A PÜSPÖK LAKODALMÁN.

Történt ez időben Magyarországon, hogy egy püspök megházasodott. Olyan rendkívüli eset ez a papi nőtlenség behozatala óta, hogy párját hiába keressük a krónikákban.

Thurzó Imre, nyitrai püspök volt az, a kivel az a csoda megesett s történetét megörökíté pergamen, márvány és az emberi emlékezet. A magyar felvidéken a Vág mentén minden háznál őrzik ezt a szájhagyományt.

Thurzó Imre utolsó férfi sarja volt annak a hírneves őscsaládnak, mely Magyarországnak annyi nagy hadvezért s nádorispánt adott s birtokainak tömege egy kis királyság volt. A püspökkel el kellett volna enyészni a nevezetes nagy családnak. Ez pedig országos veszedelemnek tekintődött.

A pápa segített a bajon. Egy bullát adott ki, valóságos bullát, nem holmi brévét «Sub annulo piscatoris» (a halász gyűrüje alatt: a mi a brévék pecsétje volt), hanem a valóságos ólom függő pecséttel, a mit a pápaság czímere ékesít, s a mi (kegyelmi ügyről levén szó benne) sárga és veres zsinóron csüggött s abban a bullában dispenzálta Thurzót a coelibatus kötelme alól, oly módon, hogy megengedtessék a püspöknek megházasodni és e czélból lutheránussá lenni, ad hoc; tudniillik megengedtetett neki, hogy minden birtokaiban és méltóságaiban megmaradhasson: hanem a felesége szobájában, ott hadd legyen lutheránus.

A krónika és a szájhagyomány hozzá teszi, hogy a püspök nagyon bőséges hasznát vette annak a dispenzácziónak. Egy álló egész esztendeig tartott a lakodalma a szép Nyáry Krisztinával.

Még látható a nagy vendégterem a bittsei várban, a mit a püspök a menyegzőre építtetett. Maga a várkastély is ott áll még épen, barokk izlésű mélybevésett szoborművü főbejáratával, körülfutó folyosói a világ minden hőseinek óriás alakjaival tele festve. A lakodalmi terem maga szélében, hosszában aligha engedne a budapesti vigadó nagy termének, s ennek a közepén látható még most is a hálóterem fülke-oduja. Egy valóságos portale, négy karcsú korinthi oszlopon nyugvó. Az oszlopokra művészi faragványú inda-diszitmény kanyarg fel, zöld levelek, szőlők, keleti gyümölcsök, aranyozással, szines zománczczal ragyogók; a homlokzatán a két családi czímer, s a kettő között aranybetűkkel egy latin arany mondat, a mi szerető házastársaknak szól, megszivelendő regulaképen.

E ragyogó fülke nehéz brokát függönye mögött látták az úri vendégek estéről-estére eltűnni a boldog püspököt, boldog asszonyát vezetve kezénél fogva, s tust ittak az eltávozó után, mind addig, a míg egy napon magát az új szülöttet nem hozta elő a karján a boldog apa, bemutatva azt a lakodalmas seregnek. Az esküvőtől a keresztelőig ott tartotta a vendégeit.

Ez volt aztán az úr! Ez volt aztán a főpap!

Egy egész esztendeig tartott a lakodalom. Hogy nem fáradtak bele? Változott a vendégek csoportja. Hiszen egész esztendeig nem igen hagyhatja el saját úri házát, gazdaságát rendes módbeli ember. Hanem a vendégek csoportjai váltották fel egymást. Ma jött egy csata a Mátyusföldről, mulatott egy hétig, mikor az odább ment, felváltotta a másik a Hegyaljáról, a Bánátból, a távol Alföldről, még Erdélyből, Lengyelországból, Havasalföldről és Morvából is jöttek régi jó ismerők, úri nagy családok. Mert a ki abban az időben lakodalomba ment, egész úri családját, cselédségét, minden pereputyját magával vitte, hogy is hagyott volna akár kicsiny, akár nagy gyermeket otthon? Inasa, hajdúja, lovásza, kocsisa, kengyelfutója, udvari bolondja, dajkája, frajja, nevelője, udvari papja, iródeákja mind vele járt az, s társzekér vitte előre az asszonyi pompához való nehéz bagázsiát.

Zene is annyiféle volt, a hányféle a vendég. A lengyel urak elhozták a hires trombitásaikat, az erdélyiek a czigányaikat, a bánátiak a guszliczásaikat, a morvák a hegedűseiket, a nyiri pajkosok a csimpolyásaikat, s egyik banda a másikat váltotta fel asztal fölött és a mindenféle szövevényes táncznál, a mi akkoriban mind játék és társalgó képlet volt inkább, mint testrázó ugrabugra.

Míg a fiatalság, a ki hamarább beleún a hosszú étkezésbe, a terem egyik felében járta a fáklyatánczot, vagy a vánkostánczot, az alatt a másik részében a teremnek a terített asztal körül hordták még az inasok, apródok a végtelen étekfogásokat, szakácskönyv volna azoknak az előszámlálása; ott pattogtak a felköszöntések, a vidám zajban utat tört magának a fakó poéta latin epithalamiuma, vagy egy német minnesänger tréfás fescenninája; másfelől külön sátor alatt mulattak a meglett asszonyságok, s a melyiknek síró csecsemője volt, odavette, megszoptatta. Más asztal volt megint az úrficskák számára megterítve egy mellék fülkében, a hol azok jámbor nevelőik felügyelete mellett traktálóztak, vidám zsivajjal kiáltva a férfi-lárma és zenebona közé gyermek hangon a visító vivátot az asztalfőn ülő házigazdára és asszonyra.

Egy boltozat árnyékában húzódtak meg aztán a minden vidékről felsereglett barátok, szerzetesek; a kiket idecsődített a híre annak a nagy eseménynek, hogy egy püspök menyegzőt ül Magyarországon. Volt ott mindenféle fajta: nagyszombati veres barát, jászói præmonstratensis, diósgyőri paulinus, szepességi templomos, johannita, jezsovita, karmelita, mezitlábos fapapucsos kapuczinus. Azok egy társaságba ültek, s ott pokuláltak in honorem domini és dominæ. Ezek voltak a legállandóbb vendégek, úgy az órák mint a napok tekintetében. Számuk csak a szaporodás által változott.

De még azonkívül volt egy állhatatos vendége a bittsei kastélynak, a ki elejitől fogva ott ült a hosszú lakodalomban, mind egész családjával együtt. Ez volt a mitosini kastély ura Graczián úr.

Szép leányát is elhozta magával.

Azok az úrhölgyek ott a sátor alatt azt suttogták egymásnak, hogy azért időz olyan sokáig itten Graczián uram, hogy valamiképen nem tudná-e valami ifjú úrral a hoppon maradt Magdolna leányát összeboronálni? Dejszen nem kell azt már félteni, van annak már derék vőlegénye, a csinos lengyel, Berezovszky. (Ezen aztán nevettek.) No ha ilyennek teremtette volna az Úr Isten az első embert, Ádámot, bizony nem szakította volna le Éva anyánk azt a felpanaszolt almát a fájáról. Pedig, hogy somolyog az öreg vőlegény a halvány mátkájára, még a szemei is keresztbe állnak tőle! Nem restell a vén bolond a csámpás lábaival odaállni a tánczos ifjúság rendi közé, s ott hagyni az ivó asztalt; pedig hogy szomjazza a bort! De ha még jobban szomjazza a szép Magdolnának egy csókját! Azt pedig megnyerhetné, csak könyörülne rajta, hogy elvigye a vánkos tánczba. Akkor ott várhat itélet napig.

A vánkos-táncznak, a hogy az öregek emlékeznek rá, az volt a sorja, hogy a legdélczegebb ifjú tánczosnak egy selyemvánkost adtak a kezébe, (ezért selyem-táncznak is szokták nevezni.) Az elébb azt a földretett vánkost egy magában körüllejtette a zene hangjai mellett, s azután kezébe véve, kiszemelt a körben ülő ifjú hölgyek közül egyet, odavitte a vánkost annak a lábai elé s ott térdelt az előtt, a míg az egy csókkal bűnbánó helyzetéből meg nem váltotta, azután mind a ketten körüllejtették kézfogás közben a vánkost, a mikor aztán a hölgy vette azt fel, s viszont ő keresett fel a leventék közűl egyet, a ki elé letérdeljen egy csók váltságáért s folytatta azt a tündér lánczolatot tovább. Ilyen módon sok szivesen adott, vagy örömest eltűrt csók lett kicserélve egy estén a vánkostáncz alatt, gond levén arra is, hogy a nóta ne végződjék azon, hogy «hej szőke legény, barna lány csókolatlan maradtál!» A vén Berezovszky is ott dugdosta elő borvirágos pofáját, a mi úgy ragyogott, mint a napraforgó virága, várva, hogy majd megtessék valakinek; de biz azon még tisztességes özvegyasszonyok sem kaptak. Addig pedig, a míg őt valami asszonyféle bele nem viszi a tánczba, neki sincsen semmi jussa szép halavány mátkája elé letenni a vánkost, s annak a hófehér orczáján borostás szájával piros foltot hagyni. Az egész társaság össze volt esküdve ellene, hogy senki oda ne vigye eléje a vánkost.

S az úrhölgyek ott a sátor alatt azon nevettek minden este, hogy Gráczián úr a köszvényes lábával, Berezovszky mazúr a kertbe néző szemeivel, hogy lesik itt hűségesen a vánkos-tánczot.

Hej pedig más valamire lestek azok!

*

A szép Karponay Idalia ama nagy leczke óta egészen megváltozottnak látszott. Úgy tett, mint a ki valóban megtört, megadta magát. Egész udvarában alig ismertek rá. Mindenkihez szelid, leereszkedő volt; elhagyta a káromkodást; alig vette észre a hibát, kártételt a háznál, holott máskor mindent meglátott a szeme, s mikor már a nyelve csattant, akkor a tenyere is csattant. Ellenben minden reggel eljárt a templomba, a misére, s csendesen ült a nagy családi karszék faragott mennyezete alatt és ájtatoskodott. Hogy mindez mirevaló volt, azt nem tudta senki. Talán csak Páter Péter. A jezsovita barátoknak is nagyon megjavult az állapotja ez idő óta: egyik ajándék a másikat érte. Virágvasárnapjára épen egy pompás oltárterítővel lepte meg őket, melyet, úgy mondták, hogy saját kezeivel himezett légyen.

A Cupidó úrfiból is egészen új ember lett Páter Péter kezei alatt. Hallották őtet fenhangon tanulni könyvből, a helyett, hogy pajkos nótákat dalolt volna; nem kisértette magát tizenkét kutyával a falun keresztül, uszogatva azokat rongyos emberekre, hanem szépen kezenfogva sétált a nevelőjével, s fogadta jámbor «mindörökké ámennel» a «dicsértesséket». Szegény embereknek tarsolyából filléreket osztott s vasárnap délelőtt ő ministrált a pontificáló papnak, s nem vegyített többé kénkövet a tömjén közé a füstölőbe. A körmönfont káromkodásokat felváltotta latin mondatokkal s kezet csókolt a nálánál nagyobb embereknek. És ime, ez mind a Páter Péter érdeme volt; fel is lett jegyezve az ő előnyére a convent előljáróinál s még a provincialisnak is be lett jelentve ez új papnak ritka malasztos működése.

Idalia asszony huzamosb idő óta megszünt ostromolni szive indulataival elvesztett bálványát; a gyermekét pedig egészen annak a gondjaira bizta; nem látták egymást egyébkor, csupán az asztalnál.

Összeesett ezzel a megfoghatlan nagy változással az az idő, a melyet a püspök lakodalma betöltött. A mitosini uraság egész családostól odament, ott ragadt, s ez idő alatt Páter Péternek nem volt miért a földalatti rejtekútat lopva felkeresni; otthon lehetett éjjel nappal a növendéke mellett, a kinek azóta, hogy a bolondjait távol tartotta tőle, s józan, egészséges életmódhoz szoktatta az eddigi eszeveszett divatlankodás helyett, egészen megjött az a rendes álma, a mi gyermekeknek szokott lenni, hogy a hol leteszik a fejüket, ott ébrednek fel, s alusznak nevető szájjal.

Vádolta ugyan egy kissé a belső biró, hogy ebbe a nagy gondoskodásba némi önzés is vegyült: mert az ő rá nézve is kecsegtető volt, hogy most már nem hált a gyermek szobájában még Herskó a bohócz is, a ki sokáig ébren tudott maradni, s a míg a kancsó fenekét meg nem látta, addig a szeme le nem ragadt. Most azonban nem kellett erre várnia Páter Péternek. A vasárnapi éj egészen az övé volt. A mint Cupidót lefekteté, siethetett a rejtekút bejáratához, s beszélhetett hosszasan vigasztalan kedvesével, a ki arája is volt, özvegye is volt.

E bübájos vasárnapéji találkozásoknak azonban egyszerre véget vetett az egész Likavay család elutazása Thurzó lakodalmára.

Ez utrakelés olyan véletlenül jött, hogy a két szeretőnek össze sem lehetett beszélni, hogy mihez tartsák magukat?

Tudtak egymásnak izengetni galambpostával, innen is, túl is, apró levélkékben tudósítva egymást: de ezuttal a postagalamb is elmaradt Mitosinból; csak a csacska bolondtól tudta meg Páter Péter, hogy hová utaztak el? a püspök lakodalmára: hogy az el fog tartani egy egész esztendeig, s az alatt abból annyi lakadalom lesz, hogy új borig megnyujtja a farsangot. A vendégseregben a hány hajadon van, az mind menyasszonyfővel távozik el onnan. A búbánatos Magdolnára is ott vár az ő vőlegénye, a dúsgazdag Berezovszky.

Páter Péter nagyot fohászkodott magában: bárcsak még egyszer láthatná őt.

Pedig hát papnak nem szabad ilyen tiltott öröm után felsóhajtani! El is vette a büntetését.

Mert mikor folyvást olyan nyugtalanul vert a szive arra a gondolatra, hogy vajha még egyszer megláthatná kedvese holdsugaros arczát, hát egyszer csak megkapta e kivánságára a legmagasabb placetumot; de nem volt köszönet benne.

Egy napon (lehetett már akkor harmadik hava is a Thurzóék lakodalmának) azt mondá neki Idalia asszony:

– Páter Péter. Az egész világ ott járt már Bittsén, a püspök híres lakodalmán: csak még mi nem vettünk részt benne. Pedig anyám után nekem is rokonom a püspök, azonfelül bérmáló atyám is volt. Eddig is neheztelhet már reánk, hogy felé sem mentünk. S bizony igaza is van. Nekem pedig van egy szép igazgyöngy nyaklánczom, a mi nagyon fog illeni a szép új menyecske nyakára. Azt elvigyük nászajándékul magunkkal, s ott maradunk, a míg ki nem vernek. Te is eljösz a kis fiúval. Hadd lássa meg az is azt a pompát, a milyent soha sem lát többet az ő életében.

Igy kapta meg Páter Péter, a miért olyan igen sóhajtozott.

De nem hogy megörült volna ennek, sőt inkább nagyon is elrémült rajta. Thurzó Imre lakodalmán össze kell majd találkoznia azzal az egész elhagyott világgal, a melyben nehány év előtt még olyan nagyon otthon volt. A szenvedés talán változtatott valamit arczvonásain, meg a hosszú szakál is, a mit lovag korában nem viselt, s ha a csuklyát homlokára húzta, fél arcza takarva volt vele. Aztán kinek a szeme akadna meg egy jámbor baráton, a ki félrehúzza magát egy szögletbe s nem lábatlankodik? A hajdan ismerős szép hölgyek odább fogják húzni az uszályaikat, hogy hozzá ne érjenek a csuhájához, s a vidám czimborák akár keresztül bukjanak benne, még sem veszik észre. Hanem lesz ott egy, a ki minden bizonynyal meg fogja őt ismerni, s jaj neki, ha elsápadásával elárulja, hogy ráismert: Magdolna. Csak ezen a helyen ne találkoznának a szemeik egymással!

Nem lehetett másként tenni. Páter Péternek kisérnie kellett urasszonyát Bittsére a hirhedett lakodalomra. Az úrhölgy is magával vitte egész udvartartását. Azt épen úgy fel kellett annak magára szednie, mint a selyem ruháit és az ékszereit. Egyetlen fiát pedig épen nem hagyhatta el magától. Az a legfőbb ékszere egy magyar nőnek. A többi uraságok is magukkal viszik gyermekeiket, s azé a nagyobb dicsőség, a kinek a fiacskája egy szó hiba nélkül el tudja mondani a szép köszöntőt, a mire a hopmester betanította, súgás nélkül.

Az utazó nászsereg szerencsésen érkezett meg Bittsére Liptóból. Még akkor hat napi út volt odáig, csikorgó télben, rövid napok, ködös idő mellett.

A bittsei kastélyba késő este érkeztek meg a madocsányi vendégek s az első éj az úti fáradalmak kipihenésére volt szánva.

Másnap Idália asszony udvarlást tett fiával és Páter Péterrel a főúri párnál.

Thurzó Imre bámulatos emlékező tehetséggel birt, mikor Páter Péter nevét hallá, a fölötti bámulatát fejezé ki, hogy ő ilyen nevü szerzetest soha sem erősített meg a püspöksége alatt, holott Madocsány az ő diœcésiséhez tartoznék. Páter Péter azt felelé neki, hogy megerősíttetését a rend provinciálisától nyerte. És ezzel aztán egészen magára vonta a magyar főúr és főpap neheztelését; a jezsuita rend provinciálisai sokszor bitorolták a főpapok, sőt maga a pápa előjogait is. E bemutatás pillanatától kezdve «megjegyzett ember» lett a bittsei várban Páter Péter. Azt ő csak szerette. Legalább nem alkalmatlankodott neki senki a barátkozásával. Ott ülhetett még a többi barátok között is az asztalnál, a nélkül, hogy valaki jó appetitust kivánt volna neki a lakomához. A jezsuitákat a többi rend szerzetesei is irigy szemmel nézték.

Csak egy lélek ragaszkodott hozzá, Cupidó úrfi: az aztán ott is csüggött mindig rajta. A milyen pajkos, szilaj volt a gyermek addig, a míg az anyai szeretet elkényeztette, oly ijedező és hunyász lett, a mióta a képzelgését megtöltötték azok a rémképek, a miket az anyjának fenyegetése s a bolond meséi költöttek fel benne. El nem lehetett őt csalni a barát csuhája mellől.

Hej pedig de pajkos ficzkó volt még csak ezelőtt egy esztendővel is! Arról volt nevezetes, hogy a hová az anyja magával hordta mulatságba, a dévaj urak mindenféle csintalan verseket, nótákat tanítottak be neki, s aztán mikor együtt volt a hölgytársaság, azt mondták neki: «no kis Cupido, mondj egy szép verset, danolj el egy szép nótát», az nem is kérette magát, hanem felugrott az asztalra s onnan szavalta és danolta el azt a tréfás dolgot, a minek a hallatára fülig pirultak a hölgyek, némelyik kaczagott rájuk, a szemérmesebbek elfutottak az asztaltól: Idalia asszony pedig végül az ölébe vette a kis csintalant s csókjaival jutalmazta. Ennek a virtusnak vége. Nem tud már csintalan dalokat a kis Cupidó, a mióta Páter Péter a nevelője; ellenben olyan szégyenlős lett, hogy még csak annak a kis köszöntő versnek az elmondására sem lehet semmi igérettel és fenyegetéssel rávenni, a mit odahaza már olyan jól tudott elmondani, mint a karikacsapás.

«No majd később», azzal vigasztalja magát Idália.

Lesz idő az ottmulatozás alatt; több vele egykorú gyermek van a násznéppel együtt a kastélyban, majd ha azokkal összebarátkozik, megjön a bátorsága.

De nem barátkozott össze. Ha egy-egy korabeli fiúval összetalálkozott, legelébb is azt kérdezte tőle: «te! nem fenyeget téged az anyád azzal, hogy megöl?» A hozzá való kis leányok közé pedig épen nem szeretett keveredni: tavaly még kergetőzött velük, s valamennyit kis feleségének nevezte: most meg egy hajdani kis ismerőstől, a ki czukorsüteménnyel kinálta meg, azt kérdezte: «hm: nincs ebben méreg?»

Idália asszony pedig mulatott a vigadókkal. Az özvegyi fátyol rég leszakadt már a kontyáról; részt vehetett a tánczban. Nem is unta mellette magát senki: tudta a szót adni, s magát Thurzót is gyakran megnevetteté csipős ötleteivel. Mikor esténkint belépett a terembe, pompásnál pompásabb öltözetekben, rögtön udvar támadt körülötte hízelgő leventékből, a kik közé nem egy szürke üstökű dalia is keveredett, a kinek volna még kedve két özvegységnek egy házassággal egyszerre véget vetni.

Csupán egy csoport vendég látszott visszahúzódni mindannyiszor onnan, a hol Idália asszony megjelent. Ezek voltak a mitosiniak. – Ha ahhoz az asztalhoz ült le Idália, a hol Graczián volt, az apa egy szót súgott a leánya fülébe, arra az fölkelt, félre ült, nemsokára követte Gráczián úr; s utánuk ment a lengyel s a többi hozzájuk tartozó atyafiság. Idália pedig csak azért is bosszantotta őket. Akkor volt leghangosabb kedve, mikor Graczián úr haragtól szikrázó szemeibe nézhetett, s kaczér mosolyával kereszttűzbe vette a lengyel vőlegényt, hogy annak az arcza vörös lett tőle, mint a sült rák.

Egy este, asztalbontás után, ismét tánczra kerekedett a társaság virága: az erdélyi czigányok húzták a láb alá valót. Thurzó nejével együtt ott mulatott még s hagyta mulatni a násznépet; a mulatság annál zajosabb lett: a borozó asztaloknál áldomásoztak, az asszonyok mesélgettek, a barátok a fülkében dalolták a kegyes zsolozsmát.

Igazán quadrál a nóta is a baráthoz: «ne legyen nőnemű, ne legyen hímnemű, csak semleges nemű, ilyen az isteni bor!» Neutrius generis mind a jó bor, mind a jó pap!

A vén Berezovszky most is a tánczosok karéjában őgyelgett. A mazúrban, fáklyatánczban volt is elég része, a hol toporzékolni, meg rikkantani szükség; hanem a vánkos tánczból, a hol csókolózni is szoktak, mindenkor kimaradt. Pedig majd felfalta a szemeivel a szép Magdolnát.

Két pár szem ügyelt rá. Az egyik onnan a barátok asztalától. Egy ifjú szerzetes, a ki lehajtott fejét tenyerébe hajtva, szeme elé húzott csuklyája alól néz ki sovár tekintettel a mulatozó világra, ölébe hajtva egy alvó gyermeknek a feje; előtte az öblös billikom, a miből csak szörpölve szopogat néha, inkább hogy kiszáradt nyelvét, ajkait nedvesítse vele, mint hogy mámorba fojtsa a lelkét.

A másik pár szem pedig Idáliáé. Még mikor a tánczban forog is, nem veszti el a szeme elől Berezovszkyt, kiséri annak az epedő tekintetét Magdolna felé, s odavág a kacsintásával a félrehúzódott Páter Péter után, s egy-egy gúnyvillámot lövell a dühben forró Gráczián szeme közé. Ő mind a négynek a szivében olvas, s pokolbeli kedve volna mind a négybe négyféle mérget önteni. Egyikbe ilyet, a másikba amolyat: ide őrültséget, oda halálijedelmet, amoda dühöt, szerelemféltést, egynek megvetést, másnak kétségbeesést, a harmadiknak szégyent: valamennyinek olthatlan pokolégést.

Páter Péter még a tenyerét is a szeme elé tartja árnyékul, mikor azt kell néznie, hogy viszik kedvesét a deli ifjak a tánczba. Némely táncznál csók a váltság. Ártatlan szűz csókot ki venne rossz néven? Játékszámba ment az hajdani időkben. Senkire sem féltékeny a délczeg leventék közül; de olyankor a vér forr az ereiben, mikor azt látja, hogy a vőlegényül szánt kéjvadász hogy kapkod a mellette ellejtő karcsu alak után, aki tündérkönnyen, szemérmes negéddel siklik ki ölelési szándéka elől. Hajh, ha most ő volna a leány tánczosa, milyet ütne a kapkodó kezére! Bekapná tudom, ha szurkos volna is! Hogy nem tud a tánczosnéjára jobban vigyázni az a kölyök! Nem is jól járják a tánczot. Mikor még ő ott volt, egész máskép ment az. Majd megmutatná ő, csak az a kámzsa ne volna rajta.

Még eddig olyan jól félre tudta magát húzni a vendégsürgés-forgás forrójából, hogy Magdolnával egyszer se találkozott össze. Arra ugyan akár szemben jöhetett volna, mert az a pilláit fel nem szokta emelni, a míg meg nem szólítják.

Következett a selyemtáncz.

Soha se tudnám megmondani, hogy miért tánczolták ezt arra a nótára, hogy: «Zsidó! Zsidó! mi van eladó?» Áll, hogy arra tánczolták. Ez a gúnyolódó, kihivó, egyhangú melódia volt az, a mely mellett a selyem vánkos vándorolt a tánczkör egyik oldaláról a másikra, s e mellett kérték és adták a csókot. Pedig hát a csók nem eladó, csak cserébeadó.

A selyem vánkos végre Idália kezébe került. Sokáig kellett rá várnia, mert a fiatal tánczosoknak az a szokásuk, hogy mindegyik a szive választottját keresi fel a csókkölcsönért, várnia kellett, a míg egy fiatal legény válik ki a sorból, aki még nincs elmátkásodva, s a ki ő rajta nem lát egyebet, mint azt, hogy szép asszony. Idália megváltotta a térdeplőt. Akkor aztán az volt a táncz sora, hogy az egyedül maradónak ki kellett állnia a középre, s míg a zene ütenyére maga körül lejtett, valami olyanformát, minő a bajadérek táncza, azalatt a szemeivel mustrát tartott a körüle körben összefogózva rajzó tánczos koszorú fölött, hogy melyiket válaszsza ki magának.

Előre nevetett magában.

Odavágott a szemével Berezovszkyra, egy olyan bűbájos kacsintással, hogy annak a két szeme még jobban keresztbe állt tőle s aztán két csipőjén ringatva deli termetét, oda oldalgott eléje s ott letette a vánkost.

Ilyenkor felbomlik a kör, s a kiválasztott magára marad.

Berezovszky fülig veres lett az örömtől, szemei ragyogtak, de nem az eléje térdeplő szép asszony szemébe ragyogtak, hanem az átellenben álló halavány jegyesre. A bajuszát előre kétfelé törülte a kétféle csókhoz. Az első csak a felszabadító csók; de a második lesz majd a lefoglaló.

Magdolna is elérté ezt az ácsingózó tekintetet, s az arcza egész a homlokáig elpirult miatta.

Páter Péter öklében laposra nyomódott össze az ezüst pohár, s mind szétömlött belőle a bor az asztalon.

– Quid habes! kiáltának rá a conviva barátok.

Azonban mielőtt Berezovszky odahajolhatott volna Idaliához, hogy megcsókolja, egyszerre csak ott terem kettőjük között Likavay Gráczián, s a hosszú mente ujjánál fogva visszarántja a lengyelt nagy durván.

– Megálljon kegyelmed! Az én jövendőbeli vőm nem csókolhatja meg ezt az asszonyt itten!

Idália dühösen ugrott fel térdéről s a kontyára ütött tenyerével.

– Eb ura a fakó! Vagyok asszonynak olyan asszony, mint a milyen férfi kegyelmed férfinak!

– Az vagy! özvegyasszony, a ki megölte az urát, s aztán magához vette a szeretőjét, ott él vele együtt, ott tartja a házánál, barátnak öltözve. Itt ül most is a drága madár, még a gyereket is az ölébe adta, hogy hadd szokja meg az apaságát! Hát nem a te szeretőd ott az a barát la?

Azzal odaugrott a szerzetesek asztalához s lerántotta Páter Péter fejéről a csuklyát.

– Tessék hát nevetni! Ki hát ez a barát? Csorbai Tihamér! Szép asszonynak latra, baráti ruhában! Hahaha!

Hahaha! Hahaha! hangzott a rengeteg nagy terem a feltörő hahotától. Minden ember ráismert egyszerre az eltünt, holtnak hírlelt Csorbai Tihamérra.

Dehogy halt meg! Beállt szép asszonyt szolgálni.

Páter Péter ott állt az egész kaczagó, csúfolódó vendégsereg közepett. A széket, a melyen ült, jobbjába ragadta, s ha most azzal nekivadul, emberhalál lesz itt!

– Petre! hangzott ki a zsivajból Thurzó Imre hatalmas szava. – Pap vagy-e, vagy lovag?

Az ifjú keze aláhanyatlott e szóra, lehajtá fejét.

– Akkor távozzál innen! Jaj a botránykoztatónak!

Erre a buzdításra a barátok sem voltak restek: hirtelen leoldották a köteleket a derekaikról s elkezdték a kitaszított vendéget azokkal agybafőbe verni, szidva őt diákul és görögül.

Páter Péter csak arra ügyelt, hogy a gyermeket ne érje ütés, a kit csuhájába takargatva vitt ki magával sietve a vendégsereg közül; azt sem látta, hogy aztán mi történt? Azt sem látta, hogy az a halavány leányzó hogy akart feléje rohanni? miért? tán, hogy megvédje? tán hogy szégyenében osztozzék? de apja megragadta őt durva kézzel s odaveté Berezovszky karjai közé:

– Ottan van a helyed!

Az a másik, az a szép fúria pedig villámló szemekkel, fogairól felvicsorított ajkakkal állt szembe Grácziánnal, rőt haja kiszabadult a fejkötő alul, melynek bogláros tűi rengettek a fején.

– No Likavay Gráczián! Ráemlékezzél erre az éjszakára. Egyszer már megforgattam a szivedben a kést, megforgatom még másodszor is, de abba tudom, belehalsz!

Azzal kirohant a teremből, jobbra-balra taszítva, a kik nem álltak elég gyorsan félre az útjából. Mikor Thurzóék előtt elment, odafordult nagy dérdurral.

– Köszönöm a vendéglátást, püspök uram, püspökné asszonyom. Ennyivel vagytok jobbak, mint más!

S fittyet vetett az ujjaival.

Még abban a minutában, késő éjjel elhagyta egész úri kiséretestül együtt a bittsei várat. Fáklyákkal utaztak odább, farkasordító kegyetlen téli éjszakában.