ÖTÖDIK KÖNYV. (continued 2)

Ezek a tanubizonyságok csak külsők ugyan, de nem felületesek; nem csupán az érzéki ingerekre vannak alapítva; abból a benső érzésből erednek, a mely azt mondja nekünk, hogy a nők a férfiak érdemének igazi megítélői. Kicsoda kíván megvettetni a nőktől? Senki a világon, még az sem, a ki nem akarja a nőket szeretni. És a mi engem illet, a ki oly kemény igazságokat mondok nekik, azt hiszitek, hogy nekem az ő ítéletük közömbös? Nem, az ő szavazataik nekem becsesebbek, mint a tiéitek, olvasóim, a kik gyakran asszonyabbak vagytok náluknál. A mikor elítélem erkölcseiket, igazságot akarok szolgáltatni igazságosságuknak: nem bánom, ha gyűlölnek, csak kikényszerítsem a tiszteletüket.

Mennyi nagy dolgot lehetne ennek a rúgónak segítségével létrehozni, ha kellően tudnók működtetni! Jaj annak az időnek, a melyben a nők elvesztik befolyásukat és a melyben a férfiak nem adnak ítéletükre semmit! Ez az elaljasodás végső foka. Minden nép, a melynek voltak erkölcsei, tisztelte a nőket. Nézzétek Spártát, nézzétek a germánokat, nézzétek Rómát, azt a Rómát, a mely a dicsőség és az erény székhelye, ha egyáltalában volt valaha székhelyük. Itt a nők tisztelték meg a nagy hadvezéreknek hadi tetteit, ők siratták meg nyilvánosan a haza atyjait, az ő imájuk és az ő gyászuk szent volt, mint az állam legünnepibb ítélete. Az összes nagy átalakulások nőktől eredtek: egy nő által szerezte Róma a szabadságot, egy nő által érték el a plebejusok a konzulátust, egy nő miatt ért véget a decemvirek zsarnoksága, a nők által menekült meg az ostromolt Róma egy száműzött kezeiből. Lovagias francziák, mit szóltatok volna, ha ezt a gúnyolódó, szemeiteknek oly nevetséges felvonulást láttátok volna? Gúnykaczajotokkal kísértétek volna. Mily más szemmel nézzük mi ugyanazokat a tárgyakat! És talán mindnyájunknak igaza van. Alakítsuk meg ugyanezt a menetet szép franczia hölgyekből és ennél nem tudnék semmi illetlenebbet, de alakítsátok római nőkből és valamennyien a volszkok szemével és Coriolanus szívével fogjátok nézni.

Még tovább megyek: azt állítom, hogy az erény nem kevésbbé javára válik a szerelemnek, mint a természet egyéb jogainak és hogy általuk a szeretők tekintélye nem kevevesebbet nyer, mint a feleségeké és az anyáké. Nincs igazi szerelem lelkesedés nélkül és nincs lelkesedés valódi vagy képzelt tökéletességű tárgya nélkül, a mely mindig megvan a képzeletben. Mitől lobbanjanak lángra azok a szerelmesek, a kiknek számára ez a tökéletesség már nem jelent semmit és a kik abban, a kit szeretnek, nem látnak egyebet, mint az érzékek gyönyörének tárgyát? Nem, a lélek nem így jön tűzbe és nem így engedi át magát azoknak a fenséges elragadtatásoknak, a melyek a szerelmesek önkívületét és szenvedélyük varázsát teszik. Megengedem, a szerelemben minden csak illuzió, de valódiak azok az érzések, melyekkel eltölt minket az igazi szépség iránt, a melyet megszerettet velünk. Ez a szépség nincs meg szerelmünk tárgyában, tévedéseink műve. Ugyan, tesz is az valamit! Ezért talán kevésbbé áldozzuk fel összes alacsony érzéseinket ennek a képzeletbeli képnek? Talán kevésbbé hattatjuk át szívünket azoktól az erényektől, melyeket annak tulajdonítunk, a kit szeret? Avagy kevésbbé rázzuk le magunkról az emberi én alacsonyságát? Hol az az igazi szerelmes, a ki nem kész feláldozni életét szerelmesének? És hol az érzéki és aljas szenvedély abban az emberben, a ki halálra szánja magát? Gúnyolják a kóborló lovagokat: pedig ők ismerték a szerelmet, holott mi csak a kicsapongást ismerjük. Mikor ezek a regényes nézetek elkezdtek nevetségesekké válni, ez a változás nem annyira az ész műve volt, mint a rossz erkölcsöké.

Bármely korban is, a természetes vonatkozások nem változnak meg, az illendőség és illetlenség, a mely belőlük folyik, ugyanaz marad, az ész hamis neve alatt szereplő előítéletek csak a látszatot változtatják meg. Mindig nagy és szép dolog lesz önmagán uralkodni, akár ha csak azért is, hogy egy fantasztikus agyrémnek engedelmeskedjünk és a becsület igaz indítékai mindig szívéhez szólnak minden helyes ítéletű nőnek, a ki a maga helyzetében keresni tudja az élet boldogságát. Az erkölcsi tisztaság mindenek fölött pompás erény kell, hogy legyen minden szép nő szemében, a kinek lelkében van némi emelkedettség. Mialatt az egész világot lába alatt látja, diadalmat arat mindenen és önmagán: trónust emel magának a saját szívében, e trónushoz jön mindenki hódolni; a két nem gyöngéd és féltékeny, de mindig tiszteletteljes érzései, az általános megbecsülés és saját becsérzete szüntelenül megfizeti neki az árát dicsőség adójában a néhány pillanatnyi harcznak. A nélkülözések múlók, de az áruk állandó. Mily élvezet egy nemes lélek számára a szépséggel párosult erény büszkesége! Valósítsatok meg egy regényhősnőt és válogatottabb gyönyöröket fog élvezni, mint a Laisok és Kleopatrák és ha szépsége nem lesz többé, a dicsősége és élvezete megmarad; csak ő tudja élvezni a múltat.

Mennél nagyobbak és terhesebbek a kötelességek, annál érthetőbbeknek és erősebbeknek kell lenni az okoknak, melyekre alapítva vannak. Van bizonyos kenetteljes beszédmód, melylyel a legkomolyabb dolgokról szólva, csak úgy csépelik a fiatal leányok fülét, a nélkül, hogy meg tudnák őket győzni. Ebből az ő felfogásukkal arányban nem álló beszédmódból és abból a csekély fontosságból, melyet titokban tulajdonítanak neki, születik meg az a könnyűség, a melylyel hajlamaiknak engednek, miután nincs magukból a dolgokból folyó okuk, hogy ellenálljanak nekik. Egy okosan és jámborul nevelt leánynak kétsékívül erős fegyverei vannak a kísértések ellen; de az, a kinek kizárólag csak kenetteljes beszédekkel tömik a szívét vagyis inkább a fülét, elkerülhetetlenül zsákmánya lesz az első ügyes csábítónak, a ki utána veti magát. Egy fiatal és szép leány sohasem fogja saját testét megvetni, sohasem fog jóhiszeműleg bánkódni az olyan nagy vétkeken, a melyeket a szépsége követtet el vele, sohasem fog őszintén és Isten színe előtt sírni, hogy sóvárgós tárgya, sohasem fogja magamagában elhinni, hogy a szív legédesebb érzése a sátán találmánya. Adjatok neki ő belőle magából folyó és önmaga számára való okokat, mert ezek nem hatolnak beléje. Még rosszabb, ha – mint általában meg szokott történni – ellenmondást támasztanak fogalmaiban és miután megalázták azzal, hogy testét és bájait lealjasították, mint a bűn mocskát, aztán mint Jézus Krisztus templomát tiszteltetik vele ugyanazt a testet, melyet olyan megvetni valónak tüntettek fel. A nagyon fenkölt és a nagyon alacsony eszmék egyaránt elégtelenek és nem kapcsolódhatnak össze: a korhoz és nemhez mért okra van szükség. A kötelesség mérlegelésének csak annyiban van ható ereje, a mennyiben összekapcsoljuk vele azokat az indító okokat, melyek betöltésére sarkalnak.

Nem is hinné az ember, hogy épen Ovidius mond ilyen szigorú ítéletet.

Ha tehát bele akarjátok oltani a jó erkölcsök szeretetét a fiatal lányokba, akkor a nélkül, hogy folyton mondogatnátok nekik: «legyetek okosak», keltsetek bennük nagy érdeket arra, hogy azok legyenek; éreztessétek velük az okosság teljes értékét és meg fogjátok velük szerettetni. Nem elég ezt az érdeket a messze jövőbe helyezni; mutassátok meg nekik ebben a pillanatban életkoruk viszonyaiban, imádóik jellemében. Rajzoljátok le előttük a jóravaló embert, az érdemes embert, tanítsátok meg őket, hogy fel tudják ismerni, szeretni és pedig a maguk számára szeretni; bizonyítsátok be nekik, hogy akár mint barátnőjüket, akár mint feleségüket, akár mint szeretőjüket csak ez az ember tudja őket boldoggá tenni. Vezessétek hozzájuk az erényt az ész által, éreztessétek velük, hogy nemük uralma és ennek minden előnye nem csupán a saját jó magaviseletüktől és erkölcseiktől, hanem a férfiakétól is függ, hogy kevés hatásuk van a hitvány és aljas lelkekre és hogy a szerelemnek csak úgy lehet szolgálni, a hogy az erénynek szolgálunk. Biztosak lehettek, hogy akkor, ha lefestitek előttük napjaink erkölcseit, őszinte undort keltetek bennük; ha megmutatjátok nekik a divatos embereket, megvetést ébresztetek bennük irántuk, csak elidegenítitek őket azok elveitől, ellenszenvessé teszitek érzéseiket, megvetést keltetek hiú udvariaskodásaik ellen; nemesebb becsvágyat ébreszttek bennük, azt, hogy a nagy és erős lelkeken uralkodjanak, a spártai nők becsvágyát, a kik férfiakon kívántak uralkodni. A hetyke, szemtelen, czivakodó nő, a ki csak kaczérságával tudja a szerelmeseket magához vonzani és csak kegyek osztogatásával megtartani, csak a szolgai és köznapi dolgokban tudja őket engedelmességre szoktatni, mint a szolgákat, a a fontos és komoly dolgokban nincs rájuk hatása. De az a nő, a ki egyúttal becsületes, szeretetreméltó és erényes, a ki rákényszeríti az övéit, hogy tiszteljék, a kiben van tartózkodás és szerénység, szóval az, a ki a megbecsülés által tartja fenn a szerelmet, egy intéssel akár a világ végére küldheti őket, a harczba, a dicsőségbe, a halálba, a hova neki tetszik.138) Ez az uralom szép, úgy hiszem és megéri a fáradságot, hogy megszerezzék.

Ez az a szellem, a melyben Zsófia nevelkedett, több gonddal, mint fáradsággal és inkább követve, mint korlátozva a hajlamát. Mondjunk most valamit egyéniségéről a szerint az arczkép szerint, a melyet Emilnek adtam róla és a mely szerint ő elképzeli a hitvest, a ki őt boldoggá teheti.

Nem ismételhetem eléggé, hogy félreteszek minden csodát. Emil sem csodalény, Zsófia még kevésbbé az. Emil férfi, Zsófia pedig nő, íme, ez minden dicsőségük. A nemek keveredésében, a mely köztünk uralkodik, szinte csodaszámba megy, hogy valaki a maga neméhez tartozik.

Zsófia jó hajlamokkal született, jó természetű, nagyon érzékeny a szíve és ez a rendkívüli érzékenység néha olyan élénkké teszi képzeletét, hogy nehéz mérsékelni. Inkább helyes a szelleme, mint átható, a kedélye könnyed, de egyenetlen, az arcza köznapi, de kellemes, arczkifejezése olyan, a mely lelket ígér és nem hazudik, közönynyel lehet hozzá közeledni, de nem lehet felindulás nélkül távozni tőle. Másoknak vannak olyan jó tulajdonságai, melyek belőle hiányzanak, másokban nagyobb mértékben vannak meg azok a tulajdonságok, melyekkel ő bír, de senkiben sincsenek e tulajdonságok jobb összhangba hozva arra, hogy szerencsés jellemet alkossanak. Még a hibáiból is előnyt tud húzni; ha tökéletesebb volna, sokkal kevésbbé tetszenék.

Zsófia nem szép, de mellette a férfiak elfelejtik a szép nőket és a szép nők elégedetlenekké válnak önmagukkal. Első pillanatra csinosnak is alig mondható, de mennél tovább látja az ember, annál inkább megszépül; nyer ott, a hol annyi más veszít és a mit megnyert, azt többé nem veszti el. Lehet szebb szem, szebb száj, imponálóbb megjelenés, de nem lehet senkinek jobb termete, szebb arczszíne, fehérebb keze, kecsesebb lába, szelídebb tekintete, szívhez szólóbb arczkifejezése. A nélkül, hogy elkápráztatna, érdekel, megigéz, de azt sem tudjuk, miért.

Zsófia szereti a cziczomát és ért hozzá; anyjának ő az egyedüli szobalánya, sok ízléssel tud előnyösen öltözködni, de gyűlöli a pompás ruhákat; az ő ruháján mindig látni az elegancziával párosult egyszerűséget; nem azt szereti, a mi ragyog, hanem azt, a mi jól áll. Nem tudja, melyek a divatos színek, de pompásan tudja, hogy mely színek festenek rajta jól. Nincs az a fiatal lány, a ki kevesebb keresettséggel öltöznék és kinek mégis választékosabb volna az öltözéke; az ő öltözékének egy darabja sincs véletlenség szerint kiválasztva és a kiszámítottság nem vehető észre egyiken sem. Cziczomája látszólag nagyon egyszerű és tényleg nagyon csábító, nem tárja ki bájait, hanem elföldi őket, de a mikor elfödi, sejteti őket. Láttára azt mondja az ember: íme, egy szerény és erényes leány. De ha mellette marad, a szeme és a szíve folyton a külsején jár, a nélkül, hogy szabadulni tudna tőle és azt lehetne mondani, hogy mind ez az oly egyszerű öltözék csak azért van rajta, hogy a képzelet darabról-darabra levegye róla.

Zsófiának vannak természetes tehetségei; tud róluk és nem hanyagolta el őket, de nem lévén módjában sok művészetet pazarolni művelésükre, beérte azzal, hogy csinos hangját annyira gyakorolta, hogy ízléssel és helyesen tudjon énekelni, apró lábait, hogy könnyedén, bájjal tudjon járni; hogy minden helyzetben feszesség és ügyetlenség nélkül tudjon meghajolni. Egyébiránt nem volt más énekmestere, csak az apja, más tánczmesternője, csak az anyja és a szomszéd falu orgonistája adott néhány leczkét a clavecinen a kísérésből, melyet azóta maga gyakorolt. Kezdetben nem törődött mással, minhogy a keze előnyösen érvényesüljön a fekete billentyűkön, aztán azt találta, hogy a clavecin éles és száraz hangja az ő hangjának csengését kellemesebbé teszi, lassankint kifejlődött az érzéke a harmónia iránt, végül mire felnőtt, elkezdte érezni a kifejezés báját és szeretni a zenét magamagáért. Ez azonban inkább ízlés, mint tehetség; ki sem tud egy nótát betüzni a kóta szerint.

Legjobban tudja Zsófia, a mire legtöbb gonddal is tanították, a nemének megfelelő munkákat, még azokat is, a melyekre nem is szoktak gondolni, mint például a ruhái kiszabását és elkészítését. Nincs az a tű-munka, a melyet meg ne tudna csinálni és a melyet ne szeretne csinálni, de valamennyi közül legjobban szereti a csipke-munkát, mert nincs az a munka, a mely kellemesebb hatást adna és a melyben az ujjak több bájjal és könnyedséggel működnének. Foglalkozott a háztartás minden részletével is. Ért a konyhához és az éléskamrához, tudja a holmik árát és ismeri tulajdonságaikat, jól rendben tudja tartani a számadást és ő az anyja házvezetője. Arra lévén hivatva, hogy egykor maga is családanya legyen, az apai ház vezetése közben megtanulja rendben tartani a maga házát, el tudja látni a cselédek teendőit és mindig szívesen látja el. Csak azt tudja az ember jól parancsolni, a mit maga is meg tud csinálni: ez az oka, hogy az anyja így foglalkoztatja. Zsófia nem gondol ilyen messzire; az ő első kötelessége a gyermeki kötelesség és ez most az egyedüli, a melynek betöltésére gondol. Egyedüli czélja, hogy szolgálatára legyen anyjának és hogy magára vegye gondjainak egy részét. Mindazáltal igaz, hogy ezeket nem teljesíti mind egyforma kedvvel. Például, ámbár nyalánk, nem szeret a konyhában foglalatoskodni, a konyhai munka részleteiben van valami, a mi undorítja, nem találja elég tisztának. Ebben a tekintetben rendkívül kényes és ez túlzásig vitt kényesség hibáinak egyike; inkább beleejtené az egész ebédet a tűzbe, semhogy a ruhája szegélyét bepiszkítsa. Ugyanebből az okból nem akart a kert felügyeletével sem foglalkozni. A föld piszkosnak tűnik fel neki; a mint meglátja a trágyát, máris azt képzeli, hogy érzi a szagát.

Ezt a hibát anyja tanításának köszönheti. Az anyja szerint egyike a nő első kötelességeinek a tisztaság; különleges, elengedhetetlen, a természettől rárótt kötelesség. Nincs visszataszítóbb dolog a világon, mint a tisztátalan nő és a férjnek, a ki ettől undorodik, mindig igaza van. Az anya annyit prédikált erről a kötelességről leányának gyermekkorától fogva, annyira megköveteli a tisztaságot a maga személyében, fehérneműjében, lakásában, munkájában, öltözetében, hogy mindez a figyelem szokássá válva, elég nagy részét foglalja el idejének és érvényesül a többi részében is, úgy, hogy csak második gondja jól tenni, a mit tesz, az első gondja, hogy tisztán tegye.

Mindazáltal mindez nem fajult el hiábavaló szenvelgéssé, sem elpuhultsággá; a fényűzés elfinomultságának nincs vele semmi dolga. Szobájába sohasem jut más, mint tiszta víz, nem ismer más illatszert, mint a virág illatát és a férje sohasem fog édesebbet belehelni, mint az ő lehelletét. Végül az a figyelem, melyet külsejére fordít, nem feledteti el, hogy nemesebb gondoknak tartozik életével és idejével: nem ismeri vagy megveti a testnek azt a túlzott tisztaságát, a mely bemocskolja a lelket; Zsófia több, mint tisztálkodó: tiszta.

Mondtam, hogy Zsófia nyalánk. Természetétől fogva az, de a megszokásnál fogva mértékletes lett, most pedig erényből az. A lányokkal nem úgy van, mint a fiúkkal, a kiket bizonyos pontig vezetni lehet a nyalánkságuknál fogva. Ez a hajlam nincs következmény nélkül a női nemre; nagyon is veszedelmes, hogy meghagyjuk benne. A kis Zsófia gyermekkorában, ha egyedül ment be anyja szobájába, nem mindig jött ki belőle üres kézzel és a hűsége nem állott ki minden próbát, a mi a nyalánkságokat és bonbonokat illeti. Anyja rajtakapta, megszidta, megbüntette, koplaltatta. Végre meg tudta győzni, hogy a sok czukor elrontja a fogát és hogy a sok evéstől széles lesz a dereka. Így tehát Zsófia megjavult, a mint felnövekedett, más hajlamokat öltött, melyek eltérítették ettől az alacsony érzékiségtől. A nőkben épúgy, mint a férfiakban, a mint feléled a szív, a nyalánkság többé már nem uralkodó bűn. Zsófia megőrizte a nemének megfelelő ízlést, szereti a tejes ételeket és az édességeket, szereti a süteményeket és csemegéket, de nagyon kevéssé szereti a húst, soha meg nem kóstolta a bort és az erős likőröket; ezenfelül mindenből nagyon mértékletesen eszik; a nőknek, a kik nem dolgoznak annyit, mint mi, nincs szükségük annyi pótlásra. Minden dologban szereti, a mi jó, és tudja is élvezni, de be tudja érni azzal is, a mi nem jó, a nélkül, hogy a nélkülözés nehezére esnék.

Zsófiának szelleme kellemes, a nélkül, hogy csillogó volna, derék, a nélkül, hogy mély volna; olyan szellem, a melyről nem sokat beszélnek, mert az ember nem talál benne sem többet, sem kevesebbet, mint önmagában. Mindig azt a szellemet mutatja, a mely tetszik azoknak az embereknek, a kik szólnak hozzá, habár nem is nagyon ékes, a szerint a fogalom szerint, melyet a női szellem kiműveléséről alkotunk magunknak; mert az ő szellemét nem olvasmányok alakították, hanem csupán az atyjával és anyjával való beszélgetések, saját elmélkedései és azok a megfigyelések, melyet abban a kevéske világban tett, a melyet látott. Zsófiában természettől fogva van vidámság, gyermekkorában pajkos is volt; de az anyja lassankint gondosan megzabolázta meggondolatlan természetét, attól félve, hogy egy nagyon hirtelen végbement változás hamar meg ne tanítsa arra a pillanatra, a mely ezt a gondoskodást szükségessé teszi. Tehát szerény és tartózkodó lett még időnek előtte és most, hogy ennek megjött az ideje, könnyebben esik neki megőrizni a tónust, a melyet fölvett, mint a hogy esnék fölvenni, a nélkül, hogy okát adná ennek a változásnak. Kedves dolog látni, hogy néha régi szokása szerint, a melyből még megmaradt benne valami, átadja magát a gyermekkor élénkségének, majd aztán hirtelen magába száll, elhallgat, lesüti szemét, elpirul: a két életkor közti átmeneti időben kell, hogy legyen valami a kettő közül mindegyikből.

Zsófia nagyon is érzékeny, semhogy megőrizhesse kedélyhangulatának teljes egyenletességét, de sokkal szelidebb is, semhogy ez az érzékenysége nagyon sok alkalmatlanságára váljék másoknak; csak egyedül neki magának okoz kellemetlenséget. Ha csak egyetlen szót szólnak is, a mely sérti, nem panaszkodik, hanem a szíve túlárad; igyekszik elmenekülni, hogy kisírhassa magát. Ha az apja vagy az anyja könnyei közben előhívja és csak egy szót szól is neki, azonnal előjön játszani és nevetgélni, ügyesen letörülve szemeit és igyekezve elfojtani zokogását.

Egyáltalában nem mentes a szeszélytől sem; ha kelleténél jobban átengedi magát hangulatának, ez lázadássá fajul és ekkor ő könnyen megfeledkezik magáról. De adjatok neki időt, hogy magához térjen és az a mód, ahogy a hibáját jóvá teszi, csaknem érdemet csinál belőle. Ha megbüntetik, tanulékony és megalázkodó és látni rajta, hogy nem annyira a büntetésen, mint a hibáján szégyenkezik. Ha nem szólnak neki semmit, sohasem mulasztja el hibáját jóvá tenni és pedig olyan nyiltan és olyan jóakarattal, hogy lehetetlen haragot tartani vele. Megcsókolná a földet a legalantasabb cseléd előtt, a nélkül, hogy ez a megalázkodás a legkevésbbé is nehezére esnék és mihelyt megbocsátottak neki, az öröme és kedveskedése mutatja, mekkora tehertől könnyebbült meg a szíve. Szóval békével tűri a másoktól szenvedett igaztalanságokat és örömest teszi jóvá a magáéit. Ilyen a női nem szeretetreméltó természete, mikor mi még nem rontottuk meg. A nő arra van teremtve, hogy engedjen a férfinak és hogy elviselje még az igazságtalanságát is. A fiúkat sohasem lehet odáig eljuttatni, az ő belső érzésük föltámad és föllázad az igaztalanság ellen; a természet nem arra alkotta őket, hogy ezt eltűrjék:

Zsófiának van vallása, de észszerű és egyszerű vallása, kevés dogmával és még kevesebb ájtatoskodó gyakorlattal, vagyis inkább nem ismerve egyéb lényeges gyakorlatot, csak az erkölcsöt, egész életét arra áldozza, hogy jó cselekedettel szolgálja Istent. Mindazokban a tanításokban, melyekben szülei erre a tárgyra vonatkozólag részesítették, tiszteletteljes önalárendeléshez szoktatták, mindig ezt mondva neki: «Lányom, ezek az ismeretek nem a te korodhoz illők; majd a férjed fel fog világosítani, ha megjön annak az ideje». Egyébiránt hosszadalmas kegyeskedő beszédek helyett beérték azzal, hogy a példájukkal prédikáltak neki és ez a példa bele van vésve a szívébe.

Zsófia szereti az erényt; ez a szeretet vált uralkodó szenvedélyévé. Szereti, mert semmi sincs olyan szép, mint az erény; szereti, mert az erény teszi a nő dicsőségét és mert az erényes nő csaknem az angyalokkal egyenlőnek tűnik fel neki; szereti, mint az igazi boldogság egyetlen útját és mert a tisztességtelen nő életében nem lát egyebet, csak nyomorúságot, elhagyatottságot, boldogtalanságot, megrovást és gyalázatot; szereti végül, mert az erény kedves az ő tiszteletreméltó apjának s gyöngéd és méltóságteljes anyjának: ők nem érik be azzal, hogy boldogok erényük által, hanem az ő erénye által is azok akarnak lenni és az ő saját legfőbb boldogsága az a remény, hogy boldogságot szerezhet nekik. Mindezek az érzések olyan lelkesedést sugallnak neki, a mely fölemeli a lelkét és minden apró hajlamát alárendeli ennek a nemes szenvedélynek. Zsófia tiszta erkölcsű lesz és becsületes utolsó lehelletéig; erre megesküdött lelke mélyében és pedig olyan időben esküdött meg, a mikor már érezte mindazt, a mibe egy ilyen eskü megtartása kerül; akkor esküdött meg, a mikor kötelezettsége alól fölmenthette volna magát, ha úgy volna alkotva, hogy az érzékei uralkodjanak fölötte.

Zsófia nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy szeretetreméltó franczia nő legyen, a ki hideg temperamentumánál és kaczér hiúságánál fogva inkább ragyogni óhajt, mint tetszeni, a szórakozást keresi s nem a gyönyört. A szükségérzet, hogy szeressen, fölemészti; ez teszi szórakozottá és megzavarja a szívét a mulatságokon: elvesztette régi vidámságát; a bohó játékok többé már nem az ő számára valók; már nem fél a magány unalmától, hanem ellenkezőleg, keresi, arra gondol, a ki édessé fogja neki ezt a magányt tenni; minden közömbös ember terhére van; nem udvarlóra van szüksége, hanem szerelmesre, jobban szeret egyetlenegy becsütetes embernek tetszeni és annak mindig tetszeni, mint kihívni a maga számára a világ tetszésnyilvánításait, a melyek egy napig tartanak és másnap gúnykiáltássá válnak.

A nőknek hamarabb kialakul az ítéletük, mint az embereknek; védelmi helyzetben lévén csaknem gyermekkoruktól fogva és nehezen megőrizhető zálog lévén rájuk bízva, szükségképen hamarabb ismerik meg a jót és a rosszat. Zsófia koraérett mindenben, mert a temperamentuma ráviszi, hogy az legyen s az ő ítélete is hamarabb kialakul, mint a vele egykorú többi leányoké. Ebben nincs semmi nagyon rendkívüli; az érettség nem mindenütt egyenlő ugyanabban az életkorban.

Zsófia ismeri a maga nemének és a miénknek a kötelességeit és a jogait. Ismeri az emberek hibáit és a nők bűneit, ismeri a jellemző tulajdonságokat és az ellenkező erényeket és valamennyi bele van vésve szíve mélyébe. Nem lehet magasabb fogalom a tisztességes asszonyról, mint a melyet ő alkotott magának róla és ez a fogalom nem riasztja vissza; de több elégültséggel gondol a tisztességes emberre, az érdemes emberre; érzi, hogy ennek az embernek van teremtve, hogy méltó hozzá, hogy viszonozni tudja neki a boldogságot, melyet tőle nyerni fog; érzi, hogy tudni fogja felismerni: csak arról van szó, hogy megtalálja.

A nők a férfiak érdemének természetes bírái, mint a hogy a férfiak a nők érdemeiéi: ez az ő kölcsönös joguk és az egyik is, a másik is tudatával van. Zsófia ismeri ezt a jogot és él vele, de azzal a szerénységgel, a mely ifjúságához, tapasztalatlanságához, helyzetéhez illik; csak olyan dolgokról ítél, a melyek fogalma körébe esnek és csak akkor ítél róluk, a mikor ez az ítélet valami hasznos tanulság kifejtésére szolgál. A távollevőkről csak a legnagyobb körültekintéssel ítél, különösen a nőkről. Azt gondolja, hogy a nőket a saját nemükről való beszéd teszi rossznyelvűekké és gúnyolódókká; a míg a férfiakra szorítkozik a beszédük, mind csak méltányosak. Zsófia tehát a férfiakra szorítkozik. A mi a nőket illeti, sohasem szól róluk máskép, minthogy annyi jót mondjon, a mennyit tud; azt tartja, ezzel a tisztességgel tartozik a nemének; és azokról, a kikről nem tud semmi jót mondani, nem szól egyáltalán semmit – és ez is eléggé érthető.

Zsófiának kevés jártassága van a társaságban, de lekötelező, figyelmes és mindenbe, a mit tesz, bizonyos bájt visz bele. A szerencsés természet többet tesz nála, mint a sok mesterkedés. Van benne bizonyos udvariasság, a mely nem ragaszkodik formulákhoz, a mely nincs alávetve divatoknak, a mely nem változik a divattal, a mely nem tesz semmit szokásszerüen, hanem a mely a tetszés igazi vágyából ered és tetszik is. Nem tudja a köznapi bókokat és nem is talál ki válogatottabbakat; nem mondja, hogy nagyon le van kötelezve, hogy nagyon megtisztelik, hogy kérem, ne fáradjanak stb. Még kevésbbé jut eszébe frázisokat csinálni. A figyelmességre, a szokásszerű udvariasságra meghajlással felel vagy egyszerűen azt mondja: köszönöm, de ez a szó az ő szájában fölér sok mással. Igazi szolgálatért a szívét szólaltatja meg és ez nem üres udvarias szólamokat mondat vele. Sohasem engedte, hogy a franczia divat alávesse a nyegléskedés igájának, mint pl. hogy mikor az egyik szobából a másikba megy, rátámaszkodjék egy hatvan éves ember karjára, a kit inkább ő szeretne támogatni. Ha pedig valami beillatszerezett piperkőcz ajánlja fel neki ezt a tolakodó szolgálatot, a lépcsőn hagyja a szolgálatkész urat és két lépéssel felszökell szobájába, azt mondva neki, hogy ő nem sánta. Úgy is van: bár nem épen magas termetű, sohasem kivánt magassarkú czipőt: elég szép a lába, hogy ellegyen nélküle.

Nemcsak hogy tiszteletteljesen hallgat asszonyok között, hanem még a nős vagy nálánál sokkal idősebb férfiak között is; mindig csak engedelmességből foglal helyet fölöttük és a mint csak lehet, alattuk keres helyet magának, mert tudja, hogy a kor jogai előtte járnak a nem jogainak; mert a bölcseség föltevése szól mellettük, a melyet mindenek előtt tiszteletben kell tartani.

A vele egykorú fiatalemberekkel máskép áll a dolog; más hangra van szüksége, hogy imponáljon nekik és el is tudja találni ezt a hangot, a nélkül, hogy felhagyna a hozzá illő szerény modorral. Ha azok a fiatalemberek maguk is szerények és tartózkodók, szívesen megőrzi velük a szeretetreméltó fiatalos bizalmasságot; ártatlansággal teli társalkodásuk fecsegő, de illedelmes; ha komolyakká válnak, akkor azt kívánja, hogy beszédüknek legyen valami hasznos tanulsága; ha együgyűségekbe fajulnak, hamar abbahagyatja velük, mert mindenek felett megveti az udvariaskodás üres szólásmódját, mint a mely nagyon sértő nemére nézve. Jól tudja, hogy az a férfi, a kit ő keres, nem tud ezen a nyelven és sohasem tűri el szándékosan mástól azt, a mi nem illik ahhoz, a kinek jellemét szívébe nézve hordja. Az a magas vélemény, melylyel neme jogairól bír, lelkének büszkesége, melyet érzéseinek tisztasága szerez neki, erényének annál az erélyénél fogva, melyet magamagában érez és a mely tiszteletreméltóvá teszi őt a saját szemében, felháborodással hallgatja azokat az édeskés fecsegéseket, melyekkel mulattatni akarják. Nem fogadja őket nyilvánvaló haraggal, hanem gúnyos helyesléssel, a mely zavarba hoz, vagy hideg hanggal, a melyre az illető nincs elkészülve. Ha egy szép piperkőcz kitálalja előtte udvariaskodásait, elmésen dicsérgeti elmésségét, szépségét, bájait, annak a boldogságát, a ki neki tetszhetik, ő képes rá, hogy félbeszakítsa, udvariasan mondva neki: «Uram, attól félek, nekem mindezt jobban kell tudnom; ha nincs egymásnak érdekesebb mondanivalónk, azt hiszem, ezzel végét vethetjük beszélgetésünknek». Ezeket a szavakat mély meghajlással kísérni és aztán egyszerre csak a faképnél hagyni őt, nála csak egy pillanat műve. Kérdezzétek meg a fiatal uracskákat, hogy könnyű dolog-e sokáig jártatni a szájukat egy ilyen félrecsavart eszű lánynyal.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem szereti nagyon, ha dícsérik, föltéve, hogy ezt őszintén teszik és hogy elhiheti, hogy csakugyan azt gondolják róla, a mit mondanak neki. Hogy valaki olyannak tünjék fel előtte, a ki méltányolja az erényeit, ahhoz az kell, hogy az illetőnek magának is legyenek erényei. A megbecsülésen alapuló hódolat hízeleghet büszke szívének, de mindenféle gáláns szószátyárkodást már eleve visszautasít; Zsófia nem arra termett. hogy mindenféle lézengők rajta gyakorolják apró tehetségeiket.

Az ítéletnek ekkora érettségével és minden tekintetben úgy alakulva, mint egy húsz éves leány, Zsófiával tizenöt éves korában szülei már nem fognak gyermekként bánni. Alighogy észreveszik rajta az ifjúság első nyugtalanságát, mielőtt még elharapóznék, sietni fognak elejét venni; gyöngéden és okosan fognak vele beszélni. A gyöngéd és okos beszéd megfelel korának és jellemének. Ha ez a jellem olyan, a milyennek én képzelem, miért ne szólhatna hozzá az apja körülbelül ilyesformán:

«Zsófia, most már nagy lány vagy, de az ember nem azért lesz azzá, hogy örökké az maradjon. Mi azt akarjuk, hogy boldog légy; a magunk érdekében akarjuk, mert a mi boldogságunk a tiédtől függ. A becsületes leány boldogsága, hogy boldogságára legyen egy becsületes embernek: arra kell tehát gondolnunk, hogy férjhez adjunk és pedig idejekorán kell arra gondolnunk, mert a házasságtól függ az élet sorsa és az embernek soha sincs túlságos sok ideje, hogy erre gondoljon.

Semmi sem nehezebb, mint egy jó férj megválasztása; legfeljebb talán egy jó asszony megválasztása. Zsófia, te ilyen ritka asszony leszel, te leszel életünk dicsősége és öreg napjaink boldogsága; de bármily erényekkel vagy is megáldva, a földön még mindig akadnak férfiak, a kiknek náladnál is több az erényük. Nincs köztük egy sem, a kinek ne válnék becsületére, ha az övé vagy és vannak köztük sokan, a kik még nagyobb becsületedre válnának te neked. Most arról van szó, hogy a közül a sok közül találni kell egyet, a ki neked megfelel, aztán ezt megismerni és megismertetni magadat vele.

A házasság legnagyobb boldogsága annyiféle körülmény összetalálkozásától függ, hogy bolondság ezeket mind egyesíteni akarni. Első sorban a legfontosabbakat kell, hogy biztosítsa magának az ember; ha aztán megvan a többi is, az ember hasznára számítja ezeket is; ha hiányzanak, túlteszi magát rajtuk. A földön nincs tökéletes boldogság; de a szerencsétlenségek legnagyobbika, melyet azonban mindig ki lehet kerülni, az, ha az ember saját hibájánál fogva boldogtalan.

Vannak a körülményeknek természetes összetalálkozásai, vannak olyanok, a melyek az intézményekből folynak és vannak olyanok, melyek csak épen az előítéletektől függnek. A két utóbbi fajtának megítélésére a szülők hivatottak, az elsőére egyedül a gyermekek. Azokban a házasságokban, melyek az apák akarata folytán jönnek létre, csupán csak az intézményeken és az előítéleteken alapuló körülmények szerint igazodnak; nem az egyéneket házasítják össze, hanem helyzetüket és vagyonukat; de minden megváltozhatik, csak az egyéniségek maradnak meg mindig, mindenhova velük mennek az illetőkkel; akárhogy határoz is a sors, csakis az egyéni viszonyok által lehet a házasság boldog vagy boldogtalan.

Anyád előkelő volt, én gazdag voltam; ezek voltak az egyedüli szempontok, melyek szüleinket arra vitték, hogy összeházasítsanak bennünket. Én elvesztettem a vagyonomat, anyád elvesztette az előkelő nevét: most, hogy a családja megfeledkezett róla, mit ér neki, hogy nagyúri kisasszonynak született? Balszerencsénkben szívünk egyetértése megvigasztalt minket mindenért; ízlésünk egyformaságánál fogva választottuk ezt a visszavonult életet; itt boldogan élünk szegénységünkben, kárpótoljuk egymást mindenért. Zsófia a mi közös kincsünk, áldjuk az eget, hogy ezt megadta nekünk és hogy a többit vette el. Lásd, gyermekem, hogy vezetett minket a Gondviselés: azok a tekintetek, melyeknél fogva összeházasodtunk, eltüntek s csak azoknál fogva vagyunk boldogok, a melyeket nem is vettünk számításba.

A házasok dolga, hogy összetörődjenek. A kölcsönös hajlam kell, hogy első kapcsuk legyen: a szemük, a szívük kell, hogy legyen az első vezetőjük, mert valamint első kötelességük, mikor már egyesülve vannak, hogy szeressék egymást és mert nem csupán tőlünk függ, hogy szeretjük vagy nem szeretjük-e egymást, ez a kötelesség szükségszerűen magával hoz egy másikat s ez az, hogy kezdjük a szereteten, mielőtt egyesülnénk. Ez a természet joga, a melyet semmi sem vitathat el: azok, a kik annyi polgári törvénynyel korlátozták, több tekintettel voltak a látszólagos rendre, mint a házasság boldogságára és a polgárok erkölcsére. Látod, Zsófiám, hogy nem prédikálunk neked nehéz morált. Nem irányul egyébre, minthogy a magad urává tegyen és hogy a férjed megválasztása mirólunk terád háruljon át.

Miután megmondtuk az okainkat, hogy miért hagyjuk meg teljes szabadságodat, illő, hogy a te okaidról is szóljunk, hogy okosan élj velük. Lányom, te jó és okos vagy, van benned egyenesség és jámborság, megvannak azok a tehetségeid, melyek a tisztességes asszonyhoz illenek és nem vagy kellemességek nélkül való sem; de szegény vagy. Megvannak a legtöbb becsülésre méltó javaid, de nincsenek meg azok, melyeket a legnagyobbra szoktak becsülni. Az után kívánkozz csak tehát, a mit elérhetsz és becsvágyadat ne a magad ítéletéhez, sem a miénkhez igazítsd, hanem az emberek véleményéhez. Ha nem volna másról szó, csak az érdemek egyenlőségéről, nem tudnám, hol szabjunk határt reményeidnek. De ne táplálj társaidnál magasabb reményeket és ne felejtsd el, hogy sorsod a legalsó rangban van. Hozzád méltó férfi nem veszi ugyan akadályszámba ezt az egyenlőtlenséget, de akkor neked kell megtenned, a mit ő nem tesz meg. Zsófiának az anyja példáját kell követnie és csak olyan családba szabad belépnie, a mely megtisztelésszámba veszi őt. Te nem láttad gazdagságunkat, szegénységünk idején születtél; édessé tetted nekünk ezt a szegénységet és panasz nélkül osztottad meg velünk. Hidd meg nekem, Zsófia, ne keresd azokat a javakat, a melyekért áldjuk az eget, hogy megszabadított minket; csak akkor élveztük a boldogságot, mikor elvesztettük a gazdagságot.

Sokkal szeretetreméltóbb vagy, semhogy meg ne tessél senkinek és a szegénységed nem olyan, hogy egy becsületes embernek terhére válj. Járni fognak utánad és pedig talán olyan emberek is, a kik nem méltók hozzád. Ha olyanoknak mutatják magukat előtted, a milyenek, meg fogod ítélni, hogy mit érnek; minden nagyzolásuk nem soká lesz rád benyomással, de ha jó is az ítéleted és ha fel tudod is ismerni az érdemet, nincs elegendő tapasztalatod és nem tudod, mennyire képmutatók tudnak lenni az emberek. Egy ügyes gazember kitanulmányozhatja az ízlésedet, hogy elcsábítson és olyan erényeket tetethet előtted, a melyek nincsenek meg benne. Vesztedre lesz, Zsófia, mielőtt észrevennéd és csak azért fogod felismerni tévedésedet, hogy megsirasd. Minden csapdák legveszedelmesebbike és az egyedüli, melyet az ész nem tud kikerülni, az érzékek csapdája; ha valaha oly szerencsétlen lessz, hogy beleesel, nem fogsz többé csak illuziókat és agyrémeket látni, szemed megigéződik, ítéleted megzavarodik, akaratod megbomlik, még a tévedése is kedves lesz neked és ha fel tudnád is ismerni, nem fogsz akarni szabadulni tőle. Lányom, átengedlek Zsófia okos belátásának, de nem engedlek át szíve hajlamának. A míg hidegvérű maradsz, maradj a magad ura de a mint szerelembe esel, engedd át anyádnak a rólad való gondoskodást.

Olyan megegyezést ajánlok neked, a mely mértéke becsülésünknek és helyreállítja köztünk a természetes rendet. A szokás az, hogy a szülők választják ki a leány férjét és csak a forma kedvéért kérdezik meg őt. Mi magunk közt az ellenkezőjét fogjuk tenni; te fogsz választani és tőlünk kérsz tanácsot. Használd jogodat, Zsófia, használd szabadon és okosan. A férjnek, a ki neked megfelel, a te választásod s nem a miénk szerintinek kell lennie, de a mi dolgunk megítélni, hogy nem tévedsz-e a körülmények dolgában és hogy nem teszed-e, a nélkül, hogy tudnád, az ellenkezőjét annak, a mit akarsz. A születés, a vagyon, a rang és a közvélemény nem fognak szerepet játszani okaink között. Válassz becsületes embert, a kinek egyénisége tetszik neked és a kinek jelleme megfelel neked; bárki legyen is máskülönben, elfogadjuk vőünkül. Vagyona mindig elegendő nagy lesz, ha van karja, jó erkölcse és ha szereti a családját. Rangja mindig elég fényes lesz, ha erénynyel nemesíti meg. Mit bánjuk, ha megró is az egész világ? Mi nem a közvélemény helyeslését keressük, nekünk elég a te boldogságod.»

Olvasóim, én nem tudom, milyen hatást tenne az ilyen beszéd a ti módotok szerint nevelt lányokra. A mi Zsófiát illeti, ő nem tud rá szavakkal felelni; a szégyenkezés és a meghatottság nem engedi, hogy könnyen ki tudja magát fejezni, de abban biztos vagyok, hogy ez a beszéd szívébe bevésve marad egész életén át és ha egyáltalán lehet számítani emberi elhatározásra, akkor bizton számítani lehet arra, a melyet ez a beszéd fogantat meg benne: hogy méltó lesz szülei becsülésére.

Vegyük fel a legrosszabb eshetőséget és tulajdonítsunk neki forró véralkatot, a mely kinossá teszi neki a hosszú várakozást; azt mondom, hogy ítélete, ismeretei, ízlése, gyöngédsége és mindenek fölött azok az érzések, melyekből szíve gyermekkorától fogva táplálkozott, szembe fognak állítani az érzékek hevességével egy olyan ellensúlyt, a mely elegendő lesz arra, hogy az érzékeket legyőzze vagy legalább hogy sokáig ellenálljon nekik. Inkább meghalna helyzete martirjául, minthogy boldogtalanná tegye szülőit s érdemetlen emberhez menjen nőül és kitegye magát a szerencsétlen házasságnak. Maga az a szabadság, melyet kapott, sem lesz egyébre való, mint hogy újabb lendületet adjon szívének és aggodalmaskodóbbá tegye ura megválasztásában. Egy olasz nő temperamentuma és egy angol nő érzékenysége mellett, hogy féken tartsa szívét és érzékeit, megvan benne egy spanyol nő büszkesége, a ki még mikor szeretőt keres is, nem találja meg olyan egykönnyen azt, a kit magához méltónak ítél.

Nem mindenki tudja megérezni, mekkora lendületet tud adni a becsületes dolgok szeretete a léleknek és mekkora erőt találhat az ember magamagában, mikor őszintén erényes akar lenni. Vannak emberek, a kiknek minden, a mi nagy, agyrémnek tünik fel és a kik alacsony és hitvány eszükjárásával sohasem fogják megérteni, hogy mire képes az emberi szenvedélyek fölött az erénynek még a bolond túlzása is. Az ilyen emberekkel csak példákban kell beszélni; annál rosszabb rájuk nézve, ha ragaszkodnak hozzá, hogy tagadják őket. Ha ezeknek azt mondanám, hogy Zsófia nem képzeletbeli alak, hogy csak a neve az én leleményem, hogy nevelése, erkölcsei, jelleme, még a külseje is valóságban létezett és hogy emlékezete még ma is könnyeibe kerül egy egész tiszteletreméltó családnak, kétségkívül nem hinnék el; de elvégre mit koczkáztatok vele, ha kitérések nélkül folytatom egy Zsófiához annyira hasonló leány történetét, hogy ez a történet az övé lehetne, a nélkül, hogy meg kellene lepődni rajta? Akár igaznak tartják ezt a történetet, akár nem, az nem sokat számit; ha úgy tetszik, képzelt dolgokat meséltem, de mindenesetre megmagyaráztam módszeremet és mindenesetre közelebb jutottam czélomhoz.

A fiatal leányban, olyan temperamentum mellett, mint a milyennel Zsófiát felruháztam, megvoltak egyébiránt mindazok az egyező tulajdonságok, a melyek révén megérdemelhette volna ezt a nevet, a melyet meg is hagyok neki. Azután a beszélgetés után, melyet az imént elmondtam, apja és anyja, abban a véleményben lévén, hogy aligha akadhat házassági alkalom abban a faluban, a melyben laknak, elküldték őt télire a városba egy nagynénjéhez, a kit titokban beavattak ennek az utazásnak a czéljába; mert a büszke Zsófia lelke mélyén azt a nemes büszkeséget hordta magában, hogy győzedelmeskedni tud önmagán és bármi szüksége van férjre, inkább leányfővel hal meg, semhogy elszánja magát, hogy elmegy férjet keresni.

Nagynénje, hogy eleget tegyen a szülők óhajtásának, bemutatta a leányt a családokban, elvitte társaságokba, mulatságokra, megmutatta neki a világot, vagyis jobban mondva, a világnak őt, mert Zsófia keveset törődött mindezzel a zenebonával. Mégis észre lehetett venni, hogy nem kerüli a kellemes formájú fiatalembereket, ha illedelmeseknek és szerényeknek látszanak. Sőt a tartózkodásában volt valami művészet, a melylyel magához vonzotta őket s a mely meglehetősen hasonlított a kaczérsághoz; de miután kétszer-háromszor mulatott velük, visszahúzódott tőlük. Annak a fölényes modornak, a mely úgy tünt fel, hogy elfogadja a hódolatokat, alázatosabb magatartást és elriasztóbb udvariasságot tett azonnal a helyébe. Mindig résen állott s nem adta nekik többé a legcsekélyebb alkalmat, hogy bármi csekély szolgálatot tegyenek neki. Ezzel eléggé megmondta nekik, hogy nem akar választottjuk lenni.

Az érzékeny szívek sohasem szerették a zajos szórakozásokat, azoknak az embereknek üres és meddő boldogságát, a kik nem éreznek semmit és azt hiszik, hogy ha elkápráztatják az életüket, ez annyit tesz, hogy élvezik. Zsófia nem találva meg azt, a mit keresett és elcsüggedve, hogy így megtalálhassa, megunta a várost. Gyöngéden szerette szüleit, semmi sem kárpótolta őt értük, semmi sem tudta őket elfeledtetni, jóval a hazatérésére megállapított idő előtt ment haza hozzájuk.

Alighogy újra belefogott tennivalóiba az apai házban, észrevették rajta, hogy bár magaviselete nem változott, egészen más lett a kedélyhangulata. Szórakozott lett és türelmetlen, szomorú volt és álmadozó, el-elrejtőzött, hogy kisírja magát. Eleinte azt hitték, hogy szerelmes és e miatt szégyenkezik; szóvá tették a dolgot előtte, de tiltakozott a föltevés ellen. Fogadkozott, hogy nem ismerkedett meg senkivel, a ki a szívét megillethette volna. Zsófia pedig nem szokott hazudni.

Mindazáltal lankadtsága folyton fokozódott és az egészsége is kezdett hanyatlani. Anyja, nyugtalankodva e miatt a változás miatt, végre elhatározta, hogy végére jár az okának. Négyszemközt beszélt vele és kiárasztotta rá azokat a kedveskedő szavakat és ellenállhatatlan beczézgetéseket, melyeket egyedül csak az anyai gyöngédség tud alkalmazni. «Édes lányom, te, a kit a szívem alatt hordoztam és a kit szüntelenül a szívemben hordozok most is, öntsd bele szíved titkait anyád ölébe. Micsoda titkok azok, melyeket egy anya ne tudhatna? Kinek fájnak a te fájdalmaid, ki osztozik bennük, ki akarja őket enyhíteni, ha nem az apád és én? Ah, gyermekem, azt akarod, hogy belehaljak a te fájdalmadba, a nélkül, hogy ismerném?» A fiatal leány egyáltalán nem rejtegette bánatát anyja előtt s nem is kívánt jobbat, mint hogy vigasztalóját és bizalmasát találja benne, de a szégyenkezés nem engedte beszélni és a szerénysége nem talált szavakat egy ilyen hozzá annyira méltatlan állapot leírására, mint a milyen az a felindulás, a mely megzavarta érzékeit, akárhogy küzdött ellene. Végre a szégyenkezése lett az árulója az anyja előtt, a ki erre kicsikarta belőle a megalázó vallomást. Egyáltalán nem halmozta el igazságtalan szemrehányásokkal, sőt vigasztalta, bánkódott miatta és megsiratta. Sokkal okosabb volt, semhogy bűnéül rótta volna fel azt a bajt, melyet épen az erénye tett olyan keservessé. De minek szükségtelenül elviselni egy bajt, a melynek orvoslása olyan könnyű és jogosult? Mért nem élt azzal a szabadsággal, melyet adtak neki? Mért nem fogadott el valakit férjéül? Mért nem választott? Nem tudta-e, hogy a sorsa csak tőle magától függ és hogy bármilyen is a választása, helyben fogják hagyni, miután nem is képes mást, mint tisztességes embert választani. Beküldték a városba, nem akart ott maradni; több kérője kinálkozott, visszautasította valamennyit. Mire vár tehát? Mit akar? Micsoda megmagyarázhatatlan ellenmondás!

A válasz egyszerű volt. Ha nem volna egyébről szó, hogy támasza legyen, a míg fiatal, a választás azonnal megvolna; de egész életre való urát nem olyan könnyű megválasztani és miután ezt a két választást nem lehet elkülöníteni, tehát várakozni kell és gyakran elvesztegetni ifjúságát, mielőtt megtalálná azt a férfit, a kivel el akarja tölteni életét. Ebben a helyzetben volt Zsófia; szüksége volt szerelmesre, de ennek a szerelmesnek férjnek kell lennie és olyan szívnek, a milyen az ő szívének kell; az egyiket ép oly nehéz megtalálni, mint a másikat. Mindazok a fiatal emberek, bármily csinosak, nem egyeztek meg vele semmi egyébben, mint életkorban, a többi megegyezések mindig hiányoztak belőlük; felületes szellemük, hiúságuk, beszédmódjuk, mértéktelen erkölcseik, léha majmolásuk elvette tőlük a kedvét. Férfit keresett és csak majmokat talált; lelket keresett és nem talált.

Mily boldogtalan vagyok! mondta anyjának; szükségem van szerelemre és nem látok semmit, a mi tetszenék nekem! A szívem visszautasítja mindazokat, a kik az érzékeimet vonzzák. Nem látok köztük egyet sem, a ki ne keltene bennem vágyakat és egyet sem, a ki vissza ne taszítaná vágyaimat: a becsülés nélküli vonzalom nem lehet tartós. Oh, nem ez az az ember, a ki Zsófiádnak kell! Ennek kedves mintaképe nagyon is bele van vésve jó előre a lelkébe. Csak ezt tudja szeretni, csak őt tudná boldoggá tenni, csak egyedül vele tudna boldog lenni. Inkább eleped és örökké kínlódik magával, inkább boldogtalanul és hajadonul hal meg, mint kétségbeesve olyan férfi mellett, a kit nem szeret és a kit szintén boldogtalanná tenne; jobb nem lenni, mint csak azért lenni, hogy szenvedjen az ember.

Anyját meglepték ezek a különösségek és sokkal bizarrabbaknak találta őket, semhogy valami rejtelmességet ne keresett volna bennük. Zsófia nem volt sem szenvelgő, sem nevetséges. Hogy juthatott hozzá ez a túlzott kényeskedés, ő hozzá, a kit semmire sem tanítottak jobban gyermekkorától fogva, mint arra, hogy alkalmazkodjék azokhoz az emberekhez, a kikkel élnie kell és hogy erényt csináljon a szükségességből? A szeretetreméltó embernek az a mintaképe, a mely annyira megbűvölte és a mely oly gyakran visszatért beszélgetéseiben, arra a föltevésre vezette az anyját, hogy ennek a szeszélynek van valami más alapja, melyet ő még nem tud és hogy Zsófia nem mondott el neki mindent. A boldogtalan leányban túláradt a titkos bánat és nem kívánt egyebet, mint hogy könnyítsen a szívén. Az anyja faggatta; ő habozott, végre megadta magát és szó nélkül kimenve egy pillanat múlva egy könyvvel a kezében tért vissza. «Sirasd meg a lányodat, a bánatára nincs ír, könnyeit nem lehet fölszárítani. Ha tudni akarod az okát, itt van» – mondta a könyvet az asztalra vetve. Az anya fogta a könyvet és felütötte: Telemachus kalandjai voltak.140) Kezdetben nem értett semmit ebből a rejtélyből; kérdések és homályos feleletek nyomán végre rájött, könnyen képzelhető meglepetéssel, hogy leánya Eucharisnak a vetélytársa.

Zsófia szerelmes volt Telemachusba és olyan szenvedélylyel szerette, melyből semmi sem birta kigyógyítani. Az apja és az anyja, a mint megtudták rajongását, nevettek rajta és azt hitték, okos intelmekkel el tudják tőle téríteni. Tévedtek: az okosság nem volt teljesen az ő részükön; Zsófiának is megvolt a maga esze és tudta is érvényesíteni. Hányszor elhallgattatta őket, a saját érveiket fordítva ellenük, megmutatva neki, hogy az egész bajt ők idézték elő, hogy nem az ő korából való férfiú számára valónak formálták őt; neki szükségszerűen vagy magára kell öltenie férje gondolkodása módját vagy ő bele oltani a magáét; hogy az első módot lehetetlenné tették számára azzal a módszerrel, a hogy nevelték, a másik pedig épen az, a melyet keres. Adjatok nekem – mondotta – az én elveimmel eltelt férfit, vagy olyat, a kit én vezethetek s akkor hozzámegyek nőül. De addig miért korholtok? Sajnáljatok. Boldogtalan vagyok, nem pedig bolond. Vajjon az akarattól függ-e a szív? Nem maga apám mondotta-e ezt? Az én hibám-e, ha olyat szeretek, a ki nincs? Nem vagyok álomlátó; nekem nem herczeg kell, nem is Telemachust keresem, tudom, hogy ő csak képzelet műve. Olyasvalakit keresek, a ki hozzája hasonlít. És miért ne létezhetnék ez a valaki, mikor én létezem, én, a ki az övéhez annyira hasonló szívűnek érzem magam? Nem, ne alacsonyítsuk le ennyire az emberiséget, ne gondoljuk, hogy a szeretetreméltó és erélyes ember csak agyrém. Van, él, talán keres is engem, keres egy lelket, a mely őt szeretni tudná. De ki ő? Hol van? Nem tudom; egyik sem ő azok közül, a kiket ismerek és kétségkívül egyik sem azok közül, a kiket ismerni fogok. Oh anyám, mért tetted számomra túlságosan szeretetreméltóvá az erényt! Ha csak az erényt tudom szeretni, ez inkább a te hibád, mint az enyém.

Elmondjam-e ezt a szomorú dolgot a katasztrófáig? Szóljak-e a hosszú vitákról, melyek a katasztrófát megelőzték? Leírjam-e a sodrából kihozott anyát, a ki szigorúsággá változtatta előbbi beczézgetését? Megmutassam-e a fölingerült apát, a ki megfeledkezett előbbi igéreteiről és a legerényesebb leánynyal úgy bánt, mint valami bolonddal? Rajzoljam-e végül a boldogtalan leányt, a ki csak annál jobban ragaszkodott agyréméhez, mert üldözéseket kellett miatta szenvednie s lassú lépésekkel halad a halál felé és abban a pillanatban száll sírjába, mikor azt hiszik, az oltárhoz vonszolhatják? Nem, ezt a gyászos tárgyat mellőzöm. Nem szükséges olyan messzire mennem, hogy – azt hiszem – elég meggyőző példával mutassam meg, hogy azoknak az előitéleteknek ellenére, melyek a kor erkölcseiből erednek, a becsületesség és szépség lelkesedése semmivel sem idegenebb a nőktől, mint a férfiaktól és hogy nincs semmi, a mit a természet vezetése alatt el ne érhetnénk náluk ép úgy, mint nálunk.

Itt most félbeszakítanak és megkérdik tőlem, vajjon a természet írja-e nekünk elő, hogy annyi mértéktelen vágyunkat elfojtsuk. Én azt felelem, hogy nem, de nem is a természet olt belénk annyi mértéktelen vágyat. Mert mindaz, a mi nem a természettől való, ellene való; ezt már ezerszer bebizonyítottam.

Adjuk oda Emilünknek Zsófiáját; támaszszuk fel ezt a szeretetreméltó leányt, hogy kevésbbé élénk képzelődést és boldogabb végzetet adjunk neki. Mindennapi nőt akartam festeni, de fenkölt lelket igyekezve neki adni, megzavartam az elméjét; magam vezettem magamat tévútra. Térjünk vissza ösvényünkre. Zsófiának csak jó természete van mindennapi lélekben; mindaz, a mivel többje van a többi nőknél, a nevelés eredménye.

Föltettem magamban, hogy ebben a könyvben megmondok mindent, a mit tenni lehet, mindenkinek választást engedve arra nézve, a mi neki való, abból, a mi hasznosat mondtam. Kezdetben az volt a szándékom, hogy eleitől fogva nevelek Emilnek hitestársat s az egyiket a másik számára s mindkettőt együtt nevelem fel. De gondolkodva a dolgon azt találtam, hogy mindezek az időnek előtte való rendelkezések czéljuk tévesztettek és hogy képtelen dolog két gyermeket egyesíteni, mielőtt tudhatná az ember, hogy ez az egyesülés a természet rendjén alapszik-e és hogy megvan-e köztük a körülményeknek az az egyezése, a mely ehhez az egyesüléshez szükséges. Nem szabad összeelegyíteni azt, a mi a vad állapotban természetes, azzal, a mi a társadalmi állapotban természetes. Az előbbi állapotban minden nő megfelel minden férfinak, mert az egyiknek is, a másiknak is még csak kezdetleges és közös az alkata; az utóbbiban minden jellem a társadalmi intézmények által lévén kifejlesztve és minden szellemnek meglévén a maga saját és meghatározott formája, nemcsak a nevelés által, hanem a természetesnek és a nevelésnek jól vagy rosszúl elrendezett egyezése által, csak akkor lehet őket összekapcsolni, ha egymás mellé állítjuk őket, hogy meglássuk, megfelelnek-e egymásnak minden tekintetben vagy legalább is, hogy előnyt adjunk annak a választásnak, a mely a legtöbb ilyen kapcsolatot adja.

A baj az, hogy a jellemek kifejlődése közben a társadalmi helyzet elválasztja a rangokat és hogy ezek a meghatározások nem lévén egymáshoz hasonlók, mennél jobban elválasztjuk az életbeli helyzeteket, annál jobban összeelegyítjük a jellemeket. Abból származnak a balul sikerült házasságok és mindazok a rendellenességek, melyek ebből erednek; ebből látni, nyilvánvaló következtetés útján, hogy mennél jobban távolodunk az egyenlőségtől, annál jobban megváltoznak a természetes érzések; mennél jobban megnövekszik a nagyok távolsága a kicsinyektől, annál jobban meglazul a házassági kötelék; mennél inkább vannak gazdagok és szegények, annál kevésbbé vannak apák és férjek. Sem az úrnak és sem a szolgának nincs többé családja; mindegyikük csak a maga helyzetét látja.

Ha elejét akarjátok venni a visszaéléseknek és boldogokká tenni a házasságokat, akkor fojtsátok el az előitéleteket, felejtsétek el az emberi intézményeket és kérjetek a természettől tanácsot. Ne kapcsoljatok össze olyan embereket, a kik csak egy adott életbeli helyzetben illenek össze és ha ez a helyzet megváltozik, már nem fognak összeilleni, hanem olyan embereket, a kik minden helyzetben, a melybe jutnak, minden országban, melyben laknak, minden rangban, a melybe belejutnak, összeillenek. Nem mondom, hogy a konvenczionális kapcsolatok közömbösek a házasságban, hanem azt mondom, hogy a természetes kapcsolatok befolyása annyira fontosabb ezeknél, hogy ez dönti el az élet sorsát és hogy úgy az ízléseknek, kedélyeknek, érzéseknek, jellemeknek olyan megegyezése, a mely arra kellene, hogy késztessen egy okos apát, akár herczeg, akár uralkodó, hogy habozás nélkül adja oda fiának azt a leányt, a kivel mindebben megegyezik, akár ha becstelen családból származik is, akár ha a hóhér leánya is. Igen, azt vitatom, hogy minden képzelhető balszerencse rázúdulhat két összevaló házaspárra, mégis igazabb boldogságot élvezhetnek, ha együtt sírnak, mintha a világ minden szerencséjében élnének, megmérgezve a szívük meghasonlása által.

A helyett tehát, hogy már gyermekkorában feleségül szántam volna valakit Emilemnek, megvártam, hogy megismerje azt, a ki neki megfelel. Nem én teszem ezt a meghatározást, hanem a természet; az én dolgom fölismerni azt a választást, melyet a természet tett. Mondom, az én dolgom, nem pedig az apáé, mert a mikor rám bízta a fiát, átengedte nekem a helyét, az én jogomat tette az övé helyébe; én vagyok Emil igazi apja, én tettem őt férfivá. Nem vállaltam volna el a nevelését, ha nem az én feladatom lett volna őt saját választása, azaz hogy az enyém szerint megházasítani. Csak az a gyönyör, hogy boldog embert csináltunk, kárpótol azért, a mibe kerül egy embert abba a helyzetbe hozni, hogy boldog lehessen.

De ne higyjék, hogy Emil hitvesének kiválasztásával addig vártam, amíg őt magát elküldhettem, hogy keresse meg. Ez az állítólagos keresés csak ürügy arra, hogy megismertessem vele a nőket, hogy megérezze annak becsét, a ki neki megfelel. Zsófia rég meg van már találva; Emil talán már látta is, de csak akkor fog vele találkozni, mikor megjön annak az ideje.

Ha a társadalmi helyzetek egyenlősége nem szükséges is a házassághoz, ha ez az egyenlőség hozzájárul a többi megegyezésekhez, ezeknek fokozza az értékét; nem mérhető össze egyikkel sem, de megbillenti a mérleget, mikor a többi mind egyenlő.

A férfi, hacsak nem legalább is uralkodó, nem kereshet bármely társadalmi helyzetből való feleséget; mert azokat az előitéleteket, melyek benne nincsenek meg, megtalálja a többi emberekben és nem egy leány megfelelhet neki, de nem kapná meg. Vannak tehát okossági szabályok, melyek korlátokat vetnek az okos apa keresgélése elé. Nem szabad, hogy növendékének rangján fölül való elhelyezést akarjon adni, mert ez nem tőle függ. Ha módjában állana, még akkor sem volna szabad akarnia; mert minek a rang a fiatal embernek, kivált az enyémnek? És mégis, mikor feljebb kapaszkodik, ezer tényleges bajnak teszi ki magát, melyeket egész életén át érezni fog. Sőt azt is mondom, hogy ne akarjon kiegyenlíteni különböző természetű javakat, például az előkelő származást és a pénzt, mert a kettő mindegyike kevesebbel fokozza a másiknak értékét, mint a mennyivel maga csorbul; mert továbbá az emberek sohasem egyeznek meg a közös értékbecslésben és mert végül az előnyt, melyet mindegyik fél annak tulajdonít, a mit ő hozott, előkészítője lesz az egyenetlenségeknek a két család között és gyakran a két házasfél között is.

Nagy különbséget tesz továbbá a házasság rendjében, hogy a férfi rangján felül vagy alul köt-e házasságot. Az első eset teljesen észszerűtlen, az utóbbi észszerűbb. Miután a család csak a feje által függ össze a társadalommal, ennek a családfának a helyzete szabályozza az egész család helyzetét. Ha a férfi rangján alul nősül, nem száll alább, hanem följebb emeli a nejét; ellenkezőleg, ha magán fölül való feleséget vesz, alászállítja őt anélkül, hogy magamagát feljebb emelné. Így az első esetben megvan a haszon kár nélkül, az utóbbiban csak a kár haszon nélkül. A természet rendjéből folyik továbbá, hogy az asszony engedelmeskedjék férjének. Mikor tehát alacsonyabb rangból választja feleségét, a természetes rend és a társadalmi rend egybehangzik és minden jól megy. Az ellenkező eset áll be akkor, a mikor a férfi rangján felül nősülve abba az alternativába bonyolódik, hogy vagy a jogát sérti meg, vagy a háladatosságot és hogy vagy hálátlan lesz, vagy lebecsültetik. Akkor aztán az asszony az uralmat követelve magának, urának zsarnokává lesz és az úr rabszolgává válva a legnevetségesebb és legszánalmasabb teremtéssé válik. Ilyenek azok a szerencsétlen kegyenczek, a kiket az ázsiai királyok megtisztelnek és megkínoznak sógorságukkal és a kik, úgy mondják, csak lábtól mernek az ágyba belépni, mikor a feleségükkel akarnak hálni.

El vagyok rá készülve, hogy számos olvasómnak eszébe jut, hogy én a nőnek természetes tehetséget tulajdonítottam a férfi kormányzására s ezek következetlenséggel fognak vádolni. Csakhogy tévednek. Nagy különbség van a között, hogy valaki arrogálja-e magának a parancsolás jogát, vagy hogy kormányoz valakit, a ki parancsol. Az asszony uralma a szelidség uralma, az ügyességé és engedékenységé; parancsai a dédelgetések, fenyegetései a könnyek. Úgy kell uralkodnia a házban, mint a miniszternek az államban: hogy megparancsoltatja magának, a mit tenni akar. Ebben az értelemben áll az, hogy a legjobb házasságok azok, a melyekben az asszonynak legnagyobb a tekintélye. De mikor félreismeri a családfő hangját, ha az ő jogait akarja bitorolni és maga akar parancsolni, ebből a rendellenességből sohasem következik egyéb, mint nyomorúság, botrány és becstelenség.

Így tehát a vele egyenlők és az alatta állók közti választás marad meg és én azt hiszem, hogy az utóbbiakra nézve kell még egy megszorítást tenni; mert nehéz dolog a nép salakjában olyan feleséget találni, a ki képes boldogságára lenni egy tisztességes embernek. Nem mintha az emberek bűnösebbek volnának a legalacsonyabb néposztályokban, mint a legmagasabbakban, hanem mert az előbbiekben kevés fogalmuk van arról, a mi szép és tisztességes és mert a többi osztályok igazságtalansága miatt még a bűneikben is csak igazságtételt látnak.

Az ember természettől fogva nem igen gondolkozik. A gondolkozás olyan művészet, melyet csak úgy megtanul, mint a többit, sőt még sokkal nehezebben. A két nemre nézve csak két ténylegesen különálló osztályt ismerek, az egyik a gondolkozó embereké, a másik azoké, a kik nem gondolkoznak. Ez a különbség pedig csaknem kizárólag a nevelésből folyik. A két osztály elsejéből való férfinak nem szabad a másikkal összeházasodni, mert a társaság legnagyobb varázsa megszünik rá nézve, a mint arra kell szorítkoznia, hogy bár van felesége, egyedül kell gondolkoznia. Azoknak az embereknek, a kik egész életüket csakis azzal töltik, hogy dolgoznak az életük fentartásáért, nincs más gondolatuk, mint a munkájuk meg az érdekük és egész szellemük mintha a karjaikban volna. Ez a tudatlanság nem árt sem a derékségnek, sem az erkölcsöknek; sőt gyakran javukra válik; gyakran az ember kiegyezik kötelességeivel azáltal, hogy gondolkozik róluk és a végén az lesz belőle, hogy a tények helyébe merő szavak kerülnek. A lelkiismeret a legfelvilágosultabb filozófia; hogy az ember jóravaló ember legyen, ahhoz nem kell ismernie Cicero könyvét a kötelességekről és a legtisztességesebb nagyvilági nő tudja talán legkevésbbé, hogy mi a tisztesség. De nem kevésbbé igaz, hogy csak a művelt szellem teszi a társalkodást kellemessé és szomorú dolog a családapára nézve, a ki szereti otthonát, ha kénytelen bezárkózni önmagába és nem értetheti meg magát odahaza senkivel.

Másrészt hogy nevelhetné fel gyermekeit az olyan asszony, a ki egyáltalán nem szokta meg a gondolkodást? Hogy tudná megállapítani, hogy mi való nekik? Hogy tudná őket eltölteni azokkal az erényekkel, melyeket nem ismer, az előnyökkel, melyekről fogalma sincsen? Nem tudna egyebet, mint kényeztetni vagy fenyegetni őket, szemtelenekké vagy félénkekké tenni őket; vagy modoros majmokat csinálna belőlük, vagy hebehurgya tökfilkókat, nem pedig jóravaló szellemeket vagy szeretetreméltó gyermekeket.

Nem való tehát a jól nevelt embernek olyan feleséget venni, a kinek nincs nevelése; következőleg olyan társadalmi osztályból valót sem, a melyben nem is lehet nevelése. De még mindig százszor jobban szeretnék egy egyszerű és kezdetlegesen nevelt leányt, mint olyan tudós nőt vagy szép szellemet, a ki a házamban irodalmi biróságot akarna felállítani, melynek ő lenne az elnöke. A tudóskodó nő férjének, gyermekeinek, barátainak, a cselédeinek, az egész világnak ostora. Szép szellemének fenkölt magaslatáról lenézi minden asszonyi kötelességét és mindig azon kezdi, hogy férfit csinál magából, mint de Lenclos kisasszony. A házon kívül mindig nevetséges és jogosan is kritizálják, mert nem kerülheti el az ember a kritikát, ha kilép életbeli helyzetének köréből és ha nem annak a helyzetnek a számára van teremtve, a melyet el akar foglalni. Mindezek a nagytehetségű asszonyok csak az ostobáknak imponálnak. Mindig tudni, ki az a művész vagy jóbarát, a ki a tollat vagy az ecsetet tartja, mikor dolgoznak; tudni, ki az a diszkrét íróember, a ki titokban diktálja nekik az orakulumaikat. Mindez a szélhámoskodás méltatlan egy becsületes asszonyhoz. Ha igazi tehetsége volna is, alászállítja a becsvágyával. Az ő méltósága az, hogy nem ismerik, az ő dicsősége a férje becsülése, az ő gyönyörei a családja boldogságában rejlenek. Terád magadra hivatkozom, olvasóm, légy őszinte: mi kelt benned jobb véleményt egy asszonyról, mikor a szobájába belépsz, melyik tölt el több tisztelettel: ha neméhez illő dolgokkal látod elfoglalva, háztartása gondjaival, körülvéve gyermekei ruháitól, vagy ha a toilette-asztalánál találod verseket írva, mindenféle röpiratokkal és mindenféle színű levélkékkel körülvéve? Minden irodalmár leány élete fogytáig leány maradna, ha csupa eszes férfi volna a földön:

Ezek után a megfontolások után következik a nő külseje; ez tünik szemünkbe legelőször és utolsónak kell tekintetbe venni, de ezt sem szabad semmibe venni. A nagy szépséget szerintem inkább kerülni kell, mint keresni a házasságban. A szépség már azáltal is, hogy megvan, elhasználódik; hat hét múlva már nem ér semmit birtoklójának, a veszedelmei azonban addig tartanak, a míg ő. Ha csak nem angyal a szép nő, a férje a legszerencsétlenebb ember a világon; és ha még angyal volna is, hogy akadályozhatná meg, hogy ne legyen szüntelenül ellenségektől körülvéve? Ha a legnagyobb csunyaság nem volna undorító, előnyt adnék neki a legnagyobb szépség fölött; mert a férjre nézve az egyik is, a másik is kevés idő múlva semmivé lesz s ekkor a szépség bájjá válik, a csúnyaság pedig előnynyé. De a csunyaság, a mely undort kelt, a legnagyobb szerencsétlenség; ez az érzés, a helyett, hogy elmúlna, szüntelenül fokozódik és gyűlöletté válik. Az ilyen házasság pokol; jobb meghalni, mint így megházasodni.

Keressétek mindenben a középutat, még a szépséget sem véve ki. Előnyt kell adni a kellemes és megnyerő külsőnek, a mely nem szerelmet, hanem jóindulatot sugall; ebben a férj számára nincs semmi aggasztó és az előnye mindkettőjük hasznára szolgál. A báj nem használódik el úgy, mint a szépség: ebben van élet, szüntelenül megújul és a tisztességes asszony, a kiben van báj, harmincz esztendei házasság után épúgy tetszik a férjének, mint az első nap.

Ezek a megfontolások, melyek engem Zsófia kiválasztásában vezettek. A természet tanítványa lévén épúgy, mint Emil, inkább az ő számára van teremtve, mint bárki más; ő lesz a férfi asszonya. Egyenrangú vele születésénél és tulajdonságainál fogva, alatta áll vagyon dolgában. Nem igéz meg első szempillantásra, hanem napról-napra jobban tetszik. Legnagyobb varázsa csak fokonkint hat, csak a társalkodás közvetlenségében tárul ki s a férje jobban fogja érezni, mint bárki a világon. A nevelése sem nem csillogó, sem nem elhanyagolt; van ízlése tudákosság nélkül, vannak tehetségei művészkedés nélkül, itélete ismeretek nélkül. A szelleme nem tud, hanem ki van arra művelve, hogy tanuljon; jól előkészített talaj, a mely csak a magot várja, hogy teremjen. Soha nem olvasott más könyvet, mint Barrême számtanát és a Telemachust, a mely véletlenül akadt kezébe; de olyan leánynak, a ki képes lelkesedni Telemachusért, lehet-e érzéstelen szíve és finomság nélküli szelleme? Oh, a szeretetreméltó kis tudatlan! Boldog az, a ki hivatva van őt tanítani! Nem professzora lesz férjének, hanem tanítványa, nemcsak hogy nem akarja alávetni ízlésének, hanem inkább fölveszi az övét. Többet fog érni férjének, mintha tudós volna; meglesz az a gyönyöre, hogy taníthatja mindenre. Ideje már végre, hogy meglássák egymást; igyekezzünk, hogy összehozzuk őket.

Szomorúan és elgondolkozva utazunk el Párisból. A fecsegésnek ez a helye nem a mi vonzó pontunk. Emil megvető pillantást vet e felé a nagy város felé és kelletlenül mondja: Hány napot vesztegettünk el hiábavaló keresésben! Ah, nem itt van szívem hitvese! Barátom, te jól tudod, de az én időm neked nem drága és az én bajaim neked kevés fájdalmat okoznak. Én rászögezem tekintetemet és felindulás nélkül mondom neki: Emil, hiszed te azt, a mit mondasz? Ő azonnal a nyakamba borúl megzavarodva és felelet nélkül a karjaiba ragad. Mindig ez a válasza, mikor nincs igaza.

Künn vagyunk tehát a mezőn kóbor lovagok módjára; nem kalandokat keresve mint ezek, sőt ellenkezőleg a kalandok elől menekülve hagytuk el Párist; de eléggé utánozzuk kóbor és egyenetlen módjukat, hol hanyatt-homlok rohanva, hol meg lassan botorkálva. A ki figyelemmel kisérte eljárásomat, végre felfoghatja a szellemét és én nem birom elképzelni, hogy még most is akadjon olvasóm, a kit annyira elfogulttá tesznek a bevett szokások, hogy föltételezve rólunk, hogy egy jól elzárt postakocsiban horkolunk, utazva a nélkül, hogy látnánk valamit, hogy megfigyelnénk valamit, az indulás és érkezés közti időtartamot kitöröljük életünkből és haladásunk azonossága által úgy takarékoskodjunk időnkkel, hogy elvesztegetjük.

Azt mondják az emberek, az élet rövid és én azt látom, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy azzá tegyék. Nem tudva felhasználni az időt, panaszkodnak gyors múlása miatt és én azt látom, hogy számukra nagyon is lassan múlik. Mindig el lévén telve azzal a czéllal, a melyre törekszenek, boszankodva nézik az időközt, a mely elválasztja tőle őket; az egyik azt szeretné, ha már holnap volna, a másik, ha már a jövő holnap volna, a harmadik, ha már tíz évvel később volna; senki sem akar ma élni, senki sincs a jelen órával megelégedve, valamennyien úgy találják, hogy nagyon lassan múlik. Mikor arról panaszkodnak, hogy az idő nagyon gyorsan múlik, hazudnak; szívesen megfizetnék, hogy siettessék; szívesen rááldoznák egész vagyonukat, hogy elfogyaszszák egész életüket és nincs talán egy sem, a ki ne redukálta volna éveit egynéhány órára, ha hatalmában állott volna feláldozni unalmának azokat, a melyek terhére voltak és türelmetlenségének azokat, a melyek a vágyva-vágyott pillanattól elválasztották. Az egyik élete felét azzal tölti, hogy Párisból Versaillesbe, Versaillesből Párisba, a városból falura, a faluról a városba, az egyik városnegyedből a másikba költözködik s nem tudná, mit csináljon óráival, ha nem tudná a titkát, hogy mint kell elvesztegetni; szándékosan hagyja abba hirtelen a foglalkozását, hogy aztán újra fölkeresésével vesződhessék. Azt hiszi, megnyeri azt az időtöbbletet, a melyet erre fordít és a melylyel különben nem tudna mit csinálni, vagy fordítva csak azért lót-fut, hogy lósson-fusson és csak azért száguldoz el a postával, hogy ugyanazon az úton visszatérjen. Halandók, sohasem fogtok felhagyni a természet rágalmazásával? Mit panaszkodtok az élet rövidségéről, holott még mindig nem elég rövid a kedvetek szerint? Ha csak egy van is köztetek, a ki eléggé mérsékelni tudja vágyait arra, hogy sohase kívánja, hogy múljék az idő, ez nem fogja nagyon rövidnek találni az életet; élni és élvezni az ő számára ugyanaz lesz és ha fiatalon kell is meghalnia, napjaitól kielégítve hal meg.142)

Ha módszeremnek nem volna egyéb előnye, mint ez, már csak ezért is előnyt kellene neki adni minden más módszer fölött. Nem azért neveltem fel Emilemet, hogy vágyakozzék vagy hogy várakozzék, hanem hogy élvezzen és mikor a vágyait a jelenen túlterjeszti, ezt nem teszi olyan heves buzgalommal, hogy az idő lassusága kellemetlenül essék neki. Nemcsak a vágy gyönyörét fogja élvezni, hanem azt a gyönyört is, hogy közeledik vágya czéljához és szenvedélyei annyira mértékletesek, hogy mindig inkább benne van abban, a mi van, mint abban, a mi lesz.

Tehát nem a gyorsfutárok módjára utazunk, hanem utasok módjára. Nemcsak a két végpontra gondolunk, hanem arra is, a mi közéjük esik. Maga az utazás is élvezet nekünk. Nem teszszük meg az utat búsan üldögélve és mintegy fogságba vetve egy jól elzárt kis kalitkában. Nem utazunk az asszonyok elpuhultságával és kényelmével. Nem vonjuk meg magunktól sem a szabad levegőt, sem a minket körülvevő tárgyak látványát, sem azt a kényelmet, hogy jól megnézhettük őket, ha kedvünk tartja. Emil sohasem szokott postakocsiba beszállni és nem igen vágtat a postával, ha nincs sürgős dolga. De mi sürgős dolga lehetne valaha is Emilnek? Csak egy: élvezni az életét. S hogy még hozzátegyek valamit: jót tenni, ha teheti. Hiszen ez is annyit tesz, mint élvezni az életet.143)

Az utazásnak csak egy kellemesebb módját tudom elképzelni a lóháton utazásnál: a gyalog utazást. Az ember akkor indul, a mikor kedve tartja, kedve szerint állapodik meg, oly sokat vagy oly keveset mozog, a mennyit épen akar. Megfigyeli az egész vidéket, kitérhet hol jobbra, hol balra, megvizsgálhat mindent, a mi jól esik neki, megállapodhatik minden kilátó pontnál. Folyót fedezek fel: a partja mentén megyek tovább; árnyas erdőt: az árnyékában megyek; barlangot: megnézem; kőbányát: megvizsgálom az ásványait. A hol kedvem kerekedik, bárhol megállok. A mint elúnom magamat, azonnal megyek odább. Nem függök sem a lovaktól, sem a postakocsistól. Nincs szükségem a csinált utakat, a kényelmes útirányokat keresni; mehetek mindenütt, a hol csak ember mehet; látok mindent, a mit ember láthat és csak önmagamtól függve, olyan teljes szabadságot élvezek, a milyet csak ember élvezhet. Ha a rossz idő feltartóztat és elfog az unalom, akkor lovat fogadok. Ha elfáradok… De Emil nem szokott elfáradni; erőteljes és miért is fáradna el? Nem siet. Hogy unatkozhatnék, ha valahol megáll? Mindig vele van, a mivel elszórakozhatik. Beáll valami mesteremberhez dolgozni; gyakorolja a karjait, hogy a lábai megpihenjenek.

Gyalog utazni, ez annyi, mint úgy utazni, mint Thales, Plato, Pythagoras. Alig bírom megérteni, hogy szánhatja rá magát egy filozófus, hogy máskép utazzék és megfoszsza magát azoktól a gazdagságoktól, melyeket lábával tapod és a melyeket a föld szeme elé tár. Kicsoda nem akarja, ha csak egy kicsit szereti is a mezőgazdaságot, megismerni a különböző terményeket az éghajlat szerint, a melyben jár, valamint művelésük módját? Kicsoda tudná rászánni magát, ha csak egy kis érzéke van is a természetrajz iránt, hogy mikor valamely talajon jár, meg ne vizsgálja, ha egy szikla mellett megy el, hogy le ne törjön belőle egy darabot, a hegyeken ne botanizáljon, kövekben ne keressen ásatag maradványokat? A ti szobai filozófusaitok a dolgozó szobáikban tanulmányozzák a természetrajzot; van mindenféle czókmókjuk, tudnak neveket, de a természetről fogalmuk sincs Emil dolgozószobája azonban dúsabb, mint a királyoké; ez a dolgozó szoba az egész föld kereksége. Itt minden a maga helyén van: a természettudós, a ki gondját viseli, az egészet kitünő rendben rendezte el; Daubenton se tudná jobban.

Mennyi mindenféle élvezetet gyűjt össze az ember az utazásnak ez által a kellemes módja által! Nem is számítva, hogy az egészsége megedződik, a kedve fölélénkül. Azokat, a kik jó és puha kocsikban utaztak, mindig álmatagoknak, szomoruaknak, zsémbeseknek és szenvedőknek láttam; a gyaloglókat mindig vidámaknak, könnyűvérűeknek és mindennel megelégedetteknek. Hogy nevet az ember szíve, mikor az éjjeli szálláshoz közeledik! Mily jóízűnek tetszik a legegyszerűbb ebéd! Mily jó kedvvel telepedik le az ember az asztalhoz! Mily jókat alszik a rossz ágyban! Ha az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtathat postakocsiban, de ha utazni akar, akkor járjon gyalog.

Ha Zsófia nincs elfeledve, mire az itt elképzelt módon ötven mérföldet megtettünk, akkor okvetlenül vagy én nem vagyok elég ügyes, vagy Emil kevéssé kiváncsi; mert annyi elemi ismerettel nehezen kerüli el a kisértést, hogy még több ismeretet ne szerezzen. Az ember csak abban az arányban kiváncsi, a mennyit tud; Emil épen eleget tud arra, hogy tanulni akarjon.

E közben az egyik tárgyról a másikra jutunk és napról-napra előbbre haladunk. Első utunknak távoli czélt tűztem ki; az ürügy erre könnyű: mikor Párist elhagyjuk, messze távolban kell feleséget keresni.

Valamely nap, miután a szokottnál is jobban eltévedtünk a völgyekben és a hegyekben, a hol nem látni semmiféle utat, nem tudjuk többé utunkat feltalálni. Nekünk ez egyre megy, nekünk minden út jó, csak odaérjünk rajta; de valahova el kell érni, ha az ember megéhezik. Szerencsénkre találunk egy parasztot, a ki elvezet minket a kunyhójába; hatalmas étvágygyal eszünk sovány ebédjéből. Látva, hogy ennyire ki vagyunk fáradva és éhezve, így szól: «Ha a jó Isten a hegy másik oldalára vezetett volna, jobb fogadtatásban részesültetek volna. Békés házat találtatok volna… olyan jószívű embereket… olyan jó embereket! Nincs jobb szívük, mint nekem, de gazdagabbak, bár azt mondják, hogy egykor még gazdagabbak voltak… Hála Istennek, nincs hiányuk semmiben és az egész vidéknek javára fordul, a mi fölöslegük van.»

Erre a szóra, hogy jó emberek, Emilnek kitágul a szíve. Barátom, mond rám tekintve, menjünk abba a házba, a melynek gazdáit áldják a környéken; szeretném őket látni, talán ők is szívesen látnak minket. Biztos vagyok benne, hogy szívesen fognak fogadni; ha ők a miéink, mi az övéik leszünk.

A házat jól megmagyarázzák nekünk; elindulunk, bolyongunk az erdőben: nagy eső ér utól útunk közben, késleltet bennünket, de nem tartóztat vissza. Végre eligazodunk és este megérkezünk a megjelölt házhoz. A körüle levő faluban ez a ház az egyedüli, a mely szintén egyszerű ugyan, de valamennyire mégis szembetünő. Bemutatkozunk, vendégszeretetet kérünk. A ház gazdája elé vezetnek; kikérdez minket, de udvariasan: a nélkül, hogy megmondanók útunk czélját, megmondjuk kitérésünket. A házigazda egykori gazdagsága idejéből megőrizte azt a könnyűséget, melylyel fölismeri az emberek társadalmi helyzetét a modorukról; a ki a nagy világban élt, ebben a tekintetben ritkán téved: ezzel az útlevéllel bebocsátanak minket.

Nagyon kicsi, de tiszta és kényelmes szobát jelölnek ki nekünk; tüzet raknak benne, találunk fehérneműt s mindent, a mire szükségünk van. Ejnye, mondja Emil egészen meglepetve, azt lehetne hinni, hogy vártak ránk. Mennyire igaza volt annak a parasztnak! Mily figyelmesség! Mily jóság! Mily gondoskodás! És még hozzá ismeretlenek iránt! Úgy tünik fel nekem, mintha Homérosz idejében volnánk! Légy hálás mindezért, mondom neki én, de ne csodálkozzál el rajta; az idegeneket mindenütt szívesen látják, a hol ritkán fordulnak elő; semmi sem tesz vendégszeretőbbé, mintha ritkán van rá alkalom, hogy azok legyünk; a vendégek özönlése teszi tönkre a vendégszeretetet. Homérosz idejében nem sokat utazgattak az emberek és az utasokat szívesen fogadták mindenütt. Meglehet, hogy mi vagyunk az egyedüli utasok, a kiket itt az egész évben láttak. Az egyre megy, – feleli Emil – már az is dicséret, ha valaki el tud lenni vendégek nélkül és mégis mindig szívesen fogadja őket.

Megszárogatva magunkat és rendbe hozva ruhánkat fölkeressük a házigazdánkat; bemutat minket a feleségének; ez nemcsak udvariasan, de jóságosan is fogad. A pillantásai becsületére válnak Emilnek. Egy anya az ő helyzetében ritkán lát nyugtalanság nélkül vagy legalább is kiváncsiság nélkül egy ebben a korban levő fiatal embert belépni a házába.

A kedvünkért siettetik a vacsorát. Belépve az ebédlőbe öt terítéket látunk; elhelyezkedünk; egy teríték üresen marad. Egy fiatal leány lép be, nagy bókot csinál és szerényen, szó nélkül leül. Emil, elfoglalva éhségével vagy a hozzá intézett kérdésekre való feleleteivel, üdvözli a leányt, beszél és eszik. Utazásának tulajdonképeni czélja annyira távol van gondolatától, hogy ő maga is azt hiszi, még messze van a czélponttól. A társalgás az utasok eltévedése körül forog. «Uram, mondja Emilnek a házigazda, ön szeretetreméltó és okos fiatal embernek tünik fel, ez pedig azt juttatja eszembe, hogy ön és a nevelője úgy vetődtek ide, fáradtan és ázottan, mint Telemachus és Mentor Calypso szigetére.» «Igaz, mondja Emil, hogy itt Calypso vendégszeretetére találtunk.» A mentora hozzáteszi: és Eucharis bájaira. Emil azonban ismeri az Odysszeát, de nem olvasta Telemachust s nem tudja, ki az az Eucharis. A fiatal leány ellenben látom, hogy elpirul egész a szeméig, lesüti a szemét a tányérjára és lélegzetet se mer venni. Az anyja, aki észreveszi zavarát, int az apának, ez pedig másfelé téríti a társalgást. Magányáról szólva észrevétlenül belekeveredik azoknak az eseményeknek az elmondásába, melyek erre a magányra kárhoztatták; élete balsorsára, felesége állhatatosságára, a vigasztalásra, melyet egyesülésükben találtak, a zavartalan, békés életre, melyet visszavonultságukban élveznek. Mindezt úgy mondta el, hogy egy szót se szólt a fiatal leányról; az elbeszélés kellemes és megható volt, melyet nem lehetett érdeklődés nélkül hallgatni. Emil meghatva, elérzékenyülve abbahagyja az evést, hogy annál jobban hallgathasson. Végre annál a pontnál, mikor az emberek legbecsületesebbike a legnagyobb kedvteléssel terjeszkedik ki az asszonyok legméltóbbikának ragaszkodására, a fiatal utas magából kikelve megragadja a férj kezét, a ki jól megrázza; másik kezével megfogva neje kezét, elragadtatva hajol rá és könnyeivel öntözi. A fiatal ember naiv élénksége elbűvöl mindenkit, de a leány, a ki bárkinél jobban észreveszi jó szívének ezt a jelét, azt hiszi, Telemachust látja, a mint meghatódik Philoctetes balsorsán. Lopva ráveti szemét, hogy jobban megvizsgálja arczát; nem talál rajta semmit, a mi ellene mondana az összehasonlításnak. Fesztelen lényében szabadság van nyegleség nélkül, modora élénk hebehurgyaság nélkül; érzékenysége szelidebbé teszi tekintetét, meghatóbbá arczkifejezését: a fiatal leány látva őt sírni, csaknem maga is összeelegyíti könnyeit az övéivel. Még az ilyen kedves ürügytől is visszatartóztatja egy titkos szégyenkezés: máris szemrehányást tesz magának kicsordulni kész könnyei miatt, mintha helytelen volna könnyeket ontania családja miatt.

Az anya, a ki a vacsora kezdete óta szüntelen őrködött leánya felett, látja feszélyezettségét és megszabadítja tőle azzal, hogy kiküldi valami tennivalót elvégezni. Egy perczczel később a fiatal leány visszajön, de oly kevéssé tért magához, hogy felindultsága láthatóvá lesz mindenki számára. Anyja szeliden mondja neki: «Zsófia, térj magadhoz; hát örökké siratni fogod szüleid balsorsát? Te, a ki vigaszuk vagy, ne légy érzékenyebb, mint ők maguk.»

Láttátok volna, hogy megremegett Emil a Zsófia névre. Meglepetve az oly kedves néven, hirtelen felugrik és mohó tekintetet vet arra, a ki ezt a nevet viselni meri. «Zsófia, oh Zsófia, ön-e az, a kit a szívem keres? Ön-e az, a kit a szívem szeret?» Megfigyeli, a félelem és bizalmatlanság bizonyos nemével nézi őt. Nem egészen azt az alakot látja, a kit lerajzolt magának; nem tudja, többet vagy kevesebbet ér-e az, a kit maga előtt lát. Vizsgálja minden vonását, kémleli minden mozdulatát, minden taglejtését; ezer zavaros magyarázatot talál mindenre; odaadná fele életét, csakhogy Zsófia egyetlen szót szóljon. Nyugtalanul és zavarodottan néz rám, a szeme egyszerre száz kérdést intéz hozzám, száz szemrehányást. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Vezess, míg még van idő, ha a szívem odaadja magát és csalódik, soha életemben nem térek többé magamhoz.»

Emil nem nagyvilági ember s a legkevésbbé sem tud tettetni. Hogy tudna tettetni élete legnagyobb zavarában, négy néző közt, a kik őt vizsgálják és a kik közül a látszólag legszórakozottabb tényleg a legfigyelmesebb? Zavara nem kerüli el Zsófia átható szemét; meglátja az ő szeméből, hogy ő a zavarának az oka. De ez egyre megy; Emil vele foglalkozik és ez elég; nagyon boldogtalan volna, ha büntetlenül foglalkoznék vele.

Az anyáknak a szemük épen olyan, mint a lányoké és ezenfelül még megvan a tapasztalatuk is. Zsófia anyja mosolyog terveink sikerén. Olvas a két fiatal szívében; látja, hogy ideje megnyugtatni az új Telemachus szívét; megszólaltatja leányát. A leány természetes szelidségével félénk hangon felel, a mely annál jobban megteszi hatását. Ennek a hangnak első csendülésére Emil megadja magát; nem kételkedik többé, ez Zsófia. És ha nem is az volna, késő volna már lebeszélni magát róla.

Ekkor ennek az elbűvölő lánynak a bájai túlárasztják szívét és hosszú kortyokban kezdi nyelni a mérget, melytől megrészegszik. Nem beszél többet, nem felel többet, nem lát egyebet, csak Zsófiát, nem hall egyebet, csak Zsófiát; ha ez egy szót szól, kitátja a száját; ha ez lesüti a szemét, ő is lesüti, ha sóhajtani látja, ő is sóhajt; mintha Zsófia lelke lelkesítené át őt is. Hogy megváltozott az ő lelke néhány pillanat alatt! Most már nem Zsófián van a remegés sora, hanem Emilen. Oda a szabadsága, naivitása, nyiltsága! Zavartan, elfogódva, félénken, nem mer körülnézni, attól félve, hogy meglátja, hogy nézik. Szégyelve, hogy elárulja magát, láthatatlanná szeretné magát tenni az egész világ számára, hogy kedvére nézhesse Zsófiát a nélkül, hogy mások megfigyelhetnék. Zsófia ellenkezőleg visszanyeri biztonságát, látja saját diadalát és most élvezi.

A leány arczkifejezése nem változott, de szerény magatartása és lesütött szeme daczára gyöngéd szíve dobog az örömtől és azt mondja neki, hogy Telemachus meg van találva.

Ha most belemerülök talán nagyon naiv és nagyon egyszerű történetébe ártatlan szerelmüknek, olybá fogják talán ezeket a részleteket venni, mint egy frivol játékot, de nem lesz igazuk. Nem veszik eléggé számba azt a hatást, melylyel egy férfinak első szerelmi viszonya egy nővel kell hogy bírjon mindkettejük életének folyására. Nem látják, hogy az első benyomásnak, a mely époly élénk, mint a szerelemé vagy az azt helyettesítő hajlamé, hosszantartó hatásai vannak, melyeknek lánczolatát nem venni észre az évek haladásával, melyek azonban szüntelen hatnak mindhalálig. A nevelésről szóló értekezésekben sok haszontalan és pedáns szószátyárkodást kapunk a gyermekek képzelt kötelességeiről, de nem szólnak egy szót sem az egész nevelés legfontosabb és legnehezebb részéről, t. i. arról a válságról, a mely átmenetül szolgál a gyermekkorból a férfikorba. Ha ezekkel a kisérleteimmel valami hasznosat tudtam elérni, ez mindenek felett abban áll, hogy bőven kiterjeszkedtem erre a lényeges részletre, melyet a többiek mind elhagynak és abban, hogy nem riaszttattam magamat vissza ettől a vállalkozástól hamis kényeskedések által, sem nem riadtam vissza az előadás nehézségeitől. Ha megmondtam azt, a mit tenni kell, megmondtam azt, a mit mondanom kellett; az nekem nagyon keveset határoz, hogy regényt írtam. Elég szép regény az emberi természet regénye. Az én hibám-e, hogy csak ebben az írásban található fel? Ez kellene, hogy fajom tör ténete legyen. Ti, a kik ezt lealjasítjátok, ti csináltok regényt a könyvemből.

Egy másik megfontolás, mely az előbbit megerősíti, az, hogy itt nem egy gyermekkorától a félelemnek, a mohóságnak, az irigységnek, a gőgnek és a szokásos nevelések eszközeiül szolgáló szenvedélyeknek kiszolgáltatott fiatal emberről van szó; hogy olyan fiatal emberről van szó, a kinek ez nemcsak első szerelme, hanem első bárminemű szenvedélye; hogy ettől a szenvedélytől, talán egyedülitől, melyet egész életében élénken fog érezni, függ az utolsó forma, melyet jelleme ölteni fog. Gondolkodása módja, érzelmei, ízlése, megszilárdítva egy tartós szenvedély által, olyan állhatatosságot fog szerezni, a mely nem engedi többé megváltozni.

Képzelhetni, hogy az az éjszaka, mely ilyen estére következik, köztem és Emil közt nem telik el csupa alvással. Hogyan, a merő névnek egyezése akkora hatalommal lehet egy okos emberre? Hát csak egy Zsófia van a világon? Hasonlítanak-e mind lélekben ép úgy, mint névben? Mind az ő számára valók, a kiket látni fog? Bolond-e, hogy ennyire lángra gyúl egy ismeretlen iránt, a kivel soha nem is beszélt? Várj, fiatal ember, vizsgálj, figyelj. Még azt sem tudod, hogy kinél vagy és a ki hall téged, azt hihetné, már a saját házadban vagy.

Ez nem a leczkéztetések ideje és ezek a leczkék nem arra valók, hogy meghallgassák őket. Csak újabb érdeklődéssel töltik el a fiatal embert Zsófia iránt, hajlama igazolásának vágya által. A neveknek ez a megegyezése, ez a találkozás, melyet ő véletlennek gondol, még az én tartózkodásom is csak felizgatja élénkségét: Zsófia máris sokkal becsülésre méltóbbnak tünik fel előtte, semhogy biztos ne legyen benne, hogy meg fogja velem szerettetni.

Reggel, mint előre gondolhattam, Emil rossz úti ruhájában is igyekezni fog gondosabban kiöltözni. Ez nem is marad el; de elnevetem magamat azon a buzgóságon, melylyel a házbeli fehérneműt használja. Eltalálom a gondolatát; örömmel olvasom benne, hogy visszatérítésekre és cserékre gondol, hogy ezzel az érintkezés bizonyos nemét kezdeményezze, a mely jogot adjon neki visszaküldeni és visszatérni ide.

El voltam rá készülve, hogy Zsófiát is kissé jobban kiöltözve találom, de ebben tévedtem. Ez a közönséges kaczérság azok számára való, a kiknek épen csak tetszeni akar az ember. Az igazi szerelem kaczérsága raffináltabb; mások az igényei. Zsófia még egyszerűbben van öltözve, mint előtte való nap, sőt még hanyagabbúl is, ámbár még mindig kényes tisztasággal. Csak azért látok kaczérságot ebben a hanyagságban, mert látom benne az affektálást. Zsófia jól tudja, hogy a választékosabb öltözék már vallomás; de azt nem tudja, hogy a hanyagabb öltözék is az; kimutatja vele, hogy nem éri be azzal, hogy a ruhája miatt tessék, hanem a személye által is tetszeni akar. Nos, mi fontossága van a szerelmesre nézve annak, hogy mikép van az ember öltözve, – csak azt lássa, hogy foglalkoznak vele! Máris biztos lévén uralmáról, Zsófia nem éri be azzal, hogy bájaival hasson Emil szemeire, ha a szíve nem akarja őket megkeresni; nem elég neki, hogy Emil lássa őket, azt akarja, hogy föltételezze is őket. Nem látott-e belőlük eleget arra, hogy a többit kitalálja?

Azt kell hinni, hogy mialatt mi az éjszaka beszélgettünk, Zsófia és anyja sem maradtak némák; vallomásokat csaltak ki, tanácsokat adtak. Másnap jól előkészülve gyülekeznek össze. Nincs még tizenkét órája, hogy a két fiatal látta egymást; még nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem és máris látni, hogy értik egymást. Nem közelednek bizalmasan egymáshoz, hanem elfogultan, félénken; nem beszélnek egymással; lesütött szemeik kerülni látszanak egymást és ez is annak a jele, hogy értik egymást: kitérnek egymás elől, de egyetértőleg, érzik már a titokzatosság szükségét, mielőtt mondtak volna egymásnak valamit. Elindulásunkkor engedélyt kérünk, hogy magunk hozhassuk vissza, a mit elvittünk. Emil ajkai ezt az engedélyt kérik az apától, az anyától, mialatt félénk szeme a leány felé fordulva sokkal esdeklőbben könyörög. Zsófia nem szól semmit, meg se moczczan, úgy tünik fel, mintha nem látna semmit, nem értene semmit; de elpirul és ez a pirulás még világosabb felelet, mint a mit a szülei adtak.

Megengedik, hogy visszatérjünk, a nélkül, hogy marasztalnának. Ez a magaviselet a helyzethez illő; a zavarba jutott utasoknak éjjeli szállást adnak, de nem illő dolog, hogy a szerelmes ifjú a szerelmese házában aludjék.

Alig, hogy kijutottunk a kedves házból, Emil már arra gondol, hogy letelepedünk a környéken: már a legközelebbi kunyhó is messze fekvőnek tünik fel neki; a kastély várárkában szeretne aludni. Hebehurgya fiú, – mondom neki szánakozó hangon. – Hogyan, máris elvakít a szenvedély! Szemed elől téveszted már az illendőséget és az észt is! Szerencsétlen! Azt hiszed, szerelmes vagy és gyalázatot akarsz hozni szerelmesedre! Mit mondana a világ, ha megtudnák, hogy egy fiatal ember, a ki az ő házukból jön, a környéken hál! Azt mondod, hogy szereted. A te dolgod tehát, hogy erősbítsd a jó hírnevét? Hát ez a vendégszeretet jutalma, a melyet a szülei tanusítottak irántad? Gyalázatba akarod ejteni azt, a kitől a boldogságodat várod? – Eh, mi fontosságuk van az emberek hiábavaló beszédeinek és igaztalan gyanusításainak? – feleli ő élénken. Nem te magad tanítottál, hogy ne vegyem őket semmibe? Ki tudja jobban, mint én, hogy mennyire becsülöm Zsófiát és mennyire tisztelni akarom? Az én vonzalmam nem fog szégyenére válni, hanem dicsőségére, méltó lesz hozzá. Ha a szívem és figyelmességem mindenütt azt a hódolatot tanusítja iránta, a melyet megérdemel, mivel sérthetem meg őt? Kedves Emilem, szólok újra én megölelve őt, te a magad szempontjából okoskodol, tanulj meg az ő szempontjából okoskodni. Ne hasonlítsd az egyik nem becsületét a másikához; teljesen különböző alapelveik vannak. Ezek az alapelvek egyforma szolidak és észszerűek, mert egyformán a természetből folynak és mert ugyanez az erény, a melynél fogva a magad szempontjából megveted az emberek beszédét, arra kötelez, hogy légy rájuk tekintettel a szerelmesed szempontjából. A te becsületed benned magadban van, az övé másoktól függ. Ezt elhanyagolni annyi volna, mint megsérteni a magadét és az önmagad iránt tartozó kötelesség ellen vétesz, ha annak vagy az okozója, hogy ő neki nem adják meg azt, a mi őt megilleti.

Aztán megmagyarázván neki ezeknek a különbségeknek az okát, éreztettem vele, hogy mekkora igaztalanság volna, ha ezeket semmibe sem akarná venni. Ki mondta neki, hogy ő lesz Zsófia férje, a kinek érzéseit nem ismeri, a kinek szíve vagy a szülei talán már előbbről el vannak kötelezve, a kit nem is ismer, a kiben nincs meg talán egy sem azok közül az egyezések közül, a melyek a házasságot boldoggá tehetik? Nem tudja-e, hogy minden botrány a leányra nézve lemoshatatlan folt, a melyet még az sem mos le, ha férjhez megy ahhoz, a ki okozta? Ugyan hol az az okos ember, a ki el akarja veszejteni azt, a kit szeret? Hol az a becsületes ember, a ki örökre meg akarja sirattatni egy szerencsétlen nővel azt a balsorsot, hogy tetszett neki?

A fiatal ember megborzadva a következményektől, melyeket szeme elé állítottam, és mindig féktelen lévén eszméiben, máris azt hiszi, sohasem lehet elég messze Zsófia tartózkodási helyétől; megkettőzi lépteit, hogy mennél hamarabb tovább jusson; körültekintget, nem hallgatott-e ki valaki bennünket; ezerszer feláldozná a maga becsületét annak becsületéért, a kit szeret; inkább soha életében nem látná viszont, mintsem hogy egyetlen kellemetlenséget okozzon neki. Ez az első gyümölcse a gondoskodásnak, melyet én fordítottam ifjúsága óta arra, hogy olyan szívet formáljak benne, a mely tud szeretni.

Arról van tehát szó, hogy messze fekvő, de mégis útba eső lakóhelyet találjunk. Keresünk, tudakozódunk; megtudjuk, hogy jó két mérföldnyire van egy város; igyekszünk itt lakást szerezni, inkább, mint a közelebbi falukban, a hol tartózkodásunk gyanúba kerülhet. Végre ideér az ifjú szerelmes, tele szerelemmel, reménynyel, örömmel, mindenekfelett pedig jó érzésekkel; és az által, hogy keletkező szenvedélyét lassankint a fele fordítom, a mi jó és tisztességes, észrevétlenül ugyanafelé hajlítom összes hajlamait.

Közeledem pályám végpontjához; messziről már látom is. Minden nagy nehézség le van már győzve, minden nagy akadály el van hárítva, nem marad már semmi fáradságos tennivalóm, mint hogy ne rontsam meg a művemet azzal, hogy túlságosan sietek bevégezni. Az emberi élet bizonytalanságában mindenekelőtt kerüljük azt a fonák elővigyázatot, hogy feláldozzuk a jelent a jövőnek; ez gyakran annyi, mint feláldozni azt, a mi van, annak, a mi nem lesz. Tegyük az embert boldoggá minden életkorban, mert attól kell félnünk, hogy sok gondoskodás után is meg talál halni, mielőtt az lett volna. Mert ha van időpont, a mely arra való, hogy valaki élvezze az életet, bizonyára az ifjúság vége az, a mikor a test és a lélek képességei elérték legnagyobb erejüket és a mikor az ember pályafutása közben messzebbről látja a két végpontot, a melyek éreztetik az élet rövidségét. Ha a meggondolatlan ifjúság téved, nem abban téved, hogy élvezni akar, hanem abban, hogy ott keresi az élvezetet, a hol nincs meg és hogy mialatt nyomorúságos jövőt készít elő magának, nem tudja a jelen pillanatot sem élvezni.

Nézzétek Emilemet húsz éves kora multán; jól van formálva, szellemileg és testileg jól van alkotva, erős, egészséges, friss, ügyes, erőteljes, észszel, okossággal, jósággal, emberséggel teljes; jók az erkölcsei, az ízlése; szereti a szépet, teszi a jót; mentes a kegyetlen szenvedélyek uralmától; nincs az előítélet igája alatt, de alá van vetve a bölcseség törvényének és fogékony a barátság hangja iránt; megvan minden hasznos tehetsége és számos kellemes tehetsége; keveset törődik a gazdagsággal, mindig megvan a segélyforrása a két karjában és nem fél, hogy nem lesz kenyere, bármi történik is. Most mámoros egy keletkező szenvedélytől; szíve nyiladozik a szerelem első tüze iránt; édes ábrándjai a gyönyörök és élvezetek új világával kecsegtetik; egy szeretetreméltó lényt szeret és pedig még szeretetreméltóbbat jelleme, mint személye által; reméli és várja a viszonzást, a melyről érzi, hogy megilleti a szívek találkozásából, a tisztes érzelmek egyezéséből alakult első hajlandóságuk: ennek a hajlandóságnak maradandónak kell lennie. Bizalommal, sőt szándékkal is engedi át magát a legvarázslatosabb mámornak, félelem nélkül, megbánás nélkül, lelkifurdalás nélkül, minden más nyugtalanság nélkül, kivéve azt, a melytől a boldogság érzése elválaszthatatlan. Mi hiányozhatik az ő boldogságából? Nézzétek, keressétek, képzeljétek el, hogy mire van még szüksége és mit lehetne hozzáadni ahhoz, a mije van? Egyesít magában minden jót, a mivel egyszerre bírhatunk; bármit is csak a másiknak rovására adhatunk hozzá; olyan boldog, a milyen ember csak lehet. Ebben a pillanatban rövidítsek meg egy ilyen édes sorsot? Megzavarjak egy ilyen tiszta gyönyört? Ah, az élet minden értéke abban a boldogságban van, a melyet ő élvez. Mit adhatnék neki, fölérőt azzal, a mit elvennék tőle? Még ha tetőpontjára juttatnám is a boldogságát, azzal is megrontanám legnagyobb varázsát. Ezt a legfőbb boldogságot százszor édesebb remélni, mint bírni; jobban élvezi az ember, a mikor várja, mint a mikor ízleli. Jó Emilem, szeress és szerettessél; élvezd sokáig, mielőtt bírnád; élvezd egyszerre a szerelmet és az ártatlanságot; csináld meg földi paradicsomodat, mialatt a másikra vársz; nem kurtítom meg életednek ezt a boldog idejét; tovább fűzöm a varázslatot; meghosszabbítom, mennél tovább lehet. Sajnos, úgyis véget kell érnie és pedig rövid idő alatt kell véget érnie; de annyit legalább megteszek, hogy mindig megmaradjon emlékezetedben és hogy sohase bánd meg, hogy megízlelted.

Emil nem felejti el, hogy visszatérítéssel tartozunk. A mint a holmik készek, lovakat bérelünk és gyors iramban sietünk; ezúttal már elindulása pillanatában szeretne megérkezni. Mikor a szív megnyílik a szenvedélyek számára, megnyílik az élet-unalom számára is. Hacsak nem vesztegettem el az időmet, az ő egész élete nem fog így eltelni.

Szerencsétlenségünkre az úton sokszor kell megállnunk és a vidék nehezen járható. Eltévedünk; ő veszi ezt észre hamarabb és türelmetlenkedés nélkül, panasz nélkül egész figyelmét megfeszíti, hogy megtalálja az utat; sokáig bolyong, a míg kiismeri magát és mindig megőrzi hideg vérét. Ez nektek nem jelent semmit, de sokat jelent nekem, a ki ismerem lobbanékony természetét: látom a gyümölcsét annak a gondoskodásnak, melyet gyermekkora óta arra fordítottam, hogy megedzzem a kényszerűség csapásai ellen.

Végre megérkezünk. A fogadtatás, melyben részesítenek, egyszerűbb és lekötelezőbb, mint az első alkalommal; már régi ismerősök vagyunk. Emil és Zsófia némi zavarral üdvözlik egymást és még mindig nem szólnak egymáshoz. Mit mondhatnának egymásnak a mi jelenlétünkben? A tár salkodáshoz, a mely nekik kellene, nincs szükség tanukra. Sétálunk a kertben: ennek a kertnek a végében terjedelmes veteményes föld van; park helyett mindenféle fajtájú nagy és szép gyümölcsfák vannak benne, csinos patakocskák szelik át minden irányban és virággal teli gyepszélek. «Mily szép hely!» kiált fel Emil, eltelve Homéroszával és mindig lelkesedésben égve. «Mintha csak Alkinoos kertjét látnám!» A leány szeretné tudni, ki az az Alkinoos és az anya megkérdi. «Alkinoos, mondom én, Corcyra királya volt, kinek kertjét Homérosz írja le s a jóízlésű emberek úgy beszélnek róla, hogy nagyon is egyszerű és nagyon kevéssé díszes.145)

Ennek az Alkinoosnak volt egy kedves lánya, aki másnap, miután egy idegen részesült apja vendégszeretetében, azt gondolta, hogy nemsokára lesz neki férje.» Zsófia meg van ütődve, elpirul, lesüti a szemét, a nyelvébe harap; képzelni se lehet ehhez hasonló zavart. Az apa, a kinek kedve van még fokozni zavarát, megszólal és azt mondja, hogy a fiatal herczegnő maga járt a patakra a fehérneműt kimosni. «Azt hiszitek, mondja, hogy utált hozzányúlni a szennyes szalvétákhoz, azt mondva, hogy ételszagúak?» Zsófia, a kinek a czélzás szól, megfeledkezve természetes félénkségéről, élénken védekezik. A papa, ki jól tudja, hogy az egész fehérneműnek nem volna más gondozója csak ő, ha rája bízták volna146) és hogy szívesen tett volna többet is, ha kívánták volna tőle. Szavai közben lopva engem néz olyan nyugtalansággal, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül, ártatlan szívében olvasva az aggodalmakat, melyek megszólaltatták. Apja elég kegyetlen, hogy leleplezze hebehurgyaságát, kötekedő hangon kérdezve tőle, hogy tulajdonkép mit védekezik ő és mi köze neki Alkinoos lányához. Szégyenletében remegve már lélekzetet sem mer venni, sem ránézni senkire. Kedves leány, most már nincs ideje a tettetésnek, ime, már nyilatkoztál akaratod ellenére.

Ez a kis jelenet hamar el van feledve vagy legalább úgy teszünk, mintha el volna feledve; Zsófia nagy örömére egymaga Emil nem értett belőle semmit. A séta folytatódik és a mi fiataljaink, a kik az elébb mellettünk mentek, alig bírnak alkalmazkodni a mi járásunk lassúságához; észrevétlenül előbbre haladnak, közelednek egymáshoz, végül egymás mellé kerülnek és meglehetős messze látjuk őket magunk előtt. Zsófia figyelmesnek és nyugodtnak látszik; Emil tűzzel beszél és gesztikulál; a társalgás úgylátszik nem untatja őket. Jó egy óra mulva visszafordulunk és visszahívjuk őket; visszajönnek, de most ők mennek lassan és látni rajtuk, hogy kihasználják az időt. Végre társalgásuk hirtelen megszakad, a mint annyira jutnak hozzánk, hogy meg lehetne őket érteni és megkettőztetik lépteiket, hogy elérjenek minket. Emil nyilt és behízelgő arczczal lép hozzánk, a szeme csillog az örömtől, de egy kis nyugtalansággal függeszti Zsófia anyjára, hogy lássa a fogadtatást, a melyben ez részesíti. Zsófia távolról sem mutatja magát olyan elfogulatlannak; közeledve hozzánk egészen meg van zavarodva, hogy szemben látja magát egy fiatal emberrel; ő, a ki oly sokszor volt így minden zavar nélkül, a nélkül, hogy valami rosszat láttak volna ebben. Sietve szalad anyjához, kissé kikelve magából, néhány szót mondva neki, a melyeknek nem nagy jelentőségük van, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy már régóta itt van.

A derültségről, a mely ezeknek a szeretetreméltó gyermekeknek arczára van festve, látni, hogy ez a társalkodás nagy tehertől szabadította meg fiatal szíveiket. Nem kevésbbé tartózkodók egymás iránt, de a tartózkodásuk kevésbbé elfogódott; csak Emil tiszteletéből, Zsófia szerénységéből ered és mindkettejük becsületességéből. Emil most már mer néhány szót intézni hozzá, olykor a lány is mer neki felelni, de sohasem nyitja feleletre a száját a nélkül, hogy rá ne vesse a szemét az anyja szemére. A legészrevehetőbbnek tetsző változást az én irányomban tanusítja. Buzgóbban mutatja ki irántam tiszteletét, érdeklődéssel néz engem, szeretettel szól hozzám, igyekszik kedvemben járni; látom, hogy megtisztel becsülésével és hogy nem közömbös neki, hogy elnyerje az én becsülésemet. Észreveszem, hogy Emil rólam beszélt neki; azt lehetne mondani, hogy máris összeesküdtek, hogy megnyernek engem, pedig nem úgy van és Zsófiát sem lehet oly könnyen megnyerni. Talán nagyobb szükség van irántam való kegyre nála, mint az iránta valóra nálam. Bájos pár!… Ha meggondolom, hogy fiatal barátom érzékeny szíve nagy részt adott nekem első társalgásában kedvesével, élvezem fáradságom jutalmát; az ő barátsága mindent megtérített nekem.

A látogatások ismétlődnek A beszélgetések fiataljaink közt gyakoriabbak lesznek. Emil, mámorosan a szerelemtől, már-már azt hiszi, kezében tartja a boldogságot. Mindazáltal nem kap formaszerinti vallomást Zsófiától; meghallgatja és nem mond neki semmit. Emil ismeri egész szerénységét; ekkora tartózkodás nem ejti csodálkozásba; érzi, hogy jó szemmel nézi a leány; tudja, hogy az apák házasítják össze a gyermekeket; föltételezi, hogy Zsófia parancsot vár szüleitől; engedélyt kér, hogy ezt sürgethesse, a leány nem ellenkezik. Szól nekem róla; én beszélek az ő nevében, még pedig az ő jelenlétében. Mily meglepetés reá nézve, mikor megtudja, hogy Zsófia csak magamagától függ és ahhoz, hogy őt boldoggá tegye, nem kell más, csak az ő akarata. Kezdi nem érteni Zsófia magatartását. Bizalma csökken. Aggódik, úgy látja, kevesebbet haladt, mint a hogy gondolta, és most a leggyöngédebb szerelem legmeghatóbb nyelvén szólal meg, hogy a leányt magához hajlítsa.

Emil nem úgy van alkotva, hogy kitalálja, mi árt neki: ha nem mondanák meg neki, soha életében nem tudná meg; Zsófia pedig sokkal is büszkébb, semhogy megmondja neki. A nehézségek, a melyek tartóztatják, más valakinek serkentésül szolgálnának. Nem felejtette el szüleinek tanításait. Szegény leány, Emil pedig gazdag, azt tudja. Menynyire szüksége van a leány becsülését elnyerni! Mekkora érdem kell neki, hogy eltüntesse ezt az egyenlőtlenséget! De hogy gondolna ezekre az akadályokra? Hát tudja Emil, hogy gazdag? Érdemesnek tartja-e, hogy erről tudakozódjék? Hála égnek, nincs szüksége rá, hogy gazdag legyen, e nélkül is tud jótékony lenni. Szívéből meríti a jót, a mit tesz, nem pedig erszényéből. Odaadja a szerencsétleneknek idejét, gondoskodását, szeretetét, személyét és jótetteinek megbecsülésekor alig veszi számba a pénzt, a melyet a szükölködőkre költ.

Nem tudva, minek tulajdonítsa balsikerét, a saját hibájának tulajdonítja: mert ki merné szeszélyességgel vádolni imádatának tárgyát? Az önszeretet megalázása fokozza a kijátszott szerelem miatti bánatot. Nem közeledik többé Zsófiához annak a szívnek a szeretetreméltó bizalmával, a mely méltónak érzi magát az ő szívéhez; félénk és remegő vele szemben. Nem reméli többé, hogy gyöngédséggel meg tudja illetni, a szánalom útján akarja meghajlítani. Néha ellankad a türelme s csaknem bosszúság lép a helyébe. Zsófia úgy látszik, mintha előre megérezné ezeket a fellobbanásokat és rátekint. Ez a tekintet egymaga lefegyverzi és megfélemlíti; jobban alá van vetve, mint valaha.

Megzavarodva ettől a makacs ellenállástól és attól a legyőzhetetlen hallgatástól, kiönti szívét barátja előtt. Megvallja bánatba merült szívének fájdalmait, segítségéért és tanácsaiért könyörög. Mily áthathatatlan rejtelem! A leány érdeklődik sorsom iránt, abban nincs semmi kétségem: nemcsak hogy nem kerül, hanem még szívesen is van velem; mikor megjövök, örömöt mutat és sajnálkozást, mikor távozom; jó szívvel fogadja figyelmességemet; a szolgálatkészségem úgy látszik tetszik neki; megbízásaira méltat, sőt néha parancsolgat is nekem. És mégis visszautasítja sürgetéseimet, könyörgésemet. Ha egyesülésről merészkedem beszélni, parancsoló hangon mondja, hogy hallgassak és ha még egy szót szólok, azonnal otthagy. Micsoda különös oka van rá, hogy azt kivánja, az övé legyek, holott hallani sem akar arról, hogy az enyém legyen? Te, a kit tisztel, akit szeret s a kit nem merne elhallgattatni, szólj neki, szólaltasd meg, légy barátodnak szolgálatára, koronázd meg művedet, ne engedd gondoskodásodat gyászossá válni növendékedre. Oh, a mije tőled van, boldogtalanságára fog válni, ha nem teszed teljessé boldogságát!

Beszélek Zsófiával és csekély fáradsággal kicsikarok tőle egy titkot, a melyet úgyis tudtam, mielőtt ő megmondta volna. Nehezebben nyerem el az engedélyt, hogy megmondjam Emilnek is; de végre megnyerem és fel is használom. Ez a magyarázat olyan csodálkozásba ejti Emilt, a melyből nem tud magához térni. Nem ért semmit ebből a kényességből; el se birja képzelni, hogy néhány aranynyal több vagy kevesebb érinti a jellemet és az érdemet. Mikor megértetem vele, hogy mennyiben érinti az előítéleteket, elneveti magát és elragadtatva az örömtől, azonnal útnak akar eredni, hogy eltépjen mindent, lemondjon mindenről, hogy meglegyen az a dicsősége, hogy egyenlő Zsófiával és méltóvá legyen arra, hogy férje legyen.

«Ugyan, ugyan! – mondom neki én, nevetve hevességén. – Hát sohasem akar ez az ifjúi fej megérni? És miután egész életeden át bölcselkedtél, nem tanulsz meg soha okoskodni? Hogy-hogy nem látod, hogy ha esztelen tervedet követed, csak rosszabbá teszed helyzetedet és még hajthatatlanabbá teszed Zsófiát? Némi előnyödre szolgál, hogy valamivel több vagyonod van, mint neki, de az tulságosan előnyödre volna, ha mindenedet feláldoznád érte és ha büszkesége nem tud beletörődni, hogy az előbbi lekötelezettsége legyen irántad, hogy törődnék bele az utóbbiba? Ha nem birja elviselni, hogy a férje szemére vethesse neki, hogy gazdaggá tette, vajjon elviselné-e, hogy szemére vethesse, hogy szegénynyé tette magát a kedvéért? Eh, szerencsétlen fiú, rettegj, hogy meg ne gyanítsa ezt a tervedet. Ellenkezőleg, légy takarékos és gondos az ő kedvéért, attól félve, hogy ne vádoljon azzal, hogy ügyeskedéssel akarod őt elnyerni és hogy feláldozod neki önként azt, a mit hanyagságod által úgyis elvesztenél.

Hát csakugyan azt hiszed, hogy a nagy vagyon félemlíti meg őt és hogy ellenkezése épen a gazdagság miatt van? Nem, kedves Emilem, ennek szilárdabb és komolyabb oka van abban a hatásban, melyet ez a gazdagság tulajdonosának lelkére tesz. A leány tudja, hogy a szerencse adományait fölébe helyezik mindennek azok, a kiknek megvannak. Minden gazdag ember többre becsüli az aranyat az érdemnél. Rendszerint ha összehasonlítják a pénzt a tett szolgálatokkal, mindig azt találják, hogy az előbbiek sohasem érnek fel az utóbbiakkal és azt hiszik, hogy még mindig tartozik nekik az, a ki azzal töltötte életét, hogy szolgált nekik, mialatt a kenyerüket ette. Mi tehát a tennivalód, oh Emilem, hogy megnyugtasd félelmeit? Ismertesd meg magadat jól vele; ez nem megy egy nap alatt. Mutasd meg neki nemes lelked kincstárában azt, a mivel ki lehet egyenlíteni azt a gazdagságot, a melyben szerencsétlenségedre részesedel. Kitartással és idővel elhárítod az ellenállást; nagy és fenkölt érzéseiddel kényszeríted, hogy elfelejtse gazdagságodat. Szeresd, légy szolgálatára, légy szolgálatára tiszteletreméltó szüleinek. Bizonyítsd be neki, hogy figyelmességed nem valami bolond és futólagos szenvedély eredménye, hanem a szíved mélyébe vésett kitörölhetetlen elveké. Becsüld meg méltón az érdemet, melyet a vagyon megrontott, ez az egyetlen módja, hogy kiegyeztesd az általa többre becsült érdemnél.»