A KASTÉLY BOLONDJAI.

Még az nap küldtek választ az úrnő levelére a Conventből: Páter Péter delegáltatik a jövendő patronus nevelésének magasztos munkájára. Holnap fogja installálni magát.

Páter Péter az új szerephez új jelmezt kapott. A tegnapelőtti kolduló barátot nehéz lett volna felismerni a mai selyempalástos, csattczipős alakban, a ki a hóna alatt egy roppant nagy kutyabőrbe kötött könyvvel közeledett a madocsányi kastély országút felőli bejárata felé. A kastély és a kolostor mintegy ezer lépésnyi távolban lehettek egymástól.

Annak a kastélynak a kapuját más ember sem igen szerette megközelíteni. Először is az udvar tele volt mindenféle fajta vadászkutyával s a sok kopó, agár, sinkorán, falkástul rohant a közeledőre s még a szekérről is lehúzta az embert. Azután meg az urfinak az a szokása volt, hogy a hajdujával, a peczérjével, a vadászával, meg a bolondjával együtt lesbe állt s az azon menőkre lövöldözött szélpuskával, fogadásból, hogy ki találja el annak a kalapját, vagy süvegét? az udvarban benn meg a pávakakas repült a látogató fejére s a szemét akarta kivágni. Minden ember és állat arra volt itt betanítva, hogy a jövevényt abajgassa.

Azon a napon, a melyen Páter Pétert várták a kastélyba, az urnőnek volt annyira gondja, hogy a szélpuskákat elzárja szerelmetes magzatja elől; a jézsuita kerek kalap nagyon alkalmas czéltáblának; a kutyák egy részét is átverette a hátulsó udvarba, csak a kopók, vizslák hagyattak künn; de maga még sem ügyelhetett rá, hogy az érkező kegyes atya kellő tisztelettel fogadtassék; mert épen akkor hozták neki hirül az erdőkerülői, hogy az éjjel a mitosini földesur egész csapat vadászszal átjött tutajjal a Vágon, sok szarvast, dámvadat összelőttek; a vadászokat, a kik ellenállni akartak, kikötözték a fákhoz s aztán az elejtett vadakat magukkal vitték. Az úrnő féktelen dühbe jött e hírre, rögtön futtatott kasznárok, ispánok után s rettenetes megtorlásra készült, fegyveres erőhatalommal. A madocsányi és mitosini várkastélyok között régi ellenségeskedés volt, a mit a földesurak saját rovásukra szoktak eligazítani; s hogy egyszer az egyik birtok leányágra maradt, csak annál rosszabb lett a viszony: az asszony még engesztelhetlenebb. Tehát épen ebben az órában annyira elfeledteté a hadikészülődés a páter jövetelét az urasszonynyal, hogy a megérkezőt nem fogadta a kapuban más, mint a kutyák és a bolondok: az utóbbiakhoz sorolva a kedves fiucskát is.

Kilencz kopó és vizsla rohant egyszerre a barátra, a mint annak a gyász-alakja a kapuban megjelent. A szerzetes azonban nem tett úgy, a hogy megijedt emberek szoktak tenni, előre-hátra tánczolva, kapkodva, a mi kész nevetség a nézőnek; hanem megállt szép csendesen a kutyák előtt; (magának is volt néhanapján ilyen vadászebfalkája) s mikor azok csaholva körülfogták, szétnyitotta előttük a nagy móles könyvet s aztán hirtelen becsapta. Arra a vadászkutyák azt hitték, hogy lőttek s akkor aztán a hány anynyifelé futott, keresni, hogy mit lőttek meg?

A barát pedig szépen besétált az udvarra.

A kis urfi, meg a hajdú, meg a peczér, meg a bohócz, épen labdáztak az udvaron.

– Ihol jön az instruktor! kiálta Matyi, a hajdú.

– Hogy nem ették meg a kutyák! szörnyűködött Petykó, a peczér.

– Hajitsd hátba azt a barátot! kiáltá a kis urfi a bohócznak. A labda épen annak a kezében volt, ha azzal odatalál neki a selyem palást közepébe, ott marad a sáros folt.

Herskó, a bolond, szót fogadott, a hogy mondták.

Hanem a barát fél kézzel elkapta a hozzá hajított labdát s úgy sujtá azt vissza a bolondhoz, hogy annak épen a pofáját találta el vele; még a medvebőr-süvege is lerepült a fejéről.

Az urfinak ez nagyon tetszett.

– Hisz ez derék barát! Gyere ide, te barát! Hát te tudsz lapdázni? Mi a fránya? Azt gondoltam, a barát csak imádkozni tud. Hát el tudod-e ütni annyira a lapdát, mint a Matyi? Erős legény ám a Matyi. Nézd, hová repült a labda? Majd az ablakot ütötte ki. Hadd lám, mit tudsz te?

Páter Péter fogta az ütőfát s úgy elütötte a lapdát, hogy az tul repült a kastély tetején.

Ezzel mindenkinek a bámulatát kivívta.

– Derék barát ez! mondá az urfi. Ezzel lesz jó játszani a longát, meg a métát.

– Hát méltóságod már diákul is tud? szólt Páter Péter, méltóságosurazva a gyereket, a ki őt csak tegezte.

– Diákul? Dejsz attul döglik a légy.

– Lám, pedig «longa» annyit tesz, hogy «hosszu», «meta» pedig azt, hogy «határkő.» Igy tanuljuk meg játszva a tudományt.

– Igazán?

– A tanulnivalót sárkánynak ragasztjuk, s sárkányozás közben ránk ragad a tudomány.

– Hát te sárkányozni is tudsz? Láttál már ilyen nagy sárkányt, mint az enyim? Látod, milyen vastag spárgán eresztjük fel. Ezt a spárgát a Matyi egy rántással ketté tudja szakítani. Mutasd meg Matyi.

– Az semmi sem; szólt Páter Péter s aztán ő háromszorosan összefonta a spárgát s úgy szakította azt ketté.

– Hüh! Ez már derék barát. Hogy híják diákul a sárkányt?

– Draco.

– Hát a papirost?

– Charta.

– Hát az abrincsot?

– Arcus.

– Hát hisz én akkor azt már mind megtanultam: drákó, kártya, árkus! Könnyen megy ez, Hersko.

– Könnyen is menjen: szólt bele a bolond, egy kis törpe, embertelen nagy fejjel, csunya torzpofával. Mert a méltóságos asszony megparancsolta, hogy az instructor egy esztendő alatt megtanítson az urfinak mindent; de úgy, hogy az urfi ne tanuljon semmit.

– Hát hisz ezt nem is szokták máskülönben; mondá Páter Péter. Az urfi mellett tartanak egy másik fiut, a kinek «virgácsfiu» a neve. Ha az urfi nem tanulja meg a leczkét, akkor a virgácsfiu kap helyette vesszőt.

– Ez a virgácsfiu te fogsz lenni! szólt nevetve a kis urfi, a kinek rendkívül megtetszett ez a pædagogiai rendszer. A barát pedig egészen megnyerte a kedvét ezzel a bevezetéssel.

A bohócznak legtöbb esze volt közöttük: az mindjárt észrevette, hogy ez az új ember őket régieket leszorítja a gyékényről: jobban ért a kutyához, mint a peczér, erősebb kezü, mint a hajdú s tréfásabb, mint a bolond. Valamivel meg akarta őt zavarni.

– Hát ezt a nagy bolond könyvet minek hoztad magaddal? kérdé, szétnyitva a folianst, a miből emberijesztő vad ákombákok rémledeztek a belenéző elé. Tán ezt is meg kell tanulni az urfinak?

– Nem fiam. Ezzel a könyvvel én ördögöket űzök.

– No akkor ugyan jókor hoztad ide. Eredj csak fel vele a méltóságos asszonyhoz; az most háromezer ördöggel van tele! Megpróbálhatod rajta, hogy mit tudsz?

Erre mind a négyen hahotával kaczagtak.

– No hát, eredj barát! kötődék vele az urfi. Ha mersz ilyenkor anyámasszony elé kerülni. Az tud ám még csak diákul, ha hozzá fog. No hát gyere barát, eredj barát!

S azzal mind a négyen közrefogva a tisztelendő férfiút, egyik húzta, másik tolta, úgy vitték a tornáczon, pitvaron, palotán keresztül, a merre a legnagyobb lármát hallották s aztán a mint egy teremajtó felnyilt s azon át hirtelen eléjük toppant az úrasszony, mind a négy futott szerteszélylyel s kiki bújt, szekrény, kályha, asztal mögé, ott hagyva Páter Pétert a terem közepén, a tűzokádó sárkánynyal szemtül szemben.

Az urasszony a sárga csizmája sarkával lökte be maga előtt az ajtót s a mint meglátta, hogy ott valami pap áll a terem homályos hátterében, nagyot toppantott a lábával.

– Soha jobbkor nem hozhatott ide barátot az ördög!

Azzal visszafordulva az ajtóküszöbből, folytatá félbeszakadt lármáját indulatos, rikácsoló hangon, hátat fordítva a szerzetesnek s kibeszélve a szomszéd teremben levőkhöz:

– Mit tátjátok a szátokat, mint a fakutyák? lóduljatok a hogy mondtam! kaszára, vasvillára minden jobbágy! lóra a darabontok! Rohanjatok, hajdú, vadász, paraszt, cum gentibus Mitosinba! Vigyétek nekik a veres kakast! ha pecsenyét loptak, tűz is legyen hozzá! üssetek rájuk, a míg részegek. Dobáljátok őket a kútba, hadd józanodjanak ki! Azt a négytornyú tyúkültetőt pedig mind a négy oldalán felgyújtsátok, ha mindjárt maga szent Flórián leszállna is könyörögni onnan a fülkéből. – Azt a beste Karaffiát, ha elevenen megkapjátok, a kútágasra felhúzzátok. Lélekadták! lóduljatok! menkő csapkodjon a sarkatokba! magam is veletek megyek! nyergeljék fel a lovamat! – No hát hol az a nyavalyás barát? mi a fittyengő fránya kell neki? hozza ide a pofáját!

Az úrhölgy arcza csattanó piros volt a haragtól, még a homlokán is veres foltok égtek, orrczimpái lüktettek, szemei úgy szikráztak, hogy nem is értek rá valakit megnézni, ajkai fel voltak duzzadva s mindenféle idomon át vonaglottak, a mi csak rút, még hozzá a haja is szétbomlott; veresbe játszó rőtbarna fürtök, a mik a halántékokon, göndör tincsekben egészen aranyvörösbe mentek át. A félrecsapott kontyára egy tarajos főkötő van feltűzve négy bogláros tűvel, a mik olyanná teszik, mintha négy szarva volna. Délczeg alakja csupa erőt és szenvedélyt árul el; emeli azt a viselet is, a hosszú, csípőn alul érő vállderék, kettős, dudoros ujjakkal, mind a derék, mind az ujjak két ujjnyi széles sárga és barna csíkokból összeállítva (valóságos tigris), a szabadon hagyott nyak és kebel körül, a merev, keményített csipkefodor helyett, hosszú felálló tollprémezet, csípőjén alul török áttört öv, beleszúrt tőrrel; szoknyája, nehéz virágos brokát, két oldalt tenyérnyi széles aranyhimzetü sávval, arany és ezüst érmekkel megrakva, a mik minden léptével csörömpöltek, s elől olyan rövid a ruhája, hogy mikor egyet rug maga elé haragjában, meglátszik a sárga csizma szárán felül a piros nadrág. Akkor is, mikor azt kiáltja:

«No hát mászszon elejbém az a barát!»

Páter Péter közelebb lépett s csendes hangon mondá:

«Áldás, békesség legyen e háztájon!»

E hangra egyszerre ijedten kapta el a kezét a tőr markolatáról a nő, a mit dühében öklébe szorított s aztán mind a két kezét a homloka elé tartá: tán hogy jobban lásson, vagy hogy arczát eltakarja.

A szerzetes egészen odament hozzá közel, s most már egész bizalmas hanghordással mondá:

– A harag árt a szépségnek nagyasszonyom. Cleopatra sohasem haragudott, azért maradt örökké szép. A düh eltorzítja az arczot, ránczokat örökít meg, bibircsókat támaszt a bőrön. Szép nőnek sohasem szabad haragudni.

A düh egyszerre elmult a nő arczáról; a csattanó pír lángja lelohadt, a homlok elsimult, az ajk visszahúzódott szépség-vonalaiba, a szikrázó szemek, megigézve, mint az álomjáró szemei, meredtek a beszélő arczára. Egy pillanat elég volt e csodálatos átváltozásra. A végszavaknál már mosolyogni is igyekezett.

Most már egészen odalépett eléje a szerzetes, úgy hogy a leghalkabban szólhatott hozzá.

– Aztán minő ügyetlen boszút gondolt ön ki asszonyom. Verekedést, gyújtogatást kezdeni. Hisz ez annak, a ki önt megbántotta, csak újabb mulatság lesz. Férfinak nem az a seb fáj, a mit karddal ütnek. Ha meg akarja ön azt az embert igazán torolni, a ki az éjjel az ön vadas erdejében vadászott: lövessen össze még egy csoport vadat, s küldje oda neki társzekérrel – ajándékba. Ezzel meg lesz az szégyenítve.

A nő arczán egyszerre, mint a kivillanó nap derült fel a mosoly.

– Igaz, igaz! mondá hirtelen, s a szemei ragyogtak az örömtől. Igy fogom őt megboszúlni. Ispán! sáfár! erdész! Menjetek rögtön az erdőre, lőjjetek még egy határ vadat össze, a mennyi egy társzekérre felfér; azt vigyétek mind Mitosinba. Mondjátok az úrnak, hogy köszöntetem: ha olyan nagyon ráéhezett a vadjaimra, tessék! küldök eleget: lakjék jól.

Minden ember elbámult ezen a rögtöni fordulaton, azok is, kik a bútorok mögé elbújva leskelődtek. Most már szentül hitték, hogy ez a pap ördögöket tud kiűzni. Arra való a hóna alatt az a nagy könyv.

– Anyámasszony, jaj, ne hagyja kend magát! ordíta, előrohanva az úrfi. Ördögöket űz ki kendből ez az átkozott barát! S azzal oda csimpajkozott az úrasszony két térdébe.

S ekkor az történt az úrfival, a mi még soha sem. Az «édes» pofonütötte. Azt a dédelgetett rajkót, azt az egyetlen fiúcskát, a szívtől szakadtat, a ki még csak egy «ne tedd azt!» szót sem hallott az anyjától soha, most egy valóságos csattanó pofonnal szentelte fel az édes.

A gyermek csak elbámult, megnémult: még azt is elfelejtette, hogy most sírni kellene.

– Takarodj, kölyök. Tekintsd őt apádnak! Csókolj neki kezet azonnal! – Kiálta rá az anyja s félig felemelt lába sejteté, hogy most mindjárt a csizmája sarkával fogja siettetni.

De a szerzetes közbe lépett.

– Nagyasszonyom; ön is tekintse őt fiának. Azzal lehajolt a gyermekhez s betakarta őt a palástjába, a ki aztán védelmezője ölébe borulva, elkezdett keservesen sírni. – Ne sírj gyermekem. Legyen bizalmad anyádhoz, ő téged szeret. Az anya ütése áldás a fiún. Fogd most a könyvet. Vedd át és vidd fel abba a szobába, a hol nekem lesz e házban rendeltetésem melletted őrködni.

Ez a megbízás megint úgy meglepte a fiút, hogy abbahagyta a sírást. A kiváncsiság elölte a keserűséget. Kapott rajta, hogy kezébe kerítheti azt a csodatevő könyvet, a minek betűitől úgy félnek az ördögök, mintha nekik kellett volna azokat syllabizálni, és keserves virgácsokat kapni érte. Szaladt a könyvvel; a három bolond utána, s a hol tehették, ott nagyot bámészkodtak annak a furcsa ábráin, a mik tarka szinekkel voltak pergamenre írva.