ÖTÖDIK KÖNYV. (continued 3)

Képzelhetni, az öröm mily elragadtatásával töltötte el az a beszéd a fiatal embert, mennyire visszaadta bizalmát és reményét, mennyire boldognak vallotta magát, hogy ha Zsófiának tetszeni akar, csak azt kell tennie, a mit megtenne magától is, ha Zsófia nem létezne is, vagy ha ő nem volna bele szerelmes. A ki csak egy kevéssé megértette jellemét, bizonyára el tudja képzelni magatartását ebben az esetben.

Igy tehát én vagyok a két jó lélek bizalmasa és szerelmük közvetítője! Szép foglalkozás egy nevelőnek! Olyan szép, hogy soha életemben nem tettem semmit, a mi annyira fölemelne a saját szememben és a mi annyira megelégedetté tenne önmagammal. Egyébiránt ennek a foglalkozásnak mindig megvan a maga kellemetessége: nem fogadnak épen kelletlenül a házban, megbíznak bennem, hogy rendben tartom a szerelmeseket. Emil most mindig attól retteg, hogy kihívja rosszalásomat és sohasem volt annyira tanulékony. A kis lány elhalmoz kedveskedésével, amelylyel azonban nem engedem magamat félrevezetni és a melyből csak annyit tulajdonítok magamnak, a mennyi megillet. Ezzel kárpótolja magát a tiszteletért, melyre Emilt rászorítja. Általam ezerféle beczézgetést tanusít iránta, a melyekben, ha bele kellene halnia, sem részesítené őt magát; Emil pedig, a ki tudja, hogy nem akarok érdekeinek ártani, el van ragadtatva tőle, hogy milyen jóban vagyok én a lánynyal. Ha ez séta közben megtagadja tőle a karját, megvigasztalódik, mert hisz az én karomba öltötte. Zúgolódás nélkül távozik el, megrázva kezemet és halkan azt mondva nekem szavával és szemével: Barátom, beszélj helyettem. Érdeklődve kísér minket a szemével: igyekszik érzéseinket leolvasni a szemünkről és kitalálni beszélgetésünket a mozdulatainkról; tudja, hogy a mit egymással beszélünk, semmi sem közömbös rá nézve. Kedves Zsófia, mennyire jól érzi magát őszinte szíved, mikor beszélgethetsz Mentorral úgy, hogy Telemachus ne hallja! Mily szeretetreméltó nyiltsággal engeded, hogy kiolvasson gyöngéd szívedből mindent, a mi benne történik! Mily szívesen mutatod ki előtte növendéke iránti becsülésedet! Mily megható közvetlenséggel engeded, hogy behatoljon legédesebb érzéseidbe! Mily tettetett haraggal küldöd el az alkalmatlankodót, mikor türelmetlenségében nem tudja megállni, hogy félbe ne szakítson! Mily bájos bosszúsággal veted szemére tolakodását, mikor megakadályozza, hogy jót mondjon vagy halljon róla és hogy feleleteimből mind újabbakat meríts arra, hogy szeresd!

Igy tehát Emil, miután eljutott odáig, hogy megtűrték, mint bevallott szerelmest, érvényesíti minden ebbeli jogát; beszél, sürget, könyörög, tolakodik. Ha keményen rászólnak, ha rosszul bánnak vele, az neki nem sokat jelent, csak meghallgattassa magát. Végre eléri, nem fáradság nélkül, hogy Zsófia a maga részéről nyiltan magára vállalja a kedves jogait, hogy megszabja neki, mit kell tennie, hogy parancsoljon neki kérés helyett, hogy elfogadjon hálálkodás helyett, hogy ő szabályozza látogatásainak számát és idejét, hogy megtiltsa neki, hogy bizonyos napig ne jőjjön és egy bizonyos órán túl ne maradjon. Mindez pedig nem játék módjára megy, hanem egész komolyan és ha nehezen fogadta el ezeket a jogokat, hát olyan szigorral gyakorolja őket, a mely néha megbánatja a szegény Emillel, hogy megadta neki őket. De bármit parancsol is a leány, ő nem felel és gyakran, mikor csupa engedelmességből elmegy, örömmel tele szemmel tekint rám, a mely azt mondja: látod, birtokba vett engem. A lány pedig büszkén néz le rá és titokban mosolyog rabszolgája büszkélkedésén.

Albani és Rafael, adjátok nekem kölcsön a gyönyör ecsetét! Isteni Milton, tanítsd meg durva tollamat, leírni a szerelem és ártatlanság örömeit! De nem, bujjatok el hazug művészetetekkel a természet szent igazsága előtt. Legyen csak érzékeny szivetek, becsületes lelketek, aztán legeltessétek képzeleteteket erőltetés nélkül a két ifjú szerelmes elragadtatásain, a kik szüleik és vezetőik szemei előtt zavar nélkül adják át magukat az édes illuziónak, a mely körüllengi őket és vágyaik mámorában, lassan haladva a czél felé, virágokkal és füzérekkel fonják be a boldog köteléket, a mely össze fogja őket kapcsolni a sírig. Annyi bájos kép részegít meg magamat is; rend és kapcsolat nélkül gyűjtöm őket össze; az elragadtatás, melyet nekem szereznek, nem engedi, hogy összekapcsoljam őket; oh, ki ne tudná, ha van szíve, magában megcsinálni az apa, az anya, a leány, a nevelő, a tanítvány különböző helyzeteinek bájos képeit, a mint valamennyien közrehatnak a legbájosabb pár egyesülésén, a kiknek csak valaha boldogságot szerezhetett a szerelem és az erény?

Emil csak most, mikor igazán tetszeni igyekszik, kezdi érezni azoknak a kellemes tehetségeknek értékét, melyekre szert tett Zsófia szeret énekelni s ő vele énekel, sőt mi több, zenére tanítja. A leány élénk és könnyed, szeret ugrálni s ő vele tánczol; ugrásait ő alakítja tánczlépésekké és tökéletesíti bennük. Ezek a leczkék elragadók, a bohó jókedv fölélénkíti őket, enyhíti a szerelem félénk tiszteletét; a szerelmesnek meg van engedve, hogy gyönyörrel adja leczkéit, meg van neki engedve, hogy mestere legyen úrnőjének.

Van egy nagyon rossz karban levő régi clavecinjük; Emil rendbehozza és felhangolja; ép oly jó zongora és hangszerkészítő, mint a milyen asztalos; mindig az volt az alapelve, hogy meg tudjon lenni másnak segítsége nélkül mindenben, a mit maga is meg tud csinálni. A ház festői fekvésű, különféle látképeket készít róla, melyekbe olykor Zsófia is belerajzolt és melyekkel feldíszíti apró dolgozószobáját. A kereteik nincsenek megaranyozva; nincs is erre szükségük. Látva Emilt rajzolni s követve példáját, Zsófia is tökéletesíti magát, fejleszti minden tehetségét és bájossága megszépíti őket mind. Atyja és anyja visszaemlékeznek egykori gazdagságukra, mikor újra ragyogni látják maguk körül a művészeteket, a melyek a gazdagságot becsessé tették előttük; a szerelem felékesítette egész házukat; csak egyedül a szerelem által, költség és fáradság nélkül uralkodnak benne ugyanazok az élvezetek, melyeket egyszer csak pénz és vesződség árán lehetett csak összegyűjteni.

Mint a hogy a bálványimádó felcziczomázza imádása tárgyát olyan kincsekkel, melyeket nagyra becsül és felékesíti az oltáron az istent, a kit imád, a szerelmes, bármily tökéletesnek látja szerelme tárgyát, mind újabb díszszel akarja felruházni. Nem a lánynak van erre szüksége, hogy tessék neki, hanem neki magának van szüksége a lány felékesítésére; egy új hódolat az, melyet tanusítani vél neki, új érdek, melylyel szemlélete gyönyörét fokozza. Úgy tetszik neki, hogy semmi szép nincs a maga helyén, ha nem a legfőbb szépséget diszíti. Egyszerre megható és nevetséges látvány ez, látni Emilt, a mint igyekszik Zsófiát megtanítani mindenre, a mit tud, a nélkül, hogy megtudakolná, vajjon az, a mire tanítani akarja, izlése szerint való-e vagy kedvére van-e. Beszél neki mindenről, gyermekes buzgósággal magyaráz neki mindent; azt hiszi, csak meg kell mondania s a leány azonnal tudni fogja; már előre elképzeli magának, mekkora élvezet lesz vele okoskodni, vele filozofálni; haszontalannak tekinti minden tudományát, a melyet nem tárhat ki Zsófia szeme elé; szinte elpirul, hogy olyan dolgokat is tud, a melyeket a leány nem tud.

Leczkéket ad neki tehát a filozófiából, a fizikából, matematikából, történelemből, szóval mindenből. Zsófia örömest alkalmazkodik buzgalmához és igyekszik hasznot húzni belőle. Ha szabad neki a leczkét előtte térden állva adni, menynyire meg van Emil elégedve! Azt hiszi, az ég nyílt meg előtte. Csakhogy ez a helyzet, a mely a tanítványra nézve még kényelmetlenebb, mint a mesterre nézve, nem a legalkalmasabb a tanításra. Az ember nem tud mit csinálni a szemével, hogy kikerülje az őt üldöző szemeket, ha pedig a szemek találkoznak, azzal sem halad a leczke jobban.

A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de az okoskodó tudományokat csak érinteniök szabad. Zsófia fölfog mindent, de nem sokat őriz meg emlékezetében. Legnagyobb a haladása az erkölcstanban és az izlés dolgaiban; a fizikából csak az általános törvényeket és a világrendszerre vonatkozó eszméket jegyzi meg. Sétáik közben néha, a természet csodáit szemlélve, ártatlan és tiszta szivük e csodák alkotójához is föl mer emelkedni. Nem félnek jelenlététől; közösen árasztják ki előtte szívüket.

Hogyan? Két szerelmes, életkoruk virágában, arra fordítja bizalmas együttlétét, hogy vallásról beszélnek! Arra vesztegetik az időt, hogy felmondják a katekizmusukat! Mire való lealjasítani azt, a mi magasztos? Igen, kétségkívül a katekizmust mondják fel az ábrándok közben, a melyek elbűvölik őket; tökéleteseknek látják egymást, szeretik egymást, lelkesedéssel társalkodnak arról, a mi értéket ad az erénynek. Az áldozatok, melyeket érte hoznak, teszik nekik az erényt drágává, elragadtatásukban, melyet le kell küzdeniök, néha együtt ontják könnyeiket, tisztábbakat az égi harmatnál és ezek az édes könnyek életük varázslata; a legbájosabb mámorban vannak, melyet emberi lelkek valaha tapasztaltak. Még a nélkülözések is fokozzák boldogságukat és növelik önbecsülésüket áldozataik révén. Érzéki emberek, lélek nélküli testek, egy nap ők is meg fogják ismerni a ti gyönyöreiteket és egész életükben sajnálni fogják azt a boldog időt, a mikor e gyönyöröket megvonták maguktól.

Ennek az egymás jó megértésének ellenére, elmaradhatatlan egy s más véleményeltérés, sőt összetűzés sem; az úrnő nincs szeszélyek nélkül, a szerelmes ifjú sem hevesség nélkül való; de ezek a kis viharok hirtelen elmúlnak és csak szorosabbá teszi egyesülésüket; sőt a tapasztalat megtanítja Emilt, hogy ne féljen tőlük annyira; a kibékülések mindig előnyösebbek neki, mint a milyen ártalmasak az összetűzések. Az első összetűzés gyümölcse ugyanannyit engedett neki remélni a többitől; ebben tévedt; de végre is, ha nem nyer is mindig ily észrevehető hasznot, de mindig megnyeri vele azt, hogy láthatja, mennyire megszilárdúl Zsófiában az az őszinte érdeklődés, melyet az ő szíve iránt tanusít. Tudni akarjátok, miben áll ennek előnye. Annál szívesebben megyek bele tárgyalásába, mert ez a példa alkalmat ad nekem, hogy feltárjak egy nagyon hasznos elvet és leküzdjek egy nagyon vészthozót.

Emil szerelmes, ezért tehát nem vakmerő és még jobban meg lehet érteni, hogy Zsófia nem az a leány, a ki tulságos bizalmaskodást engedne meg neki. Miután az okosságnak minden dologban megvan a határa, inkább lehetne őt ridegséggel, mint túlságos engedékenységgel vádolni és maga az apja is néha attól fél, hogy rendkívüli büszkesége majd gőggé fog elfajulni. Emil a legtitkosabb bizalmas együttlétekkor sem merné a legcsekélyebb kegyet kérni, még ki sem mutatni, hogy számot tart rá és ha Zsófia beleölti karját az övébe séták alkalmával, – olyan kegy, melyet nem enged joggá válni – Emil alig meri néha sóhajtozva kebléhez szorítani ezt a kart. Mindazáltal, hosszas tépelődés után, lopva meg merészkedik csókolni a ruháját és több ízben oly boldog ettől, hogy a leány szándékosan nem veszi észre, a mit tett. Egy nap, mikor kissé nyiltabban merészkedik a fiú, a leánynak eszébe jut, hogy azt rossz néven vegye. A fiú makacskodik, a leány fölingerlődik, a bosszúság néhány csípős szót mondat vele; Emil nem tűri el őket szó nélkül. A nap többi része duzzogással telik el és nagyon elégedetlenül válnak el.

Zsófia rosszul érzi magát. Az anyja az ő bizalmasa; hogy rejthetné el előtte bánatát? Ez az első meghasonlásuk és egy meghasonlás, a mely eltart egy óráig, olyan fontos dolog! Szánja-bánja hibáját; anyja megengedi, hogy majd jóvá tegye, az atyja rá is parancsol.

Emil másnap nyugtalanságában a rendesnél korábban jön vissza. Zsófia anyjának segít öltözködni, az apa is velük van a szobában. Emil tiszteletteljesen, de szomorúan lép be. Alig hogy az apa és az anya üdvözölték, Zsófia visszafordul és kezet nyujtva neki, kedveskedő hangon kérdi tőle, hogy érzi magát. Nyilvánvaló, hogy ez a bájos kéz csak azért nyújtódik így ki, hogy megcsókolják. Emil elfogadja a kezet, de nem csókolja meg. Zsófia kissé szégyenkezve, de tőle telhetőleg jó képpel vonja vissza kezét. Emil, a ki nem tanulta ki a nők modorát és a ki nem tudja, mire jó a szeszély, nem egykönnyen felejt és nem csillapul le olyan hamar. Zsófia apja látva, hogy a leány zavarban van, még jobban kihozza sodrából gúnyolódásával. A szegény leány zavartan, megalázva már azt sem tudja, mit csinál és nem adná az egész világért, ha sírni merne. Mennél inkább türtőzteti magát, annál inkább túlárad a szíve; végre kipottyan egy könnye, akárhogy igyekszik visszatartani. Emil meglátja ezt a könnyet, térdre veti magát, megfogja a kezét s több ízben hevesen megcsókolja. «Lelkemre, ön nagyon is jó, – mondja az apa elnevetve magát, – én bizony kevésbbé volnék engedékeny az ilyen bolondosok iránt és megbüntetném a szájat, a mely megsértett.» Emil felbátorítva ettől a beszédtől, könyörgő tekintetet vet az anyára és a beleegyezés jelét vélve látni, remegve közeledik Zsófia arczához, a ki elfordítja fejét és hogy megmentse a száját, rózsás arczát nyújtja oda. A tolakodó fiú nem éri be ezzel; a leány gyöngén áll ellen. Micsoda csók volna ez, ha nem az anyja szeme előtt adnák! Szigorú Zsófia, vigyázz magadra, gyakran fogják kérni tőled, hogy legyen szabad a ruhádat megcsókolni, az alatt a föltétel alatt, hogy néha visszautasítod.

Ezután a példás büntetés után az apának valami dolga akad és kimegy; az anya elküldi valami ürügy alatt Zsófiát s aztán Emilhez intézi szavait s meglehetős komoly hangon mondja neki.

– Uram, hiszem, hogy ilyen jó származású és jó nevelésű fiatal ember, mint ön, a kiben van érzés és erkölcs, nem akarja megbecstelenítéssel viszonozni azt a barátságot, melyet ez a család tanusított iránta. Én nem vagyok sem túlszigorú, sem álszemérmeskedő, tudom, mit kell megengedni a bohó fiatalságnak; ezt eléggé bizonyítja az, a mit szemem előtt engedtem történni. Kérjen tanácsot barátjától kötelessége dolgában; ő meg fogja mondani, mi különbség van azok közt a játékok közt, melyeket az apa és az anya jelenléte jogossá tesz és a közt a szabadság közt, melyet, bizalmukkal visszaélve, tőlük távol enged meg magának valaki és csapdát csinál azokból a kedvezésekből, melyek az ő szemük előtt csak ártatlanok. Meg fogja önnek mondani, uram, hogy a leányom nem követett el egyéb hibát, csak azt, hogy nem látta meg mindjárt előszörre azt, a mit nem lett volna szabad soha megengednie; meg fogja önnek mondani, hogy mindaz, a mit kegynek vesz az ember, kegygyé lesz és hogy méltatlan dolog egy becsületes férfihoz, visszaélni egy fiatal leány együgyűségével, hogy titokban bitorolja azokat a szabadságokat, melyeket az egész világ előtt eltűrhet. Mert azt tudni, hogy mit tűrhet el az illedelem nyilvánosan, de azt nem tudni, hol áll meg a titkolózás árnyában az a férfi, a ki önmagát teszi szeszélyei egyedüli birájává.

Ezután a jogos szemrehányás után, a mely inkább szól nekem, mint növendékemnek, a bölcs anya elhagy minket; én elálmélkodom ritka okosságán, a mely nem sokba veszi, ha szemeláttára a száján csókolják a leányát, de megbotránkozik azon, ha titokban megcsókolják a ruháját. Ha elveink bolondságán elgondolkozom, a melyek mindig feláldozzák az igazi becsületességet a külső illemnek, megértem, hogy miért annál szűziesebb a beszéd, mennél romlottabbak a szívek és miért annál kimértebb a magaviselet, mennél becstelenebbek azok, a kik tanusítják.

A midőn ez alkalommal belecsepegtetem Emil szívébe azokat a kötelességeket, melyeket előbb kellett volna beleoltani, új megfigyelésem ötlik fel, a mely talán leginkább becsületére válik Zsófiának, a melyet azonban óvakodom megmondani szerelmesének: nyilvánvaló, hogy ez az állítólagos büszkeség, a melyet szemére vetnek, csak nagyon bölcs óvatosság, hogy maga-maga ellen megóvja magát. Meglévén az a szerencsétlensége, hogy hevülékeny temperamentumúnak érzi magát, fél az első szikrától és eltávolítja tőle telhető módon. Nem büszkeségből olyan szigorú, hanem alázatosságból. Emilen gyakorolja azt a hatalmat, a melylyel – attól fél – nem bir Zsófia fölött; az egyiket használja fel, hogy leküzdje a másikat. Ha jobban bizna magában, kevésbbé volna büszke. Ha ezt az egy szempontot figyelmen kívül hagyjuk, melyik leány volna hajlékonyabb és szendébb? Kicsoda visel el türelmesebben egy sérelmet? Ki fél jobban attól, hogy sérelmet ne ejtsen máson? Kinek van kevesebb igénye mindenben, kivéve az erényt? Aztán meg nem az erényére büszke, csak azért büszke, hogy az erényét megőrizze és ha koczkáztatás nélkül engedheti át magát szíve hajlamainak, akkor még beczézgeti is szerelmesét. Az okos anya azonban ezekről a részletekről nem beszél még az apával sem; a férfiaknak nem kell mindent tudniok.

Hódítása nem hogy gőgössé tette volna Zsófiát, hanem még nyájasabb és kevésbbé követelőző lett az egész világ iránt, kivéve talán csak azt, a ki ezt a változást előidézte. Nemes szívét nem emeli fel többé a függetlenség érzése. Szerényen élvezi diadalát, a melyet szabadságával kell megfizetnie. A magatartása kevésbbé szabad és a beszéde félénkebb, mióta nem hallhatja a «szerelmes» szót pirulás nélkül; de zavarán is keresztül csillan megelégedettsége és maga ez a szégyenkezés sem kellemetlen érzés. Kivált látogatóba jövő fiatal emberekkel szemben vehető észre magaviseletének megváltozása. Mióta nem fél tőlük, a rendkívüli tartózkodás, a melyet irántuk tanusított, sokat enyhült. Eldöntve választását, aggály nélkül nyájas tud lenni a közömbösek iránt; kevésbbé kényes kiválóságuk dolgában, mióta ez nem érdeklik őt s mindig elég szeretetreméltóknak találja őket, olyan emberekről lévén szó, a kik sohasem fognak neki semmit jelenteni.

Ha az igazi szerelem tudna kaczérsággal élni, azt kellene hinnem, hogy ennek némi nyomai is megtalálhatók abban a módban, a hogy Zsófia velük viselkedik szerelmese jelenlétében. Azt lehetne mondani, hogy nem érve be azzal az égő szenvedélylyel, a melyet benne a tartózkodás és a beczézgetés válogatott elegyítésével szít, nem bánja azt sem, ha ezt a szenvedélyt még egy kis nyugtalansággal is ingerli; azt lehetne mondani, hogy szándékosan felvidítva fiatal vendégeit, Emil kínjainak eszközévé teszi annak a vídámságnak a varázsát, a melyet vele szemben nem mer tanusítani. De Zsófia sokkal is figyelmesebb, sokkal is jobb és sokkal is helyesebb ítéletű, semhogy valósággal kínozza őt. A szerelem és a becsületesség helyettesíti nála az elővigyázatosságot, hogy enyhítsék ezt a veszedelmes ingert: ért hozzá, hogy kell őt felingerelni és megnyugtatni épen akkor, a mikor szükséges és ha néha nyugtalanítja is, soha el nem szomorítja. Bocsássuk meg azokat a gondokat, melyeket annak szerez, a kit szeret, annak a félelemnek kedvéért, hogy sohasem lehet elég erősen hozzá lánczolva.

De micsoda hatással van ez a kis ravaszkodás Emilre? Féltékeny lesz-e? vagy nem lesz féltékeny? Ezt kell megvizsgálni, mert az ilyen kitérések is könyvem czéljára tartoznak és nem igen távolítanak el tárgyamtól.

Már az elébb megmutattam, hogy mikép lopózik bele ez a szenvedély az ember szívébe olyan dolgoknál, melyek csak a képzelődés szüleményei. A szerelemben azonban ez más dolog; itt a féltékenység oly szoros kapcsolatban látszik a természettel, hogy csak bajosan tudjuk elhinni, hogy belőle ered. Még az állatok példája is, melyek közül nem egy a tombolásig féltékeny, úgy látszik, mintha czáfolhatatlanul állapítaná meg az ellenkező nézetet. Vajjon az emberek képzelődése tanítja rá a kakasokat, hogy darabokra tépjék egymást, meg a bikákat, hogy agyondöfködjék egymást?

Az ellenszenv minden ellen, a mi megzavarja és akadályozza élvezeteinket, természetes indulat. Ez tagadhatatlan. Bizonyos pontig az a vágy is az, hogy kizárólagosan bírjuk, a mi nekünk tetszik. De mikor ez a vágy szenvedélylyé válva tombolássá, vagy gyanakvó, keserű képzelődéssé alakul át, az már más dolog. Ez a szenvedély lehet természetes vagy nem természetes; ebben disztingválni kell.

Az állatokról vett példát már régebben megvizsgáltam Értekezés-emben az egyenlőtlenségről és most, hogy újra elmélkedem rajta, az a vizsgálat elég alaposnak tűnik fel, hogy az olvasót ráutalhassam. Csak azt fűzöm hozzá azokhoz a megkülönböztetésekhez, melyeket abban az írásomban tettem, hogy az a féltékenység, mely a természetből ered, nagyon sok tekintetben függ a nemiség hatalmától és hogy mikor ez a hatalom határtalan vagy annak látszik, ez a féltékenység tetőpontjára ér; mert akkor a hím, szükségletei szerint mérve jogait, sohasem nézhet máskép egy másik hímre, mint alkalmatlan versenytársra. Ugyanezeknél a fajoknál a nőstények, mindig annak engedelmeskedve, aki először jött, csakis a foglalás jogán lesznek a hímekéi és örökös harczokat okoznak ezek között.

Azoknál a fajoknál ellenben, a hol csak egy párosodik egygyel, a hol a párosodás bizonyos morális köteléket eredményez, a házasság egy nemét, a nőstény választása alapján azé a hímé levén, a melyet maga szerzett magának, rendszerint megtagadja magát mindenki mástól; a hím pedig, hűségének biztosítékául kérve ezt a kizárólagos vonzódást, ép oly kevéssé ingerlődik fel más hímek láttára és békésebben él velük. Ezekben a fajokban a hím osztozik a kis magzatokról való gondoskodásban és a természet ama törvényeinek egyikénél fogva, melyeket nem lehet meghatottság nélkül szemlélni, úgy tetszik, hogy a nőstény viszonozza az apának azt a ragaszkodást, a melyet gyermekei iránt tanusít.

Ha most már az emberi nemet szemléljük kezdetleges egyszerűségében, könnyű meglátni a hím korlátolt képességéből és vágyainak mérsékletéből, hogy a természettől arra van rendeltetve, hogy érje be egy nősténynyel. Ezt igazolja a két nem számbeli egyenlősége, legalább a mi éghajlatunk alatt; ez az egyenlőség egyáltalán nincs meg azoknál a fajoknál, melyeknél a hímek nagyobb ereje több nőstényt egyesít egyetlen himmel. És bár az ember nem költ mint a galamb és bár abban a tekintetben, hogy nincsenek szoptatós emlői, a négylábúak osztályához tartozik, a gyermekek oly sokáig földöncsúszók és tehetetlenek, hogy ők és az anyjuk csak nehezen tudnának ellenni az apa ragaszkodása nélkül és a nélkül a gondoskodás nélkül, a mely ennek az eredménye.

Az összes megfigyelések tehát egyesülnek annak bizonyítására, hogy a hímek féltékeny tombolásából bizonyos állati fajtákban egyáltalán nem lehet semmit következtetni az emberre nézve és még a déli éghajlatok kivétele is, a hol a soknejűség dívik, csak annál jobban bizonyítja a tételt, mert itt a nők számbeli többségéből folyik a férjek zsarnoksága és mert saját gyöngeségének érzése veszi rá az embert, hogy a kényszerhez forduljon a természet törvényeinek kijátszása végett.

Nálunk, a hol ugyanezek a törvények ebben a tekintetben kevésbbé játszatnak ki, de annál jobban kijátszatnak egy ellenkező és gyűlöletesebb értelemben, a féltékenységnek indító oka inkább a társadalmi szenvedélyekben van meg, mint a kezdetleges ösztönben. A gáláns viszonyok legnagyobb részében a szerelmes sokkal jobban gyűlöli vetélytársait, mint a mennyire szerelmesét szereti; ha attól fél, hogy nemcsak ő egymaga hallgattatik meg, ez annak az önszeretetnek az eredménye, melynek eredetére rámutattam és inkább a hiúság szenved benne, mint a szerelem. Máskülönben félszeg intézményeink olyan képmutatókká tették a nőket147) és annyira felcsigázták étvágyukat, hogy alig lehet számítani még legkipróbáltabb ragaszkodásukra is és hogy már nem is tudják a kedvezésnek olyan jeleit adni a melyek megnyugtathatnák a versenytársaktól való félelmet.

Az igazi szerelemben máskép áll a dolog. Fentebb idézett írásomban megmutattam, hogy ez az érzés nem annyira természetszerű, mint a hogy gondolná az ember és nem csekély különbség van a között az édes megszokás között, a mely lelkileg összeköti a férfit hitvestársával és a között a féktelen hév között, a mely megrészegíti agyrémszerű vonzó tulajdonságaival egy lénynek, melyet nem lát többé olyannak, amilyen. Ez a szenvedély, a mely csak kizárást és kedvezést ismer, a hiúságtól csak annyiban különbözik, a mennyiben a hiúság mindent követel és nem nyújt semmit, tehát mindig méltánytalan, holott a szerelem ép annyit ad, a mennyit követel, tehát magában véve méltányossággal teljes érzés. Máskülönben mennél követelőbb, annál hiszékenyebb: ugyanaz az illuzió, a mely előidézi, könnyen hajlóvá teszi a rábeszélésre. Ha a szerelem nyugtalan, a becsülés bizalommal teljes és becsülés nélkül sohasem volt szerelem tisztességes szívben, mert abban, a mit szeret, mindenki azokat a tulajdonságokat szereti, melyeknek fontosságot tulajdonít.

Mindez jól meg lévén világítva, egy szempillantásra meg lehet mondani, minémű féltékenységre képes Emil, mert alig, hogy ennek a szenvedélynek megvan egy csirája az emberi szívben, a formáját egyedül a nevelés határozza meg. Emil szerelmes és féltékeny, de nem lesz haragos, rosszkedvű, gyanakvó, hanem gyöngéd, érzékeny és félénk: inkább meg lesz ijedve, mint felingerelve; sokkal inkább igyekezni fog megnyerni szerelmesét, mint fenyegetni vetélytársát; elhárítaná, ha lehetne, mint valami akadályt, a nélkül, hogy gyűlölné, mint ellenséget; ha pedig gyűlöli, nem azért gyűlöli, hogy elvitasson tőle egy szívet, melyre igényt tart, hanem a valóságos veszély miatt, a melyben forog, hogy elveszítheti; igazságtalan gőgje nem fog ostoba módon megütközni azon, hogy valaki versenyre mer kelni vele; megérti, hogy a kedvezés maga egyedül csak az érdemre van alapítva és hogy a becsület az eredményben rejlik s ezért megkettőzteti igyekezetét, hogy szeretetreméltó legyen és ez valószinűleg sikerülni is fog neki. A nagylelkű Zsófia mikor felingerli szerelmét néhányszori ijedséggel, tudni fogja ezt az ijedséget szabályozni és őt kárpótolni érte; a versenytársakat pedig, a kiket csak azért tűrt meg, hogy próbára tegye őt, hamarosan félretolja.

De hova is ragadtattam észrevétlenül magamat? Oh, Emil, mi lett belőled? Felismerhetem e benned tanítványomat? Mily mélyre látlak sülyedni! Hol az az oly keményen nevelt fiatal ember, a ki szembeszállott az időjárás viszontagságaival, a ki rászánta testét a legkeményebb munkára, lelkét pedig egyedül a bölcseség törvényeire, hozzáférhetetlenül az előítéleteknek, a szenvedélyeknek; a ki csak az igazságot szerette, a ki csak az észnek engedett és nem ragaszkodott semmihez, a mi nem lényének alkatrésze? Most elpuhulva a tétlen életben nőket ural; az ő mulatságaik a foglalkozása, az ő akaratuk az ő törvénye; sorsának bírája egy fiatal leány; a komoly Emil egy gyermek játékszere!

Ilyenek az élet színjátékának változásai: minden kornak megvan a maga rugója, a mely mozgatja; de az ember mindig ugyanaz. Tíz éves korában a sütemények vezetik, húsz éves korában a szerelmese, harmincz éves korában az élvezetek, negyven éves korában a becsvágy, ötven éves korában a kapzsiság: mikor fog egyedül csak a bölcseség után szaladni? Boldog az, a kit akarata ellenére is erre vezetnek! Mi fontossága van annak, hogy milyen vezető után jár, ha ez a czélhoz vezeti? A hősök, maguk a bölcsek is megfizették ezt az adót az emberi gyöngeségnek és a kinek ujjai orsókat törtek össze, azért nem lett kevésbbé nagy ember.

Ha ki akarod terjeszteni a szerencsés nevelés hatását az egész életre, hosszabbítsd meg az ifjúságon át a gyermekkor jó szokásait és ha növendéked az, a minek lennie kell, gondoskodjál róla, hogy minden időben az legyen. Ez az utolsó simítás, a melyet művednek még adnod kell, hogy tökéletes legyen. Különösen azért fontos dolog, hogy a fiatal embereknek meghagyják a nevelőjüket, mert máskülönben nem igen kell attól félni, hogy szerelmi ügyüket ne tudnák nélküle elvégezni. A nevelőket és kivált az apákat az szokta megtéveszteni, hogy azt hiszik, az egyik életmód kizárja a másikat és hogy a mint az ember felnő, le kell mondania mindenről, a mit kis korában tett. Ha ez így volna, akkor mire való volna gondját viselni a gyermekkornak, ha jó vagy rossz felhasználása elmúlnék vele együtt és ha az ember szükségszerűen más gondolkodásmódot is venne fel, valahányszor teljesen különböző életmódra tér át?

Valamint hogy csak nagy betegségek bontják fel a folytonosságot az emlékezetben, ép úgy csak nagy szenvedélyek teszik ugyanezt az erkölcsökben. Az izléseink és a hajlamaink változnak ugyan, de ezt a változást, bár néha elég hirtelen, enyhítik a megszokások Hajlamaink egymásra következésében, ép úgy, mint a szinek helyes fokozatában, az ügyes művésznek észrevehetetlenné kell tenni az átmeneteket, összeelegyíteni és keverni a tónusokat és hogy semmiben se mutatkozzék szakadás, többféle tónust rakni fel az egész munkára. Ezt a szabályt megerősíti a tapasztalat; a mértéktelen emberek mindennap megváltoztatják vonzódásaikat, izlésüket, érzéseiket és nincs más állandóságuk, mint csak a változás megszokása; de a rendszeres ember mindig visszatér régi eljárás-módjához és még öreg korában sem veszti el a kedvtelést azokban az élvezetekben, melyeket gyermekkorában szeretett.

Ha eléred, hogy átlépve egy új életkorba, a fiatal emberek ne nézzék megvetéssel azt az életkort, melyben azelőtt voltak, hogy új szokásokat véve föl, ne hagyják el a régieket és hogy mindig szeressék tenni azt, a mi jó, tekintet nélkül az időre, a mikor elkezdték, – csak akkor mentetted meg művedet és lehetsz biztos felőlük életük végéig, mert a legfélelmesebb felfordulás abban a korban van, a melyen most őrködöl. A mint hogy mindig fájdalommal gondolunk vissza erre a korra, ép úgy csak nehezen veszítjük el később is azt az izlést, melyet ekkor fölvettünk; ha ellenben egyszer felhagytunk vele, soha az életben nem nyerjük többé vissza.

Legnagyobb része azoknak a szokásoknak, a melyeket a gyermekekre és a fiatal emberekre rákényszeríteni vélsz, nem igazi szokás, mert csak erőszak által vették fel és mert csak kedvük ellenére követik, tehát csak az alkalomra várnak, hogy lerázzák magukról. Az ember nem kedveli meg a börtönt azért, hogy sokáig volt benne; a megszokás a helyett, hogy csökkentené az ellene való ellenszenvet, csak fokozza. Nem így Emil. Ő gyermekkorában mindent csak kedve szerint és szívesen tett s mikor férfivá válva tovább is ugyanazt teszi, csak hozzáfűzi a szokás uralmát a szabadság édességéhez. A tevékeny élet, a testi munka, a testgyakorlás, a mozgás annyira szükségessé vált rá nézve, hogy nem tudna szenvedés nélkül lemondani róluk. Egyszerre elpuhult és ülő életmódra szorítani őt annyi volna, mint börtönbe vetni, meglánczolni, erőszakos kényszerhelyzetben tartani őt. Nincs benne kétségem, hogy a kedve és az egészsége egyaránt szenvedne általa. A jól elzárt szobában lélekzeni is alig tud, szüksége van a szabad levegőre, a mozgásra, a fáradságra. Még Zsófia lábainál sem tudja megállni, hogy néha félszemmel oda ne nézzen a mezőre és hogy ne vágyjon vele együtt bejárni. Mindazonáltal marad, mikor maradnia kell, de nyugtalan, izgatott, látszik rajta, hogy erőszakot tesz magán; azért marad, mert bilincsek vannak rajta. Ime tehát – fogjátok mondani – ezek olyan szükségletek, melyeknek alávetettem, rabság, a melybe juttattam! Mindez igaz; alávetettem őt az emberi állapotnak.

Emil szereti Zsófiát; de mi az első varázs, mely őt lebilincselte? Az érzés, az erény, a tisztesség szeretete. Mikor ezt a szeretetet szereti szerelmesében, elveszthette-e önmagából? És mily áron adta oda magát Zsófia? Mindazon érzések árán, melyek kedvese szívében természetesek: az igazi javak megbecsülése, az önmegtartóztatás, az egyszerűség, a nagylelkű önzetlenség, a pompa és gazdagság megvetése. Emilben ezek az erények megvoltak, mielőtt még a szerelem a szívébe oltotta volna őket. Miben változott tehát tulajdonképen Emil? Újabb okai vannak, hogy az legyen, a mi; ez az egyedüli pont, a miben különbözik attól, a mi volt.

Nem birom elképzelni, hogy bárki, a ki ezt a könyvet csak némi figyelemmel olvasta is, azt higyje, hogy annak a helyzetnek, a melyben van, minden körülménye véletlenül alakult ki körülötte. Vajjon véletlen-e, hogy bár a városok annyi szeretetreméltó leányt kináltak neki, az, a ki tetszését megnyerje, csak egy távoli magányban volt feltalálható! Vajjon véletlen-e, hogy itt megtalálja? Véletlen-e, hogy megfelelnek egymásnak? Véletlen-e, hogy nem lehetnek ugyanarról a helyről valók? Véletlen-e, hogy csak a lánytól oly messzire kap Emil szállást? Véletlen, hogy oly ritkán láthatja és hogy kénytelen annyi fáradsággal megvásárolni azt az élvezetet, hogy néha láthassa őt? Elférfiatlanodik, fogjátok mondani. Ellenkezőleg, megedződik; olyan erőteljesnek kell lennie, a milyenné én tettem, hogy el tudja viselni a fáradalmakat, melyeket Zsófia reá ró.

Két mértföldnyire lakik tőle. Ez a távolság a fujtató a kovácsműhelyben; ebben edzem meg a szerelem nyilait. Ha egymás tőszomszédságában laknának, vagy ha kényelmes kocsiban üldögélve látogathatná meg, kényelmesen, párisi módra szerethetné. Akart volna-e Leander meghalni Neróért, ha nem választotta volna el őket a tenger? Engedd el nekem a sok szót, olvasóm; ha arra való vagy, hogy megérts, eléggé tudod követni részleteiben eljárásom módját.

Az első alkalmakkor, hogy Zsófiát meglátogattuk, lovakat fogadtunk, hogy gyorsabban jussunk oda. Kényelmesnek találtuk ezt a megoldást és az ötödik alkalommal is lovakat fogadtunk még. Vártak ránk; több mint mértföldnyire a háztól embereket vettünk észre az úton. Emil néz, a szíve dobog; közeledik, fölismeri Zsófiát, leveti magát lováról, elindul, repül, a szeretetreméltó család lába előtt van. Emil szereti a szép lovakat; az ő lova szilaj; szabadnak érzi magát, elvágtat a mezőn át; én utána vágtatok, nagy nehezen utólérem és visszavezetem. Szerencsétlenségére Zsófia fél a lótól, nem merek hozzá közelíteni. Emil se lát, se hall, de Zsófia a fülébe súgja, hogy milyen vesződséget okozott barátjának. Emil szégyenkezve szalad oda, hogy megfogja a lovakat, hátramarad; illő, hogy mindenkire rákerüljön a sor. Ő indul előre, hogy megszabaduljunk a lovaktól. Igy maga mögött hagyva Zsófiát, nem találja többé oly kényelmesnek a lovaglást. Lihegve jön vissza és fél úton elénkbe szalad.

A legközelebbi utazáskor Emil nem akar már lovakat. Miért? kérdem tőle. Hiszen csak inast kell fogadnunk, a ki gondjukat viseli. Ugyan – mondja ő – még ezzel is terhére legyünk a tiszteletreméltó családnak? Hiszen tudod, hogy el akarnak látni mindent, embereket és lovakat. Igaz, felelem én, megvan bennük a szegény emberek nemes vendégszeretete. A gazdagok kapzsiak, a maguk bőségében csak barátaikat látják el; a szegények ellenben ellátják barátaik lovait is. Menjünk gyalog, – mondja Emil. – Nincs rá bátorságod, neked, a ki oly könnyedén osztoztál fiad fáradságos mulatságaiban? Nagyon szívesen, – felelek én azonnal. – Úgy tűnik fel nekem, hogy a szerelem sem kivánja, hogy oly sok hűhóval csinálják.

Közeledve az anyát és a leányt még messzebb találjuk, mint az előbbi alkalommal. Úgy megyünk feléjük, mint a nyíl. Emil csupa verejték; egy drága kéz megsimítja orczáját zsebkendőjével. Lehetne mégannyi ló a világon, ezután ugyan eszünkbe sem jutna hasznát venni.

Mindazáltal elég keserves dolog, hogy sohasem tölthetjük együtt az estét. A nyár múlóban van, a napok kezdenek rövidülni. Bármit mondjunk is, sohasem engedik meg, hogy éjjel induljunk haza és hacsak nem jövünk már reggel, csaknem azonnal indulnunk kell, alighogy megérkeztünk. Az anya sokáig sajnálgat minket és aggódik miattunk, végre arra a gondolatra jön, hogy az ő házukban nem lehet ugyan minket elhelyezni, de a faluban lehetne számunkra hajlékot szerezni, a hol néha alhatnánk. Erre a szóra Emil tapsban tör ki, remeg az örömtől; Zsófia pedig akaratlanul is többször csókolja meg anyját azon a napon, mikor erre a gondolatra jött.

Lassankint édes barátság és ártatlan bizalmasság kap lábra köztünk. A Zsófia vagy anyja által megszabott napokon rendesen eljövök barátommal; néha egyedül is engedem menni. A bizalom fölemeli a lelket és egy férfival nem kell már gyermek módjára bánni és mi végre jutottam volna, ha növendékem nem érdemelné meg becsülésemet? Megesik az is, hogy én megyek ő nélküle; olyankor szomorú, de nem zúgolódik: mit érne el zúgolódásával? Különben is tudja, hogy nem azért megyek, hogy ártsak az érdekeinek. De akár együtt megyünk, akár külön-külön, magától értetődik, hogy semmiféle időjárás nem tartóztathat fel, hiszen büszkék vagyunk, ha olyan állapotban érkezünk meg, hogy sajnálnak bennünket. Szerencsétlenségünkre Zsófia megtiltja nekünk ezt a dicsőséget és tiltakozik az ellen, hogy rossz időben is jöjjünk. Ez az egyedüli eset, hogy lázadónak látom azok ellen a szabályok ellen, melyeket titokban sugallok neki.

Egy nap, mikor Emil egyedül ment s én csak másnapra vártam haza, még az este hazatért. Megölelem s ezt mondom neki: Nos, kedves Emilem, visszajöttél barátodhoz? De a helyett, hogy viszonozná ölelésemet, kissé lehangoltan mondja: Ne hidd, hogy jó kedvemből jövök; akaratom ellenére jöttem el. Ő akarta, hogy menjek; az ő kedvéért jöttem, nem a te kedvedért. Meghatva ettől a naivitástól, újra megölelem. Nyilt lélek, őszinte barátom, ne foszsz meg attól, a mi megillet engem. Ha az ő kedvéért jöttél el, az én kedvemért vallod meg; a te hazatérésed az ő műve, de a nyiltságod az enyém. Őrizd meg mindig a szép lelkeknek ezt a nyiltságát. A közömbösek hadd gondolják, a mit akarnak, de bűn tűrni, hogy egy barátunk érdem számba vegye tőlünk azt, a mit nem ő érette tettünk.

Óvakodom attól, hogy ennek a vallomásnak értékét leszállítsam szemében azzal, hogy több szerelmet, mint nagylelkűséget találjak benne és megmondjam neki, hogy nem annyira magától akarja elhárítani visszatérésének érdemét, mint inkább biztosítani Zsófia számára. De így leplezi le előttem szívének mélyét a nélkül, hogy akarná: ha kényelmesen, lassan, szerelméről álmodozva jön, akkor Emil nem egyéb, csak Zsófia szerelmese; ha szaporán jön, kihevülve, bár kissé rosszkedvűen, akkor Mentorának barátja.

Ezekből a rendelkezésekből láthatni, hogy az én ifjam távol van attól, hogy Zsófia mellett töltse életét és hogy annyiszor lássa, a hányszor akarja. Hetenkint egy-két utazás a legtöbb, a mi meg van neki engedve és látogatásai gyakran csak fél napra terjednek s csak ritkán nyúlnak át a másnapba. Sokkal több időt tölt azzal, hogy remélgeti, hogy látni fogja vagy hogy örül neki, hogy láthatta, mintsem hogy valósággal látja. Még abból az időből is, a melyet látogatásaira fordít, kevesebbet tölt mellette, mint útközben feléje vagy távolodva tőle. Ezek az igaz, tiszta, gyönyörteljes, de inkább képzelt, mint valódi élvezetek izgatják szerelmét a nélkül, hogy elférfiatlanítanák szívét.

Azokon a napokon, mikor nem látja Zsófiát, nem tétlen vagy renyhe. Ezeken a napokon megint Emil: egyáltalán nem változott meg. Leggyakrabban a környékbeli mezőkön csatangol, foglalkozik a természetrajzzal, megvizsgálja, figyeli a földeket, terményeiket, művelésüket, összehasonlítja a munkát, a mit lát, azzal, a melyet ismer, keresi a különbségek okait; ha úgy találja, hogy más dolgozási módok előnyösebbek az ittenieknél, közli ezeket a földművelőkkel; ha jobb formájú ekéket ajánl, mindjárt meg is csináltatja saját rajzai alapján; ha márgabányát talál, megmagyarázza nekik a hasznosságát, a mely ezen a környéken ismeretlen; gyakran maga is nekifog a munkának; mind elálmélkodnak, ha látják, hogy könnyebben forgatja szerszámaikat, mint ők, mélyebb és egyenesebb barázdát von, mint az övék, egyenletesebben vet, czélszerűbben ültet. Nem gúnyolódnak rajta, mintha csak szájjal volna földművelő, látják, hogy csakugyan ért hozzá. Szóval kiterjeszti buzgalmát és gondolkodását mindenre, a minek megvan az eredeti és általános haszna, sőt nem is szorítkozik csak erre. Meglátogatja a földművesek házait, tudakozódik hogylétükről, családjukról, gyermekeik számáról, földjük mennyiségéről, terményeik minéműségéről, kelendőségéről, jövedelmükről, adóikról, adósságaikról stb. Pénzt keveset ad, tudva, hogy rendszerint rosszul használják fel, de maga határozza meg felhasználását és hasznossá teszi rájuk nézve, még akaratuk ellenére is. Munkásokat szerez nekik és gyakran megfizeti nekik a napszámot azért a munkáért, a melyre szükségük van. Az egyikkel újra fölépítteti vagy befödeti beomlott kunyhóját, a másikkal megdolgoztatja földjét, a melyet eszközök hiányában parlagon hagyott, meg másnak tehenet szerez, vagy lovat vagy mindenféle állatot az elpusztult helyett; két szomszéd már-már pört kezd egymással, rábeszéli őket, hogy egyezzenek ki; egy paraszt megbetegszik, ápoltatja, maga is ápolja;148) egy másikat háborgat valami hatalmas szomszédja, megvédi és közbelép érdekében; szegény fiatal pár szereti egymást, segít nekik összeházasodni; egy derék asszony elvesztette kedves gyermekét, meglátogatja és vígasztalja; nem megy el azonnal, a mint jött; nem veti meg a szűkölködőket, nem siet otthagyni a szerencsétleneket; gyakran azoknál a parasztoknál étkezik, a kiken segített, olyanoktól is elfogad meghívást, a kiknek nincs rá szükségük; amazoknak jóltevőjévé, emezeknek barátjává válván, mindig egyenlő marad velük. Szóval személyével mindig épen annyi jót tesz, mint pénzével.

Sétáit néha a boldog ház felé irányítja; talán remélheti, hogy titokban megpillantja Zsófiát, hogy észrevétlenül láthatja sétája közben. Emil azonban nyilt magaviseletű, nem tud és nem is akar megtéveszteni. Megvan benne az a szeretetreméltó gyöngédség, a mely növeli és táplálja az önbecsülést az önmagáról való jó tanuságtétellel. Szorosan a neki megszabott korlátok közt tartja magát és sohasem közeledik annyira, hogy véletlenül nyerje meg azt, a mit csak Zsófiától kaphat. Viszont örömest bolyong a környéken, keresgélve szerelmese lába nyomát, meghatva a fáradtságtól, melyet kiállott és az utaktól, melyeket megtett az ő kedvéért. Előtte való nap, hogy meglátogathatja, elmegy valami szomszéd tanyára, harapni valót rendelni másnapra. A séta észrevétlenül erre térül, mintegy véletlenül térnek be, gyümölcsöt, süteményt, tejszínt kapnak. A torkos Zsófia nem érzéketlen az ilyen figyelmességek iránt és szívesen becsüli meg gondoskodásunkat; mert a bókból mindig kijut nekem is a magam része, még ha semmi részem sincs is a gondoskodásban, mely alkalmat adott rá; ez a kis lány ravaszkodása, hogy ne kelljen olyan nagy zavarba jönnie, mikor megköszöni. Az apa és én eszünk a süteményből és bort iszunk, Emil azonban a nőkkel tart és mindig résen van, hogy elcsenhessen egy tányér tejszínt, a melybe Zsófia belemerítette a kanalát.

A sütemények kapcsán szóba hozom Emil előtt egyszeri versenyfutásait. Tudni akarják, miféle versenyfutások azok: megmagyarázom, nevetnek rajta, kérdezik tőle, tud-e még futni. Jobban, mint valaha, felel ő, nem is szeretném, ha elfelejtettem volna. Valaki a társaságból nagyon szeretné futni látni és nem meri megmondani; másvalaki magára vállalja, hogy fölveti a dolgot. Emil belemegy; előkerítenek két-három fiatal legényt a környékről, megállapítják a díjat és hogy annál jobban utánozzák az egykori játékokat, odatesznek egy süteményt a czélpontra. Mindenki készen van; a papa adja meg a jelt kezével tapsolva. A gyors Emil csak úgy szeli a levegőt és máris a pálya végén van, mikor még nehézkes versenytársai alig indultak el. Emil átveszi a díjat a Zsófia kezéből és nem kevésbbé bőkezűen, mint Aeneas, megajándékozza az összes legyőzötteket.

A diadalzaj közepette Zsófia arra merészkedik, hogy kihívja a győzőt és azzal dicsekszik, hogy tud oly jól futni, mint ő. Emil nem vonakodik versenyre szállni vele és mialatt Zsófia készülődik a futásra és föltűzi kétoldalt a ruháját és gondosabban ügyelve arra, hogy feltárja Emil szeme előtt finom lábát, mint hogy legyőzze a versenyben, megnézi, elég rövid-e a szoknyája, – Emil egy szót súg fülébe az anyának. Ez mosolyog és helyeslően bólint. Emil erre versenytársa mellé áll és alig adatott meg a jel, már látni a lányt elindulni és repülni, mint a madár.

A nők nem futásra vannak teremtve; csak azért futnak, hogy utólérjék őket. A futás nem az egyedüli dolog, a mit ügyetlenül csinálnak, de az egyedüli, a mit csúnyán csinálnak: hátrahajtott és testükhöz szorított könyökük nevetségessé teszi mozdulataikat, a magas sarkukon, melyen szökdécselnek, olyanok, mint a szöcskék, melyek futni akarnak ugrálás nélkül.

Emil nem képzeli azt, hogy Zsófia jobban fut, mint más nő s nem tartja érdemesnek, hogy elindúljon helyéről és ingerkedő mosolylyal nézi, hogy indúl neki. Zsófia azonban könnyed és alacsony sarkú czipőben jár, nincs szüksége mesterkedésre, hogy a lába kicsinek látszassék. Olyan sebességgel fut előre, hogy ha utól akarja érni ezt az új Atalantát, épen csak annyi ideje van, a mennyi kell, mikor oly messze maga előtt látja. Ő is elindul tehát, hasonlóan a sashoz, a mely ráveti magát zsákmányára; kergeti, a sarkához ér, végre utóléri a lihegőt, gyöngéden köréje fonja bal karját, fölemeli, mint a tollat és szívére szorítva az édes terhet, így fejezi be a futást; ő vele érinteti meg először a czélt, majd azt kiáltva: «Zsófia a győztes!» letérdel előtte a földre és legyőzöttnek vallja magát.

Ezekhez a különböző foglalatosságokhoz járul az a mesterség, a melyet tanultunk. Legelőbb egy nap hetenkint és ezenkívül minden nap, mikor az idő nem engedi meg, hogy a szabadban maradjunk, Emil és én elmegyünk dolgozni egy mesterhez. Nemcsak a forma kedvéért dolgozunk itt, olyan emberek módjára, a kik fölötte állnak az efféle foglalkozásnak, hanem Istenigazában és valódi munkások módjára. Zsófia apja egy alkalommal, mikor meglátogat minket, a munkánál talál és csodálattal beszéli el feleségének és leányának, a mit látott. Nézzétek meg, mondja, ezt a fiatal embert a műhelyben és látni fogjátok, megveti-e a szegény ember helyzetét. El lehet képzelni, hogy Zsófia örömmel hallgatja ezt a beszédet. Újra szóba kerül a dolog; szeretnék meglepni Emilt munka közben. Kikérdeznek engem, a nélkül, hogy észrevétetnének valamit és miután biztosan megtudták egyik napunkat, az anya és lánya kocsiba ülnek és azon a napon bejönnek a városba.

Belépve a műhelybe, Zsófia észrevesz a túlsó végében egy ingújjra vetkőzött fiatal embert; a haja hanyagul összekötve és annyira el van foglalva azzal, a mit csinál, hogy meg se látja őt. Zsófia megáll és int az anyjának, Emil a vésővel egyik kezében és a kalapácscsal a másikban, épen egy pántot csinál, aztán elfűrészel egy deszkát és belefogja egyik darabját a szorítóba, hogy meggyalulja. Ez a látvány nem nevetteti meg Zsófiát; megindítja és tiszteletreméltónak tűnik fel neki. Asszony, tiszteld uradat, ő dolgozik éretted, ő keresi meg a kenyeredet és táplál téged. Ime, a férfi.

Mialatt a nők Emilt figyelik, én észreveszem őket; megczibálom Emil ruhája újját. Emil megfordul, meglátja őket, eldobja szerszámait és örömkiáltással ugrik fel. Miután átengedte magát első elragadtatásának, leülteti őket és újra belefog munkájába. De Zsófia nem tud ülve maradni; élénken kél fel, átfut a műhelyen, nézegeti a szerszámokat, megsimogatja a gyalult deszkát, összeszedi a földről a forgácsot, a kezeinket nézi és aztán azt mondja, hogy tetszik neki ez a mesterség, mert tiszta. A kis bohó még utánozni is próbálja Emilt. Fehér és gyönge kezével ráhúzza a gyalút egy deszkára; a gyalú siklik, de nem vág. Nekem úgy tűnik, hogy Ámor nevet a levegőben és csapkod a szárnyával, mintha hallanám örömkiáltását: Herkules meg van boszúlva!

Ezalatt az anya kikérdezi a mestert: Uram, mennyit fizet ezeknek a legényeknek? Asszonyom, húsz soust napjára és én adom az eledelüket, de ha ez a fiatal ember akarná, jóval többet is kereshetne, mert ő messze földön a legjobb munkás. Húsz sous napjára és a koszt! mondja az anya s meghatva néz reánk. Úgy van, asszonyom, mondja újra a mester. Erre a szóra az anya Emilhez siet, megöleli, kebléhez szorítja, könnyeivel öntözi, nem tudva mást mondani, mint újra meg újra: Fiam, fiam!

Miután egy ideig beszélgettek velünk, a nélkül, hogy elvontak volna a munkától, az anya így szól leányának: Menjünk, késő már, ne várassunk magunkra. Aztán Emilhez közeledve megveregeti az arczát s ezt mondja neki: Nos, jó munkás, nem akar velünk jönni? Emil nagyon szomorú hangon felel: El vagyok foglalva, tessék a mestert megkérdezni. Megkérdik a mestert, nélkülözhet-e minket. Azt mondja, nem. Sürgős munkám van, úgymond, amelynek holnaputánra el kell készülni. Számítva ezekre az urakra, visszautasítottam a munkásokat, a kik ajánlkoztak; ha ők elmaradnak, nem tudom, hol kapok másik munkásokat és nem tudnék a munkával az igért napra elkészülni. Az anya nem felel semmit, várja, hogy Emil szóljon. Emil lesüti a fejét és hallgat. Uram, mondja neki az anya meglepetve ettől a hallgatástól, nincs erre semmi mondani valója? Emil gyöngéden ránéz a lányra és csak azt feleli: Látják, hogy maradnom kell. Erre a nők eltávoznak és ott hagynak minket. Emil a kapuig kiséri őket, utánuk néz, a míg lehet, sóhajt és szó nélkül visszatér munkájához.

Útközben az anya megütődve beszél leányának erről a furcsa magaviseletről. Ugyan – mondja – hát olyan nehéz lett volna kárpótolni a mestert, hogy ne kelljen ott maradnia? És ez az oly bőkezű fiatal ember, aki szükség nélkül is szórja a pénzt, nem tud pénzt találni illő alkalomkor? Oh, mama, felel Zsófia, ne adja Isten, hogy Emil olyan nagy hatalmat tulajdonítson a pénznek, hogy arra is felhasználja, hogy személyes kötelezettségét is megszeghesse az árán, hogy büntetlenül szegje meg a szavát és megszegesse mással is! Tudom, hogy könnyen kárpótolhatná a mesterembert azért a csekély kárért, a mely az ő elmaradásával éri; ezzel azonban rabjává tenné lelkét a gazdagságnak, hozzászoknék, hogy a vagyont tegye kötelességei helyébe és hogy azt higyje, minden alól fel van mentve az ember, ha fizet. Emilnek más a gondolkozásmódja és remélem, én nem leszek oka, hogy megváltoztassa. Azt hiszed, nem esett nehezére maradni? Mama, ne tévesztesd meg magadat; az én kedvemért maradt, láttam a szemén.

Zsófia nem valami nagyon szerény igényű a szerelem igazi tanubizonyságai iránt. Ellenkezőleg, zsarnokoskodó és követelőző; azt akarja, hogy inkább ne is szeressék, mint hogy lanyhán szeressék. Megvan benne az önbecsérzés nemes érzése, a mely megbecsüli magát és úgy akar tiszteltetni, a hogy ő becsüli magát. Nem tartana magához méltónak egy olyan szívet, a mely nem érezné az ő szívének teljes értékét, a mely ne ép úgy vagy még inkább erényeiért szeretné, mint bájaiért; egy olyan szívet, a mely ne tenné neki elébe saját kötelességeit és a ki ne tenné elébe őt minden más dolognak. Nem akar olyan imádót, a ki nem ismer más törvényt, csak az övét: olyan emberen akar uralkodni, a kit nem torzított el. Így veti meg Circe Ulisszes társait, miután lealjasította őket és annak magának adja oda magát, a kit nem tudott elváltoztatni.

De leszámítva ezt a sérthetetlen és szent jogot, Zsófia féltékenyen őrzi a maga jogait s vigyáz, hogy Emil mily gondosan tartja őket tiszteletben, mily gonddal teljesíti akaratát, mily ügyességgel találja ki, mily éberséggel érkezik meg a megszabott pillanatban: nem akarja sem hogy késsen, sem hogy hamarabb jöjjön, azt akarja, hogy pontos legyen. Sietni annyit tesz, hogy többet tart magára, mint ő rá; késni, ez annyi, mint elhanyagolni. Zsófiát elhanyagolni! Ez nem történhetnék meg kétszer. Egyszer igazságtalanul gyanakodott, hogy elhanyagolták s csaknem vége volt mindennek; de Zsófia méltányos és helyre tudja ütni, ha mit vétett.

Egy este vártak ránk; Emil megkapta a parancsot. Elénkbe mennek; nem érkezünk meg. Hova lettek? Mi baj érhette őket? Nem is küldenek izenetet. Az este várásunkkal telik el. A szegény Zsófia már azt hiszi, meghaltunk; kétségbeesik, kínozza magát, sírva tölti az éjszakát. Este küldönczöt küldtek, hogy tudakozódjék rólunk és hozzon másnap reggel híreket. A küldöncz visszatér az általunk küldöttel, a ki szóbelileg hozza izenetünket és elmondja, hogy jól vagyunk. Egy pillanattal később megjelenünk mi is. Ekkor a helyzet megváltozik: Zsófia letörli könnyeit, vagy ha ont könnyeket, mérgében ontja. Büszke szívét nem kárpótolta, hogy élünk; Emil él és oktalanul váratott magára.

Érkezésünkkor be akar zárkózni. Azt akarják, hogy maradjon; maradnia kell; de azonnal elhatározza magát és nyugodt és megelégedett magatartást vesz fel, a mely másoknak imponálhatott. Az apa elénkbe jön és így szól: Nyugtalanságban tartották a barátjaikat; vannak itt, a kik nem fogják ezt egykönnyen megbocsátani. Ugyan ki, papa? – mondja Zsófia a legbájosabb mosolylyal, melyet csak tetetni tud. Mit törődöl vele, felel az apa, ha nem te vagy? Zsófia nem felel és lesüti a szemét a munkájára. Az anya hideg és kimért módon fogad minket. Emil zavarba jőve, nem meri megszólítani Zsófiát. A leány szól hozzá először; megkérdi, hogy van, üléssel kinálja és olyan jól tettet, hogy a szegény fiatal ember, a ki még nem ért semmit a heves szenvedélyek hangján, beugrik ennek a hidegvérnek és csaknem azon a ponton van, hogy maga is megneheztel.

Hogy felvilágosítsam, meg akarom fogni Zsófia kezét s ajkamhoz akarom emelni, a hogy néha szoktam. Hirtelen visszarántja, oly sajátságosan ejtve ki, hogy: uram, – hogy ez az akaratlan mozdulat azonnal leleplezi Emil szemében.

Zsófia maga is látva, hogy elárulta magát, kevésbbé tesz magán erőszakot. Látszólagos hidegvére irónikus kicsinyléssé változik. Mindenre, a mit mondanak neki, halk és bizonytalan hangon kiejtett egytagú szókkal felel, mintha attól félne, hogy nagyon is keresztül engedi éreztetni a méltatlankodás hangját. Emil félholtan a rémülettől fájdalommal néz rá és igyekszik rávenni, hogy nézzen a szemébe, hogy jobban olvashassa az övében az igazi érzéseit. Zsófia még jobban felingerelve önbizalmától, olyan tekintetet vet rá, hogy elmegy a kedve még egy olyat kivánni. Emil megzavarodva, reszketve nem mer – saját nagy szerencséjére – sem szólni hozzá, sem ránézni; mert még ha ártatlan volna is, Zsófia sohasem bocsátotta volna meg neki, hogy el tudta viselni haragját.

Látva most már, hogy rajtam a sor és hogy ideje kimagyarázkodnunk, visszamegyek Zsófiához. Újra megfogom a kezét, melyet nem von vissza, mert közel van hozzá, hogy elájuljon. Gyöngéden mondom neki: kedves Zsófia, mi pórul jártunk, de ön okos és igazságos, nem fog minket elitélni a nélkül, hogy meghallgatna. Hallgasson meg tehát. Zsófia nem felel, én pedig így szólok.

«Tegnap elindultunk négy órakor; meg volt hagyva, hogy hét órára érkezzünk meg és mindig hamarabb indulunk el, mint kellene, hogy útközben megpihenhessünk. Az út háromnegyed részén már túl voltunk, mikor fájdalmas panaszok ütötték meg a fülünket; a tőlünk némi távolságban levő völgy torkolatából hallatszottak. Odaszaladunk a segélykiáltásra s egy szerencsétlen parasztembert találtunk ott, a ki kissé boros fővel jött lóháton a városból s akkorát esett le a lóról, hogy eltörte a lábát. Kiáltozni kezdtünk segítségért, senki se felelt; próbáltuk a sebesültet föltenni a lóra, nem birtuk; a legcsekélyebb mozdulatra borzasztó kínokat szenvedett a boldogtalan. Nem tehettünk tehát mást, megkötöttük a lovat a szomszéd erdőben, aztán hordágyat csinálva karjainkból, odaültettük a sebesültet és tőlünk telhetően vigyázva vittük útmutatásai szerint arrafelé, a merre haza érhetett. Az út hosszú volt, többször kellett pihennünk. Végre a fáradságtól kimerülten megérkeztünk: szomorú meglepetéssel vettük észre, hogy már ismerjük a házát s hogy ez a szerencsétlen, a kit akkora fáradsággal hoztunk haza, ugyanaz, a ki olyan szívélyesen fogadott minket azon a napon, mikor először érkeztünk ide. A nagy zavarban, a melyben eddig voltunk, kölcsönösen nem ismertük fel egymást.

«Csak két kis gyermeke volt odahaza. A felesége, a ki most készült őt a harmadikkal megajándékozni, annyira megrémült, mikor így látta hazatérni, hogy heves fájdalmakat érzett és néhány óra mulva megszülte gyermekét. Mit csináljunk ilyen körülmények közt egy félreeső kunyhóban, a hol nem remélhettünk semmiféle segítséget? Emil elszánta magát, hogy megkeresi a lovat, melyet az erdőben hagytunk, felül rá és lóhalálában a városba siet seborvosért. A lovat a seborvosnak adta és miután nem tudott mindjárt betegápolónőt találni, gyalog tért vissza egy szolgával, miután gyors küldönczöt küldött önhöz; mialatt én, képzelhetni, mekkora zavarban egy törött lábú férfi és egy vajúdó nő között, előkészítettem a házban mindent, a miről gondoltam, hogy szükség lehet rá mindkettejük segítségére.

A többit nem részletezem; nem erről van most szó. Két óra volt éjfél után, mikor mindketten egy pillanatra megpihenhettünk. Végre hajnal felé megérkeztünk közeli menedékhelyünkre, a hol megvártuk az ön ébredésének óráját, hogy számot adjunk balesetünkről.»

Elhallgattam, nem szólva semmi többet. De mielőtt valaki szólt volna, Emil szerelmeséhez lép, fölemeli hangját és szilárdabban, semmint hittem volna, így szól: Zsófia, a maga kezében van sorsom, jól tudja. Meghalathat a fájdalomtól, de azt ne remélje, hogy el tudja velem feledtetni az emberiesség jogait; ezek nekem szentebbek, mint a maga jogai; sohasem mondok le róluk a maga kedvéért.

Zsófia erre a szóra felelet helyett feláll, karját Emil nyaka köré ölti, csókot nyom arczára; aztán utánozhatatlan bájjal nyújtja karját, így szól hozzá: Emil, fogadd ezt a kezet, a tied. Légy, a mikor akarsz, a férjem és uram; igyekezni fogok megérdemelni ezt a tisztességet.

Alig hogy megölelte Emilt, az apja elragadtatva tapsolt, ezt kiáltva: «Hogy volt! hogy volt!» Zsófia nem kéreti magát, még két csókot adott a másik arczára; de csaknem ugyanabban a pillanatban, megrémülve mind attól, a mit tett, anyja karjába veti magát és az anyai ölbe rejti szégyenkezéstől lángoló arczát.

Nem fogom leírni az általános örömöt; mindenki kell, hogy érezze. Ebéd után Zsófia azt kérdi, vajjon azok a szegény betegek nagyon messze laknak-e arra, hogy meglátogassa őket. Zsófia ezt kívánja s ez jó dolog. Odamegyünk: két külön ágyban találjuk őket; Emil hozatott egy ágyat. Embereket találunk körülük, a kik segítenek nekik: Emil gondoskodott róluk. De egyébként mind a ketten oly rossz állapotban vannak, hogy a kényelmetlenség ép annyi bajt okoz nekik, mint az állapotuk. Zsófia kötényt kér a jó asszonytól és megveti az ágyát; ugyanezt teszi aztán a férfival; gyöngéd és könnyed keze megtapogat mindent, a mijük fáj nekik és lágyabb fekvőhelyet készít fájó tagjaiknak. Már közeledtére is könnyebben érzik magukat; azt lehetne mondani, hogy eltalálja, mi fáj nekik. Ez az oly kényes leány nem riad vissza sem a piszoktól, sem a kellemetlen szagtól és tudja, hogy kell eltüntetni az egyiket, a másikat is a nélkül, hogy bárkit is terhelne és a nélkül, hogy megkínozná vele a betegeket. Ő, a ki mindig oly szerény és néha oly büszke, ő, a ki a világ minden kincséért nem érintette volna csak ujja hegyével is egy férfi ágyát, minden kényeskedés nélkül fekteti másik oldalára a sebesültet és kényelmesebb helyzetbe teszi, hogy így tovább maradhasson fekve. A felebaráti buzgalom legyőzi a tartózkodását; a mit tesz, oly könnyedén teszi és olyan ügyesen, hogy a beteg megkönnyebbültnek érzi magát szinte a nélkül, hogy észrevenné, hogy hozzá nyúltak. A férj és a feleség közös értelemmel áldják a szeretetreméltó leányt, a ki gondozza őket, sajnálkozik miattuk, vigasztalja őket. Az égnek angyala ő, kit Isten küldött be hozzájuk; megvan benne az angyal külseje és nyájassága, a kedvessége és jósága. Emil meghatva, szótlanul nézi őt. Férfi, keresd az élettársadat; az Isten adta őt neked arra, hogy enyhítse bajaidat. Ez az asszony.

Megkereszteltetik az újszülöttet. A két szerelmes tartja keresztvízre azzal a forró vágygyal, hogy nemsokára ugyanez tétessék másokkal. Vágyva-vágynak erre a pillanatra; úgy gondolják, mintha már itt is volna; Zsófia minden aggálya el van távolítva, de most jönnek meg az én aggályaim. Nincsenek még annyira, mint a hogy gondolják; mindennek megvan a maga ideje.

Egy reggel, a mikor két napja nem látták egymást, belépek Emil szobájába, kezemben egy levéllel és mereven ránézve így szólok hozzá: «Mit tennél, ha azt a hírt hoznák neked, hogy Zsófia meghalt?» Emil nagyot kiált, összecsapva kezét felkiált és szó nélkül, rémült tekintettel néz rám. «Felelj hát,» – mondtam én ugyanazzal a nyugalommal. Erre felingerülve hidegvéremen hozzám lép, haragtól, lángoló szemekkel s csaknem fenyegető magatartásban állva elém, így szól: «Hogy mit tennék? Nem tudom, de annyit tudok, hogy soha életemben nem látnám viszont azt, a ki az értésemre adná». «Nyugodj meg, – mondom neki mosolyogva – ő él, jól érzi magát, rád gondol és ma estére várnak minket. De menjünk egyet sétálni; beszélgessünk».

A szenvedély, mely elfogta, nem engedi többé, hogy mint azelőtt, elmerüljön a merőben okoskodó beszélgetésbe; ennek a szenvedélynek a révén kell az érdeklődését megragadni, hogy figyelmesen hallgassa oktatásomat. Ezt tettem ezzel a borzalmas előzménynyel; most ugyan biztos vagyok benne, hogy meg fog hallgatni.

«Boldognak kell lenni, kedves Emilem, ez a czélja minden egyes lénynek; ez az első vágy, melyet a természet belénk oltott és az egyetlen, a mely nem fog soha elhagyni. De hol van a boldogság? Ki tudja? Mindenki keresi és senki sem találja meg. Azzal töltjük az életünket, hogy keresgéljük és meghalunk a nélkül, hogy elértük volna. Fiatal barátom, mikor születésedkor karomba vettelek és mikor tanuságul hívtam a legfőbb lényt ahhoz a kötelezettséghez, melyet vállaltam, napjaimat a te napjaid boldogságának ajánlottam fel, – tudtam-e magam is, hogy mire kötelezem magamat? Nem; csak azt tudtam, hogy a mikor téged boldoggá teszlek, bizonyos, hogy az leszek én is. A mikor elvállaltam rád nézve ezt az üdvös czélt, közössé tettem mindkettőnk számára.

«A míg nem tudjuk, hogy mit tegyünk, a bölcseség abban áll, hogy tétlenségben maradjunk. Ez minden elvek között az, a melyre az embernek legnagyobb szüksége van és az, a melyet a legkevésbbé tud követni. Keresni a boldogságot a nélkül, hogy tudnók, hol van, ez annyi, mint kitenni magát annak, hogy elfut előle, ez annyi, mint megannyi ellenkező úton veszélybe jutni, a hány eltévedni való út van. De nem mindenkinek tulajdonsága, hogy tétlenül tudjon maradni. Abban a nyugtalanságban, melyben a jóllét vágya tart minket, jobb szeretünk tévedni a kergetésében, mint semmit se tenni keresésére és ha egyszer elhagytuk azt a helyet, a hol felismerhetjük, nem tudunk többet oda visszatérni.

«Ugyanebben a tudatlanságban lévén, igyekeztem kikerülni ugyanazt a hibát. Elvállalván a gondoskodást rólad, elhatároztam, hogy nem teszek egyetlen haszontalan lépést és megakadályozom, hogy te se tegyél. A természet útjához ragaszkodtam, várva, hogy ez megmutassa a boldogság útját. Kiderült, hogy ugyanaz és hogy a mikor nem gondoltam rá, akkor követtem.

«Légy tanubizonyságom, légy itélő bírám, sohasem foglak megtagadni. Első éveid nem áldoztattak fel azoknak a melyek ezután fognak következni; élvezted mindazokat a javakat, melyeket a természet adott neked. Azok közül a bajok közül, a melyeknek alávetett téged és a melyektől meg tudtalak óvni, csak azokat érezted, a melyek megedzhetnek más bajok ellen. Nem szenvedtél egyet sem, hanem ha azért, hogy elkerülj egy nagyobbat. Nem ismerted sem a gyűlöletet, sem a rabszolgaságot. Szabad és elégedett lévén, igazságos és jó maradtál, mert a szenvedés és a bűn elválaszthatatlanok és az ember sohasem válik gonoszszá, csak mikor boldogtalan. Vajha gyermekkorod emléke meghosszabbodnék öreg napjaidig! Nem félek attól, hogy jó szíved valaha is visszaemlékszik rá a nélkül, hogy ne áldja azt a kezet, a mely vezette.

«Mikor belejutottál az okosság életkorába, megóvtalak az emberek előitéleteitől; mikor a szíved érzékenynyé lett, megóvtalak a szenvedélyek zsarnokságától. Ha meg tudtam volna hosszabbítani ezt a belső nyugalmadat életed végeig, biztonságba helyeztem volna művemet és mindig boldog lennél, a mennyire ember csak lehet; de kedves Emilem, hiába merítettem volna bele a lelkedet a Styxbe, nem tehettem volna mindenütt sebezhetetlenné; új ellenség támad fel, a kit még nem tanultál meg legyőzni és a kitől nem tudtalak megmenteni. Ez az ellenség, ez te magad vagy. A természet és a sors szabadnak hagyott. El tudtad szenvedni a nyomort, el tudtad viselni a test fájdalmait; a lélek fájdalmai ismeretlenek maradtak előtted; nem függtél mástól, csak az emberi sorstól és most függsz mindazoktól a kötelékektől, melyeket magad raktál magadra; a mikor megtanultál vágyni, vágyaid rabszolgájává tetted magadat. A nélkül, hogy bármi is változnék benned, a nélkül, hogy bármi bántana is, a nélkül, hogy bármi érné is lényedet, mennyi fájdalom támadhatja meg lelkedet! Mennyi bajt érezhetsz. a nélkül, hogy beteg lennél! Hány halált szenvedhetsz a nélkül, hogy meghalnál! Egy hazugság, egy tévedés, egy kétség a kétségbeesésbe dönthet.

«Láttad a színházban a hősöket, a kik ki voltak szolgáltatva a végső kínoknak, esztelen kiáltásaikkal visszhangoztatták a színpadot, jajgattak, mint az asszonyok, sírtak, mint a gyermekek és ezzel kiérdemelték a közönség tapsait. Emlékszel, mennyire megbotránkoztál ezeken a jajgatásokon, ezeken a kiáltozásokon, ezeken a panaszokon, olyan férfiaktól, a kiktől csak az állhatatosság és a szilárdság tényeit kellene várni? Hogyan, mondtad méltatlankodva, ezek azok a példák, melyeket mint követendőket tűznek ki, a minták, a melyeket utánzásra ajánlanak! Attól félnek-e, hogy az ember nem elég kicsiny, elég boldogtalan, elég gyönge, ha nem tömjéneznek gyöngeségének az erény hamis álarcza alatt? Fiatal barátom, ezután légy engedékenyebb a színpad iránt: ime, magad is egyike lettél hőseinek.

«Tudsz tűrni és meghalni, el tudod viselni a kényszerűség törvényét a fizikai bajokban, de még nem szabtál törvényt szíved vágyainak és szeretetünkből inkább születik meg életünk nyugtalansága, mint szükségleteinkből. Vágyaink messzire terjednek, az erőnk csaknem semmi. Az ember kívánságai révén ezer dologtól függ, maga-maga révén nem függ semmitől még a saját életétől sem; mennél több köteléket teremt magának, annál jobban megsokszorozza a szenvedéseit. Minden csak úgy elmúlik a földön, minden, a mit szeretünk, elszalad előlünk előbb-utóbb és mi úgy ragaszkodunk hozzá, mintha örökké kellene tartania. Micsoda rémület Zsófia halálának merő gyanujára! Hát arra számítottál, hogy örökké fog élni? Nem hal meg senki az ő korában? Meg kell halnia, gyermekem és talán te előtted. Ki tudja, életben van-e ebben a pillanatban? A természet csak egy halálnak tett rabjává téged; te rabjává teszed magadat egy másiknak. Igy tehát abba a helyzetbe jutsz, hogy kétszer fogsz meghalni.

«Igy alá lévén vetve szabályozatlan szenvedélyeidnek, mennyire szánni való leszel! Mindig nélkülözés, mindig veszteség, mindig aggodalom; sohasem élvezheted, a mid megmaradt. A félelem, hogy mindent elveszítesz, megakadályoz, hogy bármid is legyen; mivel csak a szenvedélyeidet akartad követni, sohasem fogod őket kielégíteni tudni. Mindig keresni fogod a nyugalmat és mindig futni fog előled; nyomorult leszel és gonoszszá válsz. És hogy ne lennél az, mikor nincs más törvényed, mint féktelen vágyaid? Ha nem tudod elviselni az akaratlan nélkülözéseket, hogy róhatnád őket magadra akaratlanul? Hogy tudnád feláldozni a hajlamot a kötelességnek és hogy tudnál ellenállni szívednek, hogy eszedre hallgass? Te, a ki látni sem akarod többé azt, a ki tudtodra adja szerelmesed halálát, hogy tudnád látni azt, a ki el akarja venni tőled elevenen, a ki azt merné neked mondani: Rád nézve meghalt, az erény választja el tőled? Ha vele kell élned, bármi történik is, akár férjnél van Zsófia, akár nincs, akár szabad vagy, akár nem, akár szeret vagy gyűlöl téged, akár odaadják neked, akár megtagadják tőled, az mindegy, te akarod őt, bírnod kell őt bármi áron. Mondd meg nekem, mely bűnnél áll meg az, a kinek nincs más törvénye, csak szívének vágyai és nem tud ellenállni semminek, a mire vágyik?

«Kedves gyermekem, bátorság nélkül nincs boldogság s erény sincs küzdelem nélkül. Az erény szó az erő-ből származik; az erő az alapja minden erénynek. Csak az olyan lényé lehet az erény, a mely természeténél fogva gyönge s akaratánál fogva erős; csak ebben áll az igaz ember érdeme; és az Istent jónak nevezzük ugyan, de nem nevezzük erényesnek, mert nincs szüksége erőfeszítésre ahhoz, hogy jó legyen. Megvártam, a míg abban az állapotban léssz, hogy megérthess, mielőtt ezt az annyira profanizált szót megmagyaráztam volna neked. A míg az erény gyakorlása nem kerül semmibe, kevés szükség van az ismeretére. Ez a szükség akkor áll be, mikor a szenvedélyek feltámadnak; rád nézve már beállott.

«A midőn a természet teljes egyszerűségében neveltelek, a helyett, hogy keserves kötelességekről prédikáltam volna neked, megóvtalak azoktól a bűnöktől, a melyek ezeket a kötelességeket keservesekké teszik; nem annyira gyűlöletessé tettem előtted a hazugságot, mint inkább haszontalanná; nem annyira arra tanítottalak, hogy add meg mindenkinek, a mi megilleti, mint inkább hogy csak azzal törődj, a mi a tiéd; inkább jóvá tettelek, mint erényessé. De a ki csupán csak jó, csak addig marad az, a míg kellemes annak lennie; a jóság megtörik és tönkre megy az emberi szenvedélyek ütközése alatt; az az ember, a ki semmi egyéb, csak jó, csak a maga számára az.

«Mi tehát az erényes ember? Az, a ki le tudja győzni indulatait; mert akkor követi az eszét, lelkiismeretét, megteszi kötelességét; a rend állapotában marad és semmi sem tartja meg benne. Idáig te csak látszólag voltál szabad, csak annak a rabszolgának a kétséges szabadságát élvezted, a kinek nem parancsoltak semmit. Most légy valóban szabad, tanulj meg a magad ura lenni; parancsolj szívednek, oh Emil és erényes leszel.

«Egy másik mesterséget is ki kell tehát tanulnod és ez nehezebb, mint az első; mert a természet fölment minket a bajok alól, melyeket reánk ró vagy megtanít elviselni őket, de nem mond nekünk semmit azokra vonatkozólag, a melyek önmagunktól jönnek ránk, magunkra hagy bennünket; enged minket szenvedélyeink áldozataiul, hogy hatalmába essünk hasztalan fájdalmainknak és még büszkélkedjünk könnyeinkkel, a melyek miatt pirulnunk kellett volna.

«Ez most az első szenvedélyed és talán az első, a mely méltó hozzád. Ha férfi módjára kormányozni tudod, ez lesz az utolsó is; a többieket mind leigázhatod és nem fogsz engedelmeskedni másnak, mint az erény szenvedélyének.

«Ez a szenvedély nem bűnös, jól tudom, ép oly tiszta, mint a lelkek, melyek érzik. A becsületesség keltette, az ártatlanság táplálta. Boldog szerelmesek! az erény varázsa csak szaporítja számotokra a szerelem varázsát és az édes kötelék, a mely rátok vár, nem kevésbbé dija okosságotoknak, mint ragaszkodásotoknak. De mondd meg nekem, mint őszinte férfi, ez az oly tiszta szenvedély kevésbbé igázott le téged? Kevésbbé lettél a rabja? És ha holnaptól fogva nem volna már ártatlan, elfojtanád holnaptól fogva? Most van az ideje, hogy kipróbáld az erődet; mikor már alkalmazni kell, akkor már késő lesz. Nem az ellenség előtt gyakoroljuk harczra magunkat, a háború előtt készülődünk rá; a háborúba már teljesen előkészülve megyünk.

Tévedés a szenvedélyeket megengedettekre és meg nem engedettekre osztani fel, hogy az előbbieknek hódoljon az ember s az utóbbiakat elfojtsa. Valamennyi jó, ha az ember uruk marad, mind rossz, ha alávetjük magunkat nekik. A természet azt tiltja meg, hogy hajlamainkat tovább terjeszszük, mint erőnket; az ész azt tiltja meg, hogy azt akarjuk, a mit nem tudunk elérni, a lelkiismeret nem azt tiltja meg nekünk, hogy kisértetbe essünk, hanem azt, hogy legyőzessük magunkat a kisértéstől. Nem mitőlünk függ, hogy vannak-e szenvedélyeink vagy nincsenek, hanem tőlünk függ, hogy uralkodjunk rajtuk. Minden érzés, a melyen uralkodunk, jogosult, s minden érzés, a mely uralkodik rajtunk, bűnös. A férfi nem bűnös azért, hogy szereti a más feleségét, ha ezt a szerencsétlen szenvedélyt a kötelesség törvénye által leigázva tartja; ellenben bűnös, ha a maga feleségét annyira szereti, hogy ennek a szerelemnek mindent feláldoz.

«Ne várj tőlem hosszadalmas erkölcsi tanításokat; csak egyet kell neked adnom és ez magában foglalja a többit mind. Légy ember, tartsd szívedet helyzeted korlátai között. Tanulmányozd és ismerd meg ezeket a korlátokat: bármily szűkek, az ember nem boldogtalan addig, a míg közéjük zárkózik; csak akkor az, mikor át akarja őket hágni; akkor is az, mikor esztelen vágyaiban a lehetőségek sorába számít olyant, a mi nem oda való; akkor is az, mikor elfelejti emberi helyzetét, hogy képzelt helyzeteket koholjon magának, a melyekből mindig visszaesik a maga helyzetébe. Az egyedüli javak, melyek nélkülözése nehezünkre esik, azok, a melyekről azt hiszszük, jogunk van rájuk. Elnyerésük nyilvánvaló lehetetlensége felszabadít tőlük, az óhajtások remény nélkül nem kínoznak. A koldust nem kínozza az a vágy, hogy vajha király lenne, a király csak akkor akar Isten lenni, ha azt hiszi, hogy már nem ember.

«Legnagyobb bajaink forrásai a gőg illuziói, de az emberi nyomorúság szemlélete mindig mérsékeltté teszi a bölcset. A maga helyén marad, nem izgatódik, hogy kiléphessen belőle, nem használja el hasztalanul erőit, hogy élvezze azt, a mit nem tud megtartani és felhasználva minden erejét arra, hogy jól birja azt, a mije van, a valóságban ép annyival hatalmasabb és gazdagabb, a mennyivel kevesebbre vágyik, mint mi. Halandó és veszendő lény vagyok, fűzzek-e örökre való kötelékeket ezen a földön, a hol minden változik, a hol minden elmúlik és a honnan holnap el fogok tünni? Oh Emil, oh fiam, ha téged elveszítnélek, mi maradna meg belőlem? És mégis meg kell tanulnom téged elveszíteni, mert ki tudja, mikor fosztatom meg tőled?

«Ha tehát boldogan és okosan akarsz élni, ne fűzd hozzá a szívedet máshoz, mint a szépséghez, a mely nem pusztul el, hogy a helyzeted szabjon határt vágyaidnak, hogy kötelességeid előbb járjanak, mint hajlamaid; terjeszd ki a szükségesség törvényét a morális dolgokra; tanuld meg elveszíteni azt, a mit elvehetnek tőled, tanulj meg elhagyni mindent, ha az erény rendeli, tanulj fölébe emelkedni az eseményeknek, felszabadítani tőlük szívedet a nélkül, hogy összetépnék, bátornak lenni a balsorsban, hogy ne légy soha nyomorúságos, szilárdnak lenni kötelességedben, hogy ne légy soha bűnös. Akkor boldog leszel a sors ellenére is és okos szenvedélyeid ellenére. Akkor még a törékeny javak birtokában is olyan gyönyört fogsz találni, a mit semmi sem tud megzavarni; a tiéid lesznek a nélkül, hogy te az övék lennél és érezni fogod, hogy az ember, a ki elől elfut minden, csak azt élvezi, a mit tud elveszteni. Nem lesz, az igaz, illuziód képzelt örömökről, de nem lesznek meg a fájdalmaid sem, melyek ezeknek gyümölcsei. Sokat fogsz nyerni ezzel a cserével, mert ezek a fájdalmak gyakoriak és valódiak, és ezek az örömök ritkák és hiúk. Legyőzve annyi csalfa képzelődést, le fogod győzni azt is, a mely oly nagy értéket tulajdonít az életnek. Zavar nélkül fogod átélni életedet és borzalom nélkül fogod befejezni; tőle is eloldod magadat, mint minden dologtól. Hányan gondolják rémülettel eltelve, hogy mikor elhagyják, megszünnek lenni; te tudva semmiségét, azt fogod hinni, hogy most kezeled. A halál a gonosz életének vége és az igaz életének kezdete.»

Emil nyugtalansággal vegyes figyelemmel hallgat rám. Valami baljóslatú következést vár ettől az első szótól. Érzi, hogy a mikor megmutatom neki annak szükségét, hogy gyakorolja lelke erejét, akkor alá akarom vetni ennek a keserves gyakorlatnak és mint a sebesült, a ki megremeg, mikor a seborvost közeledni látja s már azt hiszi, érzi sebén a fájdalmas, de egészséghozó érintést, a mely nem engedi romlásba dőlni.

Bizonytalanul, megzavarodva, türelmetlenül várva, hogy hova akarok kilyukadni, felelet helyett kérdez, de félénken. Mit kell tennie? mondja csaknem remegve és föl se merve emelni a szemeit. «Hogy mit kell tenned?» felelem én szilárd hangon. «El kell hagynod Zsófiát.» «Mit mondasz?» kiált fel ő felháborodva. «Elhagyni Zsófiát? Elhagyni őt, megcsalni, árulónak lenni, gazembernek, hitszegőnek!» «Ugyan!» felelek én félbeszakítva őt. «Hát attól fél Emil, hogy tőlem tanulja meg ezeket a neveket megérdemelni?» «Nem» folytatja ő ugyanazzal a hevességgel, «sem tőled, sem mástól; akaratod ellenére is meg tudnám őrizni a művedet; tudnék tenni róla, hogy azokat a neveket ki ne érdemeljem.»

El voltam készülve erre az első felbőszülésre; engedem elmúlni felindulás nélkül. Ha nem volna meg bennem az a mérséklet, melyet neki prédikálok, ugyan prédikálhatnám neki! Emil sokkal jobban ismer engem, semhogy képesnek tartson arra, hogy valami rosszat követeljek tőle és jól tudja, hogy rossz tett volna, ha elhagyná Zsófiát, abban az értelemben, a melyet ő tulajdonít ennek a szónak. Megvárja tehát végre, míg kimagyarázom magamat. Erre én újra beszélni kezdek.

«Hiszed-e kedves Emilem, hogy bármilyen helyzetben van is, lehet ember boldogabb, mint a milyen te voltál három hónap óta? Ha ezt hiszed, akkor fölvilágosítlak róla, hogy tévedsz. Mielőtt megismerted volna az élet gyönyöreit, már kimerítetted boldogságát. Nincs semmi különb annál a gyönyörnél, a melyet élveztél. Az érzékek gyönyöre mulandó; a szív szokásszerű állapota ebben mindig veszít Többet élveztél a remény által, mint a mennyit valaha a valóságban élvezni fogsz. A képzelődés, a mi feldíszíti azt, a mire vágyunk, bírás közben elhagyja. Az önmaga által létező kényen kívül csak az a szép, a mi nincs. Ha ez az állapot örökké tarthatott volna, érezhetted volna a legfőbb boldogságot. De mindaz, a mi az emberrel kapcsolatos, érzi a maga esendőségét; minden véges, minden mulandó az emberi életben és ha az az állapot, a mely minket boldoggá tesz, szüntelenül tartana, élvezésének megszokása megfosztana az ízétől. Ha rajtunk kívül nem változik semmi, megváltozik a szív; vagy a boldogság hagy el minket, vagy mi hagyjuk el a boldogságot.

«Mámorod közben méretlenül múlna el az idő. A nyár véget ér, közeledik a tél. Ha folytatni tudnók is kirándulásainkat, ily zord időszakban semmiesetre sem engednék meg. Akaratunk ellenére is meg kell változtatni életmódunkat; a mostani már nem tarthat tovább. Látom türelmetlen szemeden, hogy ez a nehézség nem hoz zavarba: Zsófia vallomása és saját vágyad könnyű módot sugall a hó kikerülésére s hogy ne kelljen utazgatnod, ha meg akarod látogatni. A megoldás kétségkívül kényelmes, de ha eljön a tavasz, elolvad a hó és megmarad a házasság; már pedig minden évszakra kell gondolni.

«Nőül akarod venni Zsófiát, holott nincs is még öt hónapja, hogy ismered. Nőül akarod venni, nem azért, mert hozzád illik, hanem mert tetszik neked, mintha a szerelem soha nem tévedne az összevalóság dolgában és mintha a kik azon kezdték, hogy szerették egymást, nem végeznék soha azon, hogy gyűlölik egymást. Zsófia erényes, tudom, de vajjon elég-e ez? Elég-e, ha az emberek tisztességesek, arra, hogy összevalók legyenek? Nem az erényét vonom kétségbe, hanem a jellemét. Megmutatja-e magát egy nő jelleme egy nap alatt? Tudod-e, hány helyzetben kellett volna őt látnod, hogy kedélyét alaposan ismerd? Négy hónapi ragaszkodás neked biztosíték egy egész életre? Lehet, hogy két hónapi távollét elfeledteti őt veled; talán van valaki, a ki csak a te távollétedre vár, hogy kitöröljön szívéből tégedet; talán visszatérésedkor ép oly közömbösnek találnád, mint a mily gyöngédnek találtad eddig. Az érzések nem függnek az elvektől; ő azért megmaradhat nagyon tisztességesnek, de nem szeret többé. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy állhatatos és hű marad, de ki felel neked róla és ki fele neki rólad, ha magatok nem tettétek magatokat próbára? Addig akartok ezzel a próbával várni, a míg hiábavalóvá lesz? Addig akartok várni egymás megismerésével, a mikor már nem tudtok elválni egymástól?

«Zsófia nincs még tizennyolcz éves, te alig multál huszonkettő; ez a szerelem kora, de nem a házasságé. Micsoda családapa és családanya! Bizony, hogy gyermekeket tudjatok nevelni, várjatok legalább addig, a míg magatok nem lesztek gyermekek. Tudod-e, hogy hány fiatal nőnek gyöngítette meg a szervezetét az időnek előtte kiállott terhesség, hánynak rontotta meg az egészségét, rövidítette meg az életét? Tudod-e hány gyermek maradt beteges és gyönge, mert nem eléggé kifejlődött testben tápláltattak? Ha az anya és a gyermek egyszerre nőnek és ha a növekvéshez szükséges anyag megoszlik kettejük között, sem az egyiknek, sem a másiknak nincs meg az, a mit a természet neki szánt. Hogy lehetne tehát, hogy ettől ne szenvedjenek mind a ketten? Vagy nagyon rosszul ismerem Emilt, vagy pedig ő inkább szeretne később erőteljes nőt és gyermekeket, mintsem az ő életük és egészségük rovására elégítse ki mohóságát.

«Beszéljünk rólad. A férj és apa állapotába kívánva jutni, megfontoltad-e a kötelességeket? Családapává válva az állam tagjává leszel. És mit tesz az, az állam tagjának lenni? Tudod-e? Tanulmányoztad emberi kötelességeidet, de ismered-e a polgár kötelességeit? Tudod-e, mi a kormány, törvény, haza? Tudod-e, mily áron van megengedve élned és kiért kell meghalnod? Azt hiszed, megtanultál mindent, holott nem tudsz még semmit. Mielőtt helyet foglalnál a polgári rendben, tanuld meg ismerni és tudd meg, milyen rang felel meg benne neked.

«Emil, el kell válnod Zsófiától, nem mondom, hogy el kell hagynod: ha erre képes volnál, akkor ő nagyon boldog lehetne, hogy nem ment hozzád nőül. El kell válnod tőle, hogy méltóvá légy hozzá. Ne légy oly hiú, hogy azt hidd, máris megérdemled őt. Oh, mennyit kell még tenned! Teljesítsd ezt a nemes feladatot; tanuld meg elviselni a távollétet, nyerd meg a hűség jutalmát, hogy visszatérésedkor legyen valamid, a mit becsületedre számíthatsz előtte és ne mint kegyet kérhesd a kezét, hanem mint jutalmat.»

Nem lévén még gyakorolva az önmagával való küzdésben, nem lévén még hozzászokva, hogy az egyik dologra vágyakozzék, egy másikat pedig akarjon, a fiatal ember nem adja meg magát, ellenáll, vitatkozik. Miért tagadná meg magától a boldogságot, a mely reá vár? Nem azt jelentené-e, ha késlekedik elfogadni, mint hogy nem becsüli meg a keveset, a melyet nyujtanak neki? Szükség van-e rá, hogy eltávolodjék tőle, hogy megtudja azt, a mit tudnia kell? És ha ez szükséges is, miért ne hagyhatná neki visszatérésének biztos zálogát feloldhatatlan kötelékekkel? Csak a férje lehessen s kész engem követni, csak legyenek egyesítve s félelem nélkül fog tőle elválni. «Egyesülni, hogy elváljatok! Kedves Emilem, micsoda ellentmondás ez! Az megeshetik, hogy a szerelmes meg tud élni szerelmese nélkül, de a férjnek nem szabad szükség nélkül elhagyni nejét. Látom, halasztásodnak akaratod ellenére valónak kell lennie, hogy aggodalmaid elcsituljanak, azt kell, hogy mondhasd Zsófiának, hogy akaratod ellenére válsz el tőle. Jól van hát, légy nyugodt és miután nem engedelmeskedel az észnek, ismerj meg egy más urat. Nem felejtetted el a szerződést, melyet velem kötöttél. Emil, el kell válnod Zsófiától; akarom.»

Erre a szóra Emil lehajtja fejét, elhallgat, elgondolkodik egy pillanatra és aztán szilárdan rám nézve ezt mondja: «Mikor indulunk?» «Nyolcz nap mulva – mondom neki – elő kell készíteni Zsófiát erre az elutazásra. A nők gyöngébbek, kimélettel tartozunk nekik és ez a távollét nem lévén rá nézve kötelesség, mint a hogy rád nézve az, neki joga van rá, hogy kevesebb bátorsággal viselje.»

Nagyon erős kisértetbe esem, hogy ifjú embereim szerelmének naplóját egész elválásukig folytassam; de már régóta élek vissza olvasóim türelmével; legyünk rövidek, hogy valahára végére jussunk. Mer-e Emil szerelmese elé azzal a biztonsággal lépni, mint a milyet barátjával szemben tanusított? A magam részéről én hiszem; épen szerelmének igazságából kell ezt a biztonságot meríteni. Nagyobb zavarban volna előtte, ha inkább nehezére esnék elválni tőle; mint bűnös válna el tőle és ez a szerep mindig zavarba ejtő egy becsületes emberre nézve; de mennél többe kerül neki ez az áldozat, annál jobban becsületére válik maga-magának az előtt, a ki az elválást kínossá teszi rá nézve. Nem fél attól, hogy félremagyarázza az indító okot, mely őt vezeti. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Oh Zsófia, olvass szívemben és légy hű; a szerelmesed nem erény nélkül való.»

A büszke Zsófia viszont igyekszik méltósággal elviselni a váratlan csapást, a mely éri. Erőlködik, hogy megindulás nélkül valónak látszassék, de mivel nincs meg benne, mint Emilben, a harcz és a győzelem becsülete, szilárdsága nem áll annyira helyt. Sír, jajgat akarata ellenére és a félelem attól, hogy elfelejtik, csak annál élesebbé teszi az elválás fájdalmát. Nem szerelmese előtt sír, nem előtte mutatja ki rettegését, inkább megfulladna, semhogy egy sóhajt hallasson jelenlétében; én nekem mondja el panaszait, én látom könnyeit, engem fogad bizalmasául. A nők ügyesek és tudnak tettetni: mennél többet zúgolódik titokban zsarnokságom ellen, annál jobban igyekszik hízelegni nekem; érzi, hogy a sorsa a kezemben van.

Vigasztalom, biztatom, felelősséget vállalok előtte szerelmeséről, vagyis inkább férjéről: csak őrizze meg ugyanazt a hűséget, melyet Emil fog tanusítani iránta, esküszöm, két év alatt férje lesz. Eléggé becsül engem, hogy elhigyje, hogy nem akarom megtéveszteni. Én vagyok mindkettejük kezessége a másik irányában. Az ő szíveik, erényük, becsületességem, szüleik bizalma, minden megnyugtatásukra szolgál. De mit ér az ész a gyöngeséggel szemben? Úgy válnak el, mintha soha többé nem látnák egymást.

Zsófia most Eucharis bánatára gondol és azt hiszi, ő is az Eucharis helyében van. Ne hagyjuk távollétünk alatt újra föléledni ezt a fantasztikus szerelmet. Zsófia, mondom neki egy nap, cseréljen Emillel könyveket. Adja neki a Telemachusát, hogy megtanuljon hasonló lenni hozzá, ő pedig adja önnek a Spectateurt,149) melyet ön szeret olvasni. Tanulmányozza benne a tisztességes asszonyok kötelességeit és gondoljon arra, hogy két év mulva ezek a maga kötelességei lesznek. Ez a csere tetszik mindkettejüknek és megszerzi bizalmukat. Végre eljő a szomorú nap, el kell válni.

Zsófia tiszteletreméltó apja, a kivel én teljesen megállapodtam, megölel engem, mikor elbúcsúzom tőle, aztán félrehíva engem, komoly hangon és nyomatékos hangsúlylyal ezeket a szavakat mondja: «Megtettem mindent, hogy önt kielégítsem; csak egy szó mondani valóm van még. Gondoljon arra, hogy a tanítványa a leányom ajkain pecsételte meg házassági szerződését.»

Mily különbség a két szerelmes magatartásában! Emil heves, forró, izgatott, magán kívül kiáltoz, könnypatakokat ont az apa, az anya, a lány kezére, zokogva ölel meg mindenkit a házban és ezerszer ismétli ugyanazokat a dolgokat olyan összevisszaságban, a mely nevetséges volna minden más helyzetben. Zsófia komor, sápadt, a szeme fénytelen, a tekintete sötét, mozdulatlan marad, nem szól semmit, nem sír, nem lát senkit, még Emilt sem. Hiába fogja meg Emil a kezét, hiába szorítja őt karjaiba, mozdulatlan marad, érzéketlen könnyei iránt, gyöngédsége iránt, minden iránt, a mit tesz; rá nézve már elutazott. Mennyivel meghatóbb ez a látvány, mint szerelmesének tüntető siránkozása és zajos fájdalma! Emil látja ezt, érzi, el van tőle keseredve; nagy nehezen elvonszolom; ha még egy pillanatig hagynám, nem akarna elutazni. El vagyok ragadtatva, hogy ezt a szomorú képet viszi el magával. Ha valaha is kisértetbe esnék, hogy elfelejtse, mivel tartozik Zsófiának, csak eszébe kell hogy juttassam, milyennek látta távozása pillanatában s egészen el kell hogy idegenedve legyen a szíve, ha nem tudom visszavezetni hozzá.

AZ UTAZÁS.

Azt kérdik, jó-e, ha a fiatal emberek utaznak; sokat is vitatkoznak erről. Ha máskép tennék fel a kérdést és azt kérdeznék, vajjon jó-e, ha az ember világlátott, talán kevesebbet vitatkoznának.

A könyvekkel való visszaélés megöli a tudományt. Abban a hiszemben, hogy tudják, a mit olvastak, azt hiszik, föl vannak mentve attól, hogy megértsék. Tulságos sok olvasmány csak arra jó, hogy képzelődő tudatlanokat neveljen. Az irodalomnak összes korszakai között nincs egy sem, a mikor annyit olvastak volna, mint manapság és nincs egy sem, a mikor kevésbbé lettek volna tudósok.150) Európa összes országai közt nincs egy sem, a melyben annyi történetet, értekezést és útleírást nyomtatnának, mint Francziaországban és nincs egy sem, a hol kevésbbé ismernék más népek szellemét és erkölcseit. Ennyi könyv elhanyagoltatja velünk a világ könyvét, vagy ha olvassuk is még, mindenki a maga helyén marad. Ha ez a szó: hogy lehet valaki perzsa? ismeretlen volna előttem, hallomás útján is kitaláltam volna, hogy abból az országból ered, a hol a nemzeti előítéletek legjobban uralkodnak és abból a fajból, mely legjobban elterjeszti őket.

A párisi azt hiszi, ismeri az embereket, holott csak a francziákat ismeri; városában, mely mindig tele van idegenekkel, úgy néz minden idegenre, mint valami szokatlan jelenségre, a melyhez hasonló nincs több az egész világegyetemben. Közelről kell hogy látta légyen az ember ennek a nagy városnak a polgárait, köztük kell hogy lakott légyen, hogy elhigyje, hogy annyi észszel olyan ostoba lehet valaki. S az a különös a dologban, hogy mindegyikük tán tízszer is olvasta annak az országnak a leírását, a melynek egyik lakója olyan álmélkodásba ejti.151)

Nagyon is nehéz feladat, hogy egyszerre kell megvilágítani az írók előítéleteit és a magunkéit, hogy eljussunk az igazsághoz. Útleírások olvasásával töltöttem az életemet és nem találtam köztük kettőt, a melyekből ugyanazt a fogalmat kaptam volna ugyanarról a népről. Összehasonlítva azt a keveset, a mit megfigyelhettem, azzal, a mit olvastam, végre is felhagytam az utazókkal és sajnáltam az időmet, a melyet arra fordítottam, hogy tanuljak olvasásukból, meggyőződve arról, hogy mindenféle megfigyelések dolgában nem olvasni kell, hanem látni. Ez igaz volna ebben az esetben akkor is, ha minden utazó őszinte volna s nem mondana mást, mint a mit látott s a mit hisz és ha az igazságot csak azokkal a hamis színekkel leplezné el, amelyeket szeme előtt fölvesz. De mi lesz abból, ha még hazugságaikból és rosszhiszeműségükből is ki kell hámozni?

Hagyjuk tehát a könyvek tanulságát, melyeket dicsérnek előttünk, azoknak, akik arra valók, hogy beérjék velük. Arra jó ez, mint Hulle Rajmund művészete, hogy megtanítson fecsegni arról, a mit az ember nem tud.152) Arra jó, hogy tizenötéves Plátókat képezzen, hogy a társas összejöveteleken filozofáljanak és Paul Lucas vagy Tavernier153) után kitanítsák a társaságot Egyiptom és India szokásáról.

Megczáfolhatatlan elvül állítom fel, hogy a ki csak egy népet látott, nem ismeri az embereket, hanem csak azt a pár embert ismeri, a kikkel együtt élt. Ez tehát egy másik módja az utazás kérdése föltevésének: Elég-e, ha a jól nevelt ember csak honfitársait ismeri vagy pedig fontos-e neki, hogy ismerje az embereket általában? Ebben nincs sem vita, sem kétség. Lám, egy nehéz kérdés megoldása menynyire függ néha attól, hogy miként van a kérdés föltéve.

De hogy tanulmányozzuk az embereket? Be kell-e járni az egész világot? El kell-e menni Japánba, hogy az európaiakat megfigyeljük? Hogy ismerjük a fajt, ismernünk kell-e minden egyént? Nem; vannak emberek, a kik annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy külön-külön tanulmányozzuk őket. A ki látott tíz francziát, az látta az összes francziákat. Bár az angolokról és néhány más népről nem lehet ugyanezt mondani, mindazáltal bizonyos, hogy minden nemzetnek megvan a maga saját különleges jelleme, a melyet indukczió útján meg lehet ismerni, nem egyetlen tagjának, hanem többnek megfigyelése révén. A ki összehasonlított tíz népet, az ismeri az embereket, valamint hogy az, a ki látott tíz francziát, az ismeri a francziákat.

Hogy az ember tájékozódjék, ahhoz nem elég beutazni az országokat, tudni kell utazni. Hogy meg tudjon figyelni, ahhoz az kell, hogy szeme legyen és a felé a tárgy felé fordítsa, a melyet meg akar ismerni. Sok ember van, a kit az utazás még kevésbbé világosít fel, mint a könyvek, mert nem ismerik a gondolkodás művészetét, mert olvasás közben legalább az író vezeti szellemüket és mert utazás közben nem tudnak önmaguktól semmit meglátni. Mások nem tanulnak, mert nem akarnak tanulni. A czéljuk annyira más, hogy ez a czél nem is érinti őket; csak rendkívüli véletlenség dolga, ha az ember pontosan meglátja azt, a mivel nem törődik. A világ összes népei közül a franczia utazik legtöbbet, de el levén telve a maga szokásaival, összezavar mindent, a mi nem hasonlít hozzájuk. A világ minden zugában vannak francziák. Nincs az az ország, a hol több világlátott embert lehet találni, mint Francziaországban. Minda mellett mégis Európa összes népei közül az, a mely legtöbbet látott közülük, ismeri őket legkevésbbé. Az angol is utazik, de más módon; ez a két nép mindenben ellenkező kell hogy legyen. Az angol nemesség utazik, a franczia nemesség nem utazik; a franczia nép utazik, az angol nép nem utazik. Ez a különbség az én szememben az utóbbinak válik becsületére. A francziák mindig valami érdek szempontjából utaznak, az angolok ellenben nem mennek szerencsét próbálni más nemzetek közé, legfeljebb kereskedés végett és tele marokkal; mikor utaznak valahova, azért teszik, hogy forgassák a pénzüket, nem pedig hogy szorgalmukból éljenek; sokkal büszkébbek, semhogy idegenben hajlongjanak. Ez az oka annak is, hogy többet tanulnak idegenben, mint a francziák, a kiknek egészen más czél van a szemük előtt. Az angoloknak is megvannak a maguk nemzeti előítéletei, sőt több előítéletük is van, mint bárki másnak, de ezek az előítéletek nem annyira a tudatlanságból erednek, mint inkább büszkeségből származnak, a francziáé a hiúságból.

Valamint a legkevésbbé művelt népek általában a legbölcsebbek, ép úgy, a kik legkevesebbet utaznak, azok utaznak legjobban, mert kevésbbé lévén előrehaladva hiábavaló tanulmányainkban és kevésbbé lévén elfogulva hiábavaló kíváncsiságuk czéljaitól, egész figyelmüket arra fordítják, a mi valóban hasznos. A spanyolokon kívül alig tudok mást, a ki így utazik. Míg a franczia az illető ország művészeihez szaladgál, az angol lerajzoltat valami antik dolgot, a német pedig elviszi albumát az összes tudósokhoz, a spanyol csöndesen tanulmányozza a kormányzatot, az erkölcsöket, a rendőrséget, ő az egyedüli a négy közül, a ki hazatérve valami hazájára hasznos tanulságot hoz magával abból, a mit látott.

A régiek keveset utaztak, keveset olvastak, kevés könyvet csináltak és mégis látni azokból a könyvekből, melyek ránk maradtak, hogy jobban megfigyelték egymást, mint a hogy mi kortársainkat megfigyeljük. A nélkül, hogy vissza kellene mennünk Homeros írásaihoz, az egyedüli költőéhez, a ki azokba az országokba visz minket, a melyeket leír nekünk, nem lehet elvitatni Herodotostól azt az érdemet, hogy jobban lefestette a szokásokat történeti könyvében, bár inkább elbeszélés, mint elmélkedés módján, mint a mi összes történetíróink, a kik túlhalmozzák könyveiket arcképekkel és jellemrajzokkal. Tacitus jobban írta le a maga korabeli germánokat, mint bármely író a mai németeket. Tagadhatatlan, hogy a kik jártasak az ókori történetben, jobban ismerik a görögöket, a kárthágóiakat, a rómaiakat, a gallokat, a perzsákat, mint a mennyire napjainkban bármely nép ismeri a szomszédait.

Meg kell vallani azt is, hogy a népek eredeti jellemvonásai napról-napra jobban elhalványulnak s ezért sokkal nehezebb is őket megfogni. Abban a mértékben, a hogy a fajok keverednek és a népek elegyülnek, lassankint eltünni látjuk azokat a nemzeti különbségeket, melyek egykor első pillantásra szembetüntek. Egykor minden nemzet még jobban bezárkózott önmagába, kevesebb volt a közlekedés, kevesebb az utazás, kevesebb a közös vagy ellentétes érdek, kevesebb a politikai és társadalmi kapcsolat nép és nép között, nem volt annyi tárgyalásnak nevezett uralkodói okvetetlenkedés, nem volt annyi rendes vagy állandó nagykövet; a nagy hajóutak ritkák voltak; kevés volt a messze tájakkal való üzleti érintkezés és a mi kevés volt is, azt vagy az uralkodó maga végezte, a ki ebben idegenek szolgálatait használta, vagy kevés becsben álló emberekkel végeztette, a kik ugyan nem voltak hangadók senkire nézve és nem hozták egymáshoz közelebb a népeket. Most százszorta több kapocs van Európa és Ázsia közt, mint a mennyi egykor Gallia és Spanyolország között volt; Európa egymaga szétdaraboltabb volt, mint ma az egész föld.

Tegyétek ehhez hozzá, hogy a régi népek többnyire autochtonoknak vagy őslakóknak érezték magukat hazájukban s elég régóta laktak benne, hogy elveszítsék azoknak a távoli koroknak emlékezetét, a mikor őseik ott megtelepedtek és hogy az éghajlatnak elég ideje legyen arra, hogy tartós benyomással legyen rájuk; ellenben nálunk a rómaiak betörése után a barbárok legutóbbi bevándorlásai mindent összekevertek és összezavartak. A mai francziák nem az egykori nagy szőke és fehértestű nép; a görögök már nem azok a művészi mintának termett szép emberek, még a rómaiak alakja is megváltozott jellem és természet dolgában; a Tatárországból eredő perzsák napról-napra vesztenek valamit eredeti csunyaságukból a cserkesz vér keveredése folytán; az európaiak többé nem gallok, germánok, ibériaiak, allobrogok; nem egyebek mind, mint testalkat és még inkább erkölcsök dolgában elkorcsosult szkythák.

A fajok ókori megkülönböztetései, a levegő és a terület minéműségei ezért jelölték éberebben a népek véralkatát, alakját, szokásait, jellemét, mint a hogy az napjainkban jelölődik, a mikor az európaiak állhatatlansága nem enged időt semmiféle természeti oknak, hogy megtegye a maga benyomását, a mikor az erdők ki vannak irtva, a mocsarak kiszárítva, a föld egyformábban, bár rosszabbul van művelve s így még fizikailag sem marad meg ugyanaz a különbség föld és föld s ország és ország között.

Hasonló megfontolások mellett talán kevésbbé sietnének nevetségessé tenni Herodotost, Ktesiászt, Pliniust, a miért a különböző országok lakóit élesen megkülönböztetett eredeti jellemvonásokkal és különbségekkel írták le, a melyeket ma már nem látunk rajtuk. Ugyanazokat az embereket kellene újra feltalálnunk, hogy felismerjük bennük ugyanazokat az alakokat; az kellene, hogy semmi sem változtatta légyen meg őket, hogy ugyanolyanok maradhassanak. Ha egyszerre megtekinthetnők mindazokat az embereket, a kik egykor voltak, lehet-e abban kétség, hogy évszázadról-évszázadra nagyobb változásokat találnánk, mint a milyen különbségek ma nemzet és nemzet közt vannak?

Ugyanakkor, a mikor a megfigyelések nehezebbek lesznek, egyúttal hanyagabbul és rosszabbul is végzik őket; ez is egyik oka annak, hogy az emberi nem természetrajzára vonatkozó kutatásaink oly kevés sikerrel járnak. Az a tanulság, melyet az utazásból levonunk, ahhoz a czélhoz igazodik, melyért az utazásra vállalkoztunk. Ha ez a czél egy filozófiai rendszer, az utazó mind csak azt látja, a mit látni akar; ha ez a czél valami érdek, fölemészti azoknak minden figyelmét, a kik ráadják magukat. A kereskedés és az ipar, a mely összeelegyíti és összekeveri a népeket, megakadályozza őket abban is, hogy tanulmányozzák egymást. Ha tudják, hogy mi hasznot húzhatnak egymásból, mi egyéb tudnivalójuk van még?

Hasznos az embernek ismerni mindazokat a helyeket, a hol élni lehet, hogy aztán kiválogathassa azokat, a hol a legkényelmesebben lehet élni. Ha mindenki elég volna magamagának, nem volna neki fontos dolog, hogy többet ismerjen, mint annak az országnak területét, a mely el tudja tartani. A vad ember, a kinek nincs szüksége senkire és nem sóvárog semmire a világon, nem ismer és nem is igyekszik ismerni más országot, mint a magáét. Ha kénytelen tovább terjeszkedni, hogy meg tudjon élni, elkerüli az emberek lakta helyeket; csak az állatokkal van dolga s csak rájuk van szüksége, hogy táplálni tudja magát. De minekünk, a kiknek a társadalmi életre szükségünk van és a kik nem tudunk már ellenni emberevés nélkül, mindegyikünknek az az érdeke, hogy azokat a vidékeket járjuk, a hol több az ember. Ezért özönlik mindenki Rómába, Párisba, Londonba. Az emberi vért mindig a fővárosokban adják legolcsóbban. Így csak a nagy népeket ismerik s a nagy népek mind hasonlók egymáshoz.

Azt mondják, vannak tudósaink, a kik tanulmányozás czéljából utaznak. Ez tévedés, a tudósok is ép úgy érdekből utaznak, mint mások. Plátók, Pythagorások nincsenek már, vagy ha vannak, bizonyára messze tőlünk. A mi tudósaink csak az udvar rendeletére utaznak; kiküldik őket, szabad ellátást adnak nekik, megfizetik őket, hogy nézzék meg ezt vagy azt a dolgot, a mely bizonyosan nem az erkölcsre tartozó dolog. Erre az egyetlen dologra kell fordítaniok minden idejüket; sokkal becsületesebb emberek, semhogy lopnák a pénzüket. Ha a kíváncsiak bármely képzelhető országban utaznak a maguk költségére, sohasem azért teszik, hogy az embereket tanulmányozzák, hanem azért, hogy oktassák őket. Nem tudásra van szükségük, hanem fitogtatásra. Hogy tanulhatnák meg útjaikon lerázni az előítélet jármát? Hiszen csak ennek kedvéért utaznak.

Nagy különbség van a között, vajjon azért utazik-e valaki, hogy lássa az országot vagy azért, hogy lássa a népeket. Az előbbi mindig a kíváncsiak czélja, az utóbbi számukra csak mellékes dolog. Annak, a ki filozofálni akar, ellenkezőleg kell eljárni. A gyermek megfigyeli a tárgyakat, míg majd meg tudja figyelni az embereket. Az embernek a hozzá hasonlók megfigyelésén kell kezdeni és aztán figyeli meg a dolgokat, ha marad rá ideje.

Hibás okoskodás tehát azt következtetni, hogy az utazás haszontalan, azért, mert rosszul utaznak. De ha elismerjük az utazás hasznosságát, ebből az következik-e, hogy mindenkinek való? Távolról sem; ellenkezőleg csak nagyon kevés embernek való, csak azoknak az embereknek való, a kik elég szilárdak önmagukban, hogy meghallgassák a tévedés tanulságát a nélkül, hogy félrevezettessék magukat és hogy lássák a bűn példáját a nélkül, hogy elragadtassák magukat. Az utazás a maga hajlama irányába tereli az ember természetét és segít végleg jóvá vagy roszszá tenni az embert. Mindenki, a ki hazatér a világjárásból, visszatérésekor az, a mi egész életében lesz: többen kerülnek haza közülök gonosztevőkül, mint jókul, mert többen indulnak el rosszra, mint jóra hajlamosak. A rosszul nevelt és rosszul vezetett fiatal emberek utazásuk közben magukra veszik azoknak a népeknek összes bűneit, melyeket bejártak és egyet sem azok közül az erények közül, melyekkel ezek a bűnök elegyedve vannak: de a kik szerencsésen születtek, azok, a kiknek jó természetét jól ápolták és a kik a tanulás valódi szándékával utaznak, valamennyien jobbakul és okosabbakul jönnek vissza, mint a hogy elindultak. Így fog utazni az én Emilem; így utazott az a jobb korhoz méltó fiatal ember, a kinek kiválóságát bámulta a meglepett Európa, a ki meghalt hazájáért élete virágjában, holott megérdemelte hogy éljen és kinek sírja, csupán erényeivel díszítve, idegen kézre kellett hogy várjon, a mely megtisztelje azzal, nogy virágot hintsen rá.154)

Mindennek, a mi észszerűségből történik, kell hogy szabályai legyenek. Az utazásnak is, ha úgy tekintjük, mint a nevelés egy részét, meg kell hogy legyenek a maga szabályai. Utazni, csakhogy utazzon az ember, annyi, mint kóborolni, csavargónak lenni; még tanulmány czéljából utazni is nagyon bizonytalan czél; az a tanulmány, melynek nincs meghatározott czélja, nem ér semmit. Valami kézzelfogható érdeket adnék a fiatal embernek tanulásában és ez az érdek, ha jól van megválasztva, a tanulás módját is megállapítja. Ez mindig a sorrendje a módszernek, melyet alkalmazni igyekeztem.

Miután most már más lényekkel való fizikai vonatkozásaiban s a többi emberekkel való erkölcsi vonatkozásaiban szemlélte magát, hátra van még, hogy polgártársaival való társadalmi vonatkozásaiban szemlélje magát. Ehhez az kell, hogy kezdje a kormányzat természetének általában, a kormányzat különböző formáinak s végül annak a bizonyos kormányzatnak tanulmányozásán, a mely alatt született, hogy megtudja, való-e neki benne élni; mert olyan jognál fogva, melyet semmi sem vitathat el, minden ember, mikor nagykorú és a maga ura lesz, egyúttal ura lesz annak is, hogy feloldja magát az alól a szerződés alól, mely által a közösséghez van fűzve s elhagyja azt az államot, a melyben ez a közösség fennáll. Csak az ész korában való benne tartózkodás által van hivatva hallgatólagosan megerősíteni a kötelezettséget, melyet ősei vállaltak. Megszerzi a jogot, hogy lemondjon a hazájáról, ép úgy, akár apai örökségéről; a születés helye, továbbá a természet adománya s csak a maga tulajdonától válik meg, mikor lemond róla. A szigorú jog szerint minden ember szabad marad a maga koczkázatára bármely helyen, a hol születik, hacsak nem veti alá magát önként a törvényeknek, hogy megszerezze az általuk való védelemre való jogot.

Azt fogom tehát neki mondani, például: Mostanáig vezetésem alatt éltél, nem voltál abban a helyzetben, hogy magad kormányozd magadat. De közeledel ahhoz a korhoz, mikor a törvények meghagyják neked a vagyonodról való rendelkezés jogát s a magad urává tesznek. Egyedül fogod magadat találni a társadalomban, függésben mindentől, még örökségedtől is. Háztartást szándékozol alapítani; ez a szándék dicséretre méltó, egyike az ember kötelességeinek, de mielőtt megházasodnál, tudni kell, milyen ember akarsz lenni, mivel akarod életedet eltölteni, mily intézkedéseket akarsz tenni, hogy biztosítsd a magad és családod kenyerét, mert bár az ilyen gondot nem kell fődologgá tenni, egyszer mégis csak kell reá gondolni. Az emberek függésének akarod magadat alávetni, a melyet megvetsz? Olyan társadalmi kapcsolatok szerint akarod-e sorsodat megállapítani és helyzetedet megszilárdítani, a melyek örökké mások rendelkezésének vetnek alá és arra kényszerítenek, hogy el akarva kerülni a gazembereket, magad is gazemberré légy?

Erre leírom neki mindazokat a lehetséges eszközöket, melyekkel vagyonát hasznosíthatja, akár üzletekkel, akár hivatalokban, akár pénzügyletekben és megmutatom neki, hogy nincs köztük egy sem, a mely ne járna koczkázattal, a mely ne juttatná kényes és függő helyzetbe és ne kényszerítené, hogy szokásait, érzéseit, magaviseletét mások példája és előítéletei szerint szabja meg.

«Van annak – fogom neki mondani – más módja is, hogy az ember felhasználja idejét és személyét: katonai szolgálatba állni, azaz potom áron bérbeadni magát, hogy elmegy olyan embereket üldözni, a kik nem tettek neki semmi rosszat. Ez a mesterség nagy becsben áll az emberek előtt és valami rendkívüli dolgot látnak azokban, a kik nem valók semmi másra, csak erre. Ezenfelül épen nem ment fel a többi segélyforrás alól, csak annál szükségesebbé teszi neked őket; mert ennek az osztálynak a becsületéhez tartozik az is, hogy tönkre juttatja azokat, a kik rászánják magukat. Igaz, hogy nem jutnak mind tönkre; sőt észrevétlenül divatba kezd jönni, hogy meggazdagszanak benne, mint a többi foglalkozásokban, de ha megmagyarázom, hogy fognak hozzá azok, a kiknek sikerül, alig hiszem, hogy kedvet keltek benned utánzásukra.

«Meg fogod tudni azt is, hogy ebben a foglalkozásban is nincs többé szó sem bátorságról, sem kiválóságról, legfeljebb az asszonyoknál; sőt ellenkezőleg a leginkább csúszó-mászó, a legaljasabb, a legszolgaibb áll mindig a legnagyobb becsben; hogyha elszánnád magadat, hogy a lehető legjobban csinálod mesterségedet, megvetnének, gyűlölnének, talán el is kergetnének, legalább is elhalmoznának mellőzésekkel és félretolna minden bajtársad, a miért a futóárokban teljesíted szolgálatodat, míg a többiek a toilette-asztalnál teljesítik.

Nincs kétség, hogy mindezek a különböző foglalkozások nem nagyon vannak kedvére Emilnek. «Ugyan! – fogja nekem mondani – hát elfelejtettem ifjúságom játékait? Elvesztettem tán szavamat? Kimerült-e az erőm? Nem tudok-e dolgozni? Mit törődöm én minden szép foglalkozásoddal és az emberek minden ostoba véleményével? Nem ismerek más dicsőséget, mint hogy jótékony és igazságos legyek, nem ismerek más boldogságot, mint hogy függetlenül éljek azzal, a kit szeretek, minden nap megszerezve munkámmal az étvágyamat és egészségemet. Mindezek a kellemetlenségek, melyekről beszélsz, nem érintenek engem. Nem akarok én más vagyont, mint egy kis tanyát a világ valamely zugában. Minden kapzsiságomat abba vetném, hogy ezt értékessé tegyem és nyugtalanság nélkül élnék. Zsófia és a szántóföldem, – és gazdag leszek.»