A KISÉRTÉS.

A nehéz, szántalpakra kötött hintókkal csak nehezen lehetett haladni a rongált hegyi utakon. Az első etetőnél utólérte a karavánt egy utánuk vágtató csörgős szán. Az pihenőt sem tartott a csárdánál, hanem eliszánkolt a hintók mellett. A szánban Gráczián ült, s mellette az a bundába burkolt nőalak bizonyosan a leánya volt.

Idália kinézett az üveges hintó ablakán.

– Jó reggelt, szép asszony! kiálta oda Gráczián úr hetykén; – megyek előre szálláscsinálónak!

Lehetett érteni belőle.

Az utazó társaságnak egy nap csak négy-öt mértföldet lehet tenni, s úgy ki kell számítani a dolgát, hogy olyan helyre vergődjék be éjszakára, a hol úri kastélyt talál, a hol magát, cselédségét, lovait illően el tudják látni.

A vendégszeretet még most is nagyban virágzik ezen a tájon, az utazót tárt kapu fogadja és teritett asztal és vetett ágy és marasztaló házi gazda. Más alkalmatosság csak a falu végén van; a rozzant hosztina, a sajtcsináló kopanicsája; ott pedig keserves dolog a meghálás. A cselédnép a lovakkal egy alomra szorul, az uraság kuczoroghat egy földszagú izzasztóra fűtött szobában, faggyúmécs világa mellett, s nem kap más lakomát, mint zabkenyeret túróval.

Az előre vágtató szán tehát minden kastély kapuját bezárta Idália uti népe előtt, beharangozva úthosszat az egész vidéket azzal, a mi az özvegy asszonynyal történt. Idáliának egy ismerőse udvarára sem lehetett hazatértében behajtatni. Kénytelen volt kinn maradni pereputyostul a falu végén, a csárdában, vagy még örömestebb a bális faházában, az erdő közepett s ott tölteni az éjszakát.

Az egész hosszú téli éjszakát, a földre ágyazott szalmán fekve, egymás mellett azzal az utitárssal, mint férj és feleség, kettőjük között az alvó gyermek.

Egymás mellett, mint férj és feleség, a kik pörrel alusznak el, pörre ébrednek fel. Itt nem menekülhetett el tőle. Végig kellett hallgatnia keserű panaszait mind.

– Tudsz aludni a szégyen-gyalázattól? Szemedbe mondták: papnak lator vagy, lovagnak himpellér! Se pap, se lovag. Meggyaláztak engem annyi ember előtt! Mint egy piaczi czafrangost! Szemembe vágták, hogy szeretőm vagy, s te ott álltál, mint egy sóbálvány s sem azt nem mondtad, hogy igaz, sem azt, hogy nem igaz. Néztelek, hogy ugyan mit fogsz tenni? Melyik szivedtől kérsz tanácsot? Nézegettél szerteszélylyel. A tánczosok kardjai oda vannak támogatva a szegletbe, talán felkapsz egyet, ledobod a csuhát, s azt mondod: «no hát én vagyok Csorbai Tihamér, az meg ott az én asszonyom, s a ki kettőnk közé mer állni, az meg aztán halál fia!» Csak nem tetted. Azután nézegettél fel az égre. Vártam, hogy előállsz ezzel a szóval: «az én nevem Páter Péter. Pap vagyok, papi hitemre mondom, ez az asszony olyan ártatlan az én szerelmemtől, hogy ha minden bűntől olyan ment volna, olvasva is elmehetne a szentek között.» Azt sem tetted. Behúztad a nyakad a csuklyád közé, a mint a püspök rád kiáltott (a felesége viganója mellől) s aztán tűrted, hogy a többi barátok a kordáikkal agybafőbe püföljenek. Óh be csúf voltál! Ha igazán szeretőm lettél volna, a szemed közé köptem volna. A szemedbe mondták: – dehogy a szemedbe! a hátadnak mondták meg, hogy nem vagy érdemes a papi névre; nem is vagy pap, soha sem is voltál; ha voltál, kicsapattál; hanem félénk, gyáva, makutyi katona vagy, a ki eltűri a korbácsütést, mert fél a kardvágástól.

– Mit akarsz még? Oda akarsz még mászkálni a kereszthez, hogy még a Krisztus is megrugjon az átszegezett lábával? Végig akarod magadon poroltatni ezt a barátcsuhát városról városra? Fogadásod tartja, hogy csúffá tedd magadban a papi rendet, s botránykozás köve légy, a kitől szétfut a társaság, mikor közéje lépsz, ha javába tánczol is, s kiszalad a templomból a gyülekezet, mikor a cathedrában meglát?

Aztán megint.

– Tudsz alunni? Hogy ne tudnál? Hiszen férfi vagy: férfinak könnyű elnyögni a gyalázatot. De én asszony vagyok, skorpiókon fekszem. Letépték a fátyolt a fejemről! Letépték, lábbal taposták! Egy egész ország színe-java előtt tettek világ csúfjává! Krónika lesz a nevemből. A tót diákok fogják kántálni az ablakok alatt a gyászhistóriámat. A házaló olajkáros fogja hordani faluról falura Páter Péter meg a madocsányi urasszony históriáját, képekkel két dénárért! Minő förtelem! Te csak elbujhatsz a barátkámzsád alá, ott jó helyen vagy, de hová rejtsem én el magamat? Hogy álljam ki az emberek tekintetét, ezt a mindennapi ragyaverést az orczámon? Hová zárjam el magamat, a hol ember rám nem talál? Hol veszítsem el saját magamat, hogy az se találjon rám többet? Hogy éljek vele, hogy haljak bele ebbe a tövisbe? Mi gondod rá ugy-e? Hahaha! Azt mondod: Isten büntetése ez rajtam, s megnyugszol benne. Te magad leimádkozod a litániádat s az alatt elalszol.

Meg-meg ujra!

– Ébren vagy-e már? A kakas kukorít: valahára megvirrad már! Hosszú éjszaka annak, a ki a szemét le nem hunyhatja. Mért húzodol olyan messze tőlem? Ne féltsed a csuhádat Potifárnétól. Itt fekhetel már velem egy szalmán, hozzád se rúgok. Utállak már szivem szerint. Ha akkora darab kárbunkulus volnál, mint a mekkora lomha agyagbálvány vagy, a keztyűs kezemet ki nem nyujtanám érted, hogy fölvegyelek. Tartsd meg a szerelmedet az angyaloknak, vagy Belzebúbnak: nekem mindegy. Én csak a becsületemet kérem tőled vissza. Ha becsületes ember vagy, ha keresztyén vagy, tudnod kell, hogy mi a kötelességed. A milyen nyilván való volt a meggyaláztatás, olyan istenigazában valónak kell lenni a helyrehozásnak is. Hallgass ide, aztán gondolj utána egy nagyot. Te is, én is kitérünk a protestáns hitre. Elmegyünk Sáros-Patakra, vagy Kolozsvárra, ott ez minden czeremónia nélkül megvan. A hat heti oktatás sem szükséges hozzá. Akkor aztán megesküszünk. Nem kell én nekem egyéb, mint a neved. Az a neved, a melyikkel még becsület jár együtt. Hiszen csak nem akarod tán, hogy Páter Péternének híjon minden ember? Nem vagy te Thurzó Imre. Annak az élete párja lehet «püspökné» éjjel-nappal, de «barátné asszonyom»-nak nem hivatja magát valaki fényes délben. Az én letépett fátyolomnak az ára a Csorbai Tihamérné kontya. Nem bánom én aztán, ha szeretsz, – vagy ha mást szeretsz. Meg is szökhetel tőlem, ha egyszer ki nem állhatsz tovább. Vagy együtt lakhatol velem, úgy hogy egyikünk az egyik ajtón jár ki, a másikunk a másikon, s az egyikünk este fekszik le alunni, másikunk reggel, hogy még csak álmunkban se találkozzunk össze. – Gondold végig a mit mondtam. Aztán fordulj faltul, s alugyál rá egyet: soká virrad még meg. Én addig virrasztok. – Nem sokat bánom ám, akármit felelsz rá. Én a magam határozatával készen vagyok. Püspökök truczczára kitérek a hitből, kálvinista leszek. Férjhez is megyek ujra. Ha te nem, lesz más. – Kapok moslékra kutyát. – De az illendőség, a világi tisztesség úgy hozná magával, hogy a ki miatt elvesztettem a becsületemet, azzal is szerezzem vissza. – De nem imádkozom ám hozzád többet. Ne félj, nem csúszok-mászok utánad térdemen, tenyeremen. Elválhatunk azzal a két szóval, hogy te azt mondod: «Isten hozzád kapubálvány!» én meg azt, hogy «gyöngyház! ha leszakadsz, lesz más!» – Ha nekem azt feleled, hogy «nem! nem!» hát akkor «én sem!» Nekem be se jösz a kapumon többet. A küszöbig eljösz, ott kifizetem a salláriumodat egy esztendőre, egy napra, s aztán «alá is út, fel is út!» velem egy födél alatt nem fogyasztod a levegőt! Csucsulj babám! Alugyál még! Anyjuk még ma megfőzi a rántott levest, holnap nem tudod, ki főz rád?

Páter Péter megrettent erre a szóra. – Ha őt Idália elűzi a kastélyból rögtön, akkor ő Magdolnával nem találkozhatik többé, mert az alagut bejárata csupán a kastélyából megközelíthető. Pedig neki is nehéz tervek forrongtak az agyában. Magdolnával okvetlenűl beszélnie kellett; a leány el fog jönni a tudvalevő földalatti rejtekbe s ott várni fog reá vasárnap éjjel.

– Kérlek asszonyom, mondá a nőnek. A mit mondtál, nehéz szó, hosszú gondolat. Engedj rá két vasárnapot, hogy tanácsot ülhessek azzal, a ki sorsomat intézi.

Idália azt gondolta, hogy Páter Péter a mindeneknek bölcs tanácsadóját érti alatta: ő pedig Magdolnát értette.

– Jól van. Várok két vasárnapig. De akkor határozott feleletet adsz.

– Bizony azt adok.

– Se jobbra, se balra nem ingadozó választ.

– Vagy okos lesz az, vagy bolond lesz; de egészen az lesz, a mi az egyik a kettő közül.

– Papi hitedre fogadod ezt?

– Lovagi becsületszavamra fogadom.

Erre a szóra aztán a nő egyszerre sírva fakadt.

A heves zokogásra felébredt a kettőjük között alvó fiucska.

– Miért sírsz anyám? nyöszörgé ijedten.

Idalia hevesen ölelte kebléhez a kérdezőt.

– Téged siratlak te árvám, te szerelmem, te angyalom, egyetlen kincsem a világon.

S minden hízelgő névhez két annyi csókkal, tíz annyi könynyel áztatta a gyermek orczáit, szorongatva őt erőszakos két kézzel dobogó szivéhez.

– Hát szeret már téged – az atyám? rebegé a gyermek, odabujva az anyja ölébe. Igazán szeret már: hogy megint megcsókolsz, megölelsz?

– Azt megtudjuk majd nemsokára, suttogá fülébe Idália s aztán nagyot sóhajtott.

Nemsokára elcsendesült a zokogás hangja, Páter Péter félkönyökre emelkedve hallgatá az anya és a fia mély álomlihegését és saját szivének nehéz dobogását.

Künn harmadszor szólt a kakas.

Nem Péter kakasa volt-e az? – Az első Péteré?