ÖTÖDIK KÖNYV. (continued 4)

«Igen, barátom, elég boldogság a bölcsnek egy nő és egy mező, a mely az övé; de ezek a kincsek bármily szerények, nem oly mindennapiak, mint a hogy te gondolod. A legritkábbat megtaláltad; beszéljünk a másikról.

«Egy mező, a mely a tied, kedves Emilem, mely helyen választanád ezt ki? A föld mely zugában mondhatnád: Itt magam ura vagyok és ura annak a darab földnek, a mely a tulajdonom? Azt kitudhatni, hogy mely helyeken könnyű meggazdagodni, de ki tudja, hol tud az ember meglenni gazdagság nélkül? Ki tudja, hol lehet függetlenül és szabadon élni a nélkül, hogy az ember kénytelen volna rosszat tenni bárkinek is és a nélkül, hogy félnie kellene, hogy mások tesznek neki rosszat? Azt hiszed, oly könnyű megtalálni azt az országot, a hol mindig szabad becsületes embernek lenni? Ha van jogosult és biztos módja annak, hogy ravaszságok, terhes kötelezettségek és függés nélkül fentartsa magát az ember, akkor megvallom, csak abban van az, ha az ember a keze munkájából él, a maga földjét művelve; de hol az az állam, a hol az ember azt mondhatja: az a föld, melyet taposok, az enyém? Mielőtt megválasztanád ezt a boldog földet, biztosítsd magadat, hogy itt megtalálod a békességet, a melyet keressz; vigyázz, hogy erőszakos kormány, üldözésre vágyó vallás, visszás erkölcsök ne háborgassanak rajta. Bújj el a mértéktelen adók elől, melyek föl fogják falni fáradságod gyümölcsét, a végtelen pörök elől, melyek föl fogják emészteni tőkéidet. Tégy róla, hogy mikor igazságosan élsz, ne kelljen kedvében járnod a közigazgatási biztosoknak, helyetteseiknek, bíráknak, papoknak, befolyásos szomszédaidnak, mindenféle gézengúzoknak, a kik mindig készek téged megkínozni, ha elhanyagolod őket.

«Mindenekfelett pedig bújj el a nagyok és gazdagok zaklatásai elől; gondolj rá, hogy földjük mindenütt szomszédos lehet Naboth szőlőjével. Ha balszerencséd úgy akarja, hogy hivatalbéli ember házat vesz vagy épít kunyhód közelében, biztosítva vagy-e róla, hogy nem találja meg a módját valami ürügy alatt, hogy betörjön öröködbe, hogy a maga telkét kikerekítse; vagy hogy egy szép nap, talán már holnap, nem kell-e azt látnod, hogy egész birtokodat elnyeli egy nagy országút? Hogyha pedig befolyást szerzesz magadnak, hogy mindezen bajoknak elejét vegyed, akkor ép annyiba kerül gazdagságod megőrzése is, mert ennek megőrzése sem kerül többe. A gazdagság és a befolyás kölcsönösen támogatják egymást; az egyik mindig nehezen tartható fenn a másik nélkül.

«Nekem több a tapasztalatom, mint neked, kedves Emilem, jobban látom terved nehézségét. Mindazáltal szép terv, becsületes és valóban boldoggá tenne; ne sajnáljuk tehát a fáradságot megvizsgálásától. Teszek neked egy ajánlatot: szenteljük azt a két évet, a melyet visszatérésedig megállapítottunk, arra, hogy keresünk valahol Európában egy menedékhelyet a hol boldogan élhetsz családoddal, távol mindazoktól a veszedelmektől, melyekről az imént beszéltem neked. Ha sikerül, akkor megtaláltad azt az igazi boldogságot, melyet annyian mások hasztalanul kerestek és nem fogod sajnálni az idődet. Ha nem sikerül, kigyógyulsz egy agyrémből; meg fogsz vigasztalódni egy elkerülhetetlen baj miatt és aláveted magadat a kényszerűség törvényének.»

Nem tudom, észre fogja-e venni minden olvasóm, hova jutunk el ezzel az így megindított vizsgálattal; de én jól tudom, hogy ha Emil nem tér vissza ebből a szempontból kezdett és folytatott utazásából tájékozottan a kormányzat, a közerkölcsök és állami alapelvek összes ügyeiben, akkor vagy ő van híjjával az értelmességnek, vagy én az ítéletnek.

A politikai jog még csak születendőfélben van és föl kell tételezni, hogy soha nem is fog megszületni. Grotius, összes ily szakmájú tudósaink mestere, merőben gyermek és a mi rosszabb, rosszhiszemű gyermek. Mikor azt hallom, hogy Grotiust a felhőkig emelik és Hobbest átokkal sújtják, akkor látom, hány okos ember olvassa vagy érti ezt a két írót. Az igazság az, hogy elveik teljesen hasonlók; csak a kifejezés módjában különböznek. Különböznek módszerben is. Hobbes szofizmákra támaszkodik, Grotius költőkre: egyéb minden közös bennük.

Az egyetlen újabb író, a ki hivatva lett volna ezt a nagy és haszontalan tudományt megalapítani, a hírneves Montesquieu volt. De ő óvakodott a politikai jog alapelveiről értekezni; beérte a fennálló kormányzatok pozitiv jogának tárgyalásával és semmi sem különbözőbb a világon, mint ez a két tanulmány.

Mindazáltal az, a ki egészségesen akar ítélni a kormányzatokról úgy, a hogy vannak, kénytelen egyesíteni a kettőt, tudnia kell azt, a minek lennie kellene, hogy helyesen ítélhesse meg azt, a mi van. Legnagyobb nehézsége e fontos kérdések megvilágításának az, hogy érdeket kell kelteni a magánemberben megvitatásukra, hogy feleljen erre a két kérdésre: Mi közöm hozzá? Mit tehetek én róla? Mi abba a helyzetbe juttattuk Emilt, hogy mindkét kérdésre feleletet tudjon adni magának.

A második nehézség a gyermekkori előítéletekből származik, azokból az elvekből, a melyeken felnövekedtünk, kivált pedig az írók pártosságából, a kik mindig az igazságról beszélnek, melylyel nem sokat törődnek s csak a maguk érdekére gondolnak, a melyről nem beszélnek. Hiszen a nép nem osztogat sem tanszékeket, sem kegydíjakat, sem akadémiai tagságokat s el lehet gondolni, hogy állapítják meg ezek az emberek a jogait! Én úgy intéztem, hogy ez a nehézség Emil számára még ne létezzék. Alig hogy tudja még, mi a kormányzat; egyedüli fontos dolog neki, hogy megtalálja a legjobb kormányzatot: nem az a czélja, hogy könyveket csináljon, s ha valaha csinál is, nem azért csinál, hogy udvaroljon a hatalomnak, hanem ezért, hogy megállapítsa az emberiség jogait.

Marad még egy inkább látszólagos, mint alapos nehézség, melyet nem akarok sem megoldani, sem felállítani: beérem azzal, hogy nem riasztja vissza buzgalmamat; meg lévén győződve, hogy ilyfajtájú kutatásokhoz nem annyira nagy tehetségre van szükség, mint egyszerű igazságszeretetre és az igazság valódi tiszteletére. Ha tehát a kormányzat kérdéseit egyáltalán lehet tárgyilagosan fejtegetni, akkor szerintem itt az alkalom rá, vagy soha.

Mielőtt az ember megfigyel, meg kell hogy állapítsa megfigyelése szabályait; mértéket kell hogy csináljon magának, a melyhez viszonyítani lehessen a nyert méreteket. A mi elveink a politikai jogról adják ezt a mértéket. Méreteink pedig az egyes országok politikai jogai.

Elemi fogalmaink egyszerűek, világosak, a dolgok természetéből fakadók lesznek. Olyan kérdések fognak támadni, melyeket megvitatunk magunk közt, de csak akkor alakítunk elvekké, mikor kielégítő módon lesznek megoldva.

A természeti állapotig visszamenve, például meg fogjuk vizsgálni, vajjon az ember rabszolgának vagy szabadnak születik-e, társas lénynek-e, vagy függetlennek; vajjon önként, avagy erőhatalom útján társul-e; vajjon a hatalom, a mely egyesíti, alkothat-e állandó jogot, melynél fogva ez az első hatalom kötelezővé válik még akkor is, mikor egy másik hatalom túlsúlyra jut fölötte, úgy hogy Nimród király hatalma óta, a kiről azt mondják, hogy alávetette az első népeket, mind az a hatalom, mely ezt lerombolta, jogtalanná és bitorlóvá vált és hogy nincs más törvényes király, mint Nimród és jogutódai; avagy ha ez az első hatalom elvesztette hatályát, a rákövetkező lesz kötelező és lerombolja a másiknak érvényét, úgy hogy senki sem köteles engedelmeskedni, csak a mennyiben kényszerítik rá és hogy fel van mentve az engedelmesség alól, a mint ellent tud állani; olyan jog, a melynek, nézetem szerint, nem sok hozzáadnivalója van a hatalomhoz és nem egyéb, mint játék a szavakkal.

Vizsgálni fogjuk, vajjon nem lehet-e azt mondani, hogy minden betegség Istentől való s ebből következőleg, hogy orvost hívni bűn.

Vizsgálni fogjuk aztán, hogy lelkiismereti kötelességünk-e, hogy odaadjuk a pénztárczánkat egy banditának, a ki az országúton követeli, még akkor is, ha elrejthetjük előle; mert hiszen a pisztoly, melyet kezében tart, szintén hatalom.

Vajjon ez a szó: hatalom, ebben az esetben más valamit jelent-e, mint a jogos és következőleg azoknak a törvényeknek alávetett hatalom, melyekből ered?

Föltéve, hogy ezt a hatalomból folyó jogot elutasítják és a természeti jogot vagy az apai hatalom jogát állapítják meg, mint a társadalom alapelvét, akkor kutatni fogjuk ennek a tekintélynek a mértékét, mennyiben alapul a természeten és van-e más oka is, mint a gyermek haszna, gyöngesége és az apának iránta való természetes szeretete: ha tehát a gyermek gyöngesége tünőben van és az elméje érik, nem maga lesz-e egyedüli természetes bírája annak, hogy mi felel meg a fentartásának, nem lesz-e következőleg a maga ura, független minden más embertől, még az apjától is, mert még bizonyosabb, hogy a fiú szereti magamagát, mint a mennyire bizonyos, hogy az apa szereti fiát.

Vajjon az apa halála után kötelesek-e engedelmeskedni bátyjuknak vagy más valakinek, a kiben nincs meg az apa természetes ragaszkodása irántuk és vajjon fajról-fajra mindig csak egyetlen főnök van-e, a melynek az egész család köteles engedelmeskedni? Ebben az esetben kutatni fogjuk, hogy lehet az autoritás megosztva és mely jogon van az egész földön több, mint egy főnök, a ki uralkodik az egész emberi nemen.

Föltéve, hogy a népek választás útján alakultak, akkor meg fogjuk különböztetni a tényleges jogot és kérdezni fogjuk, vajjon mikor így alávetették magukat testvéreiknek, nagybátyjaiknak vagy rokonaiknak, nem mintha kénytelenek lettek volna, hanem mert úgy akarták, az ilyen társulás nem veszi-e fel mindig újra a szabad és önkéntes egyesülés jellegét.

Áttérve aztán a rabszolgaság jogára, vizsgálni fogjuk, vajjon elidegenítheti-e az egyik ember magamagát jogosan a másiknak, megszorítás, fentartás nélkül, mindennemű föltétel nélkül; vagy hogy lemondhat-e személyéről, életéről, eszéről, énjéről, tetteiben nyilvánuló minden erkölcsiségről, szóval megszünhet-e létezni halála előtt, a természet ellenére, a mely közvetlenül kötelezi önfentartásra, lelkiismerete és esze ellenére, a mely megszabja neki, hogy mit kell tennie és mitől kell tartózkodnia.

Ha azonban a rabszolgává levés tényében van valami fentartás és megszorítás, meg fogjuk vitatni, nem válik-e akkor ez a tény valódi szerződéssé, melyben a két szerződő fél mindegyike, nem lévén ebben a minőségében semmiféle közös feljebbvalójuk,155) saját bírája marad a szerződés föltételeit illetőleg, következőleg mindketten ebben a tekintetben mindketten szabadok maradnak és jogosultak, hogy a szerződést felbontsák, a mint károsultaknak érzik magukat.

Ha tehát a rabszolga nem idegenítheti el magát föntartás nélkül urának, hogy idegeníthetné el magát egy nép fentartás nélkül a főnökének? És ha a rabszolga bírája marad a szerződés ura által való betartásának, hogyne maradhatna a nép a szerződés főnöke által való betartásának?

Kénytelenek lévén így visszatérni az első nyomra és mérlegelve a «nép» kollektiv elnevezését, kutatni fogjuk, nincs-e ennek megállapításához szerződésre szükség, legalább hallgatólagos szerződésre, mely az általunk föltételezettet megelőzi.

Miután a nép már akkor is nép, mielőtt még királyt választana magának, mi az, a mi azzá tette, ha nem a társadalmi szerződés? A társadalmi szerződés tehát az alapja az egész polgári társadalomnak és ennek az aktusnak a természetében kell keresni annak a társadalomnak a természetét, mely belőle alakul.

Kutatni fogjuk, mi a tartalma ennek a szerződésnek és nem lehet-e nagyjában, egészében összefoglalni ebben a formában: «Mindegyikünk közösen a közakarat legfőbb uralma alá helyezi javait, személyét, életét, egész vagyonát és mi, mint testület, minden tagot, mint az egésznek oszthatatlan részét veszszük föl magunkba.»

Ezt előre megállapítva, hogy meghatározzuk a fogalmakat, melyekre szükségünk van, figyelembe veszszük, hogy minden szerződő félnek külön személye helyett a társulásnak ez az aktusa egy morális és kollektiv testületet létesít, a mely annyi tagból áll, a hány szavazatból áll a gyülekezet. Ez a közszemély általánosan a politikai testület nevét viseli, melyet tagjai államnak hívnak, mikor passziv, szuverénnek, mikor aktiv, hatalomnak, mikor összehasonlítják a hozzá hasonlókkal. A tagokat magukat illetőleg kollektiv néven a nép nevet viselik, külön-külön polgároknak neveztetnek, mint a polgárság tagjai vagy a szuverén hatóság részesei és alattvalóknak, mint ugyanazon hatóság alárendeltjei.

Figyelembe fogjuk venni, hogy a társulásnak ez az aktusa magában foglalja a közösség és az egyesek kölcsönös kötelezettségét és hogy minden egyén, hogy úgy mondjam, önmagával szerződik s így a kettős viszonylat által van kötelezve, t. i. mint a szuverén tagja az egyesekkel szemben és mint az állam tagja a szuverénnel szemben.

Figyelembe fogjuk venni továbbá, hogy senki se lévén kötve olyan kötelezettségekhez, a melyeket csak önmagával szemben vállalt, a közelhatározás, a mely kötelezheti az alattvalókat a szuverénnel szemben a két különböző viszonylat folytán, melyek alapján mindegyikük tekintetbe jön, nem kötelezheti az államot önmagával szemben. Ebből kitetszik, hogy sem nincs, sem nem lehet más alapvető törvény, – hogy pontosan szóljunk – mint csupán a társadalmi egyezmény. Ez nem jelenti azt, hogy a politikai testület bizonyos tekintetben nem kötelezheti magát mással szemben, mert az idegennel való viszonyban egyszerű lénynyé, egyénné válik.

A két szerződő félnek, t. i. minden egyes és a köz, nem lévén közös följebbvalója, a ki ítélhetne viszályaikban, vizsgálni fogjuk, hatalmában áll-e mindegyiküknek felbontani a szerződést, mikor nekik úgy tetszik, vagyis lemondani róla, a mint károsultnak érzi magát.

Ennek a kérdésnek megvilágítása végett számba fogjuk venni, hogy miután a társadalmi egyezmény szerint a szuverén csakis a közös és általános akarat szerint cselekedhetik, tényeinek nem szabad, hogy más, mint általános és közös czéljai legyenek; a miből az következik, hogy az egyes ember nem károsulhat közvetlenül a szuverén által a nélkül, hogy a többiek is mind ne károsuljanak; a mi azonban nem történhetik meg, mert ez annyit jelentene, hogy magamagának akar kárt okozni. Így a társadalmi szerződésnek nincs más biztosítéka, mint a közhatalom, mert a sérelem mindig csak az egyesekből indulhat ki és ebben az esetben ezért még nem szabadulnak kötelezettségüktől, hanem büntetendők, a miért megsértették.

Hogy minden hasonló kérdést helyesen eldöntsünk, gondunk legyen rá, hogy mindig eszünkben tartsuk, hogy a társadalmi egyezmény különleges, önmagában álló természetű abban, hogy a nép csak magamagával szerződik, vagyis a nép, mint testület, mint szuverén, az egyesekkel, mint alattvalókkal: ez az a föltétel, mely a politikai gépezetnek egész szerkezetét és üzemét adja és a mely egyedül teszi jogosulttá, észszerűvé és veszélytelenné azokat a kötelezettségeket, melyek e nélkül képtelenek, zsarnokiak és a leghallatlanabb visszaéléseknek alávetettek volnának.

Az egyesek csak a szuverénnek vetvén alá magukat s a szuverén hatóság nem lévén egyéb, mint a közakarat, látni fogjuk, hogy minden ember, mikor a szuverénnek engedelmeskedik, csak magamagának engedelmeskedik és hogy a társadalmi egyezményben szabadabbak vagyunk, mint a természeti állapotban.

Miután megtettük az összehasonlítást a természetes szabadság és a polgári szabadság között a személyeket illetőleg, meg fogjuk tenni a javakat illetőleg a tulajdon jogának és a szuverénitás jogának, az egyéni birtoklásnak és a kisajátításnak különbségét. Ha a szuverén hatóság a tulajdon jogán alapszik, akkor épen ezt a jogot kell leginkább tiszteletben tartania, sérthetetlen és szent számára addig, a meddig egyéni jog marad; a mint az összes polgárokkal közösnek tekintetik, alá van vetve az általános akaratnak és ez az akarat érvénytelenítheti. Így a szuverénnek nincs semmiféle joga hozzányúlni az egyes ember vagy többek javaihoz, de jogosan tulajdonává teheti az összesek javait, mint a hogy ez megtörtént Spártában Lycurgus idejében; míg ellenben az adósságok eltörlése Solon által jogosulatlan tény volt.

Miután az alattvalókat nem kényszeríti semmi más, csak az általános akarat, kutatni fogjuk, miként nyilvánul ez az akarat, mely jelekről lehet biztosan fölismerni, mi a törvény és mik a törvény igazi jellemvonásai. Ez a tárgy teljesen új; a törvény definiczióját még csak ezután kell megcsinálni.

Abban a pillanatban, a mint a nép különösen tekintetbe veszi egy vagy több tagját, egyúttal meg is oszlik. Az egész és része közt olyan viszony keletkezik, a mely két különálló lényt csinál belőlük, a melyek egyike a rész, másika pedig az egész, kivonva belőle a részt. Az egész, a melyből kivontuk a részt, nem az egész; a míg ez a viszony fennáll, nincs többé egész, hanem két egyenlőtlen rész.

Ellenkezőleg, mikor az egész nép határoz az egész népről, csak önmagát veszi tekintetbe és ha ebből viszonyt alkot magának, akkor ez csak a bizonyos szempontból tekintett egésznek viszonya a bizonyos más szempontból vett egészhez, az egésznek mindennemű megosztása nélkül. Akkor a tárgy, a melyről határoznak, általános és az akarat, mely határoz, szintén általános. Meg fogjuk vizsgálni, van-e még másfajta aktus, a mely a törvény nevét viselheti.

Ha a szuverén csak a törvények által szólhat és ha a törvénynek csak az általános és az állam összes tagjait egyformán illető czélja lehet, ebből az következik, hogy a szuverénnek sohasem lehet hatalma bármit is határozni egy különleges tárgyról és mivel az állam fenmaradására nézve mégis fontos, hogy a különleges dolgokról is határozzanak, keresni fogjuk, hogy történhetik ez.

A szuverén tényei csak a közakarat tényei, törvények lehetnek; továbbá szükség van meghatározó ténykedésekre, a hatalom vagy a kormányzat ténykedéseire ugyane törvények végrehajtása végett; ezeknek pedig ellenkezőleg csak különleges czéljaik lehetnek. Így az az aktus, a mely által a szuverén meghatározza, hogy főnököt kell választani, törvény és az az aktus, a melylyel ez a főnök a törvény végrehajtásakép megválasztatik, csak a kormányzat aktusa.

Ime tehát egy harmadik viszony, a melyben az összegyűlt nép figyelembe vehető, tudniillik mint hatóság vagy a törvény végrehajtója, a melyeket mint szuverén hozott.156)

Vizsgálni fogjuk, lehetséges-e, hogy a nép megfoszsza magát szuverénitási jogától, hogy egy vagy több emberre ruházza át; mert a választás aktusa nem lévén törvény és ebben az aktusban a nép nem lévén maga is szuverén, nem láthatni be, hogy akkor hogy ruházhat át egy jogot, a melylyel nem bír.

Mivel a szuverénitás lényege a közakaratban rejlik, ezért nem láthatni be azt sem, miként lehetne megbizonyosodni arról, hogy a különleges akarat mindig összhangban lesz ezzel a közakarattal. Sőt azt kell előre feltételezni, hogy gyakran ellenkezni fog vele, mert a magánérdek mindig kedvezményekre törekszik, a közérdek pedig egyenlőségre; és ha ez az összhang lehető lenne is, akkor már csak azért is, mert nem szükségszerű és leronthatatlan, nem keletkezhetik belőle szuverén jog.

Kutatni fogjuk, vajjon a társadalmi egyezmény sérelme nélkül a nép főnökei, bármily név alatt választattak is, sohasem lehetnek egyebek, mint a nép tisztviselői, a melyeket megbíz a törvények végrehajtásával; vajjon ezek a főnökök nem tartoznak-e nekik számadással közigazgatásukról és maguk nincsenek-e szintén alávetve azoknak a törvényeknek, melyek megtartatása az ő feladatuk.

Ha a nép nem idegenítheti el legfőbb jogát, átruházhatja-e másra bizonyos időre? Ha nem adhat magának jogot, adhat-e magának képviselőket. Ez a kérdés fontos és megérdemli a megvitatást.

Ha a népnek nem lehet sem szuverénje, sem képviselői, vizsgálni fogjuk, hogy hozhatja maga a törvényeit; vajjon sok törvény kell-e hogy legyen; vajjon gyakran kell-e őket változtatni; vajjon könnyű dolog-e, hogy egy nagy nép a maga törvényhozója legyen;

vajjon a római nép nem volt-e nagy nép;

vajjon jó-e, hogy nagy népek legyenek.

Az előbbi megfontolásokból következik, hogy az államban van egy közvetítő testület az alattvalók és a szuverén között és ez a közvetítő testület, a mely egy vagy több tagból áll, van megbízva a közigazgatással, a törvények végrehajtásával, a polgári és politikai szabadság fentartásával.

Ennek a testületnek a tagjai hivatalnokoknak vagy királyoknak neveztetnek, vagyis kormányzóknak. Az egész testület, tekintetbe véve az embereket, a kikből áll, fejedelemnek és tekintetbe véve tevékenységét, kormányzatnak neveztetik.

Ha az egésznek tevékenységét tekintjük önmagára való kihatásában, vagyis az egésznek az egészhez vagy a szuverénnek az államhoz való viszonyában, ezt a viszonyt egy folytonos arány szélső tagjaihoz hasonlíthatjuk, melynek közbülső tagja a kormányzat. A hatóság a szuveréntől kapja a rendeleteket, a melyeket a néppel közöl és ha minden ki van egyenlítve, hatékonysága vagy hatalma ugyanazon a fokon van, mint a polgárok hatékonysága vagy hatalma, a kik az egyik oldalon alattvalók, a másikon pedig szuverének E három tag egyikét sem lehetne megváltoztatni a nélkül, hogy meg ne bontsuk azonnal az arányt. Ha a szuverén kormányozni akar, vagy ha a fejedelem törvényeket akar hozni, vagy ha az alattvaló megtagadja az engedelmességet, a rendetlenség lép a szabály helyébe és az állam felbomolva a zsarnokságba vagy az anarchiába hull.

Tegyük fel, hogy az állam tízezer polgárból áll. A szuverén csak kollektiv módon és mint testület vehető figyelembe, de minden egyesnek, mint alattvalónak, megvan az egyéni és független léte. Így a szuverén úgy viszonylik az alattvalóhoz, mint tízezer az egyhez; vagyis az állam minden tagjának a maga részére a szuverén hatalomnak csak egytízezred része jut, holott ő maga teljesen alá van annak vetve. Ha a nép százezer emberből áll is, az alattvalók helyzete nem változik és mindegyikre mindig a törvények egész uralma hárul, míg szavazatának, egy százezredrészre szorulva, tízszer kevesebb befolyása van a törvények megállapítására. Igy az alattvaló mindig egy marad s a szuverén aránya ez oknál fogva a polgárok számával együtt nő. Ebből az következik, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban csökken a szabadság.

Igy tehát mennél kevesebb befolyása van az egyes akaratnak a közakaratra, vagyis az erkölcsöknek a törvényekre, annál jobban kell a korlátozó hatalomnak növekednie. Másfelől, mivel az állam nagysága a köz-autoritás letéteményeseinek több kisértést szerez és több eszközt a visszaélésre, mennél több ereje van a kormányzatnak a nép elnyomására, annál több ereje kell hogy legyen a szuverénnek a kormányzat fékentartására.

Ebből a kettős viszonyból következik, hogy a szuverén, a fejedelem és a nép közti folytonos arány nem önkényes eszme, hanem az állam természetének folyománya. Következik az is, hogy a szélső tagok egyike, t. i. a nép, meghatározott lévén, valahányszor a kettős arány nő vagy csökken, egyúttal mindig csökken vagy növekszik az egyszerű arány is, a mi nem lehet máskép, mint hogy ugyanannyiszor változik a középső tag. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyetlen és változhatatlan kormányszervezet, hanem annyi, természetére különböző, kormánynak kell lenni, a hány nagyságra különböző állam van.

Ha az erkölcsöknek annál kevesebb viszonyuk van a törvényekhez, mennél kevésbbé számos a nép, vizsgálni fogjuk, vajjon egy elég nyilvánvaló analogia útján nem lehet-e azt is mondani hogy mennél számosabbak a hatóságok, annál gyöngébb a kormányzat.

Ennek a tételnek a megvilágítására három lényegileg különböző akaratot fogunk minden hatóság személyében megkülönböztetni: először az egyén saját akaratát, a mely csak a maga külön előnyére törekszik, másodszor a hatóságok közös akaratát, a mely egyedül a fejedelem hasznára vonatkozik; oly akaratot, a melyet testületi akaratnak lehet nevezni és a mely a kormányzattal szemben általános, az állammal szemben pedig, melynek a kormányzat egyik része különleges, harmadszor pedig a népakaratot vagy a szuverén akaratot, a mely általános az egésznek tekintett állammal szemben épúgy, mint az egésznek részeül tekintett kormányzattal szemben. A tökéletes törvényhozásban a különleges és egyéni akaratnak csaknem semmisnek kell lennie; a kormányzat közakaratának nagyon alárendeltnek, következőleg az egyetemes és szuverén akarat a többinek mindnek szabálya. A természet rendje szerint ellenben ezek a különböző akaratok annál hatékonyabbakká válnak, mennél jobban központosulnak; az egyetemes akarat mindig a leggyöngébb, a testületi akaraté a második rang és a különleges akarat előnyben van valamennyi fölött úgy, hogy mindenki, első sorban ő maga, aztán hatóság és aztán polgár: ez épen ellenkezője annak a fokozatnak, a melyet a társadalmi rend megkíván.

Ezt megállapítva, tegyük fel, hogy a kormányzat egyetlen ember kezében van. Ekkor a különleges akarat és a testületi akarat tökéletesen egyesül, következőleg az utóbbi az intenzitásnak legmagasabb fokára jut, a melylyel csak bírhat. Miután pedig ettől a szaktól függ a hatalom gyakorlása és mivel a kormányzat abszolut hatalma, mindig azonos lévén a népével, nem változik, ebből az következik, hogy a kormányzatok leghatékonyabbika mindig az egyetlen ember kormányzata.

Ha ellenben egyesítjük a kormányzatot a legfőbb hatalommal s csinálunk a szuverénből fejedelmet és a polgárokból megannyi hatóságot, akkor a testületi akarat, tökéletesen összezavarodva a közakarattal, nem lesz hatékonyabb, mint az utóbbi és teljes érvényében hagyja a külön akaratot. Igy a kormányzat egyenlőnek maradó abszolut hatalom mellett hatékonyságának minimumára jut.

Ezek a szabályok czáfolhatatlanok és más megfontolások is megerősítésére szolgálnak. Láthatni például, hogy a hatóságok tevékenyebbek a maguk közösségében, mint a polgár a magáéban és hogy következőleg a külön akaratnak ott sokkal több a befolyása. Mert minden hatóság csaknem mindig meg is van bízva valamely különleges kormányzati tevékenységgel, holott a polgár magában véve semminemű szuverénitási tevékenységgel nem bír. Egyébiránt mennél jobban kiterjedett az állam, annál jobban nő a reális hatalom, ámbár nem nő is kiterjedésének mértékében; ha azonban az állam ugyanaz marad, bárhogy megsokasodhatnak is a hatóságok, a kormányzat nem nyer általa nagyobb reális hatalmat, mert azon állam hatalmának letéteményese, melyet mindig egyformának tételezünk fel. Igy ezáltal a sokszorozódással a kormányzat hatékonysága csökken, a nélkül, hogy a hatalma növekedni tudna.

Miután rájöttünk, hogy a kormányzat abban a mértékben gyöngül, a mint a hatóságok sokszorozódnak és hogy mennél számosabb a nép, annál jobban kell a kormányzat korlátozó hatalmának növekednie, ebből azt következtetjük, hogy a hatóságok viszonya a kormányzathoz fordított arányban kell hogy álljon az alattvalóknak a szuverénhez való viszonyával, azaz, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban kell a kormányzatnak összezsugorodnia, úgy hogy a kormányzók száma a nép szaporodásának arányában kell hogy csökkenjen.

Hogy aztán a formáknak ezt a különbözőségét szabatosabb elnevezésekkel fixirozzuk, első helyen meg fogjuk jegyezni, hogy a szuverén átruházhatja a rábízott kormányzást az egész népre vagy a nép nagyobb részére, úgy hogy több lesz a tisztviselőpolgár, mint az egyszerű magánpolgár. A kormányzat e formájának a demokráczia nevet adják.

Avagy átadhatja a kormányzatot egy kisebbség kezébe, úgy hogy több az egyszerű polgár, mint a tisztviselő; ez a forma viseli az arisztokráczia nevet.

Végül központosítani lehet az egész kormányzatot egyetlen tisztviselőben. Ez a harmadik forma a legelterjedtebb és monarchiának vagy királyi kormányzatnak neveztetik.

Figyelembe fogjuk venni, hogy mindezek a formák, vagy legalább a két előbbi, többé-kevésbbé tágíthatók és meglehetős nagy latitudeöt engednek. Mert a demokráczia magába foglalhatja az egész népet vagy a felére szorítkozhatik. Viszont meg az arisztokráczia a nép feléről meghatározhatatlanul a legkisebb számokra is szorulhat. Néha még a királyság is megengedi a megoszlást, akár apa és fiú, akár két testvér közt, akár másképen. Spártában mindig két király volt s a római birodalomban nyolcz császár is volt a nélkül, hogy azt lehetne mondani, hogy a birodalom megoszlott. Van egy pont, a melyen a kormányzat minden formája átjátszik a rákövetkezőbe és három különnemű elnevezés alatt a kormányzat a valóságban épen annyi formára képes, a hány polgára van az államnak.

Sőt mi több: e kormányzatok mindegyike bizonyos értelemben különböző részekre lévén képes oszolni, a mikor az egyik rész ily módon, a másik amolyan módon igazgattatik, e három forma kombinálásából a kevert formák sokasága eredhet, melyek mindegyike sokszorozható az összes egyszerű formákkal.

Minden időben sokat vitatkoztak a kormányzat legjobb formájáról, annak megfontolása nélkül, hogy bizonyos esetben mindegyik lehet a legjobb, más esetekben a legrosszabb. A magunk részéről abból, hogy a különböző államokban a hatóságok száma157) fordított arányban kell hogy legyen a polgárok számával, azt fogjuk következtetni, hogy általában véve a demokratikus kormányzat a kis államoknak felel meg, az arisztokratikus a középnagyságúaknak, a monarchikus a nagyoknak.

E kutatások fonalán jutunk el arra a megismerésre, hogy melyek a polgárok kötelességei és jogai és el lehet-e választani az előbbieket az utóbbiaktól; hogy mi a haza, szabatosan miben áll és miről ismerheti meg mindenki, hogy van-e hazája vagy nincsen.

Miután így fontolóra vettük a polgári társadalom minden faját magamagában, most ezeket össze fogjuk hasonlítani, hogy megfigyeljük különböző kapcsolataikat: az egyik nagy, a másik kicsiny, az egyik erős, a másik gyönge, megtámadják, bántják, kölcsönösen lerombolják egymást és ebben a folytonos akczióban és reakczióban több embert tesznek nyomorulttá és többnek kerülnek életébe, mintha mind megtartották volna első szabadságukat. Vizsgálni fogjuk, nem lőttek-e a társadalmi intézményben túl vagy innen a czélon; vajjon a törvényeknek és az embereknek alávetett egyének, mialatt a társadalmak megőrzik egymás közt a természetes függetlenséget, nem maradnak-e kitéve a két állapot bajainak a nélkül, hogy az előnyeiket ismernék és vajjon nem volna-e jobb, ha inkább nem volna polgári társadalom a világon, minthogy többféle van. Nem ez a kevert állapot-e az, a mely résztvesz mindkettőben és nem biztosítja sem az egyiket, sem a másikat per quem neutrum licet, nec tanquam in bello paratum esse, nec tanquam in pace securum?158) Nem ez a részleges és tökéletlen társulás eredményezi e a zsarnokságot és a háborút? és a zsarnokság és a háború nem az emberiség legnagyobb ostorai-e?

Végül vizsgálni fogjuk a gyógyítószereknek különböző nemeit, melyeket ezek ellen a bajok ellen ligák és szövetkezések által kerestek, melyek befelé a maga urának hagyva minden államot, kifelé pajzszsal szolgálnak minden támadó ellen. Kutatni fogjuk, hogy lehet egy jó federativ társulást berendezni, a mi teheti tartóssá és mely pontig lehet kiterjeszteni a szövetkezés jogát a szuverénitás jogának ártalma nélkül.

Saint-Pierre abbé Európa összes államainak társulását ajánlotta, hogy fenntartható legyen köztük az örök béke. Keresztülvihető volt-e köztük ez a társulás? és föltéve, hogy be van rendezve, föltehető volt-e, hogy tartós lesz?159) Ezek a kutatások egyenesen a közjog mindazon kérdéseihez vezetnek, melyek végleg megvilágíthatják a politikai jog kérdéseit.

Végül fel fogjuk állítani a hadi jog igazi elveit és meg fogjuk vizsgálni, miért adtak Grotius és a többiek csak hamis elveket.

Nem fogok rajta csodálkozni, hogy minden okoskodásunk közepett az én fiatalemberem, a kinek egészséges eszejárása van, félbeszakít s ezt mondja: «Azt lehetne mondani, hogy fából építjük épületeinket, nem pedig emberekből, annyira mérték szerint mérünk minden darabot.» Igazad van, barátom, de gondolj arra, hogy a jog nem alkalmazkodik az emberi szenvedélyekhez és hogy arról volt szó köztünk, hogy kezdettől fogva megállapítsuk a politikai jog igazi alapelveit. Most, hogy az alapjaink meg vannak vetve, vizsgáljuk meg, hogy mit építettek rá az emberek és szép dolgokat fogsz látni!

Azután Telemachust olvastatom és kisértetem el vele a pályáján; megkeressük a boldog Salentumot és a derék Idomeneust, a kit balsorsa tett bölcscsé. Útközben nem egy Protesilast találunk, de Philoclest egyet sem. Adrastes, a dauniak királya egyáltalán nem feltalálhatatlan. De hadd képzeljék el az olvasók utazásainkat vagy tegyék meg helyettünk Telemachusszal a kezükben és ne sugalljunk nekik elriasztó alkalmazásokat, melyek elől maga a szerző is kitér, vagy melyeket kedve ellenére hajt végre.

Egyébiránt Emil nem lévén király, sem én isten, nem sokat bánkódunk azon, hogy nem bírjuk utánozni Telemachust és Mentort abban a jóban, a mit az embereknek tettek; senki sem tud nálunknál jobban megmaradni a maga helyén és nem kíván kevésbbé kilépni belőle. Tudjuk, hogy mindenki elé ugyanaz a feladat van állítva s hogy mindenki, a ki a jót teljes szívéből szereti és teljes erejéből műveli, betöltötte ezt a feladatot. Tudjuk, hogy Telemachus és Mentor csak képzelt lények. Emil nem utazik tétlen ember módjára és több jót tesz, mintha fejedelem volna. Ha királyok volnánk, se lennénk jótékonyabbak. Ha királyok és jótékonyak volnánk, tudtunk nélkül is ezer valóságos rosszat tennénk, a míg egy vélt jót. Ha királyok és bölcsek volnánk, az első jó, a mit tenni kívánnánk önmagunknak és másoknak, hogy lemondanánk a királyságról és azokká lennénk, a mik most vagyunk.

Megmondtam, hogy mi teszi az utazásokat terméketlenné az egész világ számára. Még terméketlenebbé tesz az ifjúság számára az a mód, a hogy végeztetik velük. A nevelők nagyobb gondot fordítanak a maguk mulatságára, mint növendékük oktatására s vezetik városból-városba, palotából-palotába, társaskörből-társaskörbe, vagy ha tudósok és íróemberek, azzal töltetik vele az időt, hogy a könyvtárakban szaladgáljon, járja az antiquáriusokat, kotorászszon a régi emlékek között és másolja a régi feliratokat. Minden országban más korszakkal foglalkoznak, mintha csak egész más országgal foglalkoznának, úgy hogy mikor nagy költséggel végigszaladtak Európán, haszontalanságokkal foglalkozva vagy unatkozva, visszatérnek a nélkül, hogy láttak volna valamit is abból, a mi érdekelheti őket s valamit tanultak volna abból, a mi hasznos lehet nekik.

Minden főváros hasonlít egymáshoz, minden szokás összekeveredik bennük; nem ide kell menni a nemzeteket tanulmányozni. Páris és London az én szememben egy ugyanazon város. Lakóiknak vannak valamelyes különböző előítéleteik, de azért az egyiknek annyi az előítélete, mint a másiknak és összes praktikus elveik azonosak. Jól tudni miféle fajtája az embereknek gyűlik össze szükségképen az udvarokban. Jól tudni, mily erkölcsöket kell hogy előidézzen mindenütt az emberek egymásra halmozódása és az életviszonyok különbözősége. A mint egy kétszázezer lélekből álló városról beszélnek nekem, előre tudom, milyen élet folyik benne. A mit még ezen fölül megtudhatnék ezekről a helyekről, nem érdemli meg a fáradságot, hogy oda menjek és megtanuljam.

A távol fekvő vidékeken, a hol kevesebb a mozgalom, a közlekedés, a hol kevesebb idegen utazik, melyeknek lakói kevesebbet költözködnek, kevesebbet változtatják a sorsukat és a társadalmi helyzetüket, ott kell tanulmányozni egy nemzet szellemét és erkölcseit. Nézzétek meg futtában a fővárost, de odakinn figyeljétek meg az országot. Nem Párisban vannak a francziák, hanem Touraineben; az angolok angolabbak Merciában, mint Londonban és a spanyolok spanyolabbak Galicziában, mint Madridban. Ezekben a nagy távolságokban karakterizálja és mutatja magát egy nemzet vegyületlenül olyannak, a milyen; itt érezhetők legjobban a kormányzat jó és rossz következményei, mint a hogy nagyobb sugár végén az ívek méretei pontosabbak.

Az erkölcsöknek a kormányzattal való szükségszerű kapcsolata oly jól van kifejezve a törvények szelleméről szóló könyvben, hogy nem lehet jobbat tenni, mint visszatérni ehhez a könyvhöz e kapcsolatok tanulmányozása végett. De általánosságban véve van két könnyű és egyszerű szabály a kormányzat relativ jóságának megítélésére. Az egyik a népesség. Minden oly országban, a mely elnéptelenedik, az állam a romlás felé halad; az az állam pedig, a mely legjobban népesedik, ha a legszegényebb is, csalhatatlanul a legjobban van kormányozva.160)

Ehhez azonban az kell, hogy ez a népesedés a kormányzat és az erkölcsök természetes eredménye legyen; mert ha telepítések által megy végbe, vagy más esetleges és ideiglenes úton-módon, akkor ezek a gyógyszer által csak a bajt mutatnák meg. Mikor Augustus törvényeket hozott a nőtlenség ellen, ezek a törvények már mutatták a római állam hanyatlását. A kormányzat jósága kell hogy a házasságra vigye az embereket, ne pedig törvény kényszerítse rá; nem azt kell vizsgálni, a mi kényszer útján történik, mert a törvényt, a mely a természetes hajlam ellen küzd, kijátszszák és hiábavalóvá lesz; hanem azt kell vizsgálni, a mi az erkölcsök befolyása alatt és a kormányzat természetes hajlama által történik; mert csak ezeknek az eszközöknek van állandó hatásuk. A derék Saint-Pierre abbénak volt az a politikája, hogy mindig valami kicsiny gyógyszert keresett minden külön baj számára, a helyett, hogy visszament volna közös forrásukra és meglátta volna, hogy csak mindet egyszerre lehet meggyógyítani. Nem arról van szó, hogy külön kezeljünk minden fekélyt, a mely a beteg testén támad, hanem, hogy megtisztítsuk a vér anyagát, a mely valamennyit előidézi. Mondják, hogy Angolországban díjak vannak kitűzve a mezőgazdaságra; nekem nem kell több; ez az egy dolog is meggyőz arról, hogy nem sokáig fog már virágozni.

A kormányzat és a törvények relativ jóságának második jele szintén a népességből folyik, de másféle módon, tudniillik a népesség eloszlásából, nem pedig mennyiségéből. Két nagyságra és az emberek számára egyenlő állam erőre nagyon egyenlőtlen lehet; a hatalmasabbik a kettő közül mindig az, a melynek lakosai egyenletesebben vannak elosztva a területén; az, a melynek nincsenek oly nagy városai s a mely következőleg kevésbbé csillog, mindig leveri a másikat. A nagy városok merítik ki az államot és idézik elő gyöngeségét: a gazdagság, a melyet produkálnak, látszólagos és illuzórius gazdagság; sok pénz, kevés eredmény. Azt mondják, hogy Páris városa fölér egy tartománynyal Francziaország királyának; én a magam részéről azt hiszem, több tartományába kerül, hogy nem egy tekintetben Páris táplálkozik a vidékből és hogy ennek jövedelmei nagyobb része ebben a városban forog és ott marad a nélkül, hogy valaha visszatérne akár a néphez, akár a királyhoz. Felfoghatatlan, hogy a számítgatók e korában nem akadt még senki sem, a ki be tudná látni, hogy Francziaország sokkal hatalmasabb volna, ha Páris megsemmisülne. Nemcsak hogy nem előnyös a népesség rossz eloszlása az államra, hanem még rombolóbb, mint maga az elnéptelenedés, annyiban, hogy az elnéptelenedés eredménye csak nulla, a rosszul berendezett fogyasztás pedig negativ eredményre vezet. Ha egy francziát és egy angolt hallok fővárosaik nagyságával büszkélkedve vitázni azon, hogy Párisnak vagy Londonnak van-e több lakosa, ez úgy tűnik fel nekem, mintha arról vitatkoznának egymással, hogy a két nép melyike részesül abban a szerencsében, hogy rosszul van kormányozva.

Tanulmányozzátok a népet városain kívül, csak így fogjátok megismerni. Egy kormány látszólagos formáját látni semmi; a közigazgatás gépezete és a hivatalnokok szóbeszéde elkendőzi, ha nem tanulmányozzuk a természetét eredményeiben, melyeket a népre előidéz és a közigazgatás minden fokozatán. A forma és lényeg különbsége meg lévén oszolva mindezen fokozatok között, csak akkor ismerjük meg ezt a különbséget, ha ezeket mind számba veszszük. Az egyik országban legelőször az alantasok mesterkedésein kezd észrevehetővé lenni a minisztérium szelleme; a másikban látni kell, mint választják a parlament tagjait, hogy megítélhessük, igaz-e, hogy a nemzet szabad; bármely országban lehetetlen, hogy ismerhesse a kormányt az, a ki csak a városokat látta, mivelhogy ennek szelleme sohasem ugyanaz a városra és a vidékre nézve. Már pedig a vidék teszi az országot és a vidék népe teszi a nemzetet.

A különböző népeknek ez a félreeső tartományaikban és eredeti szellemük észszerűségében való tanulmányozása egy jeligémnek nagyon kedvező és az emberi szívre nagyon vigasztaló általános megfigyelést kelt: azt, hogy minden nemzet így megfigyelve sokkal többet érőnek látszik; mennél jobban közelednek a természethez, annál inkább uralkodik a jóság jellemükben; csak ha bezárkóznak városaikban, csak ha a kultúra révén megváltoznak, csak akkor aljasodnak el és változtatják kellemes és veszedelmes bűnökké bizonyos, inkább durva, mint kártévő hibáikat.

Ebből a megfigyelésből következik az általam ajánlott utazási módnak egy új előnye, a mennyiben a fiatal emberek, keveset tartózkodván a nagy városokban, a hol borzalmas romlottság uralkodik, kevésbbé vannak kitéve annak, hogy rájuk ragad és az egyszerűbb emberek közt s kevésbbé számos társaságokban megőrzik biztosabb ítéletüket, egészségesebb ízlésüket, becsületesebb erkölcseiket. Ettől a ragálytól egyébiránt Emilt nem kell félteni, megvan benne minden, a mi megóvhatja tőle. Mindazon óvó intézkedések közt, melyeket erre tettem, sokra tartom azt a vonzalmat, mely a szívében van.

Nem tudják már, mire képes az igazi szerelem a fiatal emberek hajlamaira vonatkozólag, mert nevelőik nem ismervén az igazi szerelmet, elfordítják őket tőle. Mindazáltal a fiatal ember kell hogy szeressen vagy pedig kicsapongó lesz. Könnyű dolog a látszattal szakítani. Ezer fiatal embert fognak előttem említeni, a kikről azt mondják, hogy nagyon erényesen élnek szerelem nélkül, de említsenek nekem egy kész embert, igazi embert, a ki jóhiszeműleg azt mondja, hogy így töltötte ifjúságát. Minden erényben, minden kötelességben csak a látszatot keresik; én a valóságot keresem és nagyon tévednek, ha az ehhez való eljutásnak volnának más eszközei is, mint a melyeket én adok meg.

Az eszme, hogy Emilt szerelmessé tegyem, mielőtt utaztatom, nem az én leleményem, a következő eset sugallta nekem.

Velenczében voltam látogatóban egy fiatal angol nevelőjénél. Télen volt, a tűz körül voltunk. A nevelő ekkor kapta meg leveleit a póstával. Elolvasta őket s aztán egyiküket hangosan olvasta fel növendékének. Angolul volt, nem értettem belőle semmit, de a felolvasás alatt láttam, hogy a fiatal ember letépte a nagyon szép csipke kézelőit, melyeket viselt, egymás után a tűzbe veti őket, a milyen óvatosan csak tudja, hogy ne vegyék észre. Meglepetve ettől a furcsa magaviselettől, az arczába néztem és mintha felindulást láttam volna rajta; de a szenvedélyek külső jeleiben, bár nagyon hasonlók minden embernél, nemzetenkint különbségek vannak, melyek alapján könnyű a tévedés. A népeknek különböző a nyelvük az arczukon ép úgy, mint a szájukban. Megvártam a felolvasás végét és aztán megmutatva a nevelőnek növendéke meztelen csuklóit, melyeket annál jobban rejtegetett, így szóltam hozzá: «Szabad tudnom, mit jelent ez?»

A nevelő látva, hogy mi történt, elnevette magát, megelégedett arczkifejezéssel megölelte növendékét és miután kikérte beleegyezését, megadta nekem a magyarázatot, melyet kívántam.

«John úr kézelőit – így szólt – melyeket az imént letépett, egy idevaló hölgy ajándékozta neki nemrég. Már pedig tudja, hogy John úr el van igérkezve odahaza egy fiatal kisasszonynyal, a kibe nagyon szerelmes és a ki még több szerelmet érdemel. Ez a levél imádottja anyjától való és le fogom önnek fordítani azt a passzust belőle, a mely azt a kártételt okozta, a melynek ön tanuja volt:

«Lucy le sem teszi a kezéből lord John kézelőit. Miss Betty Roldham a tegnap délutánt nála töltötte és minden áron segíteni akart neki a munkában. Tudva, hogy Lucy ma a szokottnál korábban kelt, látni akartam, mit csinál és rajtakaptam, hogy azzal foglalatoskodik, hogy fölfejti mind, a mit Miss Betty csinált tegnap. Azt akarja, hogy az ajándékán egyetlen öltés se legyen, a mely nem az ő kezétől való.»

John úr kiment egy pillanatra, hogy más kézelőt vegyen fel és én így szóltam a nevelőnek: «Kitünő természetű tanítványa van, de szóljon igazat, Miss Lucy anyjának ez a levele nem előre kitervelt dolog? Nem ön által kieszelt eszköz az ellen a kézelős hölgy ellen?» «Nem – felelt ő – a dolog valódi; én nem viszek gondoskodásomba ennyi számítást. Egyszerűséget, buzgalmat vittem bele és isten megáldotta a munkámat.»

Ennek a fiatal embernek az esete nem ment ki emlékezetemből; nem arra való volt, hogy meg ne termékenyítse a magamfajta álmodozó fejét.

Ideje már végezni. Vezessük vissza lord Johnt Lucyhoz, azaz hogy Emilt Zsófiához. Nem kevésbbé gyöngéd szívvel, mint elutazásakor, sokkal felvilágosultabb szellemet hoz magával és azt az előnyt hozza haza magával, hogy megismerte a kormányokat minden bűnükkel és a népeket minden erényükkel. Gondom volt még arra is, hogy minden nemzetben az ókoriak módjára a vendégbarátság kötelékeivel fűzze magát össze valami érdemes emberrel és egyáltalán nincs ellenemre, ha ezeket az ismeretségeket levelezés útján ápolja. Azon felül, hogy hasznos lehet és mindig kellemes levelezésben állani távoleső országokban lakókkal, ez kitünő óvóintézkedés a nemzeti előítéletek uralma ellen, melyek egész életünkben ránk támadva, előbb-utóbb valami hatással vannak ránk. Semmi sem alkalmasabb ettől a hatásuktól megfosztani őket, mint az okos emberekkel való érdek nélküli érintkezés, a kiket az ember becsül, a kikben nincsenek meg csak az előítéletek és a maguk előítéleteivel küzdenek ellenük s ezzel megadják a módot, hogy az egyiket szüntelenül szembeállítsuk a másikkal s így megóvjuk magunkat valamennyitől. Nem megy az egyre, hogy idehaza vagy náluk érintkezünk-e az idegenekkel. Az első esetben mindig bizonyos kíméletet tanusítanak az iránt az ország iránt, a melyben laknak, ezért elleplezik, a mit gondolnak róla vagy kedvezően gondolkodnak róla, a míg benne laknak: hazatérve lejebb szállítják ítéletüket és ezzel csak igazságosak lesznek. Nagyon szeretném, ha az idegen, a kitől tanácsot kérek, látta volna az országomat, de csak akkor kérem véleményét, mikor már odahaza van.

Miután csaknem két évet szántunk arra, hogy bejárjuk Európa néhány nagy és sokkal több kis államát, miután megtanultunk két-három főnyelvet, miután láttuk, a mi bennük igazán érdekes, akár természetrajz, akár kormányzat, akár művészetek, akár emberek dolgában, Emil emésztve a türelmetlenségtől értésemre adja, hogy a határidőnk végére jár. Akkor ezt mondom neki: «Jól van barátom, emlékszel utazásaink főczéljára; láttál, megfigyeltél; mi most már az eredménye a megfigyeléseidnek?»

Hogy tévedtem rendszeremben, vagy körülbelül így kell hogy válaszoljon nekem:

Vagy olyan maradok, a milyenné te tettél és hogy nem veszek magamra még lánczot azokon kívül, melyeket a természet és a törvények raktak rám. Mennél jobban vizsgálom az emberek művét intézményeikben, annál jobban látom, hogy azzal, hogy minden áron függetlenekké akarják magukat tenni, rabszolgákká teszik magukat és még a szabadságukat is hasztalan erőfeszítésekben használják el, hogy megtarthassák. Hogy ne kelljen engedniök a dolgok torlódásának, ezerféle kötelékeket vesznek magukra; aztán a mint egy lépést akarnak tenni, nem tudnak és elcsodálkoznak, hogy függnek mindentől. Nekem úgy tűnik fel, hogy nem kell semmit tenni, hogy az ember szabaddá tegye magát; elég, ha nem akar nem lenni szabad. Te tettél engem «oh mesterem» szabaddá, a mikor megtanítottál, hogy megadjam magamat a kényszerűségnek, jőjjön, mikor jönni akar, ellenkezés nélkül vitetem magamat és mivel nem akarom leküzdeni, nem kapaszkodom semmibe, hogy visszatartsam magamat. Kerestem utazásaim közben, találok-e valami zugot a földön, a hol tökéletesen a magamé lehetnék, de mely helyen nem függ az ember emberek között szenvedélyeiktől? Mindent jól megvizsgálva azt találom, hogy magában a kívánságomban ellenmondást rejlik, mert ha nem függnék is semmi más dologtól, legalább attól a földtől függnék, a hol letelepedtem. Az életem hozzá volna fűzve ehhez a földhöz, mint a driádoké volt fáikhoz. Azt találtam, hogy uralom és szabadság két összeférhetetlen szó lévén, nem lehetnék egy kunyhó ura a nélkül, hogy meg ne szünjek a magam ura lenni.»

«Emlékszem, hogy a vagyonom volt kutatásainknak oka. Te nagyon alaposan bebizonyítottad nekem, hogy nem tudom egyszerre megőrizni gazdagságomat és szabadságomat, de a mikor azt akartad, hogy egyszerre szabad és igénytelen legyek, két összeférhetetlen dolgot akartál, mert csak úgy vonhatom ki magamat az emberektől való függés alól, ha visszatérek a természettől való függésbe. Mit tegyek tehát a vagyonnal, melyet a szüleim rám hagytak? Azon fogom kezdeni, hogy nem függök tőle; meglazítok minden köteléket, a mely hozzá köt; ha meghagyják nekem, megmarad, ha elveszik tőlem, nem ragadnak el engem vele együtt. Nem fogok kínlódni, hogy megtartsam, hanem szilárdan megmaradok a helyemen. Gazdagon vagy szegényen, szabad leszek. Nemcsak egy bizonyos országban, egy bizonyos vidéken leszek az; az leszek az egész földön. Rám nézve el van szakadva az előítélet minden láncza, nem ismerek más lánczot, csak a kényszerűségét. Megtanultam ezt viselni születésem óta és viselni fogom halálomig, mert ember vagyok. És miért ne tudhatnám viselni, szabadnak maradva, mikor még annak is viselnie kell, a ki rabszolga és ráadásul még a rabszolgaságért is?»

«Mit bánom helyzetemet a földön? Mit bánom, hogy hol vagyok? Mindenütt, a hol emberek vannak, testvéreimnél leszek, mindenütt, a hol nincsenek, magamnál leszek. A míg független és gazdag maradhatok, van vagyonom, a melyből élhetek és élni fogok. Ha a vagyonom rabjává tenne, gondtalanul elvetném: van dolgos karom és élni fogok. Ha a karom felmondja a szolgálatot, élni fogok, ha eltartanak, meghalok, ha elhagynak; mert a halál nem a szegény emberek baja, hanem a természet törvénye. Bármely időben jön a halál, szembenézek vele, sohasem veheti el tőlem azt, hogy éltem.»

«Erre szántam el magamat, apám. Ha nem volnának szenvedélyeim, embervoltomban olyan független volnék, mint maga az Isten, mert csak azt akarva, a mi van, soha sem kellene küzdenem a sors ellen. Legalább csak egy lánczom van s ez az egyedüli, melyet örökké viselni fogok és ezzel dicsekedhetem. Nos tehát, add nekem Zsófiát és szabad vagyok.»

«Kedves Emilem, nagy örömmel hallok ilyen férfias beszédet a szádból és látok ilyen férfias érzéseket szívedben. Ez a túlzott önzetlenség nagyon tetszik nekem a te korodban. Majd alábbszáll, ha gyermekeid lesznek és te épen az leszel, a minek egy jó családapának és bölcs embernek lennie kell. Utazásod előtt tudtam már, mi lesz az eredménye, tudtam, hogyha közelből megtekinted intézményeinket, távol leszel tőle, hogy azt a bizalmat vesd beléjük, melyet nem érdemelnek meg. Hiába kívánkozik az ember szabadságra a törvények fennhatósága alatt. Törvények! Hol vannak törvények? Hol tartják őket tiszteletben? Ez alatt a név alatt mindenütt csak a magánérdeket és az emberek szenvedélyeit láttad uralkodni. De a természet és a rend örök törvényei fennállanak. Helyettesítik a bölcs számára a pozitív jogot, szíve mélyébe írta be őket a lelkiismeret és az ész; nekik kell alávetnie magát, hogy szabad legyen; csak az rabszolga, a ki rosszat tesz, mert mindig akarata ellenére teszi. A szabadság nincs meg a kormányzat semmiféle formájában, a szabad ember szívében van, mindenütt magával hordja. A hitvány ember mindenüvé elviszi a szolgaságát. Az egyik rabszolga lesz Genfben is, a másik szabad lesz Párisban is.»

«Mikor a polgár kötelességeiről szóltam neked, talán megkérdezted volna, hol a haza és azt hitted volna, zavarba hozol engem. Pedig csalódtál volna, kedves Emilem, mert a kinek nincs is hazája, legalább való valahova. Mindig van egy kormányzat és vannak a törvényeknek látszatai, a melyek alatt békén élt. Hogy a társadalmi szerződést betartották-e, az közömbös, föltéve, hogy a magánérdek úgy oltalmazta őt, a hogy a közakarat oltalmazta volna, hogy a közerőszak megóvta a magánerőszakoktól, hogy a rossz, a mit tenni látott, megszerettette vele azt, a mi jó és hogy maguk az intézményeink ismertették és gyűlöltették meg vele a saját méltatlanságaikat. Oh Emil, hol az a jóravaló ember, a ki nem tartozik semmivel a szülőföldjének? Akárki legyen is, tartozik neki azzal, a mi a legbecsesebb az embernek, cselekedeteinek erkölcsiségével és az igazságnak szeretetével. Ha egy erdő mélyében születik, boldogabban és szabadabban élt volna, de nem lévén neki mit leküzdeni, hogy hajlamait kövesse, érdem nélkül lett volna jó, nem lett volna erényes, most pedig az tud lenni szenvedélyei daczára. A rendnek már csak maga a látszata is arra viszi, hogy ismerje, hogy szeresse. A közjó, a mely másoknak csak ürügyül szolgál, csupán csak neki reális indíték. Megtanulja leküzdeni magát, legyőzni magát, föláldozni a maga érdekét a közérdeknek. Nem igaz, hogy nem húzza semmi hasznát a törvényeknek: ezek adják neki a bátorságot, hogy igazságos legyen, még a gonoszok között is. Nem igaz, hogy nem tették szabaddá; megtanították uralkodni önmagán.»

«Ne mondd tehát: mit bánom én, hol vagyok? Igenis fontos dolog neked, hogy ott légy, a hol be tudod tölteni minden kötelességedet; e kötelességek egyike a ragaszkodás születésed helyéhez. Honfitársaid oltalmaztak gyermekkorodban, szeretned kell őket, hogy férfivá lettél. Közöttük kell élned vagy legalább olyan helyen, a hol olyan hasznos lehetsz számukra, a milyen csak lenni tudsz és a hol tudják, hol keressenek, ha szükségük van rád. Vannak olyan körülmények, a mikor az ember nagyobb hasznára lehet honfitársainak hazáján kívül, mintha hazája kebelében élne Akkor csak a buzgalmára kell hallgatnia és zúgolódás nélkül viselnie számkivetettségét; még ez a számkivetés is kötelességeinek egyike. De te, jó Emilem, a kire semmi sem hárítja ezeket a fájdalmas áldozatokat, te, a ki nem vállaltad azt a szomorú feladatot, hogy megmondd az igazságot az embereknek, menj, élj köztük, ápold barátságukat édes közlekedésben, légy jóltevőjük, mintájuk: a te példád több szolgálatot fog nekik tenni, mint a mi minden könyvünk és a jó, a mit tőled látnak, jobban meg fogja őket indítani, mint a mi minden hiábavaló beszédünk.»

«Azért azonban nem arra buzdítlak, hogy menj a nagy városokba élni; ellenkezőleg, ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell hogy adjanak, a patriarchális és mezei élet példája, az ember legelső életmódjáé, a legbékésebbé, legtermészetesebbé és legédesebbé annak számára, a kinek nincs megromolva a szeme. Barátom, boldog az az ország, a hol nincs arra szükség, hogy a sivatagban keressék a békét! De hol az az ország? A jótékony ember rosszul elégíti ki hajlamát a városokban, a hol jóformán nem talál mást, a kin gyakorolja buzgalmát, mint intrigánsokat és gazficzkókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, a kik szerencséjüket keresni jönnek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, a melyet ellenkezőleg újra be kellene népesíteni a városok rovására. Minden ember, a ki visszavonul a nagy társaságtól, épen azért hasznos, mert visszavonul tőle, mert a társaság minden bűne épen abból származik, hogy nagyon nagyszámú. Hasznos továbbá azért, mert az elhagyott helyekre életet, kultúrát és az eredeti életviszonyok szeretetét ültetheti el. Ellágyulok, ha arra gondolok, hogy Emil és Zsófia mennyi jótéteményt áraszthatnak maguk körül csupán csak visszavonulásuk által is, mennyire fölélénkíthetik a vidéket és föléleszthetik a szerencsétlen falusi ember kihúnyt buzgalmát. Látni vélem, a mint a lakosság megszaporodik, a mezők termékenyebbé válnak, a földek új díszbe öltöznek, a sokaság és a bőség ünnepekké teszik a munkákat, az öröm kiáltásai és áldó szavak emelkednek a mezei játékok közben a szeretetreméltó pár körül, a mely ezeket megelevenítette. Mese számba veszik az aranykort és mindig az is megromlott szívű és ízlésű emberek számára. Még az sem igaz, hogy visszakívánják, mert ez a kívánságuk mindig hiú. Mi kellene tehát hozzá, hogy újra föléleszszék? Egyetlen egy dolog, de az lehetetlen: az, hogy szeressék.»

«Szinte mintha már újra föléledne Zsófia lakóhelye körül; ti együtt nem is fogtok mást tenni, mint a mit tisztes szülei elkezdtek. De, kedves Emilem, az ily édes élet el ne vegye kedvedet a keserves kötelességektől, ha ezek valaha rád háramlanak! Jussanak eszedbe, hogy a rómaiak az eke szarva mellől jutottak a konzulsághoz. Ha a fejedelem vagy az állam a haza szolgálatára hív, hagyj el mindent, hogy betöltsd a neked kijelölt helyen a polgár tiszteletreméltó hivatását. Ha ez a hivatás rád nézve terhes, van egy tisztességes és biztos módja, hogy megszabadulj tőle: teljesítsd lehetőleg feddhetetlenül, hogy ne hagyják meg rajtad sokáig. Egyébiránt ne nagyon félj az ilyen teher kellemetlenségétől, a míg mai szabású emberek vannak, nem téged fognak keresni az állam szolgálatára.»

Mért nincs nekem megengedve lefesteni Emil visszatérését Zsófiához és szerelmük végét, vagyis jobban mondva kezdetét a hitvesi szeretetnek, mely egyesíti őket! A megbecsülésre alapított szerelem, a mely addig tart, a míg az élet; azokra az erényekre alapított szerelem, a melyek nem tűnnek el a szerelemmel s a jellemek összeillőségére, a mely az érintkezést szeretetreméltóvá teszi és meghosszabbítja az öregségre is az első egyesülés varázsát. De mindezek a részletek tetszhetnének, de nem lennének hasznosak és mostanáig csak olyan kellemes részleteket engedtem meg magamnak, a melyeknek hasznosságát látni véltem. Feladatom végén álljak el ettől a szabálytól? Nem; érzem azt is, hogy a tollam ki van fáradva. Nagyon gyönge az ily hosszú lélegzetű munkákra; ezt is abbahagynám, ha nem volna annyira előrehaladott állapotban. Hogy ne hagyjam befejezetlenül, ideje már, hogy bezárjam.

Végre látom megjönni Emil legbűvösebb napját és az én legboldogabb napomat; gondoskodásom meg van koronázva és kezdem élvezni gyümölcsét. A méltó pár eloldhatatlan lánczczal egyesül, szájuk kimondja és szívük megerősíti, az esküvéseket, melyek nem lesznek hiábavalók. Házastársak. Visszatérve a templomból úgy kell őket vezetni, nem tudják, hol vannak, hova mennek, mi történik körülöttük. Nem hallanak, csak zavart feleleteket adnak, mámoros szemeik nem látnak semmit. Oh elragadtatás! Oh emberi gyöngeség! A boldogság érzése lesújtja az embert, nem elég erős, hogy elviselje.

Bizony kevés ember van, a ki a lakodalom napján megtudja találni a fiatal házasokkal szemben az illő hangot. Az egyiknek feszes tartózkodása és a másiknak fesztelen beszéde egyaránt kevéssé helyén való. Jobb szeretném, ha hagynák a fiatal szíveket, hadd zárkózzanak magukba és engedjék át magukat az izgalomnak, a mely nincsen varázs nélkül, mintsem oly kegyetlenül zavarják őket benne, megszomorítsák őket tettetett tapintatossággal vagy zavarba hozzák őket rossz tréfákkal, melyek talán tetszenének nekik minden más időben, de ilyen napon egész bizonyosan terhükre vannak.

Látom a két fiatalt, abban az édes bágyadtságban, a mely elfogja őket, a mint oda sem hallgatnak a beszédekre, melyeket hozzájuk intéznek. Én, a ki azt akarom, hogy életük minden napját élvezzék, hogy engedném, hogy ily becses napot elveszítsenek? Nem, én azt akarom, hogy megízleljék és élvezzék az ízét, hogy meg legyen számukra a gyönyöre. Elvonszolom őket a tolakodó tömegből, a mely elfárasztja őket és elvezetve őket sétálni valami félreeső útra, azzal térítem őket magukhoz, hogy róluk magukról beszélek nekik. Nemcsak a füleiknek akarok beszélni, hanem szíveikhez és jól tudom, mi az a tárgy, a melylyel ezen a napon foglalkozni tudnak.

«Gyermekeim, mondom nekik, mindkettejüket megfogva a kezénél, három éve már, hogy fellobbanni láttam ezt az élénk és tiszta lángot, a mely ma boldogságotokat teszi. Szüntelenül mind csak növekedett; látom szemetekről, hogy hevességének legfelsőbb fokán van, most már csak gyöngülhet.» Olvasóim, nem látjátok-e Emil fellobbanását, magából kikelését, esküdözését, a felháborodott modort, melylyel Zsófia kivonja kezét az enyémből és a gyöngéd tiltakozásokat, melyeket szemünk kölcsönösen kifejez, hogy imádni fogják egymást utolsó lehelletükig? Hagyom őket és aztán folytatom.

«Gyakran gondoltam arra, hogy ha meg lehetne hosszabbítani a szerelmet a házasságban, a földi paradicsom volna. Mindmáig az még nem fordult elő. De ha a dolog nem egyáltalán lehetetlen, ti nagyon méltók vagytok mindketten, hogy példát adjatok, a milyet senkitől sem kaptatok és a melyet kevés házaspár tudna utánozni. Akarjátok-e, gyermekeim, hogy mondjak nektek egy erre való módot, a melyet az egyedüli lehetséges módnak gondolok?»

Mosolyogva néznek egymásra és gúnyolódnak együgyűségemen. Emil egyszerűen megköszöni a reczeptemet s azt mondja, véleménye szerint Zsófiának különb reczeptje van s neki a maga részéről ez elegendő lesz. Zsófia helyesli és ép oly bizakodónak látszik. Mindazáltal gúnyolódó arczkifejezésébe mintha egy kis kíváncsiság vegyülne. Megnézem Emilt; égő szeme majd elnyeli felesége bájait; ez az egyedüli dolog, a mire kíváncsi és nem sokat törődik beszédemmel. Mosolygok a magam részéről, ezt mondom magamban: Hamar figyelmessé foglak tenni.

«E titkos gerjedelmeknek csaknem észrevehetetlen különbsége nagyon jellemzőn és azokkal a befogadott előítéletekkel ugyancsak ellentétesen határozza meg a két nemet: hogy t. i. általánosságban a férfiak kevésbbé állhatatosak mint a nők és hamarabb riadnak vissza a boldog szerelemtől. A nő jóval előre megérzi a férfi állhatatlanságát és nyugtalankodik miatta;161) ez teszi féltékenyebbé is. Mikor a férj elkezd hűlni, kénytelen lévén azért tanusítani iránta mindazon gondoskodást, csakhogy megtarthassa, melyet azért tanusított azelőtt, hogy tessék neki; a nő sír, megalázza magát és ritkán egyenlő sikerrel. A ragaszkodás és gondoskodás megnyeri a szívet, de visszaszerezni nem tudja. Visszatérek a szerelemnek a házasságban való kihűlése elleni reczeptemhez.

«Egyszerű és könnyű szer, – folytatom – abban áll, hogy legyetek továbbra is szerelmesek házas korotokban is.»

«Az már igaz, mondja Emil titokban nevetve, ez nem fog nehezünkre esni.»

«Nehezebben talán, mint a hogy gondolnád. Kérlek, adj időt, hogy kimagyarázzam magamat.»

«A csomó, melyet nagyon is össze akar az ember húzni, elszakad. Ugyanez történik a házasság csomójával is, ha erősebbre akarják kötni, mint a mennyire lennie kell. A hűség, a melyet a két hitvestárstól megkíván, minden jogok legszentebbike, de a hatalom, melyet a kettő mindegyikére a másik fölött ráruház, túlságos nagy. A kényszer és szerelem rosszul férnek meg és a gyönyört nem lehet senkire ráparancsolni. Ne piruljon el, oh Zsófia és ne gondoljon menekülésre. Ne adja Isten, hogy meg akarjam sérteni szerénységét! De most élete sorsáról van szó. Ilyen nagy czél érdekében tűrje el, a férj és az apa közt, az olyan beszédet, a melyet máskülönben nem tudna eltűrni.»

«Nem annyira a bírás, mint inkább az alárendeltség unat meg és a kitartott leány iránt sokkal tovább tartják meg a ragaszkodást, mint a feleség iránt. Hogy csinálhattak kötelességet a leggyöngédebb enyelgésből és jogot a szerelem legédesebb tanubizonyságaiból? A kölcsönös vágy teszi a jogot, a természet nem ismer mást. A törvény korlátozhatja ezt a jogot, de nem tudhatja kiirtani. A kéj oly édes magamagában véve! Vajjon merítheti-e a keserves kényszerből azt az erőt, a melyet nem tud meríteni saját vonzó erejéből? Nem gyermekeim, a házasságban a szívek egyesülnek, de a testek nincsenek alávetve. Hűséggel tartoztok egymásnak, de nem kedveskedésekkel. Mindegyitek csak a másiké lehet, de egyitek sem lehet a másiké jobban, mint a hogy neki tartozik.»

«Ha tehát igaz, kedves Emilem, hogy a feleséged kedvese akarsz lenni és hogy ő mindig a te úrnőd és a maga úrnője legyen, akkor légy boldog, de tiszteletteljes szerelmes, kapj mindent a szerelemtől, de semmit se követelj kötelességből és a legkisebb kedvezések is ne legyenek soha számodra jogok, hanem kegyek. Tudom, hogy a szemérmetesség kerüli a formaszerű vallomásokat és le akar győzetni, de tapintattal és igazi szerelemmel bíró szerelmes tévedhet-e a titkos akarat dolgában? Nem tudja-e, hogy mikor egyeznek bele a szív és a szemek abba, a minek megtagadását a száj tetteti? Mindegyik a kettő közül mindig ura legyen személyének és kedveskedéseinek, legyen joga semmi más szerint, mint csak a saját akarata szerint osztogatni őket. Gondoljatok mindig arra, hogy még a házasságban is a gyönyör csak akkor jogosult, mikor a vágy kölcsönös. Ne féljetek, gyermekeim, attól, hogy ez a törvény távol tart titeket egymástól, ellenkezőleg mindkettőtöket tetszeni vágyóbbá tesz és elejét veszi a beteltségnek. Egyitek csupán csak a másikra lévén korlátozva, a természet és a szerelem elég közel hoz egymáshoz.»

Ezekre és hasonló beszédekre Emil felbosszankodik és tiltakozik ellenük; Zsófia szégyenkezve szeme elé tartja legyezőjét és nem szól semmit. Kettejük közül talán nem az az elégedetlenebbik, a ki jobban panaszkodik. Én kérlelhetetlenül folytatom, megpirongatom Emilt csekély gyöngédsége miatt s biztosítékot szerzek róla, hogy Zsófia a maga részéről elfogadja az egyességet. Felszólítom, hogy szóljon; senki sem fog benne kételkedni, hogy nem mer engem megczáfolni. Emil nyugtalankodik s vizsgálja fiatal felesége szemeit; zavarodottságuk közepett kéjes mámorban látja őket, a mely biztonságot nyújt neki bizalma koczkázatára. Lábai elé veti magát, elragadtatva csókolja meg a kezet, melyet Zsófia nyújt neki és megesküszik, hogy a megfogadott hűségen kívül lemond minden más jogáról fölötte. «Légy – mondja neki – kedves nőm, bírája gyönyöreimnek, mint a hogy bírája vagy napjaimnak és sorsomnak. Ha kegyetlenséged életembe kerülne is, visszaruházom rád legdrágább jogaimat. Semmit sem akarok engedékenységednek köszönni, mindent a szivedtől akarok megkapni.»

«Jó Emilem, nyugodj meg, Zsófia sokkal nagylelkűbb, semhogy téged engedjen nagylelkűséged áldozatakép meghalni.»

Este, mikor el akarom őket hagyni, a tőlem telhető legkomolyabb hangon mondom nekik: «Gondoljatok arra mindketten, hogy szabadok vagytok és hogy itt nincs szó a házastársak kötelességeiről; higyjetek nekem, ne engedjetek a hazug alázatosságnak. «Emil, akarsz jönni?» Zsófia megengedi. Emil, dühbe jőve, szeretne engem megverni. «És ön, Zsófia, mit szól hozzá? El kell őt vezetnem?» A kis hazug pirulva azt mondja, igen. Bájos és édes hazugság, a mely többet ér, mint az igazság!

Másnap… A boldogság látszata nem mosolyog már az emberekre; a bűn romlása ép úgy elaljasította ízlésüket, mint szívüket. Nem tudják már érezni, a mi megható, sem meglátni, a mi szeretetreméltó. Ti, a kik ha a gyönyört akarjátok lefesteni, el sem képzeltek soha mást, csak a kéjek ölében úszó szerelmeseket; mily tökéletlenek a ti képeitek! Nincs benne egyéb, mint a durvábbik fele; a gyönyör legédesebb vonzóereje nincs benne. Oh, kicsoda nem látott még közületek két fiatal házastársat, a kik boldog auspicziumok alatt egyesültek, a mint kilépnek a házastársi ágyból és egyszerre hordják sápadt és szűzies tekintetükben mámorát az édes gyönyöröknek, melyeket az imént ízleltek, az ártatlanság szeretetreméltó biztonságát és a most oly varázslatos biztosságot, hogy hátralevő napjaikat együtt fogják eltölteni? Ime, ez a legelragadóbb látvány, mely az emberi szív elé tárul; ime a gyönyör igazi képe: láttátok százszor a nélkül, hogy felismertétek volna; megkeményedett szívetek nincs többé arra alkotva, hogy szeressen. Zsófia boldogan és nyugodtan gyöngéd anyja karjai közt tölti a napot; édes pihenés, mikor az éjszakát a férj karjai közt töltötte.

Harmadnap már bizonyos változást látok a színtéren. Emil kissé elégületlennek akar mutatkozni, de ezen a szenvelgésen át oly gyöngéd buzgalmat, sőt annyi alárendelést is látok, hogy nem jóslok semmi aggasztót. A mi Zsófiát illeti, vidámabb, mint előtte való nap; szemében önelégültséget látok csillogni; kedvesen bánik Emillel, csaknem ingerkedik vele, a mi csak annál jobban bosszantja.

Ezek a változások kevéssé észrevehetők, de figyelmemet nem kerülik el; nyugtalankodom miattuk, négyszemközt kikérdezem Emilt; megtudom, hogy az ő nagy bánatára és minden könyörgése daczára külön kellett hálnia előtte való éjszaka. A zsarnokoskodó nő sietett élni jogával. Megbeszélésre kerül a dolog, Emil keservesen panaszkodik. Zsófia tréfálkozik, de végül látva, hogy igazán megharagszik, szelidséggel és szerelemmel teljes pillantást vet rá és megragadva kezemet, csak egy szót mond, de olyan hangon, a mely a szívig ér: «A hálátlan!» Emil olyan együgyű, hogy nem ért ebből semmit. Én megértem, eltávolítom Emilt és négyszemközt szólok Zsófiával is.

«Látom ennek a szeszélynek az okát, – mondom neki. – Nem lehetne senkiben több tapintat, de kevésbbé alkalmas módon sem lehet alkalmazva. Kedves Zsófia, nyugodjon meg, férfit adtam önnek, ne féljen hát annak is venni: ifjusága első zsengéit kapta tőle, nem tékozolta el senkire, sokáig meg fogja tartani számára.»

«Kedves gyermekem, meg kell hogy magyarázzam álláspontomat abban a beszélgetésben, melyet hárman folytattunk tegnapelőtt. Te talán nem vettél észre benne mást, mint gyönyöreitek mérséklésére való fogást, hogy tartósabbakká tehesse őket. Oh Zsófia, más, az én gondoskodásomhoz méltóbb czélja volt. Emil mikor férjévé lett, az urává is lett; az ön dolga engedelmeskedni, így rendelte a természet. Mindazáltal ha a nő Zsófiához hasonló, akkor jó, ha ő vezeti a férfit; ez is a természet törvénye és azért tettem önt az ő gyönyöreinek bírájává, hogy akkora jogot adjak önnek az ő szívére, mint a mekkorát az ő neme ád neki az ön személyére. Ezzel ő önnek kínos nélkülözéseket fog okozni, de ön uralkodni fog rajta, ha tud magán uralkodni és a mi már történt, azt mutatja nekem, hogy ez a nehéz mesterség nem haladja felül az ön bátorságát. Sokáig fog ön a szerelem által uralkodni, ha ritkákká és becsesekké teszi kegyeit, ha meg tudja becsültetni őket. Ha férjét mindig lába előtt akarja látni, tartsa mindig bizonyos távolságra személyétől. De szigorúságába vigyen bele szerénységet, nem szeszélyt; tartózkodónak lássa önt, de nem furcsának: vigyázzon, hogy a míg irányítja az ő szerelmét, ne keltsen benne kétséget a maga szerelme iránt. Szerettesse magát kegyei és tiszteltesse visszautasításai által; hadd tisztelje nejének szűziességét a nélkül, hogy panaszkodnia kellene hidegsége miatt.»

«Így fogja, gyermekem, önnek adni bizalmát, így fogja meghallgatni nézeteit, így fog öntől tanácsot kérni ügyeiben-bajaiban és nem fog határozni semmit a nélkül, hogy önnel meg ne beszélje. Így térítheti vissza az okossághoz, ha megtéved, visszavezetheti szelid rábeszéléssel, szeretetreméltóvá teszi magát, hogy hasznossá tehesse magát, felhasználhatja a barbárságot az erény érdekében és a szerelmet az ész hasznára.»

«Mindazáltal ne higyje azonban, hogy ez a művészet örökké szolgálatára lesz. Lehet az ember bármily óvatos, az élvezés megőrli a gyönyöröket, mindenekelőtt pedig a szerelmet. De mikor a szerelem már régóta tart, az édes megszokás kitölti a hiányait és a bizalom vonzóereje következik a szenvedély elragadtatásaira. A gyermekek azok között, a kik az életet adták nekik, nem kevésbbé édes köteléket alkotnak és gyakran erősebbet, mint maga a szerelem. Ha ön már nem lesz Emil szerelmese, még mindig a neje és barátnője lesz, gyermekeinek anyja lesz. Akkor a kezdetbeli tortózkodás helyett honosítsa meg a legnagyobb bensőséget; ne legyen többé különhálás, ne legyen visszautasítás, ne legyen szeszély. Legyen annyira élete párja, hogy ne tudjon ellenni ön nélkül és a mint eltávolodik öntől, érezze magát önmagától is távol. Ön, a kinek révén oly jól uralkodott a házi élet varázsa atyja házában, uralkodtassa a magáéban is. Minden férfi, a ki jól érzi magát a házában, szereti a feleségét. Gondolja meg, hogy ha a férje boldogan él odahaza, akkor ön boldog asszony lesz.»

«Most pedig ne legyen olyan szigorú szerelmese iránt; több engedékenységet érdemelt, megsértődnék az ön aggodalmaskodásain, ne gondoskodjék annyira az ő egészségéről boldogsága rovására és élvezze a saját boldogságát. Nem kell megvárni a beteltséget és nem kell visszautasítani a vágyat; nem kell visszautasítani, csak azért, hogy visszautasítsa, hanem azért, hogy becsessé tegye, a mit megad.»

Azután összehoztam őket és Zsófia előtt azt mondtam a fiatal férjnek: «Bizony el kell viselni az igát, melyet az ember maga vállalt fel. Érdemeld ki, hogy könnyű legyen neked. Mindenekfelett áldozz a grácziáknak és ne hidd, hogy a duzzogásoddal szeretetreméltóbbá válsz.» Nem nehéz létrehozni a békét és mindenki tudhatja a feltételeit. A békeszerződést megpecsételik egy csókkal; ezután azt mondom növendékemnek: «Kedves Emilem, a férfinek egész életében szüksége van tanácsra és vezetőre. Megtettem a tőlem telhetőt a mai napig, hogy betöltsem ezt a kötelességet irántad; most bevégződik az én hosszas feladatom és megkezdődik másvalakié. A mai napon lemondok arról a szerepről, melyet rám bíztál és ettől fogva im, itt a te vezetőd.»

Az első mámor lassankint elcsitul és békében engedi őket, hadd élvezzék új helyzetük varázsát. Boldog szerelmesek, méltó hitvestársak! Hogy méltón dicsőíthessem erényeiket, hogy leírjam boldogságukat, el kellene mondanom életük történetét. A művemet szemlélvén bennük, hányszor érzem, hogy elfog az elragadtatás, a mely megdobogtatja szivemet! Hányszor fűzöm kezeiket az enyimbe, áldva a gondviselést és forró sóhajokban törve ki! Hány csókot adok a két kézre, a mely egymást szorongatja! Mennyi örömkönynyel öntözöm őket! Ők is elfogódnak, osztozom elragadtatásomban. Tiszteletreméltó szüleik még egyszer élvezik ifjúságukat gyermekeikében; úgyszólva újra kezdenek élni bennük, sőt mi több, most először ismerik meg az élet értékét: megátkozzák egykori gazdagságukat, a mely megakadályozta, hogy annak idején ők is ily gyönyörteljes sorsban részesüljenek. Ha van boldogság a földön, akkor abban a zugban kell keresni, a hol mi élünk.

Néhány hónap mulva Emil egy reggel bejön szobámba és megölelve engem, ezt mondja: «Mesterem, kívánj szerencsét gyermekemnek;» azt reméli, hogy nemsokára abban a dicsőségben részesül, hogy apa lesz. «Oh, mily gondok fognak várni buzgalmunkra és mekkora szükségünk lesz rád! Ne adja Isten, hogy veled neveltessem a fiamat, miután fölnevelted az apát! Ne adja isten, hogy ily szent és édes kötelességet más teljesítsen, mint én, még ha ép oly jól választanám meg az illetőt, a hogy számomra megválasztották. De maradj a fiatal mesterek mestere. Adj nekünk tanácsot, nevelj minket; tanulékonyak leszünk: a míg élek, szükségem lesz rád. Nagyobb szükségem van rád, mint valaha, most, hogy férfiúi kötelességeim kezdődnek. Te beteljesítetted a magadét: vezess engem, hogy utánozzalak és pihenj meg: ideje már.»