← Table of contents
Emil, vagy a nevelésről

NEGYEDIK KÖNYV. (continued 4)

Aladár Schöpflin translation

Igy nyeretem meg vele kétszeresen az időt, az ész hasznára késleltetve a természet haladását. De a valóságban csakugyan késleltettem-e ezt a haladást? Nem, csak nem engedtem, hogy a képzelődés siettesse; másféle természetű leczkék által ellensúlyoztam az idő előtti leczkéket, melyeket a fiatal ember máshonnan kap. A míg a mi intézményeink örvénye magával ragadja, más intézmények segítségével ellenkező irányba téríteni nem annyi, mint kivonni helyéből, hanem annyi, mint megtartani benne.

A természet igazi pillanata végre is beáll; be kell hogy álljon. Miután az ember meg kell hogy haljon, meg is kell hogy újuljon, hogy a faj fenmaradjon és a világ rendje fennállhasson. Ha azokról a jelekről, a melyekről szóltam, megérzitek a kritikus pillanatot, azonnal hagyjátok el vele szemben a régi hangot. Még a ti tanítványotok, de már nem növendéketek. Barátotok férfi s bánjatok is vele, mint olyannal.

Hogyan! Le kell mondanom tekintélyemről akkor, mikor a legnagyobb szükségem van rá? Át kell engedni a felserdült ifjút magamagának abban a pillanatban, a mikor a legkevésbbé tudja vezetni magát és a mikor a legnagyobb eltévelyedéseknek van kitéve? Le kell mondanom jogaimról, mikor neki a legfontosabb, hogy hasznukat vegye? Jogaid! Ki mondja, hogy lemondj róluk? Épen most kezdődnek csak számodra. Mostanáig mindent csak erővel vagy ravaszsággal értél el; a tekintély, a kötelesség törvénye ismeretlenek voltak előtte, kényszeríteni kellett őt vagy megtéveszteni, hogy engedelmességre találj nála. De nézd, mennyi új lánczczal vetted körül a szívét. Az ész, a barátság, a háladatosság, ezerféle vonzalom, mind olyan hangon szól hozzá, a melyet nem bír félreismerni. A bűn még nem tette süketté hangjuk iránt, még csak a természet szenvedélyei irárt érzékeny. Ezek elseje, az önszeretet, kiszolgáltatja őt neked; a megszokás még jobban kiszolgáltatja. Ha egy pillanat fellobbanása elragadja tőled, azonnal visszavezeti hozzád a megbánás, egyedül az az érzése állandó, a mely hozzád fűzi; a többi mind eltünik és kölcsönösen eltörli egymást. Ne engedd elromlani és mindig tanulékony lesz; csak akkor kezd lábbadozó lenni, mikor már meg van romolva.

Megvallom, hogy ha egyenest szembeszállsz keletkező vágyaival és ostoba módon bűn számban tünteted fel az új szükségleteket, melyek éreztetik vele magukat, nem sokáig fog rád hallgatni; de a mint elhagyod rendszeremet, nem vállalok többé felelősséget semmiért. Gondold mindig, hogy a természet szolgája vagy; akkor sohasem lehetsz ellensége.

De hogy lehet pártját fogni? Azt hiszik, csak a között lehet választani, hogy kedveznek hajlamainak vagy leküzdik őket; hogy zsarnokai vagy bűntársai lesznek; pedig mind a kettőnek oly veszedelmes következései vannak, hogy nagyon is sok ok van habozni a megválasztásban.

Az első eszköz ennek a nehézségnek a megoldására, ha hamar megházasítjuk; ez tagadhatatlanúl a legbiztosabb és legtermészetesebb expediens. Mindazáltal kételkedem benne, hogy a legjobb-e és hogy a leghasznosabb-e. Majd meg fogom mondani erre való okaimat; addig is megengedem, hogy meg kell házasítani a fiatal embereket házasságra való korukban. De ez a kor idő előtt jön meg számukra; el kell halasztani érett korukig.

Ha csak meg kellene hallgatni hajlamaikat és követni ezek jeleit, akkor hamar megvolnának, de annyi ellentmondás van a természet törvényei és a társadalmi törvények között, hogy kiegyenlítésük végett folyton ki kell térni és hátat fordítani; sok művészetet kell kifejteni, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a társadalmi ember teljesen mérsékeltté ne legyen.

A föntebb kifejtett okoknál fogva azt tartom, azokkal az eszközökkel, melyeket adtam, legalább husz éves korig ki lehet nyújtani a vágyak tudatlanságát és az érzékek tisztaságát; ez oly igaz, hogy a germánoknál az a fiatal ember, a ki az előtt a kor előtt elvesztette a szűzességét, becstelen számba ment; az írók helyesen tulajdonítják e népek ifjukorukban gyakorolt önmegtartóztatásának szervezetük erőteljességét és gyermekeik nagy számát.

Még jóval meg is lehetne hosszabbítani ezt az időszakot és még néhány század előtt magában Francziaországban is ez a legközönségesebb dolgok egyike volt. Más ismert példák között Montaigne apja, ép oly lelkiismeretes és igaz, mint a milyen erős és jó szervezetű ember, megesküdött arra, hogy szűzen házasodott harminczhárom éves korában, miután sokáig szolgált az olaszországi háborukban s a fiú írásaiból lehet látni, mekkora erőt és mily vidámságot őrzött meg az apja még több mint hatvan éves korában is. Az ellenkező vélemény kétségkívül sokkal inkább alapszik a mi erkölcseinkben és előitéleteinken, mint fajunknak általánosságban való ismeretén.

Mellőzhetem tehát ifjúságunk példáját; ez nem bizonyít semmit annak számára, a ki nem úgy nevelkedett, mint ez. Megfontolva azt, hogy ebben a tekintetben a természetnek nincs szilárdul megszabott határa, a melyet ne lehetne hátrább vagy előbbre tolni, azt hiszem, a természet törvényének áthágása nélkül föltételezhetem, hogy Emil gondoskodásom folytán megmaradt kezdetbeli ártatlanságában s ezt a boldog korszakot közel látom a bevégződéshez. Mindinkább növekvő veszedelmektől körülvéve ki fog siklani, akármit teszek is, a kezemből a legelső alkalommal és ez az alkalom hamarosan meg fog adódni; követni fogja érzékeinek vak ösztönét; egyet lehet tenni egy ellen, hogy el fog esni. Sokkal is többet elmélkedtem az emberek erkölcseiről, semhogy ne látnám ennek az első pillanatnak legyőzhetetlen befolyását az élet többi részére. Ha tettetem magam és úgy teszek, mintha nem látnék semmit, akkor kiaknázza gyöngeségemet; azt hiszi, kifog rajtam s megvet engem és én bűntársává leszek bukásának. Ha megpróbálom visszafordítani, ennek elmúlt már az ideje és nem fog rám hallgatni; kényelmetlenné, gyűlöletessé, kiállhatatlanná leszek a szemében s hamarosan le fog engem rázni magáról. Csak egy észszerű állást foglalhatok el tehát: ha önmaga előtt felelőssé teszem cselekedeteiért, ha megóvom legalább a tévedés meglepetéseitől és nyiltan megmutatom neki a veszedelmeket, melyek körülveszik. Idáig a tudatlanságával tartóztattam vissza, most felvilágosultságával kell feltartóztatni.

Ezek az új tanítások fontosak és helyén való, hogy mélyebbre nyúljunk bele a dolgokba. Ez az a pillanat, a mikor úgyszólván számadást kell tennem előtte, meg kell mutatnom, hogy használtam fel az ő idejét és a magamét, megmagyaráznom neki, mi ő és mi vagyok én, mit tettem én, mit tett ő, mivel tartozunk egymásnak; minden erkölcsi viszonyát, mindazokat a kötelezettségeket, melyeket elvállalt, mindazokat, melyeket mások vállaltak el vele szemben; meddig jutott el képességeinek fejlődésében, mely utat kell neki még megtennie, mily nehézségekkel fog találkozni, mily eszközökkel gyürheti le ezeket a nehézségeket; miben vezethetem én ezután is, miben vezetheti már csak ő magát; végül meg kell magyaráznom a kritikus pontot, melyen van, az új veszedelmeket, melyek körülveszik és mindazokat a szilárd okokat, melyek arra vihetik, hogy szorgosan őrködjék önmaga fölött, mielőtt meghallgatná fejledező vágyait.

Gondoljatok arra, hogy egy serdültnek vezetésére mindannak az ellenkezőjét kell tenni, mint a mit egy gyermeknek vezetésére tettetek. Ne habozzatok felvilágosítani őt azokról a veszedelmes rejtelmekről, melyeket oly sokáig s akkor gonddal rejtegettetek előtte. Miután most már tudnia kell őket, fontos dolog, hogy ne tanulja meg őket sem mástól, sem magamagától, hanem csak tőletek magatoktól; miután immár kénytelen küzdeni, hogy meglepetésektől meg legyen óva, ismerni kell az ellenségét.

Azok a fiatalemberek, a kiket felvilágosoultaknak találunk ezekről a dolgokról a nélkül, hogy tudnók, hogy lettek azokká, sohasem lettek büntetlenül ily felvilágosultak Ennek a lelkiismeretlen felvilágosodásnak nem lehet tisztességes czélja és megfertőzteti legalább a képzeletét azoknak, a kik részesülnek benne és hajlamosakká teszi őket azoknak a bűneire, a kik részesítik őket benne. De ez még nem minden; a cselédek is belefurakodnak egy gyermek szellemébe, megnyerik a bizalmát, olyan színben tüntetik fel előtte nevelőjét, mint valami szomorú és kellemetlen személyt és titkos beszélgetéseiknek egyik kedvelt tárgya rosszat mondani róla. Ha a növendék eljutott idáig, a mester visszavonulhat, nincs már semmi jó tenni valója.

De miért választ magának a gyermek különös bizalmasokat? Mindig azoknak zsarnoksága miatt, a kik nevelik. Miért bújna el előlük, ha nem volna kénytelen elbújni? Miért panaszkodnék, ha nem volna oka a panaszra? Természetszerűen a nevelői az első bizalmasai; látni azon a buzgóságon, melylyel siet nekik megmondani, a mit gondol, hogy azt hiszi, csak félig gondolta, a míg meg nem mondta nekik. Számítsatok arra, hogy ha a gyermek részetekről nem fél sem prédikácziótól, sem szidástól, mindig meg fog nektek mindent mondani és mások semmi olyat sem mernek neki mondani, a mit el kelljen előttetek hallgatnia, ha biztosan tudhatják, hogy nem hallgat el előletek semmit.

Legjobban azért számítok módszeremre, mert ha a lehető legpontosabban követem eredményeit, növendékem életében nem találok egyetlen egy helyzetet sem, a mely ne hagyna kellemes képet maga után. Még abban a pillanatban is, mikor a vérmérséklet indulatai magukkal ragadják és a mikor fellázadva a kéz ellen, a mely feltartóztatja, küzd ellene és kezd kisiklani a kezemből, izgalmaiban, fellobbanásaiban is megtalálom egykori együgyűségét; a szive ép oly tiszta, mint a teste s ép úgy nem ismeri a tettetést, mint a bűnt; sem szemrehányások, sem megvetés nem tették még gyávává; az aljas félelem sohasem tanította tettetésre. Megvan benne az ártatlanság minden meggondolatlansága; naiv, aggodalmaskodás nélkül; nem tudja még, mire való a mások megtévesztése. Nem megy végbe lelkében egyetlen mozdulat, a melyet a szája vagy a szemei ki ne mondanának és az érzéseket, melyeken keresztül megy, gyakran jobban ismerem, mint ő.

A míg továbbra is ilyen szabadon nyitja meg előttem a lelkét és örömmel mondja meg nekem, a mit érez, nincs mitől félnem, a veszedelem még nincs közel; de ha egyszer félénkebbé, tartózkodóbbá válik, ha fölismerem beszélgetéseiben a szégyen első zavarát, akkor már az ösztön fejledezik benne, akkor már kezd hozzákapcsolódni a gonosztól való fogalom s nincs több veszteni való pillanat és ha nem sietek felvilágosítani, hamar fel fog világosíttatni akaratom ellenére is.

Nem egy olvasóm, még ha elfogadja is az eszméimet, azt fogja gondolni, hogy itt egy véletlenül előkapott beszélgetésről van szó a fiatal emberrel és hogy ezzel minden el van intézve. Oh, mennyire nem így kormányoztatik az emberi szív! A mit az ember mond, az nem jelent semmit, ha nem készítettük elő a pillanatot, a melyben elmondja az ember. Mielőtt vetne az ember, meg kell munkálni a földet; az erény vetése nem kél ki hamar, hosszas előkészület kell hozzá, hogy gyökeret verjen. Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek a prédikácziókat a leghaszontalanabbakká teszik, az, hogy egyformán mondják őket mindenkinek, különbség és válogatás nélkül. Hogy lehet azt képzelni, hogy ugyanaz a beszéd annyi oly különböző hajlamú, különböző szellemű, kedélyhangulatú, korú, nemű, helyzetű és véleményű hallgatónak megfeleljen. Nincsenek talán ketten sem, a kiknek megfelelő lehetne az, a mit mindenkinek mondanak és minden vonzalmunk oly kevéssé állandó, hogy nincs két pillanat minden ember életében, a mikor ugyanaz a beszéd ugyanazt a benyomást tenné. Itéljétek meg, hogy ha a fellobbant érzékek megváltoztatják a megértést és zsarnokoskodnak az akarattal, ez-e az ideje, hogy meghallgassuk a bölcseség komoly leczkéit. Ne beszéljetek tehát soha észről a fiatal embereknek, még az ész korában se, ha nem juttattátok előbb abba az állapotba, hogy megérthesse. A kárbaveszett beszédeknek nagyobb része inkább a mesterek hibája miatt az, mint a tanítványoké miatt. A pedáns és a nevelő csaknem ugyanazokat a dolgokat mondja, de az előbbi minden alkalommal mondja, az utóbbi pedig csak akkor, mikor biztos a hatásukról.

Mint az alvajáró, a ki álmában tévelyeg, alva tud járni egy meredek szélén, a melybe lehullana, ha hirtelen felébredne; így az én Emilem is a tudatlanság álmában elkerüli a veszedelmet, melyeket nem vesz észre; ha hirtelen felriasztom, el van veszve. Igyekezzünk előbb eltávolítani a meredélytől és aztán fölébreszthetjük, hogy messziről megmutassuk neki.

Az olvasás, a magány, a tétlenség, az elpuhult és ülő életmód, a nőkkel és fiatal emberekkel való közlekedés, ezek a korára veszedelmes örvények, melyek folytonos veszedelemben tartják. Más érzékelhető tárgyakkal térítem el az érzékeit; más irányt szabok meg szellemének s azzal térítem el azoktól az irányoktól, melyek vesztébe sodorják; testének fáradságos munkában való gyakorlásával tartóztatom fel a képzelődés tevékenységét, a mely magával ragadja. Mikor a karok sokat dolgoznak, a képzelődés megnyugszik; ha a test elég fáradt, a szív nem hevül fel. A legjobban kézügybe eső és legkönnyebb elővigyázati intézkedés, ha elvonjuk a veszedelem helyéből. Kezdettől fogva elviszem a városoktól s azoktól a tárgyaktól, melyek kisértetbe vihetik. De ez nem elég; mely sivatagba, mely vadon menedékhelyre menekülhetne azoktól a képektől, melyek üldözik? Nem ér semmit eltávolítani a veszedelmes tárgyakat, ha nem távolítom el az emléküket is; ha nem találom meg a módját, hogy mindentől megszabadítsam, ha nem vonom el őt önmagától, akkor ép annyit érne, ha békén hagynám.

Emil tud egy mesterséget, de ez a mesterség ebben nem használ nekünk; szereti és érti a mezőgazdaságot, de a mezőgazdaság nem elegendő nekünk; azok a foglalkozások, melyeket ismer, gépiesekké válnak, ha foglalkozik velük, ez annyi, mintha nem csinálna semmit; egész más dologra gondol mellettük; a fej és a karok külön-külön dolgoznak. Új foglalkozásra van szüksége, mely érdekli újdonságával, mely folyton megfeszíti a figyelmét, a mely neki tetszik, a mely elfoglalja, a mely fejleszti, olyan foglalkozásra, melyért lelkesül és a melyre teljes lélekkel ráadja magát Már most a vadászat az, a mely szerintem egyesíti mindezeket a föltételeket. Ha a vadászat valaha ártatlan szórakozás, ha valaha megfelel az embernek, akkor most van az ideje, hogy hozzá folyamodjunk. Emilben minden megvan arra, hogy sikere legyen benne; erős, ügyes, türelmes, fáradhatatlan. Mulhatatlanul meg fogja szeretni ezt a testgyakorlatot, bele fogja vinni korának minden hevét, el fogja veszteni egy időre a veszedelmes hajlamokat, melyek az elpuhultságból születnek. A vadászat megedzi a lelket ép úgy, mint a testet, hozzászoktat a vérhez, a kegyetlenséghez. Dianát a szerelem ellenségéve tették és az allegoria nagyon igaz: a szerelem bágyadtságai csak az édes nyugalomból születnek; az erős gyakorlat elfojtja a gyöngéd érzéseket. Az erdőben, a mezőkön a szerelmes és a vadász annyira különböző hangulatban van, hogy ugyanazokról a tárgyakról egészen különböző képeket nyernek. A friss árnyas helyek, a lugasok a szerelmes édes rejtekhelyei, a vadász számára pedig csak vadtenyésztő helyek, sűrűségek, vadak búvóhelyei; a hol amaz csak rigókat, fülemüléket, csak madárcsattogást hall, a másik odaképzeli a vadásztülköket és a kutyák csaholását; az egyik csak driádokat és nimfákat képzel, a másik csak hajtókat, falkákat, lovakat. Menjetek a mezőre ezzel a kétféle fajta emberrel; beszédmódjuk különbözőségéről hamar meg fogjátok ismerni, hogy a földnek nem egyforma képe van rájuk nézve, hogy eszükjárása mennyire különböző, mint a kedvteléseik.

El tudom képzelni, hogy ezek a hajlamok egyesülhetnek és hogy végül időt lehet találni mindenre. Az ifjúság szenvedélyei azonban nem oszolnak meg így; adjatok neki egyetlen foglalkozást, a melyet szeret s a többi mind hamarosan el lesz felejtve. A vágyak változatossága az ismeretek változatosságából ered és a legelső élvezetek, melyeket ismer, sokáig az egyedüliek, melyeket keres. Nem azt akarom, hogy Emil egész ifjúsága a vadak öldöklésével teljék el és nem is akarom mindenben igazolni ezt a vad szenvedélyt; elég nekem, ha megfelel annak, hogy megszakítson egy veszedelmesebb szenvedélyt, hogy hidegvérrel hallgasson meg, ha róla beszélek és időt adjon nekem, hogy lefessem a nélkül, hogy felizgatnám.

Vannak korszakok az emberi életben, melyek arra valók, hogy az ember sohase feledje el őket. Ilyen Emilre nézve annak a tanításnak az időszaka, a melyről szólok s a mely hatással kell hogy legyen hátralevő napjaira. Igyekezzünk tehát úgy bevésni emlekezetébe, hogy ne törlődjék ki belőle soha. Korunk tévedéseinek egyike, hogy az észt nagyon is leplezetlenül használják, mintha az emberek csak csupa szellem volnának. Elhanyagolják azt a jelbeszédet, a mely a képzelődéshez szól s ezért elvesztették a nyelvek legerőteljesebbikét. A szó benyomása mindig gyönge és a szemek által sokkal jobban lehet a szivekhez szólni, mint a fülek által. Mindent az okoskodás által akarunk elvégezni s ezzel merő szavakká teszszük tanításainkat, semmit sem bizunk a cselekedetekre. Az ész magában nem tevékeny; néha visszatartóztat, ritkán tüzel fel és sohasem cselekszik nagyot. Mindig okoskodni a kicsiny szellemek mániája. Az erős lelkeknek bizony más a nyelve s ezzel a nyelvvel lehet meggyőzni és tettre indítani.

Az a megfigyelésem, hogy a mai korban az embereknek csak az erőszak és az érdek által van egymásra hatásuk, holott a régiek sokat tettek a meggyőzés által, a lélek vonzalmai által, mert nem hanyagolták el a jelek beszédét. Minden megállapodás ünnepélyesen történt, hogy annál sérthetetlenebbé tegyék; mielőtt az erőszak érvénybe lépett volna, az istenek voltak az emberi nem birái; az ő színük előtt csinálták az egyesek szerződéseiket, szövetségeiket, kijelentették igéreteiket; a föld felszíne volt a könyv, a melyben az okiratokat őrizték. Sziklák, fák, kőrakások, melyek meg voltak szentelve ilyen aktusokkal és tiszteletet keltettek a barbár emberekben, voltak ennek a könyvnek egyes lapjai, melyek mindig nyitva állottak minden szemnek. Az eskű kútja, az élő és a látó kútja, a mambréi élő tölgyfa, a tanuság kőrakása, ezek voltak a szerződések szentségének durva, de fenséges emlekjelei, senki se mert volna szentségtörő kézzel hozzányulni ezekhez az emlékekhez és az emberek hűsége jobban volt biztosítva ezeknek a néma tanuknak a biztosítéka által, mint a mennyire ma biztosítva van a törvények minden hiábavaló szigora által.

A kormányzatban a királyi hatalom felséges dísze tett benyomást a népekre. A méltóság jelei, egy trónus, egy jogar, egy biborpalást, egy korona, egy diadém rájuk nézve szent dolgok voltak. Ezek a tiszteletben álló jelvények tiszteletreméltóvá tették az embert, a ki fel volt diszítve velük; katonák nélkül, fenyegetések nélkül a mint megszólalt, engedelmeskedtek neki; ma el akarják törölni ezeket a jelvényeket;116) mi eredménye lett ennek a lebecsülésnek? Az, hogy a királyi méltóság kitörlődik minden szívből, hogy a királyok csak hadseregükkel szereznek engedelmességet és hogy az alattvalók tisztelete csakis a büntetéstől való félelmen alapszik. A királyoknak nem kell diadémjük viselésével vesződni, sem méltóságuk nagy jelvényeivel, de százezer mindig kész karra van szükségük, hogy végrehajtassék rendeleteiket. Bár nekik ez talán szebbnek tünik fel, könnyű belátni, hogy idő multával ez a változás nem fog hasznukra válni.

Bámulatraméltó, a mit a régiek ékesszólásukkal elértek; de az az ékesszólás nem állt csupán jól szerkesztett szép beszédekben és sohasem volt több hatása, mint a mikor a szónok legkevesebbet beszélt. A mit legélénkebben mondtak, nem szavakkal fejeződött ki, hanem jelekkel, nem mondták, hanem megmutatták. A tárgy, a melyet a szeme elé állítanak, megrázkódtatja a képzelőtehetséget, felizgatja a kiváncsiságot, várakozásban tartja a szellemet arra nézve, a mil mondani akar az ember s gyakran maga ez a tárgy megmond mindent. Mikor Thrasybulos és Tarquinius leüti a mákfejeket, mikor Nagy Sándor rányomja pecsétjét kegyencze szájára, mikor Diogenes elmegy Zeno előtt, nem mondtak-e többet, mintha hosszú beszédeket mondtak volna? Micsoda körmondata a szavaknak adta volna vissza ily jól ugyanazokat a gondolatokat? Darius, mikor Scythiában volt hadseregével, a szkythák királyától madarat, békát, egeret és öt nyilvesszőt kapott. A követ átadta az ajándékot és szó nélkül visszafordult. Manapság ezt az embert bolondnak néznék. Rémületes beszédét azonban megértették és Dariusnak nem volt sürgősebb dolga, mint visszasietni hazájába, a mint csak tudott. Helyettesítsétek ezeket a jeleket levéllel: mennél fenyegetőbb lesz, annál kevésbbé fog megrémíteni; merő nagyotmondás lett volna s Darius csak nevetett volna rajta.

Mily figyelmet fordítottak a rómaiak a jelek beszédére! Az életkor és társadalmi helyzet szerinti különböző ruhák, tógák, hadi köpenyek, toga praetexták, bullák, széles szgélyű köntösök, székek, lictorok, fascesek, fejszék, avagy fű- és levélkoszorúk, ovátiók, triumphusok, minden pompa, reprezentálás, szertartás volt náluk és minden benyomást tett a polgárok szívére. Fontos dolog volt az államnak, hogy a nép inkább ezen a helyen gyülekezzék és ne azon; hogy lássa vagy ne lássa a Kapitoliumot, hogy a szenátus felé forduljon vagy elforduljon tőle, hogy inkább ezen a napon tanácskozzék, mint amazon. A vádlottak más ruhát vettek fel, mást a jelöltek is, a katonák nem dicsekedtek tetteikkel, hanem megmutatták sebeiket. Elképzelem, hogy Cæsar halálakor a mi szónokaink egyike meg akarva hatni a népet, kimerítette volna a művészet összes közhelyeit, hogy pathetiknsan leírja sebeit, vérét, holttestét: Antonius, a ki szintén ékesszóló volt, semmi ilyet nem mondott; előhozatta a holttestet. Micsoda rhetorika!

Ez a kitérés azonban észrevétlenül nagyon is eltérít tárgyamtól, úgy mint számos más kitérés is és kitéréseim sokkal gyakoriabbak, semhogy hosszúk és tűrhetők lehetnének. Visszatérek tehát a tárgyhoz.

Ne okoskodjatok soha szárazon az ifjúsággal. Ruházzátok fel az okoskodást testtel, ha rá nézve érthetővé akarjátok tenni. Jártassátok az elme nyelvét a szíven át, hogy megértethesse magát. Ismétlem, a hideg érvek meghatározhatják véleményeinket, de nem cselekedeteinket; arra indítanak, hogy higyjünk, nem arra, hogy cselekedjünk; azt bizonyíthatni, hogy mit kell gondolni, nem azt, hogy mit kell tenni. Ha ez igaz minden emberre nézve, annál inkább igaz a még csak érzékeikben gyökerező fiatal emberekre nézve, kik csak odáig gondolkoznak, a meddig a képzelődésük ér.

Óvakodni fogok tehát, még azok után az előkészületek után is, melyekről szóltam, hogy hirtelen bemenjek Emil szobájába és ügyetlenül hosszú beszédet mondjak neki arról a tárgyról, a melyről fel akarom világosítani. Azon fogom kezdeni, hogy megindítom a képzeletét, meg fogom választani az időt, a helyet, a tárgyakat, a melyek a legkedvezőbbek arra a hatásra, melyet el akarok érni; tanujáúl hívnám, úgyszólván az egész természetet beszélgetéseinknek; az örök lényt, melynek műve, bizonyságául hívnám szavaimnak, biróúl szólítanám fel Emil közt és köztem; megjelölném a helyet, a hol lakunk, a sziklákat, az erdőket, a hegyeket, melyek körülvesznek, emlékjeleiül az ő fogadalmainak és az enyéimnek; szemeimbe, hanglejtésembe, mozdulataimba belevinném mindazt a lelkesedést és hevet, melyet kelteni akarok. Akkor szólanék hozzá és ő meg fog hallgatni, én ellágyulok és ő megindul. Áthatva kötelességeim szentségétől, az övéit tiszteletreméltóbbakká fogom tenni; az okoskodás erejét szóképekkel és figurákkal fogom megeleveníteni; nem leszek hosszadalmas és bőbeszédű hideg elvek dolgában, hanem túláradó érzésekben bővelkedő; okoskodásom komoly és szentencziózus lesz, de a szívem sohasem fogja elégnek érezni, a mit mondott. Ha ekkor megmutatom neki mindazt, a mit érte tettem, úgy mutatom meg, mintha önmagamért tettem volna; gyöngéd szeretetemben fogja látni minden gondoskodásom okát. Mily meglepetést, mily izgalmat fogok neki szerezni, ha hirtelen megváltoztatom a beszédmodoromat! A helyett, hogy a szívét szűkkeblűvé tenném azzal, hogy mindig az érdekéről beszélek neki, a saját érdekemről fogok neki beszélni és ezzel annál jobban meghatom; fellobbantom fiatal szívét a barátság, a nagylelkűség, a hála minden érzésével, melyeket már felkeltettem és a melyeket édes táplálni. Keblemre fogom szorítani, a meghatottság könyeit ontva rá s ezt fogom neki mondani: te vagy az én jóvoltom, gyermekem, az én művem, a te boldogságodtól várom az enyémet, ha te meghiusítod reményeimet, húsz évet rabolsz el életemből és szerencsétlensége leszel öreg napjaimnak. Igy lehet meghallgattatni magát egy fiatal emberrel és így lehet szíve mélyébe bevésni annak emlékét, a mit mond neki az ember.

Idáig példáit igyekeztem adni annak a módnak, a hogy egy nevelőnek fel kell világosítani növendékét nehéz alkalmakkor. Ugyanezt igyekeztem tenni ebben az esetben is, de sok kísérlet után lemondok róla, meg lévén győződve, hogy a franczia nyelv sokkal kényeskedőbb, semhogy elviselhesse egy könyvben a bizonyos tárgyakról szóló első oktatások naivitását.

A franczia nyelv, úgy mondják, a legszűziesebb nyelv; én a magam részéről a legfajtalanabbnak tartom, mert nekem úgy tetszik, hogy egy nyelv szűziessége nem abban áll, hogy gondosan kikerülje a tisztátalan fordulatokat, hanem hogy ne legyenek benne ilyenek. Valóban, hogy kikerüljük őket, gondolnunk kell rájuk és nincs nyelv, a melyben nehezebb volna minden értelemben tisztán beszélni, mint a francziában. Az olvasó, a ki mindig ügyesebb a fajtalan fordulatok megtalálásában, mint az író az előlük való kitérésben, mindenen megbotránkozik és elszörnyűlködik. Hogyne piszkolódnék be az, a mi tisztátalan füleken megy keresztül? Ellenkezőleg, jó erkölcsű népnek minden dologra megvannak a maga megfelelő szólásai és ezek a szólások mindig tisztességesek, mert mindig tisztességesen használják őket. Lehetetlen tisztesebb nyelvet elképzelni, mint a biblia nyelve, épen azért, mert minden naivul van benne mondva. Hogy ugyanazokat a dolgokat megbotránkoztatókká tegyük, ahhoz elég, ha francziára fordítjuk őket. Abban, a mit Emilemnek mondanom kell, minden csak tisztes és szűzies lesz a szivének, de hogy olvasva is olyannak találják, ahhoz ép oly tiszta szív kell, mint az övé.

Még azt is hiszem, hogy a beszéd igazi tisztaságáról és a bűn áltisztaságáról szóló beszédeknek hasznos helyük lehet az erkölcsi fejtegetésekben, melyekbe ez a tárgy elvezet minket, mert ha megtanulja a tisztaság nyelvét, meg kell tanulnia egyúttal az illedelem nyelvét is és tudnia kell, miért oly különböző ez a kél nyelv. Bárhogy áll is a dolog, ahhoz ragaszkodom, hogy ha üres oktatások helyett, melyekkel idő előtt tele tömik a fiatalság szívét és a melyeket kinevet abban a korban, a mikor időszerűek volnának, megvárjuk, előkészítjük a megértetés pillanatát s akkor tárjuk elébe a természet törvényeit helyes igazságukban; ha megmutatjuk ugyanezeknek a törvényeknek az igazolását azokban a fizikai és erkölcsi bajokban, melyeket megszegésük a bűnösökre hárít; ha szólunk neki a nemzés felfoghatatlan rejtelméről, hozzáfűzve annak a varázsnak a fogalmához, melylyel a természet Teremtője ezt az aktust felruházza, a kizárólagos odaadás varázsát, mely gyönyörteljessé teszi, a hűség kötelességeinek, a szeméremnek varázsát, mely körülveszi és a mely megkettőzteti vonzóerejét, mialatt czélját teljesíti; ha lefestjük neki a házasságot, nem csupán mint a társulások legédesebbikét, hanem mint a legsérthetetlenebbet és legszentebbet is minden szerződés körül és nyomatékosan megmondjuk mindazokat az okokat, melyek ezt a szent frigyet tiszteletreméltóvá teszik minden ember előtt és a melyek gyűlölettel és átokkal borítanak el mindenkit, a ki tisztaságát beszennyezni meri; ha megragadó és igaz módon festjük le előtte a kicsapongás borzalmait, buta eltompulását, azt az észrevehetetlen lejtőt, melyen át az első kihágás az összes többiekhez vezet és végül romlásba ragadja azt, a ki odaadja magát neki; ha – mondom – nyilvánvalóan megmutatjuk neki, hogy függ a szűziességtől az egészség, az erő, a bátorság, az erény, még maga a szerelem is és az ember minden igazi java; – azt állítom, hogy akkor kivánatossá és drágává teszszük rá nézve ezt a szűziességet és hogy szellemét tanulékonynak fogjuk találni azok iránt az eszközök iránt, melyeket fentartására adunk neki, mert a míg megtartjuk, tiszteljük is, csak akkor kezdjük megvetni, mikor elvesztettük.

Nem igaz, hogy a rosszra való hajlam fékezhetetlen és hogy nincs módunk legyőzésére, ha valaki még nem szokta meg, hogy áldozatul essen neki. Aurelius Victor azt mondja, hogy több szerelemtől eszeveszett ember önként feláldozta életét Cleopatra egy éjszakájáért és ez az áldozat nem lehetetlen a szenvedély részegségében. De tegyük fel, hogy a legeszeveszettebb és érzékeinek legkevésbbé parancsolni tudó ember is látja a kivégzésére való készülődést, abban a biztos tudatban, hogy kínok közt fog elpusztulni egy negyedóra mulva; ettől a pillanattól fogva ez az ember nemcsak hogy fölébe kerekednék a kísértéseknek, hanem könnyű szerrel ellent is tudna nekik állni; a borzalmas kép, a mely kísérné őket, hamar elvonná tőlük és mindig visszafojtatva nem térnének vissza egyhamar. Csak akaratunk lanyhasága teszi minden gyöngeségünket és az ember mindig elég erős arra, hogy megtegye, a mit erősen akar. Volenti nihil difficile. Óh, ha annyira gyűlölnők a bűnt, a hogy az életet szeretjük, ép oly könnyen vissza tudnók magunkat tartani a kellemes bűntől, mint a pompás serlegben lévő méregtől.

Hogyan nem látják be, hogy ha mindaz a leczke, melyet ezen a ponton a fiatal embernek adunk, sikertelen, akkor azért az, mert az ő korára nézve nincs értelme és hogy fontos dolog minden korban olyan formákba öltöztetni az értelmet, a melyek megszerettetik? Szóljatok hozzá komolyan, ha kell, de bármit mondtok neki, legyen annak mindig vonzóereje, a mely rákényszeríti, hogy meghallgasson. Ne küzdjetek vágyai ellen szárazsággal, ne fojtsátok el a képzelődését, szeressétek, attól tartva, hogy szörnyszülötteket talál világra hozni. Beszéljetek neki a szerelemről, a nőkről, mulatságokról, hadd találjon beszélgetéseitekben olyan bájt, a mi hízeleg ifjú szívének, ne kíméljétek semmit, hogy bizalmasaivá válhassatok, csak ezen a módon lesztek igazi mestereivé. Akkor aztán nem kell attól félnetek, hogy beszélgetéseitek untatják; többet fog benneteket beszéltetni, mint a mennyire kedvetek van.

Azok, a kik bölcsen akarják nevelni az ifjúságot, hogy megóvják az érzékek hálóitól, borzalommal töltik el a szerelem iránt és bűnné teszik rá nézve, ha csak gondol is rá az ő korában, mintha a szerelem az aggastyánok számára való volna. Mindazok a megtévesztő leczkék, melyeket a szív megczáfol, nem győznek meg. A fiatal ember, a kit biztosabb ösztön vezet, titokban nevet a szomorú elveken s úgy tesz, mintha beléjük nyugodnék, holott csak a pillanatra vár, hogy hiábavalókká tegye őket. Mindez a természet ellen való dolog. Ha ellenkező irányt követek, biztosabban jutok el ugyanehhez a czélhoz. Én nem félek hízelegni annak az édes vágyának, melyre sóvárog, úgy festem le előtte, mint az élet legfőbb boldogságát, mert csakugyan az is; a mikor lefestem előtte, azt akarom, hogy oda is adja magát neki; a mikor éreztetem vele, mily bájt fűz az érzékek varázsához a szívek egyesülése, elveszem a kedvét a feslettségtől és bölcscsé teszem akkor, a mikor szerelmessé teszem.

Mily korlátoltnak kell lenni arra, hogy az ember ne lásson semmi egyebet egy fiatal ember keletkező vágyaiban, mint az ész tanításainak akadályát! Én abban látom igazi eszközét annak, hogy tanulékonynyá teszem ugyanezek iránt a tanítások iránt. A szenvedélyekre csak a szenvedélyek útján lehet hatni, ezek uralma által kell leküzdeni a zsarnokságukat és mindig magából a természetből kell levonni a szabályozására alkalmas eszközöket.

Emil nem arra van alkotva, hogy mindig egyedül éljen, mint a társadalom tagjának, teljesítenie kell társadalmi kötelességeit. Arra lévén alkotva, hogy együtt éljen az emberekkel, ismernie kell őket. Ismeri az embert általánosságban, most hátra van még, hogy ismerje az egyéneket. Tudja, mi történik a világban, hátra van még, hogy lássa, hogy foly benne az élet. Ideje, hogy megmutassuk neki ennek a nagy színpadnak a külsejét, melynek minden rejtett játékát tudja már. Nem fogja most már belevinni a hebehurgya fiatalember bamba bámulatát, hanem egy egyenes és igazságos szellem itélőképességét. Szenvedélyei kétségkívül tévútra vezethetik; mikor nem vezetik félre azokat, a kik kiszolgáltatják magukat nekik? De legalább nem fogják megtéveszteni a mások szenvedélyei. Ha látja ezeket, a bölcs szemével fogja látni s a példájuk nem csábítja el, sem az előitéleteik nem vezetik félre.

Mint a hogy van egy a tudományok tanulmányozására alkalmas kor, ép úgy van annak a kora is, hogy helyesen foghassa fel a világi szokásokat. A ki nagyon is fiatalon tanulja meg ezeket a szokásokat, szerintük fog igazodni egész életében, válogatás nélkül, gondolkodás nélkül és önelégülten ugyan, de nem is tudva, mit csinál. A ki azonban megtanulja és egyúttal belátja okaikat is, több itélőképességgel követi, következőleg több biztonsággal és szeretetreméltósággal is. Adjatok nekem egy tizenkét éves gyermeket, a ki semmiről sem tud semmit, kötelezem magamat, hogy tizenöt éves korában ép oly tudóssá teszem, mint a milyen az, a kit első gyermekkorától fogva tanítottatok; azzal a különbséggel, hogy a tiéteknek a tudása csakis az emlékezetében van, az enyémé pedig az itélő képességében. Ugyanígy vezessetek bele egy húsz éves fiatal embert a világba; ha jól vezetik, egy év alatt szeretetreméltóbb és okosabban udvarias lesz, mint az, a kit gyermekkora óta a társaságban neveltek fel, mert az előbbi képes lévén megérteni az okait minden a kor, a társadalmi helyzet, a nem szerint igazodó magatartásnak, elvekre tudja ezeket visszavezetni és alkalmazni előre nem látott esetekre, holott a másik, a kinek nincs egyéb szabálya, mint a gyakorlottsága, azonnal zavarba jön, ha el kell ettől térnie.

A fiatal franczia kisasszonyokat mind klastromokban nevelik férjhez menetelükig. S észrevenni-e, hogy bajjal jár rájuk nézve, elsajátítani azt a modort, a mely rájuk nézve annyira új? És vádolja-e valaki a párisi nőket azzal, hogy félszeg, zavarodott a modoruk és hogy nem tudják a világi szokásokat, mert nem vétették fel ezeket velük gyermekkoruktól fogva? Ez az előitélet maguktól a nagyvilági emberektől ered, a kik nem ismerve semmi fontosabbat, mint ezt a kis tudományukat, tévesen azt képzelik, hogy nem lehet elég korán hozzáfogni elsajátításához.

Igaz, hogy nagyon sokáig sem kell késlekedni. Mindenki, a ki egész ifjúságát a nagyvilágtól távol töltötte, egész világéletében zavarodott, feszes modorú lesz, mindig rosszkor tesz mindent, durva és félszeg lesz a fellépése s ettől a megszokástól sohasem szabadul meg s csak annál nevetségesebbé válik, mennél jobban igyekszik megszabadulni tőle. Mindennemű tanulásnak megvan a maga ideje, melyet ismerni kell és megvannak a maga szokásai, melyeket el kell kerülni. De ezek különösen a mi esetünkben egyesülnek, csakhogy én nem teszem ki nekik növendékemet a nélkül az óvatosság nélkül, hogy megóvjam tőlük.

Ha módszerem egy-ugyanazzal a czéllal kielégít minden szempontot és ha elhárítva egy bajt, ezzel egyúttal egy másiknak is elejét veszi, akkor úgy vélem, hogy a módszer jó és hogy igazam van. Ezt véltem látni abban az expediensben, melyet itt sugall nekem. Ha szigorú és száraz akarok lenni növendékem iránt, elvesztem a bizalmát és azonnal el fog rejtezkedni előlem. Ha engedékeny és könnyen kezelhető akarok lenni vagy behúnyom a szememet, mi haszna van abból, hogy őrködésem alatt áll? Csak igazat adok kihágásainak és megkönnyítem a lelkiismeretét a magamé rovására. Ha csak abból a czélból vezetem be a világba, hogy tanítsam, jobban ki fog tanulni, mint a hogy kívánom. Ha távoltartom mindvégig, akkor mit tanulhat tőlem? Talán mindent, kivéve az embernek és polgárnak legszükségesebb művészetét, a felebarátaival való együttélés művészetét. Ha nagyon távoleső hasznosságot tulajdonítok ezeknek a gondoskodásoknak, semmissé lesz rája nézve; ő csak a jelennel törődik. Ha beérem azzal, hogy szórakozásokat nyujtok nekik, mi jót teszek vele? Elpusztul és nem tanul semmit.

Mindebből semmit! Csak az én eljárásom módja gondoskodik mindenről. A te szivednek, mondom a fiatal embernek, szüksége van társnőre, menjünk, keressük meg azt, a ki neked megfelel; talán nem fogjuk könnyű szerrel megtalálni, az igazi érdem mindig ritka, de ne siessünk és ne is riasztassuk vissza magunkat. Kétségkívül van ilyen nő és végre is meg fogjuk találni vagy legalább is azt, a ki leginkább hasonlít hozzá. Ilyen rá nézve ennyire hízelgő czéllal vezetem be az életbe. Mi többet kell még mondanom? Nem látjátok, hogy megtettem mindent?

Lefestve előtte szerelme tárgyát, a kit neki szántam, gondoljátok el, meghallgatásra fogok-e találni, kellemesebbé és kedvesebbé tudom-e tenni számára azokat a tulajdonságokat, melyeket szeretnie kell és tudom-e minden érzését arra irányítani, a mit keresnie vagy kerülnie kell. A legügyetlenebb embernek kellene lennem, ha előre is el nem tölteném szenvedélylyel, maga se tudja ki iránt. Nem fontos, hogy a czél, a melyet előtte lefestek, képzeletbeli legyen, elég, ha elveszi kedvét azoktól, a kik kísértetbe vihetik; elég, ha mindenütt talál olyan összehasonlításokat, melyek révén elébe teheti a képzeletbeli lényeket azoknak a valóságos alakoknak, a kik a szemébe ötlenek és mi más a valódi szerelem, mint képzeletbeli dolog, hazugság, illuzió? Az ember bizony jobban szereti a képet, melyet fest magának, mint a tárgyat, a melyre alkalmazza. Ha azt, a mit az ember szeret, pontosan olyannak látná, a milyen, nem volna többé szerelem a világon. Ha az ember megszűnik szeretni, az, a kit szeret, ugyanolyan marad, a milyen azelőtt volt, de nem látjuk már ugyanolyannak. A képzelt fátyol lehull s a szerelem eltűnik. Már pedig ha én nyújtom a képzeletbeli alakot, akkor tőlem függnek az összehasonlítások és könnyen megakadályozom az illusiót valóságos személyek segítségével.

Azért azt nem akarom, hogy a fiatal embert rászedjék azzal, hogy lefestenek előtte egy mintaképet, a milyen nem létezhetik; hanem úgy választanám meg hölgyének a hibáit, hogy kedvére valók legyenek, hogy tessenek neki, hogy az ő hibáinak megjavítására szolgáljanak. Azt sem akarom, hogy hazudjanak neki s csaló módon azt mondják neki, hogy a kit lefestenek előtte, létezik; ha azonban tetszik neki a képmás, hamarosan kívánni fogja az eredetijét. A kívánságtól a föltevéshez könnyű az átmenet, csak egy-két ügyes leírás kell hozzá, melyek szembetünőbb vonásokkal az igazság nagyobb látszatát adják ennek a képzeletbeli tárgynak. Hajlandó volnék odáig menni, hogy nevet is adjak neki; nevetve azt mondanám: Nevezzük jövendőbelidet Zsófiának, Zsófia jót igérő név; ha az, a kit választott, nem viseli is, legalább méltó lesz a viselésére; előre is megtisztelhetjük vele. Mindezen részletek után, ha a nélkül, hogy azt mondanók, igen vagy nem, ürügyekkel kivonjuk magunkat a dologból, gyanúja bizonyossággá válik; azt fogja hinni, titkot csinálnak előtte a feleségből, a kit neki szántak és hogy meg fogja látni, ha megjön annak az ideje. Ha egyszer eljutottunk idáig és ha jól megválasztottuk a vonásokat, melyeket neki mutatni kell, a többi már könnyen megy; kibocsáthatjuk a világba csaknem koczkázat nélkül; csak az érzékei ellen védjétek, a szíve biztonságban van.

De akár megszemélyesíti a mintaképét, a kit szeretetreméltóvá tudtam előtte tenni, akár nem, ez a mintakép, ha jón van csinálva, nem fogja kevésbé hozzávonzani mindenhez a mi hasonlít hozzá és nem fogja kevésbé eltávolítani mindattól, a mi nem hasonlít hozzá, mintha volna reális tárgya. Mily előny az arra, hogy megóvjuk szívét a veszedelmektől, melyeknek személye ki kell hogy téve legyen, hogy visszafojtsuk érzékeit képzelődése által, hogy azonnal elvonjuk azoktól a nőktől, a kik állitólag kinevelik, de drágán meg is fizettetik ezt a nevelést és csak udvariasságra nevelnek egy fiatal embert, de megfosztják minden tisztességétől! Zsófia olyan szerény! Milyen szemmel fogja nézni, ha ezek kikezdenek vele? Zsófiában annyi az egyszerűség! Hogy fog neki tetszeni ezek modora? Gondolatai oly messze esnek megfigyeléseitől, hogy ezek sohasem lehetnek rá nézve veszedelmesek.

Mindazok, a kik gyermekek neveléséről beszélnek, ugyanazokat az előitéleteket és ugyanazokat az elveket követik, mert rosszul figyelnek meg és még rosszabbul gondolkoznak. Sem a temperamentum, sem az érzékek által nem kezdődik a fiatalság eltévelyedése, hanem a társasági gondolkodásmód által. Ha itt olyan fiúkról volna szó, a kiket kollegiumokban nevelnek, akkor megmutatnám, hogy ez igaz még ő rájuk vonatkozólag is, mert az első leczkék, melyeket azok is, ezek is kapnak, az elsők, melyek gyümölcsöket hoznak, a bűn leczkéi és nem a természet rontja meg őket, hanem a rossz példa. De hagyjuk a kollégiumok és kolostorok növendékeit rossz erkölcseikkel együtt; rajtuk már úgy sincs mód segíteni. Én csak a házi nevelésről beszélek. Vegyetek egy atyja házában, vidéken, okosan nevelkedett fiatalembert és vizsgáljátok meg abban a pillanatban, mikor Párisba jön vagy mikor belép a világba; azt fogjátok találni, hogy tisztességes dolgokra gondol és az akarata is ép oly egészséges, mint az elméje; találtok benne megvetést a bűn iránt és borzalmat a kicsapongás iránt; egy prostituált nőnek már a nevére is látni fogjátok szemében az ártatlanság megbotránkozását. Merem állítani, hogy nem akad az ilyen ifjak között egy is, a ki rá tudja szánni magát, hogy egyedül bemenjen ezeknek a boldogtalanoknak a szomorú házaiba, még ha tudná is, mire valók és szükségüket érezné.

Hat hónappal ezután nézzétek meg újra ugyanezt a fiatal embert és nem fogtok ráismerni, szabadszájúsága, nagy hangú nézetei, fesztelen modora egészen más embernek mutatják, ha azelőtti egyűgyűségén való csúfolódása, szégyenkezése, ha erre emlékeztetik, nem mutatná, hogy ő ugyanaz és pirul rajta. Óh, mennyire átalakult rövid idő alatt! Honnan van az ilyen nagy és hirtelen változás? Temperamentumának fejlődésétől? A temperamentuma vajjon nem fejlődött volna-e ép úgy az apai házban is? Pedig ott bizonyosan nem vette volna fel sem ezt a hangot, sem ezeket a nézeteket. Az érzékek első gyönyöreitől? Ellenkezőleg. Mikor az ember kezdi ezeknek átengedni magát, akkor félénk, nyugtalan, kerüli a nagyvilágot és a zajt. Az első kéjek mindig rejtelmesek, a szemérem fűszerezi és elrejti őket; az első szerető nem szemtelenné lesz, hanem félénkké. Egészen elmerülve egy rá nézve ilyen új állapotba, a fiatal ember összeszedi magát, hogy élvezze és folyton attól retteg, hogy elveszti. Ha nagyzoló, akkor se nem kéjelgő, se nem gyöngéd, a mint dicsekszik; nem élvezett.

Más gondolkozásmód idézte elő ezeket a különbségeket. A szíve még ugyanaz, de a nézetei megváltoztak. Érzelmei lassabban változnak s végül ezek által változnak meg s csak akkor lesz igazán megromolva. Alig lépett bele a világba s már egy második nevelést nyer benne, a mely teljesen ellentétes az elsővel, általa megtanulja megvetni, a mit becsült és becsülni, a mit megvetett; rátanítják, hogy úgy tekintse szülőinek és nevelőinek tanításait, mint pedáns szószátyárságot, a kötelességeket, melyeket ők prédikáltak neki, mint gyermekes morált, melyet le kell nézni, ha az ember felnő. Azt hiszi, becsületbeli kötelessége megváltoztatni magaviseletét, vállalkozó szellemű lesz vágyak nélkül és nyegle lesz álszégyenből. Kigúnyolja a jó erkölcsöket, mielőtt megkedvelte volna a rosszakat és henczeg kicsapongásával, mielőtt kicsapongott volna. Sohasem fogom elfelejteni a svájczi gárda egy fiatal tisztjének vallomását, a ki nagyon unta magát bajtársai zajos mulatságain, de nem mert róluk elmaradni, mert attól félt, hogy ki fogják csúfolni. «Úgy gyakorlom magamat ebben – mondta – mintha kedvem ellenére dohányoznám; a megszokás révén majd megjön rá a kedvem; nem maradhat az ember örökké gyermek».

Így tehát nem annyira az érzékiségtől kell óvni a világba lépő fiatal embert, mint inkább a hiúságtól; inkább enged mások hajlamainak, mint a magáéinak és a nagyzolás több kéjenczet csinál, mint a szerelem.

Ezután a megállapítás után kérdem, van-e a föld hátán jobban felpánczélozott fiatal ember, mint az enyém, minden ellen, a mi megtámadhatja erkölcseit, érzéseit, elveit s van-e, a ki jobban ellent tud állni az örvénynek? Mert mely csábítás ellen nincs védve? Ha vágyai a nőkhöz vonzzák, nem találja meg köztük azt, a kit keres és másfelé forduló szíve visszatartja. Ha az érzékei izgatják és szorítják, hol találja meg kielégítésüket? A házasságtöréstől és a kicsapongástól való borzalom ép úgy visszatartja őt a nyilvános nőktől, mint a férjes nőktől és mindig e kétféle állapot valamelyikéből erednek a fiatalság kihágásai. Egy eladó lány lehet kaczér, de nem lesz szemérmetlen és nem fogja magát nyakába vetni egy fiatal embernek, a ki esetleg elveszi, ha jóravalónak tartja; különben is rendszerint van valakije, a ki vigyáz rá. Emil sem lesz a maga részéről egészen magára hagyatva; mindkettőben meglesz őr gyanánt legalább a félelem és a szégyenkezés, a melyek elválaszthatatlanok az első vágyaktól; nem fognak egyszerre a végső bizalmaskodásig eljutni és nem lesz meg rá az idejük, hogy fokonkint jussanak odáig akadályok nélkül. Hogy máskép viselje magát, ahhoz már az kell, hogy tanult légyen a pajtásaitól, hogy megtanulta légyen tőlük, hogy gúnyolódjék a saját tartózkodásán, hogy őket utánozva szemtelenné legyen. De kicsoda kevésbé utánzó természetű, mint Emil? Kicsoda vezetteti magát kevésbbé a divatos kötekedő hang által, mint az, a kinek nincsenek előitéletei és nem ad semmit a mások előitéleteire? Húsz évig dolgoztam, hogy felfegyverezzem a gúnyolódók ellen; korábban kellene felkelniök, hogy bolonddá tehessék, mert az ő szemében csak az ostobák eszejárása nevetséges és semmi sem tesz érzéketlenebbé a gúnyolódás iránt, mint ha az ember felette áll a közlekedésnek. Élczelődés helyett neki érvek kellenek és a míg így áll a dolog, nem félek attól, hogy fiatal bolondok elvonják tőlem; mellettem van a lelkiismeret és az igazság. Ha az előitéletnek bele kell elegyednie, egy húsz éves ragaszkodás is valami; sohasem fogják vele elhitetni, hogy én hiábavaló oktatásokkal untattam és egy egyenes és okos szívben egy hű és igaz barát szava túl tudja kiáltani húsz csábító kiabálását. Miután csak arról van szó, hogy megmutassam neki, hogy ezek rászedik és mialatt úgy tesznek, mintha ember számba vennék, a valóságban úgy bánnak vele, mint egy gyermekkel, én mindig egyszerű, de komoly és világos leszek okoskodásaimban, hogy érezze, hogy én bánok vele úgy, mint felnőtt emberrel. Ezt fogom neki mondani: «Látod, hogy csak a te érdeked, a mely az enyém is, mondatja velem szavaimat; másképen nem is tudnék szólani. De miért akarnak ezek a fiatal emberek meggyőzni? Azért, mert el akarnak csábítani; nem szeretnek téged, nem érdeklődnek irántad, nincs egyéb indító okuk, mint hogy titokban boszantja őket, hogy különb vagy náluknál, le akarnak téged alacsonyítani a saját kis méreteikre és csak azért vetik szemedre, hogy tőlem vezetteted magad, mert ők maguk akarnak vezetni. Elhiszed-e, hogy nyerni valód van ebben a választásban? Vajjon az ő bölcsességük annyival fölötte áll az enyémnek és egynapos barátságuk erősebb, mint az enyém? Hogy valami súlyt adhassanak csúfolódásuknak, előbb a tekintélyüknek kellene, hogy súlyt adjanak és miféle tapasztalatuk van arra, hogy nézeteiket a miéink fölé emeljék? Nem tesznek egyebet, mint utánoznak más eszteleneket, mint a hogy azt akarják, hogy most már őket utánozzák. Hogy túltehessék magukat apáik állítólagos előitéletein, a pajtásaikénak vetik magukat alá. Nem látom be, mit nyernek ezzel, de azt látom, hogy biztosan elvesztenek két nagy előnyt: az apai szeretet előnyét, melynek tanácsai gyöngédek és őszinték és a tapasztalat előnyét, a melynek révén az ember ítélni tud arról, a mit ismer, mert az apák is voltak gyermekek, a gyermekek ellenben nem voltak apák.

«De azt hiszed, őszinték legalább bolond elveikben? Szó sincs róla, kedves Emilem, megcsalják magukat, hogy megcsaljanak téged; önmagukkal sincsenek egyetértésben: a szivük folyton megczáfolja őket és gyakran a szájuk is ellentmond nekik. Nem egy közülük nevetségessé tesz mindent, a mi tisztességes, de kétségbe volna esve, ha a felesége is úgy gondolkoznék, mint ő. A másik ezt a közömbösséget az erkölcsök dolgában kiterjeszti még meg sem levő nejére is, vagy gyalázatossága betetőzéseül már meglevő nejére is; menj azonban tovább, szólj előtte az anyjáról és várd meg, akar-e házasságtörésből származó gyermek és feslett életű nő gyermeke számba menni, a ki hamisan viseli egy család nevét, a ki ellopja a természetes örökös apai örökségét s végül türelmesen engedné-e, hogy törvénytelen gyermek módjára bánjanak vele? Kicsoda kívánná közülük, hogy az ő lányára borítsák azt a becstelenséget, a melylyel ő elhalmozza a más lányát? Nincs köztük egy sem, a ki ne törne életedre, ha vele szemben akarnád gyakorlatilag érvényesíteni mindazokat az elveket, melyeket beléd oltani igyekszik. Így leplezik le végül következetlenségüket, úgy hogy megérezni, hogy egyikük sem hiszi azt, a mit mond. Ime, itt vannak az érvek, kedves Emilem; mérlegeld az ő érveiket és hasonlítsd össze. Ha én is, mint ők, gúnyt és csúfolódást akarnék űzni, megláthatnád, hogy ők is talán ép úgy, vagy még jobban nevetségessé válnának, mint én. De én nem félek a komoly vizsgálattól. A gúnyolódók diadala rövid tartamú; az igazság megmarad és az ő esztelen nevelésük elenyészik».

El sem birjátok képzelni, mily tanulékony lehet Emil húsz éves korában. Mennyire különbözőképen gondolkodunk! A magam részéről fel sem tudom fogni, hogy hallgathatott rám tíz éves korában, mert micsoda befolyásom lehetett rá ebben a korban? Tizenöt évi gondoskodás kellett hozzá, hogy ezt a befolyást elérjem. Akkor nem neveltem őt, hanem előkészítettem, hogy neveltessék. Most már eléggé fel van nevelve arra, hogy tanulékony legyen; fölismeri a barátság hangját és tud engedelmeskedni az észnek. Meghagyom neki, az igaz, a függetlenség látszatát, de sohasem volt jobban alávetve, mivel azért az, mert az is akar lenni. A míg nem tudtam ura lenni akaratának, ura maradtam a személyének, nem távoztam el tőle egy lépésre sem. Most néha magára hagyom, mert mindig irányítom. Ha elhagyom, megölelem és bizodalmas hangon mondom neki: Emil, rábízlak barátomra, átadlak az ő becsületes szívének, ő fog nekem felelni te rólad.

Nem lehet egy pillanat alatt megbontani az egészséges vonzalmat, melyet előzetesen nem zavart meg semmi és eltörölni olyan elveket, melyek közvetlenül az ész első megismeréseiből erednek. Ha valami változás történik benne távollétem alatt, sohasem lesz hosszantartó; sohasem fogja tudni eléggé elrejteni magát előttem, hogy észre ne vegyem a veszedelmet a baj előtt és hogy idején ott ne lehessek a gyógyítással. Az ember nem aljasodik el egyszerre s nem tanul meg egyszerre színlelni és ha van ember, a ki ebben a mesterségben ügyetlen, akkor Emil az, kinek nem volt egész életében egyetlen alkalma sem arra, hogy éljen vele.

Ezen és más hasonló gondoskodásokkal azt hiszem, oly jól biztosítottam az idegen hatások és a közkeletű nézetek ellen, hogy szívesebben látnám Páris legrosszabb társaságában, mint egyedül szobájában, vagy egy parkban, átadva kora minden nyugtalanságának. Tehet az ember, a mit akar, mindazon ellenségek közt, a kik megtámadhatnak egy fiatal embert, a legveszedelmesebb és az egyedüli, a kit nem lehet eltávolítani, ő maga; mindazáltal ez az ellenség csak a mi hibánkból válhatik veszedelmessé, mert a mint már ezerszer mondtam, csupán a képzelődés által ébrednek fel az érzékek. Ezek szükséglete tulajdonképen nem fizikai szükséglet, nem igaz, hogy igazi szükséglet. Ha soha lasciv tárgy nem érte volna szemünket, ha soha becstelen gondolat nem hatott volna be szellemünkbe, az az állítólagos szükséglet talán sohasem éreztette volna magát velünk és tiszták maradtunk volna, kísértések nélkül, erőfeszítés nélkül és érdem nélkül. Nem tudni, milyen titkos erjedéseket keltenek az ifjúság vérében bizonyos helyzetek és bizonyos látványok, a nélkül, hogy maga is meg tudná fejteni ennek az első nyugtalanságnak az okait, a melyet nem könnyű lecsitítani és a mely csakhamar felébred újra. A magam részéről mennél többet gondolkodom erről a fontos válságról és közeli vagy távoli okairól, annál jobban meggyőződöm róla, hogy a sivatagban, könyvek nélkül, tanítások és nők nélkül nevelt magános ember szűzen halna meg, bármily kort érne is el.

Itt azonban nem efféle vademberről van szó. Ha az ember a hozzá hasonlók közt s a társadalom számára nevel fel egy embert, akkor lehetetlen, sőt nem is való mindig ebben az üdvös tudatlanságban nevelni és a bölcseségre nézve nincs rosszabb, mint félig tudósnak lenni. Azoknak a tárgyaknak az emléke, melyek értek minket, az eszmék, a melyekre szert tettünk, utánunk mennek a visszavonultságba, megnépesítik akaratunk ellenére sokkal csábítóbb képekkel, mint a milyenek a tárgyak maguk és a magányt ép oly végzetessé teszik arra nézve, a ki magával viszi oda őket, mint a milyen hasznos arra nézve, a ki mindig egyedül marad benne.

Őrködjetek gondosan a fiatal emberen; minden egyébtől meg tudja óvni magát ő maga, de a ti dolgotok, megóvni őt önmagától. Ne hagyjátok egyedül se nappal, sem éjjel, legalább is az ő szobájában aludjatok; ne feküdjék az ágyba, csak mikor elnyomja az álom és keljen fel azonnal, a mint fölébred. Ne bízzatok az ösztönben, a mint nem korlátozzátok csak ő rá magatokat; jó, a míg egyedül hat, de gyanús, a mint összeelegyedik az emberi intézményekkel; nem kell elpusztítani, hanem szabályozni és ez talán súlyosabb, mint megsemmisíteni. Nagyon veszedelmes volna, ha arra tanítaná növendéketeket, hogy megcsalja érzékeit és alkalmakat találjon ki kielégítésükre; ha egyszer megismerte ezt a veszedelmes pótlást, el van veszve. Ettől fogva a teste és a lelke mindig enervált lesz; a sírig fogja hordozni ennek a szokásnak szomorú következményeit, a legvégzetesebb szokásét, melynek egy fiatal ember rabszolgájává lehet. Kétségkívül annál jobb volna… Ha a forró temperamentum viharzása legyőzhetetlenné válik, kedves Emilem, szánlak, de nem haboznék egy pillanatig sem és nem tűrném, hogy a természet czélja kijátszassék. Ha kell, hogy egy zsarnok leigázzon, akkor inkább adlak át annak, a kitől meg tudlak szabadítani; bármi történik is, könyebben ragadlak el az asszonyoktól, mint önmagadtól.

Húsz éves korig a test növekszik, szüksége van egész anyagára; ekkor az önmegtartóztatás a természet rendje szerint való és nem véthet ellene az ember szervezetének sérelme nélkül. A huszadik évtől fogva az önmegtartóztatás erkölcsi kötelesség; fontos arra, hogy megtanuljunk uralkodni önmagunkon, hogy urai maradhassunk étvágyainknak. De az erkölcsi kötelességeknek megvannak a módosulásai, a kivételei, a szabályai. Ha az emberi gyöngeség elkerülhetetlenné tesz egy alternativát, a két baj közül válaszszuk a kisebbiket; minden körülmények között jobb hibát elkövetni, mint bűnt elsajátítani.

Gondoljatok arra, hogy itt nem az én növendékemről beszélek, hanem a tietekről. Szenvedélyei, melyeket erjedésbe hoztatok, leigáznak benneteket; engedjetek hát neki nyiltan és a nélkül, hogy ellepleznétek a győzelmét. Ha meg tudjátok neki mutatni igazi világításában, nem annyira büszke lesz rá, mint inkább szégyelni fogja és ti megszerzitek a jogot, hogy eltévelyedésében vezessétek, hogy legalább a meredélyeket elkerültessétek vele. Fontos, hogy a növendék ne tegyen semmit a tanító tudta és akarata nélkül, még rosszat sem és százszor többet ér, ha a nevelő jóváhagy egy hibát és téved, mint hogy a növendéke téveszsze meg és hogy a hiba úgy követtessék el, hogy ő ne tudjon róla. A ki azt hiszi, be kell húnyni a szemét valami dolog fölött, csakhamar kénytelen lesz behúnyni minden fölött; az első megtűrt visszaélés vezet a másikra és ez a láncz csak minden rend felfordulásával és minden törvény megvetésével ér véget.

Egy másik tévedés, mely ellen már küzdöttem, a melytől azonban a kicsinyes szellemek sohasem fognak megszabadulni, hogy mindig a tanítói tekintélyt affektálják és hogy tökéletes embereknek akarnak feltűnni tanítványuk lelkében. Ez a módszer észszerűtlen. Hogy nem látják be, hogy mialatt meg akarják szilárdítani tekintélyüket, tönkre teszik, hogy ha az ember meghallgatást akar szerezni annak, a mit mond, azoknak a helyébe kell képzelnie magát, a kikhez fordul és hogy embernek kell lennie, ha az emberi szívhez akar szólni! Mindezek a tökéletes emberek soha meg nem hatnak, sem meg nem győznek; mindig azt mondják róluk, hogy könnyű leküzdeni olyan szenvedélyeket, melyeket az ember nem érez. Mutassátok meg gyöngeségeiteket növendéketeknek, ha ki akarjátok gyógyítani az ő gyöngeségeiből, hadd lássa bennetek ugyanazokat a belső küzdelmeket, melyeket érez, hadd tanulja legyőzni magát a ti példátokon, hogy aztán ne mondja, mint a többi: Ezek az aggastyánok boszankodnak, hogy már nem fiatalok, s úgy akarnak bánni a fiatalokkal, mint aggastyánokkal és mivel minden vágyuk kialudt már, bűnt csinálnak nekünk a mi vágyainkból.

Montaigne mondja, hogy De Langey úrtól egy napon megkérdezte, hányszor itta le magát a király szolgálatában németországi követségekor. Én egy bizonyos fiatalember nevelőjétől szeretném megkérdezni, hányszor ment el rosszhírű helyekre növendéke érdekében. Hányszor? Ez téves kérdés. Ha az első alkalommal nem megy el a tobzódónak a kedve örökre attól, hogy újra bemenjen oda, ha nem hoz onnan magával megbánást és szégyent, ha nem ont keble könnypatakokat, hagyd el azonnal; csak szörnyeteg ő vagy pedig ostoba vagy te, sohasem leszesz a számára semmire se jó. De hagyjuk ezeket a szélső segédeszközöket, melyek ép oly siralmasak, mint veszedelmesek és a melyek nincsenek semmi kapcsolatban nevelésünkkel.

Mennyi óvatosságot kell alkalmazni egy jó családból való fiatalemberrel, mielőtt kiteszszük korunk botrányos erkölcseinek! Ezek az óvatossági rendszabályok kellemetlenek, de mellőzhetetlenek; ebben a pontban a hanyagság veszíti el az ifjúságot, az első kor rendetlenkedései miatt fajulnak el az emberek s ezért látjuk őket azzá válni, a mik ma. Hitványak és gyávák még bűneikben is, a lelkük kicsinyes, mert kihasznált testük időnek előtte megromlott, alig marad bennük elég élet, hogy mozogni tudjanak. Szubtilis gondolataik anyag nélküli szellemeket mutatnak, semmi nagyot és nemest nem tud érezni, nincs bennük sem egyszerűség, sem erő; mindenben lezüllöttek és aljasul gonoszok s csak hiúk, rosszindulatúak, hamisak, még arra sincs elég bátorságuk, hogy nagyszabású gonosztevők legyenek. Ilyenek azok a megvetésre méltó emberek, a kiket az ifjúkori tombolás képez ki; ha akadna köztük egyetlen egy, a ki temperamentumos és józan tudna lenni, a ki köztük meg tudná őrizni szívét, vérét, erkölcseit a példa ragadóssága ellen, harmincz éves korában eltaposhatná mindezeket a férgeket és kevesebb fáradsággal lehetne úr fölöttünk, mint önmaga fölött.

Ha származás és szerencse csak egy kissé segítségére lett volna Emilnek, ő lehetne ez az ember, csak akarnia kellene, de sokkal inkább megvetné őket, semhogy érdemesnek tartaná szolgálata alá vetni. Lássuk őt most közöttük, a mint belép a világba, nem azért, hogy első szerepet játszszon benne.

Bármily rangban született légyen is, bármily társaságba lép is be először, fellépése egyszerű és feltünés nélküli lesz; ne is adja Isten azt a szerencsétlenséget, hogy ragyogjon benne! Azok a tulajdonságok, melyek első szempillantásra meglepnek, nincsenek meg benne, nemcsak hogy nincsenek, de nem is akarja, hogy meglegyenek benne. Sokkal is kevesebb súlyt vet az emberek ítéletére, semhogy törődjék előítéleteikkel és nem erőlködik azon, hogy becsüljék, mielőtt megismernék. Föllépésének módja se nem szerény, se nem hiú, hanem természetes és igaz, nem ismer sem feszességet, sem tettetést, egy társaság közepett ugyanaz, a mi egyedül és tanuk nélkül. Vajjon ezért faragatlan, lenéző, figyelmetlen lesz-e bárki iránt is? Ellenkezőleg, ha egyedüllétében nem veszi semmibe az embereket, mért venné őket semmibe, mikor velük él? Nem részesíti őket előnyben önmaga felett a modorában, mert nem részesíti őket önmaga fölött előnyben a szívében, de ép úgy nem mutat irántuk olyan közönbösséget, a melyet egyáltalán nem táplál; ha nem tudja is az udvariasság formuláit, tudja az emberségesség gondját. Nem szeret senkit szenvedni látni, nem engedi át a helyét másnak szépelgésből, hanem önként engedi át jóságból, ha látja, hogy megfeledkeztek róla és ez a megfeledkezés bántja, mert az én fiatal emberemnek kevésbbé van terhére akarattal állva maradni, mint azt látni, hogy más valaki kényszerből áll.

Bár Emil általánosságban véve nem becsüli az embereket, nem mutat irántuk megvetést, mert sajnálja őket és megindul miattuk. Ha nem tudja is megajándékozni őket a valódi javak iránti hajlammal, átengedi nekik képzelt javaikat, melyekkel beérik, attól félve, hogy ha ezeket kurtán-furcsán elveszi tőlük, még boldogtalanabbá teszi őket, mint a milyenek. Tehát nem vitatkozó és ellentmondó, ép oly kevéssé kedvükkereső és hizelgő, megmondja véleményét a nélkül, hogy vitába szállna bárkivel is, mert mindenek felett szereti a szabadságot és mert a nyiltság egyike a legszebb jogainak.

Keveset beszél, mert nem sokat igyekszik azon, hogy foglalkozzanak vele, ugyanennél az oknál fogva csak hasznavehető dolgokat mond; különben mi indítaná arra, hogy beszéljen? Emil sokkal képzettebb, semhogy fecsegő lehessen. A sok fecsegés vagy abból a vágyból ered, hogy elmésnek tartsák, a miről alább fogok szólani, vagy abból, hogy túlságos fontosságot tulajdonít apró-cseprő dolgoknak, a melyekről ostoba módon azt hiszszük, hogy mások ép oly fontosságot tulajdonítanak nekik, mint mi. A ki elég sok dolgot ismer arra, hogy mindegyiknek megadja a maga értékét, sohasem beszél nagyon sokat, mert meg tudja becsülni a figyelmet, melyet feléje fordítanak és a beszéde iránt nyilvánvaló érdeklődést is. Azok az emberek, a kik keveset tudnak, rendszerint sokat beszélnek és azok az emberek, a kik sokat tudnak, keveset beszélnek. Könnyen megérthető, hogy a tudatlan ember fontosnak tart mindent, a mit tud és megmondja az egész világnak. A tartalmas ember ellenben nem tárja fel olyan egy könnyen a készletét; túlságos sok beszélni valója is lenne és még többet lát, a mit utána mondani kellene, tehát hallgat.

Emil egyáltalán nem ütközik bele mások magaviseletébe, sőt könnyű szerrel igazodik hozzá, nem azért, hogy tájékozottnak tünjék fel a szokásokban, sem hogy az udvarias ember modorában tetszelegjen magának, hanem ellenkezőleg, mert attól tart, hogy feltünővé válik, hogy kikerülje az észrevétetést és sohasem érzi jobban magát, mint mikor nem törődnek vele.

Ámbár a világban való belépésekor egyáltalán nem ismeri ennek szokásait, azért nem félénk és gyáva; ha félrehúzódik, nem zavarában teszi, hanem azért, mert hogy jól láthasson az ember, ahhoz az kell, hogy ne lássák, mert az nem sokat nyugtalanítja, hogy mit gondolnak felőle és cseppet sem fél a nevetségessé válástól. Ettől van, hogy mindig nyugodt és hidegvérű lévén, nem zavartatja magát az álszégyentől. Akár nézik, akár nem, mindig tőle telhető legjobban teszi, a mit tesz és mivel sohasem távolodik el önmagától, hogy jól megfigyelhesse a többieket, olyan könnyedséggel fogja fel szokásaikat, a milyennel nem birhatnak a közvélemény rabszolgái. Azt lehet mondani, hogy épen azért fogja fel hamarabb a világ szokásait, mert nem sokat törődik velük.

Mindazáltal ne tévesztessétek meg magatokat magatartása dolgában és ne hasonlítsátok össze fiatal urficskáitokéhoz. Határozott, de nem önelégült, modora fesztelen, de nem megvető, a szemtelen modor csak a rabszolgákhoz illik, a függetlenségben nincs semmi affektált. Sohasem láttam, hogy olyan ember, a kinek lelkében büszkeség volt, kimutatta volna magatartásával; ez az affektáczió inkább illik a silány és hiú lelkekhez, a kik csak ezzel tudnak imponálni. Azt olvastam egy könyvben,117) hogy egy nap egy idegen lépett be a híres Marcel táncztermébe; ez kérdezte, hogy mely országból való. «Angol vagyok – felelt az idegen.» Angol! válaszolt a tánczos; ön arról a szigetről való, a hol a polgároknak részük van a közigazgatásban és részesei a souverain hatalomnak?118) Nem, uram, ez a lehajtott homlok, ez a félénk tekintet, ez a bizonytalan járás csak egy választófejedelem czímekkel ellátott rabszolgáját árulja el nekem.

Nem tudom, ez az ítélet nagy ismeretére vall-e az igazi viszonynak, a mely egy ember jelleme és külseje között van. A magam részéről, a kinek nincs szerencsém, hogy tánczmester lehessek, épen az ellenkezőjét gondoltam volna. Ezt mondtam volna: «Ez az angol nem udvari ember; sohasem hallottam, hogy az udvari embereknek lehajlott homlokuk és bizonytalan járásuk van; az az ember, a ki félénk a tánczteremben, lehet hogy nem félénk az alsóházban.» Ez a Marcel úr bizonyára megannyi rómainak tarthatta honfitársait.

Mikor az ember szeret, szerettetni akar. Emil szereti az embereket, tehát tetszeni akar nekik. Még inkább akar tetszésre találni a nőknél; kora, erkölcsei, czélja, minden egyesül arra, hogy táplálja benne ezt a kívánságot. Azt mondom, az erkölcsei, mert ezek nagyban közreműködnek erre; azok az emberek, a kiknek vannak erkölcsei, a nők igazi imádói. Nincs meg neki, mint a többieknek, a gálánskodás tudom is én miféle szójárása, de sokkal igazabb, gyöngédebb és szívből fakadó a buzgósága. Egy fiatal nő társaságában százezer kicsapongó közt is megismernék egy erkölcsös és önmagán uralkodni tudó embert. Itéljétek meg, mi lehet Emil egészen friss temperamentumával és annyi sok okával, hogy ellentálljon neki! A nők közelében, azt hiszem, néha félénk és elfogult lesz, de ez a zavar bizonyára nem lesz nekik kedvük ellen való és a kevésbbé kikapósak is csak gyakran fogják megtalálni a módját, hogy élvezzék és fokozzák ezt a zavart. Egyébiránt a buzgalma észrevehetőleg meg fogja változtatni nyilvánulása módjait az illetők társadalmi helyzete szerint. Szerényebb és tiszteletteljesebb lesz az asszonyok iránt, élénkebb és gyöngédebb a férjhez adó lányok iránt. Nem veszti el szeme elől kutatásai czélját és mindig az iránt mutat több figyelmet, a ki őt ezekre emlékezteti.

Senki sem lesz pontosabb minden a természet rendjére alapuló dologban, sőt a társadalom jó rendje dolgában is, de az előbbieknek mindig előnyt ad a többiek felett és jobban fog tisztelni egy magánál idősebb magánembert, mint egy vele egykorú tisztviselőt. Rendszerint a legfiatalabbak egyike lévén azokban a társaságokban, a melyekben megfordul, mindig egyike lesz a legszerényebbeknek, nem azért a hiúságért, hogy alázatosnak tünjék fel, hanem természetes és az észre alapított érzésből. Nem lesz meg benne egy fiatal piperkőcz koraérett élnitudása, a ki hogy mulattassa a társaságot, hangosabban beszél, mint a bölcsek és szavába vág az öregeknek; nem fog igazat adni annak a feleletnek, melyet egy öreg nemes XV. Lajosnak adott, a ki azt kérdezte tőle, a saját korát vagy a mostanit becsüli-e többre: Felség, én az öregek tiszteletében töltöttem ifjukoromat, most meg öreg koromat a gyermekek tiszteletében kell követnem.

Gyöngéd és érzékeny lévén a szíve, de nem becsülve semmire a közvélemény értékeléseit, bár szeret tetszeni a többieknek, nem sokat törődik vele, hogy mennyire becsülik meg. Ebből az következik, hogy szivélyesebb lesz, mint udvarias, hogy sohasem lesz kényeskedő, sem pompázó a modora és hogy jobban meghatja egy gyöngédség, mint ezer dicshimnusz. Ugyanezen okoknál fogva nem fogja elhanyagolni sem modorát, sem magatartását, lehet hogy egy kis választékosság is lesz öltözékében, nem azért, hogy ízléses embernek tünjék fel, hanem hogy külsejét kellemesebbé tegye; nem fog az arany kerethez folyamodni és a gazdagság czégére nem fogja elékteleníteni öltözékét.

Látni, hogy mindez nem követeli meg tőlem a szabályok tömegét és csak első nevelésének eredménye. Nagy titkot csinálnak előttünk a társasági szokásokból, mintha abban a korban, mikor az ember ezeket a szokásokat elsajátítja, nem tanulná meg természetszerűen és mintha nem a becsületes szívben kellene keresni az embernek első törvényeit. Az igazi udvariasság abban áll, hogy jóindulatot mutatunk az emberek iránt; fáradság nélkül nyilvánul annál, a kiben megvan; a kiben nincs meg, az kénytelen mesterkéltté tenni megjelenését.

«A szokásszerű udvariasság legszerencsétlenebb következményeinek egyike, hogy megtanít arra, hogy mellőzzük az erényeket, melyeket utánoz. Oltsák belénk a neveléssel az emberségességet és a jótékonyságot s akkor meglesz bennünk az udvariasság vagy pedig nem lesz rá szükségünk.

«Ha nincs meg bennünk az az udvariasság, a mely a kedves modorban nyilvánul, meglesz az, a mely a jóravaló embert és a polgárt jellemzi; nem lesz szükségünk a hamissághoz folyamodni.

«A helyett, hogy mesterkéltek lennénk, elég a tetszésre, ha jók vagyunk, a helyett, hogy hamisak legyünk mások gyöngeségeinek legyezgetésében, elég, ha engedékenyek vagyunk.

«Azok, a kikkel szemben így járunk el, nem lesznek sem gőgösek, sem romlottak, csak hálásak lesznek és mind jobban azokká válnak.»119)

Nekem úgy tetszik, ha van olyan nevelés, a mely elő tudja idézni az udvariasságnak azt a fajtáját, melyet Duclos kiván, ez az, a melynek tényét itt megállapította. Mindazáltal megengedem, hogy ily eltérő nézetekkel Emil nem lesz olyan, mint mindenki és Isten óvja meg tőle, hogy valaha is olyan legyen! De a miben el fog térni a többiektől, abban nem lesz se mogorva, sem nevetséges; a különbség észrevehető lesz a nélkül, hogy kellemetlen volna. Emil, ha úgy tetszik, szeretetreméltó idegen lesz. Előre is meg fogják bocsátani különösségeit s ezt mondják róla: Majd ki fog formálódni. Később egészen hozzászoknak modorához és látva, hogy nem változtat rajta, meg fogják neki bocsátani s azt mondják: hát ilyen ő.

Nem fogják ünnepelni, mint valami szeretetreméltó embert, hanem szeretni fogják, nem is tudni, miért; senki sem fogja dicsőíteni szellemességét, de szívesen fogják biróvá tenni a szellemes emberek közt; az ő szelleme szabatos és korlátok közt mozgó lesz, helyes lesz az érzéke és egészséges az ítélete. Sohasem szalad az új eszmék után, tehát nem akarja a szellemest játszani. Megérttettem vele, hogy az embereknek üdvös és igazán hasznos eszmék azok voltak, a melyeket leghamarább ismertek, hogy minden időben ezek adják meg a természet igazi kötelékeit és hogy a rendes mértéket felülmuló szellemeknek, hogy fel tudjanak tünni, csak az emberi nemre veszedelmes és gyászos eszmék maradnak. Az önmaga csodáltatásának ez a módja nem igen hatja meg; tudja, hol kell megtalálnia élete boldogságát és mennyiben járulhat hozzá mások boldogságához. Ismereteinek köre nem terjed tovább, mint arra, a mi hasznos. Utja szűk és jól megszabott, nem lévén kisértésben, hogy kilépjen belőle, összeelegyedve marad azokkal, a kik járnak rajta, nem akar sem eltévedni, sem ragyogni. Emil egészséges érzékű ember és nem is akar más lenni; hiába akarják ezzel a czímmel gúnyolni, mindig megtisztelve érzi magát általa.

Ámbár a tetszés vágya nem hagyja tökéletesen közönbösnek mások véleménye iránt, ebből a véleményből csak azt fogja fel, a mi közvetlenül az ő személyére vonatkozik, a nélkül, hogy törődnék az önkényes értékelésekkel, melyeknek nincs más törvénye, mint a divat és az előítéletek. Büszke lesz arra, hogy jól csinálta, a mit csinált, még arra is, hogy jobban akarja csinálni, mint mások; a versenyfutásban a leggyorsabb, a birkózásban a legerősebb, a munkában a legtalpraesettebb, az ügyességet kivánó játékokban a legügyesebb akar lenni, de nem fogja keresni azokat az előnyöket, a melyek nem önmaguktól nyilvánvalók és a melyeket mások itéletének kell megállapítania, mint pl. hogy több szellem van benne, mint másban, hogy jobban beszél, tudósabb stb. Még kevesebbet fog tartani azokra, melyek egyáltalán nem tartoznak az ember személyére, mint pl. hogy előkelőbb származású, hogy gazdagabbnak tartják, nagyobb a hitele, a tekintélye, hogy nagyobb pompával tüntetik fel.

Mivel az embereket azért szereli, mert felebarátai, mindenek felett szeretni fogja azokat, a kik leginkább hasonlítanak hozzá, mert jónak érzi önmagát és ezt a hasonlóságot az ízlésnek az erkölcsi dolgokban való azonossága szerint ítéli meg, mindenben, a mi a jó jellemre tartozik, szivesen fogadja a helyeslést. Nem fogja pontosan ezt mondani magában: «Örülök, mert helyeselnek», – hanem ezt: «Örülök, hogy helyeslik, a mi jót tettem, örülök, mert az emberek, a kik engem megtisztelnek, önmagukat tisztelik meg; a míg ilyen okosan ítélnek, addig szép dolog bírni a helyeslésüket».

Erkölcseik révén tanulmányozza az embereket a társaságban, mint a hogy azelőtt szenvedélyeik révén tanulmányozta őket a történelemben s ezért gyakran lesz módja elmélkedni azon, a mi hízeleg az emberi szivnek, vagy a mi bántja. Igy filozofál az ízlés elveiről és ez az a tanulmány, a mely neki való ebben a korban.

Mennél messzebbre megyünk az ízlés keresésében, annál jobban eltévedünk; az ízlés nem egyéb, mint a képesség arra, hogy ítéljünk arról, a mi tetszik vagy nem tetszik az emberek többségének. Ha ezen túlmégy, nem tudod többé, hogy mi az ízlés. Ebből nem következik az, hogy több az ízléses ember, mint az ízléstelen, mert bár az emberek többsége egészségesen ítél minden tárgyról, kevés az olyan ember, a ki úgy ítél mindenről, mint ez a többség és ámbár a legáltalánosabb ízlések megegyezése teszi a jó ízlést, kevés az ízléses ember, ép úgy, mint a hogy kevés a szép ember, ámbár a legáltalánosabban előforduló vonások egyesülése teszi a szépséget.

Meg kell jegyezni, hogy itt nem arról van szó, a mit azért szeretünk, mert hasznos, sem arról, a mit gyűlölünk, mert ártalmas ránk nézve. Az ízlés csak közönbös, vagy legfeljebb a szánakozás szempontjából érdekkel biró dolgokra vonatkozik, nem pedig azokra, melyek szükségleteinkre vonatkoznak; hogy ezekről ítéljünk, ahhoz nincs szükség ízlésre, elég maga az étvágy is. Ez teszi oly nehezekké és úgy látszik oly önkényesekké is a tisztán ízlésbeli ítéleteket, mert az ösztönön kívül, a mely meghatározza, nem látni az ítéletek okát. Meg kell továbbá különböztetni az ízlésbeli törvényeket az erkölcsi dolgokban és a fizikai dolgokban. Ezekben az ízlés elvei teljesen megmagyarázhatatlanoknak tünnek fel. De fontos dolog megállapítani, hogy mindenbe, a mi utánzás dolga, belevegyül valami erkölcsi;120) így lehet megmagyarázni azokat a szépségeket, melyek fizikaiaknak tünnek fel és a melyek nem igazán azok. Ehhez hozzátennék, hogy az ízlésnek megvannak a helyi szabályai, melyek ezerféle tekintetben függővé teszik az éghajlattól, az erkölcsöktől, a kormányformától, az intézményektől; hogy továbbá vannak, melyek az életkortól, a nemtől, a jellemtől függenek és hogy ebben az értelemben nem kell vitatkozni az ízlésekről.

Az ízlés természetes tulajdonsága minden embernek, de nincs meg mindenikben egyforma mértékben, nem fejlődik ki mindenkiben egyforma fokban és mindenkiben alá van vetve különböző okokból eredő változásoknak. Az ízlés mértéke, melylyel bírhat az ember, attól az érzékenységtől függ, melyet az ember szerzett, kulturája és formája pedig azoktól a társaságoktól függ, melyekben az ember élt. Először is nagyszámú társaságban kell élni, hogy sok összehasonlítást tehessen az ember. Másodszor szükség van szórakoztató és tétlen társaságra, mert a tevékenyekben nem az élvezet a szabály, hanem az érdek. Harmadszor pedig olyan társaságokra van szükség, melyekben az egyenlőtlenség nem túlságos nagy, a hol a közvélemény zsarnoksága mérsékelt és a hol inkább a gyönyör uralkodik, mint a hiúság; mert az ellenkező esetben a divat elfojtja az ízlést és többé nem azt keresik, a mi tetszik, hanem a mi feltünő.

Az utóbbi esetben már nem igaz, hogy a többség ízlése az igazi jó ízlés. Miért? Mert a tárgya változik. Akkor a tömegnek nincs már saját ítélete, már csak azok után ítél, a kiket önmagánál hozzáértőbbeknek hisz, nem azt helyesli, a mi jó, hanem a mit azok helyeselnek. Minden időben gondoskodjatok róla, hogy minden embernek meglegyen a saját véleménye s a mi aztán önmagában nézve a legkellemesebb, az nyeri el a szavazatok többségét.

Az emberek munkáikban csak utánzás által csinálnak szépet. Az ízlés minden igazi mintája a természetben van. Mennél jobban eltávolodunk a mestertől, annál jobban eltorzulnak a képeink. Aztán mintáinkat azokról a dolgokról veszszük, a melyeket szeretünk; a képzelt szép pedig, alá levén vetve a szeszélynek és a tekintélynek, nem egyéb, mint a mi tetszik azoknak, a kik vezetnek minket.

A művészek, a nagyurak, a gazdagok azok, a kik vezetnek minket, őket pedig érdekük vagy hiúságuk vezeti. Egy részük azért, hogy fitogtassák gazdagságukat, más részük azért, hogy hasznot húzzanak belőle, versenyezve keresik a pazarlás új meg új eszközét. Ezáltal a nagy fényűzés elfoglalja uralmát és megszeretteti azt, a mi nehéz és költséges, akkor az állítólagos szép nem hogy utánozná a természetet, csak azzal szép, hogy ellenkezik vele. Mindenütt hamis az ízlés, a hol tékozló.

Különösen a két nem érintkezésében nyeri jó vagy rossz formáját az ízlés; művelése szükségszerű eredménye e társaság czéljának. De ha az élvezés könnyűsége meggyöngíti a tetszés vágyál, az ízlésnek el kell fajulnia s azt hiszem, ez egy másik oka, és pedig a legérthetőbbek egyike, hogy miért függ a jó ízlés a jó erkölcsöktől.

Kérjetek tanácsot a nők ízlésétől a fizikai dolgokban és azokban, a melyek az érzékek ítéletétől függnek s a férfiakétól az erkölcsi dolgokban, s azokban, a melyek inkább az értelemtől függnek. Ha az asszonyok azok lennének, a miknek lenniök kellene, az illetékességük körébe eső dolgokra szorítkoznának és mindig jól ítélnének, de mióta az irodalom biráiul tolakodtak fel, mióta arra adták magukat, hogy ítéljenek a könyvekről és minden áron könyveket írjanak, azóta nem értenek többé semmihez. Azok az írók, a kik a tudós nőktől kérnek tanácsot műveikre nézve, mindig biztosak benne, hogy rossz tanácsokat kapnak; a piperkőczök, a kik öltözékükre nézve kérnek tanácsot, mindig nevetségesen vannak öltözve. Nemsokára alkalmam lesz szólni a női nem igazi tehetségeiről, ezek művelése módjáról és azokról a dolgokról, melyekre vonatkozólag döntéseit meg kell hallgatni.

Ezek azok az elemi megfontolások, melyeket elvekül állítanék fel, mikor Emillel olyan tárgyról okoskodom, a mely abban a helyzetben, a melyben van és abban a kutatásban, melylyel el van foglalva, épen nem közönbös. És kire nézve lehetne közönbös? Annak az ismerete, a mi lehet kellemes vagy kellemetlen az embereknek, nemcsak annak szükséges, a kinek szüksége van rájuk, hanem annak is, a ki hasznukra akar lenni; fontos, hogy tessék nekik, hogy szolgálhasson nekik, az írás művészete pedig épen nem haszontalan tanulmány, ha arra használjuk fel, hogy meghallgattassuk az igazságot.

Ha abból a czélból, hogy műveljem tanítványom ízlését, választanom kellene azok közt az országok közt, melyekben ez a művelés még ezután fog megszületni és azok közt, a melyekben már elfajzott, a retrográd irányt követném; az utóbbiakban kezdeném az útját és az előbbiekben fejezném be. Ennek a választásomnak oka az, hogy az ízlés elfajzik a szerfölötti kényességtől, a mely érzékenynyé tesz olyan dolgok iránt, melyeket az emberek tömege nem vesz észre; ez a kényesség a vitatkozó szellemére vezet, mert mennél szubtilisabbá teszszük a tárgyakat, annál jobban sokszorozódnak; ez a szubtilitás az érzéket kényesebbé és kevésbbé egységessé teszi. Ekkor annyi ízlés alakul ki, a hány a fej. Az arról való vitákban, hogy melyik az előbbre való, a filozófia és a felvilágosodás kitágul és így tanul meg az ember gondolkozni. Finom megfigyeléseket csak nagyon széles körű emberek tehetnek, mert ezek a megfigyelések az összes többiek után ötlenek fel és a nagyszámú társaságokhoz kevéssé hozzászokott emberek kimerítik figyelmüket a nagy vonásokkal. Nincs talán hely a művelt világon, a hol az általános ízlés rosszabb volna, mint Párisban. Mindazáltal ebben a fővárosban művelődik ki a jó ízlés és kevés becsben álló könyv jelenik meg Európában, a melynek szerzője ne járt volna a maga kiművelése czéljából Párisban. A kik azt hiszik, hogy elég olvasni a könyveket, melyek itt készülnek, azok tévednek; sokkal többet lehet tanulni az írókkal való társalgásból, mint könyveikből, pedig nem is az írók azok, a kiktől a legtöbbet lehet tanulni. A társaságok szelleme fejleszti ki a gondolkozó főt és oly messzire viszi a látást, a menynyire csak mehet. Ha van benned a lángésznek egy szikrája, tölts egy évet Párisban, csakhamar kifejlődik belőled mindaz, a mivé lehetsz vagy pedig sohasem lesz belőled semmi.

Meg lehet tanulni gondolkozni azokon a helyeken is, a hol a rossz ízlés uralkodik, csak nem szabad úgy gondolkozni, mint azok, a kiknek ilyen rossz az ízlésük; ezt pedig nehéz dolog elkerülni, ha az ember nagyon sokáig maradt velük. Segítségükkel tökéletesíteni kell az itélés eszközét, kikerülve annak oly módon való használatát, mint ők. Óvakodnék tőle, hogy odáig műveljem Emil ítéletét, hogy egészen megváltozzék és mikor elég finom lesz az érzéke, hogy érezze és összehasonlítsa az emberek különböző ízlését, az övét egyszerűbb tárgyakra irányítanám.

Még tovább is mennék, hogy megtartsam tiszta és egészséges ízlését. A szórakozások tömkelegében is tudnék vele hasznos társalgásokat kezdeni és ezeket mindig olyan dolgokra irányítva, melyek tetszenek, gondom lenne rá, hogy ezeket ép oly mulatságosakká tegyem rá nézve, mint tanulságosakká. Ez az olvasás és a kellemes könyvek ideje, ez az ideje annak, hogy megtanítsam elemezni egy beszédet és fogékonynyá tegyem az ékesszólás és a nyelv minden szépsége iránt Nem sokat ér megtanulni magukat a nyelveket, ezek tudása nem olyan fontos, mint a hogy hiszik, hanem a nyelvek tanulása vezet az általános grammatika ismeretére. Azért kell megtanulnunk latinul, hogy jól tudhassunk francziául, a két nyelvet tanulmányoznunk kell és összehasonlítanunk egymással, hogy meglássuk a beszélés művészetének szabályait.

Van ezenkívül az ízlésnek bizonyos egyszerűsége, a mely a szívre hat és a mely csak a régiek irásaiban található fel. Az ékesszólásban, a költészetben, az irodalom minden fajában meg fogja őket találni, nem különben a történelemben is, tartalomilag bővekül és ítéletben józanokul. A mi íróink ellenkezőleg keveset mondanak és sokat beszélnek. Nem az a módja a mi ítéletünk művelésének, hogy a magukét mindig törvényül szabják elénk. A kétféle ízlés különbsége érezhető minden emlékükben, még a sirokon is. A mi sirjaink el vannak halmozva dicsbeszédekkel, a régiekén tényeket lehetett olvasni.

Sta, viator; heroem calcas.

Ha ezt a sírfeliratot egy ókori emléken találtam volna, akkor is azonnal kitaláltam volna, hogy korunkból való, mert nálunk semmi sem gyakrabbi, mint a hősök, holott az ókoriaknál ritkábbak voltak. A helyett, hogy azt mondták volna valakiről, hogy hős, azt mondták volna meg, a mit tett, hogy hős legyen. Ennek a hősnek sírfeliratát hasonlítsuk össze az elpuhult Sardanapaléval:

Én építettem Tarsust és Anchialét egy nap alatt és most halott vagyok.

Melyik mond többet véleményetek szerint? A mi lapidáris stílusunk a maga dagályával csak arra jó, hogy felfújja a törpéket. A régiek olyanoknak mutatták volna az embereket, a milyenek és látni lehetett, hogy emberek. Xenophon, mikor dicsőité néhány árulás által elesett vitéz emlékét a tízezrek visszavonulásában, ezt mondja: Harczban és barátságban feddhetetlenül haltak meg. Ez az egész, de gondoljátok meg, ebben az oly rövid és egyszerű beszédben mennyire tele lehetett az író szíve. Szerencsétlen, a ki ezt nem találja elragadónak.

Thermopylaeban egy márványba vésve ezeket a szavakat lehetett olvasni:

Vándor, mondd meg Spártának, hogy sokan fekszünk itt, engedelmeskedve szent törvényeinek.

Mindjárt meglátni, hogy nem a Feliratok Akadémiája szövegezte ezt.

Csalódnám, ha növendékem, a ki oly csekély értéket tulajdonít a szavaknak, nem fordítaná figyelmét első sorban ezekre a különbségekre és ha ezek nem volnának befolyással olvasmányainak megválasztására. Elragadtatva Demosthenes férfias ékesszólásától, ezt fogja mondani: Ez aztán a szónok! De ha Cicerót olvassa, ezt fogja mondani: Ez csak ügyvéd.

Általában véve Emilnek több kedve fog telni a régiek könyveiben, mint a mieinkben, már csak azért is, mert az elsők lévén, a régiek vannak a legközelebb a természethez és mert az ő lángelméjük inkább a sajátjuk. Mondhat akármit La Motte és Terrason abbé, nincs igazi észszerű haladás az emberi nemben, mert mindent, a mit az egyik oldalon nyerünk, elveszítünk a másik oldalon, mert minden szellem mindig ugyanarról a pontról indul ki és mert mind az az idő, a mit arra fordítunk, hogy tudjuk, mit gondoltak mások, el lévén veszve a magunk eszével való gondolkodás megtanulására nézve, több a megszerzett ismeretünk és kevesebb a szellemi erőnk. Szellemünk, ép úgy mint korunk, arra van begyakorolva, hogy mindent eszközökkel csináljon és semmit önmaga által. Fontenelle azt mondta, hogy mindez a vita a régiekről és a modernekről arra zsugorodik össze, hogy tudjuk, a régi fák nagyobbak voltak-e, mint a maiak. Ha a földmívelés megváltozott volna ez a kérdés nem volna jogosulatlan.

Miután így eljuttattam Emilt a tiszta irodalom forrásaihoz, megmutatom neki a modern kompilátorok víztartóiban levő leöntéseket; ujságokat, fordításokat, szótárakat. Egy szempillantást vet mindenre, aztán abbahagyja, hogy soha vissza ne térjen hozzá. Hogy mulattassam, meghallgattatom vele az akadémiák fecsegését is és megfigyeltetem vele, hogy mindegyik azok közül, a kikből ezek az akadémiák állnak, mindig többet ér egyedül, mint a testületben; ebből magától le fogja vonni a következtetést mindezekre a szép intézményekre vonatkozólag.

Elvezetem a látványosságokba nem azért, hogy az erkölcsöket, hanem hogy az ízlést tanulmányozza, mert ízlés különösképen itt nyilatkozik meg azok számára, a kik tudnak gondolkozni. Ne törődj az életszabályokkal és erkölcscsel, mondom neki, nem itt kell azokat tanúlni. A színház nem az igazság számára való, hanem arra, hogy kedvében járjon az embereknek és mulattassa őket; nincs az az iskola, a hol oly jól meg lehetne tanulni az embereknek való tetszést és az emberi szív érdeklődésének fölkeltését. A színház tanulmányozása a költészet tanulmányozására vezet, pontosan ugyanaz a czéljuk. Mily szikrája lobban fel benne az ízlésnek, mily élvezettel fog a költők nyelvével, a göröggel, a latinnal, az olaszszal foglalkozni! Ezek a tanulmányok rá nézve kényszer nélküli mulatságok lesznek s csak annál nagyobb hasznára válnak; gyönyörteljesek lesznek neki abban a korban és olyan körülmények között, a mikor a szív oly elbűvölten érdeklődik a szépségnek minden fajtája iránt, a mely arra való, hogy meghassa. Képzeljétek el egy felől az én Emilemet, másfelől egy kollegiumi suhanczot, a mint az Aeneis negyedik könyvét, vagy Tibullust vagy Plato Symposionját olvassa. Mily különbség! Hogy felindul az egyiknek a szive attól, a mi a másikra nem is hat! Oh, derék fiatalember, hagyd abba, szakítsd meg olvasásodat, nagyon is fel vagy indulva; én akarom ugyan, hogy a szerelem nyelve tessék neked, de azt nem, hogy félre vezessen, légy érzékeny ember, de bölcs ember is légy. Ha csak e kettő egyike vagy, akkor semmi se vagy. Egyébiránt akár viszi valamire, akár nem, a holt nyelvekben, a bölcsészetben, az nekem nem fontos. Azzal nem fog kevesebbet érni, ha nem tud is mindebből semmit és nem ezekről a haszontalanságokról van szó a nevelésében.

Főczélom, a mikor a szépnek minden formájában való szeretetére tanítom, hogy erre irányítsam vonzalmait és ízlését, hogy megakadályozzam természetes hajlamainak elváltozását s hogy ne keresse egy napon a gazdagságában boldogságának eszközét, melyet önmagához közelebb kell megtalálnia. Mondtam különben, hogy az ízlés nem egyéb, mint az apró dolgokkal való bánni tudás és ez nagyon igaz, de miután az apró dolgok szövevényétől függ az élet kellemessége, az ilyen gondoskodás egyáltalán nem közömbös, mert általa tanuljuk meg az életet betölteni azokkal a javakkal, melyek birtokunkban vannak, abban a teljes értékben, a melylyel ránk nézve bírhatnak. Nem az erkölcsi javakat értem itten, melyek a lélek helyes alkatától függnek, hanem azokat, a melyek az érzékiség, a valódi gyönyör dolgai, leszámítva a közvélemény előitéleteit.

Engedjék meg, eszmémnek jobb kifejtése kedvéért, hogy elhagyjam egy pillanatra Emilt, kinek tiszta és egészséges szive nem szolgálhat szabályul senkinek és önmagamban egy érthetőbb példát keressek, az olvasó erkölcseihez közelebb állót.

Vannak helyzetek, melyek olybá tünnek fel, mintha megváltoztatnák a természetet és új formába öntik, már akár jobba, akár rosszabba, az embereket, a kik ezeket a helyzeteket elfoglalják. A poltron vitézzé lesz, ha belép a navarrai ezredbe. Nemcsak a katonaságnál szerezheti meg a testületi szellemet és ennek nem csupán jó hatása érezteti magát. Százszor gondoltam arra borzalommal, hogy ha elég szerencsétlen lettem volna egy olyan hivatalt betölteni, a milyenre gondolok, egy bizonyos országban, akkor csaknem elkerülhetetlenül zsarnokká, vérszopóvá, a nép megrontójává, a fejedelmek ártalmává, az emberiségnek, minden méltányosságnak, az erény minden fajtájának született ellenségévé váltam volna.

Ugyanígy, ha gazdag volnék, mindent megtettem volna, a mit kell, hogy azzá legyek; tehát szemtelen és aljas lennék, csak önmagam iránt érzékeny és kényes, mindenki más iránt kérlelhetetlen és durva, a csőcselék nyomorúságainak megvető szemlélője; mert csak csőcseléknek hívnám a szükölködőket, hogy elfelejthessem, hogy egykor magam is az ő osztályukhoz tartoztam. Végül gyönyöreim eszközévé tenném gazdagságomat, a melylyel kizárólagosan foglalkoznék és eddig a pontig olyan lennék, mint a többiek mind.

De azt hiszem, abban nagyon különbözném a többiektől, hogy inkább érzéki és kéjvágyó volnék, mint gőgös és hiú és hogy sokkal inkább merülnék el az elpuhult fényűzésbe, mint a fitogtató fényűzésbe. Még kissé szégyelném is nagyon fitogtatni gazdagságomat és azt hinném, mindig látom az irigyet, a kit lesujt az én pompám, a mint fülébe zúgja szomszédainak: Itt a gazember, a ki fél, hogy felismerik, hogy az.

A javaknak abból a végtelen áradatából, melyek a földet elhalmozzák, kikeresném azt, a mi nekem a legkellemesebb és a mit legjobban elsajátíthatnék. Ezért gazdagságom első felhasználása az volna, hogy szabad időt és szabadságot vásárolnék magamnak, a mihez hozzávenném az egészséget, ha ez pénzért kapható volna, de mivel ez csak mértékletesség árán kapható és mivel egészség nélkül nincs igazi élvezet az életben, csupa érzékiségből is mértékletes volnék.

Mindig oly közel maradnék a természethez, a mennyire lehet, hogy hízelegjek az érzékeknek, melyeket tőle nyertem, biztos lévén benne, hogy mennél többet elegyit önmagából gyönyöreimbe, annál valódiabbaknak találnám azokat. Az utánzás tárgyainak kiválogatásában mindig a természetet venném mintának, kedvteléseimben neki adnám az előnyt, ízlésemben tőle kérnék mindig tanácsot, étkeimben mindig azokat választanám ki, melyeket ő készít el legjobban és a melyek a legkevesebb kézen mennek keresztül, míg asztalunkra jutnak. Óvakodnék a csalók hamisítványaitól és elébe mennék az élvezetnek. Együgyü és faragatlan inyenczségem nem gazdagítana meg egy vendéglőst, nem adna el nekem aranyért mérget hal helyett, asztalom nem volna elborítva a nagyszerű piszok és messzeföldi dögök pompájával; saját fáradságomat pazarolnám érzékiségem kielégítésére, mert akkor ez a fáradság maga is élvezet és fokozza a várt gyönyört. Ha a világ végéről való étket akarnék megízlelni, Apicius módjára inkább elmennék megkeresni, mint hogy elhozassam ide, mert a legválasztékosabb étkek mindig híjával vannak egy fűszernek, a melyet nem hoznak velük és a melyet semmiféle szakács nem tud nekik megadni; azon éghajlat levegőjének, mely termette őket.

Ugyanennél az oknál fogva nem utánoznám azokat, a kik csak ott érzik jól magukat, a hol nincsenek, mindig ellenmondásba hozzák az évszakokat az éghajlatokkal, a kik télen a nyarat keresik, a telet a nyárban, hideget keresnek Olaszországban, meleget az északon, nem gondolva arra, hogy mikor azt hiszik, hogy menekülnek az évszakok zordonsága elől, megtalálják azokon a helyeken, a hol az emberek nem tanultak meg védekezni ellene. Én helyben maradnék vagy az ellenkezőjét tenném, igyekeznék kiélvezni minden évszakból mindazt, a mi benne kellemes és minden éghajlatból, a mi különös sajátsága. Akkor olyan változatosságát nyerném az élvezeteknek és a szokásoknak, a melyek nem hasonlítanának egymáshoz és mindig a természetből folynának; a nyarat Nápolyban tölteném, a telet Szentpéterváron, hol az enyhe zefirt lehelve be, félig lefekve Tarentum hűs barlangjaiban, hol egy jégpalota ragyogásában, lihegve és elfáradva a bál fáradalmaitól.

Asztalom készletében, lakásom díszében utánozni akarnám az évszakok változatosságát és mindegyiknek kiélvezném a gyönyöreit, a nélkül, hogy elébe nyúlnék az eljövendőknek. A természet rendjének ilyetén megzavarása fáradságos és nem épen ízléses, akarata ellenére ragadjuk el akkor termékeit, melyeket nem szívesen és áldástalanul ad és a melyeknek nem lévén sem finomsága, sem íze, nem tudják sem a gyomrot táplálni, sem az ínyt csiklandozni. Semmi sem ízetlenebb, mint a primeurök; egyik-másik párisi gazdag ember csak nagy költséggel éri el kemenczéivel és melegházaival, hogy az egész évben rossz főzelék és rossz gyümölcs kerül az asztalára. Ha volna cseresznyém, a mikor fagy és illatos dinnyém tél közepén, mily élvezettel ízlelném, holott az inyem nem érzi szükségét, hogy megnedvesíttessék és felfrissüljön? A kánikula forróságában talán nagyon jól esnék a nehéz gesztenye? Vajjon többre becsülném-e, mikor a kemenczéből kikerül, a piszkénél, az epernél és frissitő gyümölcsöknél, melyeket minden vesződség nélkül kínál a föld? A ki január havában erőszakolt növényekkel, halvány és illattalan virágokkal halmozza el kandallóját, nem feldiszíti a telet, hanem eldíszteleníti a tavaszt, megfosztja magát az első ibolya megkeresésének, az első bimbó felkutatásának gyönyörétől, attól az örömben elragadtatott felkiáltástól: «Emberek, nem vagytok elhagyatva, a természet él még!»

Hogy jól legyek kiszolgálva, kevés volna a szolgám; ezt már mondtam, de jó újra elmondani. A polgár több igazi szolgálatot kap egyetlen inasától, mint a herczeg a tíz léhütőtől, a kik körülveszik. Százszor gondoltam, hogy ha mellettem van asztalomon a poharam, abban a pillanatban ihatom, a mikor kedvem tartja, holott ha dúsan feldíszített asztalnál ülök, húsz hangnak kell kiáltania: «italt!» – míg szomjamat olthatom. Minden rosszul van téve, a mit más által tétet az ember, akárhogy rendezi is be. Nem küldenék a kereskedőkhöz, hanem magam mennék hozzájuk; azért mennék, hogy az embereim össze ne szűrjék a levet velük előttem, hogy jobban válaszszak és olcsóbban fizessek; azért mennék, hogy kellemes testgyakorlatot végezzek, hogy lássam kissé, mi történik a házamon kívül; ez felüdít és néha tanulságos is; végül azért mennék, hogy menjek, ez is mindig valami. Az unalom a túlságosan ülő életmódból keletkezik; ha az ember sokat jár, keveset unatkozik. A portás és az inas rossz tolmácsok, nem szeretném, ha mindig ezek az emberek volnának köztem és a világ között, zörgő kocsiban sem szeretnék mindig az emberek között járni, mintha attól félnék, hogy meg találnak szólítani. Annak az embernek a lovai, a ki a maga lábán szokott járni, mindig kéznél vannak, ha fáradtak vagy betegek, ő tudja legelőbb és nem fél attól, hogy odahaza kell maradnia ily ürügy alatt, a mikor a kocsisa jó napot akar magának csinálni; útközben nem ejti kétségbe száz akadály, sem nem kell egy helyben maradnia, mikor repülni szeretne. Végül: ha senki sem szolgál ki bennünket oly jól, mint önmagunk, akkor akár ha hatalmasabbak vagyunk mint Nagy Sándor és gazdagabbak mint Krözus, csak olyan szolgálatokat kell másoktól elfogadnunk, a melyeket magunk nem tudunk elvégezni.

Nem kivánnék palotát lakásul, mert ebben a palotában is csak egy szobában laknék, a közös helyiség mind senkié és személyzetem minden szobája ép oly idegen volna nekem, mint a szomszédomé. A keletiek, bár nagyon élvezetre vágyók, egyszerűen laknak és butorozkodnak. Az életet utazásnak tekintik, a házukat szállásnak. Ez az álláspont nem igen fog rajtunk, többi gazdagokon, a kik úgy rendezkedünk be, mintha örökké élnénk, nekem azonban más volna az álláspontom, a mely ugyanarra az eredményre vezetne. Az én szememben úgy tünnék fel, hogyha oly nagy készülettel rendezkedem be egy helyen, ez olyan volna, mintha száműzném magamat minden más helyről és úgyszólván bebörtönözném magamat palotámba. Elég szép palota a világ, nem minden a gazdagé-e, ha élvezni akarja? Ubi bene, ibi patria, ez az ő jelszava; az ő házi tűzhelye azok a helyek, a hol a pénz mindenre képes, az ő hazája mindenütt van, a hova pénzes szekrénye át tud jutni, mint a hogy Fülöp magáénak tekintett minden olyan várat, a melybe egy pénzzel megrakott öszvér bele tudott jutni.121) Miért vegyem körül magamat falakkal és kapukkal, mintha sohasem akarnék belőlük kimenni? Ha járványos betegség, háború, lázadás elkerget egy helyről, megyek egy másikra és szállásom már előttem odaérkezett. Miért vesződjem vele, hogy magam csináljak magamnak szállást, holott építenek a számomra mindenütt a világon? Mikor az élet úgy sürget, mért készítsek magamnak annyira előre élvezeteket, melyeket már mától fogva megtalálhatok? Az ember nem szerezhet magának kellemes sorsot, ha folytonosan ellentétbe helyezkedik önmagával. Így vetette szemére Empedokles az agrigentumiaknak, hogy úgy egymásra halmozzák az élvezeteket, mintha csak egy élni való napjuk volna és hogy úgy építenek, mintha sohasem kellene meghalniok.122)

Egyébiránt mire való nekem oly terjedelmes lakás, mikor olyan kevesem van, a mivel benépesíthetem és még kevesebbem, a mivel betölthetem? Butoraim egyszerűek, mint az ízlésem, nem volna sem képtáram, sem könyvtáram, különösen ha szeretnék utazni és értenék a képekhez, akkor tudnám, hogy az ilyen gyűjtemények sohasem teljesek és hogy annak hiánya, a mi nincs meg benne, több bánatot okoz, mintha semmije sem volna az embernek. Ebben a bőség teszi a nyomorúságot; nincs az a gyűjtő, a ki ezt ne érezte volna. Ha az ember ért hozzá, ne gyűjtsön: nincs az embernek mutogatni való gyűjteménye, ha hasznát tudja venni magamaga számára.

A játék nem gazdag embernek való szórakozás, hanem foglalkozás nélküli emberek menedéke, holott nekem az élvezeteim sokkal több dolgot adnának, semhogy volna annyi elvesztegetni való időm. Egyáltalán nem játszom, magányos és szegény ember létemre, legfeljebb néha sakkot, pedig már ez is sok. Ha gazdag volnék, még kevesebbet játszanék és csakis kicsiny téttel, hogy se ne lássak elégedetleneket, sem magam az ne legyek. A játék érdeke a melynek a gazdagnál nincs indító oka, csakis rosszul berendezett szellemben válhatik szenvedélylyé. A nyereség, melyet a gazdag ember a játékban szerezhet, rá nézve mindig kevésbbé érezhető, mint a veszteség és mivel a mérsékelt játékok berendezése, a mely idő folyamán fölemészti a nyereséget, azt véleményezi, hogy általában véve inkább vesztességgel, mint nyereséggel végződnek, helyes okoskodás mellett nem lehet valami nagy élvezetet találni olyan szórakozásban, a melyben mindennemű koczkázat az ember ellen szól. A ki a szerencse kedvezésével táplálja hiúságát, keresheti ezt sokkal kecsegtetőbb alkalmakon és ezek a kedvezések nem nyilvánulnak kevésbbé a legkisebb játékban, mint a legnagyobban. A játék kedvelése a kapzsiság és az unalom gyümölcse csak üres szellemben és szívben ver gyökeret és én azt hiszem, bennem van elég érzés és ismeret arra, hogy ellehessek ilyen potlószer nélkül. Gondolkodó embereket ritkán látni, hogy valami nagy kedvüket találnák a játékban, a mely a gondolkodás szokását megzavarja vagy meddő kombinácziókra fordítja; a tudomány által előidézett hasznok egyike, talán az egyetlen is, hogy kissé tompítja ezt a szennyes szenvedélyt; inkább abban gyakorolják magukat, hogy bizonyítsák a játék hasznosságát, mint hogy ráadják magukat. Én a magam részéről a játékosok között küzdenék ellene és nagyobb élvezetem telnék benne, hogy gúnyolódjam rajtuk, mikor veszteni látom őket, minthogy elnyerjem a pénzüket.

Ugyanaz lennék magánéletemben, mint a világgal való érintkezésemben. Azt akarnám, hogy a vagyonom mindenütt jóllétet terjeszszen és sohasem éreztessen egyenlőtlenséget. Az öltözék cziczomája ezerféle tekintetben kényelmetlen. Hogy megőrizzem az emberek közt minden lehető függetlenségemet, oly módon szeretnék öltözve lenni, hogy bármily rangú körben helyemen való lehessek és hogy ne tünjek fel egyikben sem; hogy affektálás nélkül, külsőm minden változtatása nélkül a nép közé való legyek a kurtakocsmában és beváljak Palais Royal társaságában is. Ezáltal jobban ura volnék magaviseletemnek és módomba ejteném mindig az összes társadalmi osztályok élvezeteit. Mondják, vannak nők, a kik bezárják ajtajukat himzett ruhaújjak előtt és csakis csipkébe öltözött embereket fogadnak; én tehát másutt tölteném az időmet; ha azonban ezek a nők fiatalok és csinosak, néha fölvehetném a csipkét is, hogy legalább az éjszakát náluk töltsem.

Társaságom egyedüli köteléke a kölcsönös ragaszkodás, az ízlések egyezése, a jellemek megfelelő volta; mint ember adnám át magamat neki, nem mint gazdag és sohasem tűrném, hogy a varázsát megmérgezze az érdek. Ha bőségem meghagyna bennem valami humanitást, messzire kiterjeszteném szolgálataimat és jótéteményeimet, de társaságot szeretnék magam körül látni, nem pedig udvart, barátokat, nem pedig pártfogoltakat; nem patronusa lennék vendégeimnek, hanem házigazdája. A függetlenség és az egyenlőség meghagyná összeköttetéseimben a jóakarat minden tisztaságát és a hova a kötelesség és az érdek semmikor sem hatolna be, ott egyedül a szórakozás és a barátság volna a törvény.

Az ember nem vásárolja sem barátját, sem szeretőjét. Könnyű nőket szerezni pénzért, de az arra való, hogy egyiknek se legyen az ember a kedvese. A szerelem nem hogy vásárolható volna, hanem a pénz csalhatatlanul megöli. A ki fizet, az lehet a legszeretetreméltóbb ember: már csak azért is, mert fizet, nem szerethetik sokáig. Csakhamar más valaki számára fog fizetni, vagyis inkább ezt a más valakit fizetik meg az ő pénzével. Ebben a kettős kötelékben, melyet az érdek alkot, a szerelem, becsület, igazi élvezet nélküli tobzódásban a kapzsi, hűtlen és nyomorult nő, a kivel az a hitvány ember, a ki ép úgy pénzt kap tőle mint ő, úgy bánik, mint a hogy ő bánik azzal az ostobával, a ki őt fizeti, mindkettővel kiegyenlítette a számláját. Kellemes dolog volna bőkezűnek lenni az iránt, a kit szeret az ember, ha ez nem jelentene vásárt. Én csak egy módját tudom annak, hogy ezt a hajlamot kielégítsük kedvesünkkel szemben a szerelem megmérgezése nélkül; ha mindenünket neki adnók s aztán ő tartana el bennünket. Csak az a kérdés, hol az az asszony, a kivel szemben az az eljárás nem eszeveszettség.

A ki azt mondta: «Lais enyém a nélkül, hogy én az övé lennék», értelem nélküli szót mondott. Az a bírás, a mely nem kölcsönös, nem ér semmit; ezzel legfeljebb a nemet zárhatjuk, de nem az egyént. A hol pedig nincs meg a szerelemben az erkölcs, minek csinálnánk nagy dolgot a többiből? Semmit sem könnyebb megtalálni. Ebben a tekintetben az öszvérhajcsár közelebb van a boldogsághoz, mint a milliomos.

Oh, ha eléggé ki lehetne nyomozni a bűn következetlenségeit, mennyire messze találnók számításától, még ha elérné is, a mit akart! Miért ez a barbár mohóság az ártatlanság megrontására, hogy az ember áldozatot csináljon magának egy fiatal lényből, melyet védelmezni kellett volna és hogy ezzel az első lépéssel kikerülhetetlenül belerántsuk a nyomoruság örvényébe, a melyből csak a halál fogja kiszabadítani? Brutalitás, hiúság, butaság, tévelygés és semmi több. Még ez a gyönyör sem a természet szerint való, hanem a képzelődés szerint való és pedig a leghitványabb képzelődés szerint való, miután az önmaga megvetéséből folyik. A ki az utolsó embernek érzi magát, az fél a másokkal való összehasonlítástól és első akar lenni, hogy kevésbbé gyűlöletes legyen. Nézzétek meg, vajjon azok, a kik legjobban vágynak erre az inyenczfalatra, a szeretetreméltó, tetszetős, fiatal emberek-e, a kiknek inkább meg lehetne bocsátani, ha válogatósak? Nem, a kinek szép a külseje, vannak előnyei és érzései, az nem igen fél szeretője tapasztaltságától, illő bizalommal mondja neki: «Te ismered a gyönyöröket, nem baj; az én szivem olyan gyönyöröket igér neked, a milyeneket sohasem ismertél.»

De a kicsapongáshoz szokott vén szatir, a kiben nincs semmi megnyerő, semmi kimélet, semmi tekintet, semmiféle becsületesség, a ki képtelen és méltatlan arra, hogy tessék bármely oly nőnek is, a kinek van fogalma a szeretetreméltóságról, azt hiszi, mindezt kipótolhatja a fiatal szűznél azzal, hogy megelőzi a meggondolást gyorsasággal és elsőül izgatja fel érzékeit. Utolsó reménye, hogy az ujdonság ingerével kelt tetszést; tagadhatatlanul ebben van ennek a szeszélynek titkos indító oka; de téved, az irtózás, melyet kelt, semmivel sem kevésbbé természetes, mint azok a vágyak, melyeket fel akarna ingerelni. Csalódik bolond várakozásában is; magának a természetnek gondja van rá, hogy visszaszerezze jogait; minden nő, a ki eladja magát, már odaadta magát és mivel olyannak adta oda magát, a ki tetszik neki, megteszi azt az összehasonlítást, melytől az illető fél. Képzelt gyönyört vásárol tehát és semmivel sem irtóznak tőle kevésbbé.

A magam részéről, bárhogy megváltoznék is, ha gazdag lennék, van egy pont, a melyben sohasem változnék meg. Ha nem maradna bennem sem erkölcs, sem erény, megmaradna legalább valami kedvtelés, valami értelem és valami finomság és ez megóvna attól, hogy vagyonomat bolond módra agyrémek után való szaladgálásra pocsékoljam, hogy erszényemet és életemet arra pazaroljam, hogy megcsalassam és kinevettessem magamat gyermekek által. Ha fiatal volnék, a fiatalság gyönyöreit keresném és ezeket akarván minden kéjükkel, nem mint gazdag ember keresném őket. Ha az maradnék, a mi vagyok, máskép állna a dolog, okosan a korom gyönyöreire szorítanám magamat; azokat a kedvteléseket űzném, a melyeket élvezni tudok és elfojtanám azokat, melyek csak szenvedésemre válnának. Nem tenném ki deres szakállamat a fiatal leányok megvető csúfolódásának, nem tudnám elviselni, hogy ízetlen kedveskedéseim megundorítsák őket, hogy a saját költségemen a legnevetségesebb elbeszélések anyagát szolgáltassam nekik és hogy el kelljen képzelnem, mint írják le a vén majom hitvány élvezeteit, boszúból azért, hogy elviselték őket. Ha a rosszul leküzdött megszokás régi vágyaimat szükségekké változtatta volna, talán kielégíteném őket, de szégyenkezve, de pirulva önmagam miatt. Elválasztanám a szenvedélyt a szükséglettől és lehető legjobban rendezkedném be és ehhez ragaszkodnám: nem csinálnék gyöngeségemből foglalkozást és mindenek felett nem akarnám, hogy egynél több tanú is legyen rá. Az emberi életnek vannak más örömei, ha ezek elhagyják az embert; ha hiú módon azok után futunk, a melyek eltünnek, akkor megfosztjuk magunkat azoktól is, a melyek megmaradtak nekünk. Változtassuk kedvteléseinket éveink szerint, ne téveszszük össze sem az életkorokat, sem az évszakokat: legyen az ember minden időben önmaga és ne szálljon harczba a természettel. Az ilyen hiábavaló erőlködés felőrli az életet és nem engedi, hogy felhasználjuk.

A nép nem igen unatkozik, élete tevékeny, ha szórakozásai nem változatosak is, de ritkák, sok fáradságos nap teszi rá nézve izletessé a néhány ünneplő napot. A hosszú munkák és rövid szabadidők váltakozása helyettesíti nála az élvezetek füszerességét. A mi a gazdagokat illeti, ezeknek nagy ostora az unalom, annyi nagy költséggel felhalmozott szórakozás közepett, annyi tetszésükre összesereglő ember közt megemészti és megöli őket az unalom; azzal töltik az életüket, hogy menekülnek tőle és hogy utóléri őket; elviselhetetlen súlya rájuk nehezedik; különösen a nőket, a kik nem tudják sem elfoglalni magukat, sem mulatni nem tudnak, emészti az unalom idegesség neve alatt, borzasztó betegséggé válik rájuk nézve, a mely néha elveszi eszüket és végül életüket. Én a magam részéről nem ismerek borzasztóbb sorsot, mint egy csinos párisi nő sorsa, a kedves kis gavallér sorsa után, a ki ehhez a nőhöz ragaszkodik s maga is tétlen asszonynyá válik s így kétszeresen eltávolodik a maga helyzetétől és a kit a hiúsága, hogy a nők körül szerencsés ember hirébe kerüljön, arra kényszerit, hogy elviselje a legszomorúbb napok ürességét, a melyeket emberi teremtmény valaha elviselt.

Az illedelem, a divat, szokások, melyek a luxusból és a finom tónusból származnak, a legkietlenebb egyhanguságba szorítják az élet folyását. Az élvezet, melyet mások szemeláttára akarnak élvezni, el van veszve mindenki számára: nem élvezzük sem azok számára, sem a magunk számára.123) A nevetségesség, melytől az általános előitélet legjobban fél, mindig vele van, hogy zsarnoka legyen és megbüntesse. Az ember csakis bizonyos meghatározott formák által válik nevetségessé; a ki váltogatni tudja helyzeteit és élvezeteit, ma eltörli a tegnapi benyomást, semmivé válik az emberek emlékezetében, de élvez, mert teljesen önmaga minden órában és minden dologban. Az én egyedül állandó formám ez lenne: bármely helyzetben csak ezzel a helyzettel magával foglalkoznék és minden napot önmagában vennék, mintegy függetlenül a tegnaptól és a holnaptól. A mint a nép fia lennék a nép fiai közt, falusi ember lennék a falusi emberek közt és ha a mezei gazdálkodásról beszélnék, nem gúnyolódnék rajtam a paraszt. Nem építenék magamnak várost a falun, sem nem raknám vidéki házam elé a Tuileriákat. Valami kellemes, árnyas domboldal lejtőjén volna egy kis falusi házam, fehér ház zöld ablakvédőkkel és bár a zsuppfödél minden évszakban a legjobb, pompázó módon előnyt adnék nem a komor palának, hanem a cserépnek, mert csinosabb és derültebb, mint a zsupp, mert az én hazámban sohasem födik a házakat máskép s így ez emlékeztetne kissé ifjúságom boldog idejére. Udvarúl baromfiudvart tartanék és istállóúl nehány tehénre való istállót, hogy legyen tejem, a mit nagyon szeretek. Volna zöldséges kertem és park helyett egy csinos csalitosom, a milyenről alább lesz szó. A gyümölcs rendelkezésére volna bízva a sétálóknak, nem tartaná számon s nem szedné össze a kertészem, fösvény pompám nem tárna ki a szemek elé nagyszerű fasorokat, a melyekhez alig mer az ember hozzáérni. Ez a kis pazarság kevésbe kerűlne, mert menedékhelyemet valami távoli tartományban keresném, a hol kevés pénzt és sok gyümölcsöt lát az ember és a hol a bőség és szegénység uralkodik.

Notes in this chapter

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings