Mikor a Szentföldet jártam.

Elvira tizenötéves volt.

Én tizenhat.

És szerettük egymást.

Elvira nappal regényeket olvasott, éjjel a csillagokat nézte.

Én nappal az ő szemeit néztem, éjjel pedig verseket írtam hozzá.

Elvira szemei szépek voltak, sokkal szebbek, mint a hozzáírt verseim.

Egy szép holdas éjszakán, mikor Elvira a csillagokat nézte, odalopództam az ablaka alá és megkértem feleségül.

Elvira akkor éppen valami keresztes lovagról olvasott. Álmodozva felelte, hogy csak azzal a föltétellel lesz a feleségem, ha elmegyek a szentföldre és hozok neki egy üveg vizet a Jordán folyóból és egy török-fejet.

Nagyon különösnek tetszett nekem ez a kívánság. Nem emlékeztem olyan szokásra, a mely a vőlegénytől Jordán-vizet és török-fejet kívánna nászajándékul, de Elvira megtudta mutatni a «Feketesisakos lovag»-ból, hogy Braunbergi Emerenciának is ilyen tárgyakat hozott a vőlegénye.

– Légy hős, mint a feketesisakos lovag, – szólt Elvira.

Mire én kifujtam a mellemet és nagyokat vágtam egy paszulykaróval a levegőbe.

Elvira megesküdött, hogy addig, míg oda leszek, kenyéren és vízen él és férfiszemekbe nem tekint.

Azután megcsókoltuk egymást. Ő levágott egy fürtöt a homlokáról, én pedig a fejem közepén levő fürtöt tekertem a mutatóujjamra és rántottam ki hősiesen, a nélkül, hogy a fájdalom miatt ordítottam volna.

És elváltunk.

Még aznap elszöktem hazulról és kimentem a kukoriczaföldre.

Törtem a fejemet, hogy mit tegyek.

Hiszen Jordán-vizet csak tudtam volna szerezni, akár egy puttonnal, de már törököt bajos volt találnom. Pláne török-fejet Bikándon éppen nem szoktak hordani és így Elvirának ez a kívánsága roppant fölcsigázottnak tünt föl előttem.

Egész nap négykézláb jártam a kukoriczák és napraforgók között.

Időnkint leheveredtem a tökbokrok közé és belevagdostam a tökökbe Elvira monogrammját.

Máig is emlékszem, hogy nagyon sikerült monogrammok voltak s a szívekkel együtt pompásan kiforrtak.

Annyi monogrammos tök termett abban az esztendőben, hogy a vármegye összes disznói meghízhattak volna tőle.

Estefelé rettenetesen megéheztem. Loptam kilencz cső kukoricát és tüzet raktam.

Mikor éppen kiakarom venni a pirosra sült kukoriczákat, zörgést hallok a közelben.

A csősz jött.

Meglapultam egy töltés mellett és hallottam, miként káromkodik a Szent-Föld csősze.

Ez kétségen kívül nagy illetlenség és szentségtelen cselekedet volt tőle, dehát nem utasíthattam rendre, különben elárult volna Elvirának.

A gazember megette mind a kilencz cső kukoriczámat és eloltotta a tüzet.

Kénytelen voltam hazamenni.

El nem tudták otthon gondolni, hogy miért bujdosom én egész nap a padláson, a pincében és a kamarában.

Az apám folytonosan kerestetett és vallatott.

Azt hitte, hogy rossz fát tettem a tűzre.

Végre a hatodik napon egy molyette pecsétes töröksipkát találtam a padlás egyik zugában.

Azonnal megtöltöttem két pintes üveget patakvízzel és mentem Elvirához.

Még akkor is a keresztes regényt olvasta.

Mikor meglátott, lecsapta a könyvet és a nyakamba borult.

– Tehát megjöttél? – kérdezte elérzékenyülten.

– Amint látod édesem.

– Azt hittem, tovább fog tartani az utad.

– Magam is azt hittem, de igen siettem; tudod, gyorsvonaton utaztam.

– És a szent-víz?

– Itt van.

Elvira elkapta tőlem az egyik pintest, azután letérdelt és megitta az utolsó kortyig. A másikat eldugta az ágy alá.

– Hát a török-fej?

Kihúztam a kopott fezt a zsebemből.

– Itt van lelkem az is.

– De hiszen ez csak sipka!

– Az igaz; de fej is volt benne.

– Hát hova lett?

– Bizony szentem: elveszett az az úton.

Azt hittem, hogy Elvira vissza fog küldeni Palesztinába, s már előre reszkettem attól a gondolattól, hogy újra bujdosnom kell egy hétig az apám régi csizmái és szűzdohányai között.

Azonban Elvira éppen nem tett szemrehányást, sőt nagyon helyeselte azt az eszmémet, hogy a török-fejet elvesztettem. – Ő úgymond – nem tudott volna aludni a török-fej miatt.

Különben nagyon örültünk a viszontlátásnak. Ő azon örült, hogy a törökök sem a fülemet, sem egyéb tagomat nem vágták le, én pedig azon örültem, hogy Elvira a legszilajabb pusziskodásaim daczára sem öklözött oldalba, mint annakelőtte.

– Eredj a papához és kérd meg a kezemet, – szólt Elvira, miután eleget örvendeztünk.

– Már lelkem – szólék – voltam a szentföldön, emberevő vad törökök között, de apád elé nem merek menni. Hanem tudod mit, kérd meg te a kezedet az én számomra.

Nem tudom, mit felelt volna Elvira, mert az apja éppen ebben a pillanatban lépett be hozzánk.

– Hát ön mit keres itt? – kérdezte tőlem nem a legbarátságosabb hangon.

– Én… már hogy én?

Elvira lelkesülten kiáltotta:

– Papa, ő a szentföldről jön.

– A szentföldről?

– Igen, apám. Itt van annak a töröknek a sipkája, a kit levágott, és egy üveg Jordán-víz.

Az öreg úr a kezébe vette a sipkát és nevetett.

– Öcsém, hiszen ez az apádé volt. Együtt vettük ezelőtt tíz esztendővel Pesten.

– De kérem…

– Ehol a neve is apró betűkkel belevarrva, nehogy összecseréljük a kaszinóban.

Elvira ekkor már sírt boszúságában, én pedig vigyáztam, nehogy a sifonért nézzem ajtónak.