AZ ARANY SÍR.

Jó időpróféta volt Likavay Gráczián úr köszvényes lába bizonynyal: alig jutott el a dereglye a Vág közepéig, már megállt a jég s a dereglye odaszorúlt a zaj közé; akkor aztán az egyik révésznek nagy életveszedelemmel kellett kihatolni a jég hátán a partra, a kastélyból a cselédséget előlármázni, azután egy hosszú kötéllel visszatérni a dereglyéhez, a minél fogva elvégre a nagy sokaság belekapaszkodván a kötélbe, Gráczián urat a sok pénzes hordókkal együtt kivontatta a jégen át a partra.

Ott várt készen az érkező uraságra Mátyás mester egy muszka háromfogatú troikával, szántalpon. A hordókat mind felrakták a kasba; maga Gráczián úr a kocsisülésbe szorúlt, Mátyás mester mellé, a ki a lovakat hajtotta.

Mikor az udvarra behajtottak, akkor azt mondta Gráczián Mátyás mesternek:

– Üsd fel az egyik hordónak a fenekét, szógám, aztán fizesd ki belőle az egész cselédhadat, egész esztendőre; tiszttartó, kasznár, ispán már ki van fizetve s szekéren a motyója; nekem innen egy óra alatt minden teremtett lélek eltakarodjék, mert a kit még azontúl itt találok, azt meglövöldözöm; te maradsz itt velem egyedül.

– Engedelmet kérek, hogy visszaszólok; mondá Mátyás mester; de minthogy minden ember tudja már, hogy mennyi sok pénzt hoztunk át Madocsányból: attól lehet tartani, hogy ha az éjjel magunkra maradunk, még kirabolnak bennünket.

– Ne tarts te semmitől. Éjszakára betoljuk az egész troikát abba a templomba; oda nem törhet be senki, aztán a mint feljön a hold, befogjuk a lovakat, mi ketten felülünk s azzal neki a világnak, meg sem állunk veres Oroszországig. Pénz van, ott is urak leszünk.

– Azonban nemcsak aranynyal, ezüsttel él az ember, valami vacsoráról kellene gondoskodni.

– Készen van minden. Az ispánházban el van rendelve a mai kolláczió, meg az útravaló elemózsina is. Vedd a kulcsát, megtalálod. Ott lesz egy átalag máslás is, a miből a mai «tort» megiszszuk, a többit az útra elviszszük. Hát legalább is taszítsátok be a szánkót a templomba.

Úgy tettek. A lovakat meg, nehogy az őrizetlen istállóból elsuvassza valami félkézkalmár, bekötötték csak oda a sekrestyébe.

Egy pénzes hordó kinn maradt: abból Mátyás mester kifizette az egész cselédséget teljes egy esztendőre s aztán kituszkolta valamennyit az udvarról, a kaput is bezárta utánuk. A kastélyba úgy sem lehetett már bemenni, mert annak a kulcsa ott volt Madocsányban.

– A hordó nem ürült ki egészen. Mit csináljak a maradékkal? – kérdé Mátyás mester.

– Tömd a tarsolyodba. Hasznát veszed magad.

Mátyás mester nem mondatta ezt magának kétszer.

– Édes szógám, soh’se csókolgass nekem kezet: nem érdemlem én azt; hanem ide hallgass. Te ezermester vagy. A kőművesmunkához is értesz. Hozd ide a szerszámodat a templomba.

Mátyás mester teljesítette a parancsot, előhordta a vakolatos dézsát, a csapókanalat, a simitót.

– Már most gyere velem, s hordd utánam a szerszámaid.

Gráczián úr elvezette Mátyás mestert az oltárráma üregén keresztül (a szent kép ki volt már dobva belőle) a rejtett folyosóba, azután ahoz a nehéz tölgyfa-ajtóhoz, a mit ha kivülről nyitnak, furfangos gépezet által megkondítja a toronyban levő harangot.

Ez ajtón túl következett a hosszú alagút, s mindjárt az alján két oldalbenyíló.

Az egyik bejárat előtt egy halmaz tégla volt lerakva.

Gráczián úr bevilágított a sötét üregbe.

– Nézz oda.

– Rettenetes hely ez! – szólt fogvaczogva Mátyás mester. Micsoda asszonyok ezek?

– Csontváz asszonyok, a hogy látod.

– Hogy kerültek ide?

– Azt ők tudják. Hanem azt nem tudták, hogy-hogy kerüljenek ki innen? Látod pedig, hogy próbálgatták. Itt az ajtó melletti falat igyekeztek kibontani, késükkel kivájták a téglákat, kiszedtek két sort, három sort; akkor belefáradtak s abba hagyták. Egy egész öl széles itt ez a fal.

– Az ám.

– No hát. Tudod mire lesznek jók most ezek a téglák? Befalazod velük annak a másik fülkének a nyílását.

– Azt megtehetem.

– Hanem előbb megesküszöl nekem a szent evangeliumra, igaz lutheránus hited szerint, hogy semmit azokból, a miket ez helyen látni és hallani fogsz, ezen világi életedben senkinek ki nem beszélsz.

Azzal elővont a tarsolyából egy apró betükkel nyomtatott kicsiny bibliát: Mátyás mesternek arra kellett tenni a kezét s úgy mondani utána az esküt.

– No már most fogj hozzá.

A fülke mélyéből egy keserves énekhang révedezett fel.

– De profundis ad Te clamavi, Domine…

– Ki van ott? suttogá borzadozva Mátyás mester.

– Vedd a fáklyát és tekintsd meg.

– Mátyás mester bevilágított az odúba.

Ott látta Páter Pétert, megkötözve, a barátcsuhába burkolva, álló helyzetben, csipőig körülrakva arany, ezüst edényekkel, kincset érő drágasággal: azok tartották fennállva. A kámzsa az arczára volt lehúzva, azt nem lehetett látni.

– Páter Péter, suttogá Grácziánhoz fordulva Mátyás mester.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Ez bizony Páter Péter.

– Ki hozta őt ide?

– Én magam a sánta lábammal, az összetört kezemmel.

– Hát nem ölték meg!

– Hallottad, hogy énekelt?

– Azt akarja kegyelmed, hogy én most ezt itt befalazzam?

– Nem egészen. Hagysz a falon egy akkora nyilást, mint egy kis hordófenék, hogy meg ne fulladjon.

– De hát aztán, ha mi ezt a tájat itt hagyjuk, ki ád be neki enni?

– Hát az Illés próféta hollója. A mi a bibliában van, az mind igaz. Ha megtörténhetett egyszer, hogy a holló kenyeret hordott az éhező profétának, megtörténhetik másodszor is. Láss hozzá. Te kezdted el ezt a munkát, neked kell ezt be is végezni. Láss hozzá, édes szógám, szép szerével; vagy különben szétlövöm a koponyádat. S aztán meg ezét a másikét!

Mátyás mesternek a hátához fagyott a veríték a nagy rémülettől. Elkezdte a munkát.

– Míg te elkészülsz, én egyet sétálok ebben a szép földalatti paradicsomban.

S azzal egy lámpát a zúzott jobb kezére akasztva, tova biczegett a sötét alagút tekervényes folyosóján, minden bicczenésnél számlálva a lépteket. Mikor az ötszáz negyvenediket számlálta, akkor ott volt azon üreg előtt, a melyben az a nagy rézrozsdás hordó állt.

Felemelte a tetejét.

Azon alul vastag viaszréteg következett, azon lyukat vájt a bicskájával. Az volt abban, a mit az első meglátásnál gyanított: lőpor.

Kivett belőle egy csipetet s a gyertyára hintette. Szépen lobbot vetett az. A lőpor szárazon maradt a viaszréteg alatt annyi sok esztendő óta.

Akkor aztán kigombolta a bekecsét, s lecsavargatta a derekáról a sokszorosan körültekert gyapotzsineget. Azt pedig hozzá kötötte ahoz a kanóczhoz, a mi ennek a hordónak az akonáján kicsüggött, a balkezével és a fogával. Akkor aztán megindult visszafelé, s a gyapotzsinórt maga után eresztve. Annak is épen ötszáznegyven sing volt a hossza. Mikor véget ért, akkor meggyújtá azt a végét a lámpa mécsénél. Azután kihúzta a hasítékból az ezüst óráját s megfigyelte rajta, mennyi idő telik el az alatt, a míg az izzó kanóczból egy singnyi végig parázslik. Épen egy percz. Hát már most ötszáz negyven percz hány óra? Ez sok volt az ő fejének. Majd megmondja a Mátyás mester.

Mire visszakerűlt a fülkéhez, már akkor készen volt a fal, csak a gömbölyü nyiláson simítgatott még a pallér.

Különös, hogy arra nem gondolt Gráczián, hátha a befalazott Páter Péter összebeszél Mátyás mesterrel az alatt, a míg ő odakószál, s ráveszi azt könyörgéssel, igérettel, fenyegetéssel, hogy hirt adjon felőle? Vagy talán nagyon is gondolt rá. Arra való a kanócz; meg még talán valami más is?

– Készen vagy, szógám? Mondsza csak, hányszor van meg hatvan az ötszáznegyvenben?

– No hát: hatszor kilencz ötvennégy: kilenczszer.

– Igazság az. Hatszor kilencz ötvennégy. Ezt az egyet soha se birtam megtanulni a kétszerkettőből. Tehát kilencz. Az épen elégséges. No, hát én is készen leszek mingyárt. Már most hát eredj fel, édes szógám, az ispánházba, fűtsd be a kandallót, terítsd meg az asztalt, rakd fel a vacsorát. Én egy kicsit itt maradok búcsút venni a «fiam uram»-tól.

A mint a mindenes eltávozott, Gráczián úr visszament a templomba, s a pénzes hordókat leszedve a szánról, egyenként áthengergeté a rejtek folyosón, s felállítgatá a befalazott fülke elé. Mikor mind valamennyi ott volt, akkor bedugta fejét a fenhagyott nyiláson.

– Üdvözlöm kegyelmedet, szerelmetes szép vejem uram, Páter Péter. Hát, hogy éli világát a lakodalom napján? Ugyan szép menyasszonyra tett szert kegyelmed, no mondom! De hát ne mondja, hogy «egy szál ruhában» vitte el tőlem az egyetlen egy leányomat; generosus apa leszek: odaadom a hozományát is, kiadom apai, anyai jussát egyszerre, hadd élje világát a maga kedvére. Van-e még több ilyen jó após a kerek földön, mint én?

Azzal kinyitotta az egyik hordót, a balkezével ráfektette a sebesült jobb karjára: nem gondolt a testi fájdalommal, betöltötte a csengő tallérokat a nyiláson.

Utána a többi hordók tartalmát, a mikben ezüst pénz volt.

– Idáig az anyai juss. Most jön az apai. Akkor az aranynyal telt hordókat vette elé, s töltötte belőlük a kincszáport a befalazott vő fejére.

Utoljára a pénzgarmada egész a két válláig ellepte a befalazott férfit, csak a feje maradt ki belőle.

– Miserere mei Domine! hangzott az élve eltemetett nyögése az üregből.

– Hahaha! kaczagott fel Gráczián. Hát talán még nóta is kell? Énekeljek is valamit? Tetszik ez? – Gemitus mortis dolores inferni, Circumdederunt me! – Talán jobban bevág ez: – Komáromba kell menni. Létánia fog lenni. Hej az én rózsám, a barát, Tartja a létániát! Hahaha! Nem kell belőle több! A másikból talán? – In paradisum inducant te angeli! – Óh ez nagyon keserves nóta! Sokkal szebb ennél az, hogy – Azért adtam egy petákot, Szeresd lányom a barátot! – Össze tudod-e rá verni a bokádat? Pedig mingyárt itt lesz a táncz; hallod-e a frissét? – et cum Lazaro, quondam paupere vitam habeas sempiternam! Hahaha, hahaha! Patientia-baráttáncz. – Kyrie eleizon! – Hahaha!

Azzal kezébe kapta a fáklyát, s a folyosón végig bandukolva, ott is rikácsolta a liturgiával kevert népdalt. Nincs a barátnak subája. Hideg a reverendája. Circumdederunt me!

Ördögi kaczagása volt az utolsó emberi hang a földalatti üreg éjszakájában.