NEGYEDIK KÖNYV. (continued 2)

Még egy lépés és a czélnál vagyunk. Az önszeretet hasznos, de veszedelmes eszköz; gyakran megsérti a kezet, a mely használja és ritkán tesz jót rossz nélkül. Emil, mikor mérlegeli helyét az emberi nemben és oly szerencsésen elhelyezettnek látja benne magát, abba a kisértetbe esik, hogy a maga esze javára írja a tiédnek a művét és a saját érdemének tulajdonítsa szerencséjének eredményét. Azt fogja mondani: bölcs vagyok és az emberek bolondok. A mikor szánja, meg is veti őket, a mikor boldognak vallja magát, annál többre fogja becsülni magát és boldogabbnak érezvén magát a többieknél, méltóbbnak fogja hinni magát, hogy az legyen. Ez a leginkább félelmet keltő tévedés, mert ezt a legnehezebb kiirtani, ha ebben az állapotban maradna, keveset nyert volna minden gondoskodásunkkal és ha választani kellene, nem tudom, nem szeretném-e jobban akár az előitéletek káprázatát is, mint a fennhéjázásét.

A nagy emberek nem ejtik magukat csalódásba fölényük dolgában; látják, érzik és ezért nem kevésbbé szerények; mennél többjük van, annál jobban tudják, mennyiük hiányzik. Kevésbbé hiúk fölöttünk való fölényükre, mint a mennyire megalázkodnak nyomoruságuk tudatában és azokban az előnyeikben, melyeket kizárólagosan bírnak, sokkal okosabbak, semhogy hiúk legyenek olyan adományaikra, melyeket nem maguk szereztek maguknak. A derék ember büszke lehet erényére, mert ez az övé; de mire büszke a tehetséges ember? Mit tett arra Racine, hogy ne legyen Pradou? Mit tett arra Boileau, hogy ne legyen Cotin?

Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Maradjunk meg mindig a dolgok mindennapi rendjében. Nem tételeztem fel növendékemben sem rendkívüli lángelmét, sem korlátolt elméjűséget. A köznapi tehetségek közül választottam, hogy megmutassam, mire képes a nevelés az emberen. A ritka eset mind kívül esik a szabályon. Ha tehát gondoskodásom eredményekép Emil jobban szereti a maga életének, látásának, érzésének módját a másokénál, akkor Emilnek igaza van; de ha ezért valami kitünőbb és szerencsésebben született lénynek érzi magát, akkor nincs igaza, téved; fel kell világosítani tévedéséről, vagyis inkább elejét venni tévedésének, hogy később aztán ne legyen késő kiirtani.

Nincs az a bolondság, a melyből ki ne lehetne gyógyítani egy embert, a ki nem bolond. Csak a hiúságból nem; ezen semmi sem segít, csak a tapasztalat, ha egyáltalán tud valami segíteni; legalább keletkezésekor meg lehet akadályozni a megnövekvését. Ne tévelyedjetek el tehát szép okoskodásokba; hogy bebizonyítsátok a fiatalembernek, hogy ő is olyan ember, mint mások és alá van vetve ugyanazoknak a gyöngeségeknek. Ezt éreztessétek vele, mert különben sohasem fogja tudni. Ez kivételes eset saját szabályaim alól, az az eset, a mikor szándékosan kell kitenni növendékemet mindazoknak az eshetőségeknek, a melyek bebizonyíthatják neki, hogy ő sem okosabb, mint mi. A szemfényvesztővel való kaland ezerféleképen megismétlődik; engedném, hogy a hízelkedők mindenképen kifogjanak rajta; ha hebehurgya emberek berántanák valami hóbortosságba, hagynám, hadd kerüljön veszedelembe, ha játékban csalók támadnának rája, hagynám, hadd tegyék bolonddá;89) engedném, hadd hízelegjenek neki, koppaszszák meg, foszszák ki és mikor alaposan szárazra juttatták és erre elkezdenék gúnyolni, én még köszönetet mondanék nekik az ő jelenlétében azokért a leczkékért, melyeket szivesek voltak adni neki. Az egyedüli kelepczék, melyektől gondosan megóvnám, az udvaronczok kelepczéi. Az egyedüli mesterkedés részemről az volna, hogy osztoznék vele minden veszedelemben, a melybe jutni engedném és mindazokban a sérelmekben, a melyeknek ki volna téve. Csöndben, panasz és szemrehányás nélkül türnék el mindent, sohasem szólva neki róla egy szót sem s biztosak lehettek benne, hogy ezzel a jól megőrzött diszkréczióval mindaz, a mit láttára szenvednék, több benyomást tenne szivére, mint a mit magának kellene szenvedni.

Nem tudom megállni, hogy ki ne emeljem itt azoknak a nevelőknek a hamis méltóságát, a kik, hogy ostoba módon játszhassák a bölcset, lekicsinyítik növendékeiket, mindig úgy bánnak velük, mint gyermekekkel és mindig azon vannak, hogy különbeknek látszassanak náluknál mindabban, a mit tétetnek velük. A helyett, hogy lealáznátok ifjúi bátorságukat, ne sajnáljatok semmi fáradságot, hogy fölemeljétek lelküket; tegyétek őket veletek egyenlőkké, hogy azokká is legyenek és ha még nem tudnak hozzátok fölemelkedni, szálljatok le hozzájuk szégyenkezés nélkül, aggodalmaskodás nélkül. Gondoljatok arra, hogy becsületetek már nem rajtatok múlik, hanem növendéketeken, osztozzatok hibáiban, hogy kijavíthassátok őket, vegyétek magatokra szégyenét, hogy eltörülhessétek; utánozzátok azt a derék rómait, a ki látva, hogy a serege megfut s nem tudja összeszedni, katonái élén szaladt s ezt kiáltotta: Nem futnak, a kapitányukat követik. Becstelen lett ezáltal? Feláldozta dicsőségét s ezzel növelte. A kötelesség ereje, az erény szépsége akaratunk ellenére is magukkal ragadják tetszésünket és felforgatják esztelen előitéleteinket. Ha pofont kapnék azért, hogy teljesítem tisztemet Emil mellett, a helyett, hogy bosszút állnék ezért a pofonért, mindenfelé dicsekedném vele és nem hiszem, hogy volna a világon olyan hitvány ember, a ki ezért nem tisztelne annál jobban.

Nem azt mondom, hogy a növendék ép oly korlátolt értelmet tételezzen fel nevelőjéről, a milyen az övé és ugyanolyan könnyűséget abban, hogy félrevezessék. Ez a vélemény annak a gyermeknek való, a ki nem tud semmit látni, összehasonlítani s az egész világot a maga képére rendezi be és csak azokban bízik, a kik ehhez alkalmazkodnak. De egy Emil korában levő fiatal ember, a ki ezenfelül olyan értelmes, mint ő, nem olyan ostoba, hogy így megtéveszsze magát és nem is volna jó, ha olyan volna. A bizalom, melylyel nevelője iránt viseltetnie kell, egész más természetű, az ész tekintélyén kell alapulnia, az értelem fölényén, azokon az előnyökön, melyeket a fiatal embernek módjában van felismerni és a melyeknek érzi magára való hasznosságát. Hosszú tapasztalat meggyőzte róla, hogy nevelője szereti, hogy ez a nevelő bölcs, felvilágosult ember, a boldogságát akarja s tudja, mi szerezheti meg ezt a boldogságát. Tudnia kell, hogy saját érdekében való, hogy meghallgassa nézeteit. Most már, ha a mester ép úgy meg hagyná magát csalni, mint a tanítvány, akkor elvesztené a jogot arra, hogy alárendelést kívánjon tőle és leczkéztesse. Még kevésbbé szabad a növendéknek föltételezni, hogy a mester szándékosan engedi kelepczébe jutni és hogy tőrt vet együgyűségének. Mit kell tehát tenni, hogy ezt a két alkalmatlanságot egyszerre kikerüljük? Azt, a mi a legjobb és legtermészetesebb: egyszerűnek és igaznak lenni, mint ő, figyelmeztetni őt azokra a veszedelmekre, melyeknek kiteszi magát, világosan, érthetően, de túlzás nélkül, rosszkedv nélkül, pedáns fitogtatás nélkül megmutatni ezeket neki, különösen a nélkül, hogy nézeteidet rendeletek gyanát közölnéd vele mindaddig, a míg azokká nem lesznek és a míg ez a parancsoló hang nem válik föltétlenül szükségessé. Makacskodni fog ez után, a mint nagyon gyakran tenni fogja? Akkor ne mondjatok neki semmit, hagyjátok szabadjára, kövessétek, utánozzátok, még pedig jókedvvel, nyiltan; adjátok át magatokat, mulassatok úgy, mint ő, ha lehet. Ha a következmények nagyon is erősek lesznek, mindig itt lesztek, hogy feltartóztassátok és akkor a fiatal ember, látva előrelátástokat és engedékenységeteket, mennyire meg lesz lepetve az egyik és meghatva a másik által!

Minden hibája megannyi kötelék, a melyet ő maga nyújt nektek, hogy a szükséghez képest feltartsátok. S a mi ebben a nevelő legnagyobb művészetét teszi, az, hogy oly módon intézi az alkalmakat és irányítja a buzdításokat, hogy előre tudja, mikor fog a fiatal ember engedni és mikor fog makacskodni, hogy mindig körülvegye a tapasztalat tanulságaival a nélkül, hogy bármikor is túlságos nagy veszedelmeknek tenné ki.

Figyelmeztessétek hibáira, mielőtt beléjük esnék; ha egyszer beléjük esett, ne vessétek szemére, ezzel csak fellobbantanátok és fellázítanátok önszeretetét. Az olyan leczke, a mely fellázít, nem használ. Nem ismerek ostobábbat, mint ez a szó: úgy-e, megmondtam! A legjobb eszköz arra, hogy megtartsa emlékezetében, a mit mondtak neki, ha úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna. Ellenkezőleg, ha azt látjátok, hogy szégyenkezik, hogy nem hitt neki, töröljétek el gyöngéden ezt a megalázkodást pár jó szóval. Bizonyára szeretettel fog ragaszkodni hozzátok, ha látja, hogy megfeledkeztek magatokról az ő kedvéért és a helyett, hogy még jobban lesújtanátok, megvígasztaljátok. Ha ellenben bánatához még szemrehányásokat is fűztök, meggyűlöl benneteket és szabálylyá teszi rátok nézve, hogy nem hallgat rátok többet, mintegy hogy bebizonyítsa, hogy nincs veletek egy véleményen nézeteitek fontossága dolgában.

Még viszonhatásotok formája is annál hasznosabb okulására lehet, mennél kevésbbé bizalmatlankodik benne. Ha megmondjátok neki, például, hogy ezren mások is elkövetik ugyanezeket a hibákat, ezzel sokra mentek vele; javítjátok azzal, hogy úgy tesztek, mintha csak sajnálnátok, mert arra nézve, a ki többre tartja magát a többi embereknél, ugyancsak kényes kifogás, hogy ezek példájával kell vigasztalnia magát; ez rá nézve annyi, mint elismerése annak, hogy nem tarthat többre számot, mint hogy azok ne legyenek különbek nálánál.

A hibák kora a példázatok kora. Ha megfeddjük a bűnöst idegen álarcz alatt, akkor tanítjuk a nélkül, hogy sértenők és akkor annak az igazságnak révén, melyet magára alkalmaz, megérti, hogy a példázat nem hazugság. Az olyan gyermek, a kit sohasem tévesztettek meg dicséretekkel, nem ért semmit abból a meséből, a melyet föntebb megvizsgáltam, ellenben a hebehurgya, a ki az imént lett áldozata egy hízelgőnek, nagyon jól megérti, hogy a holló ostoba volt. Igy egy tényből egy elvet von le és a tapasztalat, melyet hamar elfelejtett volna, a mese révén bevésődik ítéletébe. Nincs az az erkölcsi ismeret, a melyet meg ne lehetne szerezni a magunk, vagy a mások tapasztalatából. Abban az esetben, mikor ez a tapasztalat veszedelmes, ne szerezze meg az ember maga, hanem vonja le a rá vonatkozó tanulságot a történetből. Ha a próba következmény nélkül való, jó a fiatal embert kitenni neki, aztán a példázat segítségével elvekké alakítani különleges eseteket, melyek előtte ismeretlenek.

Nem értem, mért kellene ezeket az elveket kifejleszteni, sőt kifejezni is. Semmi sem olyan hiábavaló, olyan értelmetlen, mint a morál, a melylyel a legtöbb mesét be szokták befejezni, mintha ez a mese nem volna kifejtve, vagy legalább nem kellene, hogy kifejtve legyen magában a mesében úgy, hogy érthetővé váljék az olvasó számára! Mire való tehát a végéhez függeszteni és ezzel megfosztani az olvasót attól, hogy a maga erejéből találja meg? A tanításra való tehetség abban áll, hogy kellemessé kell tenni a tanítványra nézve a tanulást. Már pedig, hogy kedvére való legyen, nem szabad, hogy a szelleme annyira passziv legyen mindabban, a mit mondtok neki, hogy ne kelljen semmit sem tennie, hogy megérthessen benneteket. A tanító önszeretete mindig kell, hogy tért engedjen a tanítványának, kell, hogy ez azt mondhassa: «Megértem, belehatolok, cselekszem, tanulok.» Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek unalmassá teszik Pantalont az olasz komédiában, az az igyekezete, hogy megértesse a nézőtérrel azokat a laposságokat, melyeket úgyis kelleténél jobban megért mindenki. Én nem mondom, hogy a nevelő ilyen Pantalon legyen, még kevésbbé, hogy író. Mindig meg kell magát értetni, de nem kell mindig mindent megmondani; az, a ki megmond mindent, keveset mond meg, mert végül már nem hallgatnak rá. Mit jelent az a négy verssor, melyet Lafontaine hozzáfűz a felfuvódott békáról szóló meséhez! Attól fél, hogy nem értették meg? Szüksége van rá ennek a nagy festőnek, hogy a tárgyaknak, melyeket lefest, alája írja a nevüket! A helyett, hogy ezzel általánosítaná a tanulságot, különlegessé teszi, bizonyos értelemben a például felhozott esetekre korlátozza és nem engedi, hogy más esetekre is alkalmazzák. Azt szeretném, hogy mielőtt kezébe adnák a fiatal embernek ez utánozhatatlan mester meséit, kitörölnék belőlük mindazokat az összefoglalásokat, melyekben azzal vesződik, hogy megmagyarázza azt, a mit olyan világosan és szellemesen mondott. Ha tanítványotok csak a magyarázat segítségével érti meg a mesét, biztosak lehettek benne, hogy így még kevésbbé fogja megérteni.

Fontos dolog volna még didaktikusabb sorrendet adni ezeknek a meséknek, jobban alkalmazkodót a fiatal ember érzéseinek és elméjének fejlődéséhez. Van-e annál észszerűtlenebb, mint pontosan követni a könyv számszerű sorrendjét, tekintet nélkül akár a szükségre, akár az alkalomra. Először a tücsök, aztán a holló, aztán a béka, aztán a két öszvér stb. Nagyon a szívemen fekszik ez a két öszvér, mert emlékszem, láttam egy pénzügyi pályára nevelt fiút, a kit elbódítottak azzal a hivatással, melyet be kell töltenie, a mint elolvasta ezt a mesét, megtanulta, felmondta, újra felmondta százszor és százszor a nélkül, hogy a legcsekélyebb ellenvetést vonta volna le belőle az ellen a mesterség ellen, a melyre szánták. Nemcsak hogy nem láttam, hogy a gyermekek valaha alaposan alkalmazták volna a meséket, melyeket tanultak, hanem még azt sem láttam, hogy bárki is törődött volna vele, hogy alkalmaztassa velük őket. Ennek az oktatásnak az öröke az erkölcsi tanítás; az anyának és a gyermeknek az igazi czélja azonban az, hogy mulattatni lehessen egy társaságot a mesék reczitálásával; nemkülönben mire felnő a gyermek, egészen elfelejti a meséket, akkor, a mikor nem a reczitálásukról volna szó, hanem felhasználásukról. Még egyszer mondom, csak a felnőtteknek való e mesék tanulmányozása, a mibe most jött az ideje, hogy belefogjon.

Csak messziről mutatok rá, mert nem akarok mindent megmondani, azokra az utakra, melyek eltérnek a jó úttól, hogy megtanulják őket kerülni. Azt hiszem, ha azon az úton jár, a melyet én megjelöltem, a növendéketek meg fogja szeretni a lehető legolcsóbb áron az emberismeretet és az önismeretet, hogy képessé teszítek őt szemlélni a szerencse játékait a nélkül, hogy irigyelné kegyenczeit és beérni önmagával a nélkül, hogy bölcsebbnek tartaná magát másoknál. Megkezdtétek őt szereplővé tenni, hogy szemlélővé tegyétek; be kell a dolgot fejezni, mert a nézőtérről olyanoknak látjuk a dolgokat, a milyeneknek feltűnnek, a színpadról pedig olyanoknak, a milyenek. Hogy az egészet átfoghassa az ember, a megfelelő szempontra kell helyezkedni; közelebb kell lépni, hogy lássuk a részleteket. De mi czímen elegyedjen bele egy fiatal ember a világ dolgaiba? Mi joga van arra, hogy beavattassék ezekbe a sötét rejtelmekbe? Kora érdekeit az élvezet cselszövényei korlátozzák, egyelőre csak önmagáról rendelkezik s ez annyi, mintha semmiről sem rendelkeznék. Az ember a legolcsóbb árúczikk és a mi fontos tulajdonjogaink között, a személyünk fölötti tulajdonjog mindig a legcsekélyebb valamennyi között.

Ha látom, hogy a legnagyobb tevékenység korában a fiatalembereket a merőben spekulativ tanulmányokra korlátozzák és hogy azután a legkisebb tapasztalat nélkül hirtelen belevetik őket a világba és a közügyekbe, azt találom, hogy az ész ellen ép úgy vétenek, mint a természet ellen és ezért nem lepődöm meg azon, hogy oly kevés ember tudja magát hogy viselni. Micsoda furcsa észjárás alapján tanítanak engem annyi haszontalan dologra, mikor a cselekvés művészetét nem veszik semmibe? Azt képzelik, hogy a társadalom számára nevelnek minket és úgy tanítanak minket, mintha mindegyikünk czellájában, magányos gondolkozással töltené életét vagy mintha levegőben lógó tárgyakról tárgyalna közömbös emberekkel. Azt hiszitek, megtanítjátok élni az embereket, ha rátanítjátok őket testük bizonyos elforgatására és bizonyos szóbeli formulákra, melyek nem jelentenek semmit. Én is megtanítottam élni Emilemet, mert megtanítottam, hogy éljen a maga erejéből és a mi még több, megkeresse a kenyerét. Ez azonban nem elég. Hogy a világban éljünk, tudni kell az emberekkel bánni, ismerni kell az eszközöket, melyek befolyást szereznek rájuk, számolni kell a magánérdek hatásával és visszahatásával a polgári társadalomban és oly jól kell tudni előre látni az eseményeket, hogy az ember ritkán csalódjék várakozásaiban, vagy hogy legalább mindig a legjobb eszközöket használja a sikerre. A törvények nem engedik meg a fiatal embereknek, hogy maguk intézzék a dolgaikat és rendelkezzenek saját javukról, de mire volnának jók nekik ezek a rendszabályok, ha az előírt korig nem szerezhetnének semmi tapasztalatot? Nem nyernének azzal semmit, hogy várnak és huszonöt éves korukban ép oly ujonczok volnának, mint tizenöt éves korukban. Kétségkívül meg kell akadályozni, hogy egy fiatalember, a kit elvakít a tudatlansága vagy megtévesztenek a szenvedélyei, ne tegyen kárt önmagának, de minden korban meg van engedve jótékonynak lenni, minden korban lehet egy bölcs ember irányítása mellett védeni a szerencsétleneket, a kiknek csak támaszra van szükségük.

A dajkák, az anyák azokért a gondoskodásokért ragaszkodnak a gyermekekhez, a melyeket tanusítanak irántuk; a szocziális erények gyakorlata gyökeresíti meg a szívek mélyén a humanitás szeretetét; azzal válik az ember jóvá, hogy jót tesz, ennél biztosabb gyakorlatot nem tudok. Foglaljátok el növendéketeket minden jó cselekedettel, a mely a módjában van; legyen a szűkölködők érdeke mindig az ő érdeke, ne csak erszényével támogassa őket, hanem a gondoskodásával is, legyen szolgálatukra, fogja pártjukat, szentelje nekik személyét és idejét, váljék ügyvivőjükké; egész életében nem fog ennél nemesebb hivatást betölteni. Hány elnyomott kapna igazságot, a kiket sohasem hallgattak meg, ha ő azzal a rettenthetetlen szilárdsággal követeli, melyet az erény gyakorlása ad meg, ha belehatol a nagyurak és gazdagok kapuin, ha, mikor kell, egész a trón zsámolyáig megy, hogy meghallgattassa a balsorstól sujtottak hangját, a kik előtt nyomorúságuk elzár minden bejárást és a kik a miatt a félelem miatt, hogy büntetést kapnak azokért a bajokért, melyeket mások okoznak nekik, még panaszkodni sem mernek!

Csináljunk tehát Emilből kóborló lovagot, igazságtalanságok megtorlóját, paladint! Avatkozzék bele a közügyekbe, adja a bölcset és a törvények védelmezőjét a nagy urak előtt, a hivatalnokok előtt, a fejedelem előtt, legyen közbenjáró a biráknál és ügyvéd a biróságoknál! Minderről nem tudok semmit. A fecsegő és nevetséges nevek nem változtatnak semmit a dolgok természetén. Emil meg fog tenni mindent, a mi hasznos és jó lehet. Ennél többet nem fog tenni semmit, tudja, hogy semmi sem lehet hasznos és jó a számára, a mi nem illik korához. Tudja, hogy első kötelessége az önmaga iránti kötelesség, hogy a fiatalembereknek bizalmatlankodniok kell önmagukban, körültekintőknek kell lenniök magukviseletében, tiszteletteljeseknek náluknál idősebb emberekkel szemben, tartózkodóknak és diszkréteknek a tartalom nélküli beszédben, szerényeknek közömbös dolgokban, de elszántaknak a jóltevésben és bátraknak az igazság kimondásában. Ilyenek voltak azok a hírneves rómaiak, a kik mielőtt hozzájuthattak a közéleti tisztekhez, azzal töltötték ifjúságukat, hogy üldözték a bűnt és védelmezték az ártatlanságot, semmi más érdekből, mint hogy tanuljanak az igazság szolgálása és a jó erkölcsök védelmezése által.

Emil nem szereti sem a lármát, sem a czivakodást, nemcsak az emberek között, hanem az állatok között sem.90) Sohasem ingerelt egymás ellen marakodásra két kutyát; sohasem hajszoltatta a macskát kutyával. Ez a békés szellem nevelésének eredménye, a mely nem melengette benne az önszeretetet és az önmagáról való túlmagas véleményt s eltérítette attól, hogy az uralkodásban és a más bajában keresse élvezetét. Szenved, ha mást szenvedni lát; ez természetes érzés. A fiatalember attól lesz durvává és azért telik benne gyönyörűsége, hogy egy érző lényt szenvedni lát, ha a hiúsága olyan színben tünteti fel, mintha bölcsesége vagy felsőbbsége révén mentes volna ugyanezek alól a szenvedések alól. A kit megóvtak ettől a gondolkodásmódtól, nem tud beleesni a bűnbe, mely ennek műve. Emil tehát szereti a békét. A boldogság képe kedves neki és ha hozzá tud járulni előidézéséhez, ez neki újabb eszköz arra, hogy részesedjék benne. Nem azt tételeztem föl, hogy a szerencsétlenek láttára csak azt a meddő és kegyetlen szánalmat érzi irántuk, a mely beéri azzal, hogy panaszkodik azokról a bajokról, a melyeket gyógyítani is tudna. Tevékeny jótékonysága hamar megadja neki azt a felvilágosodást, a melyet keményebb szívvel nem szerezhetett volna meg, vagy a melyet csak jóval később szerezhetett volna meg. Ha viszályt lát uralkodni pajtásai között, igyekszik őket kibékíteni, ha balsorstól sújtottakat lát, megtudakolja szenvedéseik okát, ha lát két embert, a kik gyűlölik egymást, meg akarja tudni ellenségeskedésük okát, ha azt látja, hogy az elnyomott nyög a hatalmas és a gazdag zaklatásai miatt, megkeresi, milyen mesterkedésekkel leplezik el magukat ezek a zaklatások és abból az érdeklődésből folyólag, melyet minden szerencsétlen iránt érez, a bajaik megszüntetésére vezető eszközök sohasem közömbösek neki. Mit kell tehát tennünk, hogy ezeknek a hajlamoknak a szónak megfelelő módon hasznát vegyük? Szabályozzuk gondoskodásait és ismereteit és arra használjuk buzgalmát, hogy ezeket fokozzuk.

Váltig csak azt mondom magamban újra meg újra: oktassátok a fiatalembereket inkább tettekkel, mint beszéddel s ne tanuljanak könyvből semmit, a mire megtaníthatja őket a tapasztalás. Mily furcsaság, gyakorolni őket a semmitmondó beszédben, azt hinni, hogy megéreztetik velük egy kollégium padjain a szenvedély nyelvének erélyét és a meggyőzés erejének egész hatalmát, ha nem áll érdekükben valakit meggyőzni! A rhetorika minden szabálya csak merő szóbeszéd annak, a ki nem érzi hasznára válónak a használatát. Mit ér, ha a tanuló tudja, hogy beszélte rá Hannibal katonáit az Alpeseken való átkelésre? Ha ezen nagyszerű szónoklatok helyett megmondanátok neki, mivel birhatja rá az elüljáróját, hogy neki szabadságot engedjen, biztosak lehettek benne, figyelmesebb lesz szabályaitokra.

Ha rhetorikára akarnék tanítani egy fiatalembert, a kinek minden szenvedélye ki volna már fejlődve, szüntelenül olyan dolgokat mutatnék neki, melyek arra valók, hogy kedvezzenek szenvedélyeinek és vele együtt vizsgálnám, mily beszéddel kell élni a többi emberekkel szemben, hogy rábírja őket, hogy kedvezzenek vágyainak. Emilem azonban nincs ilyen, a szónoki művészetnek kedvező helyzetben; csaknem teljesen a fizikai szükségletekre lévén szorítva, kevesebb szüksége van másokra, mint másoknak ő rá és nem lévén semmi kérni valója tőlük a maga számára, a mire rá akarja őket beszélni, az nem érinti eléggé arra, hogy szerfölött felindítsa. Ebből az következik, hogy általában véve egyszerű és kevéssé virágos lesz a nyelve. Rendszerint egyenesen szól és csupán csak azért, hogy megértsék. Kevéssé szentencziózus, mert nem tanulta meg eszméit általánosítani; kevés a szóképe, mert ritkán szenvedélyes.

Azért még nem flegmatikus és hideg; már koránál, erkölcseinél, ízlésénél fogva sem lehet az; az ifjúság tüzében az élesztő szellemek, visszatartva vérében, melegséget visznek bele fiatal szívébe, a mely csillog a tekintetében, melyet megérezni beszédében, látni tetteiben. Nyelve hangsúlyt és néha hevességet kap. A nemes érzés, a mely lelkesíti, erőt és emelkedettséget ad neki; áthatva az emberiség gyöngéd szeretetétől, beszédébe is átviszi lelke felindulásait, nagylelkű nyiltságában van valami megigézőbb, mint a többiek mesterkélt ékesszólásában, vagyis jobban mondva, csak ő igazán ékesszóló, mert csak ki kell mutatnia, a mit érez, ha ezt közölni akarja azokkal, a kik hallgatják.

Mennél inkább azt gondolom, mennél inkább úgy találom, hogy ha így működésbe hozzuk a jótékonyságot és jó vagy rossz sikereinkből következtetéseket vonunk okaira, kevés hasznos ismeret van, a melyet ne lehetne egy fiatalember lelkében művelni. Mindazon az igazi tudáson kívül, a melyet meg lehet szerezni a kollégiumokban, Emil még egy sokkal fontosabb tudományt fog elsajátítani: ezen szerzeményeinek az életre való alkalmazását. Nem lehetséges, hogy mikor annyira érdeklődik embertársai iránt, meg ne tanulja idején mérlegelni és megbecsülni cselekvéseiket, kedvteléseiket, élvezeteiket és általában igazabban értékelni azt, a mi hozzájárulhat az emberek boldogságához vagy árthat neki, mint azok, a kik nem érdeklődvén semmi iránt, sohasem tesznek semmit másért. A kik mindig csak a saját dolgukkal törődnek, nagyon is szenvedélyesen igyekeznek egészségesen megitélni a dolgokat. Mindent önmagukra vonatkoztatnak s a jó és rossz fogalmait csupán saját érdekük szerint mérik meg, eltöltik szellemüket ezer nevetséges előitélettel és mindabban, a mi csak legkevésbbé érinti is az ő előnyüket, azonnal az egész világegyetem összeomlását látják.

Terjeszszük ki az önszeretetet a többi lényekre s ekkor erénynyé alakítjuk át s nincs az az emberi szív, a melyben ez az erény ne vert volna gyökeret. Mennél kevésbbé vonatkozik ránk magunkra gondoskodásaink tárgya, annál kevésbbé félelmetes a magánérdek illuziója, mennél inkább általánosítjuk azt az érdeket, annál méltányosabbá válik és az emberi nem iránti szeretet nem egyéb bennünk, mint az igazság szeretete. Kívánjuk tehát, hogy Emil szeresse az igazságot, kívánjuk, hogy ismerje is, tartsuk mindig távol önmagától az ügyekben. Mennél jobban lesz igyekezete mások boldogságának szentelve, annál felvilágosultabb és okosabb lesz s annál kevésbbé fog csalódni abban, a mi jó és rossz, de ne tűrjünk benne soha vak előnybenrészesítést, a mely egyedül személyi tekintetekre vagy igazságtalan előfeltételekre van alapítva. És miért ártana az egyiknek a másiknak tett szolgálat? Kevés fontossága van rá nézve annak, a kinek nagyobb boldogság jut osztályrészeül, föltéve, hogy ő hozzájárul az összesek mennél nagyobb boldogságához; ez a bölcsnek első érdeke, a magánérdek után; mert mindenki a maga fajának része, nem pedig egy másik egyéné.

Hogy a könyörületességet ne engedjük gyöngeséggé fajulni, általánosítani kell és kiterjeszteni az egész emberi nemre. Akkor csak annyiban adjuk magunkat neki, a mennyiben összhangban áll az igazsággal, mert minden erény közül az igazságosság az, a mely a legtöbbel járul az emberek közjavához. Okosságból, önmagunk iránti szeretetből kell könyörületességet tanusítani bajunk iránt még jobban, mint szomszédunk iránt; a gonosz iránti könyörületesség igen nagy kegyetlenség az emberek iránt.

Egyébiránt nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindezek az eszközök, melyek segítségével én itt kivetem növendékemet önmagából, azért mégis közvetlen vonatkozással bírnak reá, mert nemcsak hogy belső gyönyör származik belőlük, hanem mert a mikor jótékonynyá teszem a többiek hasznára, saját okulásán is dolgozom.

Előbb megadtam az eszközöket és most megmutatom a hatásukat. Mily nagy szempontokat látok sorakozni lassanként fejében! Mily fenséges érzések fojtják el szívében a kis szenvedélyek csiráit! Mily szabatossága az itelő képességnek, mily biztonsága az észnek alakul ki benne szemem láttára kiművelt hajlamaiból, a tapasztalatból, a mely központosítja egy nagy lélek óhajtásait a lehetőségek szűk kereteiben és eléri, hogy egy a többiek fölött álló ember, nem tudva ezeket fölemelni a maga színvonalához, le tudjon szállni az ő színvonalukhoz! A helyesnek igazi elvei, a szépnek valódi mintái, az élő lények minden erkölcsi viszonya, a rend minden eszméje belevésődnek értelmébe; látja minden dolognak a helyét és az okot, a mely ebből eltávolítja, látja azt, a mi tehetné a jót és azt, a mi megakadályozza. A nélkül, hogy tapasztalta volna az emberi szenvedélyeket, ismeri káprázataikat és játékukat.

Előre haladok, elragadtatva a dolgok erejétől, de a nélkül, hogy ezzel ránehezedjek az olvasók ítéletére. Már rég a chimerák országában látnak engem; én pedig mindig az előitéletek országában látom őket. A mikor olyan erősen eltávolodom a köznapi véleményektől, szüntelenül jelen vannak szellememben: vizsgálom őket, elmélkedem róluk, nem azért, hogy kövessem vagy kerüljem őket, hanem hogy mérlegeljem őket az okoskodás mérlegén. Valahányszor kényszerülök eltávolodni tőlük, a tapasztalattól vezettetve, előre kimondottnak tartom, hogy nem fognak utánozni; tudom, hogy el vannak szánva csak azt képzelni lehetségesnek, a mit látnak s azt a fiatalembert, a kit én rajzolok, képzeletbeli és fantasztikus lénynek fogják fel, mert különbözik azoktól, a kikkel összehasonlítják; nem gondolnak arra, hogy kell is különböznie, miután egész másképen nevelkedett, egészen ellenkező érzések hatnak rá, egészen más oktatásban részesült, mint ők s így sokkal meglepőbb volna, ha hasonlítana hozzájuk, mint ha olyan, a milyennek én képzelem. Ő nem az emberek embere, hanem a természet embere. Nyilvánvaló tehát, hogy nagyon különösnek kell előttük feltünnie.

Mikor ebbe a műbe belefogtam, nem tételeztem fel semmi olyat, a mit ne figyelhetett volna meg mindenki úgy, mint én, mert van egy pont, t. i. az ember születése, a melyből mind egyformán indulunk ki; de mennél előbbre haladunk, én, hogy kiműveljem a természetet, ti pedig, hogy elaljasítsátok, annál jobban eltávolodunk egymástól. Az én növendékem hat éves korában kevéssé különbözik a tietektől, mert nektek még nem volt időtök eltorzítani a növendéketeket; most nincs bennük semmi hasonlóság és a felnőtt ember kora, melyhez közeledik, tökéletesen különböző formában kell hogy mutassa, hacsak el nem vesztegetem minden fáradozásomat. A szerzett dolgok mennyisége talán elég egyforma mindkét részről, de a szerzett dolgok nem hasonlítanak egymáshoz. Csodálkoztok, hogy az egyikben fenkölt érzéseket találtok, a melyeknek a legcsekélyebb csirája sincs meg másokban, de vegyétek tekintetbe azt is, hogy ezek már mind kész filozófusok és theológusok, mielőtt Emil csak tudná is, mi a filozófia és mielőtt csak beszélni is hallott volna Istenről.

Ha tehát azt mondják nekem: Abból, a mit elképzelt, nem létezik semmi; a fiatalemberek nem így vannak alkotva, ilyen vagy olyan szenvedélyük van; ezt vagy azt teszik, – ez olyan, mintha tagadnák, hogy a körtefa nagy fa lehet, mert kertjeinkben csak mint cserjét látjuk.

Arra kérem ezeket a birákat, a kik olyan készek a birálatra, fontolják meg, hogy a mit itt mondanak, azt én ép oly jól tudom, mint ők, hogy én valószínüleg hosszasabban gondolkoztam róla és hogy nem lévén semmi érdekem, hogy imponálni akarjak nekik, jogom van azt követelni, hogy legalább annak megkeresésére ne sajnálják az időt, hogy miben tévedek. Vizsgálják meg az ember szervezetét, kísérjék figyelemmel a szív első rezdüléseit az egyik vagy a másik helyzetben, hogy meglássák, mennyire különbözhetik az egyik egyén a másiktól a nevelés ereje által, továbbá hasonlítsák össze az én nevelésemet az eredményekkel, melyeket én tulajdonítok neki és mondják meg, miben okoskodtam rosszul. Ekkor nem lenne semmi felelni valóm.

A mi még határozottabbá tesz véleményemben és azt hiszem megbocsáthatóbbá is teszi határozottságomat, ez az, hogy nemcsak nem merülök el a részletező szellemben, hanem lehetőleg keveset adok az okoskodásra s csak a megfigyelésben bízom. Nem arra támaszkodom, a mit képzeltem, hanem arra, a mit láttam. Igaz, hogy tapasztalataimat nem zártam be egy város falainak keretébe, sem az emberek egy bizonyos osztályába, hanem miután jól összehasonlítottam annyiféle néposztályt és népet, a mennyit csak láthattam egy megfigyeléssel töltött élet alatt, mint mesterkéltet elhárítottam azt, a mi az egyik népé, de a másiké nem, az egyik társadalmi helyzeté s a másiké nem s tagadhatatlanul az emberre tartozónak csak azt tekintettem, a mi közös mindenkivel, bármely életkorban, bármely rangban és bármely nemzetben a világon.

Ha aztán e szerint a módszer szerint elkisértek gyermekkorától fogva egy fiatal embert, a ki még nem nyert határozott formát és a ki a lehető legkevésbbé függ mások tekintélyétől és véleményétől, – mit gondoltok, kihez fog jobban hasonlítani: az én növendékemhez-e vagy a tiétekhez? Nekem úgy tetszik, ezt a kérdést kell megoldani, hogy megtudjuk, eltévelyedtem-e.

Az ember nem kezd egykönnyen gondolkozni, de a mint elkezdett, nem is hagyja abba. A ki egyszer gondolkozott, gondolkozni fog mindig és az egyszer elmélkedésben gyakorolt értelem nem bír többé nyugalomban maradni. Azt lehetne tehát gondolni, hogy én vagy nagyon is keveset, vagy nagyon is sokat teszek, hogy az emberi szellem természeténél fogva nem oly kész a megnyilatkozásra és hogy miután olyan képességeket adtam neki, a melyek nincsenek meg benne, nagyon is sokáig tartom bezárva az eszmék egy oly körében, melyből ki kellene lépnie.

De fontoljátok meg első sorban, hogy mikor ki akarjuk alakítani a természet emberét, azért még nem arról van szó, hogy vadembert csináljunk belőle és száműzzük az erdő mélyébe, hanem hogy bezárva a társadalom forgatagába, elegendő, ha nem engedi magát elragadtatni sem az emberek szenvedélyei, sem előitéleteik által, hogy saját szemeivel lásson, hogy saját szívével érezzen, hogy semmiféle tekintély ne kormányozza, csak a saját elméje. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy azoknak a tárgyaknak a sokasága, melyek érintik, a gyakori érzések, melyek hatnak rá, a valódi szükségleteinek megszerzésére való különböző eszközök sok olyan eszmét kell hogy adjanak neki, a melyek soha nem lettek volna meg benne, vagy a melyeket lassabban szerzett volna meg. A szellem természetes fejlődése csak siettetve van, de nem felforgatva. Ugyanaz az ember, a kinek butának kellene maradnia az erdőkben, okos és értelmes emberré válhatik a városban, ha csak egyszerű szemlélő volna ott. Semmi sem alkalmasabb valakit bölcscsé tenni, mint azok a bolondságok, melyeket lát, de nem vesz bennük részt; még az is, a ki részt vesz bennük, okul rajtuk, föltéve, hogy nem téteti magát bolonddá és nem viszi beléjük azoknak a tévedését, a kik elkövetik őket.

Fontoljátok meg azt is, hogy képességeink által korlátozva lévén az érzékelhető tárgyakra, csaknem semmiféle hatályt nem engedünk a filozófia elvont fogalmainak és a merőben intellektuális eszméknek. Hogy ezeket elérjük, ahhoz vagy le kellene rázni magunkról a testünket, a melyhez oly erősen hozzá vagyunk fűzve, vagy tárgyról-tárgyra fokozatosan és lassan kellene haladnunk vagy végül hirtelen és csaknem egy ugrással kellene átugratnunk a közbeeső közt, egy olyan óriás-lépéssel, melyre a gyermekkor nem képes és a melyhez a felnőtt embereknek is egy sereg külön az ő számukra készült lépcsőre van szükségük. Az első elvont eszme az első ilyen lépcső, de én bizony alig tudom belátni, hogyan gondolják megszerkeszthetőnek.

A felfoghatatlan tény, a mely átölel mindent, a mely mozgatja a világot és a lények egész rendszerét formálja, sem szemeinkkel nem látható, sem kezünkkel nem tapintható; rejtve marad minden érzékünk számára: a mű látható, a munkása elrejtőzik. Nem kicsi dolog felismerni létezését és mikor eljutottunk idáig, mikor azt kérdezzük: milyen? hol van? a szellemünk összezavarodik, eltéved és nem tudunk többé mit gondolni.

Locke azt akarja, hogy kezdjük a szellemek tanulmányozásán és azután térjünk át a testekére. Ez a babona, az előitéletek, a tévedés módszere, nem pedig az észé, sem a jól elrendezett természeté; ez annyi, mint bekötni a szemünket, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell hogy tanultuk légyen a testeket, hogy valódi fogalmat alkothassunk a szellemekről és hogy gyaníthassuk létezésüket. Az ellenkező sorrend csak arra való, hogy meghonosítsa a materializmust.

Mivel érzékeink ismereteinknek első eszközei, a testi és érzékelhető tények az egyedüliek, melyekről közvetlen fogalmunk van. Ennek a szónak: szellem, nincs semmi értelme arra nézve, a ki nem filozofált. A szellem csak test a nép és a gyermekek szemében. Avagy nem olyan szellemeket képzelnek-e, melyek kiáltoznak, beszélnek, ütnek, lármát csinálnak? Már pedig azt meg fogja vallani mindenki, hogy az olyan szellemek, melyeknek karjuk és nyelvük van, nagyon hasonlítanak a testekhez. Ezért alkottak maguknak az összes népek, a zsidókat sem véve ki, testi isteneket. Mi magunk ilyen kifejezéseinkkel: Szent Lélek, Szentháromság, nagyobbára annak rendje és módja szerint való anthropomorphiták vagyunk. Megvallom, arra tanítanak, hogy azt mondjuk, Isten mindenütt jelen van; de azt is hiszszük, hogy a levegő is mindenütt jelen van, legalább a mi légkörünkben és a szellem szó eredete szerint maga is annyit jelent, mint lélekzet, szellő. Ha egyszer hozzászoktatják az embereket, hogy olyan szavakat mondjanak, melyeket nem értenek meg, ezután már könnyű azt mondatni velük, a mit akarunk.

A mi más testekre kiható cselekvésünk érzése kezdetben azt kellett, hogy elhitesse velünk, hogy ha ezek a testek hatnak ránk, ez hasonló módon történik, mint a hogy mi hatunk rájuk. Igy az ember azon kezdte, hogy lélekkel ruházott fel minden tényt, melynek hatását érezte. Kevésbbé erősnek érezve magát, mint ezeknek a lényeknek nagyobb része, nem tudva felismerni hatalmuk korlátait, korlátlannak képzelte és istent csinált belőlük, mihelyest testtel ruházta fel őket. A legrégibb korok folyamán az emberek, megrémülve mindentől nem láttak a természetben semmit holtnak. Az anyag fogalma nem kevésbé lassan alakult ki bennük, mint a szellemé, mivel az előbbi fogalma maga is absztrakczió. Így töltötték be a világegyetemet érzékelhető istenekkel. A csillagok, a szelek, a hegyek, a folyamok, a fák, a városok, még a házak is mind külön lélekkel, istennel, élettel birtak. Lábán torzképei, a vademberek bálványai, a négerek fetisei, mind a természet és az emberek művei, voltak a halandók első istenségei; a polytheismus volt első vallásuk és a bálványimádás első istentiszteletük. Csak akkor birtak egy egyetlen Istent elismerni, mikor mind jobban általánosítva eszméiket, képesek lettek visszamenni egy kezdő okig és értelmet adni a substantia szónak, a mely alapjában véve a legnagyobb abstractió. Tehát minden gyermek, a ki hisz Istenben, szükségszerűen bálványimádó vagy legalább is anthropomorphita és ha egyszer a képzelet látta Istent, nagyon ritka dolog, hogy az értelem felfogja. Ime, épen ez a tévedés, a melyre a Locke sorrendje vezet.

Eljutva, nem tudom, mikép, a substantia elvont fogalmáig, láthatni, hogy ha meg akarunk engedni egy egyedüli substantiát, egymással összeférhetetlen tulajdonságokat kell neki tulajdonítanunk, a melyek kölcsönösen kizárják egymást, mint pl. a gondolat és a kiterjedés, a melyek egyike lényege szerint osztható, másika pedig kizár minden oszthatóságot. Máskülönben felfoghatjuk, hogy a gondolat, vagy ha jobban tetszik, az érzés eredeti tulajdonság és elválaszthatatlan a substantiától, a melyhez tartozik s hogy ugyanígy áll a dolog a kiterjedésnek substantiájához való viszonyát illetőleg. Ebből az következik, hogy azok a lények, melyek a tulajdonságok egyikét elvesztik, elvesztik a substantiát is, a melyhez ez tartozik, hogy következőleg a halál csak a substantiák elválasztódása és hogy azok a lények, a melyekben ez a két tulajdonság egyesítve van, abból a két substantiából vannak összetéve, a melyekhez ez a két tulajdonság tartozik.

Már most fontoljátok meg, hogy milyen távolság marad még a két substantia és az isteni természet fogalma között; lelkünkre-testünkre való kihatásának és Istennek az összes lényekre való kihatásának érthetetlen eszméje között. A teremtés, a megsemmisülés, a mindenütt jelenvalóság, az örökkévalóság, mindenhatóság, az isteni attributumok eszméi, mindezek az eszmék, melyeket csak igen kevés ember tud olyan zavarosnak és homályosnak látni, mint a milyenek és a melyekben nincs semmi homályos a nép szemében, mert ez nem ért meg belőlük semmit, – hogy nyilvánulhatnának egész erejükben, vagyis egész homályosságukban az olyan fiatal szellemek előtt, a kik még az érzékek első műveleteivel vannak elfoglalva és csak azt értik meg, a mit meg tudnak érinteni? Hiába vannak a végtelen mélységei megnyilva körülöttünk, a gyermek nem tud megrémülni tőlük, gyönge szemei nem tudnak behatolni mélységébe A gyermeknek minden végtelen, nem tud korlátot vetni semminek, nem mintha nagyon hosszú volna a mértéke, hanem mert rövid az értelme. Sőt én azt figyeltem meg, hogy a gyermekek a végtelent inkább az előttük ismeretes méreteken innen vetik, mint rajtuk túl. Egy végtelen teret inkább fognak lábukkal megbecsülni, mint szemükkel; számukra nem annál terjed ki messzebbre, mint a mennyire látni tudnak, hanem annál, a mennyire menni tudnak. Ha Isten hatalmáról beszélnek nekik, úgy fogják vélni, csaknem olyan hatalmas, mint az apjuk. Ismeretük lévén rájuk nézve a lehetőségek mértéke, minden dologban kisebbnek itélik azt, a miről beszélnek nekik, mint azt, a mit tudnak. Ilyenek a a tudatlanság és a gyönge szellem természetes itéletei. Ajax félt volna megmérkőzni Achillesszel, ellenben Jupitert harczra hivta ki, mert Achillest ismerte, Jupitert pedig nem ismerte. Egy svájczi paraszt, a ki a világ leggazdagabb emberének tartotta magát és a kinek próbálták megmagyarázni, mi a király, büszkén kérdezte, lehet-e a királynak száz tehene a hegyen?

Előre látom, mennyire meg lesznek lepetve olvasóim, ha azt látják, hogy növendékem első korát a nélkül kisérem végig, hogy a vallásról beszélnék neki. Tizenöt éves korában nem tudta, van-e lelke és talán még tizennyolcz éves korában sincs meg az ideje, hogy megtudja, mert ha kelleténél hamarabb tudja meg, abban a veszedelemben forog, hogy sohase fogja tudni.

Ha le kellene festenem a boszantó butaságot, akkor lefesteném a pedánst, a mint a katekizmust tanítja a gyermekeknek; ha ezt a gyermeket bolond gyermekké akarnám tenni, arra kényszeríteném, hogy magyarázza meg, mit mond, mikor a katekizmust felmondja. Azt fogják ellenem vetni, hogy a kereszténység dogmáinak nagyobb része misztérium lévén, megvárni, míg az emberi szellem képes lesz felfogásukra, nem annyit jelent, mint megvárni, míg a gyermekből ember lesz, hanem megvárni, míg az ember nincs többé. Erre én először is azt felelem, hogy vannak misztériumok, melyeket nemcsak lehetetlen az embernek fölérni észszel, hanem hinni is és hogy nem látom be, mit nyernek vele, ha ezekre megtanítják a gyermekeket, ha csak nem akarják őket idejekorán megtanítani hazudni. Sőt mi több, azt mondom, ahhoz, hogy megengedjük ezeket a misztériumokat, legalább azt kell megérteni, hogy felfoghatatlanok; a gyermek pedig még ennek felfogására sem képes. Annak a kornak számára, a mikor minden misztérium, nincsenek kimondott misztériumok.

Hinni kell Istenben, hogy üdvözűljünk. Ennek a dogmának a félreértése a szülőoka a heves türelmetlenségnek és oka mindazoknak a hiábavaló tanításoknak, melyek halálos csapást mérnek az emberi észre, hozzászoktatva, hogy beérje a szavakkal. Kétségkívül nem szabad egy pillanatot sem elveszteni az örök üdvösség kiérdemlésére, de ha eléréséhez elég ismételni bizonyos szavakat, akkor nem látom be, mért ne népesíthetnők be az eget seregélyekkel és szarkákkal ép úgy, mint gyermekekkel.

A hit kötelezettsége föltételezi a lehetőséget. A filozofusnak, a ki nem hisz, nincs igaza, mert rosszul használja fel az észt, melyet kiművelt és a mely képes megérteni az igazságokat, melyeket elutasít. De a gyermek, a ki vallja a keresztény hitet, vajjon mit hisz? Azt, a mit fölér észszel és oly kevéssé érti meg, a mit mondatnak vele, hogy ha az ellenkezőjét mondjátok neki, azt is ép oly könnyen el fogja sajátítani. A gyermekek és sok ember hite is csak geografiai dolog. Vajjon jutalmat fognak-e kapni azért, mert nem Mekkában, hanem Rómában születtek? Az egyiknek azt mondják, hogy Mohammed az Isten prófétája és ő utána mondja, hogy Mohammed az Isten prófétája; a másiknak azt mondják, hogy Mohammed csaló és ő utána mondja, hogy Mohammed csaló. Mindegyikük azt mondta volna, a mit a másik mond, ha áthelyeznék őket. Lehet-e kiindulni két ennyire hasonló dispositióból, hogy az egyiket a paradicsomba küldjük, a másikat a pokolba? Ha a gyermek azt mondja, hogy hisz Istenben, akkor nem Istenben hisz, hanem Péterben vagy Jakabban, a ki azt mondja neki, hogy van valami olyan dolog, a mit Istennek hívnak és Euripides módjára hisz:

Mi azt állítjuk, hogy egyetlen az ész kora előtt meghalt gyermek sem lesz megfosztva az örök boldogságtól: a katholikusok ugyanazt hiszik mindazokról a gyermekekről, a kik részesültek a keresztségben, habár nem hallottak is Istenről. Van tehát eset, a mikor az ember üdvözülhet a nélkül, hogy hitt volna Istenben és ezeknek az eseteknek van helyük akár a gyermekkorban, akár a tébolyodottságban, mikor az emberi szellem képtelen az Istenség felismeréséhez szükséges műveletekre. Az egész különbség, melyet itt köztetek és magam között találok, az, hogy ti azt állítjátok, hogy a gyermekekben ez a képesség megvan már hét éves korukban, én pedig csak tizenöt éves korukban tulajdonítom nekik. Akár igazam van, akár nincs, itt nem hitczikkelyről van szó, hanem egyszerű természetrajzi megfigyelésről.

Ugyanennél az elvnél fogva nyilvánvaló, hogy az az ember, a ki öregkoráig eljutott a nélkül, hogy hinne Istenben, ezért nem lesz megfosztva az örök életben való részvételtől, ha vaksága nem volt szándékos. És én azt mondom, hogy nem mindig szándékos. Azt meg fogjátok engedni az őrültekre vonatkozólag, a kiket betegség foszt meg szellemi képességeiktől, de nem emberi mivoltuktól s következőleg a teremtőjük jótéteményeire való jogaiktól sem. Miért ne engedjük meg tehát azokra nézve is, a kik elkülönítve minden társadalomtól, gyermekkoruktól fogva, tökéletesen vad életet éltek, megfosztva azoktól az ismeretektől, melyeket csak az emberekkel való érintkezésben szerezhetni meg?92) Mert nyilvánvalóan lehetetlenség, hogy az ilyen vadember valaha is fölemelhesse elméjét az igazi Isten ismeretéig. Az ész azt mondja nekünk, hogy az ember csak az akaratával elkövetett hibákért büntethető és hogy a leküzdhetetlen tudatlanság nem tudható be neki bűnül. Ebből az következik, hogy az örök igazság szine előtt minden ember, a ki hinne, ha megvolnának az arravaló ismeretei, hivőnek tekintetik és hogy csak azok a hitetlenek büntettetnek meg, a kiknek szíve elzárkózik az igazság elől.

Óvakodjunk azoknak hirdetni az igazságot, a kik nem birják megérteni, mert ez annyi, mint a tévedést tenni helyébe. Jobb volna semilyen fogalommal sem bírni az Istenség eszméjéről, mintsem hogy alacsony, fantasztikus, igazságtalan, hozzá méltatlan fogalmaink legyenek róla: kisebb baj nem ismerni, mint elferdíteni. Jobb szeretném, mondja a jó Plutarchos.93) ha azt hinnék, hogy nincs Plutarchos a világon, mintha azt mondanák: Plutarchos igazságtalan, irígy, féltékeny és olyannyira zsarnok, hogy többet követel, mint a mennyinek elvégzésére való hatalmat enged.

Az Istenségről való eltorzított képeknek, melyeket a gyermek szívébe belevésnek, az a nagy baja, hogy ezek egész életükre ott maradnak és hogy emberekké válva sem tudnak más Istent felfogni, mint a gyermekekét. Láttam Svájczban egy jó és jámbor családanyát, a ki annyira meg volt győződve erről az elvről, hogy nem akarta fiát első életkorában vallásra taníttatni, attól félve, hogy majd beéri ezzel a nagyjában való tanítással s el fogja hanyagolni a jobb okulást értelmes korában. Ez a gyermek nem hallott soha Istenről beszélni máskép, mint alázatossággal és tisztelettel és ha ő maga akart szólni róla, elhallgattatták, mintha valami rá nézve túlságosan fenséges és túlságosan nagy tárgyról szólna. Ez a tartózkodás felingerelte a kiváncsiságát és önszeretete vágyott arra a pillanatra, a mikor megismerheti ezt a misztériumot, melyet oly gondosan elrejtettek előle. Mennél kevesebbet beszéltek neki Istenről, annál kevésbbé tűrték, hogy ő maga beszéljen róla és ő annál többet foglalkozott vele; ez a gyermek mindenütt látta Istent. Én erre az eljárásmódra vonatkozólag, ha óvatosság nélkül alkalmazzák, csak attól félek, hogy túlságosan felgyújtja a fiatal ember képzeletét és elcsavarhatja a fejét és végül fanatikus lehet belőle hivő helyett.

Emilre nézve azonban ne féljünk semmi ilyestől, mert ő állhatatosan eltéríti figyelmét mindattól, a mi felülhaladja felfogását, a legmélyebb közönynyel hallgatja az olyan dolgokat, melyeket nem ért. Annyi dolog van, a melyre azt szokta mondani: ez nem tartozik én rám, hogy egygyel több nem hozza zavarba és a mikor elkezd nyugtalankodni ezek miatt a nagy kérdések miatt, nem azért nyugtalankodik, mert beszélni hallott róluk, hanem akkor, a mikor értelmének fejlődése erre a térre viszi kutatásait.

Láttuk, mely úton közeledik a kiművelt emberi szellem ezekhez a misztériumokhoz és szivesen megengedem, hogy természetesen, magának a társadalomnak kebelében csak előrehaladottabb korban jut az ember erre az útra. De valamint, hogy ugyanabban a társadalomban vannak elkerülhetetlen okok, melyek a szenvedélyek fejlődését siettetik, ha nem siettetjük ugyanígy az értelem haladását, a mely ezeknek a szenvedélyeknek szabályozására szolgál, akkor valósággal eltérünk a természet rendjétől és megbomlik az egyensúly. Ha az embernek nincs módjában mérsékelni egy túlságosan gyors haladást, ugyanoly gyorsasággal kell vezetnie azokat, a kiknek ebben együtt kell haladni, oly módon, hogy a rend ne bomoljék fel, hogy a minek együttesen kell haladni, ne legyen elválasztva és az ember, mint teljes egész élete minden pillanatában, ne legyen az egyik képessége által ezen a ponton, a másik által a másikon.

Mily nehézséget látok itt feltámadni! Annál nagyobb nehézséget, mert nem annyira a dolgokban rejlik, mint inkább azoknak a kishitűségében, a kik nem merik megoldani. Kezdjük azon, hogy legalább szembe merjünk vele nézni. A gyermeknek atyja vallásában kell nevelkednie: mindig nagyon jól bebizonyítják neki, hogy ez a vallás, akármelyik is, az egyedüli igaz vallás, hogy a többi mind merő bolondság és képtelenség. Azon a ponton az érvek ereje kizárólag attól az országtól függ, a melyben kimondják őket. Az a török, a ki oly nevetségesnek találja a kereszténységet Konstantinápolyban, nézze meg, milyennek látják a mohammedanizmust Párisban! Különösen a vallás dolgában diadalmaskodik az előitélet. De mi, a kik arra igyekszünk, hogy lerázzuk az igáját minden dologban, a kik nem akarunk semmit adni a tekintélyre, mi, a kik nem akarjuk Emilünket semmire tanítani, a mit bárhol is meg ne tudna tanulni magától is, milyen vallásban neveljük? Milyen felekezetbe sorozzuk a természetes embert? A felelet – azt hiszem – nagyon egyszerű: nem sorozzuk egyikhez sem, hanem abba a helyzetbe juttatjuk, hogy maga válaszsza ki azt, a melyhez eszének legjobb használata vezeti.

Egyre megy! A buzgalom és a jóhiszeműség pótolták nálam idáig az előrelátást. Remélem, hogy ezek a biztosítékok nem fognak elhagyni, mikor szükségem van rájuk. Olvasóim, ne féljetek tőlem, hogy az igazság barátjához méltatlan óvatosságokkal fogok élni; sohasem fogom elfelejteni a jelszavamat; de nagyon is meg van nekem engedve, hogy bizalmatlankodjam itéleteimben. A helyett, hogy elmondjam nektek, a mit magam gondolok, elmondom, a mit gondolt egy olyan ember, a ki többet ért, mint én. Szavatosságot vállalok azoknak a tényeknek az igazságáról, a melyek el fognak soroltatni; csakugyan abból az iratból jutottak e könyv szerzőjéhez, a melyet alább lemásolok; a ti dolgotok meglátni, lehet-e belőle hasznos tanulságokat levonni arra a tárgyra vonatkozólag, a melyről szó van. Nem állítom nektek szabályul másvalakinek a véleményét, vagy a magamét; megvizsgálás végett tárom elétek.

«Harmincz évvel ezelőtt egy olaszországi városban egy számkiűzött fiatalember a végső nyomorba jutott. Kálvinistának született, de könnyelműsége miatt szökevénynyé válva, idegen országban, segélyforrás nélkül megváltoztatta vallását, hogy kenyere legyen. Ebben a városban volt egy menedékhely izraeliták számára s ebbe bejutott. Azzal, hogy megtanították az ellentétes tételekre, olyan kétségeket oltottak bele, melyek nem voltak meg benne és megtanították a rosszra, melyet nem ismert: új dogmákat hallott meg, újabb erkölcsöket látott; látta őket és kis híján áldozatukul esett. Menekülni akart és bezárták; panaszkodott és megbüntették panaszai miatt; ki lévén szolgáltatva zsarnokainak, úgy bántak vele, mint a bűnössel, azért, mert nem akart engedni a bűnnek. Azok, a kik tudják, az erőszak és igazságtalanság első megpróbáltatása hogy fel tud ingerelni egy tapasztalatlan szívet, képzeljék el az ő lelki állapotát. A düh könnyei folytak szemeiből, a felháborodás fojtogatta, könyörgött az éghez és az emberekhez, elpanaszolta baját mindenkinek és nem hallgatta meg senki. Csak hitvány cselédeket látott, a kik alája voltak rendelve annak a gonosznak, a ki kínozta őt vagy pedig bűntársakat ugyanabban a bűnben, a kik gúnyolódtak ellenállásán és arra biztatták, hogy utánozza őket. Elveszett volna, ha nincs egy becsületes papi ember, a ki valami ügyben odajött a menedékhelyre és a kitől titokban tanácsot kért. Az a pap szegény volt és szüksége volt mindenkire, de az elnyomottnak még nagyobb szüksége volt ő rá; tehát habozás nélkül segítette menekülésében, megkoczkáztatva, hogy egy veszedelmes ellenséget szerez magának.

«Megmenekülve a bűntől, hogy a nyomorúságba jusson, a fiatal ember sikertelenül küzdött sorsa ellen; egy pillanatban már azt hitte, alája merül. Az első fénysugárra megfeledkezett bajairól és pártfogójáról. Hálátlanságáért hamar megbűnhődött; minden reménye elszállt; hiába segítette ifjúsága, regényes eszméi megrontottak mindent. Nem lévén sem elég tehetsége, sem elég ügyessége, hogy könnyen törjön utat magának, nem tudva sem mérsékelni magát, sem gonosz lenni, annyiféle dologba kapott bele, hogy nem tudott semmire jutni. Visszaesve előbbi kétségbeesett helyzetébe, kenyér nélkül, hajlék nélkül, az éhhalál küszöbén megemlékezett jóltevőjéről.

«Visszatért hozzá, megtalálta, szíves fogadtatásra talált: láttára a papnak eszébe jutott egy jótett, melyet ő cselekedett; az ilyen emlék mindig megörvendezteti a lelket. Ez az ember természeténél fogva emberséges, részvétre hajló volt, a mások szenvedéseit a magáéinak érezte és a jóllét nem keményítette meg a szívét; végül a bölcseség tanulmányai és a felvilágosult erény megszilárdították jó természetét. Magához fogadta a fiatal embert, szállást keresett számára, beajánlotta, megosztotta vele, a mire szüksége volt, holott alig volt elegendő kettejük számára. Többet is tett s tanította, vigasztalta, megtanította a balsors türelmes elviselésének nehéz mesterségére. Előitélet emberei, egy paptól s Olaszországban reméltétek volna-e mindezt?

«Ez a becsületes papi ember szegény savoyai vikárius volt, a kit egy fiatalkori kalandja rossz viszonyba juttatott érsekével és a ki bejárta a hegyeket, hogy megkeresse azokat a segélyforrásokat, a melyeknek hazájában hijával volt. Nem volt sem szellemtelen, sem tanulatlan, érdekes külsejével pártfogókra talált, a kik bejuttatták egy miniszterhez, fiának nevelőjéül. Többre becsülte a szegénységet a függő helyzetnél és nem értett hozzá, hogy kell magát a nagyurak közt viselni. Nem sokáig maradt a miniszternél és mivel okosan élt és megszerettette magát mindenkivel, azzal biztatta magát, hogy visszajut érseke kegyeibe és kap valami kis plébániát a hegyek közt, hogy ott töltse hátralevő napjait. Ez volt becsvágyának végső czélja.

«Természetes hajlama érdeklődést keltett benne a fiatal szökevény iránt és rávitte, hogy gondosan tanulmányozza. Látta, hogy a balsors már kikezdte a szivét, hogy a gyalázat és a megvetés elernyesztették bátorságát és hogy büszkesége keserű haraggá válva az emberek igazságtalanságában és keményszívűségében csak természetük bűnösségét és az erény agyrém voltát mutatta neki. Látta, hogy a vallás csak az érdek álarczául szolgál, a szent istentisztelet pedig a képmutatás menedékeül; látta a hiábavaló viták szubtilitásaiban, hogy a paradicsom és a pokol szójátékok díjává van kitűzve; látta az Istenség fenséges és egyszerű eszméjét eltorzítva az emberek fantasztikus képzelődéseitől és azt találva, hogy a ki hinni akar Istenben, annak le kell mondani az itéletről, melyet tőle nyert, egyforma megvetés tárgyává tette nevetséges álmodozásainkat és a tárgyat, a melyhez fűzzük őket. Nem tudva semmit arról, a mi van, nem képzelve semmit a dolgok nemzéséről, belemerült a tompa tudatlanságba, mély megvetéssel azok iránt, a kik azt hitték, többet tudnak, mint ő.

«A minden vallásról való megfeledkezés az ember kötelességeiről való megfeledkezésre vezet. Ez a fejlődés több mint felényire végbement már a szökevény szivében. Mindazáltal nem volt születésénél fogva rossz gyermek, csak hogy a hitetlenség, a nyomorúság lassankint elfojtotta a természetet s gyorsan sodorta a bukásba és csak egy koldus erkölcseit és egy istentelen morálját készítette elő a számára.

«A baj csaknem elkerülhetetlen volt ugyan, de nem volt még elvégeztetve. A fiatal embernek voltak ismeretei és a nevelése nemvolt elhanyagolva. Abban a boldog korban volt, a mikor a vér erjedésben van és kezdi átmelegíteni a lelket a nélkül, hogy alája vetné az érzékek dühének. Az ő lelkének még meg volt az egész rugalmassága. Veleszületett szégyenlőssége, félénk jelleme segítségére volt a tartózkodásnak és meghosszabbította számára azt az időszakot, melyben annyi gonddal tartja ön a növendékét. A brutális elaljasodás és a báj nélküli bűn gyűlöletes példája, a helyett, hogy feltüzelte volna képzeletét, lecsillapította. Az undor sokáig helyettesítette nála az erényt, hogy fenntartsa ártatlanságát, csak édesebb csábításoknak eshetett áldozatául.

«A pap látta a veszedelmet és a segítő eszközöket. A nehézségek nem riasztották vissza; kedve telt művében; el volt szánva, hogy végrehajtja és visszaadja az erénynek az áldozatot, melyet elragadott a gyalázattól. Kerülő úton fogott hozzá tervének végrehajtásához, inditékának szépsége tüzelte bátorságát és buzgalmához méltó eszközöket sugallt neki. Bármilyen lesz is a siker, biztos volt benne, hogy nem vesztegeti el az idejét. Az ember mindig sikert arat, ha nem akar egyebet, mint jót tenni.

«Azzal kezdte megnyerni a prozelita bizalmát, hogy nem erőszakolta rá jótéteményeit, nem vált rá nézve alkalmatlanná, nem tartott neki predikácziókat, mindig rendelkezésére bocsátotta magát, lekisebbítette magát, hogy egyenlővé váljék vele. Úgyhiszem, elég megható látvány volt, látni egy komoly embert, a ki egy kamasznak a pajtásává lesz és látni az erényt, a mely alkalmazkodik a feslettség hangjához, hogy annál biztosabban diadalmaskodjék rajta. Mikor a könnyelmű ficzkó megtette neki bolond vallomásait és kiöntötte előtte a szivét, a pap meghallgatta, könnyített rajta, a nélkül, hogy helyeselné a rosszat, érdeklődött minden iránt; soha kellemetlen megrovás nem tartóztatta fel a dadogását és nem zárta el a szivét; az öröm, a melylyel – úgy hitte – hallgatták, fokozta örömét abban, hogy mindent elmond. Így ment végbe teljes vallomása a nélkül, hogy bármit is szándéka lett volna megvallani.

«Miután jól kitanulmányozta érzéseit és jellemét, a pap világosan látta, hogy korához képest nem tudatlan ugyan, de elfelejtett mindent, a mit tudnia fontos dolog volt és hogy a gyalázat, a melybe a sors vetette, elfojtotta benne minden igaz érzését a jónak és rossznak. Van az eltompulásnak egy neme, a mely megfosztja a lelket életétől és a belső hang nem birja magát meghallgattatni azzal, a ki nem gondol egyébre, mint hogy enni valója legyen. Hogy megóvja a szerencsétlen fiatal embert ettől az erkölcsi haláltól, melyhez oly közel volt, azon kezdte, hogy fölkeltette benne az önszeretetet és az önbecsülést; megmutatta neki a jobb jövőt tehetségeinek jobb felhasználása révén; fölélesztette szívében a nagylelkű hevet mások jó cselekedeteinek elbeszélésével; azzal, hogy csodálatot keltett benne a jótettek művelői iránt, fölkeltette benne a vágyat, hogy ő is hasonlóképen cselekedjék. Hogy észrevétlenül leszoktatta tétlen és kóborló életéről, kivonatokat csináltatott vele válogatott könyvekből és úgy tett, mintha szüksége volna ezekre a kivonatokra s ezáltal táplálta benne a hála nemes érzését. Közvetve oktatta ezek által a törvények által; ismét elég jó véleményt keltett benne magamagáról, hogy ne tartsa magát minden jóra alkalmatlan lénynek és hogy ne akarjon megint megvetésre méltóvá válni saját szemében.

«Egy kicsiségből meg lehetett itélni azt a művészetet, melyet az a jótékony ember alkalmazott, hogy észrevétlenül fölemelje tanítványának szívét az alacsonyság színvonala fölé a nélkül, hogy úgy látszott volna, mintha gondolna tanítására. A papban olyan jól felismerhető becsületesség és oly biztos itélőképesség volt, hogy számos ember szivesebben bizta alamizsnáit az ő kezére, mint a városok gazdag plébánosaira. Egy nap pénzt kapott a szegények között való szétosztásra s ekkor a fiatal ember elég hitvány volt, hogy kérjen belőle. Nem – mondta a pap – mi testvérek vagyunk, te az enyém vagy és nekem nem szabad ehhez a rám bizott pénzhez a magam czéljaira hozzányúlni. Aztán a saját pénzéből adott neki annyit, a mennyit kért. Az effajta leczkék ritkán vesznek kárba az olyan fiatalembereknél, a kik nincsenek tökéletesen megromolva.

«Únom már a harmadik személyben való beszédet, a mely különben fölösleges is, mert jól érzed, kedves polgártárs, hogy az a boldogtalan szökevény én magam vagyok. Elég messze érzem magamat ifjúkorom kicsapongásaitól, hogy meg merjem őket vallani és a kéz, a mely engem kihúzott belőlük, megérdemli, hogy egy kis szégyen árán is legalább némi igazságot szolgáltassak jótéteményeinek.

«Leginkább az lepett meg, hogy derék mesteremnek magánéletében láttam a képmutatás nélküli erényt, a gyöngeség nélküli humanitást, mindig egyenes és egyszerű beszédet és a beszédekkel mindig egyező magaviseletet. Nem láttam őt nyugtalankodni, hogy hívei járnak-e a vecsernyékre, gyakran gyónnak-e, bőjtölnek-e a megszabott napokon, nem esznek-e húst.

«Felbátorítva ezek által a megfigyelések által, a helyett, hogy tüntettem volna előtte az újonnan megtérítettnek tettetett buzgalmával, nem igen rejtegettem előtte gondolkodásmódomat s ő nem botránkozott meg ezen. Néha ezt mondhattam volna magamban: elnézi közönbösségemet azok iránt a szertartások iránt, melyekre áttértem, annak a közönbösségnek fejében, melyet az iránt a vallás iránt tanusítok, melyben születtem; tudja, hogy nem-törődésem nem pártfoglalás dolga. De mit kellett gondolnom, mikor néha láttam, hogy a római egyház dogmáival ellentétes hittételeket helyesel és úgylátszik, nem sokra becsüli czeremóniáit? Titkos protestánsnak tartottam volna, ha kevésbbé lelkiismeretesnek láttam volna ugyanazokban a szertartásokban, melyeket nem valami nagyra tartott; de tudva, hogy tanuk nélkül is ép oly pontosan teljesítette papi kötelességeit, mint a közönség szeme előtt, nem tudtam, mire véljem ezeket az ellenmondásokat. Leszámítva azt, a mi egykor előidézte kegyvesztését és a miben nem igen javult meg, élete példás volt, erkölcsei feddhetetlenek, beszéde tisztességes és eszes. A legnagyobb bizalmasságban élve vele, napról-napra jobban tisztelnem kellett őt és mivel annyi jóság egészen megnyerte a szívemet, különös nyugtalansággal vártam a pillanatot, a mikor megtudhatom, mily elvre alapította sajátságos életének egységességét.

«Ez a pillanat nem következett be hamar. Mielőtt megnyilatkozott volna növendéke előtt, igyekezett kicsiráztatni a józanész és jóság csiráit, melyeket lelkében elvetett. Legnehezebb volt belőlem kiirtani a gőgös embergyűlöletet, bizonyos keserűséget a világ gazdagjai és boldogai iránt, mintha az én rovásomra lennének azok és mintha állítólagos boldogságuk elbitorolta volna az enyémet. Az ifjúság bolond hiúsága, mely felágaskodik a megalázás ellen, túlságos hajlamot keltett bennem ez iránt a haragos kedv iránt és az önszeretet, melyet Mentorom igyekezett fölkelteni bennem, büszkévé tett és még hitványabbakká tette szememben az embereket és a gyűlölethez a megvetést is hozzáfűzte.

«A nélkül, hogy egyenesen küzdött volna ez ellen a gőg ellen, megakadályozta, hogy durvalelküséggé fajuljon s a nélkül, hogy megfosztott volna önbecsülésemtől, kevésbbé lenézővé tett felebarátaim iránt. Félrehárítva mindig a hiú látszatot és megmutatva a valódi bajokat, melyeket leplez, megtanított engem bánkódni embertársaim tévedései miatt, megindulni nyomoruságukon és inkább sajnálni őket, mint irigyelni. Megindulva az emberi gyöngeségeken való részvéttől a saját gyöngeségeinek mély érzése révén, mindenütt a saját és a mások bűneinek áldozataiul látta az embereket; látta a szegényeket a gazdagok járma alatt nyögni, a gazdagokat pedig az előitéletek járma alatt. Hidd el nekem – mondotta – illuzióink nem hogy ellepleznék bajainkat, hanem fokozzák azzal, hogy értéket adnak annak, a minek nincs értéke és érzékenynyé tesznek bennünket ezen vélt nélkülözés iránt, melyeket nélkülük nem éreznénk. A lélek nyugalma mindannak megvetésében áll, a mi megzavarhatná; az az ember, a ki a legtöbbre becsüli az életet, tudja legkevésbbé élvezni és a ki legmohóbban vágyik a gyönyörre, mindig a legnyomorultabb.

«Ah, mily szomorú képek? kiáltottam fel keserűen; ha le kell mondani mindenről, akkor mire való volt születnünk? És ha meg kell vetnünk még a boldogságot is, ki tud boldog lenni? Én, – felelt egy napon a lelkész olyan hangon, a mely meglepett engem. Boldog ön? Mikor oly kevéssé szerencsés, oly szegény, számkivetett, üldözött, ön a boldog? És mit tett ön, hogy az legyen? Gyermekem, felelt ő, meg fogom mindjárt mondani.

«Erre tudtomra adta, hogy miután én vallomást tettem neki, ő is meg akarja nekem tenni a maga vallomását. Kiöntöm kebledbe, mondá megölelve engem, szívem minden érzését. Látni fogsz engem, ha nem is olyannak, a milyen vagyok, de legalább olyannak, a milyennek magam látom magamat. Ha meghallgattad egész hitvallásomat, ha jól megismered lelkem állapotát, tudni fogod, mért becsülöm magamat boldognak és mit kell tenned, hogy te is az légy, ha úgy gondolkozol, mint én. Ezek a vallomások azonban nem egy pillanat művei; idő kell hozzá, hogy kitárjak neked mindent, a mit az ember sorsáról és az élet igazi értékéről gondolok. Válaszszunk e beszélgetés nyugodt megtartására alkalmas időt és helyet.

«Kimutattam, hogy nagyon szeretném mielőbb hallani. A találkozást másnap reggelre tűztük ki. Nyár volt, napkeltekor keltünk fel. Elvezetett a városon kívül egy magas dombra, mely alatt a Po folyó haladt, melynek mentét látni lehetett a termékeny partok között, melyeket öntöz; messze távolban az Alpesek mérhetetlen lánczolata koronázta a vidéket, a fölkelő nap sugarai már végig ömlöttek a síkon és hosszú árnyékokban vetítették a mezőkre a fákat, a halmokat, a házakat, ezerféle fénytüneménynyel gazdagítva a legszebb képet, a mely emberi szemet érhet. Azt lehetett volna mondani, hogy a természet egész pompájában tárult ki előttünk, hogy kiséretéül szolgáljon beszélgetésünknek. Itt, miután egy ideig csöndben elmélkedett mondani valóiról, a béke embere így szólt hozzám:

A savoyai vikárius hitvallomása.

Gyermekem, ne várj tőlem sem tudós beszédeket, sem mély értelmű okoskodásokat. Én nem vagyok nagy filozófus és nem is nagyon igyekszem az lenni. De néha van egy kis józan eszem és mindig szeretem az igazságot. Nem akarok veled vitatkozni, nem is akarom megkísérleni, hogy meggyőzzelek, elég, ha elédbe tárom, a mit szívem egyszerűségében gondolok. Kérdezd meg a magad szívét beszédem folyamán, ez minden, a mit kérek tőled. Ha tévedek, jóhiszeműen tévedek, ez elég arra, hogy tévedésem ne számíttassék bűnömül; ha te is szintén tévednél, abban se volna semmi rossz. Ha helyesen gondolkozom, mindkettőnknek ugyanaz az értelmünk van és ugyanaz az érdekünk, hogy meghallgassuk; miért ne gondolkozhatnál te is úgy, mint én?

Szegénynek és parasztgyereknek születtem s a társadalmi helyzetem arra utalt, hogy a földet műveljem; de szebbnek tartották, hogy tanuljam meg a pap mesterségével keresni a kenyeremet és megtalálták a módját, hogy taníttassanak. Bizonyára sem a szüleim, sem én nem igen gondoltunk arra, hogy megtanuljam azt, a mi jó, igaz és hasznos, hanem csak arra, hogy mit kell tudnom, hogy pappá szenteljenek. Megtanultam, a mit meg akartak velem tanultatni, mondtam, a mit mondatni akartak velem, leköteleztem magamat arra, a mire akarták és pappá lettem. De nem sokáig tartott, a míg megéreztem, hogy a mikor leköteleztem magamat, hogy nem leszek ember, többet igértem, mint a mennyit meg tudtam tartani.

Azt mondják, a lelkiismeret az előitéletek műve, én azonban tudom saját tapasztalatomból, hogy minden emberi törvények ellenére makacsul ragaszkodik a természet törvényéhez. Hiába tiltják meg nekünk ezt vagy azt, a lelkiismeret furdalása mindig csak gyöngén veti szemünkre azt, a mit a jól elrendezett természet megenged, még kevésbbé azt, a mit egyenesen előír nekünk. Oh derék fiatal ember, a te érzékeidnek még a természet nem mondott semmit; élj sokáig abban a boldog állapotban, a mikor a természet szava az ártatlanság szava. Jusson eszedbe hogy ezt még jobban megsértik, mikor elébe vágnak, mint mikor küzdenek ellene; azon kell kezdeni, hogy megtanuljunk ellenállni, hogy tudjuk, mikor engedhetünk neki bűn nélkül.

Ifjúkoromtól fogva tiszteletben tartottam a házasságot, mint a természet első és legszentebb intézményét. Megfosztván magamtól a jogot, hogy alávessem magamat neki, elhatároztam, hogy nem fogom profanizálni, mert iskoláim és tanulmányaim daczára mindig zavartalan és egyszerü életet éltem s a szellememben megőriztem az első felvilágosodás teljes tisztaságát; a világ elvei nem homályosították el ezeket és a szegénységem távol tartott azoktól a kísértésektől, melyek a bűn álokoskodásait sugallják.

Épen ez az elhatározás volt a vesztem; tiszteletem a más ágya iránt nyilvánvalóvá tette hibáimat. Meg kellett bünhődnöm a megbotránkoztatást; elfogtak, elitéltek, elűztek, sokkal inkább aggályoskodásomnak lettem áldozata, mint az állhatatlanságomnak; s a szemrehányásokból, melyekkel bűnömet kísérték, megértettem, hogy gyakran csak súlyosbítani kell a hibát, hogy az ember elkerülje a büntetést.

Kevés ilyen tapasztalat is messzire vezet egy elmélkedő szellemet; szomorú megfigyeléseim felforgatták azokat a fogalmakat, melyeket az igazságról, a tisztességről és az ember összes kötelességeiről tápláltam, minden nap elvesztettem egyet eddig táplált véleményeimből; a melyek pedig megmaradtak, nem voltak elegendők, hogy együtt egy egészet alkossanak, a mely önmagában meg tud állani s így éreztem, a mint szellememben elhomályosodik az elvek határozottsága és odajutva végül, hogy nem tudtam többé, mit gondoljak, arra a pontra értem, a melyen te vagy; azzal a különbséggel, hogy hitetlenségem, késői gyümölcse egy érettebb kornak, több kínnal alakult ki és nehezebben volt lerontható.

A bizonytalanságnak és kétségnek abban a hangulatában voltam, melyet Descartes kíván az igazság kutatásához. Ez az állapot nem arra való, hogy tartós legyen, nyugtalanító és kínos, csak a bűn érdeke vagy a lélek restsége hat meg benne. Nem volt a szívem eléggé romlott arra, hogy jól érezzem magamat benne és semmi sem őrzi meg jobban az elmélkedés megszokását, mintha az ember jobban meg van elégedve magával, mint sorsával.

Elmélkedtem tehát a halandók szomorú sorsáról, a kik kormányrúd nélkül, iránytű nélkül lebegnek az emberi vélemények tengerén és kiszolgáltatva viharos szenvedélyeiknek, minden más vezető nélkül, kivéve egy tapasztalatlan pilótát, a ki rosszul ismeri az útat és a ki nem tudja sem azt, honnan jön, sem azt, hova megy. Ezt mondtam magamban: szeretem az igazságot, keresem is és nem bírom felismerni, mutassák meg nekem és híven fogok hozzá ragaszkodni; miért kell, hogy megvonja magát egy bálványozására termett szív buzgalmától?

Ámbár gyakran tapasztaltam nagyobb bajokat, sohasem éltem annyira állandóan kellemetlen életet, mint, a zavarnak és aggodalomnak ebben az idejében, a mikor szüntelenül kétségről kétségre tévelyegve, hosszas elmélkedéseimből csak bizonytalanságot, homályt, ellentmondásokat nyertem létem ügyéről és kötelességeim zsinórmértékéről.

Hogy lehet az ember rendszerből és jóhiszeműen szkeptikus? Nem birom megérteni. Ezek a filozófusok vagy nem léteznek vagy a legszerencsétlenebb emberek. A kételkedés azokban a dolgokban, a melyeket ránk nézve fontos dolog megérteni, túlságosan erőltetett dolog az emberi szellemnek; nem tud neki sokáig ellenállani, akarata ellenére is elhatározza magát egy vagy más módon és inkább téved, semmint semmit se higyjen.

Zavaromat kétszeressé tette, hogy olyan egyházban születtem, a mely eldönt mindent, a mely nem enged semminemű kétséget s így ha egy pontot elvetettem, el kellett vetnem az összes többi pontokat és a lehetetlenség, hogy annyi képtelen döntést elfogadjak, eltérített azoktól is, a melyek nem voltak képtelenek. Mikor azt mondták: higyj mindent, lehetetlenné tették, hogy bármit is higyjek és én nem tudtam többé, hol álljak meg.

Tanácsot kértem a filozófusoktól, lapozgattam könyveiket, vizsgáltam különböző véleményeiket; mind fölényeseknek, eltökélteknek, dogmatikusoknak találtam őket még állítólagos szkepticzizmusukban is; mindent tudtak, semmit sem bizonyítottak, gúnyolódtak egymással; és ez a valamennyiükben közös vonás az egyetlennek tetszett nekem, a melyben mindnyájuknak igazuk van. Diadalmasak, mikor támadnak, de erőtlenek, mikor védik magukat. Ha mérlegre teszed okaikat, csak rombolásra valók, ha megszámlálod a hangjukat, mindegyik csak maga magára van korlátozva; csak azért egyeznek meg, hogy vitatkozhassanak; nem a rájuk hallgatás volt a módja, hogy kijussak bizonytalanságomból.

Fölfogtam, hogy az emberi szellem elégtelensége az első oka az érzések e csodálatos eltérésének, a második pedig a gőg. Nincs még mértékünk ennek a roppant gépezetnek a megitélésére, nem tudjuk kiszámítani vonatkozásait, nem ismerjük sem alaptörvényeit, sem végső okát, nem ismerjük önmagunkat; nem ismerjük sem a természetünket, sem ható elvünket; alig tudjuk, vajjon egyszerű vagy összetett lény-e az ember; át nem hatható rejtelmek vesznek körül minden felől; az érzékelhetőség határai fölött vannak; azt hiszszük, áthatásukra van értelmünk, holott csak képzelődésünk van. Ezen a képzeletbeli világon keresztül mindenki utat tör magának, s ezt hiszi a jó útnak, senki se tudhatja, az övé czélhoz vezet-e. Mindazáltal mindenen át akarunk hatolni, mindent ismerni akarunk. Az egyedüli dolog, melyet nem értünk: nem tudni azt, a mit nem tudhatunk. Jobb szeretjük a véletlenség szerint elhatározni magunkat és hinni azt, a mi nincs, mint megvallani, hogy közülünk senki sem láthatja azt, a mi van. Kicsiny része vagyunk egy nagy egésznek, melynek határait be se láthatjuk, és melyet alkotója átenged esztelen vitáinknak; s elég hiúk vagyunk, hogy el akarjuk dönteni, hogy mi ez az egész önmagában véve s hogy mik vagyunk mi hozzá viszonyítva.

Ha a filozofusok föl birnák födözni az igazságot, melyikük érdeklődnék iránta? Mindegyik jól tudja, hogy rendszere nincs jobban megalapozva, mint a többiek; de mégis ragaszkodik hozzá, mert az övé. Nincs köztük egyetlen egy sem, a ki miután megismerte volna az igazat és a hamisat, ne adna előnyt annak a hazugságnak, melyet ő talált, a másik által felfedezett igazsággal szemben. Hol az a filozófus, a ki a maga dicsősége kedvéért ne volna kész tudatosan félrevezetni az emberi nemet? Hol az, a ki szíve mélyében más czélt tűz ki magának, mint hogy kitüntesse magát? Csak emelkedhessék a köznapiság fölé, csak homályosítsa el vetélytársai hírnevét, mi egyebet kiván még? A fődolog: másként gondolkozni, mint a többiek. A hívők között istentagadó, az istentagadók közt hívő lenne.

Ezeknek az elmélkedéseknek első gyümölcse az volt, hogy megtanultam kutatásaimat arra korlátozni, a mi közvetlenül érdekelt, mély tudatlanságban maradni minden egyebek dolgában és nem nyugtalankodni a kétkedésig, csak olyan dolgokról, melyeket tudnom fontos.

Megértettem továbbá, hogy a filozofusok a helyett, hogy megszabadítottak volna hasztalan kétségeimtől, csak megkétszerezték azokat, a melyek kínoztak és nem oldottak meg egyetlen egyet sem. Más vezetőt fogadtam és ezt mondtam magamnak: kérjünk tanácsot a belső megismeréstől, kevésbbé fog félrevezetni, mint a hogy azok félrevezettek; vagy legalább a tévedésem az enyém lett és kevésbbé fogok lealacsonyodni, ha saját káprázataimat követem, mintha amazok hazugságainak szolgáltatom ki magamat.

Ekkor újra átgondolva elmémben a különböző véleményeket, melyek születésem óta lépésről lépésre vezettek, láttam, hogy bár egyikük sem volt eléggé nyilvánvaló, hogy közvetlenül előidézze a meggyőződést, a valószínűség különböző fokaival bírtak és hogy a belső hozzájárulás különböző mértékben hajlott hozzájuk vagy fordult el tőlük. Erre az első megfigyelésre, összehasonlítva egymás közt mindazokat a különböző gondolatokat, elhallgattatva az előitéleteket, azt találtam, hogy az első és a legköznapibb volt egyúttal a legegyszerűbb és legészszerűbb is és hogy az általános helyeslés elnyerésére nem hiányzott neki egyéb, mint hogy nem mondatott ki utolsónak. Képzeljétek el, hogy összes régi és modern filozofusaitok előbb kimerítették volna bizarr rendszereiket az erőkről, a lehetőségekről, a végzetszerűségről, a szükségszerűségről, az atomokról, az élő világról, az élő anyagról, a mindenféle fajta materializmusról és valamennyiük után a kitünő Clarke világosítaná fel a világot, kijelentve végül a lények lényét és a dolgok elrendezőjét. Mekkora általános csodálattal, mekkora egyhangu tapssal fogadtatott volna ez az új rendszer, a mely oly nagy, oly vigasztaló, oly fenséges, oly alkalmas a lélek fölemelésére, az erély alapvetésére és egyúttal oly megkapó, oly világosító erejű, oly egyszerű és – nekem úgy látszik – kevesebb érthetetlen dolgot nyújt az emberi szellemnek, mint a mennyi képtelent találni minden más rendszerben! Azt mondtam magamban: A megoldhatatlan ellenvetések valamennyiükkel közösek, mert az ember szelleme sokkal korlátoltabb, semhogy megoldhassa őket; tehát egyik ellen sem bizonyítanak különösebben; de mekkora különbség a közvetlen bizonyítékokban! Nem kell-e annak, a mely megmagyaráz mindent, előnyt adni, mikor nincs benne több nehézség, mint a többiben?

Magamban hordva tehát minden filozófia helyett az igazság szeretetét és minden módszer helyett egy könnyű és egyszerű szabályt, a mely fölment a bizonyítékok czéltalan hajszálhasogatása alól, újra kezdem e szerint a szabály szerint azoknak az ismereteknek a vizsgálatát, a melyek érdekelnek, elhatározva, hogy elfogadom nyilvánvalókul mindazokat, a melyektől szivem őszinteségében nem vonhatom meg beleegyezésemet, elfogadom igazoltnak mindazokat, a melyek az előbbiekkel szükségszerű viszonyban levőknek tünnek fel s a többit mind a bizonytalanságban hagyom, a nélkül, hogy akár elvetném, akár elfogadnám és a nélkül, hogy megvilágosításukkal vesződjem, mikor úgysem vezetnek semmi gyakorlati haszonra.

De ki vagyok én? Micsoda jogom van nekem itélni a dolgokról? Mi határozza meg itéleteimet? Ha azok a benyomások vezetik és kényszerítik őket, melyeket én kapok, hasztalan fárasztom magamat ezekkel a kutatásokkal; nem fognak létrejönni vagy önmaguktól fognak létrejönni, a nélkül, hogy én törődném irányításukkal. Önmagamra kell tehát legelőbb fordítanom tekintetemet, hogy megismerjem a szerszámot, a melyet használni akarok és hogy tudjam mennyire bizhatom használhatóságában.

Vagyok és vannak érzékeim, melyekkel benyomásokat fogok fel. Ez az első igazság, a mely elémbe lép és a melybe kénytelen vagyok belenyugodni. Van-e külön érzésem létezésemről, vagy csak érzékeim benyomásai útján érzem-e? Ez az első kétségem, a melyet e pillanatban lehetetlen megoldanom. Mert közvetlenül vagy az emlékezet útján folytonosan benyomások hatása alatt lévén, hogy tudhatom, hogy az énem érzése valami ez érzéki benyomásokon túl levő dolog-e és hogy tőlük független lehet-e?

Érzéki benyomásaim bennem mennek végbe, mivel éreztetik velem létezésemet; az okuk azonban tőlem idegen, mert akaratom ellenére is hatnak rám és nem függ tőlem sem előidézésük, sem megsemmisítésük. Világosan megértem tehát, hogy az érzéki benyomásom, a mely bennem van és az oka vagy tárgya, a mely rajtam kivül van, nem egy s ugyanaz a dolog.

Így tehát nem csupán én létezem, hanem más lények is léteznek, t. i. érzéki benyomásaim tárgyai és ha ezek a tárgyak csak eszmék volnának, még mindig igaz volna, hogy ezek az eszmék nem én vagyok.

Továbbá mindazt, a mit magamon kívül érzek és a mi érzékeimre hat, anyagnak nevezem és az anyagnak mindazon részleteit, melyeket egyéni lényekké összefoglalva fogok fel, testeknek nevezem. Igy tehát az idealisták és materalisták minden világa számomra nem jelent semmit; megkülönböztetéseik a testek látszatáról és valóságáról merő agyrémek.

Ime, a világegyetem létezéséről máris ép oly biztos vagyok, mint a magaméról. Tovább gondolkozom érzéki benyomásaim tárgyairól és megtalálva magamban a képességet összehasonlításukra, olyan ható erővel érzem magamat ellátva, melylyel ezelőtt nem bírtam.

Észrevenni annyi, mint érezni; összehasonlítani annyi, mint itélni; itélni és érezni nem egyazon dolog. Az érzékelés útján a tárgyak elkülönítve, elszigetelve tünnek elém, úgy a hogy a természetben vannak; az összehasonlítás útján mozgatom őket, hogy úgy mondjam, a helyüket változtatom, egymásra helyezem őket, hogy itélhessek különbségükről vagy hasonlóságukról és általában mindenféle viszonyukról. Szerintem a tevékeny vagy intelligens lénynek megkülönböztető képessége az, hogy a van szónak értelmet képes adni. Hasztalan keresem a tisztán érzéki lényben ezt az intelligens képességet, a mely a dolgokat szembe helyezi egymással és aztán megkülönbözteti; nem látható saját természetében. Ez a csak szenvedő lény külön fog érezni minden tárgyat, fel fogja ismerni az egészet is mint két részből összetettet, de egyáltalán nem lévén képes őket egymásra helyezni, nem is fogja soha összehasonlítani, nem is fog róluk itélni.

Két tárgyat egyszerre látni nem jelent annyit, mint látni kapcsolataikat vagy megitélni különbségeiket, több tárgyat egymástól elkülönítve észrevenni nem jelent annyit, mint megszámlálni őket. Egy és ugyanabban a pillanatban lehet fogalmam egy nagy botról és egy kis botról a nélkül, hogy összehasonlítanám őket, a nélkül, hogy megitélném, hogy az egyik kisebb a másiknál, mint a hogy egyszerre látni tudom egész kezemet a nélkül, hogy az újjaimat megszámláljam.94) Az olyan összehasonlító fogalmak, mint nagyobb, kisebb, ép úgy, mnt az egy, kettő stb. számfogalmak bizonyára nem érzéki benyomások, ámbár szellemem csak érzéki benyomásaim alkalmával idézi elő őket.

Azt mondják erre, hogy az érzéki lény azok állal a különbségek által különbözteti meg egymástól az érzéki benyomásokat, a melyek köztük vannak. Ez magyarázatot kiván. Ha az érzéki benyomások különbözők, az érzéki lény különbségeik által különbözteti meg őket; ha hasonlók, azért különbözteti meg, mert egymástól külön veszi őket részre. Máskülönben hogy különböztethetne meg egy egyidejű érzéki benyomásban két egyforma tárgyat? Szükségképen össze kellene tévesztenie s egy és ugyanannak venni ezt a két tárgyat, kivált oly rendszerben, a mely azt állítja, hogy a térbeli benyomásoknak nincs kiterjedésük.

Ha a két összehasonlítandó érzék észrevétetik, a benyomásuk végbement, mindegyik tárgy tudomásul vétetik, a kettő érzékelve van, de azért a viszonyuk még nincs érzékelve. Ha az erről a viszonyról való itélet csak érzéklet volna és egyedül a tárgyból eredne, az itéletem nem csalna meg soha, mert sohasem hibás az, hogy érzem, a mit érzek.

Miért van tehát, hogy csalódom ennek a két botnak a viszonyát illetőleg, kivált, ha nem párhuzamosak? Miért mondom például, hogy a kis bot harmadrésze a nagynak, holott csak negyedrésze? Miért hogy a kép, mely az érzékletben van, nem azonos a modelljével, azaz a tárgygyal? Azért, mert aktiv vagyok, mikor itélek, mert a folyamat, a mely összehasonlít, hibás és mert értelmem, mely a viszonyokról itél, belevegyíti tévedéseit az érzékletek igazságába, a melyek csak a tárgyakat mutatják.

Vegyetek ehhez még egy megfontolást, a mely bizonyosan meg fog lepni, ha gondoltok rá és pedig azt, hogy ha merőben passzivak volnánk érzékeink használatában, nem volna köztük semmi közlekedés; lehetetlen volna nekünk felismerni, hogy a test, melyet érintünk és a tárgy, melyet látunk, azonos. Vagy nem éreznénk soha semmit önmagunkon kívül, vagy ötféle érzékelhető substantia volna ránk nézve, melyek azonosságát nem volna módunk észrevenni.

Adhatunk akármilyen nevet szellemem ama képességének, a mely egymás mellé teszi és összehasonlítja érzékleteimet, nevezhetjük figyelemnek, megfontolásnak, elmélkedésnek vagy a hogy tetszik, mindig igaz, hogy bennem van, nem pedig a dolgokban, hogy én magam idézem elő, ámbár csak annak a benyomásnak alkalmából idézem elő, melyet a tárgyak rám tesznek. Ha nem áll is hatalmamban, érezni vagy nem érezni, hatalmamban áll többé vagy kevésbbé vizsgálni, a mit érzek.

Nem vagyok tehát egyszerűen érzékelő és passziv lény, hanem aktiv és gondolkodó lény és bármit mond a filozófia, igényt tartok a gondolkodás dicsőségére. Csak azt tudom, hogy az igazság a dolgokban rejlik, nem pedig szellememben, a mely itél róluk és mennél kevesebbet viszek bele a magaméból az itéletekbe, melyeket alkotok róluk, annál biztosabb vagyok, hogy közel jutok az igazsághoz; így tehát szabályomat, hogy inkább érzésemre bízzam magamat, mint az eszemre, maga az ész erősíti meg.

Miután úgyszólván megbizonyosodtam magamról, kezdek kitekinteni önmagamból és a borzongás egy nemével szemlélem magamat, a ki ki vagyok vetve, el vagyok veszve ebbe a roppant mindenségbe és mintegy elmerülve a lények mérhetetlenségébe, nem tudva semmit arról, hogy mik, akár egymás közt, akár hozzám való viszonyukban. Tanulmányozom, megfigyelem őket és az első tárgy, a mely összehasonlításukra kinálkozik, én magam vagyok.

Mindaz, a mit az érzékek útján veszek észre, anyag és az anyag összes lényeges tulajdonságait érzékelhető minőségeikből vezetem le, melyek útján észreveszem őket és melyek elválaszthatatlanok tőle. Hol mozgásban látom az anyagot, hol nyugalomban,95) ebből azt következtetem, hogy sem a nyugalom, sem a mozgás nem tartoznak a lényegéhez, hanem a mozgás, tevékenység lévén, egy oly ok eredménye, melynek hiánya a nyugalom. Ha tehát semmi sem hat az anyagra, akkor nem mozog és pedig ép azért, mert közömbös a nyugalom és a mozgás iránt, természetes állapota a nyugalom.

Kétféle fajta mozgást veszek észre a testekben, t. i. az átvitt mozgást és a spontán vagyis szándékos mozgást. Az elsőben a mozgató ok idegen a mozgatott testtől, a másikban benne magában van. Ebből nem azt következtetem, hogy például egy óra mozgása spontán mozgás, mert ha nem hatna rá semmi a rúgóján kívüli dolog, akkor nem törekednék kinyújtani magát és nem húzná meg a lánczot. Ugyanannál az oknál fogva nem tulajdonítok spontaneitást a cseppfolyós testeknek, sem magának a tűznek, mely cseppfolyóssá teszi őket.96)

Azt kérdezitek tőlem, vajjon az állatok mozgása spontán-e? Azt mondom erre, hogy nem tudom, de az analógia a mellett szól, hogy igen. Azt is kérdezhetitek még, hogy honnan tudom tehát, hogy egyáltalán vannak spontán mozgások; azt mondom erre, hogy tudom, mert érzem. Meg akarom mozdítani a karomat és megmozdítom, a nélkül, hogy ennek a mozgásnak más közvetlen oka volna, mint az akaratom. Hiába akarnának okoskodni, hogy ezt az érzést elvittassák tőlem, mert ez nyilvánvalóbb, mint bármely bizonyíték; ép úgy bebizonyíthatnák nekem azt is, hogy nem létezem.

Ha nem volna semmi spontaneitás az emberek tetteiben s ha nem volna semmiben, a mi a földön végbemegy: csak annál nagyobb zavarban volnánk, hogy elképzeljük minden mozgásnak első okát. A magam részéről annyira meggyőződöttnek érzem magamat arról, hogy az anyag természetes állapota a nyugalmi állapot és hogy önmagában nincs semmi ereje a cselekvésre, hogy ha egy testet mozgásban látok, azonnal azt következtetem belőle, hogy vagy lelkes test, vagy hogy ez a mozgás úgy közöltetett vele. Szellemem visszautasít minden belenyugvást abba az eszmébe, hogy lehessen nem-organizált anyag, a mely magamagától mozog vagy valami cselekvést fejt ki.

Mindazáltal a látható mindenség anyag, elszórt és holt anyag,97) a melynek egészében nincs semmi a lelkes test egységéből, organizáltságából és érzéséből, mert bizonyos, hogy mi, a kik részei vagyunk, egyáltalán nem érezzük magunkat az egészben. Ugyanaz a mindenség mozgásban van és szabályozott, egyöntetű, állandó törvényeknek alávetett mozgásában nyoma sincs annak a szabadságnak, a mely az emberek és állatok spontán mozdulataiban tünik fel. A világ tehát nem egy nagy állat, a mely önmagától mozog, mozdulatainak tehát van valami tőle idegen oka, a melyet én nem veszek észre, de a belső meggyőződés ezt az okot annyira érezhetővé teszi rám nézve, hogy nem láthatom a napot keringeni a nélkül, hogy ne képzeljek egy erőt, a mely hajtja vagy mikor a föld forog, érezni vélek egy kezet, a mely forgatja.

Mit nyertem azzal, hogy ha el kell fogadnom bizonyos általános törvényeket, melyeknek lényeges kapcsolatait az anyaggal nem értem? Ezeknek a törvényeknek tehát, nem lévén valóságos lények, substantiák, valami más okuk kell hogy legyen, a mely előttem ismeretlen. A tapasztalat és megfigyelés megismertették velünk a mozgás törvényeit; ezek a törvények meghatározzák az eredményeket az okok kimutatása nélkül; nem elegendők a világ rendszerének és a mindenség haladásának megmagyarázására. Descartes koczkákból kiformálta az eget és földet, de csak egy forgató mozgás segítségével tudta megadni az első lökést ezeknek a koczkáknak s csak ezzel tudta működésbe hozni centrifugális erejét. Newton megtalálta a vonzás törvényét, de a vonzás magában véve hamarosan mozdulatlan tömeggé tenné a világegyetemet; ehhez a törvényhez kellett egy kifelé ható erőt fűznie, hogy leirathassa az égi testekkel a maguk körpályáit. Mondja meg hát Descartes, mely fizikai törvény forgatta forgattyúit; mutassa meg Newton a kezet, a mely az égi testeket kidobta körpályáik tangensére.

A mozgás első okai nincsenek az anyagban; ez elfogadja a mozgást és tovább közli, de nem idézi elő. Mennél jobban megfigyelem a természet erőinek hatását és ellenhatását, a mint egymásra hatnak, annál inkább azt találom, hogy hatásról-hatásra haladva mindig vissza kell jutnunk valami akarathoz, mint első okhoz, mert az okok végtelenig menő sorozatát föltételezni annyi, mintha semmit sem tételeznénk fel. Szóval minden mozgás, mely nem egy másik mozgás által idéztetett elő, csak egy spontán, önkényes aktusból származhatik; a lelketlen testek csak a mozgás útján hatnak és nincs igazi tevékenység akarat nélkül. Ez az én első alapelvem. Azt hiszem tehát, hogy egy akarat mozgatja a világegyetemet és lelkesíti a természetet. Ez az én első dogmám vagy első hitczikkelyem.

Hogy idéz elő egy akarat egy fizikai vagy testi tevékenységet? Erről nem tudok semmit, de önmagamon tapasztalom, hogy előidézi. Cselekedni akarok és cselekszem; mozgatni akarom a testemet és a testem mozog; de hogy egy lelketlen és nyugvó test önmagától mozogjon vagy mozgást idézzen elő, ez érthetetlen és példa nélkül való. Az akarat tényei által ismeretes előttem, nem természete által. Ezt az akaratot ismerem mint mozgató okot; de az anyagot mint mozgás előidézőjét felfogni annyi volna, mint következményt felfogni, melynek nincs oka, vagyis nem fogni fel egyáltalán semmit.

Ép oly kevéssé lehetséges felfognom, hogy mikép mozgatja akaratom a testemet, mint a hogy mikép hatnak érzékleteim a lelkemre. Még azt sem tudom, miért tünt fel e rejtelmek egyike megmagyarázhatóbbnak, mint a másik. A mi engem illet, akár ha passziv vagyok, akár ha aktiv vagyok, a két substantia egyesülésének eszköze előttem teljesen érthetetlennek tünik fel. Valóban különös dolog, hogy épen ebből az érthetetlenségből indulnak ki, hogy a két substantiát összehozzák, mintha ily különböző természetű eljárások jobban magyarázódnának meg egyetlen subjectumban, mint kettőben.

A tétel, melyet most felállítottam, homályos, az igaz; de mégis van értelme és nincs benne semmi, a mi ellentmond az észnek vagy a megfigyelésnek; lehet-e ugyanezt mondani a materializmusról? Nem nyilvánvaló-e, hogy ha a mozgás lényeges tulajdonsága volna az anyagnak, elválaszthatatlan volna tőle, mindig ugyanabban a mértékben volna meg benne, mindig ugyanaz volna az anyag mindegyik részében, közölhetetlen volna, nem bírna sem növekedni, sem csökkenni, sőt az anyagot el sem lehetne nyugvó helyzetben képzelni? Ha azt mondják nekem, hogy a mozgás nem lényeges, hanem szükséges tulajdonsága, akkor félre akarnak vezetni olyan szavakkal, melyeket könnyebb volna megczáfolni, ha több volna bennük az értelem. Mert az anyag mozgása vagy belőle magából ered és akkor lényeges tulajdonsága, vagy ha idegen okból ered, csak annyiban szükséges az anyagra nézve, a mennyiben a mozgató ok hat rá. Ezzel visszajutunk az első nehézséghez.

Az általános és elvont eszmék az emberek legnagyobb tévedéseinek forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból. Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik, mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: egyetemes erő, szükséges mozgás, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje; nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön. Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag minden atomja vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit; meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni, a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek megértenek.

Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés, összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet elragad a szél.

Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat, észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak. Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való mindez, de azt látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva; csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely czélt lehetetlen észrevennem.

Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket: mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet? És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül, kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik, a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem, hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok, fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek létre az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra birni.98)

Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is örvénye az emberi szellemnek; az áthághatatlan korlát, melyet a természet vetett a különböző fajok közé, hogy össze ne keveredjenek, teljes nyilvánvalósággal mutatja czélzatait. Nem elégedett meg a rend megállapításával, biztos rendszabályokat is szabott meg, hogy ezt semmi sem zavarhassa.

Nincs olyan lény a mindenségben, a melyet ne lehetne bizonyos tekintetben úgy tekinteni, mint az összes többiek közös központját, a mely körül mind el vannak rendezve, úgy hogy kölcsönösen czéljai és eszközei egymásnak. Az ész összezavarodik és elvész a kapcsolatoknak ebben a végtelenségében, melyek közül egy sincs sem összezavarodva, sem elveszve a tömegben. Mennyi képtelen föltevés kell a véletlenül mozgó anyag vak mechanizmusa e harmóniájának levezetésére! Azok, a kik tagadják annak a czélzatnak az egységét, a mely e nagy egész minden részletének kapcsolataiban nyilvánul, hiába leplezik szószátyárságukat abstractiókkal, coordinatiókkal, általános elvekkel, jelképes kifejezésekkel; tehetnek, a hogy akarnak, nekem lehetetlen felfogni az ily állandóan elrendezett lények rendszerét, hacsak nem tételezek fel egy értelmet, a mely elrendezi. Nem tőlem függ, hogy higyjem-e, hogy a passiv és halott természet élő és érző lényeket hozhatott létre, hogy a vak végzet értelmes lényeket hozhatott létre, hogy az, a mi nem gondolkodik, gondolkodó lényeket hozhatott létre.

Azt hiszem tehát, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat kormányozza; látom, vagyis inkább érzem és ezt tudnom fontos. De maga ez a világ örökös-e vagy teremtett? Van-e a dolgoknak egyetlen elve? Kettő van-e vagy több? És mi a természetük? Nem tudok erről semmit és mi ez nekem? A mint ezek az ismeretek érdekesekké válnak rám nézve, törődni fogok megszerzésükkel; addig lemondok a henye kérdésekről, melyek nyugtalaníthatják önszeretetemet, de hasznavehetetlenek életem módjára és fölötte állnak elmémnek.

Gondolj mindig arra, hogy én nem tanítlak nézetemre, hanem elédbe tárom. Akár örök az anyag, akár teremtett, akár van passziv principium, akár nincs, mindig bizonyos, hogy az egész egy és egy egyetlen értelmet nyilvánít ki, mert nem látok semmit, a mi nincs ugyanabban a rendszerben elrendezve és a mi nem ugyanazon czél felé halad, t. i. az egésznek a megszabott rendben való fentartása felé. Ezt a lényt, a mely akar és tud, ezt az önmaga által tevékeny lényt, akármilyen is, a mely mozgatja a mindenséget és elrendez minden dolgot, ezt nevezem én Istennek. Ehhez a névhez az értelem, a hatalom, az akarat eszméit fűzöm, a melyeket én foglaltam össze és a jóságéit, mely ezeknek közvetlen következménye; de ezzel nem ismerem meg jobban a lényt, melynek ezeket tulajdonítom; egyformán elburkolja magát érzékeim és értelmem elől; mennél többet gondolkodom róla, annál jobban összezavarodom; egész bizonyosan tudom, hogy létezik és hogy önmaga által létezik; tudom, hogy az én létem alá van rendelve az az övének és hogy mindazok a dolgok, melyeket ismerek, ugyanebben a helyzetben vannak. Észreveszem Istent mindenütt műveiben; érzem magamban, látom magam körül mindenfelé, de a mint önmagában akarom szemlélni, a mint keresni akarom, hogy hol van, hogy mi, milyen a substantiája, eltünik előlem és zavarba jött szellemem nem vesz észre többé semmit.

Tehetetlenségem tudatától áthatva, nem fogok soha az Isten lényegéről okoskodni, hacsak nem kényszerít rá az ő hozzám való viszonyulásának érzése. Ezek az okoskodások mindig koczkázatosak; a bölcs embernek csak remegve szabad rájuk adni magát és abban a biztos tudatban, hogy nem teremtetett kimerítésükre, mert nem az a legnagyobb káromlása az Istenségnek; ha nem gondolunk rá, hanem az, ha rosszul gondolunk rá.

Miután fölfedeztem attributumai közül azokat, melyek által felfoghatom létezését, visszatérek magamhoz és keresem, milyen rangot foglalok el az általa kormányzott dolgok rendjében, a melyet képes vagyok vizsgálni. Tagadhatatlanul az első rangban találom magamat fajom révén, mert akaratom által és ennek végrehajtására hatalmamban álló eszközeim által több erőm van, hogy hassak az engem körülvevő összes testekre vagy hogy tetszésem szerint odadjam magamat hatásuknak vagy elvonjam magamat tőle, mint a mennyivel közülük bármelyik bír, hogy akaratom ellenére hasson rám maga a fizikai impulsió által; értelmességem révén pedig én vagyok az egyetlen, a kinek áttekintése van az egész fölött. Mely lénye a világnak tudja, az emberen kívül, megfigyelni a többieket mind, melyik tud mérlegelni, számítani, előre látni mozdulataikat, hatásaikat és hogy úgy mondjam, hozzáfűzni a közös lét érzését saját egyéni létének érzéséhez? Mi van abban olyan nevetséges, ha azt gondolom, hogy minden az én számomra készült, mikor én vagyok az egyedüli, a ki mindent magára tud vonatkoztatni?

Igaz tehát, hogy az ember királya a földnek, melyen lakik, mert nemcsak megszelidíti az állatokat, nemcsak rendelkezik az elemekkel leleményessége által, hanem ő tud egyedül a földön rendelkezni a földdel s elmélkedése által elsajátítja magának még a csillagokat is, a melyekhez nem tud fölérni. Mutassanak nekem még egy állatot a földön, a mely hasznát tudja venni a tűznek és a mely meg tudja csodálni a napot. Hogyan! Meg tudom figyelni, meg tudom ismerni a tényeket és kapcsolataikat, érezni tudom, mi a rend, a szépség, az erény, szemlélni tudom a világegyetemet, föl tudok emelkedni addig a kézig, a mely kormányozza, tudom szeretni és cselekedni a jót – és az állatokhoz hasonlítsam magamat! Aljas lélek, szomorú filozofiád tesz hozzájuk hasonlóvá; vagyis inkább hiába akarod magadat lealjasítani, szellemed tanúságot tesz elveid ellen, jótékony szived megczáfolja elméletedet és még tehetségeiddel való visszaélésed is ezek kitünőségét bizonyítja önmagad ellen.

A mi engem illet, én, a kinek nincs vitatni való rendszerem, én, egyszerű és igaz ember, a kit nem ragad el egyik párt dühe sem és a ki nem tartott számot a szektafőnökség dicsőségére, a ki meg vagyok elégedve a helylyel, melyet Isten juttatott nekem, rajta kívül nem látok semmi különbet, mint a saját fajom; és ha meg kellene választanom a helyemet a lények rendjében, mi többet választhatnék, mint hogy ember legyek.

Ez a megfontolás nem tesz annyira gőgössé, mint a mennyire meghat, mert ezt a helyzetet nem magam választottam és nem számítható egy oly lény érdeméül, a mely még nem is létezett. Láthatom-e magamat annyira kitüntetettnek a nélkül, hogy szerencsét ne kívánjak magamnak ehhez a tiszteletreméltó álláshoz és hogy ne áldjam azt a kezet, a mely bele juttatott? Első magamba-szállásomból a hála és áldás érzése születik fajom alkotója iránt, ebből az érzésből pedig első hódolatom a jótékony Istenség iránt. Imádom a legfőbb hatalmat és megindulok jótéteményein. Nincs rá szükségem, hogy tanítsanak erre a kultuszra, maga a természet diktálja nekem. Nem természetes következése-e az önszeretetnek, hogy tiszteljük azt, a ki pártunkat fogja és szeressük, a ki jót akar nekünk?

De mi lesz belőlem, a mikor, hogy megismerjem egyéni helyemet a fajomban, a különböző rangfokozatokat és azokat az embereket szemlélem, a kik ezeket betöltik? Micsoda látvány! Hol a rend, melyet megfigyeltem? A természet képe csak összhangot és arányosságot nyújtott, az emberi nemé csak zavart, rendetlenséget nyujt! Az elemek között összhang uralkodik, az emberek pedig a zűrzavarban vannak! Az állatok boldogok, egyedül a királyuk boldogtalan! Oh bölcseség, hol vannak a törvényeid? Oh, gondviselés, így uralkodol a világon? Jóltevő lény, mi lett hatalmadból? Látom a bajt e földön.

Elhinnéd-e, kedves barátom, hogy ezekből a szomorú elmélkedésekből és ezekből a látszólagos ellenmondásokból alakulnak szellememben a lélekről való fenséges eszmék, melyek eddigelé nem következtek kutatásaimból? Elmélkedve az ember természetéről, két határozott elvet véltem benne felfedezhetni, a melyek egyike fölemelte az embert az örök igazságok tanulmányozásáig, az igazság és az erkölcsi jó szeretetéig, az intellektuális világ tájaira, melyek szemlélete teszi a bölcs gyönyöreit, – másika pedig alacsonyan önmagába rántotta vissza, alávetette az érzékek uralmának, a szenvedélyeknek, melyek ezeknek szolgái és általuk elnyomta mindazt, a mi az előbbinek érzéseit sugallta neki. Érezve, hogy e két ellenkező irány vonz maga felé és összeütközik bennem, ezt mondtam magamban: Nem, az ember nem egy; akarok és nem akarok, egyszerre rabszolgának és szabadnak érzem magamat; látom a jót, szeretem és a rosszat teszem; aktiv vagyok, mikor az észre hallgatok, passziv vagyok, mikor a szenvedélyek elragadnak és ha áldozatul esem, az a legnagyobb kínom, hogy érzem, ellent tudtam volna állani.

Fiatal ember, hallgass bizalommal, én mindig jóhiszemű leszek. Ha a lelkiismeret az előítéletek műve, akkor kétségkívül nincs igazam, és nincs kinyilvánított erkölcs, de ha természetes hajlama az embernek, hogy előnyt adjon magamagának és ha az igazság elemi érzése mégis veleszületett az emberi szívvel, akkor oldja meg ezeket az ellenmondásokat az, a ki egyszerű lényt csinál az emberből és én csak egy substantiát fogok elismerni.

Észre fogod venni, hogy a substantia szó alatt általában a valami eredeti tulajdonsággal ellátott lényt értem, elvonva belőle minden részleges és másodlagos módosulást. Ha tehát az eredeti tulajdonságok mind, melyek előttünk ismeretesek, egyesülhetnek ugyanabban az egy lényben, csak egy substantiát kell feltételezni, de ha vannak köztük, melyek kölcsönösen kizárják egymást, akkor annyi a különböző substantia, a hány ilyen kizárást eszközölni lehet. Elmélkedjél erről; a magam részéről nekem, bármit mond is Locke, csak kiterjedőnek és oszthatónak kell ismernem az anyagot, hogy biztos legyek benne, hogy nem tud gondolkozni; és ha egy filozofus azt mondaná nekem, hogy a fák éreznek és a sziklák gondolkodnak.99) hiába akarna zavarba ejteni szubtilis érveivel, nem tudok benne egyebet látni, csak rosszhiszemű szofistát, a ki jobb szeret érzést tulajdonítani a köveknek, mint lelket az embernek.

Vegyünk fel egy süketet, a ki tagadja a hangok létezését, mert sohasem érintették a fülét. Szeme elé teszek egy húros hangszert, melynek megfelelően hangolt hangját egy másik elrejtett hangszeren szólaltatom meg. A süket látja rezegni a húrt; ezt mondom neki: Ezt a hang teszi. Dehogy, feleli ő, a húr reszketésének oka benne magában van, minden testnek közös tulajdonsága, hogy így rezeg. Mutasd meg hát nekem, folytatom én, ezt a rezgést más testekben vagy legalább ok nélkül ebben a húrban. Nem tudom, felel a süket, de mivel nem foghatom fel, hogy rezeghet ez a húr, miért kellene ezt a te hangjaiddal magyaráznom, a melyekről nincs legcsekélyebb fogalmam sem? Ez annyi, mint egy homályos tényt egy még homályosabb okkal magyarázni. Vagy tedd számomra érezhetőbbé a hangokat, vagy pedig azt mondom, hogy nem léteznek.

Mennél többet elmélkedem az emberi szellem gondolatáról és természetéről, annál inkább azt találom, hogy a materialisták okoskodása hasonlít ezéhez a süketéhez. Valóban, süketek a belső hang iránt, a mely nehezen félreérthető hangon kiált nekik: A gép nem gondolkozik, sem mozgás, sem alak nem idézhet elő gondolkodást; van valami benned, a mi igyekszik eltépni azokat a kötelékeket, melyek korlátozzák; a tér nem mérték számodra, az egész mindenség nem elég nagy neked: érzéseidnek, vágyaidnak, nyugtalanságodnak, még a gőgödnek is más az alapja, mint az a szűk test, a melyben lelánczolva érzed magadat.

Egy anyagi lény sem tevékeny önmagától, én pedig az vagyok. Akárhogy el akarják ezt tőlem vitatni, én érzem és ez az érzés erősebben szól hozzám, mint az ész, a mely ellent mond neki. Van testem, a melyre a többi testek hatnak és a mely rájuk hat; ez a kölcsönös hatás nem szenved kétséget; az akaratom azonban független érzékeimtől; beleegyezem vagy ellenállok, legyőzetem vagy győztes vagyok és tökéletesen érzem magamban, mikor megteszem azt, a mit tenni akartam vagy mikor nem teszek egyebet, mint hogy engedek szenvedélyeimnek. Mindig megvan a hatalmam, hogy akarjak, de nincs mindig erőm, hogy akaratomat végrehajtsam. Ha átengedem magamat a kísértéseknek, a külső tárgyak impulsiója szerint cselekszem. A mikor szememre vetem magamnak ezt a gyöngeséget, csak akaratomra hallgatok; rabszolga vagyok bűneim révén és szabad a lelkiismereti furdalásaim révén; szabadságom érzése csak akkor törlődik ki belőlem, mikor lealjasodom és mikor végül már nem engedem, hogy lelkem szava fölemelkedjék a test törvénye ellen.