ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT (continued 2)

– Azt én nem hiszem.

– Pedig ez természetes. Az embereket elkeseríti az, ha tehetséget éreznek magukban s azt nem érvényesíthetik, de mihelyt elismeréshez jutnak, az egyszerre megváltoztatja világnézeteiket.

– Bár lenne úgy. De ettől távol vagyunk. Holnap és azután napról-napra el kell hoznom önhöz egyet ezekből a rémszerekből. Itt fogunk találkozni holnap is, e helyen?

– Kedves Ágnes! Önt kínozza az a gondolat, hogy önnek velem találkoznia kell. Az van önnek mondva, hogy tőlem valami bizonyítékot vigyen vissza ugy-e bár? a miről megtudják, hogy csakugyan átadta nekem, a mit küldtek.

– Igen, egy papirlapra írva azt az álnevet, a mit ön tegnap az atyámnak mondott.

– No hát én leirom önnek azt a nevet ötven papirlapra, s aztán mindennapra adjon ön át egyet belőle, akkor nem lesz ön kénytelen velem találkozni.

– Hm. – Csakhogy azt az embert nem lehet ám bolonddá tenni. Mikor ezzel a küldeménynyel elsiettem, ő utánam futott s aztán az egész Sugár-uton végig elkisért s az alatt sokat elbeszélt a mit önről tud. Hogy ön kinn járt egyszer Garibaldinál is, s Páris ostroma alatt a communeban részt vett, hogy Bakuninnal jó barátságban van. Önhöz nagy a bizodalma. De azért mégis gyanakszik. Azt mondta, hogy ezentúl mindennap fog ön egy levelet kapni, a miben csak egy név lesz írva, s ezt a nevet kell azután átadnia nekem, mikor a töltényt átveszi. Ezt a nevet előre sem én nem tudom, sem ön. És így mindennap kénytelenek vagyunk mégis egymással összetalálkozni.

– Ez a kénytelenség csak önre nézve kellemetlen. Én nagyon szeretem, ha önt láthatom és önnel beszélhetek. Tehát holnap e perczben ismét itt ezen a helyen. Most aztán járjuk körül a hidat.

Az egyik oldalon át Budára, a másik oldalon vissza Pestre. Épen úgy, mint Kazinczy Ferencz idejében a pesti tudósok, a kik egy magyar Almanach kiadására conspiráltak, s erre a hajóhid gyalogsorát találták ki legalkalmasabb találkozónak. A Dunának nincsenek fülei.

– Tudja ön, hogy miért álltam én rá ennek a küldeménynek az elhozatalára? kezdé a leány menetközben. Azért, mert arra gondoltam, hogy ha én meg nem teszem ezt, megteheti más. Én tudtam, hogy mit fogok csinálni, de nem tudtam, hogy más nem adja-e át önnek valósággal?

– S aztán félt ön, hogy akkor én megteszem azt, a mit elvállaltam?

– Igen. Nekem baj az, hogy minden emberről azt hiszem, hogy az rosszat akar a másiknak.

– De most már nem hiszi ön?

– Nem. S ez most nekem olyan, mintha valamiből meggyógyultam volna. Hanem a helyett megint valami más szorítja össze a szívemet. Ha ön nem hajtja végre ezt a pokolbeli tervet, nem teheti-e azt meg valaki más?

S e szóknál oly élénk félelemmel tekinte a szemeim közé, azokból a beszédes szemekből az volt kiolvasható: «olyankor, a mikor te is ott vagy, a ki nekem semmim sem vagy, mégis az egész világon mindenem vagy?»

– Erről holnap bizonyságot fogok szerezni s aztán majd elmondom önnek. Biztatám én. A pesti hidfőnél aztán elváltunk, ő ment a Suttogó-utcza tája felé, én meg a klubba vissza, nézni az apósomat, hogyan whistezik.

Másnap korán reggel már ott volt a jelzett levél az asztalomon. Ez a név volt benne: «Herostrat».

(A később napról-napra egymásra következő levelekben szintén mind ilyen czélzatos nevezetességű nevekkel lettem megajándékozva, a kik nagyszerűek voltak a robbanás munkájában: Nabukodonozor, Brennus, Soliman, Sámson, Pugatseff, Booths, Batukhán. S mikor a föld feletti nevek elfogytak, következtek a föld alattiak: Lucifer, Leviathan, Belzebub, végre az újabbkori celebritásoké, kik magukat hirlapilag megörökítették Orsinitől Hartmanig.)

Este, a megegyezett óranegyedben ott voltam a lánczhid oszlopánál. Ennél jobb helyet hasonló találkozásokra kigondolni sem lehet. Az oszlopot körülkerülő karzat szeglete a járókelőktől félreesik. Szemközt nem jöhet senki, mert az ellenkező oldalról jövők a tulsó gyalogsorban járnak, onnan meg az oszloptól nem lehet oda látni. Átellenesünk csak a széles Duna és a Margitsziget: senki sem hallgatja ki, mit beszélünk?

Egy percz mulva már Ágnes is odajött.

Időjelzőnk az volt, mikor a lámpásokat meggyujtják a hidon.

Volt már bizonyos inger a titkos találkozásban. Mikor oda simult hozzám, nagyon közel kellett egymáshoz lennünk, hogy suttogva beszélhessünk.

Mindenek előtt átadtam neki a mai napról való keresztnevemet.

– Mi történt tegnap odahaza? kérdezém.

– Ugyanaz, a mi tegnapelőtt. Ön tudja azt. Hadd ne mondjam el.

– Kozák nem engedte önt bántani?

– Oh Istenem! hisz ez még rosszabb, mint a mi eddig volt! Eddig ha az atyám hazajött, durva, erőszakos volt hozzám, meg is vert, de az nem fájt olyan nagyon, mint az, a mikor azt látom, hogy én miattam veri meg az atyámat valaki más. Utoljára is odarohantam közéjök, mikor egymással dulakodtak, s nem tudom, hol vettem egyszerre azt az erőt? szétválasztottam őket; ne bántsátok többet egymást! mert ha még azt látom egyszer, hogy az atyámat megüti valaki, hát megölöm magamat! Oh mennybéli Isten, minő élet ez! Az atyám aztán elment hazulról, s azt kiabálta, hogy revolvert vesz és meglő. Ma reggel pedig rám akart erőltetni egy kulcsot, hogy hozzam el önnek, ön már tud róla.

– Nem tudok semmit.

– Nem is hoztam el. Az a másik ember nagyon mogorván fogadta azt az értesítésemet, hogy önnel csak egy rövid időre találkoztam, járó-kelő emberek útjában. «Ostoba guvat!» azt mondta rá. Azt hiszem, hogy én ismerem ezt az embert. Egyszer a Rézi asszony hozott nekem haza egy pacsirtát, az igen kedvesen énekelt már korán reggel, oda volt az ablakom fölé fölakasztva a kalitkája. Ez az ember apró kavicsokat hajigált föl rá, hogy elhallgattassa. Egyszer megszólítottam érte. «Ön nem szereti a pacsirtát?!» «De igen – sülve». Engem is ilyen pacsirtának néz.

Magam is azt hiszem.

– No hát ennél örvendetesebb hírt mondhatok önnek, mondám. Ma összevissza vizsgáltam a képviselőháznak mindenféle rejtett zege-zugát s biztosíthatom kegyedet róla, hogy semmiféle lehetőség nincs arra, hogy abban valami őrült merényletet lehessen elkövetni. Pinczebolt a képviselőház alatt nincs. A légfűtő kemencze egy külön épületben van, a bejárata nehéz vasajtóval elzárva, maga a kemencze ismét vasajtóval fedve, a légvezető csövek, a mik a falakban vannak vezetve, rácscsal elzárva. Az a három szellőztető lyukforma a terem közepén tulajdonképen csak kettő, a harmadik vasrács (a honvédelmi miniszter előtti) csak a symmetria kedvéért van ott. A másik kettő a terem légváltoztatását eszközli. A kultuszminiszter előtti pinczegége a terem meleg levegőjét vezeti ki, az igazságügyminiszter előtti pedig a külső hidegebb levegőt bocsátja be. A szivarfüst az egyiknek a rácsozatán alá száll, a másiknál felcsapódik. E kis üregből egy szük csatorna vezet ki a föld alatt, a melynek a torka nem az utczára nyilik, hanem egy szük kis udvarra, a minek a létezéséről a 433 igazolt képviselő közül 432-nek tudomása nincsen. Ott a házmester családja ültetget virágzó bokrokat s nevel gránit koczkák között epret, málnát, ezekhez a nyilásokhoz tehát idegen ember nem férhet s azonfölül még sűrű vastag öntöttvas rostély fedi őket, a min egy borsószem sem fér be. Belülről a teremből a szellőztető üregekbe semmit elrejteni nem lehet, mert azokon száz ember jár keresztül-kasul, s mindent világosan meglátni bennök, s azonfelül is mindennap kitisztogatják azokat a teremőrök. A mi Kozák barátunk tehát alaposan tévedett, a mikor azt hitte, hogy ezen az úton lehet valami Guy Fawkesi merényletet tervezni. A képviselőházat, ha már az egyesült ellenzék glycerinje, a szélsőbal salétromával párosulva szét nem robbantotta, a Suttogó-utcza nitroglycerinje ugyan ki nem forgatja.

Ezzel az előadással nagy örömet csináltam a leánynak.

Azok után, a miket naponként olvasok a hírlapok vezérczikkeiben a magyar képviselőház felől, igazán nem hittem volna, hogy akadjak olyan jószívű teremtésre a földön, a kinek örömet szerzek azzal, ha felvilágosítom róla, hogy nem lehet a képviselőházat a levegőbe vettetni.

Ettől a naptól fogva igen rendes életet éltem. A milyen pontosan megjelentem reggel fél tizkor az országházban, öt órakor a klubban, olyan szigorúan ott voltam félhétre a lánczhid első oszlopánál, hogy mintaképül szolgálhattam volna egy bureaucratának.

Az ipam folyvást itt volt és rendezte a dolgaimat. A hitelezőim megnyugodtak, s a napidíjaim fölszabadultak a lefoglalás alól. Én pedig tanultam azokból tisztességesen megélni. A mi nem lehetetlen. Ha az ember lemond az egyforintos szivarról, beéri ötvenkrajczárossal s nem szí ki naponkint többet csak tízet, hát még marad is huszonöt krajczár kosztra.

Egy este azzal lepett meg az én kis védenczem a szokott találkozónál (akkor épen Béliál volt a nevem), hogy új ruha volt rajta, sőt még új kalapja is volt és divatos prémes ködmenkéje.

Nem hallgattam el azt az észrevételemet, hogy «ejnye, de kicsipte magát».

– Az apám vette, monda ő, különös szomorú hangon. Butorokat is hozatott a szobámba, szebbeket, mint a milyeneket én megérdemlek.

– No talán jó fordulatot vett az üzlete újabb időkben.

A leány csak vállat vont s nem nézett fel reám.

– Arra kéreti önt az atyám, hogy ha ráér ön, holnap látogassa meg őt, sürgős üzleti ügyek végett.

– Jól van, elmegyek korán reggel.

A leánynak nagyon rossz kedve volt ezúttal. Pedig hiszen örülnie kellett azon, hogy új ruhája van. Nem is sokáig állt meg velem beszélgetni, végig sétáltuk innen is túl is a lánczhidat s azzal elváltunk a viszontlátásig.

Másnap jókor reggel ellátogattam a suttogó utczai gyárba.

Haggeus úr már akkor kijózanult állapotban volt, s még az udvaron fogadott, látszott, hogy rám várt.

Ő azonban egészen más látszatot akart maga körül teremteni.

– Nagyon örülök ennek a véletlen szerencsének. Épen most kisértem ki a leánykámat. Nem tetszett vele találkozni az úton? A conservatoriumba járatom, énekelni, zongorázni taníttatom, tudjon tisztességesen megélni, ha én nem leszek.

A hány lélekzetet vett, annyit hazudott.

A mint később észrevettem, egyike volt Haggeus úr azoknak a kiváló talentumoknak, a kik folyvást, a legkisebb megerőltetés nélkül tudnak hazudni, mint a hogy némely ember tud folyvást versben beszélni.

Felvezetett karonfogva az emeletre.

– Tessék ide a tiszta szobába.

Hanem abban a tiszta szobában akkora port vert megint Rézi asszony, hogy meg kellett hátrálnunk. A gleichenbergi Inhalations-apparat, mely a betegeket por alakban tömi meg a gyógyszerrel, nem végezhet tökéletesebb munkát, mint Rézi asszonynak a seprűje.

S én elég naiv voltam észre nem venni, hogy kiszámított tendentia volt ez a nagy porcsinálás a tiszta szobában, hogy Haggeus úr azt mondhassa: «no nem tesz semmit, hiszen bemehetünk a leányom szobájába, ott is lehet végeznünk».

Meg akarta mutatni a leánya szobájában az új butorokat – meg még valamit.

Csakugyan új butorok voltak, t. i. nem subjective, hanem csak objective újjak, erre a szobára nézve azok. A hány darab, annyiféle garniturához tartozott valaha, voltak közöttük tisztességesek és mások, a mik kopott elegantiával kérkedtek. Luxust árult el maga a superlátos ágy, melynek himzett vánkos cziháiból kivirított a kék selyem párnahéj. Vajjon a borotva és a cyankali ott van-e alattuk?

– Tessék leülni, ide a balzacra kedves barátom uram. Parancsol egy szivart? Megkinált a saját tárczájával. – Milyen szivarokat szokott színi?

Majd feleltem neki rá valamit. «Ezt kérdezd meg az első szülöttedtől, az már tudja».

– Lássunk a dolog után, uram, sürgetém, elutasítva a szivarjait. Ön engem hivatott a leánya által.

– Igenis voltam olyan bátor. Mondá a pupos, megnyalva nyelvével az ajkát.

– De hát hogy gondol ön olyat, hogy egy fiatal csinos leányt küldjön izenetekkel egy férfihoz? kérdezém tőle haragosan.

A pupos a szemeit forgatta az ég felé.

– Oh uram, kezdé rá, olyan erőltetett vékony, reszkető hangon, a mi a színpadi koldusokra emlékeztet, az én leányom olyan, mint, mint egy szent, olyan, mint egy angyal. Őt az ártatlansága beburkolja, mint egy pánczél, mint egy nimbus, mint egy láthatatlanná tevő palást. Képes volna bűnösöket megtéríteni. Önt pedig úgy ismeri, mint jóltevőjét, élete megmentőjét, második atyját. Tekintse őt uram leányának. Szeresse őt mint édes gyermekét. Engedje neki, hogy önt úgy szerethesse, mint édes atyját. Ő még valóságos gyermek, a kinek minden gondolatja csupa ártatlanság. De hát tessék a saját szivarjaiból rágyujtani.

– Soha sem szoktam hölgy szobájában szivarozni; – még a saját feleségemében sem.

Most már talán csak abba hagyja a rableány magasztalását.

Dehogy teszi. Hisz a feleséges embernek még előnyei vannak a nőtelen fölött a rabszolgakalmárok szemében.

– Küldhettem volna, az igaz, a fiamat is; de az sulyos betegen fekszik.

(Tudom: részeg.)

– A szemei nem állják ki a napvilágot.

(Meg a rendőröket.)

– Azért határoztam el magamat, hogy felhasználjam az alkalmat.

– Micsoda alkalmat?

A pupos a kezeit dörzsölte és nevetett.

– A compagnonom elmondta, üzlettársának kötelessége volt elmondani, hogy ön megrendelést tett nála, hogy önök megegyeztek, s e végett önnel Ágnes naponkint találkozik. Ő elmondta azt nekem hiven.

(Hiven bizony, a hátadnak ököllel.)

– De hát akkor azt is elmondta önnek, hogy a kisasszony soha sem találkozott velem másutt, mint az utczán, a hol legtöbb ember jár.

A pupos horizontális helyzetbe hozva az arczát, sóhajta fel: «ő valóban elébb megöletné magát, mint egy idegen férfinak a küszöbét átlépje.»

– Hanem hát térjünk át már egyszer az üzletünkre.

– Igen is, kérem alásan. Tehát a mikor legelőször szerencsém volt uraságodhoz, azt méltoztatott mondani, hogy be akar lépni az üzletembe csendes társnak s nekem ezer forintot tetszett kinálni. Ezt akkor én visszautasítottam: azt állítva, hogy van már egy csendes társam, s az nem tűr el maga mellett egy másikat; de most megvallom az igazi okát. Nem fogadtam el önt azért, mert azt hittem hogy üzletem ruinálva van: nem akartam önt berántani, mert előttem első dolog a becsület. Most azonban egyszerre váratlan, reményeimet túlhaladó lendületet vett az egész üzlet: A fiumei Scaramelli gyár roppant mennyiségű dynamitot rendelt meg nálam torpedók számára.

– Ugyan kinek csinálja azokat a torpedókat – háború után?

– Titokban maradjon. – De hisz ön mindenbe beavatandó. – Itt megállt, széttekintett, felkelt, kinyitotta az ajtót, szétnézett a konyhában, nem látott senkit, visszajött, leeresztette a függönyt az ablak elé, s azután folytatá fülemhez tartva a száját: tehát… az irredentisták számára.

(Úgy tudott ez hazudni, mint a jó galamblövész, kapóra.)

– Most tehát a legalaposabb reményem van önnek a nagylelkű kölcsönét rövid időn visszafizethetni. E szóknál a keblébe nyúlt.

– Csak hagyjuk azt még. Jó helyen fekszik.

– Nagyon megtisztelő e bizalom rám nézve, – szólt Haggeus, s nem bántott meg többet azzal, hogy a tárczájához kapkodjon a zsebébe. Tehát akkor mást mondok. Kész vagyok önt üzlettársnak elfogadni. Most már az én találmányaimnak elérkezett a korszaka. Feljött az én napom. Pokolbeli nap, hahaha! Az irredenta megveszi a pyranastator találmányomat.

– Miféle csoda az?

– A mi a világot ki fogja forgatni a sarkából. Egy olyan gép, mely léghajóból, torpedóból és tempirozó óraműből van kombinálva s perczre kiszámítva zuhantja alá bevehetlennek hitt várakra szétromboló tűzaknáját.

Megkisértém a hazafiui érzelmeit tűzbe vinni.

– Nem lesz abból egy kis baj, ha az ország ellenségeinek adunk el ilyen találmányt?

Oh de könyv nélkül tudta már ő erre a mentséget.

– Hisz az irredenta csak Ausztriának ellensége, nem nekünk. S ha nem méltányolja a hazai találmányokat ez az ország? Kináltam én ezt a magyar kormánynak is. Hát hallgattak rám? Még kiüldöztek mint veszedelmes embert, jó hogy egy Suttogó utcza van a világon, a hol meghúzhattam magamat. Itt hagynak nyomorogni, magamat, gyermekeimet éhséggel küzködni, annyi tudománynyal és kisérleti tapasztalattal, a mennyivel én birok. Az én emberkaszáló gépemmel a muszkákat meg lehetett volna semmisíteni még Plevna alatt. Hát vették figyelembe? Most aztán itt az elismerés! Kétszázezer lirát kapok érte, uram, kétszázezer lirát! Hát vádolhat engem azért ember, vagy önlelkiismeret, ha mint családapa, mint üldözött hazafi, mint találmányára büszke tudós, két kézzel kapok az ajánlat után? E találmány meg fogja örökíteni nevemet, mint Congrève nevét a röppentyűk.

Hagytam beszélni. Meg voltam felőle győződve, hogy egy szó sem igaz mind abból, a mit most hallok.

– S ezt az összeget azonnal lefizetik, a mint a legelső minta, kicsiben, elkészül. Szólt Haggeus kevélyen hátra igazítva a fejét a két válla közé. Ehez azonban szükséges valami kétezer forint: – tudja ön; a léghajó, az irányzó önmozdony, a tempirzó óramű, et cætera…

S itt előhúzott egy mechanikai képet a zsebéből, a minek az ákombákjaiból elkezdte nekem magyarázni a rettenetes pyranastator szerkezetét, hegyiről tövire: míg tökéletesen megértettem a dolgot. – Egy olyan gépről van szó, melylyel az én zsebemből kétezer forintot ki lehessen húzni. Dejsz ilyen masinát ki nem találsz öreg pupos!

Mikor egészen fölvilágosított, fölkelt a helyéről, a kezét a vállamra tette, s büszkén fejezé ki magát.

– Midőn üzletem nyomorral, bukással volt összekötve, nem akartam ahoz önt osztályosúl fogadni; – most, midőn dicsőség és gazdagság kinálkozik, én jövök kinálni a szövetséget.

Nagylelkű férfiu!

No megállj! Majd mindjárt kigyógyítlak én ebből.

– Nekem azonban, édes tudós barátom, ez idő szerint épen nincsenek meg azok a kétezer forintjaim.

– Ah, bohó! Henczegett a barátom, ledobva magát a karszékbe, s a féltérdét a két keze közé emelve, és úgy himbálva idomtalan trapezium termetét. Hát hiszen csak nem képzeli ön azt, hogy azért fordultam önhöz, hogy önt megszivattyúzzam? Távol áll tőlem! Mit? Hiszen ha ilyen roppant megrendeléseknél akár a fiumei czégnek, akár az Irredentának mondanám azt, hogy kétezer forintra van szükségem, hát holnap után itt volna az asztalomon. De azt én sohasem teszem. Előleget kérni a megrendelőtől, kivált az olasztól, mindig hátrányos dolog; mert akkor az észreveszi a gyáros megszorultságát s negyedrész árt igér. Jóhitelű czég soha sem kér előleget! Nincs is arra szükség! – Megesnék bele! – Ha egy szilárd czég megakadna nyomorult kétezer forint miatt. Erre «mi» nem szorultunk. «Nekünk» van hitelünk.

Még nem sejtettem, hogy abban a «nekünk»-ben én is benne vagyok.

Haggeus úr csakhamar megértette ezt velem. Keblébe nyúlt, kivette a tárczáját s bankári non-chalanceal vont elő annak rejtekéből egy hosszú papirost, melynek narancssárga szinéről már megtudja minden szakértő, hogy az váltó. Már ki is volt töltve, s Haggeus úr «elfogadom»-jával ellátva.

Ez ám a pyranastator.

Ismerem én «ezt» a pokolgépet régen, édes puposom! Hej de sokszor a levegőbe vetettek már engem ezzel az én «irredentistáim».

Nagyot bámultam rá, s azt kérdeztem tőle, hogy «mire való ez?».

Ez a kérdés olyan nagy szemtelenség volt tőlem, hogy ennél csak az övé volt nagyobb, mikor felelt rá:

– Nem érdemes a szóra, szólt, a fél lábát keresztül vetve a szék oldaltámláján. Puszta formalitás. A pesti takarékpénztárak megkivánják, hogy három aláiró legyen egy váltón. Az elfogadó én vagyok, tehát én fizetek a lejáratkor; a kiállító Kozák úr, a társam: önnek csak azt a szivességet kell megtenni, hogy hátul irja rá a magáét, a hol már semmi irás nincs. Úgy-e megteszi azt édes Koribanya úr?

– Uram! mondék elszántan. Ez a kéz még soha a Koribanya nevet váltóra le nem irta.

No már ilyen igazat soha életemben nem sikerült mondanom, pedig próbálgatom hébe-hóba.

– Uram! mondá ő, olyan ártatlan képet csinálva, mint a ki soha váltó-óvást nem látott az életben. Se jótállásról, se fizetésről nincs szó. Hát nincs önnek a becsületemben bizalma? Csak a nevét kérem: és semmi egyebet.

(A nevemet ám? de melyiket? Hogy az igazi nevemet többé semmiféle új váltóra le nem irom, erre becsületszavammal köteleztem magamat az apósomnak, s most hevenyében megszegjem ezt a parolámat? S ugyanakkor fel is kell fedeznem a valóságos állásomat Haggeus úr előtt s azzal egyuttal elárulom, hogy engem semmiféle üzleti érdek nem hozott ide; hanem csak a leányát kisértem haza? Vagy pedig irjam alá azt a nevet, a mit vaktában kikaptam az emlékemből? Egy idegen ember nevét? Hisz az meg valóságos váltóhamisítás! Még hogyha kedvem volna is az obligóba lépéshez: a miről tudok már annyit – sok esztendei praxis után, – hogy az egyértelmű a fizetéssel, azt bizony meg kell gondolnom, hogy az ilyen aláirás által az a váltó «pincze váltóvá» változik s az aláirót könnyen a pinczébe juttatja.)

Azt gondoltam ki, hogy majd elrontom én ezt a váltót. Két forint bánja meg. Csak nincs a puposnak a zsebében egy másik blanquett tartalékban. Csalogathat aztán engem ide többet akár mézeskalácscsal!

– Jól van, hát hol az irószer?

– Mindjárt szolgálok vele. Minő tollal szeret ön irni?

– Ludtollal szeretek. A réztollal bele akadok a papirosba.

– Mindjárt készítek egyet: tessék addig előkeresni a kalamárist a leányom iróasztalából. Ott lesz a fiókban. Nem úgy mint a minap, a mikor veres tintával irtunk.

Haggeus úr kiment a konyhába a tollseprőt megkeresni, a miből a pennának csinálandó tollat kirántja, s ott hagyott engem, hogy kutassak addig az iróasztalka fiókjában.

Mi archæologok ezt tartjuk a legkellemesebb kutatásnak: fiatal hölgyek iróasztalkáinak rejtekeit feldulni. Itt egy száraz virág, (a kőkorszakból,) emitt egy levélréteg (a bronz előidőkből,) ásatag albumlapok, petrifikált czukorszívek, himes tojások ó-chaldeai rajzokkal tele karczolva, összecsavart hajszálak valami anteadamita embermajomtól, középkori divatú ifjak fényképei s más efféle őslénytani maradványok; – egy gazdátlan fogpiszkáló, gyöngyös hüvelylyel, melynek hőse ki tudja hol esett el? Az ilyen kutatásoknak én mindig szenvedélyes Romer Flórisa voltam.

Itt azonban nem sok felfedezni valóm volt: arra is mindjárt rátaláltam. Legfelyül volt, egy levélborítékba dugva: – a saját arczképem; nagy kabinét-alak, panyóka mentében.

Először nagyot dobbant rá a szivem. Aztán meg valóságos düh fogott el. – Lehetetlen volt keresztül nem látnom a goromba szövevényen. Ez az arczkép azért van ide téve s azért vagyok ide utasítva ebbe a fiókba, hogy találjam azt meg, s aztán higyjem el ennélfogva, hogy az a leány én rólam ábrándozik. Ezt a képet senki sem tette ide más, mint maga Haggeus úr. A leány bizonyosan nem tud róla semmit. A fényképemet könnyen meg lehet kapni, ott van az Ellinger kirakatában száz más hasonló országházkerülő társaságában. De ha ezt onnan szerezte meg az öreg, akkor egyuttal a nevemet és az állásomat is meg kellett tudnia. És most mégis engedné nekem, hogy egy idegen embernek a nevét irjam rá egy váltóra, hogy aztán azzal üldözhessen valaki, mint Lugarto Gontrant öt felvonáson keresztül! Ej de megharagudtam erre a puposra! Kedvem lett volna őt egyenesre kalapálni, mikor újra elém biczebóczázott.

Ő hozta a kalamust, én meg a kalamárist.

Ravaszul sunyitott felém. Gondolta, hogy: megtaláltad az egérfogót ugy-é? odakapta az ujjadat?

Igaz, hogy reszketett a kezem, mikor a tollat belemártottam a tintába.

Cseppentettem is egy akkora malaczot a váltó hátára, hogy csak a füle meg a farka hiányzott: a négy lába meg volt.

– Nem tesz semmit, monda az öreg; s felnyalta a nyelvével a tintát.

Mondtam neki, hogy azt ne tegye, mert az méreg.

Nevetett ő azon. Hozzá szokott ő már, hogy deci-számra igya a mérget.

Én aztán másodszor is neki akasztottam a tollat a papirosnak s a kezdő K betünél mindjárt olyan két új tinta fecscset dupláztam ki belőle, hogy annak már most minden attributuma megvolt, a mi egy malacznak szükséges. De ezt már én törültem el a kabátom ujjával.

– De már, édes barátom, mondék eldobva a tollat, ilyen elcsufitott váltóval a takarékpénztár előtt meg nem jelenhetünk, mert ott majd azt mondják, hogy malacz csordára nem zálogoznak. Ezt már én rontottam el. Itt van két forint; vegyen ön másikat. Aztán majd holnap visszajövök; jobb tollat, jobb tintát hozok magammal, s aláirom, szépen, a hogy illik. Most pedig sietek; várnak, magamat ajánlom.

A kis gnóm vette észre, hogy miben sántikálok? s ő jobban értett a sántikáláshoz: ő volt a «preferencziás sánta», a hogy a ferbli műnyelven nevezzük. Elkezdte a szemeit felfelé forgatni.

– Csakhogy nekünk erre a váltóra már holnap reggel okvetlenül szükségünk van; mert kilencz órán túl nem veszik fel a censurára. Sokkal egyszerűbben lenne a dolog, ha ön, kedves üzlettársam, ma délután, úgy este felé ellátogatna ismét hozzánk. Én ugyan nem leszek itthon, sürgős ügyben kell eltávoznom. De itthon lesz a leányom. Ő nála fogom hagyni a váltót. Másra nem merem bízni; mert óvatosnak kell lenni az embernek. Aztán, hogy a Kozáknak, vagy más valakinek ne tünjék föl az ön idejövetele: kérem, legyen szives ezt a kulcsot magához venni, a melylyel a kerten keresztül a kis ajtón át bejöhet: ön ismeri már a bejárást. – No hát Isten önnel uram. Remélem, hogy nem fog rólunk megfeledkezni… s addig szorongatta a kezemet, míg bele nem szorította a markomba azt a kulcsot. S aztán kikomplimentirozott az ajtón.

De már ide megint tegyünk három pontot, mintha egy váltóra ejtett három szörnyű tintacsepp volna.

* * *

A szokott óranegyedben ismét ott voltam a lánczhidi sétán.

Ágnesnek visszájáról volt föltéve a kalapja, a tollal előre. Kérdeztem tőle, hogy tán fogadása tartja a tollal előre viselni a kalapot? El sem mosolyodott rá: azt mondta, «hogy úgy is jó az nekem».

– Bizonyosan nem nézett a tükörbe, mikor föltette.

– Nem sok kedvem van a magam szeme közé nézni. (Úgy látszik, az enyim közé nézni sem volt kedve.)

– Hát akkor mire való az a szép álló tükör a szobájában?

– Ön látta azt? – kérdé csaknem megijedve.

– Hogyne? Hisz ön kért fel, hogy látogassam meg az atyját.

– S ő ott fogadta önt el?

– A másik szobában takarítottak.

A leány különösen szomorú volt ma.

– Ön ma másodszor teszi meg ezt az utat a lánczhidon ide, meg oda? – kérdém tőle.

– Nem. Reggel nem voltam itt.

– Hát a dynamit-töltényt hová tette? Én még mindig kapom a Kozáktól a leveleket a historiai álnévvel: mi azt mutatja, hogy még mindig tart a rakétákban.

– Egy idő óta nem hozom ide azokat, hogy a Dunába dobjam.

– Hát mit csinál velük?

– Visszatérek az útból, mintha otthon feledtem volna valamit s a dynamit-töltényt elrejtem az ágyam fenekére.

– S aztán rajta alszik ön ezen a pokolgépen?

– Nem bánt az engem.

(Érdekes hálótársak! Borotva, cyankali és dynamit-töltény).

– Talán elfogy már. Veté utána.

– Alig hiszem. Egész ládával volt.

Itt megint megakadt a párbeszéd. Nem szóltam neki semmit a tolvajkulcsról.

– Volt ön ma reggel óta odahaza?

– Igen, most otthon ebédelek.

– Mióta?

– A mióta új ruhám van, és új bútorom.

– Beszélt ön az atyával ma délben?

– Ő beszélt hozzám.

Ennél a szónál már egész tűzláng volt az arcza.

– Bizott önre valamit, a mit nekem át kell adnia? kérdezém.

– Igen: egy váltót. – De azt ön nem teszi ugy-e bár? veté utána hevesen.

– Hogy mit nem teszek?

– Nem jön oda aláirni azt a váltót?

Nem akartam megérteni.

– Be van ön avatva a mi közös üzletünkbe?

– Semmit sem értek belőle. Én nem tudom, mire való az? Haszon lesz-e belőle vagy kár? Én csak azt tudom, hogy ön nem jöhet oda azt a váltót aláirni.

– Ért ön valamit a váltókhoz?

– Semmit. Én csak azt értem, hogy arra önnek egy nevet kellene fölirni, a mi nem az ön neve, s hogy ezt nincs a világon az a kincs, a miért ön megtegye.

– Megtehetném egy esetben. Ha az a váltó nem kerül közpénzintézetbe, hanem magán hitelező kezébe. Ott azt boríték alá lehet lepecsételni, s aztán mikor vagy az ön atyja kapja meg a fiumei czég megrendeléseért járó összeget, vagy én kapok a birtokomból nagyobb összeget, teszem: a gyapju, vagy a konda eladásánál, akkor beváltjuk a váltót, s összetépjük, nem beszél róla senki.

– Tehát szabad valamit elkövetni, a mi nem igazság: ha csak titokban marad? – kérdezé erősen a szemembe nézve.

– Nem szabad; de szokás.

– Jó embereknél is szokás?

– Ha valami jó eredményt érhetnek el vele. Például, ha egy családapa, a kinek bizonyos reménye van, hogy három hónap múlva az üzlete sikert fog aratni, annak az időnek a megnyeréseért folyamodik ezen nem épen correct, de senkinek kárt nem okozó fogáshoz.

– Képes volna ön ilyen fogáshoz folyamodni a saját ügyében?

– Nem.

– És akkor igen, ha máson segíthet vele?

– Ez már egészen dogmatikus kérdés.

– Akkor kell rá dogmatikus válasznak is lenni.

– Jöhetnek rendkívüli helyzetek, a mikben az ember kizökken a rendes észjárás kerékvágásából.

– Ezt én nem értem. Én csak azt tudom, hogy ha valaki nem birja a saját lelkét megnyugtatni, mikor az irtózik valami tettől, akkor ha körülötte száz ember, minden ember teszi is ugyanazt, még akkor se békülhet ki saját magával.

Ki sugallja az ilyen gondolatokat a Suttogó-utczában, a városi mocsárbűz közepett felnőtt leánynak? – Vele születik tán és együtt nő fel némely emberrel a tisztaság érzete: az iszonyat a szennytől?

Talán az embernek «is» meg van adva az az ösztön, mely visszaborzad az «első» sárbalépéstől. Érzi, hogy csak a besározott lábhegy szégyen, fülig sárosnak lenni már dicsekedés!

Egyszer volt egy béresem, a ki minden vasárnap úgy leitta magát, hogy az árokból kellett előkeresni a sár közül. Mikor ezért megfeddtem, azt mondá: «csak egyszer próbálná meg az úr, hogy milyen jó abban a sárban feküdni; sohasem kivánkoznék többet pelyhes ágyba!»

A lánczhid végéhez értünk. Itt el kellett válnunk.

– Ugy-e, hogy nem jön el ön ma oda? – szólt a leány s könyörögve tette össze a két kezét.

– És ha a saját aláirásommal látnám el az ön atyjának a váltóját?

– De azt ön nem teheti; mert becsületszavát adta valakinek, hogy több váltót nem ir alá.

– Kitől hallotta ön azt?

– Attól az embertől, a kinek a parancsára ide jövök mindennap. Az mindent tud, a mi önnel történik. És utoljára is, ha ez önnek a legkönnyebb volna; ha ezt ön meg sem érezné, (pedig tudom jól, hogy a mit ön ránk pazaról, az olyan, mintha az oltárról lopná el), még akkor is azt kellene kérdeznem: mire ád ön? mi zálogot kap? ki fizeti vissza? Mije van az adósának, a mit elvehet tőle? A lánczra kötött kutyáját?

A leány e szónál a nyakán függő vékony fekete zsinórba akasztotta a hüvelykujját; – a szemei azt beszélték:

– «Im, ez az a lánczrakötött kutyája az apámnak!»

Azután az ajkai is megrebbentek:

– Küldjön ön még ma ki hozzánk a hordár által levelet, melyben az atyámmal tudatja, hogy nem jöhet el.

Azzal választ sem várva elfutott.

Én pedig azt csináltam egész éjjel, hogy hol én kerestem az édes eszemet, hol az keresett engem, nehezen találtunk egymásra.

Máskor, hasonló esetekben, nem szoktak engem ilyen aggodalmak elővenni. Egy édes óráért sokszor el tudtam én azt felejteni, hogy annak egy keserű esztendő lesz a következése. Vannak bizony gonosztettek, a mik a jó társaságnál virtus-számba mennek. Minden ember kinevetne vele, a kinek elmondanám, hogy itt van nálam egy kulcs, a mivel a paradicsom ajtaját lehetne felnyitni s én nem merem azt használni; hanem hazamegyek vele, leteszem magam elé az asztalra s úgy beszélgetünk ketten egymással.

Itt már vagy be kell menni, vagy vissza kell fordulni; de a küszöbön állva maradni nem lehet.

Még álmomban sem tudtam menekülni azoktól a szép szemektől, a mik ha lecsukták a szempilláikat, engem is úgy odacsuktak, hogy börtönbe zárt fogoly voltam alattuk, ha pedig rám néztek, úgy eltaszítottak, hogy azt hittem, a holdba röpülök.

Másnap pedig nagy ütközet volt az országházban. Generális szavazás, névszerinti, a budget felett, négy heti kemény vita után. Minden párt összekaparta mindenünnen a legelrejtettebb szavazatait is. Láttunk ismeretlen ábrázatú képviselői lopvanőszőket, mint a gombákat előteremni, a kik külömben egész esztendőn át, mint sporák nyugosznak a levél alatt. Hallottuk a horvátokat «tam»-mal szavazni. Még a betegeit is felhozta minden párt; sőt még azok is elhagyták az ágyat, kik reggel szoktak lefeküdni. A szavazás kezdete előtt a zárbeszédek után 32 fok hőség mellett már opált játszott ide benn a teremben a levegő s a sűrű gőzkör olyan volt, mint a tengerfenék, a melyből a szélsőbali övig érő szakállas alakok úgy tünedeztek elő, mint egy-egy tengeri isten. A legfelső szélső padon ült egy, a ki emlékeztetett a hydrára, a ki nyolcz minisztert szokott a gyomrába eltemetni. A karzatokon főtt a szorgalmas hallgatóság a közös párában; de kitartott mindvégig; pedig rég elmúlt dél. Azok a tisztelt úrhölgyek odafenn bizonyosan nem otthon ebédelnek s azok a tisztelt diák urak valószínüleg sehol sem. – Egyszer csak megakad a szinházi látcsövem egy ismerős arczon. Ez a sápadt tekintet, ez az összehúzott, fenyegető homlok: ez az én csendes üzlettársam, Kozák úr.

«Tyhü, ezer ménkü! Erről jut eszembe, hogy én nekem ma ezt az egész házat, a benne levőkkel együtt a levegőbe kellene röpítenem! – Egészen megfeledkeztem róla. – Ez most azt nézi onnan a karzatról, hogy mikor kelek föl a helyemről? mikor megyek oda az elnöki tribünhöz a villanygép sodronyát összecsatolni a pokoltűzakna sodronyával? hogy akkor ő is menekülhessen. Biz ez most édes csendes társam lemaradt a napirendről! A te indítványodra nem kerül a sor. – Mivel fizessem ki, ha majd feleletre von? – Kiadatott a kérvényi bizottságnak!»

Az «átkos kormány» ezuttal is győzött. S nem sülyed el alatta a föld, kimondhatatlan sulyos büneinek terhe alatt.

Az ipam csak ezt a nagy eseményt akarta bevárni: még az esteli vonattal szándékozott hazamenni. Kikisértem a vasuthoz. Tudom, hogy minden apósnak jól esik az, ha Budapestről hazaindultában a vasuti herczehurczánál a veje feladja a bagázsiáját: – valljuk meg, hogy ez a vőknek is jól esik. Az döngött a fejemben, hogy ma este már ismét szabad ember vagyok: nem kérdezi tőlem senki, hogy hány órakor jövök haza?

A tolakodó utazósereg és hordár-raj közepett egyszer csak nekem jön egy hordár-zubbonyos ember, mintha csak szándékosan tenné s jól hátba lök egy málhával, a mit a vállán visz s azonkívül a lábomra tapos. – Jól le akartam hordani: hanem aztán mikor az arczát megláttam, még én mondtam neki, hogy «pardon!» Kozák volt az.

Kétségtelen, hogy velem akar beszélni. Semmi sem olyan alkalmas hely a conspirácziókra, mint az indóházak előcsarnokai s ha az ember egész biztosságban akar lenni, nézzen szét, hol áll egy rendőr? álljon oda mellé.

Utána mentem: nehogy ő jőjjön én utánam.

– Mit csinálsz itt? Kérdeztem tőle, tyukszemére lépve.

– Pénzt keresek. Otthon szünetel a gyár, válaszolt sipkaernyőjét lerántva a szemére.

– Hiszen nagy megrendeléseket kaptatok az irredentától.

– Ki mondta? A pupos Thersites? Az mindig vagy álmodik vagy hazudik. – Azok oda át az Adrián túl elébb egy csattanós ténynyel akarják bebizonyítva látni, hogy szövetségükre méltó nép vagyunk; nem pedig csupa nagyszájú árulókból álló nemzet.

– Erős szó.

– S a te részed a legerősebb benne! Miért maradt el a mára tervezett catastropha?

– Hát édes atyámfia, az tiszta lehetetlenség a mit te terveztél. Hiszen nincs az elnöki csengetyű villanygépének semmi megfogható része benn a teremben, a két sodrony a gyorsirodába szól. Azután a szelelő lyukakhoz sem lehet ám úgy hozzáférni, a hogy te gondolod; mert a mint a termet kinyitják, egy teremőr rögtön elhelyezkedik odaben s az a hely soha őrizetlen nem marad.

– Hát a Phlegeton cseppjei hova lettek?

– Azokat úgy elrejtettem, hogy ember rájuk nem találhat.

– Ez mind hazugság!

– Uram!

– Semmi «uram»! Mi nem szoktunk párbajt vívni. Ez marhaság. Mi, a kit halálra itélünk azt ledöfjük hátulról. Ez az okosság. Köztünk nem szabad senkinek sértve érezni magát, ha szemébe mondják az igazat. Vagy közénk tartozol vagy nem tartozol. Ha az első áll, akkor engedelmeskedned kell és hallgatnod: ha a másik áll, akkor közénk lopódzott kém vagy s el vagy itélve. Oh ne csinálj olyan fitymáló képet. Téged nem tőrrel végezünk ki, ha áruló vagy.

– Arról biztosítalak, hogy nem árultalak el senkinek.

– Oh az árulásnak nem csak egyféle neme van. Nem csak azt nevezzük árulásnak, ha valaki följelent bennünket a rendőrségnek. Hanem azt is, ha valaki megcsal.

– Teringettét ez már sok! Én csallak meg benneteket, a ki kész pénzt adtam a rakétáitokért?

Az ember egy krajczárt fogott a fogai közé s azt összeharapva mondá: (Úgy szokott mindig beszélni, hogy a fogait szét nem vette.)

– Pénzt adtál igen is azért, hogy azt a leányt elcsábítsd! Jól tudok mindent! Ő szerelmes beléd s ezért megvet engem. Szemembe mondta. Gyűlöl engem, mert téged szeret. Igy nem alkudtunk testvér! Ez a XVIII-ik századbeli fogalom, hogy egy férfi nem tartozik hűséggel «egy» nőnek: hanem ő neki hűséggel tartozik «kettő is»; meg valamennyi. A szerződés csak két oldalu lehet. Vagy cosmista légy, vagy filister. Ha cosmista vagy, ne foglald le egymagadnak azt a leányt, a ki nekem is jó lenne; ha pedig filister vagy, eredj haza a feleségedhez s maradj ott mellette szépen. Te Ágnest egészen rabnőddé akarod tenni.

– Ez ellen tiltakozom.

– Nekem bizonyítékom van rá. Az a pupos lélek-kalmár nem megalkudott már veled? Csak nem akarod tán letagadni? Hisz azon a kétezer forintos váltón az én nevem is rajta van.

– De az enyim nincs.

– Még nincs. De a mint rajta lesz, az olyan csalhatatlan bizonyíték lesz ellened, mintha egy egész népgyülés hallotta volna, hogy mit alkudtál ki érte. Ezt pedig én rögtön meg fogom tudni. Mert az a sor, hogy «kinek a rendeletére» betöltetlen maradt. Én nem tettem meg Haggeusnak, hogy «saját rendeletemre» töltsem ki a váltót. Akarom tudni, hogy ki lesz forgató? Tehát a mely este te aláirod a váltót, én másnap reggel már tudni fogom azt. S ha az álnevedet irtad oda, akkor már a következő napon valamennyi Volksblatt tele lesz azzal a hirrel, hogy X. képviselő egy idegen ember nevét irta egy váltó alá! Ha pedig a saját igazi nevedet irod oda, akkor egyenesen annak az öreg úrnak irok, a kit ide kisértél s a ki neked apósod, s felfedezem előtte, hogy elöszőr is megszegted a szavadat, hogy több váltót nem irsz alá, másodszor, tönkre teszed a családodat, a midőn könnyelműen pazarolva dobálod ki a pénzt, a mi nem is a tied, és harmadszor, megcsalod a feleségedet és én annak is fogok írni. Így öllek én meg; nem gyilokkal. Ismerem jól a viszonyaidat. Mind a két esetben rád van csapva a koporsófödél.

Rabiatus ember ez. Ezt jó lesz nekem lánczra kötni.

Mert abban az egyben nagyon csalódott a tisztelt testvér, hogy engem fenyegetésekkel el lehet riasztani. Ellenkezőleg: az engem csalogat. Ha azt mondják: «veszedelem van!» – akkor menjünk oda! ha pedig azt mondják, hogy «nagy a veszedelem!» – akkor épen siessünk.

– Egészen félreérted a dolgot, édes testvérem, – mondám én nyugodtan ezekre. Rólam tégy fel bárminő kutyaságot; de az előtt a leány előtt térdet, fejet kell hajtanod. Az egy nagy jellem: az egy Sasulics Véra!

– Hagyd el. Tudom én azt. De azért lehet valaki nagy jellem, és a mellett a bibliai Rahab: az első cosmista nő.

– Csak azért mondom, hogy még ha én nekem volnának is önző czéljaim, azok az ő aczél jellemén mind megtörnének. Ha én segédkezet akarok nyújtani Haggeusnak, aláirva a váltóját, már akár a saját nevemmel, akár a máséval, ez nem történik egyéb czélból, mint hogy ő elkészíthesse a mintáját a pyranastatornak az irredenta számára. Ez magas czél, azt el kell ismerned.

– No jól van. Szavadnál foglak. Tehát hozzánk tartozol és hivünk akarsz maradni. Hanem ezt be kell bizonyítani, próbák által. Mert nekünk a szövetségeseink nem hisznek. Azt mondják, hogy a magyarnak nincs elég elhatározottsága. Ez nem tud úgy tenni, mint az olasz, meg az orosz, hogy ott robbanthatja el a pokolgépet, a hol legtöbb ember csődül össze: a mi barátaink mind olyan helyekre rakják el a petárdáikat, a hol senkiben nem tesznek kárt. Poéta népek vagytok. Hanem ezúttal nagy csatányra van szükség. Jól van. Azt már látom, hogy nincs olyan rhinoceros szivű ember sehol a hazában, a ki a Sándor-utczai barakkot, mikor tele van, a levegőbe röpítse. Szelidebb módszert ajánlok. – Most már csak egy akkora kis pokolgépről van szó, a mekkora egy képviselő padfiókjában elfér. Ennek a felrobbantása pedig egy sajátszerű készülék által hajtatik végre. Bizonyosan hallottad hirét Thomas pokolgépének, a minek egy tengerre szálló hajót kellett volna elsülyeszteni. Az én találmányom is ilyen forma. De inkább hasonlít az artilleristák tempirozó eszközéhez, a mivel a bombákat szerelik fel. Ez olyan, mint egy zsebóra. Fel lehet húzni és arra a perczre igazítani a mutatóját, a melyben akarjuk, hogy elrobbanjon. Mikor a fogaskerék ahhoz a perczhez elér, akkor egy kiugrott szeg keresztül töri a gyútükröt s attól felrobban az egész tűzakna. Te ezt hát igazíthatod egy olyan időpontra, a mikor már a képviselőház üres. A robbanás nem fog emberéletbe kerülni, a falakat sem dönti szét, csak legfeljebb azt az egész padosztályt zúzza forgácsokra, a hol az archimamelukok szoktak ülni. S ez tüntetésnek elég nagyszerű lesz. Mi bebizonyítottuk a cosmista nagy szövetség előtt, hogy méltó testvérek vagyunk, s befolyásunk potentiára emelkedik. Kezedet rá.

– Itt a kezem.

– No már most hát egy ideig megszünnek a leány találkái veled. A míg én a pokolgéppel elkészülök. Ha az meglesz: a szokásos levélke reggel tudatni fogja veled egy historiai név által, hogy estefelé a kitüzött órában rád vár ő. A helyet, a hol találkozni szoktatok, még előttem is titokban tartja. Nagyon helyesen. Nekünk csak az első és az utolsó lépésről kell számot adnunk egymásnak; a közbeesőkről nem is szabad. Tehát akkor majd elveszed tőle azt a kis játékszert. Sajnálom, hogy csak játékszer. Gyermeknek való tréfa. Egy más alkalommal pedig majd a tempirozó gépet, nevezzük azt «tűzórának», fogja átadni neked, a mihez előbb az alkatrészeket kell több különböző helyről összevásárolnom.

– Mindannyiszor ott leszek.

Az ember rám nézett félig lehunyt szempillái alól.

– Hanem aztán ráemlékezzél, hogy ez nem gavallértréfa! És ha megtalálsz csalni, ha elárulsz, ha bolonddá teszesz, akkor aztán csak fuss ebből a városból és addig meg ne állj, a míg otthon a faludban a kályha mögött nem érzed magadat; mert a kéz, a mit most megszorítottál, gyors és messze elér!

– Meg vagyok felőle győződve.

– Most végül még egyet. A váltót és az aláirást illetőleg. Hogy a felvett neved irjad reá, az ellen in thesi semmi kifogásom. Csak a konkret alkalmazásra nézve van különböztetésem. Hamisítani «nekünk» igen is szabad, sőt erény: ha egy koronát kell valakinek a fejéről leejtenünk; de hamisítani azért, hogy egy leánynak a fejéről a pártát leejtsük: halálbűn. Ezt tartsd eszedben.

Ezzel tovább vitte a málháját.

– «Ejnye de soká alkudtál azzal a hordárral ottan!» jegyzé meg az apósom, mikor visszakerültem hozzá.

– Negyven krajczárt kért a ficzkó a málha feladásáért; én pedig bebizonyítottam neki a taksából, hogy két és fél kilóért nem jár neki több huszonöt karajczárnál. Itt van a visszajáró pénz.

Az édes jó öregem megölelt, megcsókolt: «de már látom, hogy jó gazda lesz belőled!» s jutalmul nálam hagyta a visszajáró három krajczárt.

És már most tegyünk ide megint három pontot: mintha egy tékozló fiunak szerencsepénzül nyert három krajczárja volna.

* * *

Physicus diák korom óta, mikor először udvaroltam egy szép szőke kis leánynak, a Tapolczán keresztül, s túlboldog voltam, ha a vizen áthajított virágomat a keblére tűzte, ilyen naiv kedély-hangulatban nem voltam, mint most. Mintha most kezdeném tanulni valami tánczmestertől, hogy hogyan kell egy szép hölgy elébe járulni, hogy nincsen-e még az első franczia négyesre foglalkozva? Azok a lánczhidi esték, holdvilággal és anélkül, csak akkor tüntek fel előttem egész ingerlő bűbájokban, mikor már elmúltak. Egészen megszoktam már, hogy a mint az utczai lámpákat gyujtogatják, szaladjak le a klubból, s aztán sietve a lánczhidra. A melyikünk elébb odajön, megvárja a másikat az első oszlopnál. Még azután is, mikor már tudtam, hogy senki se vár rám, nem volt nyugtom: a szokott órában végig kellett mennem a lánczhidon, s aztán abban a kis ismerős zugban megállanom és nézegetnem a tolakodó habok közé, s aztán megint tovább sétálnom. Ez igen kellemes mulatság. Senki sem jön szemközt: nem kérdezi, hogy vagy? hová mégy? mért van olyan rossz kedved? meddig tart még az országgyülés? van szerencsém! jó éjszakát! – Csak egyszer hágott a sarkamra kőnyomatú ujságiró, azt kérdezve, hogy mit nézek olyan nagyon arra a Margit-sziget felé? Azt mondtam neki, hogy az a Margit híd Pest felőli oszlopa szemlátomást sülyed lefelé. – Másnap benne volt minden ujságban. Az épitészt majd a guta ütötte meg ijedtében.

Szegény kis leány! Mennyire hozzá szoktam, hogy bánatos arczát lássam minden nap. Most vettem csak észre, hogy egészen úgy tekintettem már, mintha hozzám tartoznék.

Aztán pedig csak rajtam áll, hogy újra meglássam. Tudom, hogy merre nyilik a Suttogó-utczának a szája! Zsebemben van a titkos bejárásnak a kulcsa. S az már tudtomra volt adva, hogy Haggeus úr második elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál.

Hanem az akadályok csak úgy tornyosodtak egymás elé, a mik visszatartóztatnak.

Ha odamegyek, legelőször is játszom egy leánynak az ártatlan szivével. Ez magában is elég volna lelki furdalásra. Azonkívül játszom pedig az életemmel, a vagyonommal és becsületemmel. Az is meglehet, hogy a vetélytárs orozva agyonlő, a részeg apa a levegőbe röpít a gyárával együtt, de az meg egészen valószinű, hogy a családomnál denunciálnak; elvesztek asszonyt, gyermeket, még az apósomat is, s azzal benne vagyok a bukásban; ha pedig még azt is megteszem, hogy két szép szem ragyogásáért aláirjam azt a váltót a fölvett névvel: akkor aztán retteghetek minden napfelkeltétől, a mi megtalálja világítani ezt a titkot, a mi ha kipattan, egyenesen lőhetem főbe magamat.

És még sem tudtam ezt a fejemből kiverni.

Istenkisértés ebben minden lépés, a mit teszek, s mégis minden gondolatom oda visz hozzá. Tudom, hogy bolond vagyok: nagyobb bolond, mint azok mind, a kik a Lipótmezőn kényszerzubbonyt viselnek, s nem akarok eszemre térni.

Mentül több nap mulik el, hogy őt nem látom, annál elviselhetlenebb lesz bennem a dæmon, a ki arra ösztönöz, hogy keressem föl őt magam. Olyan az, mint mikor az ember a toronyból alánéz, aztán valami úgy csalogatja, hogy ugorjék le.

Egy reggel aztán megint ott találom az asztalomon az ismeretes kézvonásokkal czimzett levelet, a mit Kozák szokott hozzám küldözni. Ezuttal a nevem és hivatalom így hangzott benne: «Petőfi őrültje.»

Ahán! Tudom én azt könyv nélkül.

Tehát ma este ismét találkozni fogok Ágnessel.

Egész nap valami lázforma volt rajtam. Semmi hasznomat sem lehetett venni. Alkalmatlan volt nekem minden ember, a ki megszólított: mind azt kérdezte, hogy mi bajom van? Utoljára azt hitettem el velük, hogy nagy szónoklatra készülök a székely kis pálinkafőző üstök tárgyában, akkor aztán békét hagytak, alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Azt sem tudtam, hogy ebédeltem-e valahol?

Nem volt nyugtom az estét bevárni. Valami úgy hajtott a Dunaparton felfelé: észre sem vettem, mikor már a Margithidon túl voltam. Itt már megszünik az ismerős világ és a kövezet. Kezdődnek a puszta telkek, a mik közül az járt legjobban, a melyiket tüzifaraktárnak használnak.

Egyszer csak egy ilyen jövő századbeli utcza szegleténél szemközt jő rám Ágnes.

Milyen önkénytelen öröm lobbant fel a szegény gyermeknek az arczán a véletlen találkozásnál.

– Hol jár ön itt? kérdezém tőle.

– Hát ez az én szokott sétám, mikor önnel kell találkoznom, a míg a lámpagyújtás ideje eljön.

– Én azt sejtettem. Valami úgy hítt errefelé. Akkor talán ne is mennék a lánczhidra: itt még jobban beszélgethetünk; senki sem ügyel ránk. Fogózzék a karomba.

Oda öltötte a kezét engedelmesen, a kosárkáját a másik karjára akasztva.

– No, nincs már a kosárban semmi? kérdezém. Nem küldtek öntől nekem valamit? Talán azt is a Dunába dobta már?

– Nem biz én. Otthon hagytam.

– Tán csak nem tette azt is a vánkosa alá?

– De igen, odarejtettem.

– De hát miért?

– Nem mertem vele kijönni az utczára. Féltem, hogy nálam találják, s kérdőre vonnak, hogy mi az? És én tudom, hogy mi az?

– De azért nem kellett volna önnek a vánkosa alá tenni. Tehette volna az iróasztala fiókjába. Ott is elfér.

Figyeltem az arczára, ha nem pirul-e el, mikor az iróasztala fiókjáról beszélek? semmi változás sem látszott a vonásain.

Bizonyosat akartam tudni.

– Mondja csak kedves Ágnes: megvan önnél már az én arczképem?

E kérdésre ijedten tekinte rám s a kezét kihuzta a karom alól.

– Ön már megtudta? hebegé elsápadva s a falnak húzódott.

– De hát, hogy jutott ön hozzá? kérdezém tőle; meg akartam tudni, hogy az apja hozta-e neki haza?

– Megláttam egy fényképkirakatban és megvettem. Haragszik ön érte?

– Mit gondol? Ha tudtam volna, hogy elfogadja én magam adtam volna azt kegyednek. De hol akadt rá?

– A Kerepesi úton van egy fényképész.

– A Kerepesi úton? Ott én soha se vetettem le magamat.

– Pedig ott volt. Sokszor láttam, mikor azon jártam a varróba: már több esztendeje.

– Lehetetlen az. Csak az idén vetettem le magamat, a társaság kedvéért.

– Biz az pedig ott volt: ott szereztem meg. Igazán nem szid meg érte? Nem szemtelenség tőlem? Megengedi, hogy megtartsam? Itt van nálam. Épen most vettem a számára egy álló rámát, hogy oda állíthassam az asztalomra. De nem fog ön érte neheztelni rám?

– De ugyan mutassa már.

Erre bájoló szemérmetességgel vette elő kötőkosárkájából az összecsukható étuit, a miben a kérdéses arczképem volt, s odaadta azt a kezembe.

Csakhogy ez nem az a fényképem volt, a mit az iróasztala fiókjában találtam meg – véletlenül, hanem egy egészen más. A miről én már régen megfeledkeztem.

Valamikor, több év előtt, füredi fürdő évad alatt, az ottani fényképész örökítette meg földi alakom képmását – körülvéve a feleségem és három kis porontyom által. A legkisebbik az anyja ölében egy kis lovon ülő huszárbubát tart a kezében s azt felém nyújtja, a legnagyobbik meg a térdemet öleli át, a nő arczáról sugárzik a boldogság. Az a fényképész bizonyosan Pestre költözött át s így találta meg nála Ágnes ezt az arczképemet.

A hires Fire Queen extinctor nem olyan alkalmas egy nagy tüzet egyszerre kioltani, mint a hogy az ilyen képpel ki lehet oltani egy vésztüzet a szivben.

– S ön ezt az arczképemet akarja az asztalán tartogatni?

– Ha ön nem tiltja meg…

Oly igazi, oly mesterkéletlen ártatlanság volt e szavakban, hogy nem birtam magamnak parancsolni többé. A köny a szemembe szökött.

Ő észrevette azt, s mielőtt megelőzhettem volna, megcsókolta a kezemet. Én akartam azt vele tenni épen.

Akkor aztán odaszorítottam a keblemhez, s megcsókoltam a homlokát. – Eredj haza, szegény kis lány, s iparkodjál elfelejteni!

Most már csakugyan azt hittem, hogy úgy válunk el, hogy nem átkozzuk meg egymást. – Megvallom, hogy még eddig, a hány nőnek szerencsétlensége volt velem megismerkedni, az mind többé-kevésbé megátkozott. Tudom jól: mert megfogott valamennyi átka.

Ez az egy hadd gondoljon felőlem jót. – Ne találkozzunk többet.

Én is haza siettem. Reggel óta nem voltam otthon.

Az asztalomon egy levelet találtam, a minek a czimzése hirdette már, hogy ki irja? «fiui szeretettel».

A legnagyobbik fiam irt: az, a melyik a térdemet öleli át ott azon a képen. Sokat javult az irása, a mióta nem láttam. Már nem lineázott sorok közé irt.

Azt irja, hogy hála Istennek, ők odahaza mindnyájan egészségesek, a kis Miczu sokat mászkál a fára: kivánnak nekem is hasonlót. A faluban kiütött a fekete himlő: azért a mama elhatározta, hogy a mint meleg idő lesz, rögtön felpakolja a gyerekeket s elmegy velük Balaton-Füredre. Tanulni fogunk uszni. Minthogy pedig már tegnap óta nyár van, még tegnapelőtt tél volt, azért a mama elhatározta, hogy holnap mingyárt útra kelnek. Kéreti a mama a papát, hogy ha várna rájuk reggel fél hatkor a pesti indóháznál: mert a mama nem akar időzni, hanem egyenesen át akar menni a budai indóházhoz, onnan a vonat hét órakor indul Füred felé. Csókolják mind valamennyien. De még azután külön-külön is csókoltak. A középső is irt bátyja levelébe: arról tudósított, hogy ő náluk is van iskolai takarékpénztár s abba ő minden pénzét berakja. (Ejnye de az apjára ütött!) Aztán, a legkisebbiknek is, (a melyik a képen a babát tartja) volt ott egy pár padlásra lépegető verébfejű sora, a miben az állt, hogy «még nem érik a szeder», hanem azért mindennap felmászok a fára; vigyázok én is, hogy le ne essem: vigyázzon papa is.»

Úgy látom, hogy «Pál fordulása» lesz ebből.

Meghagytam az inasomnak, hogy reggel már négy órakor feköltsön s bérkocsit rendeljen a vasúthoz.

Olyan korán érkeztem oda, hogy még a lámpások is mind égtek a pálya mentében. Nem volt kedvem a kantinba beülni, elindultam a szép hajnali időben sétálni a pályatöltésen végig. A reggeli köd burkolta be még az egész várost. Egy felhő, a mi csupa emberi rosszaságból van összelehellve. Mielőtt a pompás városligeti villákhoz érnénk, meg az állatkert bagolyvárához, elébb egy rongyos háztömkeleget kell meghaladnunk, a mi az osztrák államvasut, s az összekötő pálya Csimborassó-magas töltései által szegletbe szorítva, apródonkint elpusztulásra van kárhoztatva. A mi ledül, azt fel nem emelik többet. Egy-egy szemérmetes ákáczfapagony eltakar belőle egy részletet. Csak igen jártas szem találja meg e tohuvabohu között azt a fehér füstöt eregető vas kéményt, mely a Suttogó-utczából pipázik fölfelé. – A Kozák már ébren van, s főzi a légtűzpokolgéphez való olthatatlan tüzet. Hát az a szegény leány mit álmodik ott, a pokolgéppel a vánkosa alatt; – az arczképcsoporttal a feje felett? Milyen nagy volna az öröme, ha itt lehetne és láthatná, mikor azok megérkeznek, a kik ott a képen vannak. A derék, kedves asszony azóta egy kissé meghúzódott, a fiuk pedig megnőttek; hanem azért egyszerre mind a nyakamban fognak lenni: azt sem tudom, melyiket öleljem meg elébb?

A villanycsengetyű jelezte, hogy a vonat Kőbányára megérkezett. Visszafordultam, egy «jó reggelt» kivánva az alvónak. Álmában talán meghallotta.

A mint a vonat berobogott az indóházba, a hány fej, mind az ablakon volt már kidugva, s khorusban zengett mikor engem meglátott.

Percz múlva általános ölelkezés és csókolózás.

Véghetetlen volt az öröm. Fél év óta nem láttam őket. (Persze: az ország gondjai!) A fiuk milyen nagyot nőttek! A kedves jó asszony is igen jó szinben van most: használt a falusi lég.

– Nem fájdúlt meg a fejed az uton?

– Fájt, de most egyszerre elmult.

Tudom én: csak a kezemet kell rátennem, már nem fáj; de hát mikor ezt a kezemet lekötve tartja az országos kötelesség!

A táskákat leszedték, egy hordár hátára rakták. Azt, a miben az ékszerek voltak, az asszony nem adta ki a kezéből, ahhoz meg, a miben a nélkülözhetetlen úti elemózsia állt, a legnagyobbik fiu ragaszkodott; a fehér egerek kaliczkáját meg a legkisebbik nem engedte senkinek; a középső tudományos férfiú volt, neki egy könyves táska az elválhatlan útitársa; a szobaleánynak jutottak a kalapdobozok.

– Hát a nehéz málha hol van? Kell társzekér?

Nagyon megnyugtató volt a válasz. Azt előre küldték a tehervonattal, az az összekötő vonaton egyenesen megy Füredre: nem kell vele útközben vesződnünk. Csak egy nagy bőrönd van, az felfér a kocsis ülésbe.

Aztán felpakoltunk «egy» bérkocsira. Én kettőt akartam fogadni, mert sokan vagyunk; de senki sem akart a másik kocsira ülni, mind velem akart jönni. Hát valahogy csak összeszorultunk. Minden embernek jutott egy tartani való táska, meg egy doboz. A fiakker maga a nagy bőröndön lovagolt, onnan hajtotta a lovakat.

Szerencsésen átjutottunk a budai pályafőhöz; ott a hiveket leültettem a reggelihez, aztán megvettem az utijegyeket, feladtam a bőröndöt, megvásároltam a trafikban, a mi csak okos és bolond ujság volt kapható, s úgy tértem vissza hozzájok.

Még eddig egyebet nem beszélhettünk egymással, mint «hol a kis táska? hát a czekker? itt-e a nagy doboz? kinél vannak a plaidek? melyiteké ez a sipka? hol szaladgál az a gyerek? El ne tévedj, mert itt maradsz! Ki nem reggelizett még? Hol a Lizi? Miért nem issza meg a kávéját? Ön az én hordárom? Nem az? No hát küldje Nro 7-et! Pinczér! Fizetek! Mindjárt csengetnek! Mi kell még fiakkernek? Hidpénz, meg alagutpénz? Váltson frissen! Ne pakold fel azt a táskát, az azé az úré! Itt ne hagyjátok az esernyőt! Én fogom azt a gyereket, te meg a másikat; el ne tapossanak valamelyiteket. Elsőt csengetnek… Csak utánam Isten nevében! Héj kalauz! Melyik waggon megy Siófoknak? Nem dohányzók számára. No csak fel egymás után! Minden itt van? – Tessék a borravaló. Tele a coupée! Nincs több hely!» Csak azután, mikor a második csengetésre becsukják ránk a kocsiajtót s látják, hogy én is ott maradok, kezdődik rá a concert: «nini, hát a papa is velünk jön? elkisérsz bennünket», s kezdődik a nyakamba borulás, lábamra taposás. Ezt a nagyszerű áldozatot nem várták tőlem. «Siófokig jön velünk a papa?» – «De Füredig is elkisérlek.» – Akkor meg már azt kérdezik, hogy «ott is maradsz velünk?» Az asszony aztán lecsitítja őket, hogy most még nem maradhat ott az apa: elég, ha odáig eljön velünk. Minden nap dolga van az országházban. Hanem egy üdvteljes megnyugvó tekintet mutatja, hogy mennyire boldoggá van téve ez által a csekély töredéke által is a családapai kötelességnek.

Mikor aztán megindul a vonat, elhelyezkedünk egymással szemben; a kedves jó asszony hozzá fog az otthoni állapotok megismertetéséhez, s Budától Siófokig oly világos exposéját nyújtja közgazdasági állapotunknak, hogy annál tisztábbat én még a finánczminisztertől sem hallottam.

A vetéseink pompásan állnak, a tavasziak szépen keltek, a szőlő nem fagyott el, birkák, marhák jól teleltek; a tavalyi és a harmadévi bort már jó áron kérik, de jó lesz még tartani, mert följebb is megy; ellenben a gyapjura már van alku egy pesti kereskedővel, a tavalyinál tíz forinttal magasabb áron: itt a szerződés, csak nekem kell aláirnom. Az átvételkor fizet a vevő négy ezer forintot azonnal. A sertéseket is kérte már a nagyváradi kereskedő, öt forinttal magasabban, mint az őszszel; ha elfogadhatónak tartom, csak irnom kell neki. Az idén, ha az Isten valami bajt nem hoz ránk, az elmult mostoha évek terheit nagyban leróhatjuk. Olcsó pénzt kinálnak, kedvező törlesztési feltételekre. A catasternél a földeinket nagyon megrótták; de az asszony kidisputálta az igazságot; hasonlóul a jogtalanul öregbített adót is lejárta egy harmadrészszel. A szőlőmunkát kiadta általányba: így kevesebbe jön, mint a szakmányba dolgoztatás. A rétségen vizárkot huzatott s ezzel helyrehozta a kaszálókat, a roskadozó malmot helyrehozatta s ez által megint molnárt kapott bele, a ki rendes bért fizet. Az üvegházzal felhagyott, s az által a drága műkertész fölöslegessé lett. A tejet nem adja a bálisnak, a ki csak sajttal fizet, hanem beküldi a városba. A négyes fogatot leszállította kettőre. Summa summarum: annyi fölösleg maradt, hogy a fürdőre is kitelik a költség. Sőt még arra is marad, hogy a gyermekek számára nevelőt lehetett fogadni. Eddig a közös iskolába jártak; de ott mindig van valami ragályos betegség: most is az elől menekülnek. Jobb volna, ha az őszre valami tisztességes fiatal embert lehetne szerezni a házhoz, a ki a nagyobb fiut magasabb tudományokra, a kisebbeket pedig elemi dolgokra oktassa. Négy-ötszáz forintot rászánhatnánk.

Erre én aztán azt feleltem neki, hogy tudok én egy erre alkalmatos egyéniséget, a ki a jövő őszre beállhat ebbe a hivatalba. Nem igen fiatal ember már; nem is valami világ lámpása; de a gyermekeket szeretni fogja, s aztán nem annyira a fizetésre, mint a jó bánásmódra fog nézni.

– Nem bánom, csak jó magaviseletű ember legyen.

– Biz az, a mi a magaviseletet illeti, sok elnézni valót vesz igénybe: az erkölcseiben, ha nem is javithatlan, de nem egészen primæ classis.

– No, akkor én be nem eresztem a házamba!

– Dehogy nem ereszted, drága kincsem, de még olyan szivesen találod őt fogadni, hogy magamat is féltékenynyé tennél erre a korhely ficzkóra, ha az történetesen nem az édes apámnak az egyetlen fia volna.

Az asszony ráütött a keze után nyuló kezemre s azt mondá: «te bohó vagy!» hanem aztán ott tartotta a kezemet magánál s az a távolba néző csendes boldog tekintet mutatá, hogy ez rá nézve már nem is meglepetés; bizonyosan beszélt erről neki az atyja, hogy én őszre itthagyom a képviselőséget s haza megyek – a magam képét viselni, de addig nem tudta elhinni, a míg tőlem nem hallotta. Nekem mindent elhisz. Ha azt mondanám neki, hogy a mióta nem látott, nem ittam bort és nem szivaroztam, azt is elhinné.

Még az idő is kedvezett; nyárnak is beillő tavaszi napunk volt.

A gyermekek, mikor a waggonablakból meglátták a Balatont, ujjongtak örömükben. Gyönyörű látvány is az: az a magyar tenger, a hogy a szittya büszkeség nevezi. A csillámló tó felszine mintha ezüst volna a fodrozott haboktól, a tulsó part hegyei alatt meg oly csendes a víz, mint egy tükör, az egész szakadatlan egy kert apróbb-nagyobb kolnáival, kastélyaival, tornyaival a vizből felforgatva néz fel reánk. Karcsu halászgémek ácsorognak a viz-sekélyben, lomhán felreppenve, ha a prüszkölő vascsoda közelít; a pásztorok gulyáikat itatják, usztatóig behajtva, s halászok huzzák a pirittyét, követve a nehéz csolnaktól; a gyermekek a hátamra mászva kiabálnak: «ahol van Balatonfüred!» – Van velük dolgom a gőzhajón, hogy együtt tartsam őket, a míg a hajó Fürednél kiköt.

Ilyenkor legszebb Füred; csakhogy ezt kevés ember tudja. A rózsaerdők teljes nyilásban: valóságos Kazanlik. Ember még kevés van a sétányon; de annál több a fülemüle.

A drága jó asszony azonnal hozzá fogott ahhoz a dologhoz, a miért örök hálára érzem magamat iránta lekötelezve, hogy nem osztja meg velem: a kipakoláshoz; ilyenkor gyerek és férj csak utban van. Tőlem nem kivánnak egyebet, mint hogy vigyem el a gyermekeket magammal sétálni: azután meg fürdeni.

Hej, milyen örömük van Sisera hadjainak, mikor kiszabadulnak az «apjuk felügyelete» alatt! Látszik, hogy az anyjuk milyen erős kordában tartotta őket! Mikor rám vannak bizva, akkor minden szabad. Azért örülnek mikor a házhoz kerülök. A legnagyobbik, az egy szilaj ficzkó, izmos és nagy tornász; már kétszer volt kificzamodva a keze, s a homlokán visel egy sebhelyet. Szakasztott képmásom. Ugy szereti a könyvet, mint a kecske a kést. Csak az utolsó órában olvassa el a leczkéjét; hanem azért felel vakmerően: már, hogy azt feleli-e, a mi a könyvben van? az más kérdés. Ezt tőlem örökölte. A középső azonban szakasztott az anyja. Ez igen szorgalmas és pakátus férfiu. A hol egy könyvet megkaphat, azt eszi. A zsebe mindig tele van száraz kalácsdarabbal, a miket félretett netalán bekövetkezhető inséges időkre. Olyan számolási talentum, hogy nekem az asztalnál azt is ki tudta vetni, hogy ha egy régi meszely bornak az ára 25 kr. volt: hát a ki ahoz volt szokva, hogy egy «nagy messzely» bort igyék meg ebédnél, hány deczilitert kell annak most meginni, hogy 37 és ½ krajczár ára szomjat eloltson vele? Ezt én még praxisból sem tudom megtanulni soha. A legkisebbik, az poéta lesz: csupa ábrándozás és érzelgés. Minden ok nélkül sir és engemet különösen szeret. Kisebb korában mindig az én ágyamban hált s nem engedte magát mástól felöltöztetni, mint tőlem. Most is mindjárt ott van a térdemen, ha valahová leülök. Aztán nagy szemfüles; mindent meglát a mit más észre sem vesz. Mikor a fényképész palotája előtt elmentünk a parkban, egyszer csak odavontat magával a nagy kirakathoz, messziről megismerte azt a nagy arczképcsoportozatot, a melyben együtt vagyunk lefényképezve. Meg kellett neki igérnem, hogy az idén megint levetetjük magunkat egy társaságban. Aztán elvittem őket fürödni. A legnagyobb surculus, úgy uszik mint a vidra, alig lehet kicsalogatni a vizből, pedig a középső fiú krajczárra kiszámítja neki, hogy hány perczig jó lenni hány fokú vizben, arravaló-nézve, hogy hány fokú fölösleges melegség absorbeáltassék a testben? a mi által ez edződik; ha több vész el, az már ernyesztő hatással bir. A legkisebb azonban, a kit magam vittem bele a vízbe, le nem rázható a nyakamból, folyvást azt kiabálja: «jaj papa, jaj édes kedves jó papa, gyerünk ki innen a vízből, én mindjárt meghalok». Már ilyen kicsiny korában irtózik a poéta a viztől. Fürdés után aztán egyet sétáltunk a parkban, kerestünk sima kavicsokat, leültünk vele a porba s én tanítottam a kis Miczut a kavicsokkal «kapókövet játszani.»

A pakolástól aztán szegény jó anyjuk obligát fejfájást kap, s az eltart neki egész éjjel: a migrainegyógyításhoz pedig én épen annyit értek, mint az egész doctorum collegium. A legkisebb megint hozzám kerül aludni s reggel nem akarja engedni, hogy fölkeljek. Megint nekem kell őt felöltöztetnem. Az asszony kissé bágyadt szinben van az éjjeli fejfájástól. Olyan rosszul esik őt ilyenkor elhagynom. Azonban ő maga siettet. Elkészítette már számomra a kávét. Már elsőt csengettek a hajón. A legkisebb ellenben le nem akar szakadni a nyakamból, hogy még csak egy napig maradjak itt. Nézzem, milyen rossz idő van! A Balaton háborog. Zivatar lesz. A hajó elsülyed. Én odaveszek. Ezen aztán elkezd sirni. Utoljára azt követeli, hogy vigyem hát magammal. Bizony kedvem volna hozzá! Az okos asszony ketté vágja az alkut. «Hát aztán magaddal hordanád az országházba!» Igazság! hiszen még nem vagyok instructor, még csak honatya vagyok.

Másodikat is csöngetnek. Édes fiam mennem kell. Mind valamennyien kikisérnek a gőzhajóhoz, oda is bejönnek velem. Az ölelkezés, bucsuzás addig tart, míg a hajó is elindul, aztán átkisérnek egész Siófokig. Csak egy szóval mondanám nekik, még Budapestig is elkisérnének.

A siófoki időzés alatt egy jó gondolatom támadt: hát ha én most innen azt táviratoznám az elnöknek, hogy «egészségi állapotom miatt (t. i. mivelhogy nagyon jó egészségben érzem magamat) leteszem mandátumomat, a képviselőház ám lássa, hogyan él meg aztán nálam nélkül!» Azzal vissza cum gentibus Balatonfüredre!

Kár, hogy én nálam a jó gondolatok mindig kivitetlenül maradnak.

Este megint otthon «voltam» Budapesten.

Semmi levél sem várt rám, hála Istennek!

És azután elmult több nap minden rendkívüli följegyzésreméltó eset nélkül. Az ismerős urhölgyekkel beszéltünk az ország borzasztó nagy deficitjéről, a minek a miniszterek az okai; a klubban beszéltünk az urhölgyek nagy luxusáról, a mi oka a deficitnek; az országházban pedig a borzasztó nagy bukásokról, a mik a klubban történtek: aufgelegt Ultimot elveszteni touslestroival, tizenkét tarokkal harminczháromban, ötödik vétellel csupa borzasztó dolgok.

Hanem engem nem háborgattak többé a nagy Cosmosnak semmiféle atomjai. Azt hittem már, hogy elfelejtettek szépen.

Minden este elővettem a gyerekek levelét, s elolvastam a kis Miczu tanácsát; «vigyázzon a papa is, hogy le ne essék».

Igazán mondom, nem is ilyen három gyerekes apának való az már, efféle bolondos kalandokba ártani magát! Bizony benőhetett volna már nekem is a fejem lágya!

Verjük ki a fejünkből az egészet!

Hanem tegyünk ide megint három pontot, mintha a kis Miczu kapókövei volnának ott.

* * *

Eszembe jutott e közben, hogy egyszer valamit igértem én annak a leánynak, a minek a teljesülésére az talán még most is számit. Ha már végképen lemondtam minden önzés sugallta gondolatról, akkor egészen illő, hogy beváltsam a szavamat, nem várva érte viszonzást. Van neki egy korhely szökött katona testvére; a kinek a megszabadításával biztattam őt egyszer, egy ünnepélyes pillanatban, a mikor épen az urfinak a hátát döngette a Veres rózsa korcsmáros.

Én ugyan in theoria, mikor az ilyen deperditus existentiákról van szó, abban a philantropicus nézetben vagyok, hogy az ilyen embereket legjobb volna lebunkózni. Nézetem mellett felhozhatom a legrégibb criminalcodexet, a bibliát, a hol példák vannak rá, hogy egész városok (Sodoma és Gomora) népsége lebunkóztatott, sőt egy egész nemzetség, a Benjámin lebunkóztatása is legfelsőbb rendeletre elhatároztatott, pedig azok mind nem szolgáltak annyira rá. Hanem hát a leány ugylátszik, hogy mégis szereti a bátyját, daczára annak, hogy az egy fertelmes állat; hát probáljunk rajta úgy segíteni, hogy a ficzkót megszabadítsuk, a leányt pedig ő tőle szabadítsuk meg.

Utána jártam a dolgának a hadparancsnokságnál, hol befolyásos ismerőseim vannak: nem valami nagy dolog a katonakori vétsége, egy pár tiz forintos mindössze a mit elsinkofált; aztán a kórházból szökött meg. A többi akasztófát már a polgári életben érdemelte ki. Lehet találnunk majd egy olyan samaritanus orvost, a ki bizonyítványt ád neki, hogy azóta folyvást betegen feküdt, s aztán a Superarbitrirungs commissió előtt majd kicsináljuk, hogy reálinvalidnak nyilvánittassék. Akkor aztán majd adjunk neki jó ajánlólevelet; (hiszen csak 20 forintot sikkasztott el), megtehetik végrehajtónak Krassó megyébe; ott még sokra viheti.

Én már szépen kerékvágásba hoztam ezt az egész dolgot, s azt hiszem, hogy nagy örömet csinálok vele a szegény leánynak, mikor majd csak azzal a hirrel lepik meg, hogy a bátyja meg van mentve és hivatalt kap. Ő pedig ki fogja találni azt, hogy kitől jött?

Hát egy reggel korán (nyolcz óra felé) még az ágyban aludtam, mikor az öreg Ignácz bejön s azzal a szóval költ fel, hogy itt van a 34-es hordár.

Nem emlékszem rá, hogy magamhoz rendeltem volna.

Az pedig egyenesen velem akar beszélni.

Hát akkor meglehet, hogy megsértettem valahol a tisztelt gentlemant s most jön tőlem magyarázatot kérni. Legyen hát szerencsém hozzá.

Mikor belépett a szobámba, akkor világosodott fel az elmém egyszerre.

Elfeledtem a minap megnézni a számát, külömben tudtam volna, hogy az a «34» annyit tesz, hogy «Kozák testvér»; ő volt az a «34» hordár.

Ez a legalkalmatosabb álköntös. A hordár mindenüvé elmehet gyanuköltés nélkül.

A mint magunkra maradtunk, megkináltam, hogy tessék leülni.

Meg is tette, és miután meggyőződött, hogy senki sincs kivülünk a szobában, rá kezdé azzal a mély suttogásig lenyomott hangjával, a miről úgy tetszik, mintha álmában hallaná az ember.

– Testvér! te reád ma egy nehéz küldetés vár.

– Állok elébe.

– Neked egy szökött katonát kell denunciálnod a hadparancsnokságnál.

– Igazán? dagadjon meg! Ez nem annyira nehéz, mint komisz feladat. Nem lehetne ezt valami más e missióhoz méltó testvérre bizni?

– Tanuld meg azt, szólt Kozák büszkén, hogy a testvérek között nincs külömbség s a mi feladataink között egy sem komisz. E feladatot, hogy gyors és biztos sikerü legyen, csak olyan embernek lehet elvégezni, mint te, a ki egyenesen odamehet a főhadparancsnoksághoz, nem kell neki nagy kerülővel még előbb komiszárust, alkapitányt, drabantot fellármázni, hogy az alatt az illető neszt fogjon és megugorhasson, mire odaérnek, hült helyét találják: te pedig egyszerre ott csaphatod, mint az egérfogó a poczikot. Azért vagy közöttünk, hogy összeköttetéseidet a magasabb körökkel szent czélunk keresztűlvitelére felhasználd.

– De már megengedj, egy szegény szökött katonának a feljelentése a hatóságnál, épen a te és elvtársaid részéről nagyon is magánboszú után izlik.

– Szó sincs magánboszúról. Az illető, a ki áldozatul fog esni, csak egy medium. A médiumoknak fel kell áldoztatniok. Az egyiknek így, a másiknak úgy. Van, a melyiknek az a feladata, hogy az égő gyertyával bemenjen a gázzal telt pinczeboltba. Másnak meg az a feladata, hogy egy eltünt ember helyett meghaljon és eltemessék, hogy amazt ne keresse senki. Ismét másiknak az a feladata, hogy egy merénylet szerzőjéül elfogassék, s ez által az igazi tettes megszabaduljon. Ezek az eszközök. Mások a kezek, a kik általuk cselekesznek. Ismét mások a fők, a kik a kezeket mozgatják. Most egy ilyen eszközről van szó.

– Nagyon kiváncsi vagyok erre a szóra.

– A kiváncsiság ugyan nálunk a hét fő bünök közé számíttatik: azonban, mint te ezt magad is tudni fogod, te egy fokkal feljebb állsz a közönséges tagtársaknál, nem társadalmi állásodnál fogva, mert az nálunk nem tesz különbséget: hanem multadnál fogva.

(Ezt, igazán mondom, nem tudtam, hogy ilyen nevezetes egyéniség vagyok).

– Ezért, mert kötelességem: tehát kész vagyok téged beavatni abba a tervbe, a minek egy részlete a mi kezeinkre van bizva, de fogadd meg…

– Megfogadom, hogy el nem aluszom rajta.

– De arról az egyről biztos vagyok. Nem tünt fel előtted, hogy egy idő óta korán reggelenkint (mikor feküdni mégy), valami olyan büzt érzesz a város felett terjengeni, mintha minden háznál tollat égettek volna?

– De ez nekem is gyakran háborgatja szaglási érzékeimet.

– Hát mikor néha a budai casinóból késő éjjel hazajöttél, (már azt is tudja, hogy ott töltöm az estéimet!) nem ötlött fel neked, hogy az ezer lámpától megvilágított Pest felett valami fakó lomha ködfelleg terül el, a melynek a gócza egy magas kürtő látszik lenni, a mi kívül esik a városon, észak-keletfelé. Abból tódul ki valami vastag, sürü füstgomoly, a mi közé az éj sötétében fényes lángkévék lüktetnek fel.

– De emlékezem rá, hogy ilyesmiben gyönyörködtem. Mindig azt hittem, hogy valami részvénytársulat alapítóit főzik ott olajban.

– Az ott a budapesti hóhérnak a kemenczéje.

Erre a szóra kezdett az álom kimenni a szememből.

Látogatóm vette azt észre s kényelmesen hátravetve magát a karszékemben, folytatá:

– Tudod mi ég abban a kemenczében éjjelenkint?

– Nincs akkora phantásiám.

– Arról azonban biztos tudomásod lesz, hogy Oroszországnak egy bizonyos részében kiütött a keleti pestis.

– Hogy ne lenne? Hisz az országgyülésen interpelláczió tárgya is volt.

– Az ám. Ez megint a szélbalok ügyetlenkedése volt. Pedig ha nem értik a dolgot: hát minek kontárkodnak bele?

– Te talán érted a dolgot?

– Persze, hogy értem. Te! Ha az a «fekete asszony» beszabadulhatna ebbe az úgynevezett civilizált Európába: az volna nekünk az aratás! Hogy fel lenne fordulva egyszerre minden társadalmi rend! milyen bénává lenne ütve minden hatalom! hogy szakadnának szét a kötelékek! hogy porolna szét minden törvény! hogy szabadulna el minden lánczra kötött szenvedély! hogy futnának szét a büszke hadseregek! Az volna, a mi már volt egyszer, egész Európában, az itélet napja! Már utban volt! Már rajta ült a denevérszárnyú gyászszekéren! Hanem mindent elrontottak ezek az úgynevezett szélbalok, fellármázták a kormányt, s az rögtön utját állta a vész behurczolásának.

– Igen, még szaktudósokat is küldött ki a pestis tanulmányozására.

– Hahaha! Nevetem én azt! ott lehetnének a ti tudósaitok Asztrakánban, ha a pesti hóhér nem volna legény a gáton. A háromszoros muszka hadizárlaton keresztül kisikamlik ez a kigyó: bejön a végvámokon s oda tojja a tojásait, a hová akarja.

Kezdett a hátam borsózni.

– Hanem hát idebenn igen szigoruan magyarázzák a tilalmat. Akármi érkezik a sorompóhoz az itteni kereskedők számára, a mi orosz bélyeget hord magán, bunda, prém, vászon, gyapjuszövet, páczolt hal, kaviár: azt rögtön lefogják, be sem hagyják hozni a városba; viszik egyenesen a hóhér kemenczéjébe. Az pedig még azon éjjel alágyujtat s elégettet mindent. Ennek a füstét érzi a város reggelenkint. Ez a kemencze az, a mi Angliában a «Queens pipe» (a királyné pipája) a miben az elkobzott csempészdohányt elégetik.

– Ez hát nagyon jól történik, azaz, hogy a mi nyelvünkön szólva nagyon rosszul.

– Úgy van. Hanem hát a hóhér maga sajátkezüleg azt a nagy munkát nem végezheti: a hóhérlegények pedig undorodnak tőle.

– Hogyan? A hóhér legények undorodnak?

– Hát persze! azok sincsenek vasból. Nekik is hat az idegeikre az a gondolat, hogy a mit a kezükbe vesznek, az a fekete halál országából érkezett ide. Annál fogva ők meg ismét más embereket bérelnek fel, a kik azt a kezelést elvégezzék.

– S azoknak megy ez?

– Vannak emberek, a kik a pokoltól sem félnek; kivált, ha jó erős pálinkát ihatnak mellé. A többek között nekünk is jár oda egy ismerősünk az éjjeli munkára. Ez az emlitettem szökött katona.

– Talán csak nem Ágnesnek a bátyja?

– De épen az.

– S nem irtózik…?

– A haláltól?

– De a hóhérlegények társaságától?

– Hát mi az? A hóhérlegények csak olyan munkások, mint én, meg te. Minden munka tisztesség; s mentül megvetettebb, annál nagyobb becsülésre méltók azok, a kik arra vállalkoznak. Aztán elvégre is, minden az izlés dolga. Egyszer egy ilyen gyepmesteri gyakornokkal, (csinos fiu az, mikor kiöltözik) együtt voltam az országház karzatán, mikor ti képviselők odalenn éppen egymással nyájaskodtatok: az érdemes hóhérsegéd hallgatja egy ideig a kölcsönösen egymást lepiszkoló feleseléseket, a miket ti országgyülési szónoklatoknak neveztek; végre hozzám fordul e szóval: «pfuj Teufel! Én ezt a disznóságot ki nem állanám ezer forintért!»

– Jól van. Hát a Bruder odajár most éjjelenkint kemenczét füteni? Legalább hát kap valami fizetést.

– Nem annyira a fizetésért teszi, mint inkább a mellékkeresetért.

– Ugyan miféle mellékkeresetért?

– Hát mikor néha úgy egy-egy drága kelmékből álló csomag akad a keze alá, shawlok, perzsa lámaszőrszövetek, azokból ő egy-egy csomócskát a tüzbe dobálás közben elcsusztat az inge alá, vagy a pantallonja szárába és aztán azt hazahordja vagy a szeretőjének vagy az orgazdának; s jól él mellette.

Nekem a hajam szálai kezdtek felberzenni.

– De hisz az egy rettenetes nagy, őrült merénylet.

– Csak maradj fekve és ne obégass. Semmi merénylet sincs a dologban. A mit eddig halomra égettek, azt mind bátran elviselhette volna, vagy kenyérre kenve, (ha kaviár volt) megehette volna a fővárosi burger: azok közül egy sem látta azt a vidéket, a hol a pestis anyja ül a fészkén. Tudnom kellett volna nekem arról. Hanem ma fog érkezni egy csomag, a mi egyenesen Asztrakánból jön. Ugyanabból a raktárból, a melyből minden élő ember kihalt. Az egész raktárt mind megégették a kozákok. Ezt az egy csomagot sikerült megmenteni. Mesés áron. El is lett szállítva idáig. A szállítás maga egy hadvezéri remeklés volt. Ez a málhacsomag csupa tengeri vidrabőröket tartalmaz, a miknek párja otthon is ötszáz rubel. Ez már bizonyosra jön! Ezen már rajta van a fekete asszony tiz körme! A ki csak az ujjával hozzányul, meg van fogva. S aztán viszi magával, mint a Sámson rókái az üszköt a filiszteusok vetésébe. Ezt a csomagot is le fogják tartóztatni a sorompónál s elküldik az égető kemenczébe. Bizonyos, hogy a mi fiunk azt megdézsmálatlan nem hagyja. Két darab vidrabőr pedig, a mit a dereka körül csavarva, haza hoz, épen elég lesz egy egész városnak.

Még a vér is meghült az ereimben.

– Hanem hát én furfangos vagyok, folytatá Kozák barátom. Ha ez a baj Pesten tör ki, mi velünk nagyon hamar elbánnak. Adjuk odább! Ezért szükséges, hogy te ezt a ficzkót följelentsd, mint katonaszökevényt; megjelölve a helyet, a hová az éjjel menni fog, a végzett munka után. Vérző szív-utcza 42. szám a sósveckli-sütőnénél. A gyerek a mint azt veszi észre, hogy rátörik az ajtót, sietni fog az ellopott szőrméket a kályhába dobni. Ő maga akkor tele van a méreggel. A hadcsapata, a 38-ik sorezred most Bécsben fekszik; a szökevényt rögtön oda fogják szállítani, beviszik a kaszárnyába, fel a hadbiróság elé, s három nap mulva ott lesz a pompás mulatság a gyönyörü Bécs város számára: egy egész kaszárnya tele a fekete halállal. Ezen aztán lehet majd nevetni! hahaha! hahaha!

Úgy kaczagott, hogy még akkor is vigyázott magára, nehogy magasabbra emelje a hangját.

S hogy észre vette, hogy én sehogy sem akarok a kaczagásban osztozni, komolyra fogta a dolgot.

– Hát mi különös volna ebben a dologban? Ez a stratagéma nem is uj már, hát az északamerikai polgárháború előtt nem tették-e ugyanazt a déliek, hogy összevásárolták Braziliában valamennyi sárgalázban kimultnak a köntöseit s azokat hajóteher számára küldözték New-Yorkba, hogy a pestist átültessék ellenségeik táborába: hát a mi azoknak szabad volt, nem szabad-e másnak? Kérdezzük is mi azt, hogy szabad-e? – Érted már most egészen a dolgot? Miért kell neked még ma denuncziálnod a legilletékesebb helyen ezt a fiut. – Te vagy a kéz, ő az eszköz. Ő a löveg, a mit neked el kell röpítened. – A löveg elrobban. Mit bánja a tüzér, hogy a löveg hüvelye szétszakadt: ha csak gyujtott!

Idejét láttam végét szakítani e veszett bolond beszédnek.

– A magad szempontjából az egész correct okoskodás, testvér, hanem engemet másforma nézet vezérel. Én épen ezen fiatal ember nővérének megigértem, sőt szavamat adtam rá, hogy a bátyját kimentem zászlóelhagyási büne alól, ezt már meg is tettem. Azt is megigértem neki, hogy becsületes életmódot fogok a számára szerezni. Abban meg most járok.

– Nevetséges! Hát birnak az igéretek kötelező erővel? Kivált azok az igéretek, a miket leányoknak teszünk? Szokás azokat beváltani?

– Nálam szokás; engem az adott szavam kötelez.

– Hát a szent eskü, a mivel szövetségünkhöz vagy kötve? Egy pár szép szem előtted szentebb jelvény, mint az, a mi karunkra van edzve: a nagy mindenség, a Cosmos, és annak ellentéte: a nagy Semmi, a halál!

E szóval feltürte karjáról a blouset, elém tartva a rémséges jelvényt. Én eldugtam a kezemet a takaró alá; biz az enyémről már lekopott a mindenség is, meg a semmiség is.

– Édes öcsém, szóltam hozzá, a mit mondtam, megmondtam. Én az Ágnesnek adott igéretemet beváltom. A te kipéczézett ficzkódat ellenben fel nem adom! mert nekem soha semmiféle ivadékom se porkoláb, se perzekutor, se spion, se denuncziáns nem volt. Ha nem tetszik, bicskázzatok le: én is ott leszek! De a mi nekem nem tetszik, azt nem is teszem meg. Mert én annyira nihilista vagyok, hogy még magát a nagy «semmit» se veszem semmibe. Most pedig eredj a pokolba, vagy ha annál még kedvedrevalóbb helyet tudsz, eredj oda, s hagyj engem tovább aludnom.

S azzal befordultam a fal felé.

Kozák barátom fölkelt a helyéről s még egyszer odahajolva fölém, lihegé mély kisértetes hangján a fülembe:

– Meg fogod gondolni a dolgot. – Itt volt nálad a «34.» – Föl kell jelentened a «38»-ik ezred szökevényét. Található lesz ma éjjel a vérző szív-utcza «42»-ik számában a kalácssütőnél.

– Jól van, jól!

Én már alszom. Az éjjel nagyon soká tartott a piquetpartie a budai casinoban. Oda szolid emberek járnak: reggelig játszanak; de csak piquétet és egy tizedrész krajczárban. – Mióta a fiammal közelebbről megismerkedtem, én is ilyenre adtam magamat…

… Jóformán gyűlésbe menni való idő volt, mikor az öreg Ignáczom felköltött. Annyi bolondot összeálmodtam az alatt! ott voltam én is a hóhér kemenczéjénél, s csupa fekete asszonyokat dobáltam a katlanba: az országgyülésen meg hóhérlegények szűzbeszédeit hallgattam.

A mint kidörzsöltem az álmot szememből, azt kérdezém Ignácztól:

– Álmodtam én, vagy valósággal volt itt egy 34-es számu hordár?

– Volt biz itt, felelt az öreg, sokáig itt várt, hanem aztán megunta, kijött s azt mondta, hogy nem akarja a nagyságos urat felzavarni, olyan édesdeden alszik; inkább majd eljön később.

– Mégis álmodtam hát.

Az öreg aztán addig nyakgatott, hogy ha álmodtam, micsoda számokat álmodtam? hadd tegye be ő azokat a lutriba; mig el kellett neki számlálnom, hogy «34, 38, 42.»

Be is tette mindjárt a budaiba. Nem hiszem, hogy kijöttek volna neki.

Én azonban még az nap átmentem Budára a szökött katonának a dolgát megsürgetni. Egészen jól állt az ügye.

Kifizettetvén az elsikkasztott összeg, előadatván a súlyos betegségről szóló bizonyítvány, rögtön praeferentissime expediáltatott a végzés, kézbesítendő az inculpatus édes atyjánál, hogy a fiu visszatérhet ismét a nappal élők sorába.

De ide ismét tegyünk három csillagot: gondoljuk, hogy ez a három lutriba betett szám.

* * *

Este (tizenkét óra után) mikor Budáról, a casinóból hazajöttem, s az ellipseről letekintve megláttam azt a sötét füstfelleget Pest fölött szétterjengeni, a mi leginkább abból a városon kívül felmeredő kéményből látszik előtódulni, megint a fejembe nyilalt az a ma reggeli párbeszéd vagy álom vagy micsoda.

Hát ha van valami mégis ebben a bolondságban?

Én ugyan se kisértetekben, se boszorkányokban nem hiszek: annálfogva a magyar socialistákban, nihilistákban sem. Régen volt az, mikor engem egy fehér lepedővel meg lehetett ijeszteni; hanem az még sem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egyes monomániától megszállt emberek valami olyan őrült merényletre adják a fejöket, a mihez rajtuk kivül másnak semmi köze.

Sorbaveszem, hogy miket beszélt az az agyafurt ember? Az őrültségében rendszer van: azt el kell ismernem.

A lefoglalt asztrakáni prémeket most égetik a hóhér kemenczéjében. Valaki azokból elcsenhet egyet-kettőt.

Legegyenesebb eljárás volna, feljelentenem azt, a mit megtudtam, a rendőrségnek.

De én azt nem tehetem. Nem azért, mintha a nihilisták orgyilkaitól félnék, hanem azért, hogy abból majd nagy vizsgálat lenne; engemet elővennének tanunak, el kellene mondanom az egész históriát, hogy jutottam ehhez a titokhoz? beszélnem kellene a Suttogó-utczai gyárról, meg Haggeus urról és a leányáról; s mind ez rám nézve nagyon kényelmetlen positió lenne. – Tehát a rendőrséghez nem megyek. – Hanem azt teszem, hogy felkeresem a vérző-szív-utczai Calypsot s annak a hajójában elfogom a veszedelmet hozó ficzkót röptiben s így állom utját az európai nagy veszedelemnek.

Kezdett rémleni előttem, hogy hallottam én már valami hirét ennek a vérző-szív-utczai sütőnének. – Sőt egészen jól emlékezem már rá. – Nevezetes jelenet volt az! Ott a Kék Macskában. – A tavalyi farsang utolsó napján. – Ki akarták dobni a bálból a tisztelt hölgyet. – Én is ott voltam azon a mulatságon. – Pedig szerintem nem volt igazsága a publikumnak. – A Kék Macska diszes vendégkoszorúja fellázadt azon merénylet ellen, hogy a «vérző szív»-utczai sütőné bátorkodott e termekben megjelenni. – Mert a Kék Macska sokat tart a szeplőtlen hirére. – A vérző-szív-utczai sütőné pedig csak a «bumszti pincze» primadonnája. – S ezen körökben nagyon sokat adnak az illem és erkölcs rangfokozataira. – A hölgyek egészen fel voltak lázadva, mikor őt belépni látták. – A tánczkolonn felbomlott s a tánczmester-rendező elveszté a contenantiáját, a Sósweckli-Mina kihivó tekintete és rikító toilettje előtt. «Ki vele!» «Le kell tépni a chignonját!» – – «Papucscsal kell felpofozni!» Kiabáltak mindenfelől, mig ő kevélyen suhogtatta a lovagkorbácsát. Bizonyos, hogy csufosan megverték volna, ha én jókor nem interveniálok. « Uraim és hölgyeim! kiálték, hát ez-e a demokraczia? Azért harczolunk-e oly véres ütközeteket az egyenlőség szent elvei mellett, hogy most e magas elveket a Kék-Macska szentelt csarnokaiban meghazudtoljuk? Herczegnőim! Szépség királynői! Ti a boulevard és király-utcza arisztokratiája! Gyakoroljátok a születéstekhez méltó nagylelküséget egy polgártársnő irányában, a ki többszörös özvegye hősleg elesett, (de megint felkelt), – ha nem is tábornokoknak, de mindenesetre szakaszvezetőknek!» E szónoklattal sikerült a betolakodott vakmerő számára utat csinálnom a mellékajtóig s így megszabadítottam őt attól a kellemetlenségtől, hogy egy sajtár vizzel nyakon öntetve kidobattassék. Mert a qualificatióra a világnak egy uri salonjában sem olyan féltékenyek, mint a Kék Macskában.

Ugy hiszem, hogy az illető hölgy még emlékezni fog erre a lovagias tettemre, ha meglát. Az arczomat megismeri.

Mert a sósweckli sütőné büszkén elmondhatja magáról, hogy soha olyan öltözetet nem viselt, a mit valaki ne úgy lopott volna számára és soha olyan emberrel ismeretsége nem volt, a kinek a nevét tudta volna.

Ezt a helyzetet ma fel kell használnom.

A lakását e nevezetes hölgynek már tudom Kozák testvér szivessége folytán. Csak egy bérkocsit kell találnom, a ki odáig kivigyen. Ez már nem esik a járhatatlan városnegyedben. Az utolsó sorház a városliget felé; háta mögött van a városi faiskola: ákácz és diófa bozótok. Jó megugrásra való menedék a világgal ellenségeskedésben élő szegény legényeknek.

Hogy azonban egészen megérthetővé tegyem a gyöngébb felfogásuak előtt is, hogy minő állást foglalt el a Sósweckli Mina a társadalomban, a mi őt a Kék Macska hautevoléeja előtt lehetetlenné tette: körülményesen indokolnom kell e felfogást. (Azért nem szükséges kiküldeni a szobából a serdülő fiatalságot: előadásom szigoruan az ethosz és aiszthezis korlátai között mozog.)

Tehát az volt a botránykozás köve, hogy a Sósweckli Mina (mint már a szinpadi neve is kifejezi) sóswecklik sütésével és elárusításával foglalkozó egyéniség volt. Ez pedig az a neme a süteménynek, a melyet kizárólag a társadalomnak azon hasznos polgárai fogyasztanak, a kiket reggelenkint a kerepesi-uton kitolonczoznak, s a kik este a városligeti bozóton át megint visszakerülnek, a kik a birtokos osztálynak a maga jószágára való éber vigyázatot tanítják, s a maguk részéről főképen el nem veszett tárgyak megtalálásával foglalkoznak; találkoznak közöttük egykor magas polczokon ült férfiak is, t. i. faczér omnibuskocsisok, a kiknek mind a sóswecklisbolt a város végén a paradicsoma. Ott kapni sóswecklit és kozmás pálinkát és semmi egyebet. Azt pedig mind a Sósweckli Mina szolgáltatja ki. Ezért azután nagyszerű népszerüségnek örvend. Mikor vasárnaponkint a bumszti pincze megtelik, mely a társadalom elitjének a kedvencz gyülhelye: ott a Sósweckli Mina az est ünnepelt hősnője. Olyan veres haja van, mint a láng, s parázs szemei hozzá, és győzi a tánczot. – Miatta gyakran egész ütközetek vivatnak meg a polgári osztály és Mars jelenlevő fiai között, a miknek csak a megerősítetten visszatérő őrjárat vet véget. Ezen Iliászoknak a trójai Helenája rendesen a Sósweckli Mina, s ezen hirhedettsége szolgál neki akadályul abban, hogy magasabb lebujokban elfogadtassék.

A bérkocsis nem akart velem tovább jönni a lövöldénél: hogy ő éjszaka a Vérző szív-utczába be nem megy. Magamtól kellett odatalálnom. Jó szerencse, hogy holdvilág sütött. Az utcza közepén tartottam magamat, s a kurta vasbotomat ütésre készen.

Könnyü volt rátalálnom a házra. Messziről füstölgött a kéménye. Ilyenkor már fütik a pék-kemenczét. Közelbe érve pedig épen biztosra jön az ember; a boltajtó fölé van festve a falra egy óriási, közepén felhasított zsemlye; ha táblára volna festve, rég ellopták volna; s alá mázolva nagy betükkel «itt kapható GROC». Hanem az éjfél utáni órákban a boltajtó már zárva van. Azonkivül azonban még egy ablak is van az utczára. Mind az ajtó, mind a redőnyök arról tanuskodnak, hogy itt bunkós bottal szokás bekoczogtatni. Mikor valaki zárva találja az ajtót, addig szokta ütni furkosával az ajtót, meg az ablakot, mig megsokalják azok odabenn, s vagy beeresztik, vagy eldöngetik; elébb azonban kedélyesen elpolemiáznak vele az ablakon keresztül, míg szándékai tisztaságáról, vagy annak ellenkezőjéről meggyőződnek. Mert az is megesik, hogy a rendőrség alkalmatlankodik ilyen későn éjszaka.

Ilyenkor pedig már a Sósweckli Mina a belső lakosztályaiba vonult vissza, s annak a szentélyébe csak különös kegy mellett lehet bejutni. Ő ilyenkor ugyanis, a hogy gazdasszonyi műnyelven nevezik: «kiszakajt». A tészta meg van kelve s azt kellő darabokra kell felosztani, a mi aztán a nagy kemencze párkányán kisütendő lészen. Ilyenkor aztán annak a számára, a ki a kegyosztásra érdemes, lángost süt a Mina, a mi kvárglival megkenve fölséges lehet. Ha időközben uj látogató dörömböl az ablakon, elébb megtudakolják tőle, hogy vannak-e jó referencziái?

Hát hiszen én is tudom a rendet. Mielőtt a vasbotommal az ablakredőnyök meginterpellálásához fogtam volna, elébb kivettem a tárczámból három egy forintos bankót s azokat kalapom szalagja mögé tüztem. Akkor kezdtem aztán hozzá a gyönge bezörgetéshez, végig botommal valamennyi redőnyön.

Az egyik redőnyön egy fok ki volt törve. Az szolgált kikémlelő részül a bennlevő számára. Az ötödik, hatodik ütésre megszólalt onnan belülről egy hang.

– No hát mi baj?

Rögtön ráismertem a bájos Sósweckli Mina tündér hangjára, olyan mély baszusa volt, mint egy tamburmajornak.

– Van-e friss lángos, szép sütőné? Kiálték be az ablakon.

– Kinek kell?

– Itt a nevem a kalapomon.

– Mindjárt nyitom az ajtót.

A «mindjárt»-ból nagy idő lett; valószinüleg elébb egy néhány korábban jött látogatót kellett kituszkolni a hátulsó ajtón, a kik összevéve sem értek három forintot.

A kegyes hölgy dagasztáshoz és sütéshez alkalmazott toiletteben jött elém az ajtót kinyitni, egy szál faggyu gyertyával a kezében, a mit nem szoktak tartóba tenni, hanem csak asztalra, lóczára a maga cseppjénél fogva odaragasztani.

Mindjárt rám ismert a háladatos lélek, a mint a sütődébe bevezetett, a hol az épen befütött kemencze pokolbeli világítást árasztott szélylyel. A frissen sült zsemlye illata küszködött az elöntözött grog büzével, meg az érett sajt posajával. A falak tele voltak ragasztva hirhedt rablók és gyilkosok arczképeivel, a hogy azokat a Politische Volksblätterekből kivagdalták. Szép collectió volt!

– Hisz ez a zwickeres úr a Kék Macskából! Kiáltá jót taszítva a vállamon. Hát magát hol hordja itt a lidércz?

Az alatt folyvást az óralánczomat nézte; a mit nagy gondatlanság volt tőlem idejövet el nem dugni.

– Mondtam már, hogy lángosra jöttem: csak készítse el szaporán. Ez az egyik forint azért lesz.

Azzal letelepedtem egy felfordított lisztes vékára, (az volt a legtisztább ülőhely) s néztem, hogy csinálják a lángost.

– Hát időközben, mondék, ha azt akarja, hogy azt a másik forintost is itt hagyjam, mondja meg csak, volt-e már itt az a drága kincse, a ki szökött katona, aztán a szeme alatt kék folt van?

– Mit tudom én, hogy melyik az?

– Az, a melyik magának holmi shawlféléket meg prémeket szokott ide hordani.

– A rendőrségtől való az úr?

– Nem vagyok biz én, szép tündérnő! Mert akkor nem jönnék ide, hanem otthon aludnám. Hanem annak a bizonyos urfinak barátja vagyok.

– Nem ismerem szegényt. Nekem nem hord ide semmiféle kendőt, prémet, szegény.

– No hát majd hoz ezután. Csak azt mondja meg neki, drága tulipántom, ha ide jön, hogy vigyázzon magára, mert a mi csomagot ma elégetnek a hóhér katlanában, az mind egyenesen Asztrakánból jött, s rajta van a keleti pestis; a hová azt beviszik, ott leszáll a fekete halál.

De ha parazsat nyomtak volna a markába, nem sikoltott volna nagyobbat a bájos hölgy, mint mikor ezt meghallotta; felugrott a kemencze szája elől, a hol a lángost sütötte volna, kiszaladt, nem tudom hová, s egy percz mulva visszakerült, az arcza csak úgy izzadt rémületében; egy csipővassal fülönfogva hozott magával két prémbőrt, a mit messze eltartott a testétől, s azzal futott az égő kemenczéhez, bedobta azt a holmit, s eldobta a kezéből a csipővasat, aztán hirtelen rácsapta az agyag tévőt az égő katlan szájára, hogy még a füstje se csaphasson ki, s az alatt vaczogtak fogai, mint a kit a hideg ráz. Közbe-közbe egy-egy átkozódási formulát is rebegett, a mi a csomag hozójának szólt.

– No lássa bájos éj királynéja, hogy milyen könnyen elnyerte a második forintot is.

– Pusztuljon el a czudar döge! Nekem nem mondta, hogy honnan hozza. Hát már most én ettől megveszekedem, ugy-e?

– Talán nem. De mindenesetre jó lesz ahhoz a paraszt orvossághoz folyamodni, hogy majd mikor a kemenczéből kihúzza a parazsat, akkor méltóztassék nagysád így jelmezestől együtt oda bebújni, és ott maradni, a míg csak kiállhatja. Ezt egy hires orvostól tanultam, a ki ideges hölgyeket gyógyított ilyen módszerrel.

Bizonyos vagyok felőle, hogy megfogadta a tanácsomat.

– Most pedig térjünk át a harmadik forintra. Miután az már történelmi tény, hogy hát az én barátom már mai nap volt itten, nem volna-e vajjon lehető megtudni, hogy hol kóborolhat ő ez időtájon a világon? Nem méltóztatnék ezt valamiképen tudni?

– Dehogy nem tudom! De nagyon is tudom! Innen éjfél után egy órakor ment el a gazember. Megivott két pohár grogot, annak is adós maradt az árával. Eleget marasztottam a kutyát; mert olyan szépen tud hizelegni. De nem akart maradni, a czudar. Azt mondta, hogy nagy fogásra készül. Van neki egy szép huga. Abba szerelmes egy nagy úr, a ki csak titokban jár hozzá. Most ő már egy hét óta rá les. A ház mögötti kút kávája mögé van elbujva. Ha egyszer eljön az a nagy úr: megvárja, mig a házba belopózik: akkor rajta ront, lármát csap; s akkor aztán az a nagy úr állandó kundschaftja lesz, a kitől mindig csikarhat ki pénzt, azért, hogy hallgasson.

A kedves ifju! Hát valamivel csak meg kell neki hálálni azt, hogy én meg az ő megszabadításában fáradozom.

– Itt van a harmadik forint is, bájos herczegasszony. Nekem elég volt a lángos. Már most csak lásson a sütőteknő után, hogy el ne keljen a tészta. Holnap megint eljövök.

Azzal kibotorkáztam magamtól; nem kivántam, hogy karon fogva vezessen ki.

Az utczára kiérve, innen is, onnan is gyanus fütytyentgetések kezdték a fülemet megütni. Nem resteltem a lábaimra bizni a kérdés eldöntését; s épen jókor érkeztem a bérkocsimhoz. Ha egy perczczel tovább mulatok a házban, vagy engem ütnek agyon, vagy én ütök agyon valakit.

És most ide tegyünk megint három pontot: természetesen mint három sósvecklit.

* * *

Nem hiába mondják ám azt, hogy az ördög nem alszik.

Mégis csak bekövetkezett, hogy pár nap mulva egy szép reggelen újra megjelenik az asztalomon Kozák bajtárs epistolája s benne az a név «Prometheus». A ki a legelső czündhöltzlit ellopta Jupiternek a gyufatartójából!

E szerint ma megint találkoznom kell Ágnessel.

Azt kezdtem magamon tapasztalni, hogy az elveimnek nincs elég mély fundamentuma rakva, nem birják meg az emeletet.

Illusztrálta a barátságos levelet egy másik, a mit az országházban kézbesítettek. (Mert vannak már okos emberek, a kik kitalálták, hogy az olyan embernek, a ki nem magában van a világon, nem minden levelet tanácsos a lakására czimezni: ott az könnyen a czigány-utczára szaladhat; az országházban is van posta, s az előcsarnokban ki van függesztve a hosszu lajstrom. A kényes természetü leveleket ide adressálják. Ezt jól esik elárulnom; hadd gyanakodjanak más képviselőkre is, ne csak én rám.) Tehát ott várt rám a levél, a mit senki sem irt más, mint Haggeus úr.

Nem titulált már Koribanya Ignácznak: felfedezte, hogy tudja az igazi nevemet s ez becsértékemhez igen nagy ágióval járul. Mert már teljes bizodalma van hozzám. Minthogy az irredenta számára akar pyranastatorokat készíteni, annálfogva semmit sem tart méltányosabbnak, mint hogy a kormány adjon neki előleget a pyrotechnikai műhelye nagyszabásu felszerelésére, ő aztán majd leszolgálja azt petárdákban, (a miket a miniszterelnök meg a szabadelvü klubb ajtai előtt durrogatnak el.) Mivelhogy pedig én egyszer már a kormányelnöknek a szivarját meg hagytam az én szivaromnál gyujtani, ezen befolyásomnál fogva semmi sem lesz könnyebb, mint azt a csekélységet kieszközölnöm a számára: inkább majd ő maga ezért interesbe ir egy pár czikket a Volksblattba a kormánypárti corruptióról. Csak hogy «adjad uram Isten, de mindjárt!» mert a körmére van égve a dolog. Ha ma meg holnap hozzá nem juthat, készebb légbe röpíteni a gyárát, hogysem reményei porbaomlását tulélje. Kezemben van a boldogsága. Kivánjak érte bárminő viszonszolgálatot. Nincs olyan kincs a keze ügyében, a mit tőlem sajnáljon. Válogathatok. Egész családja holtomig lekötelezettem marad. Visszautasítás esetén nem áll jót a történhetők felől. El van szánva a legvégsőre. Kér nagyon, hogy látogassam meg a házát, ha még van a szivemben egy húr, mely megrezdül.

Érthető volt.

Hiszen arra való az embernek a befolyása, hogy kérjen a minisztertől valami grácziát, s azalatt praktizáljon a széke alá egy petárdát s csak arra ügyeljen, hogy addig fel ne robbantsa, a mig meg nem kapta, a mit kért.

Beszéltem hát; de nem a miniszterrel, hanem azzal a kereskedővel, a ki a gyapjumat megvette; hajlandónak mutatkozott kétezer forintot előlegezni – váltóra, – föltéve, ha még két jó nevet iratok alá.

Ezt elintézve, azon lélektani adatot jegyeztem fel, hogy az embernek sokkal szilárdabbak az elvei, sokkal törhetlenebb az erénye olyankor, mikor pénzzavarban van, mint mikor fölösleg van a pénztárában. Vajjon mi oka lehet annak?

Mai nap nem szövetkeztem semmi tarokkpartira a klubban, sem a budai casinóba nem mentem piquétezni. Azzal vágtam ki magamat, hogy hét órakor szinházba kell mennem. Pontban ott is voltam a Dunaparton, a hol a minap találkoztam Ágnessel.

Szép, meleg tavaszutói este volt. Egész nap tropikus hőség, este felé langy meleg. A virágzó ákáczfák balzsamillattal töltötték el a léget.

Ott jött Ágnes a nagy messzevereslő áruraktár felől. Könnyü nyári öltöny volt rajta.

Sajátságos varázs van abban, mikor egy hölgyet, a kit télen ismertünk meg, s megszoktunk mindig prémes ködmenkében látni, egy tavaszi napon megpillantunk a meleg évszakhoz öltözve; könnyü, lengeteg ruhában.

Régóta is nem láttuk már egymást, nekem egy örökkévalóságnak tetszett.

Nem tagadhatom el, hogy jól esett őt látnom.

Ámbár a szivem hangosan vádolt.

Ő ugyan olyan ártatlan volt, mint egy alvó gyermek, de az én vétkem el nem tagadható, a mit miatta elkövettem. Van már abban lopás, rablás, gyilkosság, árulás, hitszegés, hamisítás. Minden!

Úgy sietett elém, mikor meglátott.

– Féltem, hogy nem jön ön el, rebegé.

– Hogy ne jönnék, mikor azt a levelet kaptam?

– Melyik levelet? kérdé, és egész tekintetében meglátszott a rettegés.

– No hát a Kozákét.

– Eh mit? Az csak őrjöngő. De hát a másikat?

Nem akartam neki megvallani a másikat.

Nem küldött nekem Kozák úr egy zsebóra formát?

– Ne beszéljünk arról. Jó helyen van az, oda tettem, a hová a többit.

– De kedves barátném, azt már még se tegye oda. Az egy veszedelmes portéka, a mi magától jön működésbe.

– Tudom, meg volt nekem jól magyarázva. Nem fogja ön azt meglátni soha. De szóljon a másik levélről, a mit az atyámtól kapott.

– No az üzleti levél.

– A melyben önt meghivják, hogy ma vagy holnap, vagy valamelyik este látogassa meg a házunkat. Ön azt nem fogja tenni.

– Olyan nagyon gyülöl kegyed engemet?

A leány nem felelt semmit, csak rám nézett két nagy szemével és nagyot sóhajtott.

– Ön nem jöhet oda hozzánk. Bátyám fekete himlőben fekszik, ott abban a szobában, a mely az enyémhez vezet a kert felől.

(No ez szép biztatás! A gyermekeim a fekete himlő elől futnak hazulról, s én azt most vigyem nekik haza a helyükbe.)

– Talán nem az a baj? mondám kétkedéssel.