Vendég mint bűnbak.
Reading edition
– Egy hírlapíró emlékirataiból. –
Én éppen a világbékéről írtam vezércikket.
A F. P. egyik vakációzó munkatársa, a ki hozzánk jött mulatni, a szerkesztőségi kanapén aludt.
Az utczáról lárma hangzott föl.
Valakit vertek.
– Ez vagy a sarki fűszeres, a ki krétát szokott adni a czukor között, vagy a szerkesztőm, – gondoltam magamban.
Letettem hát a tollat és lenéztem az ablakon az utczára.
Három bőrkötényes kovács dögönyözte a kapusarokban a szerkesztőmet.
Körülöttük a különféle inasgyerekek, távolabb a kofák és a fiakkerosok riadoztak örömükben a mulatságon.
Rögtön eszembe jutott, hogy a legutóbbi számunkban a szerkesztőm egy erős vezércikket közölt
«Hazaárulók» címmel, a mely arról szólt, hogy Fujtató Gáspár, Pamacs János és Kalapács Péter kovácspolgártársaink a patkók árát 1 krajczárral drágábban adják, mint a többi mestertársaik, holott a patkóik rosszabbak; s midőn ezért egy falusi gazda szót emelt, az egyik kovács a képéhez nyomta a vizes pamacsot, a melylyel a szenet szokták locsolni.
A szerkesztő ebből az esetből kifejtette, hogy a kovácsok el akarják szegényíteni az országot; mert ha minden kovács fölemeli a lópatkók árát, akkor – tekintettel arra, hogy mint Plinius is mondja: «A lónak négy lába van» – és hogy így az országos lólétszámnak négyszerese veendő, – bizonyos, hogy a nemzetnek egy millió forintjába fog évenkint kerülni ez a patkóáremelés. E miatt a helybeli kovácsokat elnevezte hazaárulóknak és fölszólította őket a nemzet nevében, hogy a lópatkolásért ne számítsanak többet. Azt a bizonyos falusi gazdát pedig, a ki személyes sértésben emelt a szerkesztőségünk előtt szót, kövessék meg, különben nem méltók arra, hogy patkoltasson velük a közönség stb.
Tehát ezek a hazaárulók a verekedők.
Nem csekély aggodalommal láttam, hogy a szerkesztőmnek újdonatúj cilinderkalapját, a melyben én is ki szoktam járni, egészen laposra verték.
A szerkesztőm kétségbeesetten védte magát és kiáltozott:
– Uraim!… Jaj, a bordám! Engedjenek szóhoz… nyekk! nem én írtam azt a közleményt!
A három bőrkötényes egyszerre elbocsátotta a szerkesztőmet.
– Hát ki írta? – kérdezték tőle.
A szerkesztőm nyöszörögve felelt:
– A munkatársam.
– Hol az a munkatárs?
– Az emeleten.
A három bőrkötényes eltünt a kapu alatt.
Én egész nyugodtan fölvettem a kalapomat és kimentem a folyosóra szivarozni.
A három bőrkötényes csakhamar ott termett az ajtó előtt.
– A lap munkatársát keressük, – szóltak hozzám.
Rámutattam az ajtónkra.
– Odabent alszik a kanapén.
A három kovács berohant, én pedig átballagtam a szomszédos kávéházba.
*
Attól az időtöl fogva nem jártak hozzánk az ujságírók mulatni.
