Czukorka.

Lelkendezve rohant be hozzám a nagynéném szolgálója:

– Tessék azonnal jönni!

– Baj van?

A leány nem tudott felelni a könnyeitől, csak a kezeivel intett, aztán visszafutott.

Kiugrottam az ágyból és magamra kaptam a ruháimat.

Az előszobában a nagynéném zokogva borult reám.

– Szent isten! mi történt?

– Ő beteg!

– A kutya?

Indignálódva emelte föl arczát.

– Az ebke.

– Mi baja van?

– Vége! – kiáltott kétségbeesetten.

– Megdöglött?

– Ő nem döglik!

– Hát meghalt?

– Még nem, – de istenem mi lesz vele?

Kinyitotta az üvegajtót és bevezetett a szobába.

Fehér, lágy párnán, félig letakarva egy selyempaplan sarkával, feküdt a sárgaszőrű kutyus, mellette pedig az orvos állt, a nagynéném háziorvosa.

– Ugye rosszul van a kis jószág? – szólt a nagynéni könyezve.

– Bizony, felelt az orvos – erős katarusa van.

– Meg fog halni, ugy-e?

– Dehogy hal meg, majd kiheveri a baját!

– Kérem ne titkolódzék, mondja meg őszintén.

– Nem szoktam titkolódzni.

– De hisz ön meg se nézte még jól!

– Nem szükséges jobban megnézni.

– A pulzusát sem tapogatta meg!

– Kutyáknál az nem szokás.

– Bocsánat, ő nem olyan eb, mint a többi.

– Elhiszem, nagysád.

– Hát mit tanácsol, kedves doktor úr?

– Csak húst neki és minél kevesebb tésztafélét.

– Orvosságot nem kap?

– Szükségtelen.

– Hát a fejét ne kössük be?

– Mivel?

– Vizes kendővel.

– Fölösleges.

– De kérem olyan forró. Tapintsa csak.

– Forró az mindíg. Csak tessék azt megtartani, a mit mondtam, és biztosítom, hogy a kis kutya…

– Kérem!

– Nohát ebecs, vagy ebke, ha úgy tetszik; néhány nap mulva úgy eszik, mint egy farkas. Most az a baja, hogy a sok czukorral elrontották.

– Te rontottad el! – kiáltott a nagynéni szemrehányólag nézve reám.

Én nagy bűnösként horgasztottam le a fejemet.

– Sohasem teszem többé!

Az orvos köszönt és távozott.

A nagynéni betette utána az ajtót s így szólt hozzám:

– Nem bízom ebben az orvosban.

– Miért?

– Nem veszi elég komolyan a betegséget.

– A mi nem komoly, azt nem is lehet komolynak venni.

– Nem komoly? Nézd ezt a szegény teremtést, milyen bánatos!

– Sőt ellenkezőleg, nagyon is kedélyesen mosolyog.

– Eredj, te kegyetlen! Neked sohasem volt hozzá jószíved!

– De néni!

– Ha én meghalok, mi lesz belőle? Kidobják az utczára!

– Bizony nem is ültetik a kanapéra.

– Ott szedheti a csontokat!

– Bizony nem is süttetnek, főzetnek neki, mint a néni.

A nagynéni szemei újra megteltek könyekkel. Odament a kutyushoz, gyöngéden megigazította rajta a paplant, azután kezét a Czukorka fejére téve sírdogált.

– Istenem, istenem, mi lesz te belőled, te kis árva!

(18 esztendős vén csahoncz!)

Aztán hirtelen fölkiáltott:

– Ráíratom a házamat!

– A házát? Melyik házát?

– Mind a két házamat.

– Hát énnekem akkor mit hagy?

– Neked semmit! Te úgy is megélsz, de a Czukorka nem él meg olyan könnyen. Ezt az emeleti három szobát neki hagyom. Az alsó két lakás jövedelmét egy asszonynak, akinek az lesz a dolga, hogy mindennap etesse, kétszer megsétáltassa, nyáron megnyírassa, télen pedig vattás-bundácskát csináltasson neki.

– Hát a másik házzal mi lesz?

– Azt meg az orvosnak hagyom. Nem ennek a szívtelennek, hanem egy derék, jó orvosnak, a ki nem röstelli megtapintani a pulzusát.

– Dehisz igy engem kinulláz!

– Meg is érdemled! A ki nem szereti a Czukorkát, az nem szeret engem sem! ergó te engem nem szeretsz, hát alászolgája!

– Már hogy mondhatja azt, hogy én nem szeretem!

– Szereted? Hát szeretet az, hogy csak kutyának nevezed, mintha bizony valami falusi kutya volna! ha a szobában nem vagyok, meghúzod a farkát; ha a kanapén fekszik, leugrasztod a földre; ha énekel, azt mondod, ugat. Te roszszívű! Te már meg is gyilkoltad volna!

– Hát nem vettem-e sokszor az ölembe?

– Esztendőben egyszer.

– Nem símogattam-e a fejecskéjét?

– Csak azért, hogy a fülét meghúzhassad.

– Nem hoztam-e neki mindennap czukrot?

– Látszik, miért hoztad: meg akartad mérgezni vele.

– Én megmérgezni? Most sincs annak semmi baja. Czukorkám, gyere ide!

A kutyus fölemelte a fejét és a paplan hullámzásáról látszott, hogy a farkát csóválja.

– Jézus Mária, még fölugrasztja!

Odafutott az ágyhoz és ráhuzta a paplant. Azután limonádét kevert és odavitte neki.

Valószínűleg sok czitromot kevert bele, mert a kutyus alig hogy belekóstolt, egyszerre fölhúzta a szája szélét és vicsorgott.

– Majd én tartom a fejét, – szóltam, és én is odamentem az ágyhoz.

A farkavége ki volt a kutyusnak a paplan alól.

Félig rátérdeltem az ágyra, azután mikor a nagynéni a limonádét öntötte neki, hirtelen odanyomtam a térdemmel a kutyus farkát az ágy széléhez.

Ijedtében bekapta a fogaival a nagynéni kezét.

A néni fölsikoltott és eldobta a poharat és elképpedve tekintett a kutyára.

– Kérem, – szóltam gúnyosan – ne haragudjék rája, hiszen csak kezet csókolt.

– Megharapott!… Nézd megharapta a kezemet! Oh!

– Bizony szerencse, hogy le nem harapta. Csókolja meg érte! Mondhatom, művelt kis kutya, úri familiából való; látszik, hogy az apja egy angol úri családban nevekedett, az anyját pedig egy bárónő becézte; ráírathatja a házait, csináltathat neki bugyogót, meg süttethet neki pecsenyéket!

– De nézd, kérlek, vérzik is a foga helye!

Komolyan és aggodalmas arczczal néztem meg a lámpánál a nagynéni kezét, azután látszólagos megindulással mondtam:

– Néni, kegyed meg fog veszni!

– Jézus Mária – hebegte és a karszékbe rogyott.

– Nézzen arra a pohár vízre: nem érzi, hogy iszonyodik?

– Még nem.

– Nohát én nem is akarom bevárni azt a perczet. Alászolgája!

– Az égre kérlek, ne hagyj itt magamra!

– De tán el ment az eszem, hogy bevárjam, míg engem is megmar ez a bestia!

– Dobd ki kérlek! Öld meg ezt a szörnyeteget!

– Én nem merek hozzányúlni.

– Istenem, istenem! csapd agyon ezt a kutyát.

– No ha éppen azt akarja, hát megpróbálom elvinni.

Óvatosan leborítottam a kutyust egy kendővel és elrohantam vele.

* * *

Egy hét mulva már ott állt a kutyus a néni hálószobájának a szekrényén. Üvegszemei csillogtak, a mint a nap rásütött s mozdulatlanul előre nyúló kis fején egy picike babérkoszorút tartott.