A FÖLD ALATT.

Egész nap észre lehetett venni Páter Péter arczán, s minden tevés-vevésen, hogy szokatlan izgalmak láza gyötri. Reszketett, ha Idalia diadalmas arczával találkozott. A nő azt hitte, hogy tökéletes győzelmet ül. Ezt a zavart tekintetet, ezeket az átabotába ejtett szavakat, ezt a balogsüti módot, mind annak vette, hogy a férfi lelke utolsó vonaglásaiban küzd már; még egy kegyelemdöfés s büszkesége, fogadalma mind kiszenvedett.

Este csak hármacskán vacsoráltak együtt. Szinte szokatlan volt a sok napi folytonos vendégeskedés után így egyedül maradni. Jól szokott az ilyen egyedül maradás esni, az egy családhoz tartozóknak. Férj és feleség olyan örömmel mondják egymásnak: «De szeretem, hogy itt voltak, de még jobban szeretem, hogy elmentek!»

Vacsora után a cselédeit mind aludni küldte Idalia. A gyermeket átviteté szobájába, hadd alugyék. Csak kettecskén maradtak.

A nő hárfája mellé ült és énekelt. Égről, paradicsomról, szerelemről, Páter Péter lelke pedig nem ott járt, a hová ő hivogatta.

A nagy fali óra tizenegyet ütött már. Páter Péter mintha parázson ült volna. Fölkelt a helyéről s nem várta végit a dalnak, pedig az épen arról szólt, hogy:

– Nyugalmas éjt!

– Már eltávozol? – kérdé Idalia elbámulva.

– Holnap lesz mingyárt.

– Azt vártam, hogy ha holnap lesz, akkor elmult a vasárnap s te válaszolni fogsz a kérdésemre.

– Az első vasárnap ez: én két vasárnapot kértem.

A nő összevonta szemöldeit.

– S neked oly hosszú idő kell, hogy leszámolj a földfelettiekkel?

– S a földalattvalókkal!

Páter Péter akarva nem akarva igazat mondott.

A nő lelkét egyszerre egy gyanú vésztüze lobbanta át.

Az nem lehet, hogy férfi ily jégbálvány maradjon! Ennyi szerelmi csáb, ennyi inger, elárúlt szenvedély varázsa ellenében. Ez az ember mást szeret. Csak az maradhat ilyen halott, a ki már egy más világban él s ott idvezülve van.

Szelid mosolyt hazudott az arcza.

– Hát neked is nyugodalmas jó éjszakát. Hanem már most arra kérlek, légy kegyes a kis fiamat ismét magadhoz venni éjszakára. A mióta nálam hál ismét nagyon rossz álmai vannak; te jobban tudsz vele bánni. Legyen nálad éjszakára.

Páter Péter arcza elárulta a nyugtalanságát. Ez most őt ismét késleltetni fogja a Magdolnával találkozásról.

– Jól van. Átviszem magamhoz – monda nyugalmat erőtetve.

– Mingyárt áthozom őt magam ide.

Idália hálószobájába sietett, s felköltötte Cupidot, ki egy gyermek-nyoszolyában ott aludt az ágya mellett.

A gyermek ijedten riadt fel álmából.

– No, mi az? meg akarsz ölni megint?

– Nem téged, nem. Kicsikém, angyalkám. Hogy akarnálak?

– Hiszen megint olyan képed van, mint mikor azzal fenyegettél, hogy a tűt a fejem lágyába szúrod.

– Álmodtad azt. Jőjj kis babám. Ma a jobb atyáddal hálsz, a Páter Péterrel.

– A Tihamérral? Hát hídd őt ide! Neki könnyebb ide jönni alunni, mint nekem odamenni ő hozzája.

– Szót fogadj, ha rossz képemet nem akarod látni! Mert mingyárt kidoblak!

Erre Cupido elkezdett sírni.

Ha a gyermeket az előálmából felköltik, s akkor az agyonsírja magát, akkor aztán úgy kimegy az álom a szeméből, hogy két óráig sem lehet elalvásra bírni.

Tudta azt Idalia jól.

– Hallgass ide kicsi fiam. Te jó, okos kis fiú vagy s én a te jó anyácskád vagyok, az is leszek mindig, ha szót fogadsz; mindent megadok neked, a mit kivánsz. De megkínozlak, koplaltatlak, rongyban járatlak, ha én nekem kedvemet nem teszed. Te kis okos. Tudod te jól, hogy Páter Péter nem az, a kinek látszik. De hogy jókkal van-e, vagy a rosszakkal, az ám a nagy kérdés. Látod, azt csak egy ilyen jó kis gyerek tudhatja meg, a milyen te vagy. Nézd csak, adok neked egy kis ezüst sípot, azt rejtsd el a hálóköntösöd alá. Most hagyd magadat a Páter Péter szobájába vitetni, a megszokott ágyadba. Azután, a mint lefekszel, egyszerre húnyd be a szemedet, ásítsál nagyokat s aztán tégy úgy, mintha elaludtál volna. Húzd a hoszszú lélekzetet, kását fújj, hagyd nyitva a szádat. Az alatt pedig ügyelj rá, hogy mihez kezd a Páter Péter, a mikor azt látja, hogy te alszol. Ha kimegy a szobájából, lábhegyen, vigyázva, felöltözködve egész csuhájába s aztán nem az ajtónak kerül, a hol én meglátnám, nem is a kastély pitvara felől, a hol a kapus megfogná; hanem ha talán az ablakon talál kimenni, a szőlőrostélyon lemászhat: akkor te, a mint jól odább ment, fújj bele ebbe a kis ezüst sípba itten. Én itt leszek közel és meghallom. Akkor aztán bejövök hozzád, s majd megtudjuk, hogy jókkal van-e szövetkezve Páter Péter, vagy rosszakkal. Megértetted kis bubiskám?

– Megértettem. Jó lesz, jó lesz!

A kiváncsiság erősebb volt a gyermekben a félelemnél. Az a gondolat, hogy neki Páter Péter titkát el kell lesnie az anyja számára, nagyon megtetszett Cupidónak.

– Vigy csak hozzá az öledben. Ne félj, megcsalom, rá lesek.

A mint Idalia átadta a gyermeket Páter Péternek, s az szobájába távozott, ő maga meghúzta magát egy rejtekajtós fülkéjében a folyosónak, a minőkkel tele voltak e régi kastély vastag falai.

Alig várt ott félóráig, a midőn hangzott az éles sípszó.

Elősietett rejtekéből s benyitott a gyermek alvószobájába.

Cupido fennült az ágyon s a gyermeki arczon meglepetés, csodálkozás, félelem és káröröm zagyva kifejezése volt látható.

– Bejöhetsz már!

– Lassan beszélj!

– Nem hallja az azt már. Nincs az itten.

– Hát hol van?

– Lement a föld alá: a pokolba.

– Beszéld el, mit láttál?

– Úgy tettem, a hogy te mondád. Még az imádkozás alatt elkezdtem ásítozni, az Amenig már nem jutottam el, akkorra hanyattdültem és horkoltam. A Páter Péter térdre ereszkedett az ágyam fejénél s ő mondta el az imádság elmaradt végét. «Óh ne vigy minket a kisértetbe; de szabadíts meg a gonosztól, Amen!» S verte a mellét ököllel és nagyokat fohászkodott. – Azután felállt, összerázkódott egész teste, mint mikor valaki keserű orvosságot nyelt le, s a fejével neki futott a falnak, azt gondoltam össze akarja zúzni; olyant koppant a homloka a falon. Azután odahajolt fölém, a fülét a szivemre tartotta, s szépen betakargatott. Akkor átment a maga szobájába s becsukta maga után az ajtót. Pedig máskor mindig nyitva szokta azt hagyni, hogy meghallja, ha fölébredek. Én aztán csendesen felkeltem az ágyból s odalopóztam az ajtóhoz s a kulcslyukon keresztül lestem, hogy mit csinál? Mikor meglátta azokat a himzett köntösöket az ágyára kiterítve, hej, hogy villogtak a szemei egyszerre. Nem sokat habozott: ledobta a barátcsuhát, lerugta a pocsétakerülő czipőt s felszedte magára a dolmányt, paszomántos nadrágot, sarkantyús csizmát, utoljára a kalpagot is feltette a fejére. Hej, de szép legény lett belőle, ha láttad volna! Hát még mikor a kardot is felkötötte az oldalára; kihuzta a hüvelyéből, s megsuhintotta a levegőben! Hogy ragyogott hozzá az orczája. Senki sem mondta volna, hogy ez a Páter Péter. Én azt gondoltam szentül, hogy most tégedet akar meglepni. Tehozzád készül látogatóba: «Itt van a Tihamér!» Hanem azután csak elővett a szekrényből egy tolvajlámpát, abban meggyujtotta a viaszgyertyát, s megint becsukta a borítékját. Arra ismét fölvette a lovag köntös hegyébe a barátcsuhát s a kámzsát ráhuzta a fejére, a nyestes süveg fölé. S akkor megint ő volt a Páter Péter. Azután nem láthattam, hogy mit csinál, mert az ablakhoz lépett. Csak azt hallottam, hogy az ablak nyikorog, s azután a falon a szőlő venyigéje zörög. Hát erre én az ablakomhoz lopóztam s onnan leskelődtem ki. Sötét volt s a lámpása el volt dugva a csuhája alá. Mégis megláttam, hogy a Szent Nepomuk kápolnácskája felé tart, a mi ott van a kertünk szögletében a fal mellett. – Tudod, az a szent az, a ki előtt minden paraszt leveszi a kalapját s a kihez nem volt szabad közel mennünk játszani, se lapdával, se parittyával, se pilinczkfával; mert ha véletlenül megtalálja ütni a lapta, vagy a kő, vagy a hegyes fa azt a szentet, abból nagy szerencsétlenség támad, mert az a szent védelmez meg mindnyájunkat falustól az árvíz ellen. Ugy-e igaz? Olyan nagy szent ez?

– Bánja ördög, akármilyen szent! mondjad szaporán, mi lett aztán?

– Hát a Páter Péter odament ehez a kis kápolnához s felállt a Szent Nepomukhoz s azt körülölelte. Ne né! mondám magamban, a barát összecsókolódzik a kőszenttel. De nem azt tette az, hanem ledöntötte a szent szobrot, arczczal a földre, s aztán maga állt föl a helyébe. No, mi lesz már ebből? mondok. Hát már ezután Páter Péter lesz a Nepomuk? Nem a. Hanem elkezdett lefelé sülyedni a föld alá, s mikor egészen eltünt, akkor a Nepomuk szobor megint magától felállt és a helyére került. De nini, mért nézesz így reám? Hát megint meg akarsz ölni? Jaj, de csunya lettél egyszerre! – Hát rosszat beszéltem én most neked?

Idalia homlokon üté öklével a gyermeket.

– Légy átkozott azért, a mit elmondtál! – Még a hangja is más volt, mint egyébkor. Érdes, mint a reszelőé.

A gyermek e szótól, ez ütéstől, ez arcztól úgy megijedt, hogy bebujt az ágy alá s addig ki nem mert onnan jönni, míg azt nem érezte, hogy egyedül maradt, akkor meg elkezdett félni az egyedülléttől, sirt, nyafogott: «anyámasszony, ne hagyjon itt magamban. A lelkek jönnek. Sírnak. Engem is elvisznek.»

Senki sem jött elő a nyöszörgésére.

Egyszer aztán a szoba gerendázatán valami haladó fényfolt jelent meg; mint mikor lámpással járnak odakünn a kertben. Erre Cupido előmászott az ágy alól s odament az ablakhoz, hogy megszólítsa, a ki ott jár.

Nőalak volt az, fekete köpenyben, fekete fátyol a fején, kezében tolvajlámpás. Annak a lámpásnak a felső világánál megismerte az anyja arczát.

Látta, hogy az egyenesen a Nepomuk kápolna felé tart, az is feláll a szobor talapkövére, átöleli annak a fejét s arra a szobor arczra dül csendesen.

Akkor aztán az asszony a szobor helyére lép, s nehány pillanat múlva eltünik a föld alá: a szobor ismét a helyére áll.

– Az anyám is elment a pokolba! – rebegé a gyermek s térdre esett. – Miatyánk Isten! ne haragudjál rám! Soha sem hagyom el többet az imádság végét: «és ne vigy minket a kisértetbe; de szabadíts meg a gonosztól, Amen.»

*

Hat kőlépcső vezetett le a Nepomuk szobor talajából a föld alá. A hetedik lépcső mozgó volt, egy középtengelyen ingott. Ha az egyik végére léptek, akkor a Nepomuk szobor odafenn magától a helyére emelkedett, ha a másik végére nehezkedett valaki, akkor magától felborult.

Jól választották ki a titok őrét, a kik azt az alagútat tervezték. Az az egy hely, a hol a köztiszteletben részesülő szent áll, biztosítva volt arról, hogy ott soha sem fog kutatni senki; azt meg, hogy valaki a Nepomuk szobrot még arczra is döntse, fel nem lehet tenni ezen a vidéken.

Idalia asszony fekete köpenybe burkolta magát. Egy kétcsövű pisztolyt szúrt az öve mellé; a tolvajlámpást árnyékban tartá.

A huszszita vakondokmű előtte tátongott; hosszú, sötét, fekete üreg: annál nyomasztóbb, mert nem egyenes irányú; hanem tekervényes. – Az egész katakombaforma alagút kemény agyagba van vájva boltozatosan. Olyan feketék már a falak, mint egy ravatal, a földalatti penésztől, melylyel vastagon be van vonva minden tárgy, a mi a földön hever, alig ismerni rá, hogy mi volt valaha.

S ezen a penészlepte talajon meglátszanak a lépések. Friss és kivehető nyomok; jövők és menők. A barát czipőjének a sarka öt szegnyomot szokott maga után hagyni. Ezek azok. Tehát többször is járt már itt! A legfrissebb lábnyomokat azonban már sarkantyús lovagcsizma nyomta be a penészbe. Ez az ezüst patkónak a helye.

Idalia követte a nyomokat sebesen.

Nem félt ő a földalatti sötétségtől s a láthatatlan világ minden rémeitől sem, a kik, ha együtt vannak, az a nevük, hogy «éjszaka»; fekete oszthatlan tömeg. A mit a lelkében hordott, az még feketébb volt ennél a sötétségnél is.

Egy kanyarodásánál az alagútnak megpillantotta az előtte haladó fényt. Mintegy kétszáz lépésnyire lehetett az előtte. Szurokfáklya fénye volt az. Bizonyosan a tolvajlámpával gyújtotta azt meg idelenn az alagútban, hogy jobban lássa az utat.

A ki fáklyát visz a kezében, annak az annyira elveszi a szeme világát, hogy nem veheti észre, ha valaki a háta mögött jön a sötétben, feketébe burkolva s a tolvajlámpát elrejtve a köpenye alá. Idalia annyira beérhette az előtte haladó alakot, hogy egészen felismerhette azt. Páter Péter volt – a csuklyában; arany sarkantyús zöld szattyán csizma a lábán. Ő is sietett; de Idalia még gyorsabb volt, csaknem utolérte.

Az alagút hosszú volt, egy-egy oldalüreg száda torkollott itt-amott belé. Idaliát az asszonyi kiváncsiság mindegyikbe kényszeríté betekinteni. Itt lámpájának egész fényét használhatta. Egyik melléküreg borospincze lehetett valaha. Nehány hordó még ott hevert az ászokon. Ebből azt következteté, hogy valahol egy nagyobb nyilású kijáratnak is kell lenni, mert a Nepomuk szobor alatti szűk gádoron át hordókat ide nem hozhattak. Egy másik oldalsikátor tágas nagy terembe vezetett, a hol egy faalkotvány romjai voltak egy szegletben. Mi volt itt? Titkos templom, huszszita gyülekezet számára, vagy törvényszék, kivégzések színhelye? A magasabb boltozatot nem fekete penész, hanem csillogó salétromos nyirok fedi. Megint egy másik folyosó teli volt halomrahányt, rozsdavette fegyverekkel. Egy kupola alakra kivájt üregben pedig egyes-egyedül állt egy fenekével felfelé fordított hordó, a mi fényes és világoszöld volt. Mikor a lámpájával odavilágított, azt látta, hogy az a hordó köröskörül be van burkolva rézlemezzel, a rézrozsda teszi olyan zölddé.

A hordó akonájából egy hosszú összesodrott kötél csügg alá. «Ha én most ezt a kötelet meggyújtanám, valjon mi lenne belőle?» – mondá magában – s aztán tovább ment.

Egyszer aztán az előtte haladó alak megállt. Egy nehéz vaspléhvel kivert tölgyfa-ajtó zárta el az alagútat, s itt az már téglával volt kirakva; maga az ajtóküszöb faragott kő.

Itt a férfialak beleszúrta a fáklyát egy a falból kiálló vaskarikába, s hozzá látott az ajtó kinyitásához.

Egy talány-lakattal volt az bezárva, a minőt leginkább pinczék, földalatti ajtók elzárására használnak, ha megrozsdásodik is, kinyitható az által, a ki a talány titkát tudja; a ki meg nem tudja, az ki nem nyitja soha az életben. Egy vasrúd, a minek belül fogai vannak, van keresztül dugva tíz vaskarikán. A karikák párkányába betük vannak bevésve, összevissza mindenféle. Már most, a ki tudja azt a nevet, a mi a lakat talányoldója, az addig forgatja a tíz karikát, a míg ez a név sorba kerül, akkor a karikákon belül kivágott rések mind sorban vannak, s a fogas rúd szépen kihúzható. Különben pedig elforgathatja azokat a karikákat itéletnapig, nem megy a zárral semmire.

Ennek a titkát is közölte Páter Péterrel az Aktit Tuketjer. Ő minden járásánál be szokta zárni ezt a lakatot.

A míg ő annak a kinyitásával volt elfoglalva, Idalia körültekintett ezen a helyen.

Az ajtóhoz közel két mellékbejárat volt egymással átellenben.

Neki az egyikben el kellett rejtőzni, hogy jobban leskelődhessék.

A jobbról levőt választotta; a másikba bevilágított a fáklya, emez árnyékban volt.

Asszonyfeletti lélekuralom kellett hozzá, hogy fel ne sikoltson, mikor a lámpával bevilágította az üreget, a melybe belépett. Az egy négyszögű szoba volt, czementtel kivakolva, a mi füsttől volt fekete.

A szoba ágyasház lehetett valaha, köröskörül padok, nyoszolyák. És valamennyien nőalakok feküdtek, némelyek csendesen, mintha elaludtak volna, egymást átölelve, mások a kínhalál végvonaglását tartva meg örökre; a szögletekben összekuporodva, a falnak neki támaszkodva. Egy ott ül az asztal mellett, fejét két tenyerébe támasztva, előtte a kitárt biblia. Ez olvas. A többiek hallgatják. Egy az asztal alatt kuporog, kezében az olvasó; ez pápista. Valamennyien nagy pompával vannak öltözve, arany, ezüst, csipke, boglár ragyog a ruhájukon. Csakhogy a ruha már félig lerohadt, s a ki viseli az csontváz. Annak az egynek, a melyik a könyvből olvas, szép szőke haja, úgy látszik, hogy még a halál után is nőtt (a hajról azt tartják, hogy az növény), mert körüle egészen beterítette a földet.

Ezek voltak ama nők, a kikről az Aktit Tuketjer említést tett. A kik itt várják a feltámadást.

Bizonyosan ezek is idejöttek próbálgatni a talánylakat rejtélyét, mikor élelmiszereik elfogytak, s aztán senkisem jött őket kiszabadítani, s itt aztán elvesztek nyomorultul. Mindegyiknek a hol elaludt örökre, oda van vésve a feje fölé a falba a neve, a vallása, s a nap, melyen meghalt. Az asztalon van egy pompás zománczos zsebóra, azon számlálták, hogy hány napot tett ki ez a hosszú éjszaka ide alant. Az utolsónak a nevét már nem irhatta föl senki. Az még hajadon volt; párta volt a fején. Talán épen az oltár elől rabolták el.

Idalia összeborzadva állt meg a halottak tanyáján. Úgy tetszett neki, mintha minden koponya ő reá bámulna azokkal az örök semmiségbe néző szemüregeivel; mintha azt mondanák neki: «vártunk, itt vagy; te is egyikünk vagy!»

Elfusson-e innen? visszaforduljon és meg se álljon hazáig? Otthon leboruljon a Mária-kép elé; «Könyörögj érettünk!»

Álom az itt, a mit lát? – És a mit érez, a kín, a boszú, a rettegés, mind csak álom? Érezni-e ébren ily indulatokat?

Az ajtónyikorgás visszaidézte eszméletét. Kitekintett a rémszoba gádorából.

És az, a mit akkor látott, visszaadta lelkének egész lángoló dühét.

Páter Péter levetette a barátkámzsát s ott állt a délczeg lovagruhában, mint egy esküvőre induló vőlegény. Szép volt, deli volt, férfimagasztaló kevély merészség tündöklött orczáján. – Ah, hogy ez a másé! – Az övé csak ebben a rút, éktelen, idomvesztő szőrcsuhában, a mit lábaival megrugdos a nő, előrohanva rejtekéből, a mint a férfi kilépett az ajtón, s azt maga után behajtá.

Igy gázolja meg a szerelemféltő a szenteskedés álmezét: «Te hazugság takarója! Te szent maskara! Áhitatos komédia-köntös! Te aranyos pillangó hernyóbőre! Hát a míg hernyó, addig az én fámat rágja, de ha pillangó lesz, akkor a más virágjára repül! Átok, gyalázat, pusztulás reád, és arra a ki viselt, s a ki viselni fog!»

S a hányat szólt hozzá, annyiszor rátaposott.

Azután nagy óvatosan felnyitotta az ajtót. Lámpáját letette a földre, nem nagy út volt már előtte, egyenes folyosó, téglafalakkal vezetett még mintegy száz lépésnyire. Az előtte haladó lámpása után ő is bizton mehetett; nem volt a mibe bele ütközzék. A folyosó végén aztán a lovag egy oldalfülkébe lépett be, s a mint abban eltünt, a fülkéből halvány derengő fény vetődött folyvást az átelleni falra, a mi arra mutatott, hogy ott valami ajtó nyitva van, s a vándor czéljához ért.

Csendesen lopózva sompolygott odáig. Az alásülyedt Szt. Antal oltárkép rámája volt az a nyilás.

Bekémlelt rajta. Egy kápolna belsejét látta maga előtt.

Kik vannak a kápolnában?

Egy lovag és egy hajadon.

Mit csinálnak a kápolnában?

Egymást ölelik és ajkaik egymást lezárva tartják.

Nem hangzott a csendes éjszakában semmi sikoltás. A leány nem volt hát meglepetve. Bizonyosan várt rá.

Régen összebeszélhettek, hogy itten találkozzanak. Ezen az éjszakán. Ebben az órában. Azért sietett olyan nagyon – a barát!

A míg az a csók tartott, olyan hosszú idő múlt el. Csak egy percz ideje talán az óra lapján, de egy kárhozat ezredéve annak, a ki ezt irigyelve nézi. Ez a véghetetlen idő elég volt arra, hogy lángbaborult képzelete megelevenítse az előző pillanatok képét.

Igen, itt várt rá a leány, szomorú, kétségbeesett, összetört szivvel. Várta a hajdani kedvest, barátcsuhában, a kinek fogadalma tiltja, hogy szive dobogjon. Várta a meggyalázott, a kikorbácsolt szerzetest, talán azzal az erős szándékkal, hogy elpanaszolják egymásnak mind azt a fájdalmat, a mi a földön meggyógyíthatatlan s azután együtt hagyják el a világot, a hol nincs mit keresniök többé. De mikor a megalázkodott remete helyett a hajdani délczeg daliát látta az oltárkép rámájából kilépni, akkor egyszerre elfeledte, hogy itt fölötte templom, ez itt alatta kripta, hogy ide sirni, imádkozni, halálra készülni jött, s odaveté magát a hódító szerelmes keblére!

Ezt mind végigmutogatta a féltő nő előtt a lázképzelet azon örökkévalósággal versengő idő alatt, a meddig egy megirigyelt csók tart.

S a mikor arczaik egymástól elváltak, a mikor szemeik egymásba mélyedtek, az két üdvözültnek a tekintete volt.

Hogy esik hát a pokol ajtajából nézni az üdvözültek összemosolygását?

Hüvelykujja a pisztoly sárkányával játszott, most megölhetné mind a kettőt.

De a keserűség poharát is kortyonkint kell kiüríteni, mint a mámorét. Hátha még majd mást is megkinálna vele! Uram, uram, szállok az úrnak! – Nem megy az ilyen pohárürítés áldomás nélkül.

Elébb végig kell azt nézni, mit csinálnak? végig hallgatni, mit beszélnek?

A levente szétnézett maga körül, azután megragadta a leány kezét.

– Jőjj ki innen velem – mondá neki hevesen suttogva. A mit most mondani akarok neked, azt nem hallhatja meg templom, nem hallhatja meg szent kép.

A leány visszahúzódott.

– Az égre! Mit mondhatsz nekem olyat?

Óh, a hallgatózó tudta jól, hogy mit mondhat a férfi a leánynak, a mit ne halljon meg templom, ne halljon meg szent kép. Azt is jól tudta, hogy a leány vonakodása nem lesz legyőzhetlen: követni fogja a hivogatót.

Sietnie kellett onnan.

Vissza kellett futnia a tölgyfa-ajtóig, elébb, mint ezek az oltárkép fülkéjén át a folyosóra kilépnek, mert akkor az ajtónyitás, a megjelenő fáklyafény elárulná, hogy itt valaki rájuk leesett. Akkor aztán meg kell ölnie őket. És ő nem akarta ilyen olcsón adni a halált.

Ő elébb becsukhatta az ajtót, mint a mennyi idő alatt ráhagyta magát beszéltetni a leány, hogy kövesse kedvesét.

Idalia megint oda húzta meg magát a hajdani szép asszonyok szobájába. Odatámaszkodott az egyik örökalvó mellé, fátyolát arcza elé vonva, s a tolvajlámpát elrejté sötét palástja alá.

Nemsokára hallotta az ajtó csikorgását, csoszogó lépéseket és sarkantyús toppanásokat.

– Én reszketek – rebegé a leány.

– Mitől félsz, mikor itt vagyok én?

– Mindentől és saját magamtól.

– Az egész világtól megvédelek én.

– De saját magamtól?

– Nem szeretsz-e már?

– Azért félek magamtól, mert azt tudom.

– Ha szeretsz, akkor velem fogsz jönni.

– Hová?

– Ki a világba! A hová én viszlek.

– Hiszen te pap vagy.

– Nem vagyok az többé. A hogy föl lehetett venni a barátcsuhát, úgy le is lehet azt vetni. Vezeklésem betelt. Az arczúlütéssel, a mit kaptam, le van róva a kardcsapás, a mit adtam.

– És fogadalmad?

– Isten nem veszi azt számba s az emberekkel nem törődöm. Végig olvastam a szentirást és nem találtam benne sehol, hogy szeretni vétek, s a szerelmet megtagadni Istennek tetsző áldozat. E rémeszme emberi találmány.

A halottak szobájában egy a sok közül nem állhatta meg, hogy e szókra meg ne mozduljon. Saját szavait hallotta elmondatni – másnak! Hát még is megfogamzottak azok!

– Hallga! Valami mozdult itt az oduban.

– Maradj, ne nézz be oda!

– Mi van ott?

– Nők, a kik kétszáz év óta alusznak.

Magdolna felvette a lámpát és az odu bejáratához lépve, bevilágított vele félénken a szomorú tanyába.

– Milyen borzasztó látvány ez! Csontvázak menyasszonyruhában.

– Jőjj el onnan.

– Egynek a feje le van takarva fátyollal.

– Özvegyasszony lehet, csontkoponya van a fátyol alatt.

– Nekem úgy tetszik, mintha lihegne.

– Képzelődés az.

– A palástján keresztül világít valami.

– A reves csont néha világitani szokott.

A lovag elvonta az üreg szádától a leányt.

De néha a reves csontban még láng lobog s a koponya lát és hall!

A leány sírva fakadt rémületében.

Az ifjú karjai közé vette, úgy bátorítá.

– Hallgass reám, te üdvöm, mennyországom. Nincs ránk nézve más választás, mint ez az út a föld alatt, vagy fel az égbe. Mert én zárdámba vissza nem térhetek többé; sem kinzó ördögömnek csábjaiban elkárhozni nem akarok.

– (Kinzó ördögének! Az én vagyok! suttogá magában az ott a fátyol alatt.)

– S mi sors vár te rád? Hozzá lánczoltatni egy eleven behemóthoz; feláldoztatni kegyetlenebbül, mint a kit a vérszomjazó istenségeknek megáldoztak.

– Nem! Nem! Meghalok inkább!

– Én akarom, hogy élj és boldog légy.

– Nem azt igérted-e nekem, hogy kolostorba fogsz vinni?

– Akkor azt hittem, hogy magam is ott végzem világomat. De most tudom, hogy még nem vagyok felszentelt pap. Thurzó a püspök ezt szemembe mondta, s lehordott a «páter» czím bitorlásáért. De ha az volnék is: rajtam áll, hogy megfordítsam a sorsot. Ha protestans hitre térek, nem köt többé semmi fogadalom. Elmegyünk Erdélybe, áttérünk a magyar hitre; hisz oly sokan követik azt, igaz, jámbor, istenfélő emberek; az ország egy harmadrésze protestans; minket sem ver meg érte az Isten.

(Ah! Ezt is én tőlem tanulta! Milyen jól emlékezik rá!)

– Elmegyünk messzire, a hol senki hirünket nem hallotta soha. Vásárlok uri birtokot s ott élünk kényelemben. Olyan gazdag lehetek, a milyen akarok. Nézz ide a másik fülkébe. Egész halommal áll itt a kincs, csak válogatni kell belőle. Ez mind az enyim. Nekem hagyományozta az, a ki ide rejtette valaha; nálam az irás róla. De kétszeresen is az enyim, az ezüst, arany edényeken családom czimere van felvésve: lietevai várunkból rabolták el ezt egykor a huszsziták; ez az én örököm. Tekints oda!

A lovag bevilágított a kifalazott üregbe a fáklyával. A leány szeme elkáprázott a kincstömeg felett, a mi ott egymásra volt hányva.

– Annyit vihetek belőle, a mennyit a vállam elbir.

A leány szomorúan mondá:

– Én nem vágyom a kincsek után. Ki tudja milyen átok van rajtuk?

– Ugy is jól van. Tehát itt hagyjuk ezt a vidéket szegényen, s elvándorlunk egy nyomorult faluba, a hol kakasos torony van. Én leszek ott prédikátor, tanító, lévita; te pedig leszesz a szegény kálvinista lelkész felesége, a ki maga főz, gyomlál és ültet. Elrejt bennünket egy nádfödél s velünk fog lakni a boldogság.

(Még ezt is én adtam a szájába!)

– Oh, milyen szép volna ez, ha álom nem volna!

– Meg fog valósulni minden, csak neked kell e szót kimondanod: «legyen úgy!»

– Oh, ne csábíts, ne hitegess! Ne élj vissza azzal, hogy te erős vagy, én pedig gyenge. Eddig is annyit tettem már, hogy nincs a világon asszony, a kit megitélhessek. Én vagyok a legbűnösebb valamennyi között. Rá hagytam magam beszélni; nem tőled: a szivemtől, hogy éjszaka, az Urnap éjszakáján, mikor minden jámbor lélek alszik, lopva elhagyjam a házat. Az Isten hajlékát, a templomot választottam találkozó helyül veled. Szemem elé huztam a hajadoni fátyolt az emberek előtt, s hátra vetettem azt ott, a hol a szentek láttak. Bűnösebb vagyok a mitosini asszonynál, mert én teszem azt, a mit ő csak gondol, s járok az ártatlanság mezében.

– Esküszöm neked, hogy szentebb vagy azoknál, a kik ott a falra vannak festve. S ha vádol a lélek, hogy félig szerettél, nyugtasd meg azzal, hogy szeress egészen!

– Mire kivánsz rávenni?

– Arra, hogy jer velem még ez órában, még e pillanatban. A menekülés útja el van készítve előre. A madocsányi kastély kerti lakában áll két paripa felnyergelve. A hátulsó ajtó zárában benne a kulcs. Nesztelenűl, észrevétlenűl elmenekülhetünk. Mire megvirrad, mire rájönnek, három hegyen-völgyön túl leszünk akkorra.

(Az én saját szökési tervem!)

– Ne bánts! Az égre kérlek, ne csábíts. Engedj egy hetet.

– Nem, nem!

– Egy napot legalább, hogy végig gondoljak egész szándékodon. Ha el akarok válni Istentől és minden szenteitől, engedd legalább, hogy kisirjam magamat előttük, – hogy elmondjam nekik, miért szeretlek téged jobban, mint őket és az egész mennyországot.

(Ah! hát te is tudod ezt? Pedig te nem is tőlem tanultad.)

– Engedj még egyszer visszatérnem. Csak egy napra. Csak holnapig még. Anyám emlékétől kell még búcsút vennem. Szelid arczképétől bocsánatot kérnem. Kis ereklyéimet összeszedegetnem. Szegény galambkáimat szabadon bocsátnom. Aztán még egyszer megcsókolnom azt a kezet, mely annyiszor megvert, s melyet mégis áldok. Nem mehetek veled, míg atyám kezét meg nem csókolom utoljára!

– Jól van. Hát legyen úgy. De igérd meg, hogy holnap visszajösz ide.

– Igaz hitemre fogadom, eljövök.

– S aztán követsz a világba.

– Isten bocsássa meg, a mit tenni fogok.

– Úgy visszabocsátlak. Áldjon meg az Isten!

S megcsókolta a leány homlokát.

– Kisérj vissza a templomig a lámpáddal. A mióta bűnöm van, félek a templomi sötétségtől.

Azzal ismét kiléptek az ajtón át a folyosóra, az ajtó becsukódott.

Idália előjött rejtekhelyéből. A reves csont!

Lerázta köpenyéről a halottak porát, a mi reá ragadt az együttlétből. Közel volt hozzá, hogy rögtön kitörjön egész indulatlávájával.

A becsukott ajtófél karikáján rajta függött a talányos zár. A nyitó név ez volt: «Hieronymus». Csak azt a vasrudat bele kellene dugni a másik forgantyúba, s aztán a karikákat összezavarni, s akkor megverni ököllel a nehéz ajtót, s átkiáltani rajta:

– Most már szerencsés utat, szerelmes galambpár! Mehettek neki a két medvének, meg a harmadiknak, az apátoknak! Köszöntetem mind a hármat.

Vissza tudta magát tartóztatni.

Nem azt! Nem így lesz az.

Holnap is nap lesz. Az lesz csak az igazi dies iræ.

Most már nem volt semmi megtudni valója többé.

Fölkapta a lámpását s előre sietett, futvást, néhányszor el is esett a nyirkos földön.

Mikor valami ezer lépésre haladt, akkor visszatekintett a háta mögé s megállt egy kis ideig. A fáklyafényt nem látta közelíteni. – Hát hisz azoknak még búcsut is kell venniök egymástól s az időbe telik. Aztán még egyszer visszajönni, s újra búcsút venni. Igy szokás az.

Csendes éjszaka volt még, a mikor az alagút végét elérte. A bejáratnál helyt adott a megérkezőnek Szent Nepomuk, s aztán megint helyére igazíttatta magát.

Idália sietett fel a rejtett csigalépcsőn Páter Péter szobájába.

A gyermek az alatt féltében elaludt az ágy előtti medvebőrön.

Az anyja feltette az ágyra, s befedte a takaróval. Az nem ébredt fel.

Aztán az ablakból leste, hogy mikor bukik fel megint a szent kép?

Beletelt jó félóra, míg Páter Péter alakja ismét előbújt a föld alól. – Tehát félóráig tartott a búcsúzásuk.

A ki az ablakon keresztül távozott el, annak az ablakon keresztül is kell visszajönni.

Bevárta egész odáig, amíg az a szőlőrácson újra elkezdett felkapaszkodni. – Akkor aztán betakarta a köpenyébe az alvó gyermeket, s bevitte magával a hálószobájába: azzal Páter Péternek nem szabad beszélni többé.