ÖTÖDIK KÖNYV.

Eljutottunk tehát az ifjúság utolsó tényéhez, de még nem vagyunk a megoldásnál.

Nem jó dolog, hogy az ember egyedül legyen. Emil már férfi; társnőt ígértünk neki s kell is, hogy adjunk neki társnőt. Ez a társnő Zsófia. Hova való? Hol találjuk meg? Hogy megtalálhassuk, ismernünk kell. Ha előbb tudjuk, hogy ki ő, jobban meg fogjuk tudni ítélni a helyeket, melyeken lakik és ha megtaláltuk is, még mindig nincs minden elintézve. Miután a fiatal nemes gyermek, – mondja Locke – kész a házasságra, ideje, hogy hölgye mellett hagyjuk. Ezzel fejezi be munkáját. A magam részéről, nem lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy nemes embert neveljek, óvakodni fogok Locket ebben utánozni.

ZSÓFIA VAGY A NŐ.

Zsófiának úgy kell nőnek lennie, a hogy Emil férfi, azaz meg kell benne lenni mindannak, a mi faja és neme természetének megfelel, hogy betölthesse helyét a fizikai és erkölcsi világban. Kezdjük tehát az ő neme s a miénk egyezéseinek és különbségeinek vizsgálatán.

Mindenben, a mi nem a nemet illeti, a nő ember: ugyanazok a szervei, ugyanazok a szükségletei, ugyanazok a képességei; a gépezet ugyanazon mód szerint van megszerkesztve, egyes részei ugyanazok, működésük is ugyanaz, alakja hasonló és bármiféle szempontból tekintjük is, csak egy s más tekintetben különböznek egymástól.

A mi a nemet illeti, ebben a férfi és nő között mindenütt vannak megegyezések és vannak különbségek: összehasonlításuk azért jár nehézséggel, mert nehéz meghatározni az egyiknek s a másiknak szervezetében azt, a mi a nemre tartozik s a mi nem. Az összehasonlító anatómia, sőt az egyszerű szemlélet útján is találunk köztük bizonyos általános különbségeket, melyek látszólag nem tartoznak a nemre, holott mégis reá tartoznak, de olyan kapcsolatok révén, melyeket nem bírunk észrevenni; nem tudjuk, meddig terjedhetnek ezek a kapcsolatok; az egyedüli dolog, a melyet biztosan tudunk, az, hogy a mi megegyezés van bennük, az a faj dolga, a mi pedig különbözés, az a nem dolga. Ez alatt a kettős szempont alatt annyi megegyezést és annyi ellenkezést találunk bennük, hogy talán a természet csodáinak egyike, hogy két ily hasonló lényt tudott alkotni, egyúttal ennyire különbözőknek alkotva őket.

Ezek a megegyezések és ezek a különbségek befolyással kell, hogy legyenek az erkölcsi alkatra; ez a következtetés észszerű, megfelel a tapasztalatnak és feltárja a nemek elsőbbségéről vagy egyenlőségéről szóló viták hiábavalóságát; mintha a két nem mindegyike a maga sajátságos rendeltetése szerint haladva a természet czéljai felé, nem volna ebben tökéletesebb, mint ha jobban hasonlítana a másikhoz. Abban, a mi bennük közös, egyenlők, abban, a mi bennük különböző, nem hasonlíthatók össze. A tökéletes nő és a tökéletes férfi szellemben nem szabad, hogy jobban hasonlítsanak egymáshoz, mint arczban; a tökéletesség nem tud sem többet, sem kevesebbet magába foglalni.

A nemek egyesülésében mindegyik fél egyformán járul hozzá a közös czélhoz, de nem egyforma módon. Ebből a különbözőségből születik meg az első megállapítható különbség az egyiknek is, a másiknak is az erkölcsi viszonylataiban. Az egyiknek aktívnak és erősnek kell lennie, a másiknak passzívnak és gyöngének; szükségkép úgy kell lennie, hogy az egyik akarjon és kérjen, a másiktól elegendő, hogy kissé ellenálljon.

Ha ez az elv megáll, az következik belőle, hogy a nő egyenesen arra való, hogy a férfinak tessék. Hogy a férfi is tessék a maga részéről a nőnek, az kevésbbé közvetlen szükség: az ő érdeme a hatalmában van; ő épen az által tetszik, hogy erős. Ez nem a szerelem törvénye, megengedem, hanem a természet törvénye, a mely előbbrevaló a szereleménél.

Ha a nő arra van alkotva, hogy tessék és leigáztassek, kellemessé kell magát tennie a férfi előtt, a helyett, hogy kihívja őt: az ő ereje bájaiban van, ezek által kell a férfit kényszerítenie, hogy megtalálja és használja erejét. A legbiztosabb módja az erő fölélesztésének, ha szükségessé teszik az ellenállás által. Akkor hozzájárul az önszeretet a vágyhoz és az egyik triumfál azon a diadalon, melyet a másik kivívatott vele. Innen születik meg a támadás és a védelem, az egyik nem merészsége s a másik félénksége, végül a szerénység és szemérem, melylyel a természet felruházta a gyöngét, hogy alávesse magának az erőset.

Kicsoda gondolná azt, hogy a természet az egyiknek is, a másiknak is egyaránt ugyanazokat a kezdő lépéseket írja elő és hogy az elsőnek, a kiben a vágy fölkél, egyúttal az elsőnek is kell lennie, a ki a vágyat kinyilvánítja? Mily sajátságos félszegsége az ítéletnek! Mikor a vállalatnak oly különböző következményei vannak a két nemre nézve, természetes-e, hogy mindkettő ugyanazzal a merészséggel szánja rá magát? Hogy lehet nem venni észre, hogy ekkora különbség mellett a közös kezdésben, ha az egyikre nem róná rá a tartózkodás azt a mérsékletet, melyet a másikra a természet ráró, hamarosan mindkettőnek romlása lenne belőle és hogy az emberi nem épen azok által az eszközök által pusztulna el, melyek fentartására vannak rendeltetve? Tekintve, hogy a nők mily könnyen tudják fölingerelni a férfiak érzékeit és szívük mélyében a csaknem kialudt tűz maradványait fellobbantani: ha volna olyan szerencsétlen éghajlat a világon, a hol a filozófia bevezette volna azt a szokást, különösen a meleg éghajlatú országokban, a hol több nő születik, mint férfi, a férfiak a nők zsarnoksága alá jutva, végül áldozatul esnének nekik és valamennyien halál fiai lennének a nélkül, hogy egyáltalán védekezni tudnának.

Mi következik abból, hogy a nőstény állatokban nincs meg ez a szemérem? Megvan-e bennük, mint a nőkben az a korlátlan vágy, a melynek a szemérem szolgál zabolájául? Náluk a vágy csak a szükséglettel együtt jön meg; ha a szükséglet ki van elégítve, megszűnik a vágy, többé nem tettetésből, hanem igazán eltaszítják maguktól a hímet:125) teljesen ellenkezőjét teszik, a mit Augustus leánya tett: nem vesznek fel többé utast, mikor a hajónak megvan már a rakománya. De még mikor szabadok is, a megadás pillanatai rövidek és hamar múlók náluk; az ösztön hajtja és az ösztön türtőzteti őket. Mivel lehetne pótolni ezt a negativ ösztönt a nőknél, ha megfosztanók őket a szeméremtől? Megvárni, a míg nem törődnek többé a férfiakkal, annyit tesz, mint megvárni, a míg nem lesznek valók semmire.

A legfőbb lény mindenben ki akarta tüntetni az emberi nemet, megadva az embernek a korlátlan hajlandóságot, megadja neki egyúttal a törvényt is, mely ezt szabályozza, hogy szabad legyen és önmaga uralkodjék magán; kiszolgáltatva őt a korlátlan szenvedélyeknek, csakhogy a szenvedélyekhez hozzáfűzi az észt, hogy uralkodjék fölöttük; kiszolgáltatva a nőt a határtalan vágyaknak, ezekhez a vágyakhoz hozzáfűzi a szemérmet, a mely korlátok közé szorítja őket. Ezenfelül a tehetségek jó felhasználását még a rögtönös jutalommal is összekapcsolja, t. i. az élvezetet, a melyet a tisztességes dolgok szereznek, ha ezeket veszszük cselekedeteink szabályául. Nézetem szerint mindez fölér az állatok ösztönével.

Akár osztozik tehát az ember nősténye vágyaiban, akár nem, akár akarja őket kielégíteni, akár nem, mindig visszautasítja és védekezik, de nem mindig ugyanazzal az erővel és következőleg nem mindig ugyanazzal a sikerrel. Hogy a támadó győzedelmet arathasson, ahhoz az kell, hogy a legyőzött engedjen neki vagy parancsolja rá a győzelmet, mert mennyi ügyes eszköze van arra, hogy a támadót ereje használatára kényszerítse! Az összes cselekvések legszabadabbika és legédesebbike kizárja a tényleges erőszakot, ez ellen tiltakozik a természet és a józan ész: a természet azzal, hogy a gyöngébbiket ellátta annyi erővel, a mennyi az ellenálláshoz kell, mikor ellent akar állni, a józan ész azzal, hogy a tényleges erőszak nemcsak a legbrutálisabb minden cselekvés között, hanem a czéllal leginkább ellenkező is, egyrészt azért, mert a férfi megizeni vele a háborút társnőjének és felvilágosítja, hogy személyét és függetlenségét még a támadó élete árán is megvédje, másrészt azért, mert a nő magamaga a bírája annak az állapotnak, a melyben épen van és a gyermekeknek nem volna apjuk, ha minden férfi bitorolhatná az apa jogait.

Ime a nemek alkatának egy harmadik következménye: hogy látszólag az erősebb az úr, holott a valóságban függ a gyöngébbtől és pedig nem az üres lovagiasságnál vagy az oltalmazó gőgös nagylelkűségénél fogva, hanem a természet változhatatlan törvényénél fogva, a mely könnyebbé téve a nőre nézve a vágyak fölkeltését, mint a férfira nézve kielégítésüket, ezt függővé teszi, ha tetszik neki, ha nem, amannak megadó kedvétől és kényszeríti őt, hogy a maga részéről igyekezzék a nőnek tetszeni, hogy elérhesse, hogy a nő engedje őt erősebbnek lenni. Épen az a legédesebb a férfi győzelmében, hogy nem tudja, vajjon a gyöngeség enged-e az ő erejének, vagy hogy akarattal adja-e meg magát és a nőnek rendes fogása, hogy ez iránt mindig kétségben is hagyja. A nők szelleme ebben a tekintetben teljesen megfelel alkatuknak: egyáltalán nem pirulnak gyöngeségük miatt, sőt dicsőségüket találják benne; gyöngéd izmaik nem tudnak ellentállni, úgy tesznek, mintha nem bírnák el a legkisebb terhet sem; szégyelnék, ha erősek volnának. Miért van ez? Nemcsak azért, hogy gyöngédeknek látszassanak, hanem ennél ügyesebb óvatosságból is; már jó előre gondoskodnak mentségekről és megszerzik a jogot, hogy szükség esetén gyöngék lehessenek.

A felvilágosodás terjedése bűneink által sokban megváltoztatta nálunk ebben a tekintetben a régi véleményeket; alig beszélnek már erőszakosságokról, miután oly kevés szükség van rájuk s az emberek nem is hinnének bennük;126) ellenben nagyon gyakoriak az ősi görög és zsidó régiségben, mert épen ezek a vélemények a természet egyszerűségében rejlenek és csak a feslettségben való tapasztaltság tudta őket kiirtani. Ha manapság ritkábban esik szó erőszakról, ez bizony nem attól van, hogy a férfiak önmegtartóztatóbbak, hanem attól, hogy kevésbbé hiszékenyek és hogy az a panasz, a mely egykor meggyőzte volna az egyszerű népeket, manapság csak a gúnyolódók csúfolkodását vonná magára; így tehát jobban jár az, a ki hallgat. A Deuteronomionban127) van egy törvény, a mely szerint a megbecstelenített leányt megbüntették a csábítóval együtt, ha a bűn a városban követtetett el, ellenben ha a mezőn vagy félreeső helyeken történt, akkor csak a férfit büntették meg, mert – így mondja a törvény – a leány kiáltott, de nem hallotta meg senki. Ez a jóindulatú magyarázat megtanította a leányokat, hogy ne engedjék magukat forgalmas helyeken meglepni.

A vélemények e különbözőségének hatása az erkölcsökre nyilvánvaló. Ennek műve a modern lovagiasság. A férfiak, tapasztalva, hogy gyönyöreik jobban függnek a szépnem hajlandóságától, semmint hitték, olyan kedveskedésekkel szerzik meg maguknak ezt a hajlandóságot, a melyekért bőséges kárpótlást nyernek.

Ime így vezet át minket észrevétlenül a fizika a morálba és így születnek meg a nemek durva egyesüléséből lassankint a szerelem legédesebb törvényei. A nők uralma nem onnan van, mintha a férfiak akarták volna, hanem mert a természet akarta így: az övék volt már, mielőtt az övéknek látszott volna. Ugyanaz a Herkules, a ki azt hitte, hogy erőszakot vett Thespius ötven leányán, végül kénytelen volt fonni Omphale mellett és az erős Sámson nem volt olyan erős, mint Delila. Ez az uralom megilleti a nőket és nem is vonható meg tőlük még akkor sem, ha visszaélnek vele; ha egyáltalán lehetséges volna, hogy elveszszék, már rég elvesztették volna.

A nemiség következményeit illetőleg nincs a két nem között semmiféle egyenlőség. A hím csak bizonyos pillanatokban hím, a nőstény egész életén át mindig nőstény, vagy legalább egész fiatalkorában, minden a nemére figyelmezteti szüntelenül és hogy ennek funkczióit jól betölthesse, ennek megfelelő szervezetre van szüksége. Kíméletre van szüksége a terhesség alatt, pihenésre van szüksége a gyermekágy idején, elpuhult és ülő életmódra van szüksége, hogy gyermekeit szoptathassa s hogy nevelhesse őket, szüksége van türelemre, szelídségre, buzgalomra és szeretetre, a mely nem riad vissza semmitől; ő a kapocs a gyermek és az apa közt, ő szeretteti meg vele őket és megadja neki a bizalmat, hogy a magáénak mondja őket. Mennyi gyöngédségre és gondoskodásra van szüksége, hogy fenntartsa a családot teljes egységében! És végül mindennek nem az erény, hanem a természetes hajlam dolgának kell lennie: e nélkül az emberi nem hamarosan kiveszne.

A két nem egymás iránti kötelességeinek szigorúsága nem egyforma, nem is lehet az. Ha a nő panaszkodik ebben a tekintetben, annak az egyenlőtlenségnek igazságtalansága miatt, a melyre a férfi kárhoztatja, akkor nincs igaza; ez az egyenlőtlenség nem emberi intézmény vagy legalább is nem az előítélet, hanem az ész műve: a kettő közül az, a kire a természet rábízta zálogul a gyermekeket, felelősséggel tartozik értük a másiknak. Kétségkívül senkinek sincs megengedve, hogy megszegje a szavát és minden hűtlen férj, a ki megfosztja nejét szigorú kötelességeinek egyedüli jutalmától, igazságtalan és barbár ember; de a hűtlen nő többet tesz: felbomlasztja a családot és eltépi a természet minden kötelékét; olyan gyermekeket ad a férjének, a kik nem az övéi, megrabolja a gyermekeket is, az apát is, hűtlenségét hitszegéssel tetézi. Alig lehet olyan rendellenességet és bűnt elgondolni, a mely nem származhatnék ebből. Ha van rettentő helyzet a világon, akkor a szerencsétlen apa helyzete az, a ki nem bízhatva nejében, nem meri átadni magát szíve legédesebb érzelmeinek, a ki mikor megcsókolja gyermekét, nem tudja, nem másnak a gyermekét csókolja-e meg, gyalázatának zálogát, saját gyermekei javainak megrablóját. Mi akkor a család, ha nem titkos ellenségek társasága, kiket a bűnös asszony fegyverez fel egymás ellen, arra kényszerítve őket, hogy úgy tegyenek, mintha szeretnék egymást?

Így tehát nemcsak az a fontos dolog, hogy a nő hű legyen, hanem hogy annak is tartsa a férje, a hozzátartozók, az egész világ; fontos, hogy szerény, figyelmes, tartózkodó legyen és hogy megőrizze mások szemében épúgy, mint a saját lelkiismeretében erényének tanubizonyságát. Végül, ha megkívánjuk, hogy az apa szeresse gyermekeit, megkívánjuk azt is, hogy tisztelje anyjukat. Ezek az okok, a melyek a látszatot is a nő kötelességei közé sorolják és a becsületet és jó hírnevet époly elengedhetetlenné teszi rája nézve, mint a tisztaságot. Ezekből az elvekből következik, számbavéve a nemek erkölcsi különbségét, a kötelesség és az illedelem egy új követelménye, a mely különösképen a nőknek írja elő, hogy a legaggodalmasabban vigyázzanak magaviseletükre, modorukra és föllépésükre. Ha csak úgy általánosságban állítjuk, hogy a két nem egyenlő és egyenlők a kötelességeik is, ez nem egyéb, mint üres szólamokba veszés, a mely nem mond semmit, a míg a föntebbiekre nem adja meg a választ.

Nem pompás módja-e az érvelésnek, ha ilyen jól megalapozott, általános érvényű törvényekre kivételekkel válaszolnak? A nők, mondjátok rá, nem szülnek mindig gyermekeket? Nem, de sajátképi rendeltetésük az, hogy szüljenek. Hogyan! Azért, mert van a világon vagy ház, vagy város, a hol a nők féktelenségben élve, kevés gyermeket szülnek, azt állítjátok, hogy az a rendeltetésük, hogy keveset szüljenek? És mi lenne városaitokból, ha a távoli vidék, a hol a nők egyszerűbben és tisztábban élnek, nem pótolná ki hölgyeitek meddőségét? Hány helyen megy nem elég termékeny számba az a nő, a ki csak négy-öt gyermeket szült?128) Végül mi fontossága van annak, hogy ez vagy az a nő kevés gyermeket szül? Ezzel kevésbbé lesz hivatása a nőnek, hogy anya legyen? És a természetnek és az erkölcsnek nem kell-e erről általános érvényű törvények által gondoskodni?

Ha olyan nagy időközök lennének is a terhességek között, mint a hogy föltételezik, vajjon megváltoztathatná-e a nő ily hirtelen és ily váltakozóan az élete módját veszedelem és koczkázat nélkül? Lehetne-e ma dajka és holnap harczos? Tudná-e úgy változtatni a temperamentumát és hajlamait, mint a kaméleon a színeit? Az otthon és a házi gondok homályából át tudna-e lépni egyszerre a szabad levegő viszontagságaiba, a háború munkájába, fáradalmaiba, veszedelmeibe? Tudna-e egyszer félénk, máskor vitéz lenni, egyszer gyönge és máskor félénk?129) Ha már a Párisban nevelkedett ifjak is csak bajosan bírják ki a katonáskodást, a nők, a kik sohasem szálltak szembe a verő nappal és a kik alig tudnak fárasztóbb utat tenni, elbirnák-e ötven évi elpuhult élet után? Vajjon ráadják-e magukat erre a durva mesterségre abban a korban, midőn a férfiak felhagynak vele?

Vannak országok, a hol a nők csaknem nehézség nélkül végzik a szülést és csaknem gond nélkül táplálják gyermekeiket. Ezt megengedem, de ugyanezekben az országokban a férfiak minden időben félig meztelenül járnak, leterítik a fenevadakat, úgy viszik vállukon a csónakot, mint a katona a borjút, hét-nyolczszáz mérföldnyire vadásznak, a szabadban alusznak a meztelen földön, hihetetlen fáradalmakat bírnak ki és napokig is el tudnak lenni étel nélkül. Ha a nők erősekké lesznek, a férfiak még erősebbekké lesznek, ha a férfiak elpuhulnak, a nők még jobban elpuhulnak, s ha mindkét részről egyformán változnak a határok, a különbség egyforma marad.

Plato Respublicájában ugyanazokban a testgyakorlatokban részesíti a nőket, mint a férfiakat. Ezt meghiszem. Miután államrendjéből kizárta a különálló családokat és nem tudja, mit csináljon a nőkkel, kénytelen férfiakat csinálni belőlük.

Ez a csodálatos szellem mindent kiszámított, mindenről gondoskodott, szembenézett még olyan ellenvetésekkel is, melyeket talán senkinek sem jutott volna eszébe tenni, arra azonban, a melyet tettek neki, rosszul felelt meg. Nem szólok a nőknek arról az állítólagos közösségéről, melyre oly gyakran ismétlődik az ellenvetés, hogy ép az bizonyítja, hogy azok, a kik az ellenvetést teszik, nem olvasták Platót; hanem szólok arról a polgári promiscuitásról, a mely mindenben összeelegyíti a két nemet ugyanazokban a foglalatosságokban, ugyanabban a munkában és elkerülhetetlenül a legtűrhetetlenebb visszaéléseket neveli; szólok a természet legédesebb érzéseinek felforgatásáról, melyeket Plato föláldoz egy mesterséges érzésnek, mely pedig csak általuk állhat fenn, mintha nem kellene a természetből kiindulni akkor is, mikor megegyezésen alapuló kapcsolatokat alkotunk, mintha a hozzánk tartozók iránti szeretet nem volna kiindulópontja annak a szeretetnek, melylyel az államnak tartozunk, mintha szívünk nem a kis haza, a család által fűződnék a nagy hazához, mintha nem a jó fiúból, jó férjből, jó apából válnék a jó polgár.

Mikor egyszer ki van mutatva, hogy a férfi és a nő nincsenek és nem is lehetnek egyformán alkotva sem jellem, sem temperamentum dolgában, ebből az következik, hogy neveltetésüknek sem szabad egyformának lennie. A természet útmutatásait követve, összhangzón kell cselekedniök, de nem szabad ugyanazt cselekedniök; munkájuk czélja közös, de a munka különböző és következőleg különbözők a hajlamok is, melyek irányítják. Miután megkisérlettük megformálni a természetes embert, hogy ne hagyjuk félben elvégezetlenül a művünket, láttuk, hogy kell kiformálódnia a nőnek, ki ennek az embernek megfelel.

Ha azt akarjátok, hogy jól legyetek vezetve, kövessétek mindig a természet útmutatását. Mindazt, a mi a nemet jellemzi, úgy kell tisztelni, mint a természet alkotását. Mindig azt mondjátok: a nőknek ilyen, meg olyan hibáik vannak, melyek bennünk nincsenek meg. Megtéveszt a gőgötök, bennetek ezek hibák volnának, őbennük azonban kiválóságok; minden kevésbbé jól menne, ha nem volnának meg bennük. Akadályozzátok meg ezeknek az állítólagos hibáknak az elfajulását, de óvakodjatok kiirtásuktól.

A nők a maguk részéről váltig azon panaszkodnak, hogy mi neveljük őket hiúkká és kaczérokká, hogy mi mulattatjuk őket csupa gyerekségekkel, hogy könnyebben maradhassunk uraik; ránk hárítják azokat a hibáikat, melyeket a szemükre vetünk. Mily bolondság! És mióta foglalkoznak férfiak a leányok nevelésével? Mi akadályozza az anyákat, hogy úgy ne neveljék őket, a hogy nekik tetszik? Nincsenek a leányoknak kollégiumaik! Ugyan nagy szerencsétlenség! Oh, bárcsak adná Isten, hogy a fiúknak se lennének! Okosabban és tisztességesebben volnának nevelve. Kényszeríti valaki leányaitokat, hogy haszontalanságokkal vesztegessék idejüket? Vajjon akaratuk ellenére szorítják-e őket rá, hogy életük felét az öltözőasztal előtt töltsék anyáik példájára? Akadályoz-e titeket valaki abban, hogy oktassátok vagy oktattassátok őket kedvetek szerint? A mi hibánk, ha tetszenek nekünk, mikor szépek, hogy tetszelgéseik vonzanak minket, hogy az a művészet, melyet tőletek tanulnak, vonz minket és hízeleg nekünk, ha szeretjük őket ízlésesen öltözve látni és hogy hagyjuk őket kedvük szerint köszörülni azokat a fegyvereket, melyekkel minket leigáznak? Eh, próbáljátok meg úgy nevelni őket, mint a férfiakat, ezek szívesen belenyugosznak. Mennél jobban hasonlítanak hozzájuk, annál kevésbbé uralkodnak rajtuk; akkor aztán csakugyan a férfiak lesznek az urak.

Mindazok a képességek, melyek megvannak mind a két nemben, nincsenek köztük egyenlően megosztva, de egészben véve kiegészítik egymást. A nő többet ér nőül, mint férfiul; mindenütt, a hol érvényesíti jogait, előnyben van, mindenütt, a hol a mi jogainkat akarja bitorolni, alattunk marad. Erre az általános igazságra csak kivételekkel lehet válaszolni; ez a szépnem galáns párthíveinek az állandó érvelési módja.

Ápolni a nőkben a férfi tulajdonságait és elhanyagolni azokat, a melyek sajátképen női tulajdonságok, annyi, mint egyenesen a nők ártalmára dolgozni. A ravasz nők ezt sokkal jobban látják, semhogy becsapatnák magukat; igyekezve bitorolni a mi előnyeinket, nem hagynak fel a magukéival; de ekkor megesik, hogy nem bírva jól összhangba hozni az egyiket s a másikat, mert összeférhetetlenek, elhibázzák a saját czéljukat a nélkül, hogy közelebb jutnának a másikhoz és elvesztik értékük felét. Hidd meg nekem, okos anya, ne csinálj leányodból tisztességes embert, mintegy czáfolatául a természetnek, csinálj csak belőle tisztességes nőt és biztos lehetsz benne, hogy többet fog érni magamagának és nekünk.

Az következik-e ebből, hogy nevelkedjék a leány tudatlanságban minden dolog felől, merőben a háztartás dolgaira korlátolva? Vajjon a férfi cselédet fog csinálni társnőjéből? Meg fogja-e fosztani magát mellette a társaság legnagyobb varázsától? Hogy jobban alávesse magának, meg fogja-e akadályozni, hogy ne érezzen semmit, ne ismerjen semmit? Valóságos automatát fog-e belőle csinálni? Kétségkívül nem; a természet sem kívánta így, a mely oly kellemes és finom szellemet adott a nőknek; ellenkezőleg, a természet azt akarja, hogy a nők gondolkozzanak, ítéljenek, szeressenek, ismerjenek, hogy ápolják szellemüket úgy, mint kül sejüket; ezek azok a fegyverek, melyeket kárpótlásul ad nekik az erő helyett, melynek híjával vannak és a mi erőnk irányítására. Sok dolgot kell megtanulniok, de csupán azokat a dolgokat, melyek tudása megilleti őket.

Akár a nem különleges rendeltetését tekintem, akár hajlamait figyelem meg, akár kötelességeit veszem számításba, minden egyformán egyesül, hogy rámutasson a nevelésnek nekik való formájára. A férfi és a nő egymásnak termettek, de kölcsönös függésük nem egyenlő: a férfiak vágyaik által függnek a nőktől, a nők vágyaik és szükségleteik által egyaránt függnek a férfiaktól; mi hamarább tudnánk meglenni nélkülük, mint ők nélkülünk. Hogy meglegyen nekik, a mire szükségük van, hogy a nekik való állapotban lehessenek, ahhoz az kell, hogy ezt mi adjuk nekik, hogy akarjuk nekik adni, hogy méltóknak tartsuk őket rá; függnek érzéseinktől, az értéktől, melyet érdemüknek tulajdonítunk, a fontosságtól, melyet bájaiknak és erényeiknek tulajdonítunk. Maga a természet törvénye által a nők önmagukat illetőleg épúgy, mint gyermekeiket illetőleg ki vannak szolgáltatva a férfiak ítéletének; nem elég, hogy tiszteletreméltók legyenek, az is kell, hogy tiszteljék őket, nem elég, ha szépek, az is kell, hogy tessenek, nem elég, hogy okosak, az is kell, hogy okosaknak ismerjék el őket; becsületük nemcsak magatartásukban rejlik, hanem hírnevükben is és nem lehetséges, hogy a ki belenyugszik, hogy becstelennek tartsák, valaha is becsületes legyen. A férfi, mikor jót tesz, csak önmagától függ, és szembeszállhat a közvéleménynyel; de a nő, mikor jót tesz, még csak felét teljesítette feladatának és nem kevésbbé fontos az, hogy mit tartanak felőle, mint az, hogy mi valóban. Ebből az következik, hogy nevelésének rendszere ebben a tekintetben ellenkező kell hogy legyen a miénkkel; a közvélemény az erény sírja a férfiak között, az erény trónusa a nők között.

Az anyák jó alkatától függ a gyermekeké; a nők gondozásától függ a férfiak első nevelése, a nőktől függnek erkölcseik, szenvedélyeik, hajlamaik, kedvteléseik, egész boldogságuk. Így tehát a nők minden nevelésének vonatkozással kell lenni a férfiakra. Nekik tetszeni, nekik hasznukra lenni, szerettetni és tiszteltetni magukat általuk, nevelni őket ifjú korukban, gondozni őket felnőtt korukban, tanácsadójuk lenni, vigasztalni őket, kellemessé és édessé tenni életüket, ime ezek a nők kötelességei minden időben és ezekre kell őket megtanítani gyermekkoruktól fogva. Amíg nem térünk vissza ehhez az alapelvhez, eltávolodunk a czéltól és mindazok a tanítások, melyekben részesítjük a nőket, nem érnek semmit sem az ő boldogságukra, sem a miénkre.

De bár minden nő tetszeni akar a férfiaknak és kell is, hogy akarjon, azért van a közt különbség, hogy az érdemes, a valóban szeretetreméltó embernek akar-e tetszeni, vagy azoknak a kis ficsuraknak, a kik gyalázatára vannak nemüknek és annak, a kit utánoznak. Sem a természet, sem az ész nem viszi rá a nőt, hogy azt szeresse a férfiakban, a mi ő rá hasonlít és még kevésbbé kell neki a férfiak modorára törekednie, hogy megszerettesse magát.

A mikor tehát félrevetve nemük szerény s nyugodt hangját, utánozzák azoknak a ficsuraknak a modorát, a helyett, hogy hivatásukat követnék, lemondanak róla: önmaguk fosztják meg magukat azoktól a jogoktól, a melyekről azt hiszik, hogy bitorolják őket. Ha mások volnánk, mondják ők, nem tetszenénk a férfiaknak. Hazudnak. Bolondnak kell lenniök, hogy a bolondokat szeressék; a vágy, magához vonzani azokat, jellemzi annak az ízlését, a ki átengedi magát annak a vágynak. Ha nem volnának léha emberek, ők maguk igyekeznének léha embereket csinálni és a férfiak léhaságai sokkal inkább a nők művei, mint a mennyire a nők léhaságai a férfiak művei. Az a nő, a ki az igaz embereket szereti és ezeknek tetszeni akar, czéljának megfelelő eszközöket talál. A nő alkatánál fogva kaczér, de kaczérsága czéljai szerint változtatja formáját és tárgyát: alkalmazzuk hozzá ezeket a czélokat a természet czéljaihoz, s a nőnek meglesz az a nevelése, a mely neki való.

A kis lányok csaknem születésüktől fogva szeretik a piperét; nem érik be azzal, hogy csinosak, azt akarják, hogy csinosaknak is találják őket; láthatni magukviseletéről, hogy ennek a gondja már foglalkoztatja őket és alig hogy meg tudják hallani, a mit mondanak nekik, máris irányítják őket azzal, hogy megmondják nekik, mit fognak róluk gondolni. Úgy kell lenni, hogy ha ugyanezt az indítóokot, elég ügyetlenül, a kis fiúknak is eléjük állítják, rájuk nincs ugyanekkora hatalma. Föltéve, hogy függetlenek lehetnek és mulatozhatnak, nem sokat törődnek vele, akármit gondolnak is róluk mások. Csak hosszú idő mulva és nagy fáradsággal lehet őket ugyanannak a törvénynek alávetni.

Bárhonnan kapják is a leányok ezt az első leczkét, mindenesetre nagyon jó leczke. Miután a test úgyszólván előbb születik meg, mint a lélek, legelsőnek a test művelésének kell lennie; ez a rend közös mindkét nemmel. De a czélja e két művelésnek különböző; az egyiknél ez a czél az erők kifejlesztése, a másiknál a bájaké; nem mintha ezek a tulajdonságok kizárólagosak volnának az illető nemben, hanem csak azért, mert a rendjük fordított; a nőknek elég erejük kell hogy legyen arra, a mit bájjal tesznek, a férfiakban elég ügyességnek kell lenni, hogy megtehessék mindazt, a mit könnyűséggel tesznek.

A nők túlzott elpuhultságával kezdődik a férfiaké is. A nők ne legyenek erősek, mint a férfiak, hanem legyenek erősek a férfiakért, hogy a tőlük születő férfiak is erősek legyenek. Ebben a tekintetben a kolostoroknak, melyekben a növendékek durva táplálékot kapnak, de sokat is mozognak, futkároznak, játszanak a szabadban és a kertben, előnyt kell adni az apai ház fölött, a hol a finoman táplált, dédelgetett és kényeztetett leány mindig anyja szeme előtt üldögél egy jól elzárt szobában, nem mer felkelni, járni, beszélni, lélekzeni és nincs egy percznyi szabadsága, hogy játszhasson, ugráljon, futkosson, kiálthasson, korához illően csintalankodjon. Mindig csak vagy veszedelmes elnézés, vagy rosszul alkalmazott szigorúság; soha semmi sem történik észszerűen. Így teszik tönkre az ifjúság testét és szívét.

A spártai leányok épúgy gyakorolták magukat a katonai játékokban, mint a fiúk, nem azért, hogy háborúba menjenek, hanem hogy egy napon a fáradságok elviselésére képes gyermekeket szüljenek. Ezt nem helyeslem; hogy katonákat adjanak az államnak, ahhoz nincs arra szükség, hogy az anyák is viselték légyen a puskát és csinálták légyen a poroszos katonai gyakorlatokat; de azt találom, hogy nagyjában véve a görög nevelés ebben a tekintetben nagyon észszerű volt. A fiatal leányok gyakran jelentek meg nyilvánosan, nem a fiúk közé elegyedve, hanem külön összegyülekezve. Alig volt ünnep, áldozat, szertartás, a hol ne lehetett volna látni a legelőkelőbb polgárok leányainak csapatait, virágkoszorúkkal, himnuszokat énekelve, tánczkarokat formálva, kosarakat, vázákat és áldozati adományokat víve és a görögök elfajult érzékeinek bájos látványt nyujtva, a mely alkalmas volt arra, hogy ellensúlyozza illetlen gimnasztikájuk rossz hatását. Bármily hatást tett is ez a szokás a férfiak szívére, mindenesetre kitünő volt arra, hogy a női nemnek jó nevelést adjon ifjúkorában a kellemes, mérsékelt és egészségükre váló gyakorlatok által és hogy élesítse és formálja ízlését a tetszenivágyás folytonosságával, a nélkül, hogy erkölcsei veszélyeztetve volnának.

A mint ezek a fiatal nők férjhez mentek, nem lehetett őket többé a nyilvánosság előtt látni; házukba zárkózva, minden gondoskodásukat háztartásukra és családjukra korlátozták. Ez az az életmód, melyet a természet és a józan ész a női nemnek előír. S ezektől az anyáktól születtek a legegészségesebb, legerőteljesebb, a legjobban alkotott férfiai a világnak és némely görög sziget rossz hírneve daczára is bizonyos, hogy a világ minden népei között, még a rómaiakat sem véve ki, nincs egy sem, a melynek női okosabbak és egyúttal szeretetreméltóbbak lettek volna és jobban párosították volna a jó erkölcsöket a szépséggel, mint a régi görögökéi.

Tudjuk, hogy öltözetük kényelmessége, a mely nem feszélyezte testüket, sokban hozzájárult, hogy mind a két nemnek megadja azokat a szép arányokat, melyeket szobraikon látunk, melyek még ma is példaképeiül szolgálnak a művészetnek, mióta az eltorzított természet nálunk nem ad többé ilyen példaképeket. Mindazok közül a középkori kötelékek közül, a bilincsek sokasága közül, melyek a mi testünket mindenfelől összepréselik, náluk nem volt meg egy sem. Az ő nőik nem ismerték azokat a halcsontfűzőket, melyekkel a mi nőink inkább elformátlanítják, mint kiemelik karcsúságukat. Nem bírom elképzelni, hogy ez a visszaélés, melyet Angolországban elképzelhetetlen mértékben űznek, ne vezetne végeredményben a faj degenerálódására és azt is állítom, hogy az a báj, a melyet ezzel el akarnak érni, rossz ízlésre vall. Nem kellemes dolog olyan nőt látni, a ki kétfelé van vágva, mint egy darázs; ez sérti a szemet és kínosan hat a képzeletre. A derék karcsúságának, mint mindennek, szintén megvannak a maga arányai, megvan a maga mértéke, a melyen túl minden bizonynyal hibává válik; ez a hiba még a meztelen testen is sérti a szemet, mért volna tehát szépség, ha ruha van rajta?

Nem akarok végére járni az okoknak, a melyeknél fogva a nők oly makacsul ragaszkodnak hozzá, hogy úgy felpánczélozzák magukat; a beesett mell, a felpuffadó has stb., mindez nagyon visszatetszik, megengedem, egy húszéves hölgyön, de nem sérti a szemet egy harmincz évesnél és mivel, akár tetszik, akár nem, minden időben annak kell lennünk, a mi a természetnek tetszik és mivel a férfi szeme ebben sohasem csalatkozik meg, ezek a hibák minden korban kevésbbé visszatetszők, mint egy negyven éves kislány ostoba affektácziója.

Mindaz, a mi feszélyezi és korlátozza a természetet, rossz ízlésű, ez épúgy áll a test öltözékére, mint a szellem díszítményeire. Az élet, az egészség, az ész, a jóllét előbbrevaló kell hogy legyen mindennél, a báj nem képzelhető fesztelenség nélkül, a finomság nem jelent betegességet és hogy tessék valaki, ahhoz nem kell egészségtelennek lennie. Mikor az ember szenved, részvétet kelt, a tetszés és a vágy ellenben az egészség frisseségét keresi.

A két nembeli gyermekeknek sok közös mulatságuk van és ennek úgy is kell lenni; nem úgy van-e felnőtt korukban is? De vannak külön kedvteléseik is, melyek megkülönböztetik őket. A fiúk a mozgást és a zajt szeretik, a dobot, a búgó csigát, kis szekereket; a leányok jobban szeretik azokat a dolgokat, a melyek szemrevalók és díszül szolgálnak; a tükröket, a csecsebecsét, piperét és mindenekfelett a babát. A baba a női nem specziális játéka; íme, ebben szemmelláthatóan nyilvánul a rendeltetésüknek megfelelő ízlésük. A tetszés művészetének fizikai része a díszes ruhában van meg; a gyermekek ebből a művészetből csak azt tudják ápolni.

Nézzetek meg egy kis lányt, a mint napját babájával tölti, minduntalan váltogatja az öltözetét, százszor és százszor öltözteti, vetkőzteti, folyton újabb s újabb kombináczióit keresi díszének; hogy ez jól van-e alkalmazva vagy rosszul, az egyre megy; ujjai még nem elég ügyesek, az ízlése nem alakult ki, de a hajlama már kiütközik: ebben az örökös foglalatosságban eltelik az idő a nélkül, hogy észrevenné; az órák múlnak s ő nem tud róluk semmit, elfelejti még az ebéd idejét is; jobban éhezik a piperére, mint a táplálékra. De – azt mondhatjátok – a babáját czifrázza fel, nem önmagát. Kétségkívül, nem magát nézi, hanem a babáját, önmaga számára nem tud semmit csinálni, nincs még kifejlődve, nincs sem tehetsége, sem ereje még semmi, teljesen elmerül a babájába, ebbe veti minden tehetségét. Ez nem fog mindig így maradni, azt a pillanatot várja, a mikor maga lesz a saját babája.

Ime egy eléggé határozott első hajlam: ezt csak kisérni és szabályozni kell. Bizonyos, hogy a kicsike szíve mélyéből szeretné feldíszíteni tudni a babáját, karcsokrokat, nyakbavető kendőt, fodrokat és csipkéket csinálni neki; mindebben azonban oly könyörtelenül függővé szokták tenni másoknak kényétől-kedvétől, hogy sokkal kényelmesebb volna neki, ha mindent a saját iparkodásának köszönhetne. Ebből adódik meg az első leczkék érdeme, melyekben részesítjük: ezek nem feladatok, melyek elé állítjuk, hanem szívességek, melyeket teszünk neki. S valóban, csaknem minden kis lány csak kelletlenül tanul meg olvasni és írni, de a mi a tűvel való bánást illeti, ezt mindig szívesen tanulják meg. Mindjárt azt képzelik, hogy már felnőttek és örömmel gondolnak rá, hogy ez az ügyességük egykor arra fog szolgálni, hogy felczifrázzák magukat.

Ezt az első megnyíló utat könnyű követni: a varrás, hímzés, csipkekészítés magától megy. A szőnyegszövés már nincs annyira kedvükre; a bútorok nagyon is távol állnak tőlük, nem tartoznak a személyükre, más képzetekkel vannak kapcsolatban. A szőnyegszövés az asszonyok szórakozása; fiatal lányoknak sohasem telik benne nagy örömük.

Ez az önkéntes haladás könnyen kiterjeszthető a rajzolásra is, mert ez a művészet nem áll messze az ízléses öltözködés művészetétől; de én jobbnak látom, ha nem foglalkoztatják őket tájképfestéssel és még kevésbbé a figurális dolgokkal. Levelek, gyümölcsök, virágok, drapériák, mind az, a mi arra való, hogy a ruhadaraboknak elegáns körvonalakat adjon és a mivel maguk csinálhatnak maguknak hímzésmintákat, ha nem találnak készen nekik valókat, ennyi nekik elég. Általában véve, ha a férfiaknál is fontos, hogy ismereteiket a hasznos dolgokra korlátozzák, ez még fontosabb a nőknél, mert ezek élete, bár kevésbbé munkás is, buzgóbban van foglalatosságaiknak szánva és gyakrabban szakíttatik meg különböző tennivalókkal s ezért nincs módjukban, hogy teljesen nekiszenteljék magukat valami tehetségüknek kötelességeik rovására.

Bármit mondanak a gúnyolódók, a józan ész egyformán megvan mind a két nemben. A leányok általában véve tanulékonyabbak, mint a fiúk és több tekintélyt kell velük szemben kifejteni, a mint majd mindjárt meg fogom mondani. Ebből azonban nem következik, hogy bármit is követeljünk tőlük, a minek hasznát nem láthatják be; az anyák művészete, hogy ezt megmutassák mindenben, a mit parancsolnak nekik. Ez pedig annál könnyebb, mert a leányok intelligencziája koraérettebb, mint a fiúké. Ez a szabály száműzi a leányoktól, épúgy mint a fiúktól nemcsak az összes hasznavétlen tanulmányokat, melyek nem vezetnek semmi jóra és még a többi emberek előtt sem teszik kellemesebbekké azokat, a kik bajlódnak velük; hanem száműzi azokat is, a melyeknek hasznossága nem az ő koruknak szól és melyekben a gyermek nem láthatja előre a későbbi korra való hasznosságot. Ha nem akarom, hogy sürgessék a fiút, hogy tanuljon olvasni, még kevésbbé akarom, hogy rákényszerítsék az olvasásra a leányokat, mielőtt jól meg tudnák érteni, mire jó nekik az olvasmány; már pedig abban a módban, a hogy rendszerint meg szokták nekik magyarázni annak hasznosságát, inkább a magunk eszünkjárása szerint szoktunk eljárni, mint az övék szerint. Különben is mi szüksége van annak, hogy egy kis leány olyan korán tudjon olvasni és írni? Olyan korán kell háztartást vezetnie? Kevesen vannak, a kik nem használják inkább rosszra, mint jóra ezt a végzetes tudományt és sokkal kíváncsibb minden leány, semhogy meg ne tanulna olvasni kényszerítés nélkül, a mikor ideje és alkalma van rá. Talán mindenekelőtt számolni kellene a lányoknak megtanulniok, mert semmi sem nyujt érezhetőbb hasznot minden időben, nem kíván hosszasabb gyakorlatot és nem ad annyi alkalmat a tévedésekre, mint a számolás. Ha a kis lány csak egy kis számtani művelet által kaphatja meg a villásreggelijéhez a cseresznyét, biztosítlak róla, hogy jól fog tudni számolni.

Ismerek egy fiatal leányt, a ki hamarabb tanult meg írni, mint olvasni és a ki előbb tűvel kezdett írni, csak aztán tollal. Az összes betűk közül először csak az o betűt akarta irkálni. Folyton nagy és kis o-kat firkált, mindenféle alakú o-kat, az egyik o-t beleírta a másikba és mindig alulról fölfelé csinálta. Szerencsétlenségére egy nap, mikor ezzel a hasznos gyakorlattal foglalatoskodott, meglátta magát a tükörben és azt találva, hogy ez a feszes tartás nem jól áll neki. Mint egy második Minerva, eldobta a tollat és nem akart többé o-kat csinálni. A fivére semmivel sem szeretett jobban írni, mint ő, de neki a kényszer volt terhére, nem pedig az, hogy nem jól állt neki az írás. Más módhoz folyamodtak, hogy visszatérítsék az íráshoz: a kis lány érzékeny és hiú volt, nem akarta, hogy a fehérneműjét a nővérei is használják. Az előtt megjelölték a fehérneműjét, most nem jelölték meg többé, neki magának kellett megjelölnie. A továbbiakat elképzelheti mindenki.

Igazoljátok mindig a foglalatosságokat, melyekre leányaitokat rászorítjátok, de adjatok nekik mindig foglalkozást. A tétlenség és a tanulékonyság hiánya rájuk nézve a legveszedelmesebb hibák, ezeket a legnehezebb levetkőzni, ha egyszer magára vették. A leányoknak ébereknek és szorgalmasoknak kell lenni, de ez még nem elég: idejekorán hozzá kell szokniok a fegyelemhez. Ez a baj, ha ugyan egyáltalán baj rájuk nézve, elválaszthatatlan a nemüktől és sohasem tehetik túl magukat rajta a nélkül, hogy még kegyetlenebb bajokat ne szenvedjenek. Egész életükön át a legállandóbb és legszigorúbb fegyelemnek lesznek alávetve: az illem fegyelmének. Kezdettől fogva gyakorolni kell őket a kényszerben, hogy soha ne essék nehezükre, hogy elfojtsák szeszélyeiket, hogy alá tudják őket vetni mások akaratának. Ha mindig dolgozni akarnának, néha kényszeríteni kellene őket, hogy ne csináljanak semmit. A szórakozás, a léháskodás, az állhatatlanság olyan hibák, melyek könnyen keletkezhetnek, ha első hajlamaik elfajulnak és mindig engednek nekik. Ennek a visszaélésnek megelőzésére tanítsátok meg őket mindenekelőtt, hogy le tudják magukat győzni. A mi esztelen intézményeink között a tisztességes asszony egész élete örökös küzdelem önmaga ellen; méltányos, hogy a női nem osztozzék velünk azoknak a bajoknak a szenvedésében, melyeket ő okozott nekünk.

Tegyetek róla, hogy a leányok ne unatkozzanak foglalatosságaikban és a mulatságaik ne váljanak szenvedélyekké, mint a hogy a közönséges nevelésben mindig meg szokott történni, a melyekben, mint Fénélon mondja, az egyik oldalra helyeznek minden unalmat, a másikra minden élvezetet. Ennek a két bajnak elseje, ha követeljük a föntebbi szabábályokat, csak akkor fog előfordulni, ha azok az emberek, a kik környezetükben vannak, nincsenek kedvükre a leányoknak. Az a kis lány, a ki szereti az anyját vagy a dadáját, unalom nélkül fog az oldalán dolgozni egész nap; már maga a csevegés is kárpótolni fogja a kényszerért. De ha az, a ki neveli, elviselhetetlen reá nézve, ugyanúgy utálni fog mindent, a mit szeme láttára csinál. Nagyon nehéz dolog, hogy az olyan leányok, a kik nem érzik jobban magukat anyjukkal, mint bárki mással a világon, jóra fordíthassák csak egy napjukat is; de hogy megitélhessük igazi érzéseiket, tanulmányozni kell őket, nem pedig megbízni abban, a mit mondanak, mert hízelkedők, képmutatók és jókor megtanulják a színlelést. Még kevésbbé kell nekik parancsolni, hogy szeressék anyjukat, a szeretet nem kötelességből fakad és ebben a kényszer nem ér semmit. A ragaszkodás, a gondoskodás, maga a megszokás megszeretteti az anyát leányával, ha nem tart semmit arra, hogy meggyülöltesse magát vele. Maga a fegyelem, mely alatt az anya a leányát tartja, ha jól alkalmazzák, nemhogy gyöngítené ezt a ragaszkodást, hanem csak fokozza, mert a függés természetes állapota lévén a nőnek, a leányok érzik, hogy engedelmességre vannak alkotva.

Ugyanabból az okból, a miért kevés a szabadságuk és kevés is kell hogy legyen, mértéktelenül felhasználják, a mi szabadságot meghagynak nekik. Mindenben szélsőségekre hajlók lévén, még nagyobb buzgalommal merülnek el játékaikban, mint a fiúk; ez a másik baj, a melyről szólnom kell. Ezt a buzgóságot mérsékelni kell, mert számos sajátképi női bűnnek az oka, mint például a szeszélyességnek és annak az előszeretetnek, a melylyel a nő ma lelkesedik olyan dolgokért, a melyekre holnap már rá sem néz. Hajlamaiknak állhatatlansága ép oly végzetes, mint a bennük való túlzás és mind a kettő ugyanabból a forrásból fakad. Ne tiltsátok el őket a vidámságtól, a nevetéstől, a zajtól, a bohó játékoktól, de akadályozzátok meg, hogy beteljenek az egyikkel csak azért, hogy a másik után futkossanak; ne tűrjétek, hogy életük egyetlen pillanatában is félrevessenek minden féket. Szoktassátok őket hozzá, hogy zúgolódás nélkül tűrjék, ha félbeszakítják játékukat és más foglalatosságra hívják őket. Ebben maga a megszokás is czélra vezet, mert csak megfelel a természetnek.

A fegyelemnek ez a megszokása olyan hajlékonyságot eredményez, a melyre a nőknek szükségük van egész életükben, mert sohasem szünnek meg alávetve lenni vagy egy férfinak vagy az emberek ítéletének és mert soha sincs nekik megengedve, hogy túltegyék magukat ezen az ítéleten. A nő legelső és legfontosabb tulajdonsága a szelidség: arra van alkotva, hogy egy olyan tökéletlen lénynek engedelmeskedjék, mint a férfi, a ki gyakran annyira tele van bűnökkel és mindig annyira tele van hibákkal, s idejekorán meg kell tanulnia elviselnie még az igazságtalanságot és a méltatlanságokat is egy férfitól panasz nélkül. Nem a férfi, hanem a maga kedvéért kell szelidnek lennie. A nők keserűsége és makacssága mindig csak növeli bajaikat és férjük rossz magaviseletét: a férfi érzi, hogy nem ezek azok a fegyverek, melyekkel le kell hogy győzzék. Az ég nem azért tette őket behízelgőkké és rábeszélőkké, hogy czivakodók legyenek; nem azért tette őket gyöngékké, hogy zsarnokoskodók legyenek, nem azért adott nekik olyan gyöngéd hangot, hogy szidalmakat mondjanak vele, nem azért adott nekik olyan finom arczvonásokat, hogy haragjukban eltorzítsák. Ha megharagszanak, megfeledkeznek magukról; sokszor okuk van a panaszra, de soha sincs igazuk, mikor durczáskodnak. Mindenki őrizze meg a maga nemének hangját; a tulságosan szelid férj féktelenné teheti a nőt, de hacsak nem szörnyeteg valaki, a nő szelidsége lecsillapítja és előbb-utóbb diadalmaskodik fölötte.

Legyenek a lányok mindig alázatosak, de az anyák ne legyenek mindig kérlelhetetlenek. Ahhoz, hogy hajlékonynyá tegyünk egy fiatal teremtést, nem kell boldogtalanná tennünk; hogy szerénynyé tegyük, nem kell elbutítanunk. Ellenkezőleg, nem bánom, ha megengedik neki, hogy néha egy kis ügyességet tanusít, nem mondom, hogy engedetlenség esetén a büntetés kijátszásában, hanem az engedelmesség alól való kibúvásban. Nem arról van szó, hogy kínossá kell tenni rá nézve függő helyzetét, elég ha éreztetik vele. A ravaszság nemének természetes fegyvere és meg lévén győződve arról, hogy természetes hajlamai magukban véve jók és helyesek, abban a véleményben vagyok, hogy ezt a hajlamot is úgy kell ápolni, mint a többieket: csak arról van szó, hogy megakadályozzuk, hogy visszaéljen vele.

Tanuságul hívok ennek a megjegyzésnek igazsága mellett minden jóhiszemű megfigyelőt. Nem akarom, hogy megvizsgálják ebből a szempontból magukat a nőket; a mi feszélyező intézményeink arra kényszeríthetik, hogy megélesítsék az eszüket. Azt akarom, hogy vizsgálják meg a lányokat, a kis lányokat, a kik úgyszólván még egyebet se tettek, csak születtek. Hasonlítsuk őket hasonló korú kis fiúkhoz – és ha ezek nem tünnek fel mellettük ügyetleneknek, félszegeknek és ostobáknak, tagadhatatlanul tévedésben vagyok. Legyen szabad felhoznom egy példát egész gyermekes naivitásában.

Rendes dolog, hogy megtiltják a gyermekeknek, hogy az asztalnál ne kérjenek semmit; mert azt hiszik, semmivel sem érnek jobban czélt nevelésükben, mintha elhalmozzák őket haszontalan rendeletekkel, mintha egy falatkát ebből vagy abból nem lehetne azonnal megadni vagy visszautasítani a nélkül, hogy a szegény gyermeket halálra kínozzák a remény által táplált epekedéssel.130) Mindenki ismeri annak a fiúnak az ügyességét, aki alá lévén vetve ennek a törvénynek, a mikor megfeledkeztek róla az asztalnál, ráadta magát, hogy sót stb. kér. Nem szólok arról, hogy megszidhatták volna, mert közvetlenül sót kért, közvetve azonban húst; a mulasztás olyan kegyetlen volt, hogy ha nyiltan megszegte volna is a törvényt és kerülő nélkül mondta volna, hogy éhes, nem hiszem, hogy megbüntették volna. De láttuk, hogy találta fel magát az én jelenlétemben egy hat éves kis lány sokkal nehezebb helyzetben. Azonfölül, hogy szigorúan meg volt neki tiltva, hogy sohasem szabad semmit kérnie sem közvetve, sem közvetlenül, engedetlensége nem is volt megbocsátható, mert ő evett az összes fogásokból, egyet kivéve, melyből elfelejtettek neki adni és a mely után nagyon kívánkozott.

Hogy tehát jóvá tehesse ezt a feledékenységet, a nélkül, hogy engedetlenséggel vádolhatnák, fölemelte ujját, elkezdte felsorolni az ebéd egyes fogásait, hangosan mondogatva, a mint az ujjain számlálgatta, «ebből ettem, ebből is ettem», de oly észrevehetően nem szólt semmit, mikor ahhoz a fogáshoz ért, a melyből nem evett, hogy valaki, a ki ezt észrevette, megkérdezte tőle: «Hát ebből nem ettél?» «Oh, nem!» – felelt szeliden a kis nyalánk és lesütötte a szemét. Nem teszek hozzá semmit, hasonlítsatok össze; ez az ötlet leányos ravaszság, a másik a fiú ravaszsága.

A mi van, az jó és semmiféle általános törvény nem rossz. Ez a női nemnek sajátlagosan megadatott ügyesség nagyon méltányos kárpótlás azért, hogy megfelelően kevesebb az ereje; e nélkül a nő nem társa volna a férfinak, hanem rabszolgája. A tehetségnek az által a fölénye által tartja fenn egyenranguságát és uralkodik a férfin, mikor engedelmeskedik neki. Minden az asszony ellen van: a mi hibáink, az ő félénksége és gyöngesége, mellette nincs csak a ravaszsága és a szépsége. Nem jogosult dolog-e tehát, hogy ezt a kettőt ápolja? A szépség azonban nem általános, ezerféle balesetben elpusztulhat, elmulik az évekkel, a megszokás lerombolja hatását. A szellem a női nem egyedüli igazi segélyforrása; nem az az ostoba szellemesség, a melynek a világban olyan nagy értéket tulajdonítanak és a mely nem segít semmiben boldoggá tenni az életet, hanem a helyzetéből folyó élelmesség, az a művészet, a melylyel hasznára tudja fordítani a mi helyzetünket és hasznára tudja fordítani a mi saját előnyeinket. Nem is tudjuk, mennyire hasznunkra van nekünk magunknak is a nők ez ügyessége, mennyivel növeli a két nem házasságának varázsát, mennyire el tudja fojtani a gyermekek pajkosságát, mennyire visszatartóztatja a brutális férjeket, hány háztartást tud jó állapotban fentartani, a melyeket e nélkül megzavarna az egyenetlenség. Az alattomos és gonosz indulatú nők visszaélnek ezzel, jól tudom; de mivel nem élne vissza a bűn? Ne romboljuk le a boldogság eszközeit azért, mert a gonoszok néha arra használják őket, hogy ártsanak velük.

A díszes öltözék révén lehet ragyogni, de tetszeni csak a saját megjelenése révén lehet. A ruhánk nem a személyünk; gyakran eltorzít a keresettségével és gyakran azt a ruhát, a mely legfeltünőbbé teszi azt, a ki viseli, veszik észre legkevésbbé. A fiatal lányok nevelése ebben a tekintetben teljesen észszerűtlen. Jutalmul engedik nekik a cziczomát, megszerettetik velük a keresett díszeket: milyen szép! – mondják nekik, mikor pedig csak ki vannak csípve. Pedig ellenkezőleg meg kellene velük értetni, hogy mindez a nagy készület csak arra való, hogy elrejtse hiányaikat és hogy a szépség igazi diadala az, ha magamagában ragyog. A divat kedvelése rossz ízlésre vall, mert az arcz nem változik a divattal és az alak mindig ugyanaz maradván, a mi jól áll neki egyszer, jól áll neki mindig.

Ha a fiatal leányt látnám cziczomájában páváskodni, úgy tennék, mintha aggódnék így elleplezett alakja miatt és a miatt, hogy vajjon mit fognak róla mondani. Ezt mondanám: Mindez a pipere nagyon is diszíti; ez baj. Vajjon el tudna-e sokkal egyszerűbb díszt viselni? Elég szép-e, hogy ezt vagy azt nélkülőzhesse? Lehet, hogy ő maga volna az első, a ki kérné, hogy vegyék le róla mindezt a sok díszt és ítéljenek róla. Ebben az esetben tapsolni lehetne neki, ha alkalom akad rá. Sohasem dícsérném annyira, mint a mikor a legegyszerűbben volna öltözve. Ha a cziczomát nem tekinti másnak, személyes bájai pótlásának s hallgatag vallomásnak arról, hogy segítségre van szüksége, hogy tessék, akkor nem lesz büszke öltözékére, hanem inkább megalázkodik és mikor a rendesnél jobban lesz kicziczomázva s ezt hallja magáról: milyen szép, el fog pirulni boszúságában.

Egyébiránt vannak alakok, melyeknek szükségük van cziczomára, de olyanok nincsenek, melyek megkövetelnék a dús pompát. A tékozló cziczomák a társadalmi hiúság dolgai, nem a személyi hiúságéi, csupán csak az előítéletből származnak. Az igazi tetszeni vágyás lehet választékos, de sohasem pompázó s Juno pompásabban díszítette fel magát, mint Vénusz. Nem tudod széppé tenni, tehát gazdaggá teszed, – mondta Apelles egy rossz festőnek, a ki Helenát cziczomával túlterhelten festette. Azt is megfigyeltem, hogy a legpompásabb pipere többnyire csunya nőt jelent; ennél ügyetlenebb hiúságot keresve sem lehet találni. Adjatok egy fiatal leánynak, a kinek van ízlése s a ki megveti a divatot, szalagokat, gazet, mousselinet és virágokat, gyémántok nélkül, bojtok és csipkék nélkül131) s olyan öltözéket fog magának összeállítani, a mely százszor bájosabbá teszi, mint Duchapt minden ragyogó dísze.

A mi jó, az mindig jó és az embernek mindig a lehető legjobb külsővel kell megjelenni; ezért a nők, a kik értenek az öltözködéshez, csak jó dolgokat válogatnak ki és ezeket megtartják; nem változtatnak rajtuk napról-napra s kevesebbet foglalkoznak velük, mint azok, a kik semmiben sem tudnak megállapodni. Az öltözékről való igazi gondoskodás kevés toilettet kíván. A fiatal kisasszonykáknak ritkán van körülményes toilettejük; napjukat a munka, a tanulás tölti be, mégis általában véve, a kendőzést leszámítva, ép olyan gondosan vannak öltözve, mint az asszonyok, sőt gyakran ízlésesebben is. A toilettetel való visszaélés nem az, a minek gondolják, inkább az unalomból származik, mint a hiúságból. Az a nő, a ki hat órát tölt a toilette-asztalánál, jól tudja, hogy attól nem lesz jobban öltözve mint az, a ki csak félórát tölt ott, de legalább elütött valamit a gyilkosan hosszú időből és jobb önmagával mulatni, mint mindenen unatkozni. Toilette nélkül mit csinálna életükkel déltől este kilencz óráig? Nőket gyűjt össze maga körül és azzal mulat, hogy türelmetlenné teszi őket; már ez is valami; kikerüli a négyszem közt maradást férjével, a kit csak ilyenkor lát, ez sokkal több: aztán jönnek az árúsnők, a kalmárok, a gavallérok, a kezdő írók, a gúnyversek, a dalok, a röpiratok; a toilette nélkül sohase lehetne mindezt ilyen jól összehozni. Az egyedüli valódi haszon, a mely ebből származik, hogy ürügyet nyujt arra, hogy az ember inkább közszemlére teheti magát, mint a mikor föl van öltözve; de az a haszon talán nem is olyan nagy, mint a hogy hiszik és a nők nem nyernek annyit a toilettenél, mint a hogy képzelik Adjátok a nőnek aggály nélkül a nő nevelését; szoktassátok hozzá, hogy szeresse a nemének megfelelő foglalatosságokat, hogy legyen benne szerénység, hogy tudjon őrködni a háztartása fölött és foglalatoskodni a házban; a nagy toilettezés elesik magától és ő csak annál ízlésesebben lesz öltözve.

Az első dolog, a mit a fiatal leányok fölcseperedve megfigyelnek, hogy mindezek az idegen piperék nem elegendők nekik, ha nincs meg nekik a maguk saját ékessége. Szépséget nem adhat soha senki magának és a tetszeni vágyás fogásait nem lehet egyszerre elsajátítani; de a mozdulataiknak adhatnak már kellemes hajlást, hangjuknak behízelgő csengést, megfigyelhetik magatartásukat, megtanulhatnak könnyedén járni, bájos tartást ölteni, kiválasztani mindenben azt, a mi előnyükre szolgál. A hangjuk teltebbé lesz, megerősödik és csengőbbé válik; karjuk kifejlődik, járásuk biztosabb lesz és észreveszik, hogy akárhogy lehet öltözve az ember, mégis magára tudja vonni a figyelmet. Ettől fogva nemcsak a tűről és kézimunkáról van már szó; új tehetségek jelentkeznek és már érezhetik hasznosságukat.

Tudom, hogy a szigorú nevelők azt akarják, hogy a leányokat ne tanítsák sem énekre, sem tánczra, sem semmiféle más kellemes művészetre. Ezt én furcsának találom. Hát kit tanítsunk rájuk? A fiúkat? A férfiakat vagy a nőket illeti-e meg, hogy ezek a tehetségek meglegyenek bennük? Senkit; mondják ők. A profán dalok megannyi bűnök, a táncz az ördög találmánya, a fiatal lánynak ne legyen más mulatsága, mint a munka meg az imádság. Mily furcsa mulatság egy tíz éves gyermek számára! Én a magam részéről attól félek, hogy ezek a kis szentek, a kiket arra kényszerítenek, hogy gyermekkorukat Istenhez való imádkozással töltsék, egész más dolgokkal fogják tölteni ifjúkorukat és asszonykorukban fogják magukat kárpótolni azért az időért, melyet lánykorukban elvesztegettek. Véleményem szerint ép úgy tekintettel kell lenni arra, a mi a kornak megfelel, mint a mi a nemnek felel meg; a fiatal leánynak nem kell úgy élnie, mint a nagyanyjának, élénknek, vidámnak, bohónak kell lennie, tánczolnia, dalolnia kell, a mennyit akar és élveznie kora minden ártatlan örömét. Nagyon is hamar el fog jönni az idő, mikor majd nyugodtnak kell lennie és komolyabban kell magát viselnie.

De vajjon csakugyan megvan-e ennek a változásnak a szüksége? Vajjon nem előítéleteinknek gyümölcse-e ez? Azzal, hogy a tisztességes asszonyokat mind csak a szomorú kötelességeknek vetettük alá, száműztünk a házasságból mindent, a mi a férfiak számára kellemessé teheti. Csoda-e, ha a szótlanság, melyet odahaza tapasztalnak, elűzi őket hazulról s ha oly kevéssé esnek kísértetbe egy ilyen kevéssé csábító helyzetbe kerülni? A kereszténység azzal, hogy túloz minden kötelességet, kivihetetlenekké és hasztalanokká teszi őket; azzal, hogy megtiltja a nőknek a dalolást, a tánczot és minden más világi szórakozást, rosszkedvűvé, czivakodóvá, kiállhatatlanokká teszi őket odahaza. Nincs vallás, a melyben a házasság oly szigorú kötelességeknek volna alávetve és a melyben egy ily szent kötelék ennyire meg volna vetve. Annyit tettek annak megakadályozására, hogy a nők szeretetreméltók legyenek, hogy végre is közönbösekké tették a férjeket. Ennek nem kellene így lenni, jól tudom, de azt mondom, hogy így kell lennie, mert a keresztények elvégre is emberek. A magam részéről azt tartom, hogy a fiatal angol lánynak ép olyan gonddal kell ápolni azokat a tehetségeit, melyekkel leendő férjének tetszését megnyerheti, mint a hogy a fiatal albán nő ápolja őket az ispahani hárem számára. A férjek – mondjátok – nem sokat törődnek mindezekkel a tehetségekkel. Meghiszem azt, mikor ezek a tehetségek, a helyett, hogy az ő tetszésükre alkalmaztatnának, csak csalétekül szolgálnak az olyan szemtelen fiatal emberek odacsábítására, a kik a férjet megbecstelenítik. De azt hiszitek, hogy ha egy szeretetreméltó és okos asszony, a kiben vannak ilyen tehetségek, férje mulattatására használná fel őket, nem járulna hozzá velük boldogításához és nem akadályozná-e meg férjét abban, hogy mikor fáradt fejjel kijön dolgozó szobájából, otthonán kívül keressen szórakozást? Nem látott még senki olyan boldog családokat, melyekben ilyen egyetértés van s melyekben mindenki hozzájárul a magáéval a közös szórakozásokhoz? Mondják meg nekem, vajjon az a bizalom és megtisztelés, a mely itt beáll, az itt élvezett gyönyörök ártatlansága és szelidsége nem ér-e fel a legzajosabb nyilvános élvezetekkel?

A kellemes tehetségeket túlságosan művésziesítették és túlságosan rendszeresítették. Mindenből elveket és szabályokat csináltak és nagyon is unalmassá tették a fiataloknak azt, a mi nem kellene hogy egyéb legyen számukra, mint szórakozás és bohó játék. Nem tudok nevetségesebbet elképzelni, mintha látok egy öreg ének- vagy tánczmestert, a ki bosszús arczczal jön a fiatal lányokhoz, a kik nem akarnak egyebet, csak nevetni, és a ki hogy megtanítsa őket könnyed művészetére, pedánsabb és hivatalosabb hangon szól hozzájuk, mintha a katekizmusról volna szó. Vajjon például az ének művészetének az írott zenéhez kell-e igazodnia? Nem tehetik-e a gyermek hangját hajlékonynyá és biztossá, nem tanulhatják-e meg ízlésesen énekelni, sőt még kísérni is önmagát a nélkül, hogy csak egy kotát ismerne is? Illik-e ugyanaz az éneklési mód minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden szellemre? Sohasem fogják velem elhitetni, hogy ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a taglejtések, ugyanazok a tánczok ép úgy illenek egy élénk és csintalan kis barna lányhoz, mint egy epedő szemű vagy szőke szépséghez. Mikor tehát azt látom, hogy a mester ugyanúgy tanítja mind a kettőt, ezt mondom: ez az ember a maga taposott útján jár, de a művészetéhez nem ért semmit.

Azt kérdezik, tanító vagy tanítónő kell-e a leányoknak. Nem tudom, legjobban szeretném, ha sem az egyikre, sem a másikra nem volna szükség, ha szabadon tanulnák meg azt, a minek megtanulására annyi hajlamuk van és ha nem látnánk városainkban annyi nyegle komédiást szaladgálni. Alig birom elhinni, hogy az ezekkel az emberekkel való érintkezés ne volna a leányokra nézve ártalmasabb, mint a mennyire hasznosak a tanításaik és hogy a beszédmódjuk, a hangjuk, a modoruk nem kedveltetné meg fiatal tanítványaikkal a léhaságokat, melyek nekik oly fontosak s melyeket mestereik példájára csakhamar egyedüli foglalkozásukká tesznek.

Azokban a müvészetekben, melyeknek czélja csak a szórakozás, mindenki mesterük lehet a fiatal lányoknak: az apjuk, anyjuk, bátyjuk, nénjük, barátnőik, nevelőnőik, a tükrük és mindenekfölött a jó ízlésük. Nem kell nekik felajánlani a tanítást, ők maguk kell, hogy kérjék; nem kell a jutalomból feladatot csinálni és épen ezekben a tanulmányokban az első siker az, mikor valaki vinni akarja valamire. Egyébiránt, ha egyáltalán szükség van szabályszerű leczkékre, nem döntök abban, hogy milyen nemű legyen a tanító, a ki a leczkét adja. Nem tudom, kell-e az, hogy a tánczmester megfogja fiatal növendéke finom és fehér kezét, hogy fölfogassa vele a szoknyáját, fölemeltesse a szemét, kitárassa a karját, dobogó mellett hajlongattassa, – de azt jól tudom, hogy a világ minden kincséért nem szeretnék ilyen tánczmester lenni.

A szorgalom és a tehetség által formálódik az ízlés; az ízlés által a szellem észrevétlenül megnyílik a mindenféle szép eszméi számára és végül az erkölcsi fogalmak számára, melyek ezzel kapcsolatban vannak. Talán ez az egyik oka annak, hogy miért gyökerezik meg az illendőség és tisztesség érzése a lányokban hamarább mint a fiúkban; mert ha azt hinnők, hogy ez a koraérett érzés a nevelőnök műve, nagyon téves fogalmunk lenne tanításaik módjáról és az emberi szellem fejlődéséről. A beszélni tudás az első helyet foglalja el a tetszés művészetében, mert csak az tud új meg új bájakat csatolni azokhoz a bájakhoz, melyekhez a megszokás már hozzászoktatta az érzékeket. A szellem nemcsak megeleveníti a tettet, hanem bizonyos értelemben meg is újítja; az érzések és gondolatok sorakozásával élénkké és változatossá teszi az arczkifejezést és a beszélgetés által, melyet sugall, tartja ébren a figyelmet és soká megőrzi az érdeklődést ugyanazon tárgy iránt. Azt hiszem, ezekből az okokból sajátítják el a leányok oly gyorsan a kedves csevegést, bizonyos hangsúlyt adnak szólásaiknak, még mielőtt értenék őket; és a férfiak csakhamar élvezettel hallgatják őket: még mielőtt a leány megérthetné őket, kilesik ennek az értelmességnek első pillanatát, hogy aztán belehatolhassanak az érzésébe.

A nőknek hajlékony nyelvük van, sebesebben, könnyebben és kellemesebben beszélnek, mint a férfiak. Azzal is vádolják őket, hogy többet beszélnek; ennek így is kell lenni s én szívesen változtatnám ezt a szemrehányást dícséretté: a nőknél a száj és a szem egyforma mozgékony és pedig ugyanabból az okból. A férfi azt mondja, a mit tud, a nő azt, a mi tetszik; az egyiknek ismeretekre van szüksége, hogy szólhasson, a másiknak ízlésre; az egyiknek főtárgya a hasznos dolgok, a másiké a kellemesek. Beszédüknek nem kell hogy más közös formájú legyen, mint az igazság.

Nem kell tehát visszatartani a lányok fecsegését, mint a fiúkét ezzel az érdes kérdéssel: «mire való ez?» Inkább ezzel a kérdéssel, a melyre semmivel sem könnyebb felelni: «milyen hatást fog ez tenni?» Ebben az első életkorban, a mikor nem tudva különbséget tenni a jó és rossz között, a leányok senkit sem tudnak megítélni: törvényül kell, hogy szabják meg maguknak, hogy mindig csak kellemes dolgokat mondjanak azoknak, a kikkel beszélnek. Ennek a szabálynak az alkalmazását még nehezebbé teszi az, hogy mindig alája van rendelve az első szabálynak, hogy nem szabad hazudni.

Jól látom, hogy vannak még más nehézségek is, de ezek sokkal előrehaladottabb korra vonatkoznak. Egyelőre nem kell a leányoktól egyebet követelni, mint hogy, ha igazat mondanak, mondják gyöngédtelenség nélkül és mivel a gyöngédtelenség természetszerűleg visszás nekik, a nevelés könnyen megtanítja őket az elkerülésére. Általában megjegyzem, hogy a világi érintkezésben a férfiak udvariassága hivatalosabb, a nőké nyájasabb természetű. Ez a különbség nem kiszámított, hanem természet dolga. A férfi inkább úgy tesz, mintha szolgálatodra szeretne lenni, a nő kellemes akar lenni. Ebből az következik, hogy bármilyen is a nők természete, az udvariasságuk kevésbbé hazug, mint a miénk; a nő nem tesz egyebet, csak első ösztönére hallgat, de mikor a férfi úgy tesz, mintha az én érdekemet előbbre valóvá tenné a magáénál, bármily tüntetőleg szinezi is ezt a hazugságot, egész biztosan tudom, hogy hazudik. Nem is nehéz dolog tehát a nőknek udvariasaknak lenni és következőleg a leányoknak sem az udvariasságot megtanulni. Az első leczkét a természet adja, a művészet csak utána jár a természetnek és meghatározza, hogy az érvényben levő szokások szerint milyen formában mutatkozzék. A mi az egymás közötti udvariasságukat illeti, ez már más dolog; ezt olyan kényszerült modorban és olyan hideg figyelmességgel csinálják, hogy kölcsönösen feszélyezik egymást; nem is valami nagy gonddal leplezik ezt a feszességet és őszintéknek látszanak hazugságukban, mivel nem nagyon igyekeznek elpalástolni. Mindazáltal fiatal lányok néha őszintébb barátságot is kötnek. Az ő korukban a vidámság helyettesíti a jó természetet és meg lévén elégedve magukkal, meg vannak elégedve az egész világgal. Az is tény, hogy szívélyesebben csókolják meg egymást és több bájjal kedveskednek egymással férfiak jelenlétében, mert büntetlenül akarják ezek mohóságát felszítani azoknak a kegyeknek a látványa által, melyeket ilyenkor megkívántatnak velük.

Ha nem szabad a kis fiúknak megengedni az okvetetlenkedő kérdéseket, még annál kevésbbé szabad megengedni a fiatal lányoknak, a kiknek kiváncsisága, akár kielégítik, akár rosszul térnek ki előle, egészen más következményekkel jár, tekintve azt az éleselméjüséget, melylyel megsejtenek olyan rejtelmeket, melyeket eltitkolnak előlük és ügyességüket ezek leleplezésében. De a nélkül, hogy eltűrném az ő kérdezősködésüket, jónak látom, hogy sokat kérdezgessük és arra ingereljük őket, hogy gyakorolják magukat a könnyed beszélésben, hogy talpraesetten tudjanak visszavágni, hogy az eszük és a nyelvük megoldódjék, a mikor ez még veszedelem nélkül lehetséges. Ezek a beszélgetések mindig vidámra forduljanak, de ha ügyesen vannak megkedzve és jól vannak irányozva, vonzó szórakozóivá lesznek a lánykának és belevihetik ezeknek a fiatal lányoknak ártatlan szívébe az erkölcs első és talán leghasznosabb leczkéit, melyeket egész életükben megőriznek, miután az élvezet és a hiúság varázsával tanították meg őket arra, hogy milyen tulajdonságok felé fordulnak a férfiak igazi tisztelettel és miben áll a tisztességes asszony dicsősége és boldogsága.

Könnyen érthető, hogy ha a fiú-gyermekek képtelenek arra, hogy bármiféle igazi fogalmat alkothassanak maguknak a vallásról, ugyanez a fogalom még inkább fölülmulja a leányok fölfogó-képességét. Épen ezért őnekik korábban beszélnék róla, mert ha meg kellene várni, míg abba a helyzetbe jutnak, hogy módszeresen meg tudják vitatni ezeket a mély kérdéseket, azt koczkáztatnók, hogy sohasem beszélhetünk róluk. A nők esze praktikus ész, a mely által nagyon ügyesen megtalálják annak a módját, hogy mikép érhetnek el valami ismert czélt, de a mely ennek a czélnak megtalálására nem vezeti rá őket. A két nem társadalmi viszonya csodálatos. Ebből a társadalomból alakul ki egy erkölcsi személy, melynek a nő a szeme s a férfi a karja, még pedig olyan függésben egymástól, hogy a nő a férfitól tanulja meg, hogy mit kell látni, és a nőtől tanulja meg a férfi, hogy mit kell tenni. Ha a nő ép úgy vissza tudna menni a végső okokhoz, mint a férfi és ha a férfiban is megvolna, mint ő benne, a részlet-dolgok iránti érzék, mindig függetlenek lévén egymástól, örökös egyenetlenségben élnének és a társadalmuk nem tudna fenmaradni. De abban a harmóniában, a mely köztük uralkodik, minden a közös czélra irányul, nem tudni, melyik ad hozzá többet a magáéból, mindegyik a másiknak ösztönzését követi, mindegyik engedelmeskedik és mind a ketten parancsolnak.

Épen ezért van a nő magaviselete alávetve a közvéleménynek s a hite alá van vetve az autorításnak. Minden leánynak az anyja vallását kell követnie és minden asszonynak a férjeét. Ha ez a vallás hamis, a hajlékonyság, a mely az anyát és a leányt aláveti a természet rendjének, eltörli isten színe előtt a tévelygés bűnét. Nem lévén képesek önmaguk bírái lenni, úgy kell fogadniok az apák és férjek elhatározását, mint az egyházéit.

Mivel a nők nem tudják önmagukból levonni hitük szabályát, nem tudják a bizonyítás és az ész korlátaival körülvenni, hanem engedve ezerféle dologtól ideges ösztönének, mindig innen vagy túl maradnak az igazságon. Mindig szélsőségekre hajlók lévén, vagy egészen hitetlenek vagy vakbuzgók, nem tudják egyesíteni a bölcseséget a jámborsággal. A baj forrása nemcsak nemük túlzó jellemében van, hanem a mi nemünk tekintélyének rosszul szabályozott voltában is: az erkölcsök féktelensége megvetni valóvá teszi, a megbánástól való félelem zsarnokivá s így mindig vagy tulságos sokat tesz vagy tulságosan keveset.

Miután a nők vallását a tekintély kell hogy szabályozza, nem annyira arról van szó, hogy megmagyarázzuk nekik az okokat, melyeknél fogva hiszünk, mint inkább arról, hogy világosan elébük állítsuk azt, a mit hiszünk; mert a homályos eszmékbe vetett hit a fanatizmus legelső csirája, és az a hit, a melyet képtelen dolgok számára követelünk, tébolyra vagy hitetlenségre vezet. Nem tudom, melyikre vezetnek a mi katekizmusaink inkább: a hitetlenségre vagy a fanatizmusra, de azt jól tudom, hogy vagy az egyiket vagy a másikat okvetlenül megszülik.

Ha a fiatal leányokat meg akarjátok tanítani a vallásra, először is ne csináljátok belőle a szomorúság és a kényszer tárgyát, sem elvégezni való feladatot, sem kötelességet, következőleg ne tanultassatok velük könyv nélkül semmit, a mi a vallásra vonatkozik, még az imákat sem. Érjétek be azzal, hogy ti magatok előttük mondjátok el imáitokat, a nélkül azonban, hogy rászorítanátok őket, hogy hasonlóképen cselekedjenek. Legyenek az imák rövidek, a hogy Jézus Krisztus is rendeli. Imádkozzatok mindig a kellő áhítattal és alázattal, gondoljatok arra, hogy ha a legfelsőbb lénytől azt kéritek, hogy hallgasson meg, ez megéri, hogy elmerüljetek abban, a mit neki mondani akartok.

Kevésbbé fontos az, hogy a fiatal lányok oly korán megtanulják a vallást, mint az, hogy jól tudják és mindenek fölött az, hogy szeressék. Ha terhessé teszitek rájuk nézve, ha mindig úgy festitek le előttük, hogy az Isten haragszik rájuk, ha az ő nevében ezer kellemetlen kötelességet róttak rájuk, a melyekről látják, hogy ti magatok sohasem teljesítitek őket, mit gondolhatnak egyebet, mint hogy tudni a katekizmust és imádkozni istenhez a kis lányok kötelessége, s aztán azért kívánnak felnőttek lenni, hogy kihúzzák magukat, ép úgy mint ti, mindezek alól a kényszerűségek alól. Példát! példát! a nélkül nem értek el soha semmit a gyermekeknél.

De mikor a hitczikkelyeket magyarázzátok nekik, történjék ez közvetlen tanítás formájában, nem pedig kérdések és feleletek útján. Sohasem szabad mást felelniök, mint a mit gondolnak, nem pedig a mit diktálnak nekik. A katekizmus összes feleletei visszás értelműek; a tanítvány tanítja bennük a mestert; sőt hazugságok is a gyermek szájában, mert azt magyarázza velük, a mit nem ért, és azt állítja, a mit nem képes hinni. Mutassátok meg nekem a legértelmesebb emberek között is azokat, a kik nem hazudnak, mikor a katekizmusukat mondják.

Az első kérdés, melyet a mi katekizmusunkban látok, ez: «Ki teremtett és hozott a világra téged?» Erre a leányka, bár azt hiszi, hogy az anyja, habozás nélkül azt feleli, hogy az Isten. Nem lát ebben egyebet, mint hogy olyan kérdésre, melyet nem jól ért, olyan feleletet ad, a melyet egyáltalán nem ért.

Szeretném, ha olyan ember, a ki ismeri a gyermekek eszejárását, csinálna számukra katekizmust. Ez volna talán a leghasznosabb könyv, melyet valaha írtak és nézetem szerint nem a legkevesebb becsületére válnék szerzőjének. Annyi bizonyos, hogy ha az a könyv jó volna, nem hasonlítana a mi katekizmusainkhoz.

Az ilyen katekizmus akkor volna jó, ha magukra a kérdésekre a gyermek magától adná meg a feleleteket, a nélkül, hogy megtanulná őket; magától értetődik, hogy egyszer-másszor reá is rájutna a kérdezés sora.

Hogy megértessem, mit akarok mondani, ahhoz valami példa-féle kellene és én érzem, mi hiányzik bennem, hogy ezt megcsináljam. Legalább némi halvány fogalmat próbálok róla nyujtani.

Azt képzelem tehát, hogy ennek a katekizmusnak, hogy eljusson a mi katekizmusunk első kérdéséhez, ilyesformán kellene kezdődnie:

A nevelőnő: Emlékszel-e arra az időre, mikor az anyád még leány volt?

A kis lány: Nem.

A nevelőnő: Miért nem, mikor olyan jó az emlékező tehetséged?

A kis lány: Azért, mert akkor még nem is voltam a világon.

A nevelőnő: Hát te nem éltél mindig?

A kis lány: Nem.

A nevelőnő: És vajjon mindig élni fogsz-e?

A kis lány: Igen.

A nevelőnő: Fiatal vagy-e vagy öreg?

A kis lány: Fiatal vagyok.

A nevelőnő: Hát a nagymamád fiatal-e vagy öreg?

A kis lány: Öreg.

A nevelőnő: Ő is fiatal volt valamikor?

A kis lány: Igen.

A nevelőnő: Hát miért nem fiatal már?

A kis lány: Mert megöregedett.

A nevelőnő: Te is meg fogsz öregedni, mint ő?

A kis lány: Nem tudom.132)

A nevelőnő: Hova lett a tavalyi ruhád?

A kis lány: Szétfejtették.

A nevelőnő: Miért fejtették szét?

A kis lány: Mert kicsiny volt már.

A nevelőnő: Mért volt már kicsiny?

A kis lány: Mert megnőttem.

A nevelőnő: Fogsz még ezután is nőni?

A kis lány: Hogyne!

A nevelőnő: És mi lesz a nagy lányokból?

A kis lány: Asszonyok lesznek.

A nevelőnő: És mi lesz az asszonyokból?

A kis lány: Anyák lesznek.

A nevelőnő: És az anyákból mi lesz?

A kis lány: Megöregszenek.

A nevelőnő: Tehát te is megöregszel?

A kis lány: Ha majd anya leszek.

A nevelőnő: És mi lesz az öreg emberekkel?

A kis lány: Nem tudom.

A nevelőnő: Mi lett a nagyapádból?

A kis lány: Meghalt.133)

A nevelőnő: És miért halt meg?

A kis lány: Mert öreg volt.

A nevelőnő: Mi lesz tehát az öreg emberekkel?

A kis lány: Meghalnak.

A nevelőnő: És te, ha öreg leszel, mint…

A kis lány (félbeszakítva): Óh, én nem akarok meghalni.

A nevelőnő: Édes gyermekem, senki sem akar meghalni, mégis meghal mindenki.

A kis lány: Hogyan! a mamám is meg fog halni?

A nevelőnő: Mint mindenki. A nők is megöregszenek, mint a férfiak és az öregség halálba vezet.

A kis lány: Mit kell tenni, hogy az ember később öregedjék?

A nevelőnő: Okosan élni, a míg az ember fiatal.

A kis lány: Én mindig okos leszek.

A nevelőnő: Annál jobb rád nézve. De azt hiszed talán, örökké fogsz élni?

A kis lány: Ha nagyon öreg leszek, nagyon öreg…

A nevelőnő: Hogy-hogy?

A kis lány: Hát, ha az ember olyan nagyon öreg, te mondtad, hogy meg kell halnia.

A nevelőnő: Egyszer tehát mégis meg fogsz halni?

A kis lány: Sajnos, igen.

A nevelőnő: Kicsoda élt előtted?

A kis lány: Apám és anyám.

A nevelőnő: Hát ő előttük ki élt?

A kis lány: Az ő apjuk és anyjuk.

A nevelőnő: És ki fog élni te utánad?

A kis lány: A gyermekeim.

A nevelőnő: És azok után ki fog élni?

A kis lány: Az ő gyermekeik stb. stb.

Ezen az úton haladva érthető inductiók által megtalálni az emberi nemnek, mint minden más dolognak is, a kezdetét és végét: azaz egy apát és egy anyát, a kiknek nem volt sem apja, sem anyja, és megtalálni a gyermekeket, a kiknek már nem lesznek gyermekeik.134) Csak az ilyen kérdések hosszú sorával van a katekizmus első kérdése eléggé előkészítve; csak akkor lehet a kérdést föltenni s csak akkor értheti meg a gyermek. De innen a második feleletig, a mely úgyszólván az isteni lényeg meghatározása, mekkora végtelen ugrás! Mikor lesz ez a hézag kitöltve? Az Isten szellem! Mi a szellem? Belebonyolítsam a gyermek szellemét abba a homályos metafizikába, a melyből az emberek csak oly nagy bajjal tudnak kitalálni? Nem egy kis lány dolga ezeket a kérdéseket megoldani, legfeljebb az az ő dolga, hogy föltegye őket. Akkor egyszerűen ezt felelem neki: Azt kérdezed tőlem, hogy mi az Isten. Ezt nem könnyű megmondani. Istent nem lehet hallani, sem látni, sem megérteni; őt csak művei által ismerjük. Hogy megtudd, mi ő, előbb tudnod kell, hogy mit csinált.

Ha a dogmáink nem mind egyforma igazak, azért még nem mind egyforma fontosságúak. Isten dicsőségére nézve nagyon közömbös, vajjon ismerjük-e minden dologban; ellenben fontos az emberi társadalomra és annak minden tagjára nézve, hogy mindenki ismerje és betöltse azokat a kötelességeket, melyeket Isten törvénye reáró felebarátja és önmaga iránt. Erre kell, hogy szüntelenül tanítsuk egymást és mindenekfölött erre vannak kötelezve megtanítani a gyermekeiket az apák és anyák. Hogy egy szűz-e az anyja teremtőjének, hogy ez szülte-e Istent vagy csak egy embert, a kivel Isten egyesült, hogy az apa és fiú lényege egy-e vagy csak hasonló, hogy a Szentlélek kettejük egyikéből származik-e, a kik mindketten ugyanazok vagy mind a kettőtől együtt, nem látom be, hogy ezeknek a látszólag lényeges kérdéseknek eldöntése fontosabb-e az emberi nemnek, mint hogy tudjuk azt, hogy a holdtöltétől számított melyik napon kell a husvétot ünnepelni, hogy kell-e az olvasón imádkozni, böjtölni, latinul vagy francziául kell-e beszélni a templomban, kell-e képekkel díszíteni a falakat, misét mondani és hallgatni, kell-e hogy valakinek saját felesége legyen. Nem tudom, mennyiben érdekelheti ez a többieket, ha ezekről mindenki úgy gondolkozik, a hogy neki tetszik; a magam részéről engem egyáltalán nem érdekel. A mi azonban engem és a hozzám hasonlókat érdekli, ez az, hogy mindenki tudja, hogy az ember sorsának van bírája, kinek mind gyermekei vagyunk, a ki azt parancsolja nekünk, hogy legyünk igazságosak, hogy szeressük egymást, legyünk jótékonyak és könyörületesek, teljesítsük kötelességeinket mindenkivel szemben, még a mi és az ő ellenségeivel szemben is; hogy ennek a világnak látszólagos boldogsága semmis, hogy ez után egy másik élet következik, melyben ez a legfelsőbb lény lesz a jók jutalmazója és a gonoszok bírája. Ezek a dogmák és más hasonló dogmák azok, melyekre fontos dolog megtanítani az ifjúságot és meggyőzni róluk minden szolgát. A ki ellenük küzd, kétségkívül büntetést érdemel, mert a rend megzavarója és a társadalom ellensége. Aki túlmegy rajtuk és minket alá akar vetni sajátságos véleményeinek, ellenkező úton ugyanarra a pontra jut; hogy a saját módja szerinti rendet meghonosítsa, megzavarja a békét; vakmerő gőgjében az Istenség tolmácsává teszi magát, ennek nevében követeli az emberek hódolatát és tiszteletét, Isten helyébe, a mennyire teheti, Istenné teszi magát. Úgy kellene megbüntetni, mint istenkáromlót, ha nem büntetnék meg, mint türelmetlent.

Ne törődjetek tehát mindazokkal a rejtelmes dogmákkal, melyek számunkra csak gondolatnélküli szavak, mindazokkal a bizarr tanításokkal, melyek meddő tanulmányozása a velük foglalkozóknál az erényt helyettesíti és inkább arra való, hogy bolondokká, minthogy jókká tegye őket. Tartsátok meg gyermekeiteket mindig azoknak a dogmáknak szűk körében, melyek az erkölcsre vonatkoznak, győzzétek meg jól őket, hogy semmi másnak a tudása nem hasznos ránk nézve, mint a miből megtanulunk jól cselekedni. Ne csináljatok lányaitokból theológusokat és okoskodókat; az égi dolgokból csak arra tanítsátok őket, a mi az emberi bölcseségre tartozik; szoktassátok őket arra, hogy mindig Isten szeme előtt érezzék magukat, hogy ő a tanuja cselekedeteiknek, gondolataiknak, erényeiknek, mulatságaiknak; hogy tegyenek jót tüntetés nélkül, mert Isten ezt úgy szereti, hogy zúgolódás nélkül viseljék el a rosszat, mert Isten kárpótolni fogja őket s hogy végül életük minden napján azok legyenek, a mik szeretnének lenni, a mikor majd megjelennek Isten színe előtt. Ez az igazi vallás, ez az egyedüli szokás, a mely nem hajlik sem visszaélésre, sem hitetlenségre, sem vakbuzgóságra. Prédikálhatnak, a mennyit akarnak, a legfenségesebb vallásokról, én a magam részéről nem ismerek el mást, mint ezt.

Egyébiránt jó lesz megjegyezni, hogy egész addig a korig, mikor az ész megvilágosodik és mikor a föléledő érzés megszólaltatja a lelkiismeretet, a fiatal leányokra nézve az a jó és rossz, a mit a környezete annak mond ki. A mit parancsolnak neki, az jó, a mit megtiltanak, az rossz; ennél többet nem kell tudniok. Ebből látható, milyen nagy fontosságú dolog náluk még inkább, mint a fiúknál, megválogatni azokat az embereket, a kik közelükben legyenek és bizonyos tekintélyt gyakoroljanak fölöttük. Végül beáll a pillanat, a mikor elkezdenek magukból itélni a dolgokról és akkor van ideje megváltoztatni nevetésük tervét.

Talán már eddig is sokat mondtam. Mekkora mértékben korlátoljuk a nőket, a mikor nem szabunk meg nekik más törvényt, csak az általános előítéleteket? Ne alacsonyítsuk le ennyire a nemet, a mely minket kormányoz és a mely tisztel minket, ha nem aljasítottuk le. Van az egész emberi nem számára a közvéleménynél előbbrevaló szabály is. Ennek a szabálynak hajthatatlan irányításához kell alkalmazkodni az összes többi szabályoknak; ez ítél még az előítéletről is s az emberek értékelésének csak akkor lehet köztünk érvénye, ha ezzel a szabálylyal megegyezik.

Ez a szabály a belső érzés. Nem ismétlem, a mit föntebb mondtam róla; elég, ha megjegyzem, hogy ha ez a két szabály nem hat együtt a nők nevelésében, ez mindig hiányos lesz. Az érzés a közvélemény nélkül nem adja meg nekik a léleknek azt a finomságát, a mely feldíszíti a jó erkölcsöket a világ tiszteletével; a közvélemény pedig az érzés nélkül mindig csak csalfa és tisztességtelen nőket csinál belőlük, a kik a látszatot teszik az erény helyébe.

Fontos dolog tehát, hogy ápoljanak egy tehetséget, a mely a két vezető között ítélőbíróul szolgál, a mely nem engedi tévútra jutni a lelkiismeretet és a mely jóváteszi az előítélet tévedéseit. Ez a tehetség az ész. De mennyi kérdés kél fel erre a szóra! Képesek-e a nők alapos okoskodásra? Fontos-e, hogy ezt ápolják? Sikerrel fogják-e ápolni? Hasznos-e ez az ápolás azokra a funktiókra, melyek rájuk háramlanak? Összeférhető-e az egyszerűséggel, a mely hozzájuk illik?

A különböző módok, a melyek szerint ezekkel a kérdésekkel szembenéznek és megfelelnek rájuk, magukkal hozzák, hogy mindkét irányban túlzások merülnek fel; az egyik arra korlátolja a nőt, hogy varrjon és fonjon a háztartásban a szolgálókkal; így ne legyen egyéb, mint a gazda első cselédje; a másik nem éri be azzal, hogy biztosítja a nők jogait, a miénket is elvitatja számukra; mert ha meghagyják őket fölöttünk a nemüket illető tulajdonságukban és minden egyébben velünk egyenlővé teszik, mi ez más, mint átruházása a nőre annak az elsőségnek, melyet a természet a férjnek ad?

Az ész, a mely az embert kötelességeinek megismerésére vezeti, nem nagyon bonyolult dolog; az ész, a mely a nőt a saját kötelességére vezeti, még sokkal egyszerűbb. Az engedelmesség és hűség, melylyel férjének tartozik, a gyöngédség és gondoskodás, melylyel gyermekeinek tartozik, oly természetes és oly érthető következményei helyzetének, hogy rosszhiszeműség nélkül nem vonakodhatik engedni a belső érzésnek, a mely vezeti és nem ismerheti félre kötelességét abban a hajlamban, mely még nincs megromolva.

Nem kárhoztatnám minden megkülönböztetés nélkül, hogy a nő kizárólag a nemének való munkákra szoríttassék és hogy a többiről mélységes tudatlanságban hagyassék, de ehhez nagyon egyszerű, nagyon egészséges közerkölcsök kellenének vagy pedig nagyon visszavonult életmód. A nagy városokban, romlott emberek közt ezt a nőt nagyon könnyű volna elcsábítani, erénye gyakran csak az alkalmaktól függne: ebben a filozófus században kipróbált erényre van szüksége; előre kell tudnia azt is, a mit mondhatnak neki s azt is, a mit erről gondolnia kell.

Egyébiránt, alá lévén vetve a férfiak ítéletének, ki kell hogy érdemelje becsülésüket; különösen a férjéét kell megkapnia; nemcsak a személyét kell vele megszerettetnie, hanem magaviseletével is ki kell érdemelnie helyeslését; igazolnia kell a világ előtt a férj választását és meg kell szereznie a férjnek azt a tiszteletet, melylyel feleségének adóznak. De hogy foghatna hozzá mindehhez, ha nem ismerné intézményeinket, ha nem tudna semmit szokásainkról és illemszabályainkról, ha nem ismerné sem az emberi ítéletek forrását, sem a szenvedélyeket, melyek ezeket meghatározzák? Annálfogva, hogy egyszerre függ a saját lelkiismeretétől és más emberek véleményétől, meg kell tanulnia ezt a két zsinórmértéket összehasonlítani, összhangba hozni és az előbbinek csak akkor adni előnyt, mikor ellentétbe kerülnek egymással. Bírájává lesz bíráinak, ő határozza meg, mikor kell magát alávetnie nekik és mikor kell őket visszautasítania. Mielőtt elvetné vagy elfogadná előítéleteiket, mérlegeli őket; megtanul végére járni a forrásuknak, megtanulja megelőzni őket, kedvezővé tenni őket; gondja lesz rá, hogy sohase vonja magára a megrovást, mikor kötelessége megengedi a kikerülését. Mindezt egyáltalán nem teheti meg szellemének és eszének kifejlesztése nélkül.

Mindig visszatérek az alapvető elvre és ez adja meg nekem minden nehézség megoldását. Azt tanulmányozom, a mi van, ennek keresem okát és végül mind csak azt találom, hogy a mi van, az jól van. Bemegyek a nyilt házakba, a hol az úr és az úrnő együtt fogadják a vendégeket. Mindkettőnek ugyanaz a nevelése volt, mindketten egyforma udvariasak, mindketten egyformán meg vannak áldva ízléssel és szellemmel, mindkettőt ugyanaz a vágy lelkesíti, hogy jól fogadják vendégeiket és hogy mindenki elégedetten távozzék tőlük. A férj nem mulaszt el semmi gondoskodást, hogy figyelmes legyen mindenki iránt, jön, megy, körüljár és ezer gondot csinál magának; merő figyelmesség szeretne lenni. A nő helyén marad, egy kis kör képződik körüle és látszatra elfödi előle a gyülekezetet, mindazáltal nem történik itt semmi, a mit észre ne venne, nem távozik el senki a nélkül, hogy ő ne szólt volna hozzá; nem mulasztott el semmit, a mi érdekelhet mindenkit, nem mondott senkinek semmit, a mi ne volna kellemes és a rendnek minden legkisebb megzavarása nélkül a legkisebb emberről a társaságban épúgy nem feledkezik meg, mint a legelsőről. A lakomát feltálalják, asztalhoz ülnek; a férfi tudja, kik illenek együvé s a szerint ülteti őket; a nő a nélkül, hogy bármit is tudna, még se téved ebben; ő már kiolvasott a szemekből, a magatartásból mindent és mindenki kedve szerint van elhelyezve. Arról nem is szólok, hogy a kiszolgáláskor nem feledkeznek meg senkiről. A házigazda körüljárt s nem feledkezett meg senkiről, ellenben a nő eltalálja, a mit az ember megkíván s azzal kínálja; mikor a szomszédjával beszél, a füle ott van az asztal végén; észreveszi, hogy melyik nem eszik azért, mert nem éhes és melyik azért, mert nem mer venni vagy kérni az ételből, mivel félszeg vagy félénk. Mikor fölkelnek az asztaltól, mindenki azt hiszi, hogy a háziasszony csak vele törődött, mind azt hiszik, hogy nem ért rá egy falatot sem enni, a valóság pedig az, hogy többet evett, mint bárki más.

Mikor mindenki eltávozott, megbeszélik a történteket. A férfi visszaemlékezik arra, a mit mondtak neki, mit mondtak és tettek azok, a kikkel mulatott. Ha a nő nem mindig a legpontosabb is ebben, de viszont ő látta azt, a mit halkan mondtak a terem másik végében, ő tudja, hogy ez vagy az mit gondolt, mire vonatkozott ez a szó vagy az a taglejtés, nem volt az a kifejezőbb mozdulat, melyre ne volna kész magyarázata, a mely csaknem mindig megfelel a valóságnak.

Ugyanaz a szellemi alkat, a mely kitünővé tesz egy nagyvilági nőt a ház vezetésében, kitünővé teszi a kaczért abban a művészetben, a melylyel több imádót is el tud mulattatni. A kaczérság művészete még finomabb megkülönböztető képességet kíván, mint az udvariasságé, mert ha az udvarias nő mindenkivel szemben udvarias, akkor eleget tett, a kaczér nő ellenben ezzel az ügyetlen egyformasággal hamar elvesztené uralmát, le akarván kötelezni összes barátait, visszariasztaná valamennyit. A társaságban a mindenkivel egyformán tanusított udvariasság tetszik mindenkinek; ha jól bántak vele, nem nézi olyan nagyon a kedvezéseket, de a szerelemben az a kegy, a mely nem kizárólagos, sértésszámba megy. Az okos ember százszor jobban szereti, ha vele egymagával rosszul bánnak, mintha a többivel egyenlően dédelgetik és nem történhetik vele rosszabb valami, mintha nem tüntetik ki. Ha egy nő több imádót akar egyszerre tartani, mindegyiküket meg kell győznie, hogy őt részesíti előnyben és pedig a többieknek szeme előtt kell erről meggyőznie, a kiket meg az ő szemei előtt ugyanerről győz meg.

Ha zavarba jött embert akartok látni, tegyetek egy férfit két nő közé, kiknek mindegyikével titkos viszonya van, aztán figyeljétek meg, milyen ostobán viselkedik. Tegyetek egy nőt hasonló helyzetben két férfi közé – a mi bizonyára nem ritkább eset – s el fogtok ámulni az ügyességen, melylyel mind a kettővel elbánik úgy, hogy mindegyik nevetni fog a másikon. De ha ez a nő ugyanazt a bizalmasságot tanusítaná mind a kettő iránt és ugyanolyan barátságos volna velük, hogy vezettetnék magukat félre csak egy pillanatra is? Ha egyformán bánna velük, nem mutatná-e ki, hogy egyforma joguk van hozzá? Bizony, sokkal jobban fog hozzá! A helyett, hogy egyformán bánna velük, úgy tesz, mintha különbséget tenne közöttük és ezt olyan jól csinálja, hogy az, a kinek hizeleg, azt hiszi, gyöngédségből teszi, az pedig, a kivel rosszul bánik, azt hiszi, mérgében teszi. Így mindegyik megelégszik a neki jutott részszel s azt látja, hogy a nő mindig vele foglalkozik, holott pedig a valóságban csak magamagával foglalkozik.

Az általános tetszés vágyában a kaczérság hasonló eszközöket sugall: a szeszélyek csak visszariasztanának, ha nem volnának okosan irányítva és épen mesteri alkalmazásukkal csinálja belőlük a legerősebb lánczokat rabszolgáinak.

Mitől függ mindez a művészet, ha nem a finom és folytonos megfigyelésektől, melyek megláttatják vele minden pillanatban azt, a mi a férfiak szívében történik és melyek képessé teszik arra, hogy minden titkos mozdulattal szemben, a melyet észrevesz, annyi erőt alkalmazzon, a mennyi föltartóztatásához és siettetéséhez kell? De megtanulható-e ez a művészet? Nem, velük születik a nőkkel, megvan mindegyikben és soha sincs meg a férfiakban ugyanolyan mértékben. Ez a nem megkülönböztető jellemvonásainak egyike. A lélekjelenlét, az éberenlátás, a finom megfigyelőképesség a nők tudománya; az ügyesség, melylyel hasznát veszik, a tehetségük.

Így van a dolog és láttuk, miért kell így lennie. Azt mondjuk, hogy a nők csalfák. Azokká lesznek. Az ő sajátos adományuk az ügyesség, nem pedig a csalfaság, a nemüknek megfelelő valódi hajlamokban, még mikor hazudnak, akkor sem csalfák. Miért kérdezitek a szájukat, mikor nem neki kell szólnia? Kérdezzétek a szemüket, az arczuk bőrét, a lélekzetüket, félénk modorukat, gyönge ellenállásukat: ez az a nyelv, melyet a természet ad nekik, hogy feleljenek nektek. A száj mindig nemet mond és azt is kell mondania, de a hangsúly, melyet erre vet, nem mindig ugyanaz és ez a hangsúly nem tud hazudni. Nincsenek-e a nőnek ugyanazok a szükségletei, mint a férfinak, a nélkül, hogy ugyanannyi joga volna kinyilvánítani őket? A sorsa nagyon is kegyetlen volna, ha még jogosult vágyaiban is nem volna olyan nyelve, a mely egyenértékű azzal, melyen nem mer szólani: kell-e az, hogy a szemérem boldogtalanná tegye? Nincs-e szüksége olyan művészetre, melylyel közölheti hajlamait, a nélkül, hogy leleplezné őket? Mekkora ügyességre van szüksége, hogy elraboltassa magától azt, a mit ég a vágytól odaadni? Mily fontos dolog neki, hogy megtanulja megindítani a férfi szívét a nélkül, hogy észrevehetővé válnék, hogy gondol rá! Mily bájos párbeszéd a Galatea almája és ügyetlen menekülése! Mi kell neki még ehhez egyéb? Megmondja-e a pásztornak, a ki a fűzfák között utána veti magát, hogy csak azért fut előle, hogy maga után csalogassa? Hisz akkor, hogy úgy mondjam, hazudnék, mert akkor nem tudná a pásztort maga után csalogatni. Mennél több a tartózkodás a nőben, annál több művészetre van szüksége, még a férjével szemben is. Igen, azt állítom, hogy ha a kaczérságot korlátai közt tartjuk, illedelmessé és igazzá teszszük s a tisztesség törvénye lesz belőle.

Az erény csak egyféle, mondhatja igen helyesen valamelyik ellenfelem; nem osztható fel, hogy egy részét megengedjük, a másikat pedig elvessük. Ha szeretjük az erényt, teljes épségében szeretjük; és azok előtt az érzések előtt, melyekkel nem kell bírnunk, elzárjuk a szívünket, ha lehet és a szánkat mindig. Az erkölcsi igazság nem az, a mi van, hanem a mi jól van; a mi rossz, annak nem volna szabad lennie és azt nem szabad bevallani, különösen ha ez a bevallás olyan hatást ad neki, amelylyel a nélkül nem bírna. Ha abba a kísértésbe estem volna, hogy lopok és ennek elmondásával abba a kísértetbe ejtenék más valakit, hogy bűntársammá legyen, nem esnék-e a kísértés áldozatául azzal, hogy bevallom? Miért mondjátok, hogy a szemérem csalfává teszi az asszonyokat? Vajjon azok, a kik legjobban elvesztik, egyebekben igazabbak-e a többinél? Még csak ez kellene! Ezerszer csalfábbak. A lealjasodásnak erre a fokára csak a bűnöknél fogva juthatni el, melyek mind megmaradnak benne és melyek csak az alattomosság és hazugság segítségével uralkodnak.136) Ellenkezőleg, azok, a kikben még van szemérem, a kik nem hivalkodnak hibáikkal, a kik el tudják leplezni vágyaikat még azok előtt is, a kikre irányulnak és a kiktől ezek bevallását csak a legnagyobb fáradsággal lehet kicsikarni, ezek máskülönben is a legigazabbak, a legőszintébbek, a legállhatatosabbak minden kötelezettségükben és az ő hűségükben lehet általában a legjobban megbízni.

Nem tudok mást, mint az egy Lenclos kisasszonyt, a kit ismert kivételül lehet idézni ezek alól a megjegyzések alól s Lenclos kisasszony is csodaszámba ment. Neme erényeinek megvetése mellett, mondják róla, megőrizte a mi nemünk erényeit: dicsérik nyiltságát, egyenességét, az érintkezésben való biztonságát, a barátságban való hűségét, végül hogy dicsőségének képét teljessé tegyék, azt mondják, hogy férfivá tette magát. Jól van hát. Minden kitünő hírneve mellett is azonban ezt a férfit époly kevéssé szerettem volna barátommá tenni, mint szeretőmmé.

Mindez nem olyan nagy eltérés tárgyunktól, mint a milyennek látszik. Látom, hova irányulnak a modern filozófia elvei, mikor a nevetség tárgyává teszik a női nem szemérmét és állítólagos csalfaságát, és látom, hogy ennek a filozófiának legbiztosabb eredménye, hogy megfosztja korunk nőit attól a kevés becsülettől, a mi még megmaradt bennük.

Ezeknek a megfontolásoknak alapján azt hiszem, hogy általánosságban meg lehet határozni, mily faja kultura felel meg a nők természetének és mely czélok felé kell fordítani elmélkedésüket ifjuságuktól fogva.

Mondtam már, hogy nemük kötelességeit könnyebb látni, mint betölteni. Az első dolog, melyet meg kell tanulniok, hogy ezeket a kötelességeket szeressék előnyeikre való tekintetből; ez az egyedüli mód arra, hogy könnyüvé tegyük őket. Minden helyzetnek és minden kornak megvannak a maga kötelességei. A maga kötelességeit hamar megismeri az ember, föltéve, hogy szereti őket. Tartsd tiszteletben női helyzetedet és mindig jóravaló asszony leszel, bármilyen helyzetbe juttat is az ég. A fődolog az, hogy az legyünk, a mivé a természet tett minket: úgyis túlságosan azok vagyunk, a mivé az emberek akarják hogy legyünk.

Az elvont és spekulativ igazságok, az alapelvek, a tudományos tantételek kutatása, mindaz, a mi az eszmék általánosítására irányul, nem való a nők szakmájába; tanulmányaiknak teljesen a gyakorlatra kell irányulni; az ő dolguk alkalmazni azokat az elveket, melyeket a férfi talált meg és az ő dolguk megtenni a megfigyeléseket, melyek a férfit az elvek megállapítására vezetik. A nők minden gondolkodása, a mennyiben nem közvetlenül kötelességeikre vonatkozik, a férfiak tanulmányozására kell, hogy irányuljon vagy a kellemes ismeretekre, melyeknek czélja csak az izlés; mert a mi a géniusz műveit illeti, ezek meghaladják felfogásukat; még kevésbbé van bennük elég szabatosság és figyelem, hogy az exakt tudományokban boldoguljanak; a mi pedig a fizikai ismereteket illeti, az a két nem közül annak való, a ki tevékenyebb és mozgékonyabb, a ki több czélt tud belátni, annak valók, a kiben több az erő és a k jobban gyakorolja erejét az érzékelhető dolgok kapcsolataira és a természet törvényeire. A nő, a ki gyönge és nem lát semmit, a mi kívül esik önmagán, azokat a rúgókat becsüli és ítéli meg, melyeket gyöngesége pótlására hozhat mozgásba; ezek a rúgók pedig a férfi szenvedélyei. Az ő mechanikája magában véve erősebb, mint a miénk, összes emeltyűi az emberi szívet hozzák mozgásba. A mit neme magától nem bír megtenni, holott neki szükséges vagy kellemes, ügyesen mi velünk kell akartatnia; alapjában kell kitanulmányoznia a férfi szellemét; nem elvont értelemben, a férfi szellemét általában, hanem azoknak a férfiaknak szellemét, a kik körülveszik azoknak a férfiaknak szellemét, a kiknek alá van rendelve, akár a törvény, akár a közvélemény által. Bele kell hogy tudjon hatolni érzelmeikbe beszédük, cselekedeteik, tekintetük, taglejtéseik útján. Beszéde, tettei, tekintete, taglejtései útján kell, hogy azokat az érzéseket tudja bennük kelteni, a melyeket kíván, a nélkül, hogy észrevétetné, hogy ez a szándéka. Ők jobban fognak filozofálni az emberi szívről, mint ő, de ő jobban fog nálunknál a férfiak szívében olvasni. A nők dolga, hogy megtalálják a – hogy úgy mondjam – kísérleti morált, a mi dolgunk, hogy rendszerré alakítsuk. A nőben több a szellem, a férfiban több a géniusz; a nő megfigyel, a férfi gondolkodik; ebből az együtthatásból kerül ki a legtisztább felvilágosodás és a legtökéletesebb tudomány, a melyet az emberi szellem önmagától megszerezhet; szóval az önmaga és mások legbiztosabb ismerete, a melyre fajunk képes. Így irányulhat a művészet szüntelenül a természet által adott eszköz tökéletesítésére.

Az asszonyok könyve a világ; ha rosszul olvasnak benne, ez az ő hibájuk, vagy valami szenvedély vakítja el őket. Mindazáltal az igazi családanya egyáltalán nem nagyvilági nő s a maga házában nincs sokkal kevésbbé elzárkózva, mint az apácza a kolostorban. Azt kell tehát tenni a fiatal lányokkal, a kiket férjhez adnak, a mit azokkal tesznek, a kiket beadnak a kolostorba: meg kell nekik mutatni az élvezeteket, a melyeket elhagynak, mielőtt lemondanának róluk, hogy ezeknek az előttük ismeretlen élvezeteknek csalóka képei ne zaklassák egykor a szívüket és meg ne zavarják visszavonultságuk boldogságát. Francziaországban a leányok kolostorban élnek és az asszonyok a nagyvilágban hajszolódnak. A ókoriaknál ez épen ellenkezően volt: a leányoknak, mint már mondtam, sok játékuk és nyilvános ünnepük volt, az asszonyok pedig visszavonultan éltek. Ez a szokás észszerűbb és jobban épségben tartotta az erkölcsöket. Egy bizonyos fajta kaczérság meg van engedve a férjhez adó lányoknak; az ő fődolguk, hogy mulassanak. Az asszonyoknak más dolguk van odahaza és nem kell már férjet keresniök, de ebben a reformban rosszul járnának, holott sajnos, ők adják a hangot. Anyák, csináljatok legalább jó pajtást a leányaitokból. Adjatok nekik egyenes érzést és becsületes lelket és ne rejtsetek el előlük semmit, a mit a tiszta erkölcsű szem megnézhet. A bál, a mulatságok, a játékok, még a színház is, mindazok a dolgok, melyek, ha rosszul nézik őket, elragadják a tapasztalatlan ifjúságot, veszély nélkül juttathatók az egészséges szem elé. Mennél jobban látják ezeket a zajos szórakozásokat, annál jobban elmegy tőlük a kedvük.

Hallom a lármát, a mely ellenem felhangzik. Melyik lány tud ellenállani ennek a veszedelmes példának? Alig hogy belenéznek egy kicsit a világba s a fejük elcsavarodik bele; egyik sem akar aztán tőle megválni. Ez meglehet, de vajjon mielőtt eléjük nyujtottátok volna ezt a csalóka képet, eléggé előkészítettétek-e őket, hogy felindulás nélkül nézhessék? Vajjon előre jelentettétek-e nekik a képeket, melyeket jelent? Olyanoknak festettétek-e le őket, a milyenek? Eléggé fölfegyvereztétek-e őket a hiúság illuziói ellen? Belevittétek-e fiatal szíveikbe az igazi élvezetek kedvelését, melyeket nem találni meg ebben a zürzavarban? Milyen elővigyázatosságot, milyen rendszabályokat alkalmaztatok, hogy megóvjátok őket a téves ízléstől, a mely félrevezetheti őket? A helyett, hogy szellemükben bármit is szembeállítottatok volna az általános előítéletek uralmával, csak tápláltátok bennünk őket; elejétől fogva megszerettettétek velük a léha szórakozásokat, melyeket a világban találnak. S még akkor is tápláljátok bennük ezt az előszeretetet, mikor már benne vannak. A fiatal lányoknak, mikor a világba belépnek, nincs más vezetőjük, csak az anyjuk, a ki gyakran náluknál is bolondosabb és a ki a dolgokat csak úgy tudja nekik megmutatni, a hogy maga látja. Az ő példája, a mely erősebb, mint maga az ész, igazolja őket a saját szemükben és az anya példája a leány számára vitán kívül álló mentség. Mikor azt akarom, hogy az anya vezesse be a leányát a világba, ezt abban a föltevésben akarom, hogy olyannak láttassa vele a világot, a milyen.

A baj még ennél is hamarabb kezdődik. A kolostorok valóságos iskolái a kaczérságnak, nem annak a becsületes kaczérságnak, a melyről beszéltem, hanem annak, a mely előidézi a nőknek minden ferdeségét és a legfurcsább divathölgyeket hozza létre. Ezekből a kolostorokból kilépve, hogy egyszerre belépjenek a zajos társaságokba, a fiatal nők eleinte a maguk helyén érzik magukat bennük. Arra nevelték őket, hogy bennük éljenek, csoda-e, ha aztán jól is érzik ott magukat? A mit most mondani fogok, azt nem bocsátom előre a nélkül az aggodalom nélkül, hogy esetleg egy előítéletet találok megfigyelésszámba venni; de általánosságban úgy találom, hogy a protestáns országokban nagyobb a családi ragaszkodás, méltóbbak a hitvesek és gyöngédebbek az anyák, mint a katholikus országokban; s ha ez így van, nincs benne kétség, hogy ez a különbség részben a kolostorok nevelésének tulajdonítandó.

Hogy valaki szeresse a békés és otthonias életet, ismernie kell; érezte kell hogy légyen gyermekkora óta. Csak az apai házban kedveli meg az ember a maga otthonát és mindazok az asszonyok, a kiket nem az anyjuk nevelt, nem fogják szeretni gyermekeiket nevelni. Sajnos, a nagyvárosokban nincs többé otthoni nevelés. Ezekben a társadalom olyan határtalan és vegyes, hogy nem marad többé menedékhely a visszavonult életre és hogy az ember még otthon is nyilvános helyen van. Annyira együtt élnek az egész világgal, hogy nincsen többé az embereknek családjuk, alig ismerik a rokonaikat; úgy látogatják őket, mint az idegeneket és a házi erkölcsök egyszerűsége elvész azzal az édes meghittséggel együtt, a mely a varázsát adta. Így szívja magába az ember már az anyatejjel a kor kedvteléseinek szeretetét és azokat az elveket, melyeket ebben uralkodni lát.

A leányokra látszólagos tartózkodást rónak, hogy olyan együgyűeket foghassanak, a kik magukviselete alapján elveszik őket. De tanulmányozzátok csak egy pillanatig ezeket a fiatal nőket: a feszes modorral csak rosszul leplezik a sóvárságot, mely emészti őket és már a szemükből ki lehet olvasni az égő vágyat, hogy anyáikat utánozhassák. Nem a férj az, a mire sóvárognak, hanem a házasélet szabadossága. Mi szükség van a férjre, mikor annyi módjuk van rá, hogy ellehessenek nélküle? De azért van szükségük férjre, hogy ezeket a módokat elleplezhessék. Arczukon a szerénység és a féktelenség a szívük mélyében: maga ez a tettetett szerénység is ennek a jele; csak azért szenvelgik, hogy annál hamarább megszabadulhassanak tőle. Párisi és londoni nők, kérlek benneteket, bocsássatok meg nekem. Egy hely sem zárja ki a csodákat; én azonban a magam részéről nem ismerek csodát és ha csak egy is köztetek igazán becsületes lelkű, akkor én nem értek a mi intézményeinkhez.

Mindezek a különböző nevelések egyformán kiszolgáltatják a fiatal teremtéseket a nagyvilági élvezetek kedvelésének és azoknak a szenvedélyeknek, a melyek hamarosan kikelnek ebből. A nagy városokban a romlás az élettel együtt kezdődik, a kis városokban pedig az észszel együtt. A fiatal vidéki nők megtanulják megvetni erkölcseiknek boldog egyszerűségét és sietnek Párisba, hogy részesedjenek a mi erkölcseink romlottságában; a bűnök, feldíszítve a tehetségek szép nevével, utazásuk egyedüli czéljai és szégyenkezve megérkezésükkor, hogy oly messze vannak az idevaló nők nemes féktelenségétől, sietnek szintén fővárosiakká válni. Hol kezdődik a baj nézetetek szerint? Azokon a helyeken-e, a hol kitalálják vagy azokon, a hol gyakorolják?

Azt tartom tehát, hogy okos anya ne vezesse a vidékről Párisba a leányát, megmutatni neki ezeket a másokra oly veszedelmes képeket; de azt is mondom, hogy ha ez megtörténik, akkor vagy rosszul van nevelve a leány, vagy ezek a képek kevéssé veszedelmesek reá nézve. Izléssel, észszel, a becsületes dolgok szeretetével nem találja őket olyan vonzóknak, mint a milyenek azok számára, a kik meghagyják magukat tőlük babonázni. Látni Párisban esztelen fiatal nőket, a kik sietnek elsajátítani az ottani hangot és magukra veszik hat hónapra a divatot, hogy aztán életük fogytáig kigúnyoltassák magukat, de ki veszi észre azokat, a kik elriasztva mindettől az összevisszaságtól, visszatérnek vidékükre, megelégedve sorsukkal, miután összehasonlították azzal, a melyet a többiek irigyelnek? Hány fiatal nőt láttam, a kiket engedékeny férjük elvitt Párisba és a kiknek módjukban lett volna, hogy itt letelepedjenek, de maguk fordultak el tőle és szívesebben tértek vissza, mint a hogy jöttek és ellágyulva mondják elutazásuk előtt való nap: «Ah, térjünk vissza kunyhónkba, ott boldogabban él az ember, mint itt, ebben a palotában!» Nem tudni, hány jó ember marad még, a ki nem hajtott térdet a bálvány előtt és a ki megveti ennek esztelen tiszteletét. Csak a bolond nők lármásak; az okos nők nem keltenek feltünést.

Ha most már az általános romlottság daczára, az egyetemes előítéletek daczára, a leányok rossz nevelése daczára, nagy részük mégis megőrzi a helyes ítéletet, mi lenne akkor, ha ezt az ítéletet megfelelő tanítások táplálnák vagy jobban mondva, ha nem rontották volna el bűnös tanításokkal? Mert minden a természetes érzések fentartásán vagy helyreállításán alapszik mindig. Ehhez nincs szükség arra, hogy a leányokat hosszú prédikáczióitokkal untassátok, sem hogy feltálaljátok nekik száraz erkölcsi oktatásaitokat. Az erkölcsi oktatások mindkét nemre nézve minden jó nevelés megölő betüi. Az ilyen gyászos leczkéztetések csak arra jók, hogy meggyűlöltessék azokat, a kik osztogatják őket és mindazt, a mit mondanak. Ha fiatal lányokhoz beszélnek, akkor nem arra van szükség, hogy félelmet keltsenek bennük kötelességeik iránt, sem arról, hogy megnehezítsék rajtuk az igát, melyet a természet rótt rájuk. Mikor elébük tárjátok ezeket a kötelességeket, legyetek szabatosak és könnyen érthetők; ne engedjétek, hogy azt higyjék, hogy visszataszítók lesznek akkor, a mikor ezeket a kötelességeket betöltik; ne legyen bennetek haragosság, ne legyen semmi mogorvaság. Mindennek, a mi a szívre akar hatni, a szívből kell jönni; erkölcsi katekizmusuknak époly rövidnek és világosnak kell lennie, mint a milyen a vallási katekizmusuk, de nem szabad époly komolynak lennie. Mutassátok meg nekik magukban a kötelességekben élvezeteik forrását és jogaik alapját. Vajjon kínos-e szeretni, hogy az ember szerettessék, szeretetre méltóvá lenni, hogy boldog lehessen, becsülésre méltóvá válni, hogy engedelmeskedjenek neki, megbecsülni magát, hogy megbecsüljék? Mily szépek e jogok! Mily tiszteletreméltók! Mily drágák a férfi szívének, ha az asszony érvényesíteni tudja őket! Nem kell megvárni az éveket és az öregkort, hogy élvezhesse őket! Uralma erényeivel kezdődik; alig hogy vonzó erői kifejlődnek s máris uralkodik jellemének szelídsége által és szerénységét imponálóvá teszi. Hol az az esztelen és barbár férfi, a ki nem csillapítja gőgjét és nem ölt figyelmesebb modort egy szeretetreméltó és okos tizenhatéves lány mellett, a ki keveset beszél, a ki meghallgat másokat, a ki illedelmet tanusít magatartásában és becsületességet beszédében, a kivel szépsége nem feledteti el sem nemét, sem ifjúságát, a ki még félénkségével is érdekelni tud és magára vonja a tiszteletet, melyet mindenki iránt tanusít?