ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT (continued 3)

– Itt van az orvos recipéje, most viszem a gyógyszertárba. Rá van irva a beteg és a baj neve.

Valósággal úgy volt… a receptekhez értek falusi ember létemre: ezzel a vénynyel a himlőt gyógyítják. Eszembe villant: hátha az van jelen, a miről az őrjöngő beszélt! Ha a keleti pestis volna? Ez a kölyök órahosszat hordta a testén az Asztrakánból jött prémeket!

– Nem jó volna, ha inkább kórházba szállítanák a beteget? Mondám a leánynak. Elég önző voltam hozzá.

– Ő rá nézve jobb volna; de rám nézve rosszabb. A Rókusban a himlőbetegek számára külön osztály van, s ha nekem annyi sok beteg között kell testvéremet ápolnom, hát attól tartok, hogy hamarabb megkapom én is a bajt, mintha csak egyedül őt ápolom otthon.

– Hogyan? hát ön maga van a beteg körül?

– Épen azért nem akarok önhöz közel érni.

Én pedig megmutattam neki, hogy nem félek tőle, s azért is megfogtam a kezét, odavontam a kezem alá, s azzal kényszerítém mellettem maradni.

– Tudja ön, hogy én nem félek semmitől? Én a prædestinatióban hiszek.

– De azért mégsem fog ön atyám meghivásának engedni. Végezze el a mi ügye van levélben.

– Az lehetetlen.

– Nem! Nem! Ön nem jöhet oda. Minden iszonyat el van szabadulva, a mi önt megrontsa. Minden iszonyat között a legrövidebbek azok, a mik azon végződnek, hogy «halál». De hát a minek a vége «élet!» minő élet? minő rettenetes élet.

– Kedves Ágnes. A hol engem fenyegetnek, ott engem csalogatnak.

– Ön nem jöhet oda, mert önt megölik.

– Abba én is bele szólók.

– Ön nem jöhet oda, mert elveszik a becsületét.

– Megváltom azt az árán s nekem marad.

– Ön nem jöhet oda, mert haza viszi gyermekeihez a ragályt.

– Nem megyek oda közéjök.

– Ön nem jöhet oda, mert feldulják családi békességét. Meg lesz mérgezve egész élete, nyugalma, boldogsága.

– Bolondság! Kiálték közbe indulatosan, odavonva őt mindkét kézzel magamhoz.

Erre a leány lángoló szemekkel, kigyuladt arczczal tekinte rám, keble lihegett és ajkai reszkettek a forróságtól, a midőn olyan közel hajolt hozzám, hogy lehellete az arczomat égeté.

– Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem!

Azzal kiszakítá magát kezeim közül s futott, mintha halálba üznék.

Én pedig ott álltam megdermedve, mint a sóbálvány.

«Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem.»

Igazad van, szegény leány. «Ez» a legnagyobb akadály! Idáig komédia volt az egész: ez az egy szó csinál belőle tragédiát.

Utána néztem, mig el nem tünt előlem; nem iparkodtam utólérni, nem híttam vissza.

Megfordultam és hazamentem szépen.

Az inasomnak meghagytam, hogy csomagolja össze az utibőröndömet; holnap se kérdek, se hallok, elmegyek Füredre: izzadjon más odabenn a házban. Vissza sem jövök mig nem currentálnak.

Neki is szabadságot adtam két hétre: mehet Váczra a nénjéhez látogatóba. Annyit megtettem mégis, hogy a háznagyi hivatalba izenetet küldtem, hogy szököm Füredre.

Az éjszaka is megerősített elhatározásomban.

Ezzel a szóval nem lehet tréfálni.

Még egy prózai körülmény is segítségére jött elhatározásomnak. A zápor elkezdett szakadni. Ilyenkor a Suttogó-utczába csak vadászcsizmákkal lehet behatolni. Tiszta lehetetlenség sáros csizmákkal menni szerelmi találkozóra. Mezitláb inkább. A zápor képes meghiusítani egy forradalmat; – elrontott már nem egy ütközetet. – Ez a mennyei spongya minden emberi tervezést össze-vissza töröl. Próbáljunk aludni!

Hányszor fölébredtem az éjjel!

Hányszor hallottam én ezt a szót: «mert én önt szeretem!» közelből, suttogva, – távolból, elhalón, – mélységből sikoltva, – magasból énekelve; – üdvözültnek, elkárhozottnak hangján; a gyönyör extázisának, a kétségbeesés phrenezisének kifejezésével! a tündércsók fojtogatásával ajkamon, a bűnsuly boszorkány nyomásával mellemen! Hányszor estünk alá együtt véghetetlen mélységbe, hányszor futottunk együtt a föld felett, repülve, és folyvást kisérve, emelve, ragadva ettől a szótól: «mert én önt szeretem!» a mi már alakot öltött s benne volt mindenben, a mi csak körül vesz: egész világ abból telt ki utoljára.

Olyan korán fölkeltem, a hogy megvirradt, s egy órával hamarább ott voltam a budai pályafőnél, mint kellett volna.

Nem táviratoztam az enyéimnek: hadd legyen rájuk nézve meglepetés váratlan látogatásom. Egyéb okom is volt rá. Az éjjeli záporra erős szél keletkezett: ha megtudják, hogy jövök, mind ott fog várni a parton, s összehütik magukat.

A vihar folyton nőtt, mire Siófokra értünk, valóságos orkánná lett. A Kisfaludy-gőzössel Füredről átjött utazók csodadolgokat beszéltek a magyar tengeren kiállt viszontagságokról. A hullám keresztül csapkodott a tetőn, s a hajónak a félkereke mindig a levegőben forgott. Tengeri betegséget kapott minden ember. A gőzös nem is megy rögtön délelőtt vissza, hanem csak délután; megvárja az esti vonatot: akkorra talán csillapodik a szélvész.

No ez aztán szép mulatság: Siófokon rekedni egész napra, egy csoport lamentáló fürdővendég, kétségbeesett kéjutazó és waterprofos fiatal házaspár társaságában, egy nem szállodának készült falusi hotel egyetlen táncztermében összezsufolva. Biztattam őket egyenkint, hogy menjünk át csónakkal; de egy sem vállalkozott rá. – Pedig hiszen jó az a siófoki paprikás csirke; de egész nap csak még sem ehetik az ember paprikás csirkét.

Bárcsak valami más mulatság akadna!

Ha kivántam, hát megjött. Egy táviratot hoztak utánam a vendéglőbe.

A háznagyi hivatal küldte.

«Rögtön gyere vissza. Holnap névszerinti szavazás. Okvetlen itt légy».

Egyszerre mintha a hashish mámor kezdene el müködni, olyan kábulat fogott el.

Vissza kell térnem. Még ma és rögtön. Nem szabad folytatnom a menekülésemet. Visszaparancsolnak.

No hát visszamegyek!

Hanem most aztán térj le a rám való gondviselésről, Te, a kit úgy hínak, hogy «sors»: ha magad fordítottál vissza!

Visszamegyek s többé nem alkuszom.

Nem kérdezem, mibe kerül e szó: «mert én önt szeretem!»

Válaszolok rá.

Ha kell a vén kalmárnak pénz, aláirás: kapja meg, nem gondolok a továbbira. Odamegyek.

Ha megtudja a bőszült vetélytárs, hogy kijátszottam s orozva meglő: hát akkor ott maradok fekve. Ha nem azt teszi, hanem elárul azoknál, a kik a milyen nagyon szeretnek most, olyan nagyon meg fognak gyülölni, s azzal egyszerre tönkre jutok, megbukom: hát akkor meg ott maradok fekve. – Nem gondolok rá. Odamegyek.

Ha a himlőbeteg ragálya engem is meglep, hazaviszem, belehalok, vagy épen a fekete halált találom ott, s az fogad a küszöbön, hát akkor meg ott maradok fekve. Nem bánom, átlépek rajta: odamegyek!

S ha magát a pyranastatort a tüzórával együtt odateszik is az utamba: felrúgom! odamegyek!

S ha kétségbeejtem a leányt, a ki szeret, s szerelmének nem talál más menedéket, mint a Duna szép kavicsos fenekét: hát akkor meg ott fekszünk mind a ketten. Nem bánom. Haljon meg, de szeressen.

S ha mindjárt kitörülnek is az üdvözülendők sorából; ha egyszerre besoroznak is az ördögök közé, ha porrá törnek is, s minden porszemem külön viselni fogja is az egész lelki öntudatot a világ végéig: mégis odamegyek hozzá, és megtudom, hogy milyen nagyon szeret hát?

Elfujtam az utolsó mécseskéjét is a józan észnek, hogy tökéletes sötétségben maradjak magammal, a melybe mint a bűvlámpa vetette a felhevült képzelet tündérábráit.

Minő tünemények fejlődnek ki ebből a fénygóczból: «mert én önt szeretem»? Tündérviziók: csupa fényből, csupa varázslatból. Az ember egy perczre megistenesülve. A túlvilági üdv egész végtelensége beleszorítva egy óra örömébe! – Mit bánom én, mi következik rájuk?

Ülhetnek fölöttem törvényszéket minden arkangyalok! Kérdezhetik tőlem: «mit tettél?» Kevélyen fogom megvallani: «éltem egy olyan pillanatot oda lenn a földön, a mit nem adok oda a ti egész mennyországtokért!» Szánakozom az üdvözülteken, a kik nem tudják, hogy milyen édes az elkárhozás!

Hadd tegyünk ide most hulló csillagokat.

* * *