MILYEN VERES A POKOL FIRMAMENTUMA.

A délutáni vonattal tértem vissza. Hét óra tájon értünk Fehérvárra. Kérdeztem a pinczértől, nem érkeztek-e még a fővárosból esti lapok? De igen. Hozott is egyet. Az indóházban már sötét volt. Majd elolvasom, ha a vonat kirobog a szabadba. Hiszen nem sietős, nincs háboru.

Alkonyat felé a szél felverte a felhőket, a lemenő nap olyan vörösre festé az egész eget, mint ha meg akarná mutatni, hogy milyen lesz egyszer a pokol, a minek a firmamentuma nem kék, hanem skárlát és bibor? Nekem az is tetszik.

Hát lássuk, mi van a lapban?

Az ég lángvörössége még a betüket is pirosra festi. A kocsi rázkódásától tánczol előttem a sorba szedett huszonnégy kis ördög, a kiből a világon minden jó és minden rossz kitelik.

Az ujdonságok végén, ritkított sorokban állt ez a legujabb napihir:

«Borzasztó robbanás. Egyikében a külvárosoknak, némelyek szerint a Terézvárosban, más tudósítás szerint Uj-Pesten, ma 1 és 2 óra között irtóztató robbanás történt. Némelyek azt mondják, hogy petroleum-raktár repült a légbe; mások szerint egy tüzijáték-készítő műhelye robbant volna fel; egy ujabb versió nyomán egy waggon dynamitszállítmány explodált a pályaudvaron. Lapunk nyomda alá bocsátásakor még nincs biztos tudomás a rendőrségnél, hogy hány emberélet esett áldozatul?»

Mintha magamat is elragadt volna az a forgatag, a mivel a robbanás embert, házat, tüzet, hamut, testet, lelket felsodort az égbe: – elszédültem. Azóta kezdődik ez a görcsös szívdobogásom, a mi sokszor úgy megkinoz, s elébb-utóbb meg fog ölni.

Az eszem megállt, egész lelkem elzsibbadt: nem tudtam gondolkozni. Valami nagyon vékony reménysugár, mint a felhőből kitörő napküllő, rémlett egy ideig ebben a lelki sötétben: «Hátha nem az ő tanyájuk volt az? Hátha ő nem volt akkor otthon? Nappal nem szokott otthon lenni. Az a tüzóra lehetett úgy tempirozva, hogy akkor gyujtson, mikor nincs senki honn. A lemenő nappal ez a sugár kialudt.

Nem láttam mi történt és mégis tudom.

Nem lehetett annak más megoldása.

Ha Isten volnék, sem tudnék neki más tanácsot adni.

Egy tiszta lélek, a ki oda van dobva a sár közepébe, a mitől irtózik: üldözve mindenkitől, a ki neki védelemmel tartoznék. Körülkerítve, mint a vad, hogy semmi kijárása ne legyen, mint a förtelem útja. A lába alatt a műhely, a hol a pokol kotyvadékát főzik, a mit neki kell megnevezhetetlen rémtettek tervezői számára széthordani, szívében jéghideg rettegéssel, arczán égető arczpirulással, nem találva emberi szívet sehol, csak kutyaszívet, a miben nem szerelem lakik, csak állati vágy! És aztán mikor ez a kétségbeesett teremtés talál egy lélekre, a kiről azt hiszi, hogy jobb a többinél, a ki őt megérti, megszánja, de magáévá nem teheti. És mikor annak az egynek a lelke felindulásában kimondja ezt a szót: «ne jőjjön oda hozzám; mert én önt szeretem!» És mikor ott van a feje alatt az a gép, a minek egy ország nyugalmát kellene felháborítani, és az óra, a mely akkor üt, mikor itt az ideje elhagyni a földet: nem így kell-e annak következni? Hogy ne várja be azt a pillanatot, a midőn az az ember, a kit rajongó hite egy angyalnak festett, egy a földi sárból, szennyből kiragadó nemtőnek, úgy talál megjelenni előtte, mint egy dæmon, a ki azt mondja neki: «most jer velem abba a tűzbe, kárhozzunk el együtt!» S aztán semmivé tenni magát is, azt is! – Megsúgott neki a sejtelme valamit s az elég volt. Megértette, hogy visszatérek s elmenekült előlem oda, a hová nem mehetek utána.

Alig vártam meg, hogy a vonat megálljon Budafoknál, siettem át a propellerrel Pestre. Ott a legelső bérkocsisnak megmondtam az utcza nevét, a hová menni akarok.

– Oda most nem mehetünk, az el van zárva katonasággal, ott történt ma délben a robbanás; a tűzoltók egyre dolgoznak.

– Tehát menjünk odáig, a meddig bocsátanak, onnan majd megkisértem gyalog tovább hatolni.

Az ég ez alatt feltisztult; a szél lecsendesült, a tele hold teljes fényében ragyogott alá a foszladozó felhők közül, a miknek némelyike úgy hasonlított egy, hosszú éjköntösét maga után úsztató alakhoz, a nyomába siető puposhátú szörnyeteghez, meg a kettőjük közé furakodó idomtalan gnomhoz.

A sugárúton túl, valahol a «Két szív»-utcza elején meg kellett állani a bérkocsinak. Katonaság volt felállítva a közlekedés elzárására.

Nehány szó, a mit a vezénylő tiszttel váltottam, megszerezte számomra az engedélyt, hogy gyalog tovább hatolhassak.

Nem kellett kalauz; ismerem én már e tájon a járást.

Mentől közelebb jutottam a czélhoz, annál érezhetőbb lett az a nehéz, lélekzetfojtó bűz, mely elülte a léget.

Egy utcza kanyarulatánál aztán előttem állt az egész borzasztó látvány.

Nem egy utcza! de három volt halomra döntve. A házak, mint a kártyavárak, egymásra lapítva; gerenda, tégla, vályog-tömeg, palánkok, kifacsart fák, felfordított üstök, gépdarabok, tonnák, vaskürtők, butorok egy őrült tömkelegbe egymásra hányva, a mi közül lomha, nehéz, fehér füst bűzölgött elő. Kert, utcza, házsor mind egyenlővé téve.

Az összelapított Sár-Ninivé közül egyedül magaslik ki a Veres rózsa vendéglője; minden ajtaja, ablaka összezúzva, égnek emelt szarufáival s szétzilált léczezetével úgy tünik fel, mint egy szörnyeteg, a ki felborzadó hajjal s tátott szájjal és szemekkel bámul a rémület országa közepébe.

Nagy csendesség van. A tűzoltók nesztelenül takarítják félre a kuszált romhalmazt; csak a jeladó trombita-szó hangzik fel az éjszakában. A fáklyák kutatva világítják meg a romlás részleteit.

A Veres rózsa kapuja előtt hever egy sarkából kiszakított félajtó, egyik oldala korommá perzselve a lángtól; a másik oldalán valami krétával felírt mondat kezdete látszik még: «ez a szoba szentély…» a többi le van törülve.

A tűzoltók trombitája meg-megszólal csendesen. A bámuló nézők suttogva kérdezik egymástól:

«Vajjon mi történhetett itt?»

«Azt senki sem tudja.»

… Én tudom…