A «Bárkonyosi Trombita.»

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

A szerkesztőm, az lehetett úgy 52 esztendős. Mindene szürke volt már, csak vastag szemöldökei voltak feketék.

A felesége pedig lehetett 22 esztendős. Remek szép asszony! Szőke, aranyszínű haja selyembodor fürtökben árnyalta homlokát; örökös jókedv mosolygott csókratermett száján, s ha belenézett az ember nevető kék szemeibe, hát a mennyországot vélte látni panorámában.

Tiszteltem a szerkesztőmet, tiszteltem a feleségét is.

Hanem ezt az utóbbit mégis csak jobban tiszteltem.

Egy napon a szerkesztőm valami nagy reklámcikkért 100 forintot kapott.

Azt mondta a feleségének, hogy tanulmányútra megy Budapestre. Én tudtam, hogy nem oda megy, hanem Bécsbe, a Ronacher-féle mulató helyet megnézni, a hol tüzes pezsgőnek és tüzes szemű komédiás lányoknak egyforma drága az ára.

Úgy volt, hogy a vasárnapi számot én szerkesztem.

Összeszedtem egy csomó hirt a rendőrségnél, egy csomót az utczán, egynehányat meg magam rögtönöztem s készen volt a hirrovat. Az olló megteremtette a tárczát meg a vidéki híreket, csupán a vezércikk volt még hátra.

Nekidőltem hát a vezércikk-írásnak.

Tudnivaló, hogy vezércikket nem nehéz írni. Csak cifra gondolatokat kell cifra köntösbe öltöztetni, a súlyt megadja a szép «ciceró».

Minél kevésbé lehet érteni a vezércikket, annál jobb, mert ez azt mutatja, hogy a ki írja, nagyon érti a politikát.

A mint javában írok, egyszercsak átölel valaki és megcsókolja a homlokomat.

Hirtelenében azt hittem, hogy a szerkesztőm csókolódzik velem, s el nem tudtam gondolni, hogy mi a csuda történt vele, de ahogy föltekintettem, a szép asszonyt láttam mellettem.

– Szeretlek! – suttogta és kipirult orczával, mosolyogva nézett rám. Szeméből úgy hulltak rám a sugarak, mintha az afrikai napból kölcsönözte volna; ajkát bíborszínűre festette az odalövellő vér.

– Az istenért, nagysád!

– Ne szólj! tudom, hogy te is szeretsz engem!

Nekem ugyan eszem ágába sem volt ilyesmi, de hogy olyan határozottan állította, hogy én is szeretem, hát magam is kezdtem hinni, hogy úgy van.

– De gondoljon nagysád a férjére!

– Nem vagyok vele megesküdve!

– Igazán? hát akkor miért van vele?

– Bolond voltam. Pesten ismerkedtem meg vele. Elcsábított, elcsalt!

– Szerette?

– Nem én; hanem azt hittem, hogy jó lesz, ha hozzá megyek, mert szegény varróleány voltam.

– Tehát a kényelem végett.

Lesütötte a szemeit s alig hallhatóan suttogta:

– Úgy van!

– És most válni akar tőle?

Szemei fölragyogtak, megfogta forró kezével az én kezemet és felém hajolva, szenvedélyesen szavalt:

– Válni akarok! Veled akarok élni! Téged szeretlek! Veled leszek boldog!

Ezeket mondva, karjaimba omlott.

Nem tehettem mást, mint hogy tartottam. Ha nem tartottam volna, végig esett volna a földön.

Azonban nem sokáig kellett tartanom; két fehér karjával átkulcsolta a nyakamat:

– Ugy-e elszöktetsz engem?

– Én? Hogy gondol ilyet el nagysád? Mit szólna hozzá szerkesztőm? Mit szólna a világ? Mit szólnának az előfizetők, ha nem jelenne meg a lap?

– Hát előbbrevaló neked a szerkesztő, a lap és a világ, mint én?

Én bizony azt szerettem volna felelni, hogy nagyon is, de hát ki merné ezt mondani egy szerelmes szép asszonynak?

– Igen ám, csakhogy nagy zavar lenne mégis.

A szép szőke asszony látta a habozásomat. Karjai lecsúsztak a nyakamról, fehér kis kezei végigsímultak a karjaimon és megállottak a kezemnél.

Tenyerébe szorította azt és erősen a szemembe nézett igéző, megbűvölő szemeivel.

– Azt mondd meg, hogy szeretsz-e igazán?

Mit tehettem mást, mint hogy ráfeleltem:

– Persze, hogy szeretem!

(Jaj, ha ezt a szerkesztőm hallotta volna!)

– Hát akkor gyere!

– Hová?

– Ki a világból!

– Azt már ne tegyük még se!

– Hát nem bánom, maradjunk itt, Bárkonyoson.

– Már ez lesz a legjobb.

– De ne ebben a házban.

– Hát melyikben?

– Veszünk ki más lakást.

– Meglövöldöz bennünket az öreg.

– Ne hidd azt!

– Dehát miből éljünk?

– Indítasz egy lapot.

– Az lehetetlen.

– Dehogy lehetetlen. A mi kéziratot most leadtál a nyomdába, az lesz az első szám, csupán a címet változtatod meg és a vezércikk helyett írsz egy előfizetési fölhívást. Én addig egy bútorozott szobát nézek, a mit már estére elfoglalunk.

– Szörnyű skandalum lesz ebből!

– Én nem törődöm vele!

– Az öreg ránk fog támadni!

– Kihívod párbajra!

– Nem lesz előfizetőnk!

– Jaj, dehogy nem! Hogy lehetsz már ilyen kislelkű?

– Nem tudjuk fizetni a nyomdát.

– Azt nem is kell. Látod, az öreg sem fizeti egész esztendőn át, csak akkor, mikor már foglalni akarnak.

Borzasztó rábeszélőképessége volt az asszonynak. Szép is volt. Csókjai égettek. Nem tudtam ellentállni, – megtántorodtam.

Még egy égető csókot nyomott ajkaimra, úgy, hogy még a szemeim is könnyeztek belé, azután föltette a fehérfátyolos kalapját és kirohant a szobából.

Megkábulva, eszemet vesztve állottam ottan.

A szedő-gyerek jött a vezércikkért.

Láztól reszkető kezekkel írtam a következő vezércikket:

Tisztelt közönség!

Arra a meggyőződésre jutottam, hogy elveim a Hirlap elveivel nem egyeznek meg.

Én a haladás embere vagyok.

A «Hirlap» a maradás, a társadalmi elposványulás organuma.

Városunkban reformok kellenek.

Emelkedések, javulások minden téren.

Nagy az adó!

Le kell szállítani!

Kicsiny a kereskedelem!

Föl kell emelni!

Uj vér kell városunk társadalmi életébe!

Föl kell pezsdíteni!

Polgárok! Tisztelt közönség!

Egy újszülött lap áll előttetek! A hazaszeretet szülte, a ti érdeklődéstek tartsa fönn.

Régóta szükség volt erre a lapra; a jövő meg fogja mutatni, hogy a bizalom jó helyre volt fektetve.

Előfizetési ár egy évre 10 frt.

Szerkesztőség és kiadóhivatal…

Zelenváry Balambér, a Bárkonyosi Trombita felelős szerkesztője és kiadója.

Hogy hol lesz a szerkesztőség, azt utólagosan írtam bele.

A nyomdásznak megírtam, hogy a lap, a melyet összeállítottam, «Bárkonyosi Trombita» cím alatt fog megjelenni. Hogy a «Hirlap»-pal mit fog tenni Párducz József úr, azt kérdezzék meg tőle.

Persze, Párducz urat keresték mindenütt, de nem találták sehol, s mivelhogy a nyomdász sem kéziratot, sem utasítást nem kapott, hát nem is adhatta ki az ujságot.

Másnap megjelent a Trombita, a Hirlap pedig nem jelent meg.

A közönség csudálkozott, de nem prenumerált.

Harmadnap megérkezett Párducz.

Én már akkor a tyuk-utcza 13-ik sz. alatt laktam. Egy fényes új tábla hirdette a kapun, hogy itt van a Bárkonyosi Trombita szerkesztősége és kiadóhivatala. (Én voltam a szerkesztő, a feleszívem volt a kiadó, mikor volt mit kiadni.)

El voltam készülve rá, hogy Párducz dühös lesz, mint egy tigris, rám veti magát, mint egy jaguár, és széttép, mint egy oroszlán. Miért is körülraktam magamat mindenféle gyilkolószerszámmal: egy vívókarddal, három ollóval, két konyhakéssel, hat evőkéssel és egy nyárssal. A feleszívem beadott még egy hurkatöltőt is, ezt teleszivattyúztam tintával és a kabátom alá gomboltam.

Ebéd után három óra lehetett, mikor lépéseket hallottam a lépcsőn.

– Ez vagy előfizető, vagy hitelező, vagy – Párducz.

Az asszony fülelt, azután elsápadt és fölugrott az ölemből.

– Párducz jön! kiáltotta és befutott a másik szobába.

Én harcias ülésbe tettem magamat: kezembe vettem a kardot és a hurkatöltő végét megtapogattam, hogy egyszerre hozzá tudjak nyúlni.

Csakugyan ő volt.

Nem is kopogtatott, csak kicsapta az ajtót.

Izzadt és kikelt arczczal állott elém.

Én azon gondolkoztam, ne lőjjem-e a tintát az arczába, azonban megelőzött a szavával:

– Mit tett ön, szerencsétlen? – hörögte, a nélkül, hogy egy lépést tett volna előbbre.

– Tudhatja, – feleltem nyugodtan.

– Tönkre akarja tenni a lapomat?

Vállat vontam.

– De hát miért?

– Kénytelen voltam vele.

– Nem adtam elég fizetést?

– De adott.

– Gorombáskodtam önnel?

– Nem.

– Nagyravágyásból tette?

– Nem.

– Hát mi a mennydörgős mennykő ütött önhöz, hogy ilyen coup d’etat-t csinált.

– Nem tudja?

– Még csak nem is sejtem.

– Megházasodtam.

– Mi – micsoda?

– Hát igazán nem tudja?

– Sohasem vettem észre, hogy ez a szándéka!

– Azt sem tudja, kit vettem el?

– Fogalmam sincs róla.

– Az… ön feleségét!

Párducz úgy pislogott, mintha álomból ébredne, azután kiderült az arcza s örömtől ragyogó szemekkel kérdezte:

– Igazán?

– Nem tehetek róla!

Párducz eldobta a kalapját és örömkönyek között szorított magához.

Végzetes ölelés volt ez. A hurkatöltő benyomódott s Párducznak az orra, szája úgy tele lett jóminőségű fekete gallustintával, hogy hirtelenében alig tudta megtalálni a kijárást.

* * *

Daczára annak, hogy Párducz «szegény tatárja» voltam, a lapjának elmaradását mégis az én hűtlenségemmel mentegette és gyalázatosan leszólta a lapomat a következő nyilatkozatban:

Nyilatkozat. Míg lapunk érdekében Bpesten jártunk, Zelenvári Buxbaum Balambér Alfréd munkatársam a kezére bízott lapot «Trombita» cím alatt adta ki s jó üzleti fogást vélt ezzel csinálni; miért is figyelmeztetjük városunk közönségét, hogy ne üljön föl ennek a jöttmentnek, hanem maradjon tovább is a mi lapunk mellett, a mely nem csörget frázisokat, hanem marad a közönség érdekeinek régi, őszinte, hű tolmácsa és megvédője.

Párducz József, a «Bárkonyosi Hirlap» f. szerk.

Négy napig hordtam ennek a nyilatkozatnak a súlyát, mert az én lapom csak csütörtökön és vasárnap jelent meg.

Ezen idő alatt nem mertem kilépni a házból.

Hétfőn egy mészáros, a ki Párduczra haragudott, megpártolta a lapomat 10 frttal. Ez volt a Bárkonyosi Trombitának első és utolsó előfizetője.

Az asszony mindjárt el is vitte a piaczra: vett rajta 50 darab tojást, két üveg szagos rózsavizet, egy pakli dohányt, két pár papucsot és magának egy újdivatú kalapot.

Nem hozott vissza egy garast sem.

Azon gondolkoztam, hogy ne híjjam-e ki Párduczot párbajra. Merni mertem volna, mert tudtam, hogy azzal a tintával úgy befeketítettem az arczát, hogy legalább is kilencz napig kell dörzsölnie otthon radírgumival. De mégis aggodalmaim támadtak s lemondtam erről az eszméről.

Megvártam a csütörtököt és visszafeleltem a következőket:

Nyilatkozat. A «Bárkonyosi Nyirtlap» szerkesztője: Macska József miákolgatni kezd ellenünk vizenyős lapjában. Azt mondja, hogy míg ő Pesten járt, kiadtuk a lapját más cím alatt. Szeretnők bebizonyítva látni, hogy valóban Pesten járt-e és hogy valóban az ő megúnt lapját adtuk-e ki Trombita cím alatt? Egyébiránt közönségünk meg tudja ítélni, hogy a mi lapunk jobb-e vagy az övé; ismeri Macska József urat, kinek multja… kinek szerkesztői jelene… olyan titok, a mely köztudomású ugyan, de a melynek mégis vannak olyan részletei, a mik éretlen hencegéseivel szemben fegyverül szolgálhatnak majd kezünkben. Sicc!

Zelenváry Balambér, a «Trombita» felelős szerkesztője és kiadó tulajdonosa.

Mikor a lapom megjelent, szerettem volna nyugodt lélekkel megebédelni. Mióta megnősültem, csak csókkal táplálkoztam és tyúktojással. Előfizetőnk nem jött, pedig jó vastag könyvet vettem a nevük számára.

Mondtam az asszonynak, hogy készítsen valami ebédet, de ő azt felelte, hogy előbb adjak pénzt.

Azután, hogy nem tudtam neki adni, sírva fakadt és szememre vetette, hogy elcsábítottam Párducztól, a hol legalább ebéd volt mindennap.

Már hogy én csábítottam el!…

Két úri ember lépett be az ajtón, mondtak valami neveket, a miket én tüstént elfelejtettem, azután azt mondták, hogy Párducz úr küldte őket. Párducz úr elégtételt vagy magyarázatot kér.

Azt feleltem, hogy megadom az elégtételt, de magyarázatot nem tudok adni; mert magam sem értem, hogy mire céloztam a nyilatkozatomban.

Egyébiránt nagyon mérges, és nagyon éhes voltam.

A feleszívem a szomszéd szobában kottára sírt s még jobban elkeserített.

Fogtam a kalapomat és elrohantam.

Sötét volt már az utczákon.

Mentem búsan, céltalanul.

Egyszer csak a város végén találtam magamat.

Mentem tovább gyalog pénz nélkül.

S másnap már elfelejtettem Bárkonyost, asszonyt, szerkesztőt, párbajt és szülöttemet, az egyhetes korában elhunyt Bárkonyosi Trombitát.