MÁSODIK KÖNYV. (continued 3)

Jól tudom, hogy ily módon sokáig fog firkálni a nélkül, hogy valami felismerhetőt tudna rajzolni, hogy későn fogja elérni a körvonalak elegancziáját és az ügyes rajzoló könnyed vonalvezetését, a festői hatások megkülönböztetését és a rajzbeli jó izlést, talán el sem éri soha. Viszont azonban bizonyosan megszerzi a pontos tekintetet, a biztosabb kezet, helyes ismeretét a nagyság és forma igazi viszonyainak, a melyek az állatok, a növények, a természeti testek között vannak és a pontosabb tapasztalatot a távlat játéka dolgában. Éppen ez az, a mit én el akartam érni és az én czélom nem annyira az, hogy utánozni tudja a tárgyakat, mint inkább, hogy ismerje őket; kedvesebb nekem, ha meg tud mutatni egy akantus növényt, mintha jobban tudná megrajzolni egy oszlopfő levélzetét.

Egyébiránt ebben a gyakorlásban épp úgy, mint a többiekben, nem azt kivánom, hogy növendékemnek egyedül legyen benne mulatsága. Azzal akarom neki még kellemesebbé tenni, hogy mindég megosztom vele, azt is akarom, hogy ne legyen más versenytársa csak én, de én fáradhatatlan és koczkázat nélküli versenytársa leszek. Ez érdekességet visz a foglalatosságba, a nélkül, hogy féltékenységet támasztana köztünk. Az ő módja szerint fogom meg a czeruzát és eleinte épp oly ügyetlenül fogok vele bánni, mint ő. Lehetnék Apelles, mégis kontárnak mutatnám magamat. Azon kezdeném, hogy úgy rajzolnék le egy embert, a hogy a cselédnép szokta a falakra rajzolni, mindegyik karja egy vonás, mindegyik lába egy vonás, az ujja vastagabb, mint a karja, jóval ezután egyikünk vagy másikunk észrevenné ezt az aránytalanságot, megjegyeznők, hogy a lábnak van szélessége és hogy ez a szélesség nem mindenütt egyforma, hogy a karnak megvan a testtel arányos meghatározott hosszúsága, sőt ebben a haladásban legfölebb, hogy együtt haladnék vele, vagy csak oly kevéssel előzném meg, hogy mindig könnyű volna neki utolérni engem. Sőt gyakran túl is haladhatna. Festékeket, ecseteket is kapnánk, megpróbálnók utánozni a tárgyak szineit és egész megjelenését, épp úgy mint a formáikat. Illuminálnánk, festenénk, packáznánk, de minden paczkázásunk közben, szüntelenül kémlelnénk a természetet és mindent mesterünk szeme előtt tennénk.

Zavarban voltunk szobánk diszítményei miatt, most végre megtaláltuk őket. Berámáztatom rajzainkat, beboríttatom őket szép üveggel, hogy ne lehessen többé hozzájuk nyúlni és hogy mindég abban az állapotban látva őket magunk előtt, a hogy elkészítettük, mindegyiknek meglegyen benne az érdeke, hogy el ne hanyagolja az övéit. Szép sorban fölakasztom őket körös-körül a szobában, minden rajz 20–30-szor ismétlődik és minden példányán mutatja szerzője haladását attól a pillanattól fogva, a mikor a ház nem egyéb, mint egy csaknem formátlan négyszög, mindaddig, míg a homlokzata, az oldalnégyzete, az arányai, az árnyékai a legpontosabb hűséggel tünnek föl. Ezek a fokozások okvetlenül szüntelen érdekes képeket nyujtanak nekünk, érdekeseket másoknak is és mindjobban fölingerlik versenygésünket. Az első legkezdetlegesebb rajzokat ragyogó aranyozott keretekbe teszem, a melyek kiemelik őket, ellenben mikor az ábrázolás pontosabb lesz és a rajz igazán jó, akkor csak nagyon egyszerű fekete keretbe teszem; nincs más díszre szüksége, mint maga-magára és kár volna, ha a keret osztozna a figyelemben, a melyet a tárgy megérdemel. Így mindegyikünk kívánkoznék az egyszerű keret dicsősége után és a mikor az egyik le akarja becsülni a másiknak valamelyik rajzát, aranyos keretre itéli. Egykor talán ezek az aranyos keretek közmondás számba fognak menni köztünk és csodálkozni fogunk, hogy hány ember szolgáltat magának igazságot, a mikor így keretezi be magát.

Mondtam már, hogy a geométria nem való a gyermeknek, de ez a mi hibánk. Nem látjuk be, hogy az ő módszerük nem ugyanaz, mint a mienk és hogy az, a mi számunkra az okoskodás művészetévé lesz, az ő számukra nem lehet más, csak a látás művészete. A helyett, hogy rájuk erőltetjük a mi módszerünket, jobban tennők, ha elfogadnók az övéket, mert a mi módunk a geometria megtanulására épp annyira a képzelődés dolga, mint az okoskodásé. Mikor a tétel meg van adva, hozzá kell képzelni a bizonyítást, azaz meg kell találni, hogy a már ismert tételek közül melyiknek lehet ez a következése, és hogy mindazon következések közül, a melyeket ugyanabból a tételből levonhatunk, pontosan kiválasszuk azt, a melyről szó van.

Ily módon a legszabatosabb okoskodó sem megy sokra, ha csak nem találékony. Ezenkívül mi következik még ebből? Hogy a helyett, hogy megtaláltatnák velünk a bizonyításokat, diktálják őket nekünk, hogy a helyett, hogy megtanítanának minket okoskodni, a mester okoskodik helyettünk és csak az emlekezetünket gyakorolja.

Csináljatok szabatos alakokat, kombináljátok őket, tegyétek őket egymásra, vizsgáljátok egymáshoz való viszonyukat; meg fogjátok találni az egész elemi geométriát, megfigyelésről megfigyelésre haladva, a nélkül, hogy szó volna akár definitiókról, akár problémákról, akár bármi más bizonyítási formáról, csak éppen a tárgyak egyszerű egymásra helyezéséről. A mi engem illet, én nem is teszek úgy, mintha én tanítanám Emilt geométriára. Ő tanítana meg rá engem; én keresem a viszonyokat, ő fogja megtalálni, mert olyan módon keresem, hogy megtaláltassam vele. Például a helyett, hogy körzőt használnék egy kör rajzolására, egy tengely körül forgó fonál végére erősített csúcscsal rajzolom meg. Ezután, mikor össze akarom hasonlítani egymás között a kör sugarait, Emil ki fog nevetni és meg fogja velem értetni, hogy ugyanaz a kifeszített fonál nem rajzolhat le egyenlőtlen távolságokat.

Ha meg akarok mérni egy 60 foknyi szöget, ennek a szögnek csúcsától kiindulva nem ívet rajzolok, hanem teljes kört, mert a gyermekkel nem szabad semmit föltételeztetni. Azt fogom találni, hogy a körnek a szög két szára közé befoglalt része a kör hatodrésze. Ezután ugyancsak a szög csúcsából egy másik, nagyobb kört rajzolok és ismét azt találom, hogy ez a második ív is hatodrésze a neki megfelelő körnek. Leirok még egy harmadik concentrikus kört is, a melyen ugyanezt a tapasztalatot teszem és ezt folytatom ujabb és ujabb körökkel, a míg Emil megütődve ostobaságomon, föl nem világosít, hogy minden ív, akár nagy, akár kicsiny, ha ugyanaz a szög foglalja be, mindig hatodrésze lesz a neki megfelelő körnek stb. Ime egyszerre eljutottunk a szögmérő használatához.

Annak bizonyítására, hogy a két mellékszög egyenlő két derékszöggel, leirunk egy kört; én ellenkezőleg úgy teszek, hogy Emil ezt először a körben vegye észre és azután ezt mondom neki: ha most elvennők a kört és meghagynók az egyenes vonalakat, vajjon megváltoznék-e a szögek nagysága? stb.

Az alakok helyességét el szokták hanyagolni, csak föltételezik és aztán neki fognak a bizonyításnak. Köztünk ellenkezőleg soha sem kerül szó bizonyításról, legfontosabb dolgunk az lesz, hogy egyenes, pontos, egyenlő vonalakat húzzunk, hogy tökéletes négyzetet rajzoljunk, hogy kerek kört irjunk le. Hogy megállapítsuk az alak pontosságát, megvizsgáljuk minden észrevehető tulajdonságát és ez alkalmat ad nekünk, hogy mind újabb tulajdonságait födözzük fel. Összehajtjuk az átmérőjénél fogva a két félkört, az átlójánál fogva a négyzet két felét, összehasonlítjuk a két alakot, hogy lássuk, melyiknek szélei illenek össze pontosabban, következőleg melyik van jobban megcsinálva; megvitatjuk vajjon a részeknek ez az egyenlősége mindig meg van-e a parallelogramban, a trapézban stb. Néha megpróbáljuk előre megállapítani a kisérlet sikerét, mielőtt megtennők; igyekszünk megtalálni az okait stb. A geometria növendékemre nézve nem egyéb, mint hogy jól tudjon bánni a vonalzóval és a körzővel; nem szabad összetévesztenie a rajzzal, a melyben ezen eszközök egyikét sem használja. A vonalzó és a körző kulcscsal lesz bezárva és csak ritkán és rövid időre engedem használni, hogy hozzá ne szokjon a firkáláshoz; ellenben az ábráinkat néha elvihetjük sétáinkra és beszélgethetünk arról, a mit már csináltunk, vagy a mit csinálni akarunk. Sohasem felejtem el, hogy láttam Turinban egy fiatal embert, a kit gyermekkorában úgy tanítottak meg a körvonalak és a felületek viszonyára, hogy mindennap mindenféle geometriai formájú izoperimetrikus lepénykéket adtak neki válogatni. A kis falánk kimerítette Archimedes minden tudományát, hogy megtalálja azt a lepénykét, a melyen legtöbb az enni való.

Mikor a gyermek tollabdával játszik, gyakorolja a szemét és a karját pontosságra; mikor a csigát hajtja, fokozza saját erejét azzal, hogy él vele, még pedig a nélkül, hogy maga is tudná. Nem egyszer kérdeztem már, hogy miért nem kapatják rá a gyermekeket ugyanazokra az ügyességi játékokra, a melyeket a felnőttek szoktak játszani: a labda ütésre és elkapásra, a tekézésre, az íjjazásra, a léggömbre, zenei hangszerekre. Azt felelték, hogy e játékok némelyike túlhaladja a gyermek erejét, a többire pedig a tagjai és orgánumai nincsenek eléggé kifejlődve. Ezeket az okokat rosszaknak találom: a gyermeknek nincs akkora termete, mint a felnőttnek és mégis ugyanolyan ruhában jár, mint az. Nem úgy értem, hogy a mi dákónkkal játszon, három láb magas billiárdasztalon, nem is úgy értem, hogy a mi ütőfáinkkal üsse a labdát, vagy hogy a labdázó mester rakettjét adják kicsi kezébe, hanem úgy, hogy olyan teremben játszon, a melynek ablakai meg vannak védve, hogy eleinte csak lágy labdát használjon, hogy első rakettjei fából, majd aztán pergamentből és végül kifeszített bélhúrból legyenek haladásának mértéke szerint! Előnyt adtok a tolllabdának, mivel kevésbbé fáraszt és nem jár veszélylyel. Két oknál fogva nincs igazatok. A toll-labda női játék, de olyan nőt nem látni, a ki ne ugrana félre a röpülő labda elől. Az ő fehér bőrüknek nem szabad ütődésektől megkeménykednie és az ő arczuk egyebet vár, nem horzsolásokat. De mi, akik arra valók vagyunk, hogy erőteljesek legyünk, azt hisszük, hogy fáradtság nélkül leszünk erősek? és milyen védekezésre leszünk képesek, ha sohasem támadtatunk meg? Mindig lanyhán játszuk azokat a játékokat, a melyekben veszély nélkül lehet ügyetlenkedni; a toll-labda nem vét annak, a kire ráesik; de semmi sem teszi a kart oly mozgékonynyá, mintha a fejet kell vele eltakarni, semmi sem teszi a tekintetet oly biztossá, mintha a szemet kell megvédeni. A terem egyik végétől a másikig ugrani, kiszámítani a levegőben levő labda röptét, erős és biztos kézzel visszaütni: az ilyen játékok nem annyira illenek a férfihoz, mint inkább a férfi képzésére szolgálnak.

A gyermek inai, úgy mondják, nagyon lágyak. Csekély a rugalmasságuk, de annál hajlékonyabbak. A karja gyönge, de mégis csak kar; azt kell belőle csinálni megfelelő arányban, a mit bármely más hasonló gépezetből. A gyermeknek nincs a karjában semmi ügyesség, ezért kivánom azt, hogy megadják nekik ezt az ügyességet; ily kevés gyakorlattal a férfi sem volna ügyesebb. Csak akkor tudjuk használni szerveinket, ha hasznukat vesszük. Csak a hosszú tapasztalat taníthat meg önmagunk használatára, és ez a tapasztalat az az igazi tanulmány, a melybe nem lehet elég korán belefogni.

Minden, a mi megtörténik, meg is tehető. Semmi sem közönségesebb, mint ügyes és gyors gyermekeket látni, a kiknek tagjaiban ugyanannyi ügyesség van, mint a felnőtt emberéiben. Csaknem minden vásáron látni őket, a mint equilibristáskodnak, kezükön járnak, ugrálnak, tánczolnak a kötélen. Hány éven át vonzottak a gyermekek csoportjai balletjeikkel nézőket a Comédie Italiennebe! Ki ne hallott volna Németországban vagy Olaszországban beszélni a hires Nicolini pantomimista társulatáról? Észrevette-e valaki ezeken a gyermekeken a fejletlenebb mozdulatokat, a kevésbbé gracziózus testtartást, a kevésbbé biztos hallást, a kevésbbé könnyed tánczot, mint a felnőtt tánczosoké? Hogy eleinte vastag, rövid, kevésbbé mozgékony az ujjuk, a kezük húsos és kevésbbé alkalmas valaminek a megmarkolására? Megakadályoz ez akárhány gyermeket abban, hogy írni vagy rajzolni tudjon olyan korban, a mikor más gyermek meg se tudja fogni a czeruzát vagy a tollat? Egész Páris emlékszik még a kis angol lányra, a ki tiz éves korában csodákat művelt a clavecinen. Láttam egy hivatalnoknak a fiát, egy nyolcz éves úrfit, a kit rátettek a desszertes asztalra a tálak közé, mint valami szobrot s úgy játszott egy csaknem vele egyforma nagyságú hegedűn, hogy még a művészeket is meglepte tökéletességével.

Mindezek a példák és még ezer más példa, úgy hiszem, azt bizonyítja, hogy az az ügyetlenség, melyet gyakorlatainkat illetőleg a gyermekekről fel szoktak tételezni, csak képzelt és hogyha egyikükben-másikukban nem sokra mennek, ennek az az oka, hogy sohasem gyakorolták őket.

Azt mondhatják rám, hogy a testet illetőleg itt az idő előtti képzés hibájába esem, a melyet kárhoztatok a gyermekeknél a szellemet illetőleg. A különbség igen nagy, mert az egyik haladás csak látszólagos, míg az utóbbi tényleges. Bebizonyítottam, hogy az az eszük, a melylyel birni látszanak, nincs meg, holott a mit tenni látszanak, azt csakugyan meg is teszik. Különben mindig meg kell gondolni, hogy mindez nem egyéb, vagy nem szabad, hogy egyéb legyen, mint játék, könnyű és kényszer nélküli irányítása a mozdulatoknak, melyeket a természet megkíván tőlük; mód mulatságaik változatossá tételére, hogy kellemesebbekké tegyük őket a nélkül, hogy bármiféle kényszer munkává tenné, mert végre is mivel mulathatnának, a mit én ne tehetnék számukra okulás tárgyává? Ha pedig ezt nem tehetem, föltéve, hogy baj nélkül mulatnak és az idejük eltelik, haladásuk minden dologban pillanatnyilag nem fontos; holott ha egyre-másra szükségszerüen meg kell őket tanítani, akárhogy fogunk is hozzá, mindig lehetetlen, hogy kényszer, boszuság és unalom nélkül czélt érjünk.

A mit arról a két érzékről mondtam, a melyek használata a legfolytonosabb és legfontosabb, az például szolgálhat a többi érzékek gyakorlásának módjára is. A látás és a tapintás egyformán irányul a nyugvó és a mozgó testekre, de mivel csak a levegő rezgése tudja fölkelteni a hallás érzékét, csak mozgásban levő test kelthet zajt vagy hangot és ha minden nyugvásban volna, sohasem hallanánk semmit. Éjjel tehát, mikor magunk csak annyira mozgunk, a mennyire nekünk tetszik s így csak a mozgó testektől van félni valónk, fontos, hogy a fülünk figyelmes legyen és hogy meg tudjuk itélni a benyomás révén, mely bennünket ér, vajjon a test, a mely okozza, nagy-e vagy kicsiny, közel van-e vagy távol, vajjon a rezgése erős-e vagy gyönge. A rezgő lég ellenhatásoknak van kitéve, melyek visszaverik, melyek visszhangokat keltve ismétlik a benyomást és más helyről hallatják a zajgó vagy hangzó testet, mint a hol van. Ha a síkon vagy a völgyben a földre teszszük fülünket, sokkal messzebbről halljuk az emberek hangját és a lódobogást, mintha állva maradunk.

Miután összehasonlítottuk a látást a tapintással, jó lesz összehasonlítani ugyanazt a hallással is és megtudni, a két benyomás közül, melyek egyszerre indulnak el ugyanabból a testből, melyik ér hamarabb a neki megfelelő szervhez? Mikor az ágyu tüzét látjuk, még elbújhatunk a lövés elől, de a mint meghalljuk a dörrenést, akkor már késő, itt a golyó. A zivatar távolságát megitélhetjük a villámlás és a villámcsapás közti időközből. Tegyetek róla, hogy a gyermek ismerje mind ezeket a tapasztalatokat, hogy azokat, a melyeket fel bir fogni, megtegye maga, a többiekre pedig jöjjön rá inductió útján. De százszor jobban szeretem, ha nem tudja őket, mintha nektek kell megmondanotok.

Van egy szervünk, a mely megfelel a hallásnak, t. i. a beszélő-szervünk; olyan, a mely a látásnak felel meg, nincs, – a szineket nem tudjuk úgy visszaadni, mint a hangokat. Ez egygyel több eszköz az előbbi érzéknek gyakorlására, a mikor az aktiv és a passziv szervet egymás által gyakoroljuk.

Az embernek háromféle hangja van: t. i. a beszélő vagy artikulált hang, az éneklő vagy dallamos hang és a pathetikus vagy hangsulyozott hang, a mely a szenvedélyek kifejezésére szolgál s a mely élénkíti az éneket és a beszédet. A hangnak ez a három fajtája ép úgy megvan a gyerben, mint az emberben, a nélkül azonban, hogy egyesíteni tudná őket: mint mibennünk, benne is megvan a nevetés, a kiáltás, a panasz, a szólítás, a nyögés, de nem tudja ezeknek árnyalatait belevegyíteni a másik két hangba. Az a tökéletes zene, a mely a legjobban egyesíti ezt a három hangot. Erre a zenére a gyermek képtelen s az énekének nincs soha lelke. Hasonlóképen beszélő hangjában nincs hangsulyozás; kiált, de nem hangsulyoz és valamint beszédében kevés a hangsuly, a hangjában kevés az energia. A mi növendékünknek lesz a legegységesebb, legegyszerűbb beszéde, mert szenvedélyei nem lévén felébredve, nem vegyítik szavukat az övébe. Ne adjatok neki tehát tragikai vagy komikai szerepeket reczitálni s ne akarjátok, a hogy mondani szokás, szavalásra tanítani. Sokkal több esze lesz, semhogy el tudná találni az olyan dolgoknak a hangját, a melyeket nem érthet meg, és hogy ki tudjon fejezni olyan érzéseket, a melyeket sohasem tapasztalt.

Tanítsátok meg egyenletesen, tisztán beszélni, jól artikulálni, szabatosan és affektálás nélkül kiejteni, ismerni és követni a grammatikai hangsulyt és a prozódiát, mindig elég hangosan szólni, hogy megértsék, de sohasem szólni kelleténél hangosabban, a mi a kollégiumban nevelt gyermekeknek rendes hibája. Semmi dolgában ne legyen semmi fölösleges.

Ugyanúgy az énekben tegyétek a hangját biztossá, egyenletessé, hajlékonynyá, hangzatossá, fülét érzékenynyé a mérték és a harmónia iránt, de aztán semmi több. Az utánzó és színpadi zene nem az ő korának való; még azt sem akarom, hogy szöveget énekeljen; ha pedig szöveget akar énekelni, igyekeznék számára neki való, korát érdeklő dalokat készíteni, olyan egyszerűeket, mint az ő eszméi.

Elgondolhatják, hogy ha oly kevéssé sietek, hogy megtanítsam olvasni az írást, még kevésbbé fogok sietni megtanítani a hangjegyek olvasását. Távolítsunk el agyából minden nagyon fáradságos figyelmet és ne siessünk eszét konvenczionális jelekhez rögzíteni. Ennek megvallom, látszólag megvan a maga nehézsége, mert a hangjegyek ismerete az első pillanatra nem tünik fel szükségesebbnek, hogy énekelni tudjunk, mint a betük ismerete, hogy beszélni tudjunk, mindazáltal megvan az a különbség, hogy beszéd közben a saját gondolatainkat adjuk vissza, éneklés közben azonban a máséit. Hogy pedig visszaadhassuk, olvasni kell őket.

De először is, a helyett hogy olvasni tudná, hallhatja és az éneket még hívebben fogja fel a fül, mint a szem. Aztán meg hogy jól tudjuk a zenét, ahhoz nem elég, hogy vissza tudjuk adni, hanem komponálni is kell tudni és az egyiket a másikkal együtt kellemes tanulnunk; a nélkül sohasem tanulhatjuk meg jól. Gyakoroljátok a kis muzsikust, hogy kezdetben szabályos, jól kadencziált szólamokat csináljon, azután hogy ezeket összekapcsolja egy nagyon egyszerű moduláczióval, végül jelölje meg különböző viszonyaikat helyes pontozással, a mi a kadencziák és szünetek helyes megválasztásával történik. Mindenekfelett pedig sohase legyen bizarr, soha pathetikus vagy kifejező ének. Mindig énekszerű, egyszerű dallam, mely mindig a hangnem lényeges húrjaiból ered és a basszust úgy jelzi, hogy a gyermek fáradság nélkül kiérezze és kísérje; mert hogy fejleszsze a hangját és a hallását, mindig csak zongoránál kell énekelni.

Hogy jobban kiemeljük a hangokat, artikulálni kell őket kiejtés közben, innen az a szokás, hogy a hangsort bizonyos szótagokkal éneklik. A fokok megkülönböztetése végett neveket kell adni ezeknek a fokoknak is és különböző meghatározott hangmagasságaiknak is; innen az intervallumok nevei, valamint az abéczé betűi, melyekkel a zongora billentyűit és a hangsor hangjegyeit megnevezzük. C és A meghatározott, változhatatlan hangokat jelölnek, a melyeket ugyanazok a billentyűk mindig visszaadnak. Az ut és la már máskép áll. Ut állandóan a dúr hangnem tonikája vagy a moll hangnem közbülső hangjegye. A la állandóan a moll hangnem tonikája vagy a dúr hangnem hatodik hangjegye. Igy a betűk jelölik zenei rendszerünk viszonyainak mozdulatlan pontjait, a szótagok pedig jelölik a hasonló viszonyok megfelelő pontjait a különböző hangnemekben. A betűk jelentik a zongora billentyűit és szótagok pedig a hangnem fokozatait. A franczia zenészek sajátságosan összezavarták ezeket a megkülönböztetéseket; összekeverték a szótagok értelmét a betűk értelmével és haszontalanul megkettőzvén a billentyűk neveit, nem hagytak belőlük a hangnemek fokozatai számára, úgy hogy számukra ut és C mindig ugyanaz a dolog; a mi nem úgy van, nem is szabad úgy lennie, mert akkor mire való volna a C? Skálázásuk módja is rendkívül nehéz a nélkül, hogy valami haszonnal járna, a nélkül, hogy szabatos fogalmat adna az észnek, miután ezzel a módszerrel például ez a két szótag: ut és mi egyformán jelenthet egy nagyobb, egy kisebb, egy túlzott és egy csökkentett terczet. Micsoda különös végzet, hogy az az ország, a hol a legszebb könyveket írják a zenéről, ugyanaz, mint a melyben a legnehezebben tanulják meg a zenét?

Kövessünk növendékünkkel praktikusabb és világosabb eljárást; hogy ne legyen számára csak két hangnem, melynek viszonyai mindig ugyanazok legyenek és mindig ugyanazok a szótagok jelöljék őket. Akár énekel, akár valami hangszeren játszik, tudja fölépíteni a hangnemet a tizenkét hang mindegyikén, a melyek alapul szolgálhatnak neki és akár D-ben, akár C-ben, akár G-ben modulálnak, a befejező hangjegy mindig ut vagy la legyen a hangnem szerint. Ily módon mindig meg fog érteni; a hangnemnek a helyes éneklésre és játszásra lényeges viszonyai mindig elméje előtt lesznek, az előadása szabatosabb lesz és a haladása gyorsabb. Nincs bizarrabb dolog, mint a mit a francziák úgy hívnak, hogy természetes solfaggiatura; az nem egyéb, mint a fogalmaknak a dologtól való eltávolítása, hogy idegen fogalmakat csúsztassanak beléjük, melyek csak zavart okozhatnak. Semmi sem természetesebb, mint transzponálással énekelni a hangsort, mikor a hangnem transzponálva van. De sok is volt a zenéből; tanítsátok, a hogy akarjátok, csak ne legyen soha egyéb, mint mulatság.

Most tehát teljesen tájékozva vagyunk az idegen testek állapotáról a miénkhez való viszonyokban: súlyukról, alakjukról, színükről, szilárdságukról, nagyságukról, távolságukról, hőmérsékletükről, mozdulatlan és mozgó helyzetükről. Tudjuk, melyeket kell közel hozni magunkhoz s melyeket kell eltávolítani, ismerjük a módját, hogy fogjunk hozzá, hogy legyőzzük ellenállásukat vagy hogy olyan ellenállást állítsunk velük szembe, a mely megóv attól, hogy kárt tegyenek bennünk. Ez azonban nem elég, a saját testünk szüntelenül kimeríti magát, szüksége van rá, hogy szüntelenül megújuljon. Ámbár megvan az a képességünk, hogy más testeket átváltoztassunk saját substantiánkká, a választék mégsem közömbös dolog: nem minden táplálék az ember számára s azok közt a substantiák közt is, melyek táplálékul szolgálhatnak, vannak többé vagy kevésbbé megfelelők, a szerint, hogy milyen az ember fajának szervezete, az éghajlat, melyben él, a különleges véralkata és az életmód, melyet hivatása előír.

Éhen vagy méregtől halnánk meg, ha arra kellene várnunk, hogy kiválaszszuk a nekünk megfelelő táplálékot, a míg a tapasztalat megtanít megismerni és kiválasztani; de az örök jóság, a mely az érző lények élvezetéből önfenntartásuk eszközét csinálta, megtanít az által, hogy mi tetszik az inyünknek, hogy mi való gyomrunknak. Természettől fogva nincs az embernek megbízhatóbb orvosa, mint a saját gyomra és ha kezdetleges állapotában nézem, nincs kétségem az iránt, hogy azok a táplálékok, a melyeket legkellemesebbnek talál, egyúttal a legegészségesebbek is.

Sőt, mi több. A dolgok alkotója nemcsak azokról a szükségletekről gondoskodik, melyeket kelt bennünk, hanem azokról is, melyeket magunk keltünk magunkban és azért tette, hogy ízlésünk változik és megmásul életmódunkkal, hogy a kivánságot mindig a szükség mellé helyezze. Mennél jobban eltávolodunk a természetes állapottól, annál jobban elvesztjük a természetes ízlést; vagyis inkább a szokás második természetünkké válik, melyet annyira az elsőnek helyébe teszünk, hogy azt egyikünk sem ismeri már.

Ebből következik, hogy a legtermészetesebb ízlés egyúttal a legegyszerűbb is, mert ez változik a legkönnyebben; míg szeszélyeink által ingerelve és felizgatva olyan formát ölt, mely nem változik többé. Az az ember, a ki még nem tartozik semmiféle országhoz, nehézség nélkül alkalmazkodik bármely ország szokásaihoz; de az egy bizonyos országhoz tartozó ember nem lesz már más országba való.

Ez minden tekintetben igaznak tünik fel előttem és még inkább igaz a tulajdonképeni ízlésre alkalmazva. Első táplálékunk a tej; csak fokonkint szokunk hozzá az erős ízekhez, kezdetben visszatetszenek nekünk. A gyümölcs, a zöldség, a vetemények és végül némely pörkölt húsok, fűszer és só nélkül, voltak az első emberek lakomái.54) Mikor a vadember először iszik bort, elfintorítja orrát és kiköpi és köztünk is, a ki húsz éves koráig erjesztett italok nélkül élt, nem tud többé hozzájuk szokni: valamennyien szeszes italoktól tartózkodók volnánk, ha ifjú éveinkben nem adtak volna nekünk bort. Végül mennél egyszerűbb az ízlésünk, annál kevésbbé válogatós is; a leggyakrabban az összetett ételektől idegenkedünk. Élt-e valaha olyan ember, a ki undorodott a víztől vagy a kenyértől? Ime, a természet útmutatása, ime tehát a mi szabályunk is! Őrizzük meg a gyermek kezdetleges ízlését, a meddig csak lehet; tápláléka legyen közönséges és egyszerű, az ínye csak a kevéssé fűszeres ízeket szokja meg és ne sajátítson el finnyás ízlést.

Nem vizsgálom itt, vajjon ez az életmód az egészségesebb-e vagy sem; nem is ez most a szempontom. Elég arra, hogy előnyt adjak neki, ha tudom, hogy a legjobban egyezik a természettel és a legkönnyebben alkalmazkodhatik bármely más életmódhoz. A kik azt mondják, hogy hozzá kell szoktatni a gyermeket azokhoz az eledelekhez, melyekkel nagy korukban élni fognak, nézetem szerint nem okoskodnak helyesen. Mért legyen a táplálékuk ugyanaz, mikor az életmódjuk annyira különböző? A munkától, gondoktól, fáradtságtól kimerült embernek ízletes eledelekre van szüksége, melyek az eszét felüdítik, a gyermeknek, a ki kitombolta magát s a kinek teste növekszik, bőséges táplálékra van szüksége, a mely sok gyomornedvet fejleszt benne. Aztán meg a felnőtt embernek megvan már a társadalmi helyzete, foglalkozása, lakása, de ki tudhatja biztosan, mit tart fenn a sors a gyermek számára? Minden dologban ne adjunk neki olyan meghatározott formát, a melynek a szükséghez képest való megváltoztatása nehezére esnék. Ne okozzuk azt, hogy éhen haljon idegen országban, ha nem viheti mindig magával a franczia szakácsát, sem hogy egy napon azt mondja, hogy csak Francziaországban tudnak enni. Mellesleg legyen mondva, ez ugyan kedves dicséret! A magam részéről ellenkezőleg azt mondanám, hogy épen csak a francziák nem tudnak enni, mivelhogy olyan különös művészet kell hozzá, hogy ehetővé tegyék nekik az ételeket.

Különböző benyomásaink közül az ízlés adja azokat, a melyek rendszerint a legjobban hatnak ránk. Nagyobb érdekünk is, hogy jól megitéljük azokat az anyagokat, melyek énünk részeivé válnak, mint azokat, a melyek csak körülvesznek minket. Ezer dolog közönbös a tapintás, a hallás, a látás számára, ellenben csaknem semmi sem közönbös az ízlés számára. Mi több, ennek az érzéknek a tevékenysége teljesen fizikai és anyagi: ez az egyedüli, a mely nem mond semmit a képzeletnek, vagy legalább is az összes benyomások közül a legkevésbbé elegyedik bele a képzelet, holott az utánzás és a képzelődés gyakran elegyítenek valami morális elemet az összes többi érzékek benyomásaiba. A gyöngéd és élveteg szivek, a szenvedélyes és igazán érzékeny jellemek, melyeket könnyen indít meg a többi érzék, rendszerint elég lanyhák szoktak lenni az ízlést illetőleg. Épen abból, hogy az ízlés alattuk állónak tünik fel és annál megvetendőbbé teszi a hajlamot, melylyel odaadják magukat neki, épen ellenkezőleg én azt következtetném, hogy a legalkalmasabb mód a gyermekek nevelésére, ha a szájuknál fogva vezetjük őket. A falánkság rugójának mindig előnyt kell adnunk a hiúság fölött, a mennyiben az előbbi természetes vágy, közvetlenül az érzékkel van kapcsolatban, míg a másik a képzelődés műve, alávetve az ember szeszélyeinek és minden fajta visszaélésnek. A falánkság a gyermekkor szenvedélye; ez a szenvedély nem állja meg a helyét egyik más szenvedélylyel szemben sem, a legcsekélyebb versenytársa ha akad, eltünik. Bizony, higyjetek nekem, a gyermek nagyon is korán hagy föl azzal, hogy az evésre gondoljon s majd ha a szíve nagyon el lesz foglalva, az ínye nem fog neki többé dolgot adni. Mire megnő, ezer viharos érzés fogja felváltani a falánkságát és csak fel fogják ingerelni hiúságát; mert ez az utóbbi szenvedély tud egyedül hasznot húzni a többiből és végül elnyeli őket mind. Megfigyeltem olykor azokat az embereket, a kik fontosságot tulajdonítanak a jó falatoknak, a kik már reggel arra gondolnak, hogy mit fognak napközben enni és pontosabban írnak le egy lakomát, mint Polybius egy csatát. Azt találtam, hogy ezek az állítólagos emberek mind negyven éves gyermekek, állhatatosság nélkül, fruges consumere ratio – a falánkság azoknak a szíveknek a bűne, a melyeknek nincs tartalmuk. A falánk ember lelke teljesen az inyében van, csak arra van teremtve, hogy egyék; buta tehetetlenségében csak az asztalnál van helyén, nem tud egyebet megitélni, csak az ételeket. Hagyjuk rá sajnálat nélkül ezt a foglalkozást, neki ez többet ér, mint egy másik, úgy az ő érdekében, mint a miénkben.

Attól félni, hogy a falánkság meggyökerezik egy valamire való gyermekben, kishitű aggodalmaskodás. A gyermekkorban nem gondolunk másra, csak arra, a mit megeszünk; a serdült korban már nem gondolunk erre, minden jó nekünk, van elég más dolgunk, Mindazáltal nem szeretném, hogy egy ilyen alantas hajlamot ügyetlenül használjanak, sem hogy egy jó falatra alapítsák egy szép tett dicsőségét. Azt azonban nem látom be, hogy mikor a gyermekkor nem áll egyébből, vagy nem volna szabad állnia egyébből, mint játékokból és bohó mulatságokból, mért ne lehetne a merőben testi gyakorlatoknak anyagi és az érzékekre ható jutalma. Mikor a fiatal majorkai, kosarat látva egy fa tetején, parittyájával leveri, nem szolgált-e rá, hogy meglegyen belőle a haszna és hogy egy jó reggeli frissítse föl az erejét, a melyet megszerzésére fölhasznált?55) Mikor a fiatal spártai, száz korbácsütés koczkázatán át, ügyesen belopódzik a konyhába, mikor egy eleven rókafiat lop és a ruhájába rejtve elviszi, s az megkarmolja, megharapja, megvérezi, a fiú pedig, hogy a rajtakapatás szégyene ne érje, hagyja a testét összemarczangoltatni, rándulás nélkül, egyetlen jajkiáltás nélkül, – nem méltányos-e, hogy végre hasznát vehesse zsákmányának és megehesse, miután az ette őt? A jó étkezés sohase legyen jutalom, de mért ne lehetne néha annak a fáradozásnak az eredménye, melyet a gyermek megszerzésére fordított? Emil nem tekinti a süteményt, melyet én a kőre tettem, jutalomnak azért, mert jól futott, csak tudja, hogy ennek a süteménynek az elnyerésére egyedüli mód, ha hamarabb ér hozzá, mint más. Mind ez nem mond ellene azoknak a tételeknek, a melyeket az imént az étkezés egyszerűségéről előre bocsátottam; mert hogy hizelegjünk a gyermek étvágyának, ahhoz nem kell felingerelni érzékiségét, csak éppen kielégíteni; ezt pedig el lehet érni a legközönségesebb dolgokkal a világon, ha nem iparkodunk finomítani az ízlését. Folytonos étvágya, melyet a növekvés szükséglete ingerel fel, biztos fűszer, a mely számára sok mást helyettesít. Gyümölcs, tejes ételek, valami sütemény, a mely egy kevéssel finomabb a rendes kenyérnél, mindenek fölött pedig az a mesterség, mind ezt egyszerűen elosztani, ez elég arra, hogy a gyermekek seregeit elvezessük a világ végére, a nélkül, hogy az erős izek kedveléséhez hozzászoktatnók vagy hogy az inyüket az elkényeztetés veszedelme fenyegetné.

Bizonysága annak, hogy a hús kedvelése nem a természettől való az emberben, az a közömbösség, melylyel a gyermekek ez iránt az eledel iránt viseltetnek és az az előny, a melyet mindenféle növényi eledelnek adnak, mint pl. a tejes ételeknek, süteményeknek, gyümölcsnek stb. Mindenekfölött fontos dolog, hogy ezt a kezdetleges ízlést ne denaturáljuk és ne tegyük a gyermekeket húsevőkké: ha nem az egészségük, hát akkor a jellemük kedviért, mert akárhogy magyarázzuk a tapasztalatot, bizonyos, hogy a nagy húsevők rendszerint kegyetlenebbek és vadabbak, mint a többi emberek. Ezt a megfigyelést meg lehet tenni minden helyen és minden időben. Az angolok barbársága ismeretes,56) a gaurok ellenben, a legszelidebb emberek.57) A vademberek mind kegyetlenek; pedig erkölcseiknél fogva nem kellene okvetlenül azokká lenniök; kegyetlenségük táplálékaiktól származik. Úgy mennek a háborúba, mint a vadászatra és olybá veszik az embereket, mint a medvét. Angliában a mészárosok nem bocsáttatnak tanuságtételre, épp oly kevéssé, mint a sebészek.58) A nagy gonosztevők a gyilkossághoz, vérivással edzik magukat. Homeros a húsevő Cyclopsokból szörnyű embereket csinál és a lotophagokból oly kedves népet, hogy mikor az ember megpróbált velük érintkezni, elfelejtette a hazáját is, hogy velük élhessen.

«Azt kérdezed tőlem, mondotta Plutarchos, hogy miért tartózkodott Pythagoras az állatok húsának megevésétől; én ellenben azt kérdezem tőled, hogy ellenkezőleg mekkora bátorsága volt az első embernek, a ki először vitt szájához szétmarczangolt húst, a ki fogával morzsolta szét egy holt állat csontjait, a ki holttesteket tétetett maga elé és testrészeket nyelt gyomrába, a melyek egy pillanattal azelőtt még mekegtek, bőgtek, jártak és láttak. Hogy tudott a keze vasat döfni egy érző lény szivébe? Hogy tudták szemei elviselni a gyilkolást? Hogy birta látni, a mint egy szegény védtelen állat vérzik, megnyuzatik, szétdaraboltatik? Hogy tudta elviselni a vonagló hús látványát? Hogy nem fogta el az undor a szagától? Hogy lehet, hogy nem utálta meg, nem telt be, nem fogta el a borzalom, mikor kezével belenyúlt ezeknek a sebeknek a szennyébe, hogy eltisztogassa a fekete és aludt vért, a mely azokat borította?

«Ime ezt kellett képzelni és érezni, mikor az ember először vett erőt a természeten, hogy ezzel a szörnyű eledellel éljen, mikor először éhezett rá egy élő állatra, mikor táplálkozni akart egy állatból, a mely még legelt és a mikor kimondta, hogy mikép kell megfojtani, szétdarabolni, megfőzni a juhot, a mely tenyerét nyalogatta. Azokon kell csudálkozni, a kik megkezdték ezeket a kegyetlen lakomákat, nem pedig azokon, a kik felhagynak velük; pedig az előbbiek még menthetik barbárságukat olyan mentségekkel, melyek nálunk nincsenek meg és melyek hiánya minket náluknál százszorosan barbárabbakká tesz.

«Istenektől kedvelt halandók, mondanák nekünk ezek az első emberek, hasonlítsátok össze az időket, nézzétek milyen szerencsések vagytok ti és milyen nyomorultak vagyunk mi! Az alig hogy megalakult föld és a gőzökkel terhelt levegő még nem tudott alkalmazkodni az évszakok rendjéhez; a folyamok bizonytalan folyása mindenfelől megszaggatta partjaikat; tócsák, tavak, mély mocsarak árasztották el a világ felületének háromnegyed részét; a többi negyedrész, fákkal és gyümölcstelen erdőkkel volt borítva. A föld nem termett jó gyümölcsöket, nem voltak szerszámaink megművelésére, nem ismertük használatuk művészetét és az aratás ideje nem jött el soha annak számára, a ki nem vetett. Így tehát az éhség nem hagyott el soha. Télen moh és fakéreg volt a rendes táplálékunk. Az oroszlánfog és a lósóska zöld gyökerei ünnepi eledeleink voltak és mikor végre az emberek bükkmakkot, diót, vagy makkot tudtak találni, örömükben tánczra kerekedtek egy tölgyfa vagy egy bükkfa körül, valami mezei dal hangjaira, a melyben a földet táplálójuknak és anyjuknak nevezték. Ez volt egyedüli ünnepük, ezek voltak egyedüli játékaik, az emberi élet többi része csupa fájdalom, szenvedés és nyomorúság volt.

«Végre mikor a kifosztott és meztelen föld nem nyújtott nekünk többé semmit, a természetet megfertőztetni kényszerülve, hogy fönn tudjuk magunkat tartani, inkább megettük nyomorúságunk osztályos társait, mint sem hogy velük együtt pusztuljunk el. De ti kegyetlen emberek, ki kényszerít titeket, hogy vért ontsatok? Ime a javaknak mekkora bősége vesz körül! Mennyi gyümölcsöt terem nektek a föld! Mekkora gazdagságot ad nektek a mező és szőlőhegy! Hány állat nyújtja nektek tejét, hogy tápláljon és a gyapját, hogy ruházkodjatok vele! Mit kivántok tőlük többet? És micsoda bőszület ragad titeket annyi gyilkolásra, mikor el vagytok telve javakkal és túl vagytok halmozva az élethez szükséges dolgokkal? Miért hazudtok közös anyánk ellen, azzal vádolva őt, hogy nem bir titeket táplálni? Miért vétkeztek Ceres, a szent törvények feltalálója ellen és a bájos Bacchus, az emberek vigasztalója ellen? Mintha rátok pazarolt adományaik nem volnának elegendők az emberi nem föntartására! Hogy van szívetek az ő szelid adományaikkal csontokat elegyíteni össze asztalaitokon és a tejjel együtt inni az állatok vérét, melyek a tejet adták? A párducz és az oroszlán – a melyeket ti vadállatoknak neveztek – kényszerből követi ösztönét és megöli a többi állatokat, hogy élhessen; de ti százszor vadabbak mint ők, ti leküzditek ösztönötöket, szükség nélkül, hogy átadhassátok magatokat kegyetlenebb gyönyöreiteknek. Nem azokat az állatokat eszitek meg, a melyek megeszik a többi állatokat: ezeket a húsevő állatokat nem megeszitek, hanem utánozzátok, csak ártatlan és szelid állatokra éheztek, a melyek nem vétenek senkinek, a melyek ragaszkodnak hozzátok, a melyek szolgálnak titeket és a melyeket szolgálataik jutalmául megesztek.

«Ó természetellenes gyilkos! Ha mindenáron azt állítod, hogy a természet arra teremtett, hogy felfald a hozzád hasonlókat, a húsból és csontból való és hozzád hasonlóan érző és élő lényeket, fojtsd el tehát a borzalmat, melyet a természet sugall neked e szörnyű lakoma iránt. Öld meg az állatokat magad, úgy értem, hogy saját kezeddel, szerszámok nélkül, kés nélkül, tépd széjjel karmaiddal, a hogy az oroszlán és a medve teszi, harapd ezt az ökröt és szaggasd darabokra, mélyeszd bele karmaidat bőrébe, edd meg ezt a bárányt elevenen, fald föl ezeket a húsokat azon melegen, igyad a lelkét, a vérével együtt. Borzadsz! nem mered érezni, hogy vonaglik fogad alatt az élő hús! Szánalomra méltó ember! azon kezded, hogy előbb megölöd az állatot és aztán megeszed, mintha azt akarnád, hogy kétszer haljon meg. Ez nem elég, a halott hús még visszariaszt, a gyomrod nem tudja elviselni, át kell alakítani tűzzel, megfőzni, megsütni, fűszerezni szerekkel, a melyek fölismerhetetlenné teszik; szükséged van mészárosokra, szakácsokra, pecsenyeforgatókra, olyan emberekre, a kik megóvnak az ölés borzalmától és elleplezik a holt testeket, hogy az ízlés félrevezetve ezek által a leplezések által, ne utasítsa vissza, a mi neki idegen és gyönyörrel ízlelje a hullákat, a melyeknek látványát még a szem is csak kínosan birná elviselni.»

Ámbár ez a részlet nem tartozik tárgyamra, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, hogy lefordítsam és azt hiszem, kevés olvasóm fogja rossz néven venni tőlem.

Egyébiránt akárhogy nevelhetitek a gyermeket, föltéve, hogy csak közönséges és egyszerű eledelekhez szoktatjátok hozzá, hadd egyék, futkosson és játszszon, a mennyit csak akar; akkor meg lehettek nyugodva a felől, hogy nem fog túlságos sokat enni és nem romlik el az emésztése; ellenben ha az idő felén át koplaltatjátok és megtalálja a módját, hogy kijátszsza vigyázatotokat, tőle telhetőleg kárpótolja magát, annyit eszik, a míg vissza nem kivánkozik belőle az étel, vagy a míg meg nem pukkad. Az étvágyunk csak azért mértéktelen, mert a természet szabályaitól eltérő szabályokba szorítjuk; mindig szabályozzuk, rendelgetünk neki, hozzá adunk, megvonunk tőle, mindent csak a mérleggel kezünkben teszünk, de ez a mérleg a szeszélyeink mértéke szerint való, nem a gyomrunk mértéke szerint. Minduntalan visszatérek példáimhoz. A parasztoknál a kenyeres láda és a gyümölcsös kert mindig nyitva van és a gyermekek ép úgy, mint a felnőttek nem is tudják, mi a gyomorbaj.

Mindazáltal, ha mégis megesnék, hogy a gyermek sokat eszik, a mit én a magam módszere szerint lehetségesnek sem tartok, oly könnyű dolog elszórakoztatni őt kedvére való mulatságokkal, hogy akár kimerülhetne az étlenségtől, észre se fogja venni. Hogy lehet az, hogy ilyen biztos és ilyen könnyű eszközök elkerülik az összes nevelők figyelmét. Herodotosz beszéli,59) hogy a lydiaiak, a végső éhinségtől szorongattatva, végre is ahhoz folyamodtak, hogy játékokat és egyéb mulatságokat találtak ki, a melyekkel elszórakoztatták éhségüket és egész napokat töltöttek így étlenül.60) A ti tudós nevelőitek talán százszor is olvasták ezt a passzust, a nélkül, hogy meglátták volna az alkalmazását a gyermekekre. Talán azt mondhatja valaki, hogy a gyermek nem hagyja el jószántából az ebédet, hogy elmenjen leczkéjét tanulni. Mester, igazad van, én nem erre a mulatságra gondoltam.

A szaglás érzéke az ízléshez viszonyítva az, a mi a látásé a tapintáshoz viszonyítva: előtte jár, értesíti arról, hogy mikép fog hatni rá ez s az az anyag és hajlamot kelt benne, hogy keresse vagy kerülje, a szerint a benyomás szerint, melyet előre kap. Azt hallottam, hogy a vademberek szaglása egészen máskép fogja fel a benyomásokat, mint a mienk és máskép itélik meg a jó és a rossz szagokat. A mi engem illet, ezt bizony elhiszem. A szag magában véve gyönge érzéklet, inkább a képzeletet hozza rezgésbe, mint az érzéket s nem annyira azzal hat ránk, a mit ad nekünk, mint inkább azzal, a mit kilátásba helyez. Ezt föltéve, miután az egyik ember ízlése, életmódjából kifolyólag annyira elüt a másiknak ízlésétől, teljesen ellenkező benyomásokat is kell hogy keltsen benne az ízekről s következőleg a szagokról is, melyek az ízt előre jelzik. A tatár ép oly élvezettel szimatolhatja egy döglött ló bűzös darabját, mint a mi vadászaink egyike egy félig elrothadt foglyot.

Tétlen érzékleteink, melyeket mintha nyíló virágok illatoznának be, érezhetetlenek kell, hogy legyenek az olyan emberek számára, a kik sokat járnak, mert szeretnek sétálni, és a kik nem dolgoznak eleget arra, hogy gyönyörük teljék a pihenésben. A mindig éhes embernek nem sok öröme telhetik az olyan illatokban, a melyek nem jeleznek semmi ennivalót.

A szaglás a képzelet érzéke; erősebb feszültséget adva az idegeknek, kell, hogy erősen izgassa az agyat: ezért van az, hogy egy pillanatra felüdíti a temperamentumot, idő multával azonban elbágyasztja. A szerelemben vannak ismert hatásai: egy öltözőszoba édes illata nem olyan gyönge hurok, mint az ember gondolná és én nem tudom, szerencsét kell-e kivánni az olyan bölcs és kevéssé érzékeny embernek, vagy szánakozni rajta, a kit sohasem remegtetett meg a virágok illata, melyeket kedvese a keblén hord.

A szaglásnak tehát nem szabad nagyon tevékenynek lenni az első életkorban, a mikor a képzelődés, melyet még kevés szenvedély élénkített, még nem nagyon fogékony a felindulásra és a mikor az embernek még nincs elég tapasztalata, hogy az egyik érzékkel előre lássa, a mit a másik igér. Ezt a következtetést tökéletesen megerősíti a megfigyelés is és bizonyos, hogy ez az érzék még zavaros és csaknem bárgyú a legtöbb gyermeknél. Nem mintha az érzéklet nem volna bennünk elég finom, sőt talán finomabb, mint a felnőttekben, hanem mivel nem kapcsol hozzá semmi más eszmét s így nem kerül egykönnyen a gyönyör vagy a kín érzésének hatása alá és mivel az illat sem nem hízeleg neki, sem nem sérti, mint minket. Azt hiszem, hogy a nélkül, hogy eltérnék rendszeremtől és a nélkül, hogy a két nem összehasonlító anatomiájához kellene folyamodnom, könnyen meg fogják találni az okát, hogy miért hat a szag élénkebben a nőkre, mint a férfiakra.

Mondják, hogy a kanadai vademberek ifjúságuktól fogva oly finommá teszik szaglásukat, hogy bár vannak kutyáik, nem használják őket vadászatra, hanem maguk szolgálnak az önmaguk kutyáiul. Csakugyan föl tudom fogni, hogy ha arra nevelnék a gyermekeket, hogy megszimatolják az ebédjöket, mint a hogy a kutya megszimatolja a vadat, talán lehetséges volna szaglásukat annyira tökéletessé tenni; de alapjában véve nem látom be, hogy náluk ennek az érzéknek valami különösebb hasznát lehetne venni, hacsak nem azért, hogy megismertessük velük a szaglásnak a vonatkozásait az ízléssel. A természet gondoskodott róla, hogy kényszerítsen minket, hogy tisztába jöjjünk ezekkel a vonatkozásokkal. Az utóbbi érzék tevékenységét csaknem elválaszthatatlanná tette a másiktól azzal, hogy szerveiket egymás szomszédságába helyezte és a szájban közvetlen közlekedést létesített a kettő között, úgy hogy semmit sem ízlelhetünk meg a nélkül, hogy a szagát ne éreznők. Csupán azt szeretném, hogy ezeket a természetes vonatkozásokat ne változtassák el a gyermek megtévesztése czéljából, pl. úgy, hogy kellemes illattal leplezik le egy gyógyszer keserűségét, mert a két érzéknek ellenkezése akkor nagyon is nagy arra, hogy rá lehessen szedni. A hathatósabb érzék elnyeli a másiknak hatását, a gyermek nem kevesebb undorral veszi be az orvosságot. Ez az undor kiterjed minden érzéki benyomásra, a mely egyidejüleg érte: ha közülük a leggyengébb következik is be, képzelődése felidézi a másikat is. A nagyon kellemes illat is utálatos szag lesz számára és ügyetlen gondoskodásunk így fokozza a kellemetlen benyomások mennyiségét a kellemesek rovására.

A következő könyvekben lesz alkalmam beszélni a hatodik érzék egy nemének kiműveléséről, a mely közérzéknek neveztetik, nem annyira azért, mert közös minden emberrel, hanem azért, mert a többi érzékek jól szabályozott használatából származik és tájékoztat a dolgok természetéről, összes jelenségeik összetalálkozása által Következőleg ennek a hatodik érzéknek nincs saját szerve, csak az agyban székel és benyomásai, melyek tisztára belsők, percepcióknak vagy eszméknek neveztetnek. Ezeknek az eszméknek száma szerint mérlegeltetik ismereteink kiterjedése, szabatosságuk és világosságuk teszi a szellem helyességét és egymás között való összehasonlításuk művészetét nevezik emberi észnek. Így tehát a mit én érzéki vagy gyermeki észnek neveztem, abban áll, hogy különféle érzéki benyomások találkozása által egyszerű eszméket alkotunk, a mit pedig intellektuális vagy emberi észnek nevezek, abban áll, hogy összetett eszméket alkotunk több egyszerű eszmének összetalálkozása által.

Föltéve tehát, hogy az én módszerem a természet módszere és hogy nem tévedtem alkalmazásában, az érzéki benyomások országán át eljuttattuk növendékemet a gyermeki ész határáig. Az első lépés, a melyet ezentúl tenni fogunk, a felnőtt ember lépése legyen. De mielőtt rálépne erre az útra, vessük egy pillanatra szemünket arra, a mit az imént megfutottunk. Az élet minden korának, minden helyzetének megvan a neki megfelelő tökéletessége, az érettségnek az a faja, a mely hozzá illik. Gyakran hallottunk beszélni tökéletes emberről, de vegyünk szemügyre egy tökéletes gyermeket: ez a látvány újabb lesz ránk nézve és talán nem lesz kevésbbé kellemes.

A véges lények léte annyira szegényes és korlátozott, hogy a mikor nem látjuk, a mi csakugyan van, soha nem indulunk föl. Az agyrémek ékesítik föl a tényleges tárgyakat és ha a képzelődés nem fűz valami bajt ahhoz, a mi ér minket, a meddő élvezet, a mi benne telik, a szervre korlátozódik és mindig hidegen hagyja a szivet. A föld az ősz kincseivel diszítve, olyan gazdagságot tár ki, melyet a szem csodál, de ez a csodálat nem megható, inkább az elmélkedésből származik, mint az érzésből. Tavaszszal a csaknem kopár mezőt még nem borítja semmi, az erdő nem nyújt árnyékot, a zöld még csak kezd kiütközni és a szív mégis meg van hatva láttára. Látva így újjászületni a természetet, úgy érezzük, mintha magunk is újra élednénk. Az élvezet képei vesznek körül: a gyönyörnek azok a kísérői, azok az édes könnyek, melyek mindig képesek hozzáfűződni minden gyönyörteljes érzéshez, már szemhéjaink szélén csillognak, a szüret látványa ellenben lehet bármily mozgalmas, élénk, kellemes, mindig száraz szemmel nézzük.

Miért ez a különbség? Azért, mert a tavasz látványához a képzelődés hozzákapcsolja azokét az évszakokét, a melyek rá következni fognak. A gyöngéd bimbókhoz, melyeket a szem észrevesz, hozzáfűzi a virágokat, a gyümölcsöket, az árnyékokat és néha azokat a rejtelmeket is, melyeket majd leplezni fognak. Egy pontban egyesíti azokat az időket, a melyek egymásra következni fognak és nem annyira úgy látja a tárgyakat, a hogy lesznek, hanem a hogy kívánja őket, mivelhogy tőle függ megválogatni őket. Őszszel ellenben csak azt lehet látni, a mi valóban van. Ha el akarunk jutni a tavaszhoz, feltartóztat a tél és a képzelet megmerevedve elhal a havon és a déren. Ilyen a varázsnak a forrása is, a melyet a szép gyermekkor szemléletében inkább találunk, mint az érett kor tökéletességében. Mikor élvezünk igazi gyönyört egy felnőtt ember láttára? A mig tetteinek emlékezete által visszatekinthetünk életére és ezzel úgyszólván megifjodik szemünkben. Ha csak arra vagyunk szorítva, hogy olyannak lássuk, a milyen, vagy elképzeljük, hogy milyen lesz öreg korában, a hanyatló természet gondolata eltörli minden élvezetünket. Nincs abban élvezetünk, ha egy embert nagy léptekkel látunk sírja felé haladni és a halál képe elrútít mindent. Mikor ellenben elképzelek egy egészséges, erőteljes, korához képest jól kifejlődött 10–12 éves gyermeket, csupa olyan eszméim támadnak, a melyek kellemesek akár a jelenre, akár a jövőre nézve; látom duzzadónak, élénknek, virgoncznak, rágódó gondok nélkülinek, hosszas és keserves előrelátás nélkülinek, teljes lényével a pillanatnak él és élvezi az életnek teljességét, a mely szinte túl akar áradni rajta. Elképzelem őt egy másik életkorban, a mint gyakorolja érzékeit, szellemét, erőit, a melyek napról-napra fejlődnek benne és a melyeknek minden pillanatban új jeleit adja. Nézem, mint gyermeket és tetszik nekem; nézem, mint felnőtt embert és még jobban tetszik. Tüzes vére mintha fölmelegítené az enyémet, úgy érzem, mintha az ő életéből élnék és az élénksége megifjít.

Az óra üt, mily változás! Egy pillanat alatt homályos lesz a szeme, vidámsága eltünik, oda az öröm, oda a bohó játékok. Egy szigorú és kelletlen ember megfogja a kezénél és komolyan mondja neki: menjünk, uram és elvezeti. E szobában, a melybe belépnek, könyveket látok. Könyvek! micsoda szomorú bútorzat az ő kora számára! A szegény gyermek engedi magát bevonszolni, fájdalmas pillantást vet mindarra, a mi környezi, hallgat és távozik könnyektől duzzadt szemmel, a melyeket nem mer ontani és sóhajoktól nehéz szívvel, a melyeket visszafojt magába.

Oh te, kinek nem kell semmi effélétől félned, a kinek számára az élet egy időszaka sem lesz rabság és unalom időszaka, te, ki nyugtalanság nélkül látod eljönni a napot, türelmetlenség nélkül az éjt és csak élvezeteid szerint számlálod az órákat, jer boldog, kedves növendékem, vígasztalj jelenléteddel annak a szerencsétlennek az eltávozásáért, jer!… Eljön és közeledtére az öröm felindulását érzem s látom, hogy ebben osztozik velem, a barátja, a pajtása, játékainak társa az, a kihez lép, láttamra bizonyos, hogy nem marad sokáig mulatság nélkül; soha nem függünk egymástól, de mindig megegyezünk és senki mással nem érezzük magunkat olyan jól, mint együtt.

Az arcza, a tartása, egész valója biztonságot és megelégedést tanusít. Arczáról ragyog az egészség, szilárd léptei az erő gondolatát keltik föl, az arczszíne még gyöngéd, de nem halvány s nincs benne semmi nőies elpuhultság, a levegő és a nap már rányomták nemének tiszteletreméltó bélyegét, míg gömbölyű izmai kezdik már jelezni a fejlődő arczkifejezés némely vonásait, szemének, melyet az érzés tüze meg nem élénkít, legalább megvan minden veleszületett derültsége, hosszas bánatok még nem homályosították el, végtelen könnyek még nem barázdásították meg orczáit. Nézzétek gyors, de biztos mozdulataiban korának élénkségét, a függetlenség biztonságát, a sokszoros testgyakorlat tapasztalatát, a lénye nyílt és szabad, de nem szemtelen, sem hiú; az arcza, a melyet nem hajtottak könyvek fölé, nem esik le hasára, nem szükséges neki mondani, hogy: emeld föl a fejedet, szégyenből vagy félelemtől sohasem hajtotta le.

Csináljunk neki helyet a gyülekezetben: urak, vizsgáljátok meg, kérdezzétek ki teljes bizalommal, ne féljetek sem ügyetlenségétől, sem fecsegésétől, sem illetlen kérdéseitől. Ne féljetek, hogy hatalmába ejt titeket, hogy kényszerít, hogy csupán vele foglalkozzatok és hogy nem tudjátok többet lerázni magatokról.

Ti sem várjatok tőle kellemes beszédeket, sem azt, hogy ő azt mondja, a mit én diktáltam neki, ne várjatok tőle egyebet, csak a naiv és egyszerű, tetszelgés nélküli, hiúság nélküli igazságot. Meg fogja nektek mondani, a mi rosszat tett vagy gondolt, époly nyiltan, mint a jót, a nélkül, hogy bármiképen is zavartatná magát attól, hogy milyen hatást fog rátok tenni az, a mit mond, első rendeltetése teljes egyszerűségében fogja használni a szót.

Szeretnek a gyermekeknek boldog jövőt jósolni és mindig sajnálják az ostobaságoknak az áradatát, a mely csaknem mindig fölborítja azokat a reményeket, a melyeket valami szerencsés találkozásból merítettek, a mely véletlenül ötlött a nyelvükre. Az én növendékem ugyan ritkán kelt ilyen reményeket, de soha nem kelt ilyen szánakozást, mert nem mond soha haszontalan szót és nem fárasztja magát fecsegéssel, a melyről tudja, hogy úgy se hallgat rá senki. Gondolatai korlátozottak, de szabatosak, semmit sem tud ugyan könyv nélkül, de sokat tud tapasztalatból, ha kevésbé jól tud is olvasni a könyvekben, mint más gyermek, jobban tud olvasni a természet könyvében, esze nem a nyelvén van, hanem a fejében, kevesebb az emlékezete, mint az ítélete, csak egy nyelvet tud beszélni, de érti, a mit mond és ha nem beszél is oly jól, mint a többiek, viszont jobban cselekszik, mint a többiek. Azt sem tudja, mi a routine, a hagyományos szokás,61) hogy mit csinált tegnap, az nincs semmi befolyással arra, a mit ma tesz; sohasem követ formulákat, sohasem igazodik tekintélyhez, sem példaképhez és csak úgy tesz és beszél, a hogy neki megfelel. Így tehát ne várjatok tőle betanult beszédeket, sem mesterkélt modort, hanem mindig gondolatainak hű kifejezését és olyan magaviseletet, a mely hajlamaiból születik. Csekély számú morális fogalmat találtok benne, a mely pillanatnyi helyzetére vonatkozik s egyet sem olyat, a mely az embereknek egymáshoz való viszonyára vonatkozik; mire valók is volnának ezek neki, mikor a gyermek még nem aktiv tagja a társadalomnak? Beszéljetek neki szabadságról, tulajdonról, sőt akár egyezségről is, csak ennyit tudhat róluk: tudja, hogy miért az övé az, a mi az övé és miért nem az övé, a mi nem az övé, ezentúl nem tud semmit. Beszélhettek neki kötelességről, engedelmességről, azt sem tudja, mit akartok neki mondani, parancsolhattok neki valamit és nem fog titeket megérteni. De mondjátok neki: ha megteszed nekem ezt a szívességet, alkalom adtán visszaszolgálom. Azonnal sietni fog, hogy kedvetekre legyen, mert nincs nagyobb kívánsága, minthogy kiterjessze hatáskörét és olyan jogokat szerezzen fölöttetek, a melyekről tudja, hogy sérthetetlenek. Talán nem haragszik meg azért sem, hogy helyet foglal el, hogy számba veszik, hogy számítják valakinek, de ha megvan benne ez az utóbbi indíték, ez már a természettől eredt és nem tömték be jól elejétől fogva a hiúság minden ajtaját. A maga részéről, ha szüksége van valami segítségre, habozás nélkül kérni fogja az első embertől, a kivel találkozik; kérni fogja a királytól épúgy, mint a szolgájától. Az ő szemében még minden ember egyenlő, láthatni azon a módon, a hogy kér, hogy érzi, hogy nem tartoznak neki semmivel, tudja hogy kegy az, a mit kér. Tudja azt is, hogy emberségességből teszitek meg neki. Kifejezései egyszerüek és lakonikusak. A hangja, a tekintete, a taglejtése az olyan lényé, a mely egyaránt hozzá van szokva a teljesítéshez és a visszautasításhoz; ez nem a rabszolga csúszó-mászó és szolgai megalázkodása, sem az úr parancsoló hanghordozása, ez a szerény bizalom a hozzá hasonlóban, nemes és megható szelídsége egy szabad, de érzékeny és gyönge lénynek, a mely segítségét kéri egy szabad és erős, de jóltevő lénynek. Ha megteszitek, a mit kér tőletek, nem fog hálálkodni, hanem érezni fogja, hogy adósságot csinált, ha visszautasítjátok, nem fog panaszkodni, nem fog tolakodni, tudja, hogy hasztalan volna. Nem azt fogja magában mondani: visszautasítottak, hanem azt fogja mondani: ez nem volt lehetséges. És a mint már mondottam, a helyesen fölismert szükségesség ellen nem lázad föl az ember.

Hagyjátok egyedül, szabadságban, nézzétek, hogyan cselekszik, a nélkül, hogy szólnátok neki, tekintsétek azt, a mit tenni fog s a hogy viselkedni fog. Nem lévén rá szüksége, hogy bebizonyítsa, hogy szabad, nem tesz semmit hebehurgyán és csak azért, hogy kimutassa az önmagával való rendelkezés egy tényét. Hiszen tudja, hogy mindig ura magának, éber, ügyes, friss, mozdulataiban megvan korának minden élénksége, de nem láttok közöttük egyet sem, a melynek ne volna meg a czélja. Bármit is akar tenni, sohasem vállalkozik semmire, a mi meghaladja erejét, mert jól kipróbálta és ismeri, az eszközei mindig czéljaihoz mértek és ritkán tesz valamit a nélkül, hogy biztos ne lenne sikeréről. A szeme figyelmes és élesen látó, nem jár-kél együgyüen kérdezve másoktól mindent, a mit lát, de megvizsgálja maga és addig bajlódik, a mig megtalálja, a mit meg akar tanulni, mielőtt kérdezné. Ha váratlan zavarba jut, nem zavarodik meg annyira, mint más, ha veszedelem áll be, szintén kevésbbé rémül meg. Mivel a képzelődése még tétlen marad és nem tettek semmit fölélesztésére, csak azt látja, a mi van, csak annyira értékeli a veszedelmeket, a mennyit érnek és mindig megőrzi a hidegvérét. A szükségszerüség sokkal is gyakrabban nehezedik rá, semhogy ellene rugaszkodnék, születése óta viseli az igáját, jól hozzá szokott és mindig kész mindenre.

Akár foglalkozik valamivel, akár csak mulat, az neki egyre megy, a játékai a foglalatosságai, a kettő között nem érez különbséget. Mindenbe, a mit tesz, olyan érdeklődést visz bele, hogy nevetni kell rajta és olyan szabadságot, a melyért megszeretjük; egyszerre kimutatja szelleme irányát és ismereteinek körét. Nem ehhez a korhoz illő látvány-e, bájos és édes látvány, látni egy csinos gyermeket, a szeme élénk és vidám, az arczkifejezése elégedett és derült, tekintete nyilt és mosolygó, a mint játék közben a legkomolyabb dolgokat csinálja, vagy mélységesen el van foglalva a legköznapibb szórakozással?

Összehasonlítás által akarjátok megitélni? Ereszszétek más gyermekek közé és hagyjátok magára. Csakhamar meg fogjátok látni, melyik van a legigazabban kiművelve, melyik közelíti meg jobban életkora tökéletességét. A városi gyermekek között egy sem ügyesebb nála, de ő erősebb valamennyinél. A falusi gyermekek közt fölér velük erőben és különb náluknál ügyességben. Mindenben, a mi a gyermekkornak való, jobban itél, okoskodik, előbbre lát, mint ezek mind. Arról van szó, hogy tegyen valamit, futkosson, ujságoljon, tárgyakat elmozdítson, súlyokat emeljen, távolságokat megbecsüljön, játékokat találjon ki, díjakat nyerjen! Azt mondaná az ember, a természet szolgálatára áll, annyira hozzá tud minden dolgot alkalmazni akaratához. Arra van teremtve, hogy vezesse és irányítsa a hozzá hasonlókat: a tehetség és tapasztalat helyettesíti nála a jogot és tekintélyt. Adjatok neki olyan ruhát és nevet, a milyet akartok, az nem fontos, első lesz mindenütt, a többiek főnöke lesz mindenütt, mindig érezni fogják fölényét maguk fölött, a nélkül, hogy akarna parancsolni, ő lesz az úr s a nélkül, hogy elhinnék, hogy engedelmeskednek, ők engedelmeskedni fognak.

Eljutott a gyermekkor érettségéig, a gyermek életét élte, nem vásárolta meg tökéletességét boldogsága árán, ellenkezőleg, ez a kettő összeesett egymással. Megszerezve kora minden okosságát, annyira boldog volt és szabad, a mennyire a szervezete megengedte, hogy az legyen. Ha a végzet kaszája levágja is benne reményeink virágát, nem kell egyszerre megsiratnunk életét és halálát, nem élesítjük fájdalmunkat azoknak a fájdalmaknak az emlékével, melyeket mi okoztunk neki; azt fogjuk magunknak mondani: legalább élvezte gyermekkorát, nem voltunk okozói, hogy bármit is elvesszen abból, a mit a természet adott neki.

Ennek az első nevelésnek nagy baja az, hogy csak az élesenlátó emberek számára érthető és hogy az ekkora gonddal nevelt gyermekben köznapi szemek csak kamaszt látnak. A nevelő inkább a saját érdekére gondol, mint a növendékeére, igyekszik kimutatni, hogy nem vesztegeti hiában az idejét és hogy jól megszolgálja a pénzt, a mit adnak neki; olyanokra tanítja, a miket könnyű kirakatba tenni s a miket akkor lehet kimutatni, a mikor az ember akarja; az mellékes, hogy hasznos-e neki, a mit tanul, csak mutatós legyen. Válogatás, különböztetés nélkül összehalmoz százféle lim-lomot az emlékezetében. Ha sor kerül a gyermek megvizsgálására, kitáratják vele az árúját; ki is teregeti, meg vannak vele elégedve, aztán összehajtogatja batyúját és megy odább. Az én növendékem nem ilyen gazdag, nincs kiteregetni való batyúja, nincs egyéb mutogatni valója, mint ő maga. De a gyermek, épúgy mint az ember, nem látható meg egy szempillantásra. Hol vannak azok a megfigyelők, a kik meg tudják ragadni egy szempillantásra azokat a vonásokat, melyek jellemzik? Vannak ilyenek, de nagyon kevesen és százezer atya között nincs egy ilyen.

A nagyon sok kérdés untatja és elriasztja az egész világot, annál is jobban a gyermekeket. Néhány percz múlva a figyelmük ellankad, nem is hallgatnak arra, a mit a makacs kérdező kérd tőlük s csak úgy vaktában felelgetnek. Vizsgázásuknak ez a módja hiábavaló és pedáns; egy röptében elkapott szó gyakran jobban lefesti értelmüket és szellemüket, mint a hasznos beszédek, csak vigyázni kell arra, hogy ez a szó ne legyen sem olyan, a melyet diktáltak, sem olyan, a melyre találomra bukkantak rá. Az embernek magának is sok itélete kell, hogy legyen, ha meg akarja itélni a gyermekét.

A boldogult Hyde mylordtól hallottam, hogy harátainak egyike, mikor három évi távollét után visszatért Olaszországból, meg akarta vizsgálni kilencz-tíz éves fia haladását. Egy este elment vele és nevelőjével sétálni egy mezőre, a hol iskolás fiúk sárkányok eregetésével mulattak. Arra menet az apa ezt kérdezte a fiától: Hol a sárkány, a melynek ez itt az árnyéka? A fiú, a nélkül, hogy habozott volna, vagy fölemelte volna a fejét, ezt felelte: az országút fölött. És valóban, tette hozzá a mylord, az országút köztünk s a nap között volt. Az apa erre a szóra megölelte fiát és ezzel befejezve a vizsgát, szó nélkül tovább ment. Másnap életfogytiglani penzióról szóló írást küldött a nevelőnek rendes fizetésén felül.

Micsoda férfi volt ez az apa! És micsoda fiú jutott neki!62) Ez a kérdés egyenesen a korhoz illő, a felelet nagyon egyszerű, de nézzétek csak meg, mekkorra szabatosságát tételezi fel a gyermeki itélőképességnek! Ugyanígy törte nyereg alá Aristoteles tanítványa azt a híres paripáját, melyet egy lovász sem tudott megszelidíteni.