Vendégek a másvilágról.
Reading edition
Láttam a koszorúkat és sírlámpákat a kirakatokban; láttam, miként viszik ki a temetőbe a lóvonatú kocsikon, omnibuszokon, fiakkereken, hintókon és gyalog.
Milyen jó nekem, hogy árván születtem, nem volt sem apám, sem anyám, sem rokonságom! Meglehet, hogy én nem is születtem. Mióta emlékezem, mindíg voltam. Az igaz, hogy az emlékező tehetségem rossz: valószínű, hogy a halálomra sem fogok emlékezni.
No de azért nekem is vannak halottaim, csakhogy olyan szerények, hogy nem is mondták meg, hová temetkeznek.
Négy jóbarátom; három öngyilkos és egy, a kit mások gyilkoltak meg.
Koszorút nem kívánnak tőlem, és ezt jól teszik, mert még nem kaptam ki a havi fizetésemet; hanem hogy mégis ne panaszkodjanak, hát gyújtok nekik négy darab milligyertyavéget, a mit eltettem a gyertyatartó fenekéről már régebben…
Ilyen monologot tartottam halottak estéjén, mikor hazatértem a Kispipából. Belebújtam a hálókabátomba, szépen előszedtem a négy gyertyavéget az éjjeli asztal fiókjából, odatettem az asztalom négy sarkára és meggyújtottam.
Azután szent áhítattal tettem föl a hálósipkámat; rágyújtottam egy latakiával töltött csibukra; az asztal közepére odatettem a theafőzőt, lángra lobbantottam a spirituszt és beledültem a puha karosszékembe.
Olyan ünnepélyes volt az a bágyadtan égő négy kis gyertya, a violaszín lángrongyokat rebbentő theafőző, a víznek halk sustorgása és az őszi szél be-behangzó panasznyöszörgése.
Lámpa nem égett a szobában. A sarkokban sötét árnyak guggoltak. Szinte vártam, hogy megjelenik Fauszt fekete komondora, s elém lép valami sánta Mefiszto.
Azonban e helyett más történt. A mint ott szívogatom és kilehelgetem a csibukom latakia-illatát, egyszerre csak megberren a szekrényem tetején az a régi rossz ébresztőóra, a mely már évek óta hallgat, és kívülről a tornyok órái mélán konogják el a tízenkettőt.
E pillanatban kékes ködgomoly száll föl a szoba közepéből és kiválik belőle lassan, hangtalanul négy lepedőbe burkolt csontváz. Leülnek némán a négy reszketve lángoló gyertya elé az asztal négy sarkához.
Hideg verejték ült ki a homlokomon; a csibukomat bágyadtan eresztettem le a földre s ott ültem erőtlenül, mozdulatlanul, mint a szélütött.
A négy vigyorgó halálfej összefordult, azután az egyik csontváz kiemelte csontkezét a lepedőburkolata alól és az asztalon keresztül felém nyujtva, köszöntött:
– Szervusz!
Tompa, zenétlen lehelletszerű hang volt. Hideg és nehéz kriptalég érintette az arczomat.
Nem akartam félénknek látszani; összeszedtem idegeimnek meg nem meredt erőit és elfogadtam a felém nyujtott kezet.
Brr! Milyen fagyos volt a csontdarab! A vékony csontújjak hideg acélként vágódtak a kezembe.
– Szervusz! – rebegtem és kérdezni akartam, hogy kihez legyen szerencsém, de a lélekzetem nem volt elég erős ahoz, hogy hangot adjak vele.
– Talán nem is ismersz? kérdezte épp oly kriptai, tompa hangon a másik.
Fejemmel intettem, hogy nem.
A jobbomon ülő folytatta:
– Megéreztük a sírban, hogy meg akartál bennünket látogatni. Láttuk a földön és a falakon át, hogy gyertyát gyújtottál az emlékezetünknek, hát azért jöttünk el.
– Ti volnátok az én barátaim? – kiáltám, mikor a félelem lidércznyomását enyhülni éreztem a mellemen.
– Azok vagyunk – folytatta a baloldalomon ülő. – Elhiszem, hogy nem ismersz reánk: ezt a kemény pofát idefönn azelőtt bőr alatt viseltük.
Valami különös érzés kaczagni késztetett.
– Eszerint – legyetek szivesek újra bemutatni magatokat, legalább hadd tudjam, melyik melyitek; mert bizisten olyan egyformák vagytok, mintha egy anya szült volna benneteket.
– Egy anya, először: a föld; – donogta egyszerre mély, rezgéstelen hangon mind a négy.
Azután megnevezték egyenkint magukat.
– Én vagyok a Pista.
– Én a Kálmán.
– Én meg a Laci.
– Én a Józsi.
Pillanatnyi csend támadt. El voltam fogódva az élő és halott között hirtelen föltűnő különbség hatásától. Én istenem, hát ez a sárga, agyagszínű csontarcz ugyanaz volna azzal az adóniszképű Pistáéval? Azok a sötét csontodúk a Kálmán ábrándos búzavirágszín szemeit helyettesítenék? Az a fülig vigyorgó fogsor – az volna a Laci szépmetszetű rózsás szája? És Józsinak egészségtől duzzadó pirospozsgás orczája az az okkerszínű száraz, redves csont, a melynek kiálló szálkái olykor beleakadnak a lepedő szálaiba? – Ezeket elhinni idő kellett.
De végre is hát ujság-e ez? Most tudom-e először, hogy a földben porrá lesz a szirom s kóróvá az illatnedvű rózsaág?
Elűztem magamtól a nehéz gondolatokat.
– Igyatok hát fiúk! – mondám és elővettem a rumot az asztalfiókból.
– Bolond vagy te, pajtás! – kiáltott kaczagva Pista – hiszen nincs mibe!
– Van is nekünk gyomrunk! – szólt Kálmán.
– Csak igyál magad!
Józsi nem szólt, csak kaczagott. Fogai rémesen zörögtek.
– Az ördögbe! ne ijesztgessetek hát, hiszen egyik rémületből a másikba esem.
Erre mind a négyen elkezdtek kaczagní, úgy, hogy minden csontjuk ropogott, kopogott belé.
Azután egyszerre elhallgattak mind a négyen; s nekem épp oly félelmes volt most a hallgatásuk, mint előbb a kaczagásuk.
Pista komoly hangon szólt hozzám:
– Ne vedd rosznéven pajtás, hogy különösnek találjuk a félelmedet; látod, mi ott a föld alatt megszoktuk már egymás arczát és nem ismerjük a félelmet. Nem azért jöttünk hozzád, hogy rémítgessünk, hogy hosszú órát csináljunk neked. A te jószívű megemlékezésed vont ide minket. Látod, a szeretet az csupán, a mi a föld alatt lakókat összeköti a földfölöttiekkel. Van egy ünnepünk esztendőnként, azt mi sóvárogva várjuk odalenn. Az a boldogabb, a kiről többen emlékeznek meg ezen a napon. Mirólunk nem emlékezett meg kívüled senki; a sírunk beomlott; vadvirág font rá koszorút és kereszt nem vet árnyat reánk.
– Nekem volt keresztem, szólt Józsi, de egy szegény sírásó ellopta tüzelőnek. Az ilyen sírrablót meg szoktuk látogatni minden éjen és sárgára festjük az arczát, fehérre a hajszálait; de ennek a sírásónak békét hagytam, mert a felesége ágyat feküdt és fa kellett neki, hogy megfüröszthesse a gyermekét!
Pista folytatta:
– Hát eljöttünk hozzád, hogy érezzük annak a gyertyának melegét, a melyet a baráti szeretet gyújtott nekünk, s mivel jóbarátunk voltál, boldoggá tegyünk.
– Mivel? kérdeztem meghatottan.
– Azzal, hogy levigyünk közénk a boldog álmok országába.
– Az ördögbe is, ezt nem óhajtom!
– A lelked, az óhajtja, csupán a véred irtózik tőle.
– Fiatal vagyok még, 25 éves.
– Hát aztán?
– Reménylem, hogy van jogom élni.
– Szeretsz élni?
– Hogy a pokolba ne szeretnék! hiszen nem krumplinak születtem, hogy mindjárt a föld alá bújjak!
– De látod a föld alatt olyan jó. Testünk minden atomjának porszemmé változása egy-egy napokra nyúló kéj, a visszaomlásnak folytonos gyönyöre.
– Köszönöm alásan; de hát mikor aztán már nincs minek fogyni, mikor már egészen porrá változtatok?
– Akkor egyenkint érez minden porszemünk. Akkor fölhajtunk a virágok gyökerében a légre, kapunk és adunk illatmámort, érezzük a napsugár csókjait, értjük a csillagok ábrándját, hallgatjuk a szellő édes regéit, a vihar rapszódiáit, lelkes deklamációját; keblére tűz az ifjú szűz, s a gyönyörtől aléltan hallgatjuk szíve dobogását.
– De hátha nem valami ifjú szűz tűz, hanem valami vén csoroszlya?
– Előttünk nincs útálatos lény; a ki virágot ölel a keblére, abban mindíg találunk ölelni valót. Óh! a vén szűzekben is van gyönyörvágy, a mely megosztódik velünk!
– Köszönöm, én nem szeretem a vén szűzeket!
– Dehát millió alak vár reánk: ha porunkat ölbe kapja a szél és viszi más tájakra, kihajtunk a pálmában, átkúszszuk a vad erdők országát a liánok derekában, fehér fürtjeiben.
– És ha belepottyantja a poraitokat a szél a tengerbe?
– Ott sem ér új halál; a korall vérvirágán hallgatjuk a hullámok zenéjét, csigáknak ábrándját, az örök vizeknek orgonamorajlását.
– De hát tegyük föl, hogy valami naspolyafa szívja föl a porotokat, azután a naspolyafát kivágják és tűzre teszik, – mi lesz belőletek?
– Óh akkor sem enyészünk el; lehet, hogy a porunk újra megoszolhat; a tűzben új gyönyör a megoszlás; fölszállunk a füstben, melegszünk a hamuban és várjuk a folytatást.
– Köszönöm, nem akarom, hogy répafőző katlanokat fűtsenek velem!
– Minden porszemünket összeköti egymással bizonyos érzés, a nagy természet életerejének folytonos érzése. A porban, a földben fájdalom nincsen, csak alakváltozás. Csak a test, a vér és hús éreznek fájdalmakat. Mi tudjuk ezt, a kik már boldogok vagyunk!
– Nem írígylem a boldogságtokat!
Kálmán vette át a szót:
– Rosszul beszélsz, barátom. Látod, én idefönn festő voltam. Rajongtam és nyomorogtam üres ideálokért. Ráfael «Apotheosis»-e előtt térdre nyomott a genie iránt való tisztelet és bámulat érzete; most ha nézem a festményt, csak festéket látok, színes porszemeket, a miket a festői ügyesség kevert olyan harmoniába, mely az emberi fölfogásnak tetszik. A miloi Venusban nem ideálizált nőalakot látok, hanem faragott követ, és a dicsőség, a művészi szép iránt való lelkesülést a csöndes őrültség egy nemének tartom, Művésznek, baromnak, egy földbe omlanak a csontjai és az agyvelő kihültével megszűnik minden különbség.
– Nem kívánok ilyen egyenlőséget!
László folytatta:
– A földben nincs betegség.
– Én itt is egészséges vagyok.
– Nincs szenvedés, kín, fájdalom.
– Semmi bajom sincsen.
– Hitelezők nem zavarnak.
– Ki tudok velök egyezni idefönn is.
– Nem kell verejtékezni a munkában.
– Nem vagyok izzadós.
– Nincs éhség, nincs csömör, nem kell kenyér.
– A kispipában étkezem és nem eszem kenyeret soha, csak császárzsemlyét.
– Nagyon oktalan a félelmed, barátom! Látod, mikor én föllobbantottam a pisztolyom porát, abban a pillanatban megszűnt minden szenvedésem. Valami végtelen kellemes nyugalomba sülyedtek idegérzést vesztett tagjaim. Hasonló volt az földi életem legédesebb szendergéseihez. Agyammal nem gondolkoztam többé, testemnek miriád atomjába szállt az élet; szemek nélkül láttam, – és tisztábban sokkal. Bele tudtam nézni a napba, láttam a csillagokat, a csillagokban életet; keresztülláttam az embereken, mint a legtisztább üvegen. Mikor apám zokogva borult fölém, így gondolkoztam: «Szegény apám! Milyen kár, hogy fájdalmat okoz neki a tehetetlenség érzete által összesajtolt könyzacskók omlása és agyvelejének vértólulása!…» Azután érdekes volt a bonczolásom. A kés hiába mélyedt a mellembe, hiába szedte ki az orvos a tüdőmet, szívemet, azért én éltem abban is, ebben is. Csupán az volt kellemetlen, hogy úgy lefűrészelte a koponyámat, mintha dohánytartónak akarnám használni a sírban; e miatt szűntelen vigyáznom kell, nehogy belecsöpörögjön az eső.
Ezeket mondva, Kálmán levette a koponyája felső részét és kaczagott. Azután odatette az asztalomra és így szólt:
– Ha akarod, neked adom, jó lesz hamutartónak!
– De kérlek!
– Óh! az engem nem zseníroz, – legalább veled leszek!
Józsi közbeszólt:
– Feleded, hogy el akarjuk vinni?
– Igaz. De mit gondoltok, ha ez a fiú mégis élni akar, nem lenne jobb, ha itt maradnánk?
– Hogyan?
– No hát verünk négy szöget a falba, azután ráakasztjuk magunkat. Így legalább vele leszünk mindíg.
– Nem bolondultatok meg! Mit szólna a takarító asszonyom, meg a ki bejönne hozzám, ha ott látna fityegni benneteket a falon?
– Igaz; – mondá Pista – e szerint nincs más hátra, mint hogy velünk jőjj!
– De mondtam már, hogy nem akarok!
– Örök boldogság vár reád!
– Nem kérek belőle!
– A földi kín jobb, ha rövid!
– Reményeim vannak!
– A legszebb remény teljesülése sem olyan szép, mint a földalatti porélet! A vágyak egymás nyomába hágnak; betelt remények ölén, agymunka nélkül, nem nyugszik az ember!
– Hagyjatok nekem békét! Nem szeretem a sarat, akkor sem, ha be vagyok rugva. Nem bolondultam meg, hogy a ti kedvetekért meghaljak. Beszéljetek másról. Aztán itt a szivar, gyújtsatok rá; a füsthöz nem kell gyomor, hanem az ilyen ostoba beszédekhez kell.
Mindezt már haragosan mondtam s elhatároztam, hogy kidobálom az én csontos barátaimat, ha még sokáig okoskodnak.
A négy sírlakó összenézett. Tanácskozni kezdtek rólam, – nélkülem.
– Ennek a fiúnak fogalma sincs a mi boldogságunkról – szólt Kálmán. – Hát itt hagyjuk-e őt, hogy szenvedjen a tudatlansága miatt?
– Egy életet átkínlódni nagy dolog! – jegyezte meg Pista.
– Én azt mondom, – szólt Jóska, – hogy ne adjunk semmit az ellenkezéseire; majd ha odaát lesz velünk, megköszöni, hogy elvittük.
– Nos?
– Vigyük!
Én a félelemtől és borzalomtól lenyűgözve ültem a helyemen. Kiáltani, sikoltani akartam segítségért. Szerettem volna rájuk taszítani az asztalt és összetörni őket darabokra, porrá, de hasztalan, még lélegzetet venni sem volt erőm.
A magasan föllobogó spiritusz kékesfehér lángját a szél által kinyitott ablak légrohama feléjük sodorta; ők észre sem vették, én eliszonyodva láttam, hogy beszéd közben beszívják és a szemeik üregén eresztik vissza.
Vaserős kezekkel ragadtak meg engem; kiszakítottak a székből és vittek
Nem ajánlom senkinek, hogy halottak estéjén gombóczot egyék vacsorára!
