Az én vendégem.

– A szegedi orsz. dalárünnepély alkalmából. –

Három dologért tudok boszankodni: 1-ör: Ha valaki azt mondja. «Ejnye, de rosszul néz ki!» (t. i. a saját bőrömből). 2-or: Ha olyan levelet kapok, a melyben azt írják, hogy 8 nap alatt okvetlenül válaszoljak. 3-or: Ha alvás közben zavarnak.

A dalárünnepély első napján történt, a kora reggeli órában. Éppen a perzsa sah legszebb feleségének kurizáltam álmomban, midőn valaki betaszítja az ajtómat és rám bömböl ekképen:

– Jó reggelt kívánok!

– Köszönöm! Kit keres az úr?

– Ide utasított az elszállásoló bizottság. Én Dörgő Balambér bugófalvi basszista vagyok.

– Nagyon örülök! – feleltem. Pedig bizony eszemágában sem volt örülni. Azon gondolkoztam, hogy miért küldték ezt a bikanyakú basszistát hozzám, holott én úgy a szállásadó-, mint a városi adóbizottság előtt szorgosan eltitkoltam a lakásomat, – midőn a torzonborz basszista rádobta a táskáját az íróasztalomra és így szólt:

– Hallottam, hogy a szegediek vendégszeretők és önnek, uram, kiválóan jó vendégszerető orczája van.

– Kérem, kérem…

– Tudja mit: igyunk brudert!

– Nincsen borom.

– Van nekem jó borovicskám, többet ér ez, mint a bor. Ehol-e!

Ezzel kihúzott a zsebéből egy égettczukorszínű üveget és miután a dugóját kivette, odajött az ágyamhoz és belenyomta az üveg végét a számba, mondván:

– Szerbusz!

– Szerbusz! – feleltem, a borovicska miatt kicsurgó könnyeimet törülgetve.

Balambér barátom leszórta magáról a ruháit.

– Lefekszem, – szólt – nem aludtam egész éjjel.

S nehéz duplatalpú csizmái nagyot koppantak, mikor lerázta a lábáról.

Én kíváncsi voltam arra, hogy hova fekszik az atyafi; mert a szobámban más ágy nem volt, mint a melyben én feküdtem; a kanapém pedig olyan természetű, hogy a ki ráül, az a következő pillanatban ugrik és ordít.

Az én basszistám egész pőrére vetkőzött s egy czápához illő ásítással szólt hozzám:

– No! gyere ki már abból a vaczokból, – csak nem gondolod talán, hogy állva fogok aludni, mint az elefánt?

Olyan határozott hangon mondta ezt Balambér, hogy nem voltam képes neki ellentállani. Egy keserves sóhajtással kiszálltam a nyugalom lágy öléből s az egyik székre ülve sajnálkoztam azon, hogy be nem pecsételtem az ajtómat.

Balambér a szoba közepére állt és keresztbe csapva a karjait, így szólt hozzám:

– Erős-e az ágyad?

– Erős hát, miért ne volna erős?

– Azért kérdezem, mert én tornász is vagyok.

Ezt mondva, hirtelen leguggolt és egy känguruhoz illő ugrással az ágyam közepén termett.

Az ágy recsegett, de nem szakadt le.

Bámultam az ugrást és bámultam az ágyamat. De a mutatványoknak még nem volt vége: Balambér az ágy közepén állva hirtelen újra fölugrott és már a légben fekvő helyzetet véve, hullott alá az ágyba.

A következő pillanatban úgy hortyogott, hogy a falak is reszkedtek belé.

Úgy éreztem magamat, mintha rám ugrott volna. Minden bátorságomat tönkreugrotta ez az irtózatos ember.

Halkan felöltöztem és elszöktem hazulról.

Eleinte azon gondolkoztam, hogy átszököm Vásárhelyre vagy Palicsra, és nem törődöm vele, ha tótágast áll is Balambér az ágyam közepén; azonban csakhamar elhajtottam magamtól ezt a gondolatot: eszembe jutott, hogy ez a szörnyű ember megnyiltterez érte a Naplóban és én akkor tönkre leszek csepűzve! Majd meg azt tettem föl magamban, hogy erélyesen ki fogok ellene kelni; de a következő pillanatban lemondtam erről a tervemről. Csak én jártam volna meg vele: szétordította volna a dobhártyámat, vagy ráugrott volna a fejemre.

Délben gondosan megebédeltem és hazamentem abban a reményben, hogy a vendégemet talán egy véletlen gutaroham életképtelenné silányította.

Dehogyis: úgy hortyogott, hogy a kapu szárnyai reszkettek belé.

Benyitottam az ajtón.

A feje lábtól volt; az egyik lába lelógott; a másik pedig az ágy mellett levő pipatartómon pihent. A szobámon végig csurgott a borovicskája, a melynek üvegét elfelejtette bedugni.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy visszavonulok, midőn hirtelen abbahagyta a horkolást; a szemeit fölnyitotta és rám mordult:

– Miféle disznóság ez! Hogy mersz engemet zavarni?

Azután kiugrott az ágyból és békésebben dörmögött:

– Jól van no. Szerbusz! Hol a borovicskám?

Odament a kabátjához és kihúzta az üveget.

Nagyon csóválta a fejét, mikor látta, hogy üres: hosszú és néma szemrehányó tekintetet vetett reám és így szólt:

– Megittad?

– Nem én.

– Ugyan ne tagadd, látom az arczodról, – szólt boszúsan, azután megenyhült hangon folytatta: Sebaj no, veszünk majd frisset. Vagy akarsz magad hozni? Nem? Az se baj. Legalább elmondhatom, milyen vendégszeretettel fogadtak a szegediek.

– Hozatok én, – szóltam engesztelően. De ő, úgy látszik, ekkor már letett a borovicskás szándékáról, mert hirtelen nagyot ordított:

– Mosdóvizet!

Azt hitte, hogy cselédem van. Megmagyaráztam neki, hogy ezt a luxust én nem ismerem. Erre aztán azon pőrén kiugrott az udvar közepére a kúthoz, és úgy húzta a nyaka közé a vizet, hogy még ma is látszik a tócsája.

Persze a nyelves házmesterné ezt nem állhatta meg szó nélkül. Fenyegetőleg állott melléje a seprűvel s az udvarbeli gyerekek is odacsődültek, hogy a különös mulatságot élvezzék.

Balambér először nem vette őket észre, azután mikor a zaj a fülébe ütközött, hirtelen megrázkódott, mint egy new-foundlandi, úgy, hogy a körülte állóknak szeme-szája tele lett vízzel – és a szemeit megtörülvén, nagyot bömbölt:

– No, mi az?

Erre a hangra a házmesterné elhajította a seprűjét és bemenekült a konyhába, a gyerekek pedig ijedten visítozva futottak széjjel.

Balambér berohant a szobába, kihúzott a sifonéromból három új lepedőt és beletörülközött.

Majd egészen felöltözködve rám parancsolt, hogy keféljem végig, – a mit én meg is tettem.

Nagyon drukkoltam, hogy a cipőit is kifényesítteti velem; de ezt már nem tette: ő maga sajátkezűleg subickolta ki az ujdonatuj ruhakefémmel.

Miután így elkészültünk, megnézte az óráját és kijelentette, hogy a vendégszeretetemet igénybe véve ebédelni óhajt.

Elvezettem a Hungáriába, a hol legolcsóbb minden és magam is ráadtam a fejemet arra, hogy mégegyszer megebédeljek. (Dehogy mertem volna azt mondani, hogy én már túlestem ezen a kellemetlenségen!)

Megevett 3 porció levest, 4 tál babot, 2 karmanádlit, 1 egész libát, 6 tányér turóscsuszát, 4 darab sajtot, 3 görögdinnyét és megivott ebéd előtt 4 pohár cognacot, ebéd alatt harmadfél liter bort, ebéd után pedig egy liter fekete kávét rummal.

Azt kérdeztem tőle, hogy meddig szándékozik, Szegeden maradni?

Azt felelte, hogy ha nem lesz terhemre, hát egy hétig.

Biztosítottam, hogy egy csöppet sem lesz terhemre.

Ezen ő nagyon örült.

Úgy megszorította a kezemet, hogy még most is sajog és elment a színházi dalárpróbára.

Ez alatt az idő alatt én kihurczolkodtam a szobámból az Európába, magam pedig rögtön vonatra ültem és elzónáztam Nagyváradra.

Hogy Balambér úr hogyan verte az ajtómat, mikor a próbáról vísszatért, azt nem tudom, – én az egész ünnepély alatt Nagyváradon voltam és reszketve bontogattam a szegedi lapokat: kerestem a nevemet a nyiltterekben.