Trilliók a levegőben.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

A korona-kávéházi markőr rám mutat az ablakon át s a következő pillanatban mellettem terem egy bozontos medveszerű öreg úr.

– Pardon uram!

– Tessék!

– Ön Zelenvári?

– Az vagyok.

– A «Kisdisznó» című élczlap szerkesztője?

– Ha előakar rá fizetni, akkor az vagyok, ha pedig gorombáskodni akar, akkor szíveskedjék délután 5 órakor elfáradni a szerkesztőségbe: mert itt az utczán nem végzek szerkesztőségi ügyeket.

– Te vagy az, akit én keresek! riadt föl örömmel a medveszerű ember és megölelt.

Azt hittem, valami ismeretlen nagybácsi, aki örököst talált bennem.

Nem az volt.

– Uram! – szólt, miután kiörülte magát, – én a «Kákoncsapi Közlöny» szerkesztője vagyok.

– Isten tartsa!

– Ismerem önt hírből.

– Jóból vagy rosszból?

– A legjobból.

– Annak örülök.

– Önt keresem már három nap óta folyton.

– És nem talált, ugy-e? Hát biz az bajos dolog is; tudja, egy élczlapszerkesztőnek nem szabad könnyen találhatónak lennie. Különben mivel lehetek szolgálatára?

– Arra kérném kedves kollega urat, jönne le hozzám munkatársnak, segédszerkesztőnek.

– Vannak leányai?

– Legényember vagyok.

– Mit fizet?

– Kétszáz forintot havonkint.

Ez a szép összeg bámulatba ejtett.

– Hogyan? Ön képes 200 forintot adni?

– Nagyon.

– Eszerint jól áll a lapja?

– Kitűnően.

– Bocsásson meg, de szeretném, ha írásbeli szerződést kötnénk.

Ujságírók közt nincs ugyan ilyesmi szokásban, de azért megcsináltuk.

Oda ajándékoztam a «Kisdisznó» című lapomat a nyomdászomnak, magam pedig egy óra mulva a robogó vonaton ültem.

Az én bozontos, medveszerű szerkesztőm nem volt éppen valami mulattató útitárs, csupán akkor mozdult meg a szája, mikor egy óriási O-betű alakjában ásított vele. Ilyenkor azt hittem, hogy az állkapcsai kificzamodnak. Derék nagy állkapcsai voltak: Sámson nem verte széjjel nagyobbal a filiszteusokat.

Én semmiféle körülmények között sem szoktam unatkozni; most is elfoglalt az a gondolat, hogy a szerkesztőm ásítozó egyénisége nem nyilvánul-e a lapjában is.

Azonban nem fűzhettem tovább a gondolataimat; a szerkesztőm hirtelen hozzám fordult:

– Tud-e durákozni?

– Azt hiszem még nem felejtettem el.

– Nagyon szép játék.

– Megjárja.

– Nagyon szellemes játék.

– Nem vettem észre.

Beletaszította a tenyerét a belső zsebébe és kihúzott egy pakli kártyát.

– Játszik?

– Nem bánom.

– Hanem mibe szokta ön játszani?

– Biz én csak orrba.

– Az nagyon kellemetlen, sőt rendkívül veszedelmes.

– Hogyan?

– Kérem, nekem egyszer 31 kártyát vertek az orromhoz; az orrom úgy megdagadt, mint egy krumpli.

– Hát a mint akarja.

– Játszunk pénzbe.

– Mennyibe?

– Egy forintba.

– Annyit nem reszkírozok.

– Talán nincsen…?

– Eltalálta.

– Hát miért nem szól? Adok én előleget!

Ismét beletaszította az öklét a belső zsebébe és kihúzta a tárczáját. Ötven forintot számlált a tenyerembe.

És elkezdtünk durákozni.

Az első pártit elvesztettem.

– Dupla vagy semmi!

Gyorsan kevert és osztott.

Elvesztettem a másodikat is.

– Dupla vagy semmi.

– Tehát négy forint áll.

– Annyi.

Elvesztettem biz én a négy forintot is. Azután vesztettem 8-at, 16-ot, 32-őt. Mire Kákonycsapra értünk, nemcsak az 50 frtját nyerte vissza, hanem még én tartoztam neki 14 frttal.

Kákoncsapon amint leszálltunk a vonatról, mentünk egyenesen a szerkesztőségbe; ott letettük a koffereinket s azután azonmód, amint voltunk, az úti ruháinkban, neki ültünk folytatni a durákot.

Éjfél volt már pedig, de nem akartam a 64 frtom nélkül lefeküdni. Az öregnek is úgy látszott, nagy kedve van tovább játszani; egészen nekimelegedett. A szemei úgy fénylettek a nagy lámpánál, mint a hiuzé.

Hajnali három órakor már 500 frt volt a veszteségem, hat órakor 15 ezer forint, reggel 100 ezer forinton fölül, délben pedig éppen 16 millió forintjával tartoztam.

Kijelentettem neki, hogy ezt aligha fizetem meg.

Fenyegetett, hogy bepöröl és becsukat, mint nyomorult durákozót.

Én sohasem hallottam, hogy a nyomorult durákozókat be szokták csukni, miért is nagyon fölháborodtam ellene.

Kijelentettem, hogy kihívom párbajra és megölöm.

Erre hirtelen megváltozott, kért, hogy játszam vele tovább, – most már úgyis mindegy.

A boszúállás gondolata annyira megszállta az idegeimet, hogy semmi fáradságot sem éreztem: helyet cseréltem vele, azután megkevertem a kártyát.

Az volt a szándékom, hogy addig játszom vele, míg ő nem fog tartozni 16 millió forinttal és akkor majd én állok elő.

Mondhatom, hogy rettenetes nagy szerencsével játszott: estefelé már milliárdokkal tartoztam neki; sokkal több pénzzel, mint amennyi a világon valaha megfordult.

Kétségbe voltam esve.

Folyton attól féltem, hogy abbahagyja a játékot.

Azonban ő ülve maradt és a játékkedve úgy növekedett, mint az én veszteségem.

Mikor már a trillióknál és quatrillióknál jártunk, akkor jutott eszembe, hogy talán ismeri a kártyákat.

– Uram, szóltam hozzá – hozassunk új kártyákat.

– Miért?

– Mert én már valamennyit ismerem a hátáról.

– Én is, – felelt egykedvűen.

– E szerint ön hamisan játszott?

– Nem én.

– Ön megcsalt engem!

– De kérem!

– Mit? Még szólni mer, mikor maga bevallja! Én följelentem önt! Elfogatom, becsukatom, lenyaktilóztatom!

Az öreg úr elképedt, azután hirtelen könyörgésre fogta a dolgot:

– Kérem, ne haragudjék, ön nem tartozik nekem semmivel.

És letörülte a rengeteg összeget az asztalról.

– Az már más.

– Bocsásson meg, – szólt, – ez az egyetlen szenvedélyem.

– A hamis játék?

– A durák.

– Rosz szenvedély. Nekem 50 frtomba került.

Kivette az 50 frtomat és az asztalra tette.

– Tessék, ezt is visszaadom.

– Na, ezt jól teszi; de látja, nem szép öntől, hogy pénzre játszik.

– Kénytelen vagyok vele.

– Miért?

– Először, mert a munkatársaim 200 forintnyi fizetéséből 120 frtot okvetlenül vissza kell nyernem, különben tönkre megyek. Másodszor, mert ha potyára játszom, 24 óránál tovább senki sem akar velem durákozni.

Ebből aztán megértettem, hogy miért ígért ő nekem kétszáz forint havi fizetést; miért csigázta trilliókig a kártyaadósságot és miért nem birták ki nála az elődeim.

Agyondurákozta minden munkatársát!