Fruzinka.

Könnyű önnek, Szerkesztő Uram! Markomba nyomja a bálijegyet, azután elvárja tőlem, hogy «becses lapunk érdekében» átmulassak egy bálat, s mikor a bálnak vége van, alvás helyett üljek a kalamáris mellé és rakjam a sorokat.

Arra persze nem is gondol, hogy nekem Fruzinkám van!

Méltóztatik tudni, mit jelent ez?

Ismert ön valaha Fruzinkákat?

Oh, kérem, a Fruzinkák valóságos vészangyalai a bajuszt viselő emberi nemnek! Nem tetszik hinni? Én sem hittem, azért kerültem vele egy hajlék alá.

Ne tessék gondolni, hogy csunya.

Szebb ő, mint az angyalok.

Azt se tessék gondolni, hogy mérges.

Szelídebb ő a galambnál.

Csak egy a hibája: szerelemféltő.

Kérem, a szerelemféltés a pokolnak legveszedelmesebb találmánya! Ha kinézek az ablakon, rögtön futtatja a cselédet az utczára és megnézeti, ki ment arra? ha levelet kapok a postán, azt még a konyhában fölbontja és parázsra teszi a beíratlan részét, hogy nincs-e rajta citromlével írt szerelmi értesítés. Hát még ha új nyakkendőt teszek föl és kipödröm a bajuszomat! Ki nem veri a fejéből senki, hogy ezt valami nő kedvéért teszem.

Már most tessék elgondolni: mi történik akkor, ha én Fruzinkának megmondom, hogy nekem az álarczosbálba kell mennem?

Mindenekelőtt sír egy nagyot, azután megátkozza az egész világot, a kalendáriumot, a tűzoltókat, az álarczok gyárosát, a Feketesast, a csapodár férfiakat, a hiszékeny nőket és még sok mindent. Azután becsukatja a kaput, bevarrja a fekete kabátom ujját, borsót dug a czipőmbe s tudom is én, mit nem csinál még, csakhogy el ne mehessek.

Kérem, a Fruzinkák szörnyen találékonyak.

De nekem is volt eszem; nem szóltam neki semmit arról, hogy bálba megyek.

Este 7 órakor egész nyugodtan vacsoráztunk.

Pörkölt volt és túrósderelye.

A pörkölt szerencsésen elfogyott. Mikor a derelyét először vettem a villámra, Fruzinka megszólalt:

– Úgy láttam a falragaszon, hogy ma álarczosbál lesz.

A túrósderelye egyszerre a vizes gégémre szaladt és akkora köhögés fogott el, hogy a szemeim csaknem kiköltözködtek a homlokom alól.

Ajánlom minden jó kereszténynek, hogy ha Fruzinkája van, ne engedje túrósderelye evése közben beszélni.

– Az ám, – feleltem neki, még mindig köhögve, csakhogy eltitkoljam a zavaromat.

A jó lélek vizet öntött a poharamba, de én nem fogadtam el.

– Elmegyek egy kávéra, – szóltam szomorúan és fölvettem a télikabátomat. (No úgy-e milyen fifikus vagyok!)

Elbocsátott.

Rohantam egyenesen a bálterembe. Csaknem kurjantottam örömömben, hogy ilyen könnyen megszabadulhattam.

Tíz óra volt éppen.

A teremben már tánczoltak. Tarka-barka álarczosok futkostak föl-alá: Nekem legjobban föltüntek a borjú- és szamárfejek. Utoljára is nagy őszinteség kell ahoz, hogy valaki így nyilvánítsa az eltitkolt természetét.

Voltak meglehetősen csinos hölgyek is, de ezeket csak azért vettem szemügyre, hogy írhassak róluk. Nem éreztem kedvet tilosba lépni, pedig Fruzinka sohasem tudott volna meg róla semmit.

Éppen az a gondolat vetett cigánykereket az agyamban, hogy a söröskancsók mellett jobban lehetne mulatni, midőn föltárult az ajtó és egy koromfekete hajú, deli termetű dominó lépett a terembe.

Már megbocsásson, szerkesztő úr, de én bolondulok a koromfekete hajú, deli termetű dominók után.

Azonnal hozzászegődtem, és egyet-kettőt szippantottam, hogy nincs-e konyhaszaga: (Van annyi eszem, hogy a saját cselédemnek nem kurizálok!)

Pompás oppoponax illata volt.

Már megbocsásson kérem, de én azt tartom, hogy hölgyeken ezen illat elszédíthet egy laptudósítót is.

Én is elszédültem.

Elfelejtettem a világot, a Hiradót, Fruzinkát és minden egyebet: odasúgtam a fülébe, hogy fogadja el a karomat.

Fekete szemei rám villantak. Kacér mosolylyal szólt hozzám:

– Ismerlek, szép maszk!

– Először is nem vagyok szép, de ez nem tesz semmit; másodszor nem vagyok maszk, de ez sem tesz semmit.

– Sok embernek a saját arcza a leghamisabb álarcz. Te is ilyen vagy.

– Ne beszélj, kérlek, ilyen okosan, mert megijedek tőled!

Fölkaczagott, azután a vállamra csapott a legyezőjével és így szólt:

– Nem akarsz megtánczoltatni?

– Nagyon szívesen.

Tizenegy esztendeje mult, hogy nem tánczoltam, de az ő kedvéért elkezdtem a láthatatlan szőllőszsákot tiporni.

Irgett, pörgött a sugártermetű, koromfeketehajú dominó, olykor össszecsapta a tenyereit és hátrasímította azt a kilebbent kis fürtöt a füle mellett.

Mikor vége lett a táncznak, olyan szerelmes voltam bele, hogy kész lettem volna azonnal megesküdni vele mind a két kezemre.

– Mi a neved, gyöngyök gyöngye?

Odahajolt a fülemhez; éreztem forró leheletét, mikor belesúgta:

– Genovéva.

– Genovéva? – feleltem lázasan, – óh Genovéva!

– Csitt! Még meghallják!

– De Genovéva, hallgass hát ide!

– Nos?

– Nem óhajtanál velem vacsorázni?

– Hogyan, ön képes…

– Igen, képes vagyok. Csak nem gondolod tán, hogy nincs pénzem?

– Hát hol vacsorázzunk?

– Itt, valamelyik szobában.

– Tudod-e, hogy én kezdelek téged szeretni?

– Én meg már beléd vagyok bolondulva egészen.

– Hát ha így vagyunk, szívesen látlak…

– Hol?

– A lakásomon.

Kezdtem lehülni.

Észrevette.

– Ne gondolj rosszat. Özvegy vagyok. A saját házamban lakom. Szeretnék veled megismerkedni.

– Hol lakol?

– Az iskola-utczában.

– Ah, gondoltam magamban, – hát egy utczában lakunk.

Az álarczos nő magára vonta a köpenyét. Visszautasította a bérkocsit; azt mondta, le akarja hűteni magát.

S dideregve, szótalanul haladt mellettem.

Megfogtam a kezét.

Hideg volt. Reszketett.

A mint az én lakásom felé közeledtünk, hirtelen visszahőköltem: észrevettem, hogy a Fruzinka ablaka világos.

– Mi bajod? – kérdezte a dominó.

– Nem akarok erre menni!

– Miért?

– Hm… hogy… izé… miért?

(Jaj, ha Fruzinka le talál tekinteni! Borzalmas egek!)

Az álarczosnő izgatottan kérdezte:

– Hát miért nem akar erre jönni?

– Jaj, nagysád, erre nem tanácsos. Útonállók, rablók…

– Ugyan már…

– De kérem, én tudom határozottan: mindennap látom a rendőrségnél és a makói újságban éppen ma este olvastam egy hasonló esetet.

– Ugyan ne legyen olyan gyáva; – szólt, és megragadta a kezemet; aztán húzott erővel, hogy menjek el a saját kivilágított ablakom alatt.

De már annyi ereje egy bivalynak sincsen, hogy engem egy nővel a Fruzinka ablaka előtt elhúzzon!

Visszarántottam a kezemet.

A dominó megfordult; lekapta az álarczát és sápadtan, haragtól villámló szemekkel tekintett reám.

Fruzinka volt…

Kérem, szerkesztő úr, ne küldjön engem többé álarczosbálba!