ELSŐ KÖNYV.

Minden jó, mikor a dolgok Alkotója kezéből kikerül; minden megromlik az ember kezei között. Az ember kényszeríti az egyik földet, hogy táplálja a másiknak terményeit, az egyik fát, hogy hordozza a másiknak gyümölcseit; ő elegyíti és zavarja össze az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; fölforgat mindent, eltorzít mindent; szereti a formátlanságot, a szörnyszülötteket; nem akar semmit sem olyannak, a milyennek a természet megszülte, még az embert sem; idomúlnia kell a kedvéért, akár a hátas paripának; megnyírja a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.

E nélkül minden még rosszabbul folynék és fajunk nem akar félig kikészíttetni. A milyen állapotban most vannak a dolgok, a gyermekkorától önmagának átengedett ember, a többiek között, a legfélszegebb volna valamennyi közül. Az előítéletek, a tekintély, a szükség, a példa, mindazok a társadalmi intézmények, a melyekben el vagyunk merülve, elfojtanák benne a természetet és nem engednének semmit a maga helyére. Olyan volna, mint a facsemete, a melyet a véletlen az út közepén növesztett ki és melyet a járókelők mindenfelől lökdösve és taposva hamarosan elpusztítanának.

Hozzád fordulok, okos és előrelátó anya,1) a ki félre tudsz vonulni a nagy országútról és meg tudod óvni a növekvő facsemetét az emberi vélemények támadásától. Ápold, öntözd a fiatal palántát, mielőtt meghalna; gyümölcsei egykor gyönyörűségedre fognak szolgálni. Vonj idejekorán védőfalat gyermeked lelke köré; a kerületét megjelölheti más, de te neked magadnak kell emelned a korlátot.

A fákat míveléssel formáljuk, az embereket neveléssel. Ha az ember nagynak és erősnek születnék, nagysága és ereje hasztalan volna neki, a míg nem tud vele élni; még ártalmára is lehetne, mert miatta a többiek nem gondolnának támogatására és magára hagyatva nyomorultúl elpusztúlna,2) mielőtt megismerné saját szükségleteit. Panaszkodunk a gyermekkor állapota miatt s nem látjuk be, hogy az emberi nem kiveszett volna, ha az ember nem a gyermekségen kezdené.

Gyöngéknek születünk, szükségünk van erőre; mindennek hiányával születünk, szükségünk van támogatásra; ostobáknak születünk, szükségünk van ítéletre. Mindazt, a mink nincs születésünkkor és a mire szükségünk van felnőtt korunkban, a nevelés adja meg.

Ez a nevelés vagy a természettől jön, vagy az emberektől, vagy a dolgoktól. Képességeink és szerveink belső kifejlődése a természet nevelése; e kifejlődés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek nevelése; s a tapasztalat megszerzése azokra a tárgyakra nézve, melyekkel érintkezésbe jutunk, a dolgok nevelése.

Valamennyiünket tehát háromfajta mester formálta. Az a növendék, a kiben különböző tanításaik ellenmondanak egymásnak, rosszul van nevelve és nem jön soha tisztába önmagával: a kiben mind ugyanarra a pontra esnek és ugyanazokra a czélokra törekszenek, egyedül éri el czélját és következetesen él. Csak ez van jól nevelve.

Ezek közül a különféle nevelések közül a természeté nem függ tőlünk, a dolgoké csak bizonyos tekintetben függ tőlünk. Az embereké az egyedüli, melyről igazában rendelkezünk, de erről is csak bizonyos előföltételek mellett, mert kicsoda remélheti, hogy tökéletesen irányíthatja mindazoknak beszédét és tetteit, a kik egy gyermeket körülvesznek?

Ily módon a nevelés művészet lévén, csaknem lehetetlen, hogy sikerre vezessen, mert a sikerhez szükséges együttműködés nem függ senkitől. Teljes gondossággal legfeljebb többé-kevésbbé megközelíthetjük a czélt, de szerencse kell hozzá, hogy elérjük.

Mi ez a czél? Magának a természetnek a czélja, mint az imént kimutattuk. Miután háromféle nevelés együttműködése szükséges tökéletességéhez, az, a melyikkel egyáltalán nem rendelkezhetünk, kell, hogy irányítsa a másik kettőt. De talán a természet szónak nagyon bizonytalan értelme van, megpróbáljuk tehát pontosabban megállapítani.

A természet, mondják, nem más, csak a megszokás. Mit jelent ez? Nincsenek-e megszokások, melyeket az ember csak kényszerből vesz fel és a melyek sohasem fojtják el a természetet? Ilyen például a növények megszokása, melyeket nem engednek fölfelé nőni. A szabadjára hagyott növény megtartja azt a hajlást, a melybe belekényszerítették, de nedve azért nem változtatta meg eredeti irányát és ha a növény tovább növekszik, a további hajtása ismét fölfelé nő. Ugyanígy vannak az ember hajlandóságai is. A míg ugyanabban az állapotban maradunk, megőrizzük azokat a hajlandóságokat, melyek a megszokásból folynak, ha még oly kevéssé természetesek is; de a mint a helyzet megváltozik, a megszokás érvényét veszti és visszatér a természetes hajlam. A nevelés nem egyéb, mint megszokás. Nincsenek-e emberek, a kik elfelejtik és elvesztik nevelésüket, mások, a kik megőrzik? Honnan jön az a különbség? Ha a természet nevet csak a természetnek megfelelő szokásokra korlátozzuk, megtakaríthatjuk ezt a zűrzavart.

Érzésekkel születünk és születésünktől fogva különböző módokon hatnak ránk azok a tárgyak, melyek körülvesznek bennünket. A mint, hogy úgy mondjam, öntudatára jutunk érzéseinknek, hajlandóságot érzünk keresni vagy kerülni a tárgyakat, melyek ezeket előidézik, kezdetben a szerint, a mint az érzések kellemesek vagy kellemetlenek, később a szerint a megegyezés vagy ellenkezés szerint, a melyet köztünk és a tárgyak között találunk és végül azok szerint az eszünk adta fogalmak szerint, melyeket a boldogságról vagy tökéletességről alkotunk magunknak. Ezek a fogalmak kitágulnak és megszilárdulnak abban a mértékben, a mint benyomásokra fogékonyabbak és felvilágosultabbak leszünk; de megszokásaink nyomása alatt állva, többé-kevésbbé megváltoznak véleményeink által. Ez előtt a megváltozás előtt adják azt, a mit én a bennünk rejlő természetnek nevezek.

Ezekre a fogalmakra kellene tehát mindent visszavezetni és ez lehetséges is volna, ha három nevelésünk csak különböző volna: de mit tegyünk, mikor ellentétesek, a mikor a helyett, hogy önmaga számára nevelnék az embert, azt látjuk, hogy a mások számára nevelik? Akkor az összhang lehetetlen. Kénytelenek lévén leküzdeni vagy a természetet, vagy a társadalmi intézményeket, választani kell, embert akarunk-e nevelni, vagy polgárt, mert nem nevelhetünk egyszerre ezt is, azt is.

Minden részleges társaság, ha szűkkörű és egységes, elidegenedik a nagy társadalomtól. Minden hazafi ellenséges érzületű az idegenek iránt; csak emberek s nem számítanak semmit a szemében.3) Ez a baj elkerülhetetlen, de nem nagy. A fődolog, hogy az ember jó legyen azok iránt, a kikkel együtt él. A spártai kifelé becsvágyó, kapzsi, kiméletlen volt; de falai között önzetlenség, kiméletesség, egyetértés uralkodott. Ne bízzatok azokban a kozmopolitákban, a kik a messze távolban keresik könyveikben azokat a kötelességeket, a melyeket nincs kedvük a maguk körében teljesíteni. Az ilyen filozófus azért szereti a barbárokat, hogy ne kelljen szeretnie szomszédjait.

A természet embere teljesen a maga lábán áll; számbeli egység, tökéletes egész, csak magamagával és a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A polgári ember csak tört-egység, a mely a nevezőtől függ és melynek értéke az egészhez való viszonyától függ; ez az egész pedig a társadalmi testület. Azok a jó társadalmi intézmények, a melyek a legjobban tudják a természettől eltávolítani az embert, megfosztani őt abszolut lététől és relativ létet adni neki helyette és átvinni az én-t a közös egységbe annyira, hogy minden egyes ne érezze magát egynek, hanem az egység egyik részének és csak az egészszel érezzen együtt. A római polgár nem volt sem Caius, sem Lucius, római volt; még a hazáját is kizárólag magáért szerette. Regulus karthagóinak tekintette magát, miután urainak tulajdona lett. Mint idegen nem akart helyet foglalni a római szenátusban, egy karthagói kellett, hogy ezt megparancsolja neki. Felháborodott azon, hogy meg akarták menteni az életét. Győzött és diadallal tért vissza, hogy meghaljon a vesztőhelyen. Ez, a mint én látom, nem nagyon hasonlít azokhoz az emberekhez, a kiket mi ismerünk.

A lakedemoniai Pedaretes ajánlkozik a fölvételre a háromszázak tanácsába; visszautasítják: örvendezve tér vissza, hogy Spártában háromszáz ember akadt, a ki különb, mint ő.4) Fölteszem, hogy ez a nyilatkozat őszinte volt és el lehet hinni. Ime, a polgár.

Egy spártai nőnek öt fia volt a hadseregben és várta a híreket a csatáról. Jött egy helóta, remegve kérdezősködik tőle. «Öt fia elesett.» «Nyomorult rabszolga, ezt kérdeztem tőled? Győztünk!» Az anya a templomba siet és hálát ad az isteneknek.5) Ime, a polgárnő.

A ki a polgári rendben meg akarja őrizni a természeti érzések elsődlegességét, nem tudja, mit akar. Mindig ellenmondásban magamagával, mindig ingadozva hajlamai és kötelességei között, soha nem lesz sem ember, sem polgár, nem lesz jó sem magamagának, sem a többieknek. Egyike lesz napjaink embereinek, franczia, angol, polgár, semmiember.

Hogy valami legyen az ember, hogy magamaga és mindig egy lehessen, úgy kell tenni, a hogy beszél, mindig el kell szánva lenni, hogy milyen álláspontot foglal el s el kell foglalnia nyiltan és követni mindig. Szeretném meglátni ezt a csodalényt, hogy megtudjam, ember-e vagy polgár, vagy mikép tudja megcsinálni, hogy egyszerre az egyik is, a másik is.

Ezekből a szükségszerűen ellentétes czélokból az intézmények két ellentétes formája következik; az egyik nyilvános és közös, a másik különleges és otthoni.

Ha fogalmat akartok szerezni a nyilvános nevelésről, olvassátok Plato Respublikáját. Ez nem politikai munka, mint a hogy azok gondolják, a kik csak a czímek alapján ítélnek a könyvekről: ez a legszebb értekezés a nevelésről, a mit csak valaha csináltak.

Ha valakit az agyrémek országába akarunk küldeni. mutassuk meg Plato nevelési rendszerét; ha Lykurgosz csak írásban hagyta volna meg a magáét, azt még agyrémszerűbbnek találnám. Plato csak megtisztította az ember szívét, Lykurgosz kiforgatta természetéből.

A nyilvános nevelés nincs többé és nem is lehet, mert a hol nincs többé haza, ott nem lehetnek polgárok sem. Ezt a két szót: haza és polgár ki kell törölni a modern nyelvekből. Tudom az okát, de nem akarom megmondani; nem is tartozik tárgyamra.

Nem tekintem nyilvános nevelésnek azokat a nevetséges intézményeket, melyeket kollégiumoknak neveznek.6) Még kevésbbé veszem számba a nagyvilági nevelést, mert ez a nevelés, két ellentétes czélra törekedne, elhibázza mind a kettőt: nem való egyébre, mint hogy kétszínű embereket formáljon, a kik úgy tünnek fel, hogy mindig embertársaikra vonatkoztatnak mindent és csak magukra vonatkoztatják. Csakhogy ezek a tüntetések közösek mindenkiben s így nem vezetnek tévútra senkit. Kárbaveszett tehát a fáradság.

Ezekből az ellenmondásokból származik az, a melyet szüntelenül tapasztalunk önmagunkon. A természettől és az emberektől ellentétes utakra vezettetve, kényszerülve megosztani magunkat ezek közt a különböző ösztökélések közt, egy egyveleg szerint élünk, a mely nem vezet el sem egyik, sem másik czélunkhoz. Ily módon küzködve és ingadozva életünk egész folyása alatt, befejezzük életünket a nélkül, hogy összhangba tudtunk volna jönni magunkkal és a nélkül, hogy jók lettünk volna akár önmagunk, akár embertársaink iránt.

Megmarad végül az otthoni nevelés vagy a természet nevelése; de mi lesz a többiekre nézve az olyan ember, a ki kizárólag csak magamaga számára nevelkedett? Talán ha a kettős czél, melyet kitűztünk magunknak, egyesülni tudna egy czéllá, eltávolíttatván az ember ellenmondásai, el volna távolítva boldogságának egy nagy akadálya. Hogy erről ítélni lehessen, teljesen kialakulva kellene látni, meg kellene figyelni hajlamait, látni haladását, követni fejlődése menetét, szóval ismerni kellene a természetes embert. Azt hiszem, néhány lépéssel előbbre jutunk ezekben a kutatásokban ez írás elolvasása után.

Mit kell tennünk, hogy ezt a ritka embert kialakítsuk? Kétségkívül sokat: megakadályozni, hogy bármit is csináljanak vele. Ha csak arról van szó, hogy a szél ellen vitorlázzunk, lavirozni kell, de ha a tenger háborog és egy helyben akar az ember maradni, ki kell vetni a horgonyt. Vigyázz, fiatal hajós, hogy a köteled meg ne lazuljon és a horgonyod bele ne ásódjék a talajba és hogy a hajód el ne ragadtassék, mielőtt észrevennéd.

A társadalmi rendben, a melyben mindenkinek ki van jelölve a helye, mindenkinek a maga helye számára kell nevelkednie. Ha valaki a számára kijelölt helyből kilép nem való semmire. A nevelés csak akkor hasznos, ha a szülők sorsa egybevág hivatásukkal; minden más esetben ártalmas a növendéknek, ha egyébért nem, az előítéletekért, melyeket beleplántált. Egyiptomban, a hol a fiú köteles volt atyja mesterségét folytatni, a nevelésnek volt legalább biztos czélja, de nálunk, a hol csak a rangok maradnak meg és a hol az emberek szüntelenül változnak, senki se tudja, nem dolgozik-e fia kárára, ha a maga társadalmi helyzete számára neveli.

A természet rendjében, az emberek mind egyenlők lévén, közös hivatásuk, hogy emberek legyenek és a ki jól van nevelve erre a hivatásra, nem töltheti be rosszul azokat a hivatásokat, melyek ezzel kapcsolatban állanak. Hogy katonának nevelik-e növendékemet, vagy papnak, vagy jogásznak, az egyre megy. A szülők rendelése előtt rendelte őt a természet emberi életre. Élni – ez az a mesterség, a melyre tanítani akarom.7)

Kezeimből kikerülve nem lesz, megengedem, sem hivatalnok, sem katona, sem pap; elsősorban ember lesz: mindaz, a mi egy ember kell, hogy legyen; szükség esetén ép úgy fog tudni mindent, a mi az életre kell, mint bárki más és a sors teheti a hova akarja, mindig a maga helyén lesz. Occupavite, fortuna atque cepi; omuesque aditus tuos interclusi, ut ad me aspirare non posses.8)

A mi tulajdonképeni tanulmányunk tárgya az ember helyzete. A ki közülünk legjobban tudja elviselni ennek az életnek javait és terheit, az van az én véleményem szerint legjobban nevelve; ebből pedig az következik, hogy az igazi nevelés nem annyira oktatásokban, mint inkább gyakorlatokban áll. Akkor kezdünk tanulni, a mikor elkezdünk élni, nevelésünk velünk együtt kezdődik; első tanítónk a dajkánk. Az educatio (nevelés) szónak más értelme is volt a régieknél, mint nálunk: táplálást jelentett. Educit obstetrix – mondja Varro – educat nutrix, instituit pædagogus, docet magister.9) Itt az educatio, institutio, instructio tárgyukban annyira elütő fogalmak, mint a dajka, a tanító és a mester. De ezek a megkülönböztetések tévesek és hogy jól vezettessék a gyermek, csak egy vezetőt kell követnie.

Általánosítani kell nézeteinket és az elvont embert kell tekintenünk növendékünkben, az emberi élet minden eshetőségének kitett embert. Ha az emberek egy ország földjéhez tapadva születnének, ha egész évben egy s ugyanaz az évszak volna, ha mindenki annyira megmaradna a maga helyzetében hogy ez sohasem változhatnék meg, a ma szokásos nevelési gyakorlat bizonyos tekintetekben jó volna; a saját társadalmi helyzete szerint nevelt gyermek ebből sohasem lépne ki, nem volna kitéve egy más helyzet viszontagságainak. De tekintve az emberi dolgok változandóságát, korunk nyugtalan, rázkódtatásokkal teljes szellemét, a mely fölforgat mindent, nemzedékről-nemzedékre, lehet-e képzelni esztelenebb módszert, mint ha úgy nevelik a gyermeket, mintha sohasem kellene kilépnie szobájából, mintha örökké csak hozzátartozóitól volna körülvéve? A szerencsétlen, ha egy lépést tesz a földön, ha csak egy lépést tesz is lefelé, el van veszve. Nem a szenvedés elviselésére tanítják, hanem érzésére.

Csak arra gondolnak, hogy eltartsák a gyermeket; de ez nem elég: meg kell tanítani, hogy el tudja magát tartani, ha ember lesz, hogy el tudja viselni a sors csapásait, szemébe tudjon nézni a bőségnek és a szegénységnek, hogy meg tudjon állni, ha kell, Izland jégmezőin vagy Málta forró szikláin egyaránt. Akárhogy vigyáztok rá, hogy ne haljon meg, azért mégis meghal: és ha halála nem is gondoskodásotoknak eredménye, ez a gondoskodás mégis téves volna. Nem annyira arról van szó, hogy megakadályozzuk a halálát, mint inkább, hogy megtanítsuk élni. Élni – nem lélekzés, hanem cselekvés, szerveink, érzékeink, tehetségeink, összes részeink használata, melyek megadják létünk érzését. Nem az az ember élt legtöbbet, a ki a legtöbb évet számlálja, hanem a ki leginkább érezte az életet. Akárhányat temettek el száz éves korában, pedig meg volt halva már születésétől fogva. Jobban járt volna, ha ifjúkorában dől sírjába, csak legalább addig élt volna.10)

Egész bölcsességünk szolgai előítéleteinkben áll, minden szokásunk nem egyéb, mint önmagunk alávetése, elnyomatás és kényszer. A polgári ember a rabszolgaságban születik, él és hal meg: születésekor beleszorítják egy pólyába, halálakor becsukják egy koporsóba, a míg megtartja emberi formáját, le van nyűgözve intézményeinkkel.

Mondják, hogy némely bábaasszony megnyomkodja az újszülött fejét, hogy alkalmasabb formát adjon neki: és ezt eltűrik! A fejünk rosszul van alkotva, a hogy lényünk Alkotója megalkotta: kívülről a bábaasszonynak kell formálnia, belül pedig a filozófusoknak. Hisz akkor a karaibok felényivel boldogabbak nálunknál.

«Alig hogy a gyermek kikerült anyja méhéből és alig hogy élvezhette a szabadságot, hogy mozoghat és kinyujtóztathatja tagjait, máris új bilincseket raknak rá. Bepólyázzák, merev tejjel és kinyujtott lábakkal fektetik le, karjait lelógatva teste mellett; körül van véve mindenféle vásznakkal és kötelekkel, a melyektől nem tudja helyzetét változtatni. Jó, ha úgy meg nem kötözik, hogy lélekzeni se tudjon és ha legalább arra vigyáznak, hogy oldalt fektessék, hogy a nedvek, a melyeket a szájából kell kibocsátania, maguktól kicsordulhassanak, – mert még annyi szabadsága se volna, hogy oldalt fordítsa a fejét, hogy könnyebben kifolyhassanak.11)

Az újszülött gyermeknek szüksége van rá, hogy kinyujtózkodhassék és mozgathassa tagjait, hogy megszüntesse merevségüket, a melyben oly sokáig voltak összegubbaszkodva. Igaz, hogy kinyujtóztatják, de megakadályozzák mozgásában, még fejkötőkkel is összeszorítják fejét: mintha félnének, hogy meglátszik rajta, hogy él.

Ily módon a növekvésre törekvő test belső részeinek ösztönzése elháríthatatlan akadályra talál azokban a mozdulatokban, melyekre szüksége van. A gyermek folyton hasztalan erőlködéseket visz végbe, melyek kimerítik erejét vagy késleltetik ennek kifejlődését. Kevésbbé szűken, kevésbbé kényelmetlenül, kevésbbé összeszorultan volt a burokban, mint most pólyáiban: nem is tudom, mit nyert azzal, hogy megszületett.

A tétlenség, a kényszerhelyzet, a melyben a gyermek tagjait tartják, csak akadályozhatja a vér keringését, a test nedveit, nem engedi a gyermeket megerősödni, nőni, testalkatát kifejleszteni. A hol ezek a különös gondoskodások nincsenek szokásban, a gyermekek nagyok, erősek, arányos testalkatuak.12) Azok az országok, a hol bepólyázzák a gyermeket, hemzsegnek a puposoktól, sántáktól, bénáktól, nyomorékoktól, angolkórosoktól, a mindenféle módon eltorzult emberektől. Attól féltükben, hogy a testük elformátlanodik a szabad mozdulatoktól, sietnek őket elformátlanítani azzal, hogy összeszorítják őket. Szándékosan bénává teszik, hogy meg ne béníthassák magukat.

Az ilyen kegyetlen kényszer lehet-e hatás nélkül kedélyhangulatukra és vérmérsékletükre? Első érzésük a fájdalom és kín érzése; csak akadályokra találnak minden mozdulatukban, melyre szükségük van; szerencsétlenebbek, mint a vasravert gonosztevő, hasztalan erőlködnek, felingerlődnek, sírnak. A sírás, mondják, első hangjuk? Meghiszem azt: születésüktől fogva kényszert gyakorolnak rajtuk; az első adomány, a melyet tőletek kapnak, a bilincs, az első bánás, a melyet tapasztalnak, kínzás. Nem lévén egyebük szabad, csak a hangjuk, hogyne élnének vele, hogy panaszkodjanak? Attól a rosztól sírnak, a mit ti tesztek velük: volnátok ti úgy gúzsba kötve, jobban kiabálnátok, mint ők.

Honnan ered ez az esztelen szokás? Egy természetellenes szokásból. Mióta az anyák, megvetve első kötelességüket, nem akarták táplálni gyermekeiket, bérelt asszonyokra kellett őket bízni, s ezek így idegen gyermekek anyáivá válván, a kikről a természet nem mond nekik semmit, csak arra gondoltak, hogy megtakarítsák a fáradságot. A szabadon hagyott gyermekre folyton vigyázni kellett volna: de ha jól meg van kötözve, bele lehet dobni egy sarokba, a nélkül, hogy törődni kellene kiabálásával. Csak nyoma ne maradjon a dajka hanyagságának, csak ne törje ki a csecsemő sem a karját, sem a lábát, mit tesz az aztán, ha elpusztul vagy ha beteg marad egész életére? Vigyáznak tagjai épségére, teste rovására; és bármi történik is, a dajka ártatlan.

Azok az édes anyák, a kik lerázva magukról gyermekeiket, vidáman vetik bele magukat a város élvezeteibe, vajjon tudják-e mégis, milyen bánásmódban részesül a bepólyázott gyermek a faluban? Ha csak egy kissé is útban van, fölakasztják egy szögre, mint egy csomag ruhát és mialatt a dajka nem épen sietve elvégzi dolgát, a szerencsétlen jószág így marad keresztre feszítve. Mindegyiknek, a kit ebben a helyzetben találtak, violaszínű volt az arcza; mivel az erősen összeszorított mell nem engedte keringeni a vért, ez a fejbe szállott; nagyon csöndesnek tartották a szegényt, mert nem volt ereje kiabálni. Nem tudom, hány óráig tud így megmaradni a gyermek a nélkül, hogy belepusztuljon, de alig hiszem, hogy nagyon sokáig. Ime, azt hiszem, a pólya legnagyobb kényelmességeinek egyike.

Azt hiszik, a szabadon hagyott gyermek rossz helyzetekbe juthat és úgy mozoghat, hogy ártalmára van tagjai helyes kifejlődésének. Ez hamis bölcseségünk hiábavaló okoskodásainak egyike, melyet soha semmiféle tapasztalat nem erősített meg. A gyermekek tömegében, a kik nálunknál észszerűbb népeknél tagjaik teljesen szabad használatában nevelkedtek fel, nem találni egyet sem, a ki megsértette vagy megnyomorította volna magát: nem is tudnak olyan erővel mozogni, hogy veszedelmessé válhasson és ha ártalmas helyzetet foglalnak el, a fájdalom azonnal figyelmezteti őket, hogy változtassák meg.

Soha nem jutott még eszünkbe, hogy bepólyázzuk a kiskutyákat vagy macskákat: vajjon látni-e valami rossz következményét ennek az elhanyagolásnak? A gyermekek nehezebbek, az igaz, de aránylag gyöngébbek is. Hisz mozdulni is alig birnak, hogy tehetnének kárt magukban? Ha hátukra fektetnék őket, meghalnának ebben a helyzetben, mint a teknősbéka, de visszafordulni sohasem tudnának.

Nem elég, hogy nem szoptatják már gyermekeiket az anyák, most már szülni sem akarnak: ez természetszerűen következik amabból. Miután az anyai állapot terhes, hamar megtalálják a módját, hogy teljesen mentesítsék magukat tőle: haszontalan munkát akarnak végezni, hogy mindig újra kezdjék és a faj ártalmára fordítják azt az ingert, a mely a faj szaporítására való. Ez a szokás az elnéptelenedés egyéb okaival együtt jelzi Európa közeli sorsát. A tudományok, a művészetek, a filozófia és a belőle folyó erkölcsök hamarosan sivatagot fognak belőle csinálni. Vadállatoktól lesz benépesítve; nem is fog lakók dolgában nagyon megváltozni.

Láttam egy párszor a fiatal asszonyok apró mesterkedését, a kik úgy tettek, mintha maguk akarnák táplálni gyermekeiket. Rá tudják magukat kényszeríttetni, hogy erről a kedves szeszélyükről lemondjanak: ügyesen közbeléptetik a férjet, az orvost, kiváltkép az anyát. Az a férj, a ki beleegyeznék, hogy a felesége maga táplálja a gyermekét, el volna veszve; gyilkost csinálnának belőle, a ki szabadulni akar a feleségétől. Okos apák, fel kell áldozni a békességnek az apai szeretetet. Szerencse, hogy a vidéken még akadnak önmegtartóztatóbb asszonyok a tiéteknél! Még nagyobb szerencse, ha az idő, a mit ezek nyernek, számotokra és nem mások számára van rendelve!

Az asszonyok kötelessége nem kétséges: de tekintve, hogy mennyire elhanyagolják, vita tárgya, egyre megy-e a gyermeknek, vajjon az ő tejükkel vagy máséval táplálkoznak-e? Ezt a kérdést, melynek megítélői az orvosok, az asszonyok kedve szerint eldöntöttnek látom13) és a magam részéről szintén azt hiszem, hogy jobb, ha a gyermek az egészséges dajka tejét szopja, mint az elkényesedett anyáét, ha valami új baj fenyegeti attól a vértől, a melyből lett.

De csupán csak fizikai oldaláról kell-e tekinteni ezt a kérdést? És vajjon a gyermeknek kevesebb szüksége van anyjának gondoskodására, mint emlőire? Más asszonyok, még állatok is megadhatják neki azt a tejet, melyet az anyja megtagad tőle: az anyai gondozás nem pótolható. Az, a ki a maga gyermeke rovására táplálja a másét, rossz anya: hogy lehetne hát jó dajka? Azzá lehetne, de csak lassankint, az kellene hozzá, hogy a megszokás megváltoztassa a természetet, s a rosszul gondozott gyermek százszor is elpusztulhatna, mire a dajkája anyai gyöngédséget kezd iránta érezni.

Épen ebből az előnyből származik egy oly baj, a mely maga is elég volna, hogy minden okos asszonynak elvegye a bátorságát arra, hogy másvalakivel tápláltassa a gyermekét: ez pedig az, hogy akkor meg kell osztania az anya jogát, sőt el is vetni magától; látnia kell, hogy gyermeke egy más nőt jobban szeret, mint őt, éreznie kell, hogy az a gyöngédség, melyet saját anyja iránt tanusít, csak kegyelem, a melyet pedig fogadott anyja iránt tanusít, az kötelesség: mert nem ott tartozom-e a gyermek ragaszkodásával, a hol az anya gondoskodását tapasztaltam?

Ezt a bajt azzal szokták gyógyítani, hogy megvetést csepegtetnek a gyermekekbe dajkájuk iránt, úgy bánva vele, mint valódi cseléddel. Mikor a dolgát elvégzi, elveszik tőle a gyermeket vagy elbocsátják a dajkát; barátságtalan fogadtatással elveszik tőle a kedvét, hogy meglátogassa egykori csecsemőjét. Néhány év mulva rá sem ismer, mert azóta se látta. Az anya, a ki azt hiszi, hogy most a dajka helyébe lép és keményszivűségével üti helyre hanyagságát, nagyon csalódik. A helyett, hogy gyöngéd gyermeket csinálna a természetellenes csecsemőből, hálátlanságra tanítja ki; megtanítja, hogy egy szép napon ép úgy megvesse azt, a ki az életet adta neki, mint azt, ki tejével táplálta.

Meddig időzhetnék ennél a tárgynál, ha nem volna olyan elkedvetlenítő, hiába vitatkozni hasznos tárgyakról! Ez a kérdés fontosabb, mint bárki is hinné. Vissza akarsz vezetni mindenkit első kötelességeihez? Kezdd meg az anyákon s el fogsz ámulni a változásokon, melyeket előidézel. Fokról-fokra minden ebből az első romlásból folyik: az egész erkölcsi rend megváltozik; a természetesség kihal minden szívből; a házak belseje kevésbbé eleven képet ölt; a felnövekvő család látványa nem teszi ragaszkodóvá a férjet, nem kelti fel az idegenek tiszteletét: kevésbbé tisztelik a nőt, a kinek nem látják a gyermekeit; nincs többé megállapodottság a családokban; a megszokás nem erősíti meg többé a vér kötelékeit; nincs többé sem apa, sem anya, sem gyermek, sem testvér; valamennyien alig ismerik, hogy szerethetnék tehát egymást? Mindegyik csak magára gondol. Mikor az otthon csak szomorú magány, házon kívül kell keresni a felvidulást.

De ha az anyáknak kedvük lenne táplálni gyermekeiket, az erkölcsök maguk megváltoznának, a természet érzése fölébredne minden szívben; az állam újra benépesednék: ez a fődolog egymaga kiegyenlítene mindent. Az otthon életének vonzó volta a rossz erkölcsök legjobb ellenmérge. A gyermekek rajongása, melyet az ember alkalmatlannak gondolna, kellemessé válik; szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymásnak az anyát és apát, szorosabbá teszi köztük a hitvesi köteléket. Ha a család eleven és élénk, a házi gondok adják az asszony legkedvesebb foglalatosságát és a férj legédesebb szórakozását. Így ha ezt az egy visszaélést megszüntetnék, hamarosan általános javulás következnék belőle, hamarosan visszanyerné a természet minden jogát. A mint az asszonyok újra anyákká lennének, a férfiak is azonnal apákká és férjekké válnának.

Fölösleges szószaporítás! Még a világi örömökkel való betelés sem vezet vissza amazokhoz. Az asszonyok nem anyák többé, nem is lesznek azok; nem akarnak többé azok lenni. Ha akarnák, se tudnának azok lenni; manapság, mikor az ellenkező szokás van meggyökeresedve, mindegyiknek le kellene küzdeni egész környezetének ellenkezését, mely össze volna szövetkezve egy példa ellen, a melyet az egyik nem adott, a többi pedig nem akar követni.

Akadnak néha jó természetű fiatal személyek, a kik ezen a ponton szembe merve szállni a divat uralmával és a többi nők lármájával, erényes rettenthetetlenséggel töltik be azt az édes kötelességet, melyet a természet ró rájuk. Vajha növekednék a számuk azoknak a jótéteményeknek vonzóereje révén, a melyek azoknak jutnak, a kik ennek a kötelességnek alávetik magukat! Támaszkodva azokra a következtetésekre, melyek a legegyszerűbb okoskodásból folynak és azokra a megfigyelésekre, melyeknek sohase láttam czáfolatát, meg merem igérni ezeknek a méltó anyáknak a szilárd és állhatatos ragaszkodást férjeik részéről, az igazán gyermeki gyöngédséget gyermekeik részéről, a közönség becsülését és tiszteletét, a baj és utókövetkezmény nélküli szerencsés szüléseket, erőteljes és virágzó egészséget és végül azt az örömet, hogy egy napon utánzókra találnak leányaikban és hogy ezeket majd példákul idézik mások leányainak.

A hol nincs anya, nincs gyermek. A kötelességek köztük kölcsönösek; ha rosszul vannak betöltve az egyik oldalon, elhanyagoltatnak a másikon is. A gyermeknek szeretnie kell anyját, mielőtt tudná, hogy ez kötelessége. Ha a természet szavát nem szilárdította meg a megszokás és a gondoskodás, elnémul az első években és a szív úgyszólván meghal, mielőtt megszületett volna. Így aztán első lépéseinktől fogva kívül vagyunk a természeten.

Ellenkező uton is el lehet távolodni a természettől, a mikor nem hogy elhanyagolná az asszony az anya kötelességeit, hanem a tulzásig viszi őket, a mikor gyermekéből bálványt csinál, a mikor fokozza és táplálja gyöngeségét, hogy ő maga ne érezze és a mikor azzal akarja kivonni a természet törvényei alól, hogy eltávolítja tőle a kellemetlen benyomásokat, nem gondolva meg, hogy azoknak a kellemetlenségeknek fejében, melyektől pillanatnyilag elvonja, mennyi bajt és veszedelmet halmoz fejére és milyen barbár óvatosság meghosszabbítani a gyermekkor tehetetlenségét a felnőtt ember fáradságos koráig. Thetis, hogy fiát sebezhetetlenné tegye, mint a rege mondja, belemerítette a Styx vizébe. Ez az allegória szép és világos. Azok a kegyetlen anyák, a kikről beszélek, máskép teszik: azzal, hogy gyermekeiket elmerítik a lágyságba, előkészítik őket a szenvedésre, megnyitják pórusaikat minden képzelhető bajoknak, a melyeknek elkerülhetlenül zsákmányaivá lesznek, ha felnőnek.

Figyeljétek meg a természetet és járjatok azon az úton, melyet számotokra kijelöl. A természet folytonosan edzi a gyermekeket; megedzi vérmérsékletüket mindenféle megpróbáltatásokkal, megtanítja őket idején arra, hogy mi a kín és fájdalom. A fogzás meghozza nekik a lázt, heves kólikák a görcsöket, hangos köhögések fojtogatják, giliszták kínozzák őket; a vérmesség megrontja vérüket, különböző anyagok erjednek bennük és veszedelmes kitöréseket okoznak. Csaknem az egész első életkor betegség és veszedelem: a megszülető gyermekek fele elpusztul nyolczadik éve előtt. Ha megállotta a megpróbáltatásokat, a gyermek nyer erőben és a mint használni tudja életét, alapjai biztosabbakká válnak.

Ime a természet szabálya. Miért szálltok vele szembe? Nem látjátok, hogy abban a hiszemben, hogy javíttok rajta, leromboljátok a művét, megakadályozzátok gondoskodásának hatását? Szerintetek a veszély megkettőztetése azt tenni kívül, a mit a természet belül tett, holott ezáltal a veszély elháríttatik, vagy gyengíttetik. A tapasztalás tanítja, hogy több kényesen nevelt gyermek hal meg, mint más. Hacsak erejük mértékén túl nem mennek, kisebb koczkázat, ha foglalkoztatjuk, mintha kiméljük őket. Edzzétek őket a bajokhoz, a melyeket majd egykor el kell viselniök. Edzzétek hozzá testüket az évszakok, éghajlatok, az elemek viszontagságaihoz, az éhséghez, a szomjusághoz, a fáradsághoz, merítsétek bele őket a Styx vizébe. Mielőtt a test megszokott volna bizonyos életmódot, veszély nélkül lehet akármihez hozzászoktatni, de ha egyszer már benne van valami irányban, minden változás veszélyes lesz neki. A gyermek elvisel olyan változásokat, melyeket a meglett ember nem bir elviselni: az előbbinek inai lágyak és hajlékonyak, erőlködés nélkül hajlanak úgy, a hogy akarjuk, a felnőtt emberéi merevebbek s csak erőszakkal tudják megváltoztatni a hajlást, melyben egyszer benne vannak. Erőteljessé lehet tenni egy gyermeket a nélkül, hogy veszélynek tennők ki életét és egészségét és még ha koczkázattal járna is a dolog, akkor sem kellene habozni. Mivel ezek az emberi élettől elválaszthatlan koczkázatok, lehet-e jobbat tenni, mint tartamuknak arra az időszakára vetni őket, a mikor a legkevésbbé veszedelmesek?

A gyermek mind drágább lesz, a mint korban előrehalad. Személyének értékéhez hozzájárul azoknak a gondoknak értéke, melyekbe került; élete elvesztéséhez fűződik benne a halál érzése. Mindenekfelett tehát a jövőre kell gondolni, mikor megmaradására vigyázunk; az ifjúság bajai ellen kell felfegyverezni, mielőtt beléjük jutott: mert ha az élet értéke növekszik addig a korig, a mikor hasznát lehet venni, micsoda bolondság megóvni néhány bajtól gyermekkorában, csak azért, hogy azok megsokszorozódjanak elméje érettsége korában? Ezek egy mesternek a tanításai.

Az ember sorsa szenvedés minden időben. Önfentartásának gondja is össze van fűződve a szenvedéssel. Boldog a ki gyermekkorában csak a fizikai bajokat ismeri! Bizony kevésbbé kegyetlen, kevésbbé fájdalmas bajok, mint a többiek és jóval ritkábban késztetnek az életről való lemondásra. A köszvény fájdalmai miatt nem öli meg magát az ember; csak a lélek szenvedései keltik fel a kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán, pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból folynak.

A gyermek sír, mikor megszületik, első gyermekkora sírással telik el. Mindjárt ringatják, babusgatják, hogy elcsitítsák, majd fenyegetik, meg is verik, hogy elhallgattassák. Vagy megtesszük, a mi neki jól esik, vagy azt követeljük tőle, a mi nekünk esik jól; vagy alávetjük magunkat szeszélyeinek, vagy őt vetjük alá a mieinknek: középút nincs, vagy oszt vagy fogad parancsokat. Így tehát első fogalmai az uralkodás és a szolgaság fogalmai. Parancsol, mielőtt beszélni tudna; engedelmeskedik, mielőtt cselekedni tudna és néha megbüntetik, mielőtt hibáját meg tudná ismerni, vagy csak el is tudná követni. Igy csepegtetjük bele időnek előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket aztán a természetnek imputálunk és miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk, hogy gonoszszá tegyük, panaszkodunk miatta, hogy az.

A gyermek ily módon hat-hét évig asszonyok kezében van, áldozata szeszélyüknek és a saját szeszélyének; és miután megtanították erre is, meg arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét olyan szavakkal, melyeket nem bir megtanulni, vagy olyan dolgokkal, a melyeknek nem veheti semmi hasznát, miután elfojtották természetességét szenvedélyekkel, melyeket nagyra növesztettek benne, átadják ezt a mesterséges lényt egy tanító kezébe, a ki véglegesen kifejleszti a mesterséges csirákat, melyeket talál benne és megtanítja mindenre, csak épen önmaga ismeretére, önmaga irányítására, élni tudására és boldoggá tevésére nem. Végül, mikor ez az egyszerre rabszolga és zsarnok gyermek, tele tudással, de józan értelem nélkül, testben-lélekben egyaránt gyöngén, ki van dobva a világba, megmutatja benne élhetetlenségét, gőgjét és minden bűnét, akkor aztán sirathatjuk az emberi nyomoruságot és visszásságot. Csalódunk, ez itt szeszélyeink embere: a természet embere máskép van alkotva.

Ha meg akarjátok tartani eredeti formájában, vigyázzatok rá attól a pillanattól fogva, hogy a világra jő. A mint megszületik, vegyétek hatalmatokba és ne hagyjátok el, a míg csak emberré nem lett: e nélkül sohase fogtok sikerre vergődni. Valamint az anya az igazi dajka, ép úgy az apa az igazi tanítómester. Értsék meg egymást teendőikben ép úgy, mint rendszerükben, hogy az egyiknek kezéből jusson a másikéba. Jobban neveli fel a józan eszű, de korlátolt apa, mint a világ legügyesebb tanítómestere, mert a buzgalom jobban kiegészíti a tehetséget, mint a tehetség a buzgalmat.

De az embernek dolga van, teendői vannak, kötelességei vannak… Ah, a kötelességek! Persze, az apai kötelesség az utolsó!14) Ne csodálkozzunk rajta, ha az az ember, a kinek felesége nem méltatja egyesülésük gyümölcsét arra, hogy táplálja, maga sem méltatja aztán arra, hogy nevelje. Nincs bájosabb kép, mint a család, de ha csak egy vonás hibás benne, eltorzul az egész. Ha az anya nem elég egészséges, hogy dajka lehessen, az apa nem ér rá, hogy nevelő lehessen. A gyermekek, a szülői háztól távol, szétszórva nevelőintézetekben, klastromokban, kollégiumokban, másfelé viszik a szülői ház iránti szeretetet, vagy jobban mondva megszokják, hogy ne ragaszkodjanak semmihez. Fivérek alig ismerik egymást. Mikor valami ünnepélyes alkalommal összekerülnek, nagyon udvariasak lehetnek egymás iránt, de úgy bánnak egymással, mint az idegenek. A mint nincs meg a kellő bensőség a szülők között, a mint a család együttélése nem a legnagyobb édessége az életnek, vissza kell térni kárpótlásul a rossz erkölcsökhöz. Kicsoda az az ostoba ember, a ki nem látja be mindennek szoros kapcsolatát?

Az apa azzal, hogy gyermekeit nemzi és eltartja, csak harmadrészét teljesíti feladatának. Fajának emberrel, a társadalomnak társadalomba való emberrel tartozik, az államnak pedig polgárral. Minden ember, a kinek módjában van megfizetni ezt a hármas tartozását és nem teszi meg, bűnös és talán még bűnösebb, ha csak félig fizeti meg. A ki nem birja teljesíteni az apa kötelességeit, annak nincs joga apává lenni. Sem szegénység, sem elfoglaltság, sem emberi tekintetek nem mentik fel az alól, hogy gyermekeit maga táplálja és nevelje fel. Elhiheted ezt nekem, olvasóm. Kimondom, hogy a kiben van érzés és elhanyagol ily szent kötelességeket, sokáig fog keserű könnyeket ontani hibája miatt és nem talál soha vigasztalást.15)

Mit tesz azonban az a gazdag ember, az az annyira elfoglalt családapa, a ki állítólag kénytelen magukra hagyni gyermekeit? Megfizet egy más embert, hogy teljesítse azt a gondoskodást, a melyek őt illetnék. Eladó lélek, azt hiszed, hogy pénzedért másik apát adtál fiadnak! Ne ringasd magadat csalódásban; nem mestert adtál neki, hanem szolgát! Fiadból aztán szintén szolgát nevel.

Sokat okoskodnak azon, hogy mik a tulajdonságai egy jó nevelőnek. Az első, a mit én megkövetelnék – és ez egymaga sok más tulajdonságot tételez fel – hogy ne legyen megvásárolható ember. Vannak oly nemes foglalkozások, hogy az ember nem végezheti őket pénzért a nélkül, hogy méltatlannak ne bizonyuljon rájuk: ilyen a katona foglalkozása és ilyen a tanító foglalkozása is. Tehát ki nevelje a gyermekemet? Mondtam már, hogy te magad. De én nem tehetem. Nem teheted… Szerezz hát magadnak barátot. Más segítséget nem tudok.

A nevelő! ó, micsoda fenséges lélek!… Valóban, hogy embert csinálhasson, vagy apa legyen az ember, vagy több mint ember. Ime a teendő, a melyet nyugodtan rábiztok bérelt emberekre.

Mennél többet gondolkozunk ezen, annál több új meg új nehézséget találunk. Az kellene, hogy a nevelő a növendéke számára legyen nevelve, hogy ennek cselédei a gazdájuk számára legyenek nevelve, hogy mindazok, a kik közelében vannak, azokat a benyomásokat nyerték légyen, a melyeket vele közölniök kellene; nevelésről-nevelésre kellene menni; ki tudja meddig. Hogy volna lehetséges, hogy a gyermeket jól nevelje az, a ki maga sincs jól nevelve?

Feltalálhatatlan-e ez a ritka halandó? Nem tudom. A mai elfajult időkben ki tudja, az erénynek mely fokára tud még eljutni az emberi lélek? De tegyük fel, hogy ezt a csodalényt megtaláltuk. Ha megfontoljuk, hogy mit kell tennie, látni fogjuk, milyennek kell lennie. Előre is látni vélem, hogy az az apa, a ki érzi a jó nevelőnek teljes értékét, inkább lemond róla, mert több bajába kerülne megszerezni őt, mintha maga nevelővé lenne. Ha azonban jó barátot akar szerezni, neveljen magának a fiában jóbarátot; akkor nem kell másutt keresnie és a természet már elvégezte a munka felét.

Valaki, a kinek csak a rangját tudom, azt az ajánlatot tette nekem, hogy neveljem a fiát. Kétségkívül nagyon megtisztelt; de nem szabad panaszkodnia visszautasításom miatt, sőt dicsérnie kell tartózkodásomat. Ha elfogadtam volna ajánlatát és tévedtem volna nevelési rendszeremben, a nevelés el lett volna tévesztve; ha sikerrel neveltem volna, annál rosszabb lett volna: a fia megtagadta volna czímét, nem akart volna herczeg lenni.

Sokkal inkább át vagyok hatva a nevelő kötelességeinek nagyságától és sokkal inkább érzem képtelenségemet, semhogy valaha is elfogadjak egy ilyen foglalkozást, akárhonnan ajánlanák is fel nekem és magának a barátságnak az érdeke csak újabb ok volna számomra a visszautasításra. Azt hiszem, e könyv elolvasása után keveseknek jut kedve ezt az ajánlatot megtenni nekem és kérem azokat, a kiknek mégis lenne kedvük, ne fáradjanak hasztalanul. Egykor elegendő tapasztalatot szereztem ebben a mesterségben, hogy biztos legyek benne, hogy nem vagyok rá alkalmas; a helyzetem fölmentene alóla, ha tehetségem képessé tenne is rá. Ezzel a nyilvános kijelentéssel tartozom azoknak, a kik úgy látszik, nem becsülnek meg eléggé arra, hogy őszintének és megfontoltnak tartsanak elhatározásaimban.

Nem lévén abban a helyzetben, hogy teljesíthessem a leghasznosabb feladatot, legalább megpróbálom a legkönnyebbiket: annyi másnak példájára nem a munkához magához, hanem a tollhoz nyúlok és a helyett, hogy megtenném, a mi szükséges, igyekszem megmondani.

Tudom, hogy az effajta vállalkozásban a szerző könnyen mozog azok közt a rendszerek között, a melyeknek gyakorlati alkalmazása alól fel van mentve, s fáradság nélkül ad sok jó tanácsot, melyek követésével nem kénytelen és hogy részletek és példák hiányában, a mi kivihetőt mond is, hasznavétlenül marad, ha nem mutatja meg az alkalmazását.

Arra szántam el tehát magamat, hogy képzelt növendéket szerzek magamnak, megállapítom a korát, az egészségi állapotát, ismereteit és összes tehetségeit, melyek alkalmassá teszik arra, hogy nevelésén dolgozhassak, hogy elvezessem születése pillanatától fogva odáig, a mikor meglett emberré válva, nem lesz már más vezetőre szüksége, csak maga-magára. Ez a módszer hasznosnak tetszik nekem arra, hogy megakadályozza az írót, a ki nem bízik magában, a képzelődésekbe való elmerülésében; mert a mint eltér a rendes eljárásmódtól, csak ki kell próbálnia a magáét növendékén, azonnal érezni fogja, vagy megérzi helyette az olvasó, vajjon a gyermekkor haladását s az emberi szív természetes útját követi-e.

Erre igyekeztem én mindazokban a nehézségekben, melyek előttem mutatkoztak. Hogy ne tegyem fölöslegesen vastaggá a könyvemet, megelégedtem azzal, hogy lerakom az alapelveket, melyeknek igazságát mindenki érezheti. De a mi azokat a szabályokat illeti, melyeknek kipróbálásra lehetne szükségük, valamennyit alkalmaztam Emilemre, vagy más példákra és megmutattam nagyon részletesen, hogy válhatna valósággá az, a mit megállapítok: legalább ez az a terv, melynek követését feltettem magamban. Az olvasó dolga megitélni, sikerrel jártam-e el.

Ebből folyik, hogy kezdetben keveset beszéltem Emilről, mert első nevelési elveim, akármennyire ellenkeznek is a befogadott szokásokkal, olyan nyilvánvalók, hogy minden egyes embernek nehéz volna megtagadni tőlük helyeslését. De a mint előbbre haladok, növendékem, máskép lévén vezettetve, mint a tiéitek, nem közönséges gyermek, tehát szükség van egy egyenesen számára való vezetésre. Ezután gyakrabban lép ki a színre és az utolsó idők táján már egy pillanatra sem vesztem szem elől, addig, a mikor már akármit szól is hozzá, nem lesz többé rám semmi szüksége.

Nem beszélek itt a jó nevelő tulajdonságairól; föltételezem, hogy megvannak és magamról is föltételezem, hogy megvannak bennem mindezek a tulajdonságok. Ezt a művet olvasva meg fogják látni, milyen bőkezű vagyok magammal szemben.

Csak azt jegyzem meg, hogy ellentétben a közvéleménynyel, a gyermek nevelőjének fiatalnak kell lennie és pedig olyan fiatalnak, a milyen fiatal egy bölcs ember csak lehet. Azt akarnám, hogy ő maga is gyermek legyen, ha ez lehetséges volna; hogy pajtása legyen növendékének s azzal nyerje meg bizalmát, hogy megosztja vele mulatságait. Nincs elég érintkezési pont a gyermekkor és az érett kor között, hogy ekkora távolságban valaha is igazán szilárd ragaszkodás keletkezhessék. A gyermekek néha hizelegnek az öregeknek, de sohasem szeretik őket.

Meg szokták kivánni, hogy a nevelő már nevelt légyen fel egy gyermeket. Ez sok; egy ember csak egy nevelést bir elvégezni; ha kettő kellene, hogy sikere lehessen, mily jogon merhetne vállalkozni az elsőre?

Jobb tapasztalattal az ember jobban csinálhatná, de nem volna rá képes. A ki egyszer olyan jól betöltötte ezt a feladatot, hogy érzi minden fáradságát: óvakodni fog tőle, hogy újra belefogjon; ha pedig rosszul töltötte be az első alkalommal, ez rossz előjel a másodikra.

Megengedem, más dolog egy fiatal embert négy évig nevelni, mint húsz évig. Ti már teljesen kifejlődött fiatoknak adtok nevelőt; én azt akarom, hogy már a születése előtt is legyen nevelője. A ti emberetek minden öt évben cserélhet növendéket, az enyémnek sohasem lesz egynél több. Különbséget tesztek tanító és nevelő közt; egy másik bolondság! Elkülönítitek-e a tanítványt a növendéktől? Csak egy tudományra kell tanítani a gyermekeket: az ember kötelességeire. Ez a tudomány egy és bármit mondott Xenophon a persák neveléséről, nem osztható meg. Egyébiránt én inkább nevezem nevelőnek, mint tanítónak e tudomány mesterét, mert nem annyira arról van szó, hogy tanítson, mint hogy vezessen. Nem kell osztogatnia a tanácsokat: meg kell növendékével találtatnia.

Ha ekkora gonddal kell megválasztani a nevelőt, neki is meg van engedve, hogy megválogassa a növendékét, kivált ha arról van szó, hogy mintát nyujtsunk. Ennek a választásnak nem szabad a gyermek tehetsége vagy jelleme szerint történnie, a kit csak a munka végén ismerünk meg és a kit még születése előtt választok meg. Ha választhatnék, átlagos szelleműt választanék, a milyennek növendékemet föltételezem. Csak közönséges embereket szükséges nevelni, csak az ő nevelésük szolgál például a hozzá hasonlók számára. A többiek fölnevelik magukat mindennek daczára.

Az ország sem közömbös az emberek képzésére; csak a mérsékelt éghajlat alatt válhatnak azzá, a mire képesek. A szélső éghajlatok alatt a hátrány szemmellátható. Az ember nincs úgy belenövesztve a földbe, mint a fa, hogy örökké benne maradjon; és a ki az egyik végéről indul, hogy a másikhoz jusson, kétszer akkora utat kell megtennie, hogy odajusson, mint annak, a ki a közepéről indul el.

Ha a mérsékelt földrész lakója lassankint bejárja a két szélsőt is, előnye még nyilvánvalóbb; mert ha ép úgy változik is, mint az, a ki az egyik szélsőségből megy a másikba, felényivel kevésbbé távolodik el természetes alkatától. A franczia megélhet Guineában és a lapp földön, de a néger nem tud megélni Torneában, vagy a szamojéd Beninben. Azonkívül úgy tetszik, az agyvelő szerkezete kevésbbé tökéletes a két szélső éghajlaton. Sem a négerekben, sem a lappokban nincs meg az európaiak elméje. Ha azt akarom, hogy növendékem a világ lakója legyen, mérsékelt éghajlatból választom, például első sorban Francziaországból.

Az északon sokat fogyasztanak az emberek, terméketlen földön; délen, termékeny földön keveset fogyasztanak. Ebből újabb különbség származik, a mely amazokat dolgosakká, emezeket szemlélődőkké teszi. A társadalom ugyanazon az egy helyen mutatja ezeknek a különbségeknek a képét a szegények és gazdagok között. Az előbbiek a terméketlen földet lakják, az utóbbiak a termékeny földet.

A szegénynek nincs szüksége nevelésre; a helyzetéből folyó nevelés kényszerű; ellenben az a nevelés, melyet a gazdag ember nyer a helyzetéből, a legkevésbbé felel meg neki magának és a társadalomnak. Egyébiránt a természetes nevelés alkalmassá kell, hogy tegye az embert minden emberi körülményre; továbbá kevésbbé észszerű egy szegény embert gazdagságra nevelni, mint a gazdagot szegénységre; mert a két állapot arányát tekintve több a tönkrement ember, mint a kinek az Isten fölvitte a dolgát. Válaszszunk tehát gazdagot; legalább biztosak leszünk, hogy egy emberrel többet neveltünk, míg a szegény a maga emberségéből is emberré válhatik.

Ugyanebből az okból nincs kifogásom az ellen sem, hogy Emil előkelő családból származó legyen. Ezzel mindenesetre elragadunk az előitélettől egy áldozatot.

Emil árva. Az nem fontos, hogy legyen apja és anyja. Felruházva az ő kötelességeikkel, én öröklöm az ő jogaikat is. Tisztelnie kell szüleit, de engedelmeskednie csak nekem kell. Ez az én első, vagyis inkább egyedüli föltételem.

Ehhez még csak egy föltételt fűzök, a mely amabból folyik: hogy csakis kölcsönös beleegyezésünkkel választanak el minket egymástól. Ez a kikötés lényeges, sőt én azt szeretném, hogy a növendék és a nevelő annyira elválhatatlanokul tekintsék egymást, hogy napjaik sorsa mindig közös ügy legyen köztük. A mint meglátják a jövő távolában az elválás eshetőségét, a mint előre látják a perczet, a mely idegenekké fogja őket tenni egymás iránt, már idegenek is; mindenik megcsinálja külön-külön a maga kis rendszerét és mindketten azzal az idővel törődnek, a mikor nem lesznek többé együtt s csak kedvük ellenére maradnak együtt. A tanítvány nem lát mesterében egyebet, mint a gyermekség jelét és ostorát, a mester nem nézi tanítványát másnak, csak nehéz tehernek, melytől alig várja, hogy megszabaduljon; egyformán vágynak arra a pillanatra, a mely elválasztja őket egymástól és mivel soha sincs közöttük igazi ragaszkodás, az egyikben kevés lesz a gondosság, a másikban a fogékonyság.

Ha ellenben úgy tekintik egymást, mint a kiknek együtt kell tölteniük napjaikat, fontos dolog lesz nekik, hogy megszerettessék magukat egymással s már csak ezért is becsesek lesznek egymásnak. A növendék nem szégyenli, hogy gyermekkorában engedelmeskedjék annak, a ki felnőtt korában barátja lesz, a nevelőnek érdekében fognak állni azok a gondok, melyeknek ő fogja leszedni a gyümölcsét és mind az a kiválóság, a melyet növendékének ad, tőke, melyet öreg napjai hasznára helyez el.

Ezek az előre megállapított föltételek magukkal hozzák, hogy a gyermek szerencsésen született, jól formált, erőteljes és boldog legyen. Az apának nincs választása, nem is szabad megkülönböztetéseket tennie a családban, melyet Isten adott neki; összes gyermekei egyformán gyermekei, valamennyiüknek ugyanazzal a gondoskodással és gyöngédséggel tartozik. Akár nyomorékok, akár nem, akár gyöngélkedők vagy erősek, mindegyikük letét, melylyel be kell számolnia annál, a kitől kapta és a házasság ép úgy a természettel kötött szerződés, mint a házasfelek között.

De a ki magára vállal egy kötelességet, melyet nem a természet rótt rá, előre kell hogy biztosítsa magának az eszközöket teljesítésére; mert különben felelőssé válik még azért is, a mit nem birt megtenni. A ki gyönge és betegeskedő növendéket vállal magára, nevelői tevékenységét a betegápolóéra változtatja, egy hasztalan élet gondozására vesztegeti az időt, a melyet arra szánt, hogy fokozza értékét: s kiteszi magát annak, hogy egy könnyben úszó anya egy napon az ő szemére veti gyermeke halálát, a kit sokáig ő tartott életben.

Nem vállalnék el beteges és egészségtelen gyermeket, még ha tudnám is, hogy nyolczvan évet fog élni. Nem akarok olyan növendéket, a ki mindig haszontalan lesz magamagának és a többieknek, a ki egyedül csak azzal foglalkozik, hogy életben maradhasson és a kinek teste árt a lelke nevelésének. Mi egyebet tennék, ha reá pazarolnám hasztalanul a gondjaimat, mint hogy megkettőzném a társadalom veszteségét és két embertől fosztanám meg egynek a kedvéért. Ha helyettem más valaki elvállalja ezt a beteget, azt helyeslem és dicsérem a jószívűségét; de az én tehetségem nem erre való: nem tudom megtanítani élni azt, a ki nem gondol egyébre, mint hogy megakadályozza a halálát.

Kell hogy a testnek legyen annyi ereje, hogy engedelmeskedjék a léleknek: a jó szolgának erősnek kell lennie. Tudom, hogy a mértéktelenség fölkelti a szenvedélyeket és hogy idővel a testet is fölemészti, de az önkínzások, a bőjtök gyakran ugyanazt az eredményt idézik elő ellenkező oknál fogva. Mennél gyöngébb a test, annál inkább zsarnokoskodik, mennél erősebb, annál inkább engedelmeskedik. Az összes érzéki szenvedélyek az elpuhult testekben tanyáznak; annál inkább felizgatódnak általuk, mennél kevésbbé tudnak kielégülni.

Az erőtlen test elgyöngíti a lelket is. Innen van az orvosi tudomány uralma. Veszedelmesebb tudomány az emberekre nézve, mint mindazok a bajok, melyeknek gyógyításával hivalkodik. A magam részéről nem tudom, micsoda bajból gyógyítanak ki az orvosok, de viszont tudom, hogy elég gyászos bajokat hárítanak ránk; a gyávaságot, a kishitűséget, a hiszékenységet, a haláltól való rettegést; ha meggyógyítják is a testet, megölik a bátorságot. Mit érne, ha életre tudnák is kelteni a holttesteket? Emberekre van szükségünk, ezt pedig nem látunk a kezükből kikerülni.

Az orvosi tudomány divatban van köztünk, úgy is kell lennie. A tunya és tétlen emberek mulatsága, a kik nem tudván, mit csináljanak idejükkel, azzal töltik, hogy magukra vigyáznak. Ha az a balszerencséjük lett volna, hogy halhatatlanoknak születnek, a legszerencsétlenebb lények volnának: annak az életnek, melynek elvesztésétől nem kellene félniök, nem volna rájuk nézve értéke. Ezeknek az embereknek szükségük van orvosokra, a kik fenyegetéseikkel hizelegnek nekik és a kik minden nap megszerzik nekik az egyetlen élvezetet, a melyre képesek, hogy t. i. nem haltak még meg.

Egyáltalán nincs szándékomban kiterjeszkedni az orvosi tudomány hiábavalóságára. Csak erkölcsi oldaláról akarom tekinteni. De nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, hogy hasznára vonatkozólag az emberek ugyanazokkal a szofizmákkal élnek, mint az igazság keresésére vonatkozólag. Mindig föltételezik, hogy a beteg, ha gyógykezelik, meggyógyul és hogy ha keresik az igazságot, meg is találják. Nem látják, hogy egy gyógyítást, a melyet az orvos létrehoz, száz beteg halálával kell szembeállítani, a kiket megölt, egy fölfedezett igazság hasznát pedig azzal az igazságtalansággal, melyet az ugyanazon idő alatt elkövetett tévedések szülnek. A tudomány, mely tanít és az orvosi tudomány, a mely gyógyít, kétségkívül nagyon jók, de a tudomány, a mely megtéveszt és az orvosi tudomány, a mely öl, rosszak. Tanítsatok meg, hogy különböztessük meg őket. Ime a kérdés veleje. Ha le tudnánk mondani az igazságról, sohasem esnénk a hazugságnak áldozatául, ha meg tudnók tenni, hogy ne akarjunk meggyógyulni a természet ellenére, nem halnánk meg soha az orvos keze által; ez a két önmegtartóztatás bölcs volna; nyilvánvalóan nyernénk vele, ha alája vetnők magunkat. Nem vonom kétségbe, hogy az orvosi tudomány hasznos lehet egyes embereknek, de azt mondom, hogy gyászos az emberi nemre nézve.

Azt fogják mondani, a hogy szüntelenül mondják is, hogy a hibák az orvost terhelik, de az orvosi tudomány maga csalhatatlan. Jól van: de akkor jőjjön az orvos nélkül, mert a míg együtt jönnek, százszor több félni valónk lesz a művész tévedésétől, mint a művészet segítségétől.

Ez a hazug művészet, mely inkább a szellem, mint a test betegségei ellen van feltalálva, nem használ sem az egyik, sem a másik ellen; kevésbbé gyógyit ki bajainkból, mint a mennyire rettegésbe ejt; kevésbbé távoztatja el a halált, mint a mennyire előre érezteti; fölemészti az életet a helyett, hogy meghosszabbítaná és ha meghosszabbítja is, az is a faj rovására megy, mert eltérít minket a társadalomtól azoknak a gondoknak révén, melyeket ránk hárít és kötelességeinktől azok által a rettegések által, melyeket belénk olt. A veszély ismerete az, a mi megrémít: a ki sebezhetetlennek tartaná magát, az nem félne semmitől. A költő, hogy megvédje Achillest a veszedelemtől, megfosztja őt a vitézség dicsőségétől; a helyében mindenki Achilles lett volna ugyanazon az áron.

Ha igazán bátor embereket akarsz találni, keresd azokon a helyeken, a hol nincs orvos, a hol nem tudják a betegség következményeit és a hol nem gondolnak a halálra. A természet szerint az ember szilárdan tudja tűrni a szenvedést és békén hal meg. Az orvosok az ő rendeléseikkel, a filozofusok oktatásaikkal, a papok prédikáczióikkal elsilányítják a szivét és elfeledtetik vele a halni tudást.

Adjatok nekem olyan növendéket, a kinek mindezekre az emberekre nincs szüksége, mert különben visszautasítom. Nem akarom, hogy mások belekontárkodjanak a művembe, egymagam akarom fölnevelni, vagy egyáltalán nem is törődöm vele. A bölcs Locke, a ki élete egy részét az orvosi tudomány tanulmányozásával töltötte, nyomatékosan ajánlja, hogy ne adjanak a gyermeknek soha gyógyszert, sem elővigyázatból, sem könnyebb fajta rosszullétekor. Én tovább megyek és kijelentem, hogy a mint nem hivok soha orvost a magam kedvéért, nem fogok hívni Emilem kedvéért sem, hacsak az élete nincs nyilvánvaló veszélyben, mert akkor úgysem tehet vele rosszabbat, legfeljebb hogy megöli.

Tudom, hogy az orvos hasznára fogja fordítani ennek a késedelemnek az előnyét. Ha a gyermek meghal, az lesz az oka, hogy későn hívták, ha kigyógyul, ő mentette meg. Legyen hát, diadalmaskodjék az orvos, de mindenesetre csak a legvégső esetben hívjuk.

Nem tudva magát gyógyítani, tanuljon meg a gyermek betegnek lenni, ez a tudomány pótolja a másikat és gyakran sokkal több sikerre vezet; ez a természet művészete. Az állat, ha beteg, csöndben szenved és veszteg marad és mégse látunk több betegeskedő állatot, mint embert. Mennyi embert ölt meg a türelmetlenség, a félelem, a nyugtalanság és mindenek fölött a gyógyszerek, holott a betegségüktől életben maradhattak volna s maga az idő meggyógyította volna őket! Azt fogják nekem mondani, hogy az állatok a természettel megegyezőbb életet élvén, kevesebb bajnak vannak alávetve, mint mi. Hiszen az életnek épen ez a módja az, a melyre növendékemet vezetni akarom s ugyanazt a hasznot fogja belőle húzni.

Az orvosi tudománynak egyetlen hasznos ága az egészségtan, de az egészségtan is nem annyira tudomány, mint inkább erény. A mértékletesség és a munka az ember két igazi orvosa: a munka fokozza az étvágyat s a mértékletesség nem engedi, hogy visszaéljen vele.

Hogy tudjuk, melyik életmód a hasznosabb az életre és az egészségre, csak azt kell tudni, milyen életmódot követnek azok a népek, melyek a legjobban érzik magukat, a legerősebbek és legtovább élnek. Ha általános érvényű megfigyelések útján nem állapíttatik meg az, hogy az orvosi tudománynyal való élés erősebb egészséget és hosszabb életet ad az embereknek; már az által is, hogy ez a tudomány nem hasznos, károssá válik, mivel czéltalanul fölemészti az időt, az embereket és a dolgokat. Nemcsak az az idő veszett el általa, melyet életünk megőrzésére fordítottunk s ezt le kell vonnunk életünkből, hanem miután ez az idő kinzásunkra fordíttatott, rosszabb a semminél, negativ mennyiség és hogy pontosan számoljunk, abból, a mi még megmarad, ugyanannyit le kell vonnunk. Az az ember, a ki tíz évig orvos nélkül él, többet él magamagának és másoknak, mint a ki harmincz évig él az orvosok áldozataképen. Miután megpróbáltam az egyiket is, a másikat is, jobban fel vagyok jogosítva, mint bárki más, ebből levonni a következtetést.

Ime az okaim, a melyeknél fogva csak erőteljes és egészséges növendéket akarok és az elveim, melyek által meg akarom tartani ilyennek. Nem töltöm az időt annak hosszas bizonyításával, hogy mily hasznos a kézi munka és a testgyakorlat a vérmérséklet és az egészség megerősítsére; ezt nem vitatja senki; a hosszú élet példáit csaknem mind olyan emberekről veszszük, a kik a legtöbb testgyakorlatot végezték és a kik a legtöbb fáradságot és munkát viselték el.16) Nem fogok hosszas részletekbe belemerülni azokra a gondokra vonatkozólag sem, a melyeket erre az egy tárgyra fogok fordítani; meg fogják látni, ezek oly szükségszerüen kapcsolódnak eljárásomba, hogy elég ennek lényegét megérteni s nem lesz szükség egyéb magyarázatra.

Az élettel együtt kezdődnek a szükségletek. Az újszülöttnek szüksége van dajkára. Ha az anya teljesíteni akarja kötelességét, annál jobb; megadjuk neki az utasításokat irásban, mert ennek az előnynek is megvan az árnyoldala és kissé távolabb tartja a nevelőt gyermekétől. De el kell hinni, hogy a gyermek érdeke és a becsülés az iránt, a kire ily drága kincset rá akar bízni, figyelmessé teszi az anyát a mester utasításai iránt és biztosak lehetünk benne: mindent, a mit meg akar tenni, jobban meg fog tenni, mint más. Ha idegen dajkára van szükségünk, azon kell kezdenünk, hogy jól válaszszuk meg.

A gazdag emberek egyik nyomorúsága, hogy mindenben félrevezetik őket. Csoda-e, ha rosszul itélik meg az embereket? A gazdagság rontja meg őket és igazságos megtorlásul ők érzik legelőbb, hogy az egyedüli eszköz, melyet ismernek, cserben hagyja őket. Minden rosszul van náluk csinálva, kivéve, a mit ők maguk csinálnak, ők maguk pedig jóformán semmit sem csinálnak. Ha dajka kereséséről van szó, rábízzák a szülészre. Mi következik ebből? Hogy az a legjobb dajka, a ki legtöbbet fizet neki. Én bizony nem kérek tanácsot a szülésztől Emil dajkája ügyében; gondom lesz rá, hogy magam válaszszam meg. Talán nem fogok erről olyan ékesszólón beszélni, mint egy kirurgus, de bizonyos, hogy jobbhiszemű leszek és a buzgalmam hamarabb téveszt meg, mint kapzsiságom.

A dajka megválasztása nem olyan nagy rejtelem; a szabályai ismeretesek; de nem tudom, nem kellene-e egy kissé több figyelmet fordítani ép úgy a teje korára, mint minőségére. A friss tej egészen vizes, csaknem hashajtóul kell szolgálnia, hogy az újszülött gyermek beleiben levő megsürüsödött nyálkát kitisztítsa. A tej lassankint mind sürübb lesz és kiadósabb táplálékot nyujt a gyermeknek, a ki mind erősebb lesz, úgyhogy meg tudja emészteni. Bizonyára nem hiába van, hogy a természet minden fajta nősténynek megváltoztatja sürüség dolgában a tejét a csecsemő kora szerint.

Ujszülött gyermekhez tehát olyan dajka kell, a ki nemrég szült. Ennek megvan a nehézsége, jól tudom; de a mint eltérünk a természet rendjétől, mindennek meglesz a nehézsége, ha jól akarjuk végezni. Az egyedüli kényelmes mód, ha rosszul csináljuk; ezt is szokták választani.

Olyan dajkát kellene választani, a ki lelkileg ép oly egészséges, mint testileg. A szenvedélyek mértéktelensége, épúgy, mint nedveié, megronthatja a tejét; sőt ha kizárólag a fizikumra nézünk, csak felét látjuk a tárgynak. A tej jó lehet, a dajka mégis rossz; a jó jellem ép oly fontos, mint a jó vérmérséklet. Ha bünös nőt fogadunk, nem mondom, hogy a csecsemő beszívja bűneit, de szenvedni fog általuk. Nem tartozik-e neki a tejjel együtt olyan gondoskodással, mely buzgalmat, türelmet, nyájasságot, tisztaságot kiván? Ha falánk, mértéktelen, hamarosan elrontja a tejét, ha hanyag vagy szenvedélyes, mi lesz a kényére bizott kis szerencsétlenből, a ki nem tud sem védekezni, sem panaszkodni? Soha, semmi néven nevezendő jó dologra nem valók a gonoszok.

A dajka megválasztása annál fontosabb, mert a csecsemőnek rajta kívül nincs más ápolója, ép úgy, a hogy nevelőjén kívül nincs más tanítója. Ez volt a régiek szokása, a kik kevesebbet okoskodtak, de bölcsebbek voltak, mint mi. A dajka, miután fölnevelte a neméből való gyermeket, nem hagyta el többé. Ezért szerepel szindarabjainkban többnyire a dajka, mint meghitt. Lehetetlen, hogy a gyermek, a ki annyi különböző kézen megy keresztül, jól legyen nevelve. Minden változáskor titokban összehasonlításokat tesz, a melyek arra irányulnak, hogy csökkentsék tiszteletét azok iránt, a kik nevelik és ebből folyólag csökkentsék reá való hatásukat is. Ha egyszer azt kezdi gondolni, hogy vannak felnőtt emberek, a kiknek nincs több eszük, mint a gyermekeknek, oda van az öregkor minden tekintélye és el van hibázva a nevelés. A gyermek ne ismerjen más feljebbvalót, mint az apja és anyja vagy ezek hiányában dajkája és nevelője; sőt még ez a kettő is sok: de ez a megosztás kikerülhetetlen s orvoslására nem lehet egyebet tenni, mint hogy a két nembeli egyén, a ki neveli, olyan egyetértésben legyen őt illetőleg, hogy a kettő egy legyen a szemében.

A dajkának kissé kényelmesebben kell élnie, kissé táplálóbb eledelt ennie, de egyáltalán ne változtassa meg élete módját; mert a hirtelen és teljes változás, még ha rosszabbról jobbra változik is, mindig veszedelmes az egészségre és ha rendes életmódjában egészséges volt és jól érezte magát, mire való volna megváltoztatni?

A paraszt nők kevesebb húst és több zöldségfélét esznek, mint a városiak és ez az életmód kedvezőbbnek látszik nekik és gyermekeiknek, mint az ellenkezője. Ha polgári csecsemőt táplálnak, erős leveseket adnak nekik, abban a meggyőződésben, hogy a zöldség- és húsleves táplálóbbá teszi és szaporítja a tejüket. Nem vagyok egyáltalán ezen a véleményen és magam megtettem a tapasztalatot, hogy az így táplált gyermekek jobban ki vannak téve a kólikának és a gilisztának, mint mások.

Ez nem is csoda, mert a rothadásban levő állati anyagok csak úgy hemzsegnek a gilisztától, a mi nem úgy van a növényi anyagokban. A tej állatnak testében fejlődik ugyan, de növényi anyag;17) ezt mutatja vegyi elemzése is; könnyen válik savvá és a nélkül, hogy illó alkálinak csak nyomát is mutatná, mint az állati anyagok, a növények módjára tömény semleges sót képez.

A növényevő nőstény állatok teje édesebb és egészségesebb, mint a húsevőké. Önmagával egynemű anyagból fejlődve jobban megőrzi természetét és kevésbbé van alávetve a rothadásnak. A mennyiség tekintetében tudjuk, hogy a lisztes táplálék több vért fejleszt, mint a hús, tehát kell, hogy több tejet is fejleszszen. Nem birom elhinni, hogy az a gyermek, a kit nem választottak el nagyon korán vagy csupán növényi ételekkel választottak el és a kinek a dajkája is csupán növényi eledellel élt, valaha is gilisztákat kaphasson.

Lehet, hogy a növényi eledelek olyan tejet adnak, a mely könnyebben megalszik, de távol legyen tőlem, hogy az aludt tejet egészségtelen tápláléknak tekintsem: egész népek, a melyek nem is élnek egyébbel, nagyon jól gyarapszanak; a felszivó szereket merő szemfényvesztésnek tartom. Vannak szervezetek, melyeknek a tej nem felel meg és akkor semmiféle felszivó szer nem teszi elviselhetőbbé, a többiek elviselik felszivó szerek nélkül is. Félnek az összefutott vagy aludt tejtől: ez bolondság, hisz tudjuk, hogy a tej mindig megalszik a gyomorban. Így válik elég erős táplálékká, hogy táplálja a gyermekeket és az állatok kölykeit; ha nem aludna meg, egyszerüen keresztül folyna rajtuk és nem táplálná őket.18) Ezerféleképen tisztíthatják a tejet, használhatnak ezerféle fölszivó szert: a ki tejet eszik, sajtot emészt; ez alól nincs kivétel. A gyomor olyan alkalmas a tej megalvasztására, hogy a sajtkészítésnél borjugyomrot használnak oltónak.

Azt hiszem, hogy a helyett, hogy megváltoztatnák a dajkák rendes táplálkozását, elég, ha bővebb és jobban megválogatott táplálékot adnak nekik a maguk módja szerint. A táplálékoknak nem a természetéből folyik, hogy a soványa fölhevít; csak az elkészítésük módja teszi őket egészségtelenekké. Alakítsátok át konyhátok szabályait, ne éljetek se pörkölt, se sült hússal, a vaj, a só, a tej ne jusson a tűzre, vízben főtt zöldségteket csak akkor füszerezzétek, mikor egész forrón asztalotokra kerül; akkor a sovány táplálkozás a helyett, hogy fölhevítené a dajkát, bőséges és legjobb minőségű tejet fejleszt benne.19) Lehetséges-e, hogy ha a növényi táplálkozást elismerjük a legjobbnak a gyermekre, az állati táplálkozás jobb legyen a dajkára? Ebben ellenmondás van.

Különösen az élet első éveiben hat a levegő erősen a gyermekek szervezetére. A gyöngéd és lágy bőrbe behatol minden póruson át, erősen hat a növekvő testre, olyan benyomást tesz rá, a mely nem törlődik el. Nem vagyok azon a véleményen, hogy egy falusi nőt kiragadjanak falujából és elzárják a városban egy szobába és ott tápláltassák vele a gyermeket; jobb szeretem, hogy inkább a gyermek szivja be a falusi jó levegőt, mint a rossz városi levegőt. Új anyjának életmódja szerint fog élni, falusi házában fog lakni s ide megy utána a nevelője. Az olvasó emlékezni fog, hogy ez a nevelő nem bérelt ember; az apának a barátja. De ha ilyen jó barát nem akad, ha a gyermeknek elszállítása nem megy könnyen, ha mindaz, a mit te tanácsolsz, nem vihető keresztül, mit kell akkor tenni? kérdezik tőlem… Megmondtam már, mit tegyetek; erre nem kell tanács.

Az emberek nem arra vannak teremtve, hogy felhalmozódjanak, mint a hangyaboly, hanem hogy elszórva éljenek a földön, melyet művelniök kell. Mennél jobban összezsufolódnak, annál romlottabbak lesznek. A test gyöngélkedései, ép úgy, mint a lélek bűnei az elmaradhatatlan következményei ennek a nagyon sűrű összezsúfolódásnak. Az összes állatok közt az ember az, a ki legkevésbbé tud nyájban élni. A birkák módjára összezsufolt emberek rövid idő alatt mind elpusztulnának. Az ember lélekzete halálos az embertársaira: ez ép úgy igaz szó szerint, mint képletesen.

A városok az emberi nem örvényei. Néhány nemzedék alatt a nemzetségek elpusztulnak vagy elfajzanak, meg kell őket újítani és mindig a vidék szolgáltatja ezt a megújulást. Küldjétek gyermekeiteket, hogy úgyszólván megújhodjanak és visszanyerjék a mezőkön azt az erőt, a melyet az ember elveszít a nagyon népes helyek egészségtelen levegőjében. A várandós asszonyok, ha falun vannak, hazasietnek a városba szülni: ép az ellenkezőjét kellene tenniök, kivált azoknak, a kik maguk akarják táplálni gyermekeiket. Kevésbbé bánnák meg, semmint gondolják és fajuknak megfelelőbb tartózkodási helyen a természetes kötelességekkel kapcsolatos örömök hamar elvennék a kedvüket azoktól az örömöktől, melyek amazokkal nincsenek kapcsolatban.

Mindjárt a szülés után meg kell mosni a gyermeket egy kis langyos vízben, a melybe rendszerint bort szoktak keverni. A bornak ez a hozzátétele nekem kevéssé tünik szükségesnek. Miután a természet nem alkot semmi erjedtet, nem hihető, hogy egy mesterséges folyadék használata fontos legyen teremtményeinek.

Ugyanabból az okból nem mellőzhetetlen az az óvatosság sem, hogy a vizet megmelegítik s valóban a népek sokasága a patakban vagy a tengerben mossa meg az újszülött gyermeket minden czeremónia nélkül: de a mi gyermekeink, elpuhulva születésük előtt az apák és anyák elpuhultsága miatt, a világra jöttükkor már elfajult szervezetet hoznak magukkal, úgy hogy nem szabad mindjárt kezdetben kitenni mindazoknak a próbáknak, melyek megedzik. Csak fokozatosan lehet őket eredeti erejükbe visszavezetni. Kezdjétek tehát a szokásos mód követésével és csak lassankint távolodjatok el tőle. Mosdassátok gyakran a gyermekeket, tisztátalanságuk mutatja, hogy szükség van rá. Ha csak letörlik, felhorzsolódnak; de a mint megerősödnek, csökkentsétek fokonkint a víz langyosságát, míg végre télen és nyáron hideg, sőt jeges vízben mosdatjátok őket. Hogy veszélynek ne legyenek kitéve, fontos dolog, hogy ez a csökkentés lassankint menjen, fokozatosan és észrevétlenül. A pontos mérésre hőmérőt lehet használni.

A fürdésnek ezt a szokását, ha egyszer be van vezetve, nem szabad félbeszakítani s fontos dolog, hogy megtartsuk egész életünkön át. Nemcsak a tisztaság és egészség szempontjából tartom fontosnak, hanem üdvös elővigyázatnak is, hogy az idegek szövetei hajlékonyabbá váljanak, nehézség és koczkázat nélkül engedjenek a hideg és meleg különböző fokainak. Ezért szeretném, hogy későbbi korában a gyermek lassankint szokjon meg néha minden elviselhető fokú meleg vízben, néha pedig minden elviselhető fokú hideg vízben fürödni. Így, miután megszokta elviselni a víz különböző hőmérsékleteit, – a viz sürübb folyadék lévén, több ponton érinti testünket s jobban hat ránk, – majdnem érzéketlenekké lesz a levegő hőmérsékváltozásai iránt.

Attól a pillanattól fogva, hogy a gyermek a burokból kikerülve föllélegzik, nem szabad türni, hogy ujabb burkokba kerüljön, melyek még jobban összeszorítják. Szó se legyen főkötőről, fáslikról, párnákról, adjatok neki tág és nagy pólyákat, melyek összes tagjait szabadon hagyják és ne legyenek sem olyan súlyosak, hogy akadályozzák mozgásában, sem olyan melegek, hogy ne érezze tőlük a levegő benyomásait.20) Tegyétek jól kipárnázott nagy bölcsőbe,21) a melyben kedvére mozoghat, veszedelem nélkül. Mikor már kezd megerősödni, hadd mászkáljon a szobában, hadd fejleszsze, nyujtóztassa ki kis tagjait, látni fogjátok, hogy napról-napra megerősödik. Hasonlítsátok aztán össze ugyanolyan korú jól bebugyolált gyermekkel s csodálkozni fogtok, mekkora különbség van a haladásukban.22)

El kell készülve lennünk a dajkák részéről a heves ellenzésre, mert nekik a jól összekötözött gyermek kevesebb vesződséget szerez, mint az, a kire szüntelenül vigyázni kell. Aztán meg ha ruhája nyitva van, a piszkossága feltünőbb lesz s így gyakrabban kell tisztogatni. Végül a szokás oly argumentum, melyet a minden rendű nép megelégedésére némely országban sohasem lehet megczáfolni.

A dajkával nem kell vitába bocsátkozni; meg kell neki parancsolni és utána nézni, megteszi-e és nem szabad semmit sem elmulasztani, a mivel meg lehet könnyebbíteni azt a gondoskodást, a melyet előírtunk. Miért ne vennél benne magad is részt? A szokásos táplálásban, a mikor csak a fizikumot tekintik, beérik azzal, ha a gyermek élve marad és nem pusztul el, a többi mellékes. Itt azonban, mikor a nevelés az élettel együtt kezdődik meg, a gyermek már születésekor tanítványa nem a nevelőnek, hanem a természetnek. A nevelőnek nincs egyéb dolga, mint tanulmányozni ezt az első mestert és megakadályozni, hogy gondoskodását keresztezzék. Felügyel a növendékre, megfigyeli, utána jár, éberen kilesi gyönge értelmének első felvillanását, mint a hogy az első negyed közeledtekor lesik a hold fölkelését.

Tanulásra képeseknek születünk, de nem tudunk s nem ismerünk semmit. A lélek, tökéletlen és félig kifejlődött szervekhez lánczolva, nincs még tudatában saját létének. Az újszülött gyermek mozdulatai, kiáltásai merőben mechanikai effektusok, a tudattól és akarattól függetlenek.

Tegyük föl, hogy egy gyermeknek már születésekor megvolna a meglett ember növése és ereje, hogy úgyszólván teljes fegyverzetben lépne ki anyja méhéből, a hogy Pallas lépett ki Jupiter homlokából; ez a felnőtt gyermek tökéletes buta volna, automata, mozdulatlan és csaknem érzéketlen kőbálvány; nem látna semmit, nem hallana semmit, nem ismerne fel senkit, nem tudná a szemét arra fordítani, a mit látnia kell: nemcsak hogy nem venne észre semmi önmagán kívül eső tárgyat, még kapcsolatba se hozná azzal az érzékszervvel, a melylyel észre kellene vennie; a szinek nem tünnének a szemébe, a hangok nem ütnék meg a fülét, a testek, melyeket megérint, nem érintkeznének az övével, nem is tudná, hogy van teste; kezeinek érintése az agyában történnék, minden érzéklet egy pontban egyesülne, csak a közös sensoriuma léteznék; csak egy fogalma lenne, a melyet tud, az én, erre vezetné vissza minden érzékletét és ez a fogalom, jobban mondva ez az érzés volna az egyetlen dolog, a mivel többje volna a rendes gyermeknél.

Ez a hirtelen készült ember fel se tudna állni lábaira; hosszú időbe telnék, a míg megtanulná fenntartani egyensúlyát, talán kisérletet se tenne rá s ezt a nagy, erős, tagbaszakadt testet egy helyben maradva látnók mint valami követ, vagy ődöngve és vánszorogva, mint egy fiatal kutyát.

Érezné a szükségletek kellemetlenségét, a nélkül, hogy tudná, mire van szüksége és a nélkül, hogy csak sejtené is kielégítésük módját. Nincs semmiféle oly közvetlen közlekedés a gyomor és a karok és lábak izmai között, a mely, még ha körül volna is halmozva tápszerekkel, csak egy lépést is tétetne vele, hogy közeledjék hozzájuk vagy kinyujtsa kezét, hogy hozzájuk nyúljon. Miután a teste teljesen ki volna nőve, tagjai teljesen ki volnának fejlődve, következőleg nem volnának meg benne a gyermeknek sem nyugtalanságai, sem folytonos mozgolódása, – meghalhatna éhen, mielőtt meg tudna mozdulni, hogy megkeresse táplálékát. Csak egy kicsit kell gondolkozni ismereteink rendjéről és haladásáról és lehetetlen tagadni, hogy körülbelül ilyen volt az ember tudatlanságának és butaságának természetes kora, mielőtt tapasztalatból vagy a hozzá hasonlóktól megtanult egyet-mást.

Ismerjük vagy ismerhetjük tehát azt az első pontot, a honnan mindegyikünk elindul, hogy eljusson a tudás közös fokához; de ki ismeri a másik végletet? Mindenki többé-kevésbbé elméje, izlése, szükségletei, tehetségei, buzgalma vagy az alkalmak szerint halad, melyek nyilnak neki. Nem tudok róla, hogy valaha is akadt volna olyan vakmerő filozófus, a ki azt merte volna mondani: ime, a végpont, a meddig az ember el tud jutni és melyen túl nem juthat soha. Nem tudjuk, mivé enged lenni a természetünk, senki közülünk nem mérte fel a távolságot, a mely egy ember és egy másik ember közt lehet. Hol az az alacsony lélek, melyet ez az eszme nem lelkesített soha és a mely nem mondja néha magának nagybüszkén: mennyit meghaladtam már! mennyit elérhetek még! mért jutna embertársam tovább, mint én?

Ismétlem, az ember nevelése születésekor kezdődik; mielőtt beszélni tudna, mielőtt eszmélne, máris tanul. A tapasztalás előtte jár a tanulásnak; abban a pillanatban, mikor megismeri dajkáját, már sokat tanult. Csodálkoznánk a legfaragatlanabb ember ismeretein, ha végig kisérnők haladását attól a pillanattól fogva, a mikor született, addig, a míg eljutott. Ha az összes emberi tudást két részre osztanók s az egyik az volna, a mely közös minden emberrel, a másik, a mely csak a tudósoké, az utóbbi nagyon kicsi volna az előbbihez képest. De a megszerzett általános ismereteket nem veszszük számba, mert csak úgy szerezzük, a nélkül, hogy gondolnánk rájuk és pedig az ész kora előtt; másrészt a tudás csakis a különbözőségek révén vevődik észre s a közös mennyiségek, akár az algebrai egyenletekben, nem jönnek számításba.

Még az állatok is sokat tanulnak. Vannak érzékeik, meg kell tanulniok hasznukat venni; vannak szükségleteik, meg kell tanulniok gondoskodni róluk; meg kell hogy tanuljanak enni, járni, repülni. A négylábuak, melyek lábra állnak születésüktől fogva, azért még nem tudnak járni; első lépéseiken meglátszik, hogy bizonytalan kisérletek. A kalitkájából kiszabadult kanári madár nem tud repülni, mert még sohasem repült. Eleven és érző lényekre nézve minden tanítás. Ha a növények helyüket tudnák változtatni, érzékeiknek is kellene lenniök és ismereteket kellene szerezniök, különben a fajtájuk hamarosan kiveszne.

A gyermek első érzékletei merőben érzésbeli benyomások; csak az élvezetet vagy a fájdalmat tudja észrevenni. Nem tudván sem járni, sem fogni, hosszú időre van szüksége, hogy lassanként megalkossa magának azokat az érzéki képzeteket, melyek a rajta kívül levő tárgyakat észrevétetik vele; de míg ezalatt ezek a tárgyak kiterjeszkednek, úgyszólván szeme láttára eltávolodnak s dimenziókat és formákat öltenek számára, az érzésbeli képzetek ismétlődése kezdi őt alávetni a szokás uralma alá; látjuk, hogy szemét folyton a fény felé fordítja és ha a fény oldalról jön, öntudatlanul abba az irányba fordul, úgy, hogy gondot kell rá fordítani, hogy arczát a nap felé fordítsa, hogy kancsallá ne váljon vagy meg ne szokjon keresztbe nézni. Hozzá kell hogy szokjanak idejében a sötétséghez is, különben sírnak és kiabálnak, ha egyszerre sötétben találják magukat. A táplálékra és az álomra, ha ideje pontosan ki van mérve, ugyanazokban az időközökben lesz szükségük s csakhamar a kivánság nem a szükségből, hanem a szokásból folyik, vagyis jobban mondva a szokás új szükségletet csatol a természetadta szükséglethez, – épen ennek kell elejébe vágni.

Az egyedüli szokás, melyet meg lehet engedni, hogy a gyermek fölvegyen, az, hogy ne vegyen föl semmilyen szokást. Nem kell az egyik karon többször vinni, mint a másikon, nem kell hozzászoktatni, hogy egyik kezét gyakrabban nyújtsa, mint a másikat vagy az egyiket többször használja, hogy mindig ugyanabban az órában akarjon enni, aludni, mozogni, hogy ne tudjon sem éjjel, sem nappal egyedül maradni. Eleve elő kell készíteni számára a szabadság uralmát és erőinek szabad használatát, meghagyva testének a természetes szokást, abba a helyzetbe hozva őt, hogy mindig a maga ura lehessen és mindenkor megtegye a maga akaratát, a mint van akarata.

A mint a gyermek elkezdi megkülönböztetni a tárgyakat, fontos dolog megválogatni, hogy mit mutassunk meg neki. Természetesen minden új tárgy érdekli az embert. Oly gyöngének érzi magát, hogy fél mindentől, a mit nem ismer: az a megszokás, hogy új tárgyakat lásson a nélkül, hogy felizgassák, eloszlatja ezt a félelmet. Az olyan tiszta házakban nevelt gyermekek, a hol nem tűrik a pókot, félnek a póktól s ez a félelem megmarad bennük még akkor is, ha felnőnek. Sohasem láttam parasztot, sem férfit, sem asszonyt, sem gyermeket, a ki félt a póktól.

Mért ne kezdődnék a gyermek nevelése, mielőtt beszél és ért, mikor már a neki megmutatott tárgyak kiválogatása is alkalmas arra, hogy félénkké vagy bátorrá tegye? Azt akarom, hogy szoktassák hozzá új dolgok, csunya, utálatos, bizarr állatok látásához, de lassanként, távolról, addig, a míg meg nem szokja, hogy látva, hogy mások hozzájuk nyúlnak, hozzájuk merjen nyúlni maga is. Ha gyermekkorától fogva rémület nélkül látott békákat, kigyókat, rákokat, felnőve borzalom nélkül fog nézni akármiféle állatot. A ki mindennap látja, annak számára nem borzalmas semmi tárgy.

Minden gyermek fél az álarczosoktól. Én azon kezdem, hogy Emilnek kellemes formájú álarczot mutatok, aztán valaki a szeme láttára arczára ölti ezt az álarczot, elkezdek rajta nevetni, mindenki nevet rajta, a gyermek is nevet, mint a többiek. Lassan-lassan hozzászoktatom kevésbbé kellemes álarczokhoz és végül a förtelmes figurákhoz. Ha jól csináltam ezt fokról-fokra, eszébe sem jut az utolsótól megijedni, nevetni fog rajta, mint az előbbin. Attól fogva nem félek, hogy meg lehessen rémíteni álarczokkal.

Mikor a kis Astyanax, Andromache és Hektor bucsujában megrémülve az apja sisakjáról lecsüngő forgótól, nem ismeri meg apját, sírva veti magát dajkája keblére és könnyekkel vegyes mosolyra indítja anyját, – mit kell tenni ennek a rémületnek a meggyógyítására? Szó szerint azt, a mit Hektor tesz: letenni a sisakot a földre és aztán megcsókolni a gyermeket. Nyugalmasabb pillanatban nem állanánk meg ennél, odalépnénk a sisakhoz, játszanánk a tollakkal, kezébe adnók a gyermeknek, végül a dajka fogná a sisakot s nevetve föltenné a maga fejére, ha ugyan egy női kéz hozzá merne nyúlni Hektor fegyverzetéhez.

Ha arról van szó, hogy lövőfegyver dörrenéséhez kell szoktatni Emilt, előbb elsütném egy pisztolyban a gyujtóport. Ez a hirtelen és ellobbanó láng, a fénynek ez a fajtája örömet szerez neki. Ekkor több puskaporral ismétlem ugyanazt, lassankint egy kis töltést teszek a pisztolyba fojtás nélkül, majd valamivel nagyobbat: végül hozzászoktatom a puskalövéshez, mozsarakhoz, ágyúkhoz, a legszörnyűbb dörrenésekhez.

Észrevettem, hogy a gyermekek ritkán félnek a mennydörgéstől, legalább ha a dörrenések nem nagyon hevesek és nem sértik igazán a hallóérzéket; máskülönben ez a félelem csak akkor jön rájuk, mikor megtudták, hogy a mennydörgés olykor sebesít vagy öl is. Ha az ész elkezdi őket rémíteni, hadd nyugtassa meg a megszokás. Lassú és tervszerű fokozással az embert és a gyermeket minden félelemtől mentessé lehet tenni.

Az élet kezdetén, mikor az emlékezet és a képzelet még tétlen, a gyermek csak arra figyel, a mi épen hat az érzékeire; az érzékletei lévén ismereteinek első anyaga, ezeket megfelelő rendben nyujtani nekik annyit tesz, mint előkészíteni emlékezetét, hogy egy napon ugyanolyan rendben adja át az érzékleteket értelmének; de miután csak érzékleteire figyel, kezdetben elég megmutatni neki világosan a kapcsolatot ezek közt az érzékletek és a tárgyak között, melyek azokat előidézik. Mindent meg akar érinteni, mindent meg akar fogni; nem szabad ellenkezni ezzel a nyugtalanságával, ez nagyon szükséges leczkével szolgál neki. Úgy tanulja meg érezni a meleget, a hideget, a keménységet, a lágyságot, a testek súlyát és könnyűségét, megítélni nagyságukat, alakjukat és minden érzékeinkkel felfogható tulajdonságukat, ha megnézegeti, megtapogatja,23) meghallgatja őket, mindenek felett ha összehasonlítja a látási képzetet a tapintási képzettel és szemével értékeli meg azt a benyomást, a melyet újjaira tesznek.

Csak mozgás utján tanuljuk meg, hogy vannak olyan tárgyak, melyek nem tartoznak énünkhöz és csak saját mozgásunk által szerezzük meg a kiterjedés fogalmát. A gyermek, mert ez a fogalom nincs meg benne, azért nyújtja ki ép úgy a kezét, ha olyan tárgyat akar megragadni, a mely közvetlen közelében van, mint azt a tárgyat, a mely száz lépésnyire van tőle. Ez a mozdulat úgy tünik fel, mint az uralkodás jele, mint parancs, melyet a tárgynak ad, hogy közeledjék vagy hogy hozzátok közelebb hozzája, pedig erről szó sincs, csak épen hogy ugyanazokat a tárgyakat, melyeket kezdetben agyában, aztán szemében látott, most karjai végén látja és nem is tud elképzelni csak olyan kiterjedést, melyet el tud érni. Legyen gondotok rá, hogy gyakran járjanak vele, hordozzátok egyik helyről a másikra, éreztessék vele a helyváltozást, hogy megtanulja megítélni a távolságokat. Mikor elkezdi ismerni őket, akkor változtatni kell a módszeren és csak úgy vinni ide vagy oda, a hogy nektek tetszik és nem a hogy neki tetszik, mert mihelyt nem vezetik már félre az érzékei, erőlködésének megváltozik az oka. Ez a változás figyelemreméltó és magyarázatot kíván.

A szükséglet kellemetlen érzése jelek utján nyilvánul, mikor másnak segítségére van szükség, hogy kielégíthesse. Innen ered a gyermekek sírása; sokat sírnak; ennek úgy is kell lenni. Miután minden érzékletük affektiv természetű, ha ezek kellemesek, csöndben élvezik őket, ha ellenben kellemetlenek, a maguk nyelvén mondják ki ezt és megkönnyebbülést kívánnak. A míg tehát ébren van a gyermek, alig tud megmaradni közömbös állapotban; alszik vagy fel van indulva.

Minden nyelvünk mesterség terméke. Sokáig kutatták, van-e természetes és minden emberrel közös nyelv: kétségkívül van és pedig az, a melyet a gyermekek beszélnek, mielőtt beszélni tudnának. Ez a nyelv nem artikulált, de hangsúlya van, hangzatos és érthető. A mi nyelvünk használata elhanyagoltatta velünk, annyira, hogy egészen el is felejtettük. Tanulmányozzuk a gyermekeket és hamarosan megtanuljuk tőlük ezt a nyelvet újra. A dajkák a mestereink ebben a nyelvben, megértenek mindent, a mit növendékeik mondanak, felelnek nekik, egész helyes értelmű párbeszédeket folytatnak velük és bár ejtenek is ki szavakat, ezek a szavak teljesen haszontalanok; a gyermek nem a szavak értelmét érti meg, hanem a hangsúlyt, a mely kíséri.

A hangnak ehhez a nyelvéhez járul a mozdulaté, a mely nem kevésbbé energikus. Ezt a mozdulatot a gyermek nem gyönge kezecskéjével teszi, hanem az arczával. Csodálatos, hogy ezekben a tökéletlenül formált fiziognomiákban máris mennyi a kifejezés; arczvonásaik egyik pillanatról a másikra felfoghatatlan hirtelenséggel változnak: látjátok rajtuk a mosolyt, a vágyat, a rémületet megszületni és eltűnni mint megannyi villámot; azt hinnétek, minden pillanatban más arczot láttok. Bizonyára mozgékonyabbak az arczizmaik, mint nekünk. Viszont azonban bágyadt szemük nem mond csaknem semmit. Ilyen kell is hogy legyen a jelbeszédük olyan korban, mikor csak testi szükségleteik vannak; az érzékletek kifejezése az arcz-fintorításokban van, az érzések kifejezése a tekintetben.

Mivel az ember első állapota nyomoruság és gyöngeség, első hangjai panasz és sírás. A gyermek érzi szükségleteit és nem tudja őket kielégíteni, más segítségeért könyörög kiáltozásával; ha éhes vagy szomjas, sír; ha nagyon hideg van vagy nagyon meleg van, sír, ha mozgásra van szüksége és nyugalomban tartják, sír, ha aludni akar és nem hagyják békében, sír. Mennél kevésbbé függ az élete módja önmagától, annál gyakrabban kívánja, hogy megváltoztassák. Csak egy nyelve van, mert hogy úgy mondjuk, csak egy módja van számára a rosszullétnek: szervei tökéletlenségénél fogva nem különbözteti meg azok különböző benyomásait; minden baj csak egy érzését váltja ki belőle a fájdalomnak.

Ebből a sírásból, melyet oly kevéssé figyelemreméltónak gondolnánk, születik meg az embernek első viszonya mind ahhoz, a mi körülveszi: ebben kovácsolódik az első szeme annak a láncznak, melyből a társadalmi rend formáltatott.

Mikor a gyermek sír, rosszul érzi magát, van valami szükséglete, melyet nem tud kielégíteni: megvizsgáljuk, megkeressük ezt a szükségletet, megtaláljuk, kielégítjük. Ha nem találjuk meg vagy nem birjuk kielégíteni, sírása folytatódik s az embert boszantja: hízelgünk a gyermeknek, hogy hallgasson, ringatjuk, éneklünk neki, hogy elaludjék; ha makacskodik, elvesztjük a türelmünket, megfenyegetjük; durva dajkák néha meg is ütik. Ime, mily különös leczkék élete küszöbén.

Sohasem fogom elfelejteni, hogy láttam egyszer, a mint egy ily kellemetlen síró gyermeket megvert a dajkája. Azonnal elhallgatott: azt hittem, megijedt. Azt mondtam magamban: ebből szolgai lélek lesz, melytől mindent csak szigorusággal lehet megkapni. Tévedtem; a szerencsétlen fuldoklott a haragtól, elállott a lélekzete, láttam, a mint lilaszínűre vált. Egy pillanat mulva éles kiáltás jött, minden jele a bosszúságnak, a haragnak, a gyermeki kétségbeesésnek benne volt akczentusában. Attól féltem, belepusztul ebbe az izgatottságba. Ha kételkedtem volna, hogy a jogos és jogtalan érzése veleszületett az emberi szívvel, ez a példa meggyőzött volna. Biztos vagyok benne, hogy ha véletlenül égő parázs esett volna ennek a gyermeknek a kezére, kevésbbé lett volna érzékeny, mint erre az elég gyönge ütésre, mely azonban a megbántás nyilvánvaló szándékával érte.

A gyermeknek ez a hajlandósága az ingerültségre, a dühre, a haragra rendkívüli gondosságot kíván. Boerhave azt gondolja, hogy a gyermek betegségei legtöbbnyire görcsös természetűek, mert a fejük aránylagosan nagyobb lévén és az idegrendszer kiterjedtebb, mint a felnőttekké, az idegeik fogékonyabbak az izgalmakra. Távolítsátok el tőlük a legnagyobb gonddal azokat a cselédeket, a kik ingerlik, izgatják, türelmetlenné teszik őket; ezek százszor veszedelmesebbek és végzetesebbek rájuk nézve, mint a levegő és az évszakok okozta bajok. A míg a gyermek csak a dolgokban talál ellenállást és nem az akaratokban, nem válik sem lázadóvá, sem dühössé s jobb egészségben marad. Ez egyik oka annak, a miért a nép gyermekei, sza badabbak, függetlenebbek lévén, rendszerint kevésbbé betegesek, kevésbbé kényesek s erőteljesebbek, mint azok, a kiket, azt hiszik, jobban nevelnek, a mikor szüntelenül ellenükre tesznek; de mindig arra kell gondolni, hogy két különböző dolog: engedelmeskedni nekik és nem szállni velük szembe.

A gyermek első könnye könyörgés: ha nem vigyázunk vele, hamar parancscsá lehet; azon kezdi, hogy segítséget kíván s azon végzi, hogy szolgáltatja magát. Így épen gyöngeségéből, a melyből kezdetben függésének érzése fakad, születik meg aztán a zsarnokság és uralkodás eszméje, de ez az eszme nem annyira az ő szükségletéből kelt levén, mint a mi szolgálatainkból, itt kezdik éreztetni magukat azok az erkölcsi hatások, melyeknek közvetlen oka nem a természetben rejlik; ebből láthatni, hogy már attól az első kortól fogva miért oly fontos kitalálni azt a titkos szándékot, a mely a taglejtést vagy a kiáltást diktálja.

Mikor a gyermek erőlködve kinyújtja karját a nélkül, hogy mondana valamit, azt hiszi, eléri a tárgyat, mert nem tudja megítélni a távolságot; tévedésben van: de ha panaszkodik és sír, mialatt a kezét kinyújtja, már nem téved a távolságot illetőleg, hanem parancsolja a tárgynak, hogy közeledjék hozzá vagy a környezetében levőknek, hogy hozzák oda neki. Az első esetben vigyétek oda a tárgyhoz, lassan és apró lépésekkel; a másik esetben tegyetek úgy, mintha nem hallanátok s mennél jobban sír, annál kevésbbé kell rá hallgatni. Fontos dolog hozzászoktatni idején, hogy ne parancsolgasson sem az embereknek, mert nem uruk, sem a tárgyaknak, mert azok nem hallják. Így mikor egy gyermek kíván valamit, a mit lát és a mit oda akarunk neki adni, jobb a gyermeket vinni oda a tárgyhoz, mint a tárgyat a gyermekhez: ebből az eljárásból olyan következtetést von le, a mely korának megfelel és nincs más mód, hogy erre rávezessük.

Saint-Pierre abbé az embereket nagy gyermekeknek nevezi, viszont a gyermekeket apró embereknek lehet nevezni. Ezeknek az állításoknak megvan az igazsága mint mondásoknak, mint elvek megvilágításra szorulnak. De mikor Hobbes a gonosztevőt nagyerejű gyermeknek nevezi, ellenmondással teljes dolgot mond. Minden gonoszság a gyöngeségből folyik; a gyermek csak azért gonosz, mert gyönge; tegyétek erőssé és jó lesz: a ki mindent meg tudna győzni, nem tenne soha rosszat. A mindenható istenség attributumai közül a jóság az, a mely nélkül legkevésbbé lehet elképzelni. Mindazok a népek, melyek két princzipiumot fogtak fel, a rosszat mindig alantasabbnak tekintették a jónál; e nélkül képtelen lett volna a föltevésük. Lásd alább a savoyai vikárius hitvallomását.

Csak az ész tanít meg a jó és rossz felismerésére. A lelkiismeret, a mely az egyiknek szeretetére s a másiknak gyülöletére tanít, ámbár független az észtől, nem fejlődhetik ki nélküle. Az ész kora előtt csak úgy teszszük a jót és a rosszat, a nélkül, hogy ismernők és nincs semmi erkölcsiség cselekvéseinkben, ha néha megvan is mások velünk kapcsolatban álló cselekedeteiről való érzésünkben. A gyermek mindent ki akar forgatni rendjéből, a mit lát, úgy fogja meg a madarat, mintha követ fogna és megfojtja a nélkül, hogy tudná, mit csinál.

Miért van ez? A filozófia igyekszik megtalálni az okot a természetes bűnökben, a gőgben, az uralkodás vágyában, az önszeretetben, az emberi gonoszságban: hozzátehetné, hogy a gyermeket gyöngeségének érzése teszi erőszakosságra vágyóvá, hogy magamagát meggyőzze saját hatalmáról. De nézzétek ezt a gyönge és megtört aggastyánt, a kit az élet körforgása a gyermek gyöngeségéhez vezetett vissza; nemcsak hogy mozdulatlan és nyugodt marad, hanem azt is akarja, hogy minden úgy maradjon körülötte, a legkisebb változás megzavarja és nyugtalanítja, azt szeretné, ha általános nyugalom uralkodnék. Hogyan vezetne ugyanaz a tehetetlenség ugyanazokkal a szenvedélyekkel párosodva ily különböző eredményekre a két életkorban, ha az első ok nem változott volna meg? És hol keressük az okoknak ezt a különbözőségét, ha nem a két egyén fizikai állapotában? A tevékenységi ösztön, mely közös mind a kettővel, az egyikben fejlődik, a másikban tünőben van; az egyik formálódik, a másik pusztul; az egyik az életre irányul, a másik a halálra. A hanyatló tevékenység összpontosul az aggastyán szívében; a gyermekében túlárad és kifelé törekszik, hogy úgy mondjam, elég életet érez magában, hogy föléleszszen mindent, a mi körülveszi. Hogy mit tesz és mit nem tesz, az nem fontos, elég hogy megváltoztatja a dolgok állapotát; már pedig, minden változás tevékenység. Ha több hajlandósága van a rombolásra, ez nem gonoszságból van, hanem azért, mert az alkotó tevékenység mindig lassú, az pedig, a mely rombol, gyorsabb lévén, jobban megfelel elevenségének.

A természet Alkotója ugyanakkor, mikor ezt a tevékenységi ösztönt oltja bele a gyermekbe, gondoskodik arról is, hogy keveset ártson, kevés erőt adva neki gyakorlására. De a mint úgy tekintheti az embereket, a kik környezik, mint gépezeteket, melyeket kedve szerint hozhat mozgásba, fel is használja őket, hogy hajlamát kövesse és ezzel segítsen saját gyöngeségén. Így lett a gyermek alkalmatlan, zsarnokoskodó, akaratos, gonosz, fékezhetetlen: ez az eredmény nem az uralkodás természetes szelleméből folyik, hanem beleoltja az uralkodás vágyát, mert nem sok tapasztalat kell hozzá, hogy a gyermek rájöjjön, mennyire kellemes dolog másnak a keze által cselekedni s csak épen megmozdítani a nyelvét, hogy az egész világ mozgásba jöjjön.

Felnövekedve erőt szerzünk, kevésbbé nyugtalanok leszünk, mind jobban bezárkózunk önmagunkba. A lélek és test úgyszólván egyensúlyba jön és a természet már csak a fentartásunkra szükséges mozgást kívánja tőlünk. De a parancsolás vágya nem szűnik meg a szükséglettel, a mely fölkeltette; az uralkodás növeli az önszeretetet és hízeleg neki, a megszokás megerősíti: így következik a szeszély a szükségletre, így verik első gyökereiket az előitélet és a képzelődés.

Ha az alapokot egyszer felismertük, világosan látjuk a pontot, a melyen elhagyjuk a természet útját: lássuk, mit kell tenni, hogy megmaradjunk rajta.

A gyermeknek nem hogy fölösleges ereje volna, hanem még elegendő sincs mindarra, a mit a természet kíván tőle; engedni kell, hogy felhasználja minden erejét, a mit a természet adott neki és a mivel nem tud visszaélni. Ez az első alaptétel.

Segíteni kell és kipótolni, a mije hiányzik, akár élelem, akár erő dolgában, a fizikai szükségleteket illetőleg. Ez a második alaptétel.

A segítségben, melyben részesítjük, egyedül a valódi haszonra kell szorítkozni, a nélkül, hogy valamit is engednénk szeszélyének vagy esztelen kívánságának; mert a szeszély nem kínozza, ha nem keltettük fel, miután nem a természetből folyik. Ez a harmadik alaptétel.

Gondosan tanulmányozni kell a gyermek nyelvét és jeleit, hogy abban a korban, mikor nem tud színlelni, megkülönböztethessük azokat a kívánságait, melyek közvetlenül a természetből és a melyek a képzelődésből folynak. Ez a negyedik alaptétel.

Ezeknek a szabályoknak a szelleme az, hogy több igazi szabadságot kell engedni a gyermeknek és kevesebb uralkodást, hogy többet tegyen maga és kevesebbet követeljen másoktól. Így idején hozzászokva, hogy kívánságait erejük szerint korlátozzák, kevésbbé fogja érezni annak nélkülözését, a mi nem lesz hatalmában.

Ime egy új és nagyon fontos ok arra, hogy a gyermek testét és tagjait teljesen szabadon engedjük, egyedül azzal az óvatossággal, hogy távol tartsuk az elesés veszedelmétől s eltávolítsunk keze ügyéből mindent, a mi megsértheti.

Az a gyermek, a kinek teste és karja szabad, okvetlenül kevesebbet sír, mint a pólyába kötözött gyermek. A ki csak a fizikai szükségleteket ismeri, csak akkor sír, ha szenved és ez igen nagy előny: mert akkor pontosan tudjuk, mikor van szüksége segítségre és nem kell késlekednünk egy pillanatig sem, hogy ha lehet, megadjuk neki. De ha nem tudunk könnyíteni rajta, maradjunk veszteg, a nélkül, hogy csitítgatnók; a kedveskedés nem gyógyítja meg a kólikáját; különben majd máskor is eszébe jut, mit kell tennie, hogy kedvében járjanak és ha egyszer látja, hogy az ő kedve szerint foglalkozunk vele, akkor zsarnokunkká válik és mindennek vége.

Ha a gyermek kevésbbé van akadályozva mozgásában, kevesebbet sír; kevésbbé lévén alkalmatlan a sírása, kevesebbet vesződünk az elhallgattatásával; ha ritkábban fenyegetik és hízelegnek neki, nem lesz olyan félénk és akaratos és jobban megmarad természetes állapotában. Nem annyira attól kap a gyermek sérvet, ha sírni hagyják, mint inkább attól, ha nagyon igyekeznek elhallgattatni és én azt tapasztaltam, hogy a leginkább elhanyagolt gyermekek kevésbbé vannak kitéve a sérvnek, mint a többiek. Távol legyen tőlem, hogy azért azt akarjam, hogy hanyagolják el őket, ellenkezőleg fontos dolog, hogy megelőzzük kivánságaikat és ne sírásuk által figyelmeztettessük magunkat szükségleteikre. De ép oly kevéssé akarom, hogy a gondozás, melyben részesítik őket, félreértésből származzék. Mért ne sírnának, mikor látják, hogy a sírásuk mindenre jó? Megismerve az árat, melyet hallgatásukért kapnak, óvakodnak attól, hogy elpazarolják. Végül aztán oly nagy értéket adnak neki, hogy meg se lehet fizetni s így esik meg aztán, hogy ha hasztalan sír, addig erőlködik, a míg kimerül és agyonsírja magát.

A gyermek hosszas sírása, ha nincs sem megkötözve, se nem beteg és ha nincs híja semmiben, csak megszokás és önfejűség. Nem a természet műve, hanem a dajkáé, a ki nem tudva türni az alkalmatlanságot, megsokszorozza, nem gondolva rá, hogy ha ma elhallgattatja a gyermeket, holnap annál jobban fog sírni.

Az egyedüli mód, segíteni ezen a szokáson vagy megelőzni, ha nem ügyelünk rá. Senki sem szeret hasztalanul vesződni, még a gyermek sem. Kísérleteiben makacs szokott lenni, de ha több állhatatosság van bennetek, mint benne önfejűség, abbahagyja és sohasem kezdi rá újra. Így lehet megkímélni könnyeit és hozzászoktatni, hogy csak akkor ontsa, ha a fájdalom kényszeríti.

Egyébiránt ha szeszélyből vagy makacsságból sír a gyermek, biztos módszer elhallgattására, ha elszórakoztatjuk valami kellemes vagy meglepő tárgy mutogatásával, a mely elfeledteti vele, hogy sírni akart. A legtöbb dajka nagyon jól ért ehhez a mesterséghez és ez jól alkalmazva nagyon hasznos is, de a legnagyobb fontosságú az, hogy a gyermek ne vegye észre a szándékot, hogy el akarják vonni a figyelmét és hogy elmulasson a nélkül, hogy azt hinné, törődnek vele: ebben azonban minden dajka ügyetlen.

Túlságos korán szokták a gyermekeket elválasztani. Az időpontot, a mikor el kell őket választani, jelzi a fogak kiütközése s ez a fogzás rendszerint kínos és fájdalmas. Gépies ösztönből a gyermek ilyenkor gyakran a szájába vesz mindent, a mi a kezébe akad, hogy majszolja. Meg lehet a dolgot könnyíteni, ha csörgőül valami kemény tárgyat adnak neki, például elefántcsontot vagy fémsimítót. Azt hiszem, ebben tévednek. A kemény tárgyak, ha a gyermek inyéhez szorítja, a helyett, hogy meglágyítanák, inkább megkérgesítik, keménynyé teszik, nehezebbé és fájdalmasabbá teszik a fogak áttörését. Vegyük mindig az ösztönt például. Nincs arra eset, hogy fiatal kutyák növő fogaikat kavicson, vason vagy csontokon gyakorolják, hanem fán, bőrön, rongyokon, puha anyagokon, melyek engednek s a melyekbe a fog benyomulhat.

Nem tudunk már semmiben sem egyszerűek lenni, még a gyermekek körül sem. Ezüst, arany, koráll, köszörült kristály csengők, mindenféle árú és fajtájú csörgők: milyen haszontalan és veszedelmes szerszámok! Semmi ilyesfélét. Se csengő, se csörgő; kicsi faágak gyümölcseikkel és leveleikkel, egy mákfej, a melyben hallani lehet a magvak zörgését, egy darab édesfa, a melyet szopogathat és rágcsálhat, ép úgy elmulattatják, mint azok a pompás csecsebecsék és nincs meg az a hibájuk, hogy már születésétől fogva hozzászoktassák a fényűzéshez.

Azt már belátták, hogy a pép nem nagyon egészséges eledel. A forralt tej és nyers liszt sok kellemetlenséget okoz és rosszul esik gyomrunknak. A pépben a liszt nincs annyira megfőlve, mint a kenyérben és ezenfelül nem is kelt meg; a kenyérleves és a rizspép alkalmasabbnak látszik. Ha már mindenáron pépet akarunk adni, jó a lisztet előbb kissé megpörkölni. Az én házamban az ilyen pörkölt lisztből nagyon jóízű és egészséges levest készítenek. Húsleves és zöldségleves közepes eledel, a melyet lehetőleg ritkán kell használni. Fontos dolog, hogy a gyermek kezdettől fogva hozzászokjon a rágáshoz; ez az igazi módja a fogzás megkönnyebbítésének és mikor elkezd a gyermek nyelni, az eledellel keveredő nyálka megkönnyíti az emésztést.

Kezdetben tehát aszalt gyümölcsöt és kenyérhajat rágcsáltatunk a gyermekkel. Játékszerül kis kenyérszeleteket vagy a piemonti kenyérhez hasonló kétszersültet adnék neki, a melyet hazájában grisse-nek neveznek. Ezt a kenyeret addig lágyítaná a szájában, a míg végre lenyelne belőle egy keveset: a foga egyszerre csak kiütköznék és a gyermek elválasztódnék, mielőtt észrevenné az ember. A parasztoknak rendszerint nagyon jó a gyomruk és nem sokkal több teketóriával választják el őket.

A gyermek születésétől fogva hall beszélni; beszélnek neki nemcsak mielőtt meg tudná érteni, a mit mondanak, hanem mielőtt vissza tudná adni a hangokat, a melyeket hall. Még merev hangja csak lassankint alkalmazkodik a hangok utánzásához, melyeket diktálnak neki és még az sem bizonyos, hogy ezek a hangok kezdettől fogva oly világosan érik-e a fülét, mint a miénket. Nem helytelenítem, hogy a dajka énekkel és nagyon vidám és nagyon változatos dallamokkal mulattassa; de nem helyeslem, hogy szüntelenül elkábítsa a haszontalan szavak tömegével, a melyekből nem ért meg semmit, csak a hangot, a melyet belevisz. Azt akarom, hogy az első szótagok, melyeket hall, ritkák, könnyűek, világosak, gyakran ismétlődők legyenek és hogy a szavak, melyeket kifejeznek, csak az érzékekkel felfogható tárgyakra vonatkozzanak, a melyeket kezdettől fogva meg lehet mutatni a gyermeknek. Az a végzetes könnyűség, hogy olyan szavakkal fizetjük ki magunkat, melyeknek nem tudjuk az értelmét, hamarabb kezdődik, semmint gondolnók. A tanuló úgy hallja az iskolában tanítója fecsegését, mintha a pólyában dajkája gügyögését hallaná. Nekem úgy tetszik, sokkal hasznosabb tanítás volna rá nézve, ha úgy nevelnék, hogy ne is értsen belőle semmit.

Se szeri, se száma a gondolatoknak, melyek akkor keletkeznek, ha a nyelv alakulásával és a gyermek első beszélgetésével foglalkozunk. Akármit teszünk is, mindig egy s ugyanazon módon tanul meg beszélni és ebben a lehető leghaszontalanabb minden filozófiai spekuláczió.

Kezdetben, hogy úgy mondjam, korának megfelelő grammatikája van, melynek mondattana sokkal általánosabb szabályok szerint alakult, mint a miénk és ha ügyelünk erre, elcsodálkozunk a pontosságon, a melylyel bizonyos analogiákat követ, melyek, ha úgy tetszik, nagyon hibásak, de nagyon szabályosak és csak keménységüknél fogva ütközünk meg rajtuk, vagy azért, mert ellenére vannak a nyelvszokásnak. Hallottam, a mint egy szegény gyermeket erősen megszidott az apja, mert azt mondta: Mon père, irai-je-t-y? Pedig nyilvánvaló, hogy a gyermek jobban ragaszkodott az analogiához, mint a franczia grammatikusok; mert ha azt mondták neki: vas-y, – mért ne mondhatná azt, hogy: irai-je-t-y? Figyeljétek meg, milyen ügyességgel kerülte el a magánhangzók torlódását, a mikor nem azt mondta, hogy irai-jè-y vagy y irai-je? Hát a szegény gyermek hibája, ha mi ügyetlenül távolítottuk el az y határozót, mert nem tudtunk vele mit kezdeni? Elviselhetetlen pedantéria és a legfölöslegesebb gondoskodások egyike, minden áron kijavítani a gyermeknek ezeket a nyelvszokás ellen elkövetett apró botlásait, a melyeket úgyis kijavít idővel magától. Beszéljetek előttük mindig kifogástalanul, tegyetek róla, hogy senkivel se legyen szivesebben, mint veletek és biztosak lehettek benne, hogy a nyelve észrevétlenül megtisztul a tiétek által, a nélkül, hogy meg kellene őt szidni.

De egész más fontosságú ferdeség, a melyen ép oly könnyű segíteni, hogy nagyon sietnek beszéltetni a gyermeket, mintha félnének, hogy magától nem tanul meg. Ez a helytelen siettetés egyenesen ellenkező eredményt szül, mint az, a melyre törekszünk Későbben és zavarosabban kezd a gyermek beszélni: a túlzott figyelem, melylyel mindent, a mit mond, kísérnek, fölmenti a helyes kiejtéstől és mivel aztán alig veszi magának azt a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, nem egyszer megtart egész életén át valami kiejtési hibát és zavaros beszédmódot, mely csaknem ért hetetlenné teszi.

Sokat éltem parasztok közt és sohasem hallottam egyet sem selypíteni, sem férfit, sem asszonyt, sem leányt, sem fiút. Honnan van ez? Vajjon a parasztok szervei másként vannak szerkesztve, mint más emberéi? Nem, de máskép vannak gyakorolva. Szemben az ablakommal van egy földhányás, a melyen játékra gyülnek a község gyermekei. Bár elég messze vannak tőlem, tökéletesen megértek mindent, amit mondanak és gyakran jó ötleteket merítek belőle ehhez az iráshoz. A fülem mindennap csalódik koruk megitélésében; tíz éves gyermekek hangját hallom, ha pedig odanézek, három vagy négy éves gyermekek alakját és arczvonásait látom. Nem korlátozom ezt a tapasztalatot csak magamra: a városi emberek, a kik meglátogatnak és a kiket erről kikérdezek, ugyanabba a csalódásba esnek.

Ezt a csalódást az okozza, hogy a városi gyermeknek, a ki öt-hat éves koráig a szobában nevelőnő védszárnyai alatt nevelkedik, elég csak mormogni, ha meg akarja magát értetni; a mint megmozdítja ajkát, már igyekeznek meghallani, szavakat mondanak elő neki, melyeket rosszul ért és ugyanazok az emberek mindig körülötte vannak, csakhogy figyeljenek rá, hogy hamarabb eltalálják, a mit mondani akar, semmint megmondaná.

Falun egész máskép áll a dolog. A parasztasszony nincs szüntelenül gyermeke mellett; s ez kénytelen tisztán és hangosan kimondani, a mit meg akar vele értetni. A mezőn, a hol a gyermekek elszóródva messzire vannak apjuktól, anyjuktól és más gyermekektől, gyakorolják magukat abban, hogy messzire meg tudják magukat értetni és a hang erejét a távolság szerint mérjék, a mely elválasztja őket azoktól, a kikkel meg akarják magukat értetni. Így lehet igazán megtanulni a kiejtést és nem úgy, hogy a gyermek beledadog néhány szótagot a figyelmes nevelőnő fülébe. Ha megkérdezünk egy parasztgyereket, a szégyenkezéstől talán nem tud felelni, de a mit mond, tisztán mondja, holott a városi gyermek mellé a nevelőnőnek kell tolmácsul odaállni, e nélkül nem értenénk meg semmit abból, a mit fogain keresztül hebeg.24)

A fiúk ha felnőnek, ezt a hibát helyre kellene hogy hozzák a kollégiumban, a leányok a kolostorban s valóban ezek is, azok is általában véve tisztábban beszélnek, mint azok, a kiket mindig az apai házban neveltek. De abban, hogy valaha is olyan tiszta kiejtésre tegyenek szert, mint a paraszt gyerekek, az akadályozza meg őket, hogy sokat kell könyvnélkül megtanulniok és hangosan kell ismételniök, a mit megtanultak, mert tanulás közben hozzászoknak a hadaráshoz, a hanyag és rossz kiejtéshez s ha felmondják, még rosszabb, küzködve keresgélik a szavakat, vontatják és kinyujtják a szótagokat; lehetetlen, hogy a nyelv ne hebegjen, ha az emlékezet ingadozik. Így keletkeznek és ragadnak meg a kiejtési hibák. Alább meg fog válni, hogy Emilemben ezek nincsenek meg, vagy hogy legalább nem ugyanazoknál az okoknál fogva jutott hozzájuk.