Mikor a Szentföldet jártam.
Reading edition
Elvira tizenötéves volt.
Én tizenhat.
És szerettük egymást.
Elvira nappal regényeket olvasott, éjjel a csillagokat nézte.
Én nappal az ő szemeit néztem, éjjel pedig verseket írtam hozzá.
Elvira szemei szépek voltak, sokkal szebbek, mint a hozzáírt verseim.
Egy szép holdas éjszakán, mikor Elvira a csillagokat nézte, odalopództam az ablaka alá és megkértem feleségül.
Elvira akkor éppen valami keresztes lovagról olvasott. Álmodozva felelte, hogy csak azzal a föltétellel lesz a feleségem, ha elmegyek a szentföldre és hozok neki egy üveg vizet a Jordán folyóból és egy török-fejet.
Nagyon különösnek tetszett nekem ez a kívánság. Nem emlékeztem olyan szokásra, a mely a vőlegénytől Jordán-vizet és török-fejet kívánna nászajándékul, de Elvira megtudta mutatni a «Feketesisakos lovag»-ból, hogy Braunbergi Emerenciának is ilyen tárgyakat hozott a vőlegénye.
– Légy hős, mint a feketesisakos lovag, – szólt Elvira.
Mire én kifujtam a mellemet és nagyokat vágtam egy paszulykaróval a levegőbe.
Elvira megesküdött, hogy addig, míg oda leszek, kenyéren és vízen él és férfiszemekbe nem tekint.
Azután megcsókoltuk egymást. Ő levágott egy fürtöt a homlokáról, én pedig a fejem közepén levő fürtöt tekertem a mutatóujjamra és rántottam ki hősiesen, a nélkül, hogy a fájdalom miatt ordítottam volna.
És elváltunk.
Még aznap elszöktem hazulról és kimentem a kukoriczaföldre.
Törtem a fejemet, hogy mit tegyek.
Hiszen Jordán-vizet csak tudtam volna szerezni, akár egy puttonnal, de már törököt bajos volt találnom. Pláne török-fejet Bikándon éppen nem szoktak hordani és így Elvirának ez a kívánsága roppant fölcsigázottnak tünt föl előttem.
Egész nap négykézláb jártam a kukoriczák és napraforgók között.
Időnkint leheveredtem a tökbokrok közé és belevagdostam a tökökbe Elvira monogrammját.
Máig is emlékszem, hogy nagyon sikerült monogrammok voltak s a szívekkel együtt pompásan kiforrtak.
Annyi monogrammos tök termett abban az esztendőben, hogy a vármegye összes disznói meghízhattak volna tőle.
Estefelé rettenetesen megéheztem. Loptam kilencz cső kukoricát és tüzet raktam.
Mikor éppen kiakarom venni a pirosra sült kukoriczákat, zörgést hallok a közelben.
A csősz jött.
Meglapultam egy töltés mellett és hallottam, miként káromkodik a Szent-Föld csősze.
Ez kétségen kívül nagy illetlenség és szentségtelen cselekedet volt tőle, dehát nem utasíthattam rendre, különben elárult volna Elvirának.
A gazember megette mind a kilencz cső kukoriczámat és eloltotta a tüzet.
Kénytelen voltam hazamenni.
El nem tudták otthon gondolni, hogy miért bujdosom én egész nap a padláson, a pincében és a kamarában.
Az apám folytonosan kerestetett és vallatott.
Azt hitte, hogy rossz fát tettem a tűzre.
Végre a hatodik napon egy molyette pecsétes töröksipkát találtam a padlás egyik zugában.
Azonnal megtöltöttem két pintes üveget patakvízzel és mentem Elvirához.
Még akkor is a keresztes regényt olvasta.
Mikor meglátott, lecsapta a könyvet és a nyakamba borult.
– Tehát megjöttél? – kérdezte elérzékenyülten.
– Amint látod édesem.
– Azt hittem, tovább fog tartani az utad.
– Magam is azt hittem, de igen siettem; tudod, gyorsvonaton utaztam.
– És a szent-víz?
– Itt van.
Elvira elkapta tőlem az egyik pintest, azután letérdelt és megitta az utolsó kortyig. A másikat eldugta az ágy alá.
– Hát a török-fej?
Kihúztam a kopott fezt a zsebemből.
– Itt van lelkem az is.
– De hiszen ez csak sipka!
– Az igaz; de fej is volt benne.
– Hát hova lett?
– Bizony szentem: elveszett az az úton.
Azt hittem, hogy Elvira vissza fog küldeni Palesztinába, s már előre reszkettem attól a gondolattól, hogy újra bujdosnom kell egy hétig az apám régi csizmái és szűzdohányai között.
Azonban Elvira éppen nem tett szemrehányást, sőt nagyon helyeselte azt az eszmémet, hogy a török-fejet elvesztettem. – Ő úgymond – nem tudott volna aludni a török-fej miatt.
Különben nagyon örültünk a viszontlátásnak. Ő azon örült, hogy a törökök sem a fülemet, sem egyéb tagomat nem vágták le, én pedig azon örültem, hogy Elvira a legszilajabb pusziskodásaim daczára sem öklözött oldalba, mint annakelőtte.
– Eredj a papához és kérd meg a kezemet, – szólt Elvira, miután eleget örvendeztünk.
– Már lelkem – szólék – voltam a szentföldön, emberevő vad törökök között, de apád elé nem merek menni. Hanem tudod mit, kérd meg te a kezedet az én számomra.
Nem tudom, mit felelt volna Elvira, mert az apja éppen ebben a pillanatban lépett be hozzánk.
– Hát ön mit keres itt? – kérdezte tőlem nem a legbarátságosabb hangon.
– Én… már hogy én?
Elvira lelkesülten kiáltotta:
– Papa, ő a szentföldről jön.
– A szentföldről?
– Igen, apám. Itt van annak a töröknek a sipkája, a kit levágott, és egy üveg Jordán-víz.
Az öreg úr a kezébe vette a sipkát és nevetett.
– Öcsém, hiszen ez az apádé volt. Együtt vettük ezelőtt tíz esztendővel Pesten.
– De kérem…
– Ehol a neve is apró betűkkel belevarrva, nehogy összecseréljük a kaszinóban.
Elvira ekkor már sírt boszúságában, én pedig vigyáztam, nehogy a sifonért nézzem ajtónak.
