Két bika.

Nyaraltam.

A nyaralásom abból állott, hogy fehér mosónadrágot viseltem, napközben 2-szer aludttejet ettem és egyéb foglalkozás híján aludtam a hűvösön.

Különben a Marci bátyám vendége voltam, a mi alatt azt kell érteni, hogy sem a lakásért, sem az aludttejért, sem a hűvösért nem fizettem.

Egy délután összeesküvést rendeztek ellenem a legyek, miért is fölháborodásomban szétcsaptam közöttük a bőrtenyerű bottal, azután pedig fölkaptam a fehér cilinderkalapomat és elhatároztam, hogy 3 óra hosszáig távozom a falutól, 3 óra hosszáig pedig közeledem hozzá.

Ez mindenesetre megfontolatlan dolog volt tőlem, mert ha csak fél órai időre távozom, akkor a falu bikája figyelmen kívül hagyott volna. Dehát ha az embert a legyek fölmérgesítik, kész belerohanni a legnagyobb veszedelembe is.

A falu végén a nagy urasági réten találkoztam a falu bikájával.

Eleinte nem vettem észre, valószínűleg azért, mert a teheneknek kurizált.

Maig sem tudom, mi lehetett rajtam bikaszempontokból annyira kifogásolható, hogy az érdemes állat kirugtatott a csordából és határozott szándékot mutatott arra, hogy engem a szarvára emeljen.

Azonnal átláttam, hogy nem vár tőlem magyarázatokat az én békés érzelmeimről és hogy helyzetemen legokosabb lesz gyorsan változtatni.

Neki vágtam hát én is a levegőnek és az inaimra bíztam az egészségemet.

A dühös barom nem állott meg, sőt nem titkolt ellenszenvvel rohant tovább is utánam.

Én már a kezeimmel is hajtottam magamat.

Dehát hiába: neki négy lába volt, nekem csak kettő, – határozott előnyben volt fölöttem.

Kimondhatatlan örömömre egy magas kőfalat pillantottam meg magam előtt.

A bika fújását már egészen közel hallottam.

Úgy fújt, mint egy lokomotiv, csak az hiányzott, hogy még sípoljon is.

Az előttem álló kőfal körülbelül 3 méter magas lehetett.

– No, – gondoltam magamban, – ha erre a kőfalra idejekorán föl nem tudok kapaszkodni, hát úgy ide szögez ez a vadállat, mint egy bőregeret.

Szerencsémre a lábaim úgy belejöttek a futásba, hogy a magas kőfalra úgy futottam föl, mint a macska.

A bika ugyanabban a pillanatban beletörte a szarvait a kőfalba, én pedig a fal tulsó oldalán egy tóba estem.

Kétségen kivül bolond eset! Az olvasó azt fogja hinni róla, hogy nem is igaz. Én is szerettem volna azt hinni, de a súlyom által okozott locscsanás és a galléromon beömlő viz kétségbevonhatatlanul azt bizonyította, hogy nem a szárazföldön vagyok.

Ijedtemben magam alá kaptam a cilinderkalapomat és az abba szorult 3 liternyi levegő segítségével a part felé igyekeztem.

Daczára annak, hogy úgy fújtam a vizet, mintha forró lett volna, csakhamar észrevettem, hogy a parton egy elegánsan öltözött hölgy áll és bámul engem.

Bámul a nélkül, hogy sikoltana; bámul a nélkül, hogy elájulna.

Ezen már magam is bámultam.

Az én bámulásom abból állott, hogy egy pillanatra megálltam a víz közepén és önkénytelen kíváncsiságból néztem a fiatal nőre.

Szép volt.

Maig sem tudom, hogyan, de ebben a pillantban egy rendkívül merész és ostoba gondolatom támadt, a melynek helytelenségét most már belátom és nem győzöm érte magamat kárhoztatni.

Azt gondoltam ugyanis, hogy az a hirtelen föltünésem a kőfalon és a tóba esésem magyarázatokra fog engem kötelezni, már pedig én nem akarom nevetségessé tenni magamat; habár utóljára is egy közönséges falusi bika elől megfutni nem szégyen, mert lovagias elégtételadásra nem szólíthatja föl az ember az ilyen barmot; – legjobb lesz hát – gondoltam magamban – ha szerelmes bolondnak tüntetem föl magamat.

No hát ez, a mint már megjegyeztem, bolond gondolat volt tőlem: de ha tekintetbe veszem, hogy rendkívüli veszedelmekkel küzdöttem, azzal menthetem magamat, hogy hasonló helyzetben másnak talán még bolondabb gondolatai támadtak volna.

Nem vizsgálva tehát az ötletem helyességét, egyenesen a hölgy felé úsztam.

– Szívtelen Héró, – kiáltottam a vízből kilépve, lépve, – hát nincs egy szárító mosolyod, mikor Leándered a Helleszpontust átússza érted cilinderen.

– De uram! Én nem értem önt, – szólt a hölgy egy lépést hátrálva.

– Mit nem ért nagysád? – kérdeztem, a vizet csöpögtetve a könyökömről.

– Hogy ön tegez engem és a birka-úsztatón keresztül jön hozzám.

– Hja kérem, ha az ember szerelmes, akkor tizenhárom birka-úsztatón is képes átúszni.

– De kérem! Én nem is ismerem önt.

– Az nem tesz semmit. Tekintsen úgy, mintha ismerne. Engem az nem zseníroz. Utóvégre is az ember nem ismerhet mindenkit a világon.

– Dehát kérem…

– Oh, ne tessék aggódni, én ismerem kegyedet. Oh, bár ne ismerném! – tettem hozzá mély sóhajtással.

A hölgy láthatóan megvolt illetődve.

Magam sem hittem, hogy ilyen nagy hunczfut tudok lenni, az igaz, hogy ennyire nem is hajtottak rá a körülményeim.

– Hát mondja csak, – szólt szelíden – honnan ismer ön engem?

– Oh istenem, – szóltam elérzékenyülve – hát hogy is tudnám én azt megmondani?

– De mégis.

– Először álmomban láttam Devecserben. Oh az nagyon szép álom volt. Mintha Kolumbus Kristóffal szalámit szállítottunk volna Amerikába.

Rendkívül ostobának tünhetett föl neki ez a vallomásom, mert mosolygott.

Én azonban akkor ezt bátorító jelnek vettem. Miért is megfogtam a kezét és őszinte lelkesedéssel kiáltottam föl:

– Nagysád, legyen a feleségem!

Kaczagott.

Azután pajkosan ütött a legyezőjével az arczomra és így felelt:

– Oh, milyen kedves: alig öt perce, hogy ismerem és máris azt akarja, hogy elváljak miatta az uramtól.

– Hát miért ne? – feleltem minden zavarodás nélkül. – Utoljára is, ha férje van kegyednek, az nem olyan nagy akadály!

– Ah, – felelte ijedt arczczal a fiatal asszony – megölné önt!

– Megölne? Mit? Engem megölne? – hebegtem egy kissé megütődve, de azután hirtelen nekibátorodva feleltem: – hátha én ölném meg őt!

– Az lehetetlen.

– Lehetetlen? Kérem, semmi sem lehetetlen! Én tőlem sok minden kitelik. Tessék elhinni, ha én egyszer hozzáfogok, hát kurucz ember vagyok ám.

Ezeket a szavakat olyan büszkén és bátran mondottam, hogy magam is megijedtem magamtól. Végre is az ember nem tudhatja, hogy mi lakik benne; pláne a mi az emberölést illeti, ilyesmit sohasem próbáltam.

A szép asszonykára nem voltak hatással a szavaim. Mosolyogva és vidáman tekintett reám.

– Hát tud ön vívni? – kérdezte tőlem.

– Valószínű, nagyon valószínű, – feleltem komolyan, – a mennyire magamat ismerem, azt hiszem, hogy ha egyszer hozzáfogok, hát borzasztó vívó vagyok.

– Nohát akkor bajos lesz egy kissé a dolog, mert lássa, az én férjem vívómester volt tizenhat esztendeig a honvédtiszti iskolában, és sok embert elküldött már a másvilágra.

– A másvilágra? – kérdeztem nagy lélekzetet véve.

– Igen, és ezért sokszor teszek neki szemrehányást. De hova megy ön, hát ne siessen.

– Ajánlom magamat, – szóltam beleugorva a birka-úsztatóba, és a nélkül, hogy egy pillantást vetettem volna hátra, újra megmásztam a kőfalat.

Úgy emlékszem, hogy hazafelé jobban futottam, mint mikor az a közönséges falusi bika kergetett!