

– De sőt ellenkezőleg cselekszünk. Dehogy csapunk lármát a dologból: akkor megtudnák s vigyáznának magukra. Inkább hagyunk aludni kit-kit, a mig magától fel nem ébred, s estére a medvéknek is halbódítót adunk a moslékjukba, hogy elő ne jőjjenek. Valami titka van annak a templomnak. Az az éjféli harangkongás, az a kisértetjárás a kivilágított templomban, a mit kegyelmes uram maga látott és hallott, nem történik emberi tudomány nélkül. Ez alatt valami lappang. Bizza én rám, kegyelmes uram, azt a dolgot. Estig én elkészítem az egész stratagémát úgy, hogy ha maga Belzebub van is a játékban, még azt is megfogom a kelepczében.

Késő estig folyt a súgás-búgás a mitosini kastélyban. Az asszonynépet távol tartották a titoktól.

Az alatt, a mig Magdolna leányasszony az ebédnél volt, a templomot megrakták Berezovszky fegyveres csatlósaival. Maga a feldühített vőlegény is ráállt, hogy jelen legyen a megrohanásnál.

– De megölni nem szabad a papot! szabadkozék a mazúr. Papot ölni nagy veszedelem. Megtörtént egy öregapámon, hogy papot öletett meg; s azt élve vitték el az ördögök.

Meg kellett neki igérni, hogy Páter Péter életben hagyatik. Büntetésül majd inkább valami iszonyu kínzás nemét fogják a számára kitalálni.

Alkonyatra válván az idő, maga Berezovszky is beosont a kápolnába, s ott aztán fegyveres hiveivel együtt elrejtőzött a sirboltba. Adtak nekik egy hordó sert is, meg egy ostábla játékot, hogy teljen az idő.

Alig hogy besetétedett, Gráczián úr nagy fennszóval adta ki a parancsolatot, hogy «minden ember jókor dögölni menjen; mert holnap korán kell kitörülni a szemeikből az álmot; esküvő lesz a háznál: egész éjjel se vendég, se szolga egy mukkanást ne tegyen; pincze, kamra be legyen zárva!»

A diákok este dalt virgináltak a menyasszony hálószobájának ablaka alatt, s azzal ki lett oltva minden világ a kastélyban.

S aztán olyan mély csendesség lett, mintha senki sem volna ébren. Csak a zajló Vág jégropogása harsogott folyton a csendes éjszakában.

A mint a nagy kastélyóra a tizenkettőt ütötte, Magdolna felkelt ágyából, felvette a köntösét, csipőjére kötötte a kis tarsolyt ereklyéivel, nyakába keríté kis subácskáját s nesztelenül, lábhegyen lopózva leosont a hátulsó csigalépcsőn az ismeretes kis ajtóig, mely a medvés kertbe vezetett.

Körülnézett: még a medvék sem voltak elől. Gyertyaszentelő után a medve még újra kezdi a téli álmot, ha ott kinn lágyul az idő. A medvék nem állták útját.

Félelem nélkül ment el a templomajtóig. Onnan még egy Istenhozzádot sóhajtott az örökre elhagyandó apai háznak, s belépett az ajtón.

A holdvilág megint besütött a templomba s megvilágította az átszurkált szenteket, a név nélküli sirköveket, s az oltárképet ott a faragott rámában. – Most már tudott tőlük félni, mert megtudta, hogy mit szenvedtek azok a szentek, a beléjök lőtt nyilaktól; kik alusznak ott a pusztán hagyott sirkövek alatt, s mi a neve azoknak a rémeknek, a kik a képre festett remetét ijesztgetik és csábítják. Legjobban rettegett attól a bűbájos nőtől.

Csak közelítene már minél elébb a megszabadító kedves.

A baglyok szokatlanul sokat vijjongtak ma a toronyban.

Egyszer csak megkondult a harang, megvilágosodott az oltárkép. A szerető közelit már!

Milyen igazi oltárkép volt, mikor az elsülyedt képnek a helyén megjelent! Egy szent László! Ez az igazi magyar szent! Nem holmi pogányoktól agyonkinzott szent, hanem pogányokat agyba-főbe verő szent. A ki le is száll az oltárrámából, és megvigasztalja a térdeplőt.

– Jó, hogy siettél! Holnap már el akarnak vinni Lengyelországba. Soha se láttál volna többet.

– Siessünk hát szerelmem!

– Csak egy perczig várj még. Itt bátyám sirboltja előtt hadd mondjak el egy utolsó imát.

– Csatoljuk hozzá az enyimet is.

S aztán mind a ketten odamentek, letérdeltek a megölt testvér sirköve elé, s elmondták, egymás kezét fogva, az engesztelő könyörgést. – Ámen. Ámen.

A leány megcsókolta a sirkőbe faragott mellképet.

– Úgy-e megbocsátasz én nekem, édes bátyám! szólt a leány.

– Hogy ne bocsátanék meg, édes hugom? hangzott fel egy rekedt hang a mélységből, s azzal kitárult a kriptaajtó, s előrohant rajta Berezovszky fegyveres csapatja, maga a sértett vőlegény legelől, kihuzott pallossal.

Csorbai Tihamérnak is egyszerre öklében volt a kard.

– No hát, ha nem vagy pap, akkor meg is öllek iziben! ordítá Berezovszky, s rárohant, iszonyu csapásra emelve pallosát; de Tihamér gyorsan eléje vágott, s úgy sujtá hóna alatt, hogy a támadónak az egész karja vállban leesett: maga hanyatt dült, végét sem érte a küzdelemnek.

– Visszatakarodtok a föld alá, gyávák! ordítá Tihamér, emberölő csapásokkal paskolva a támadók közé, a kik rettenetes haragja elől a kripta-ajtóig hátráltak vissza. Ekkor feltárult a templomajtó, s fáklyákkal, fegyverekkel rohant be Gráczián úr csatlós hada a templomba. Ő maga csak a mankós botját hozta a kezében.

– Ide barát! ordítá Gráczián. Elém állj, szerzetes! Te Páter Péter! Leányok elcsábítója! Bottal légy agyonütve! Az én botommal.

S vakon rohant előre felemelt mankójával.

Magdolna oda veté magát a két férfi közé.

– Minden szentekre! Atyám! Tihamér! Ne bántsátok egymást. Tapossatok inkább engem össze!

– Félre az útból, lotyó! ordítá az apa, s felrugta az eléje térdeplő leányt. – Jó szerencséje, hogy egy fegyveres csatlósa eléje vetette magát, s felfogta saját fejével a lesujtó kardvágást, a mivel Tihamér akarta ezt neki megfizetni.

Még két csatlós dült el halálsebben a dalia ádáz csapásai alatt, ekkor a kard markolatban kezébe szakadt.

De még azért nem győzte le a pipogya had. Ha nem volt kardja, ott voltak az oltáron hatalmas rézgyertyatartók, felkapott egyet s olyan ütlegeket osztott vele jobbra-balra, hogy szabad lett előtte az út; a ki megfogta, esze nélkül ereszté el: egy ugrással fenntermett az oltáron, ott állt az oltárkép helyén: mögötte volt a folyosó. Ha a tölgyfa-ajtót becsaphatja maga mögött, s a reteszt eléje tolja, soha meg nem fogják.

Hanem a mint onnan az oltárról egy pillantást vetett vissza a fáklyafénytől vereslő templomba, meglátott valamit.

Az a látvány megfogta, megdermeszté.

Azt látta, hogy Likavay Gráczián megragadja Magdolna szétbomlott hosszú haját s annál a hajánál fogva hurczolja az elalélt leányt végig a kövezeten a templomajtó felé.

Ez végképen elvette az eszét. A düh kioltott lelkéből minden emberi gondolatot; nem volt már egyéb, mint vadállat: a nöstényét vesztett him oroszlán. Fájdalmában ordítva ugrott le egy szökéssel az oltárról a földre. Most már mind a két kezébe kapott egy nehéz kandelabert, s azzal, mint két buzogánynyal rohant a csatlóstömeg közé, törve-zúzva, a mi emberi csont eléje akadt. Úgy dúlt a szolgasereg fegyveres gomolya közt, mint őrült Hercules a Nessus-inggel a testén: a templomajtóig tört utat magának, a hol kedvesét az apja kihurczolta. – Ott utólérte az öreget, s egy csapást mért a fejére a nehéz gyertyatartóval, a mit Gráczián az öklével fogott fel. Akkor hátulról egy köpenyeget vetettek Tihamér fejére, s egy szolga a lábai elé vetette magát, akkor aztán elnyomták, leteperték, megkötözték.