MÁSODIK KÖNYV. (continued 2)

Emlékezzetek, olvasóim, hogy a ki hozzátok szól, se nem tudós, se nem filozófus, hanem egyszerű ember, az igazság barátja, a ki nem tartozik párthoz és nincs rendszere; egy magányos ember, a ki keveset élve emberek között, kevesebb alkalmat is talált megtelni előitéleteikkel és több időt arra, hogy elmélkedjék azon, a mi szemébe ötlik, mikor az emberekkel közlekedik. Okoskodásaim nem annyira elvekre, mint inkább tényekre vannak alapítva és azt hiszem, nem nyujthatok jobb módot megitélésükre, mintha gyakran hozok fel egyes példákat a megfigyelésekre, melyek amaz elmélkedéseket sugallták nekem.

Néhány napot vidéken töltöttem egy jó családanyánál, a ki nagy gondot fordított gyermekeire és nevelésükre. Egy reggel jelen voltam az idősebbiknek leczkeóráján. Nevelője, a ki nagyon jól tanította ókori történetre, elővette Nagy Sándor történetét s szóvá tette Philippus, az orvos ismeretes esetét, a melyet képen örökítettek meg, a minthogy meg is érdemelte a fáradságot.42) A nevelő, érdemes férfiú, több megjegyzést tett Nagy Sándor rettenthetlenségéről, a melyek nekem nem tetszettek, de én nem akartam vele vitatkozni, mert nem akartam megingatni hitelét tanítványa előtt. Az asztalnál, franczia szokás szerint, sokat gügyögtették a kis emberkét. Korának természetes élénksége és a biztos tetszés kilátása ezer bohóságot mondatott vele, a melyek közt időnkint akadtak szerencsés szavak is, melyek elfeledtették a többit. A végén jött Philippus, az orvos története: a fiucska nagyon helyesen és nagyon kedvesen mondta el. A dicséretek szokásos adója után, melyet megkövetelt az anya és megvárt a fiú, elbeszélgettünk azon, a mit a fiucska mondott. A legtöbben kárhoztatták Nagy Sándor vakmerőségét, néhányan, a nevelő példájára, csodálták elszántságát és bátorságát: ebből megértettem, hogy a jelenlevők egyike sem látta, miben áll ennek az esetnek az igazi szépsége. A magam részéről, mondtam én, nekem úgy tetszik, hogy ha csak a legkevesebb bátorság, a legkevesebb elszántság van is Nagy Sándor cselekedetében, alapjában nem egyéb, mint bolondság. Erre mindenki egy véleményben volt és megegyeztek benne, hogy ez bolond beszéd. Én feleltem és belemelegedtem, mikor a mellettem ülő hölgy, a ki eddig ki se nyitotta a száját, a fülemhez hajolt és halkan azt mondta: «Hallgass, János Jakab, úgy sem fognak megérteni». Ránéztem, meg voltam lepetve és elhallgattam.

Ebéd után, több jelből azt gyanítva, hogy a kis tudós nem értett meg semmit az egész történetből, melyet oly jól elmondott, megfogtam a kezénél s elmentem vele sétálni a parkban; kedvem szerint kikérdezve őt, azt tapasztaltam, hogy jobban csodálja Nagy Sándor dicsőített bátorságát, mint bárki. De tudjátok-e, miben látta a bátorságot? Csupán csak abban, hogy egyetlen kortytyal megivott egy kellemetlen ízű orvosságot, habozás nélkül, a legcsekélyebb ellenkezés nélkül. A szegény gyermek, a kivel alig tizenöt nappal ezelőtt vetettek be orvosságot és a ki csak végtelen keservesen vette be, még a szájában érezte az ízét. A halál, a mérgezés csak kellemetlen érzés számba ment neki s a maga részéről nem tudott más mérget elképzelni, mint a szenna-leveleket. Mindazáltal meg kell vallani, hogy a hős elszántsága nagy hatást tett ifjú szívére és hogy el volt határozva, hogy a mint legközelebb orvosságot kell nyelnie, ő is olyan lesz, mint Nagy Sándor. A nélkül, hogy belementem volna olyan felvilágosításokba, melyek nyilvánvalóan meghaladták értelmi képességét, megszilárdítottam ebben a dicséretreméltó elhatározásában s magamban az apák és a tanítók bölcseségén nevetve tértem vissza, a kik azt képzelik, hogy történelemre tanítják a gyermekeket.

Könnyü dolog a szájukba adni a királyok, birodalmak, háborúk, hódítások, forradalmak, törvények szavait: de a mikor arra kerül a sor, hogy helyes eszméket fűzzenek a szavakhoz, még messze leszünk a Róbert kertészszel való beszélgetéstől mindezekig a magyarázatokig.

Némely olvasó, a ki elégedetlen azzal a hallgass, János Jakab-bal, azt fogja kérdezni, – előre látom – hogy mit találok hát olyan szépnek Nagy Sándor tettében? Szerencsétlenek! Ha meg kell nektek mondani, hogy érthetnétek meg? Azt, hogy Nagy Sándor hitt az erényben, hitt benne még a saját feje, a saját élete árán is; csak az ő nagy lelke tudott így bízni benne. Mily szép hitvallomás volt annak az orvosságnak az elnyelése! Nem, soha halandó ilyen felséges hitvallomást nem tett. Ha van modern Nagy Sándor, tüntesse ki magát hasonló jellemvonással.43)

Ha nincs szó-tudomány, akkor nincs gyermekeknek való tanulmány. Ha nincsenek igaz eszméik, nincs igazi emlékezetük sem, mert nem nevezem emlékezetnek azt, a mi csak érzékleteket őriz meg. Mit használ, ha teletömjük a fejüket egész katalogusával olyan jeleknek, melyek rájuk nézve nem jelentenek semmit? Nem tanulják-e meg a jeleket, mikor majd megtanulják a dolgokat? Mire való rájuk róni a fölösleges fáradságot, hogy kétszer kelljen azokat megtanulniok? Pedig milyen veszedelmes előitéleteket kezdenek beléjük oltani, mikor tudományszámba vétetnek velük olyan szavakat, melyeknek nincs számukra semmi értelmük! Az első szóval, a melylyel a gyermek beéri, az első dologgal, a melyet megtanul más szavára, a nélkül, hogy magától belátná hasznosságát, itélete el van veszve: sokáig kell az ostobák szemében csillognia, míg egy ilyen kárt jóvá tesz.44)

Nem, ha a természet megadja a gyermek agyának azt a hajlékonyságot, a mely alkalmassá teszi, hogy mindennemű benyomást befogadjon, ez nem azért van, hogy királyok neveit, dátumokat, heraldikus, csillagászati, földrajzi megjelöléseket véssünk bele és mindazokat a szavakat, melyeknek korára nézve nincs semmi értelme és a melyeknek nincs semmi haszna semmiféle korra nézve s ezekkel terheljék túl szomorú és meddő gyermekkorát. Ellenkezőleg, arra való ez, hogy mindazok az eszmék, melyeket felfoghat és a melyek neki hasznosak, mindazok, a melyek boldogságára tartoznak és hivatva vannak egykor felvilágosítani őt kötelességeiről, idejekorán belevésődjenek kitörülhetetlen betűkkel és arra szolgáljanak neki, hogy élete folytán lényéhez és tehetségéhez illő módon viselje magát. Ha nem tanulmányozza is a könyveket, azért nem marad tétlenül az emlékezetnek az a fajtája, a melylyel egy gyermek birhat; mindaz, a mit lát, mindaz, a mit hall, meglepi és emlékszik rá, számon tartja magában az emberek cselekedeteit és beszédeit; és mindaz, a mi körülveszi, megannyi könyv, a melyből anélkül, hogy gondolna rá, folytonosan gazdagítja emlékezőtehetségét, a míg majd itélete hasznukat veheti. Ezeknek a tárgyaknak megválogatásában, abban a gondoskodásban, hogy szüntelenül azokat a tárgyakat mutassák neki, a melyeket ismerhet és elrejtsék előle azokat, a melyeket nem szabad ismernie ebben áll az igazi művészet: ezen első tehetsége kiművelésére és ezáltal kell igyekezni egy raktárt szerezni be neki oly ismeretekből, melyek nevelésére szolgálnak ifjúsága alatt és helyes magaviseletére életének egész ideje alatt. Az igaz, hogy ez a módszer nem képez ki csodagyermekeket és nem ragyogtatja a nevelőnők és tanítók ügyességét, de belátó, erőteljes, testileg és értelmileg egészséges embereket képez, a kik anélkül, hogy csodálatot keltettek volna ifjúkorukban, tiszteletet keltenek felnőtt korukban.

Emil nem fog semmit könyv nélkül tanulni, még a meséket sem, még Lafontaine meséit sem, bármily naivak és bájosak, mert a mesék szavai épúgy nem a mesék maguk, mint a hogy a történelem szavai nem maga a történelem. – Hogy lehet valaki elég vak arra, hogy a meséket a gyermekek erkölcstanának nevezze, nem gondolva arra, hogy az apológus, a mikor mulattatja őket, rászedi őket, hogy félrevezetve a hazugságtól, elejtik az igazságot és hogy azzal, a mit azért teszünk nekik, hogy a tanulságot kellemessé tegyük, megakadályozzuk, hogy hasznát vegyek? A mesék taníthatják a felnőttet, de a gyermeknek meg kell mondani a leplezetlen igazságot; a mint elfödjük fátyollal, nem veszi magának a fáradságot, hogy ezt a fátyolt fölemelje.

Lafontaine meséit megtanultatják minden gyermekkel és nincs egyetlenegy sem, a ki megértse. Ha megértenék, még rosszabb volna, mert az erkölcsi tanulság bennük oly szövevényes és annyira nincs az ő korukhoz szabva, hogy hamarabb vinné őket a bűnre, mint az erényre. Azt mondjátok erre, hogy ezek megint paradoxonok. Meglehet! de nézzük csak, vajjon igazságok-e?

Azt mondom, hogy a gyermek nem érti meg a meséket, a melyeket tanultatnak vele, mert bármennyire erőlködnek is egyszerűvé tenni őket, a tanulság, a melyet le akarunk belőlük vonni, kényszerít, hogy olyan eszméket vonjunk közéjük, melyeket a gyermek nem bír felfogni és mert maga a költészet természete, a mely megkönnyíti megtanulásukat, megnehezíti megértésüket, úgy hogy kellemességüket a világosság rovására szerezzük meg. A nélkül, hogy fölemlítenők azt a sok mesét, a melyekben nincs semmi érthető, sem hasznos a gyermekre nézve és a melyeket mégis oktalanul megtanultatnak velük csak azért, mert ott vannak a többiek között, szorítkozzunk csak azokra, melyeket a szerző mintha csak egyenesen a gyermekek számára írt volna.

Lafontaine egész gyűjteményében nem ismerek csak öt vagy hat mesét, a melyekben igazán a gyermeteg naivitás csillog. Ebből az öt vagy hat meséből példaképen kiválasztom az összes mesék közül az elsőt, mert ennek a morálja felel meg leginkább minden életkornak, mert ezt foghatja föl legjobban a gyermek s ezt tanulja a legszivesebben s végül, mert a szerző épen ezért ezt emelte ki könyve elejére. Ha csakugyan föltételezzük, hogy az volt a czélja, hogy a gyermekek megértsék és tessék nekik és tanítsa őket, akkor ez a mese tagadhatatlanul mestermű. – Legyen szabad tehát végigmennem rajta és néhány szóval megvizsgálnom.

A holló és a róka.

– Mese. –

Mester! Mit jelent ez a szó magában? Mit jelent egy tulajdonnév előtt? Mi az értelme ezen a helyen?

Micsoda a holló?

Mit jelent ez: gubbaszkodva az ágon? Nem úgy szoktuk mondani, hogy gubbaszkodva az ágon, hanem az ágon gubbaszkodva. Következőleg beszélni kell az inverzióról a költészetben, meg kell mondani, mi a próza és mi a vers.

Miféle sajtot? Vajjon svájczi sajtot-e vagy Brie-t, vagy hollandi sajtot? Ha a gyermek nem látott még hollót, mire való beszélni neki róla? Ha látott, hogy értse meg, hogy sajtot tartott a csőrében? Csináljunk mindig a természetnek megfelelő képeket.

Megint egy mester! De ennek legalább megfelel ez a czím, mert csakugyan mestere mestersége minden fogásának. Meg kell magyarázni, mi a róka és mi különbség van igazi jelleme s a közt a szokásos jellem közt, melyet a mesékben tulajdonítanak neki.

Odacsábítva a sajt illatától! Ez a sajt, melyet egy ágon gubbaszkodó holló tart a csőrében, ugyan szagos lehet, ha a róka megérzi egy bokorban vagy épen az odujában. Így gyakoroljátok növendéketeket abban az éleselméjű kritikában, a melynek csak jó tanítások imponálnak és a mely meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól mások elbeszélésében?

Ezt a beszédet? Hát tud a róka beszélni? És ugyanazon a nyelven beszél-e, mint a holló? Bölcs tanító, vigyázz magadra: fontold meg feleletedet, mielőtt kimondod, mert fontosabb, semmint gondolnád.

Uram! Ezt a czímzést a gyermek gúnyosra fordított értelemben látja, mielőtt tudná, hogy megtisztelő czímzés.

Töltelék-szavak, haszontalan szószaporítás. A gyermek, ha ugyanazt a dolgot ismételni látja más szavakkal, megtanul pongyolán beszélni. Ha azt mondjátok, hogy ez a szószaporítás a szerző szólásmódja, hogy megfelel a róka czéljának, a ki szavaival is szaporítani akarja dicsőítését, ez a mentség jó nekem, de nem a növendékemnek.

Nem hazudok! Hát szokás néha hazudni? Hová legyen a gyermek, mikor arra tanítjátok, hogy a róka épen azért mondja, hogy nem hazudok, mert hazudik?

Megfelel! Mit jelent ez a szó? Tanítsátok meg a gyermeket összehasonlítani két olyan különböző dolgot, mint az ének meg a toll, majd meglátok, hogy fog megérteni.

A főnix! Mi az a főnix? Íme, egyszerre benne vagyunk a hazugságokban, csaknem a mythologiában.

Ez erdő lakói! Micsoda képletes beszéd! A hizelgő finomkodik beszédében és több méltóságot visz bele, hogy csábítóbbá tegye. Megérti egy gyermek ezt a finomságot? Tudja-e legalább, tudhatja-e, mi a fenkölt és mi az alantas stílus?

Nagyon élénk szenvedélyeket kellett már éreznie annak, a ki ezt a közmondásszerű kifejezést meg akarja érteni.

Nem kell elfeledni, hogy a gyermeknek tudnia kell, milyen szép a hangja a hollónak, hogy ezt a sort és az egész mesét megérthesse.

Ez a sor csodálatraméltó, már a harmóniája is megadja a képet. Látom az ocsmány nagy csőrt kitátva; hallom, a mint a sajt leesik az ágak közt; de az efféle szépségek el vannak veszve a gyermek számára.

Ime, tehát a jóság már ostabaságszámba megy. Kétségkívül nem fogjuk vesztegetni az időt, hogy erre kioktassuk a gyermeket.

Általános tétel; eltérünk a tárgytól.

Soha tízéves gyermek nem fogja ezt a sort megérteni.

Ez magától értetődik és a gondolat nagyon jó. Mégis alighanem kevés gyermek van, a ki össze tudja hasonlítani a leczkét a sajttal és a ki ne becsülné többre a sajtot, mint a leczkét. Meg kell tehát értetni velük, hogy ez a mondás csak csúfolódás. Mennyi finomság egy gyermeknek!

Megint pleonazmus; de ez semmivel sem menthető.

Megesküdött! Hol az az ostoba tanító, a ki meg meri magyarázni a gyermeknek, hogy mi az eskü?

Ez pesze mind aprólékosság, mégis sokkal kevesebb, mint a mennyire szükség volna, hogy elemezzük ennek a mesének az összes eszméit és visszavezessük őket azokra az egyszerű és elemi eszmékre, a melyekből mindegyik össze van állítva. De kicsoda hiszi, hogy erre az elemzésre szüksége van, hogy megértesse magát az ifjúsággal? Senki sem eléggé filozófus közülünk, hogy egy gyermek helyébe tudja képzelni magát. Térjünk most rá a moráljára.

Azt kérdem, vajjon a tízéves gyermekeknek kell-e magyaráznunk, hogy vannak olyan emberek, a kik haszonlesésből hízelegnek és hazudnak? Legfeljebb arra kellene őket tanítani, hogy vannak csúfolkodók, a kik a kis fiúkat kinevetik és magukban mulatnak ostoba hiúságukon: de a sajt elront mindent; nem annyira arra tanítják őket, hogy ne hullassák ki a sajtot csőrükből, mint inkább arra, hogy hullassák ki mások csőréből. Ez, ime, az én második paradoxonom és nem a legkisebb fontosságú.

Figyeljétek meg a gyermekeket, a mikor a meséjüket tanulják és látni fogjátok, hogy a mikor módjukban van alkalmazni, csaknem mindig a szerző czélzatával ellentétesen alkalmazzák s a helyett, hogy megfigyelnék önmagukat arra a hibára vonatkozólag, a melyből ki akarjuk őket gyógyítani vagy meg akarjuk óvni, hajlandók megkedvelni a bűnt, melylyel hasznot lehet húzni mások hibáiból. A föntebbi mesében a gyermekek mulatnak a hollón, de megszeretik valamennyien a rókát; a következő mesében, azt hiszitek, a tücsköt adtátok nekik követendő például és szó sincs róla, biztosan a hangyát választják. Senki sem szereti megalázni magát; a gyermek mindig a jobbik szerepet választja. Ez az önszeretet választása, nagyon természetes választás. De mily rettentő leczke a gyermekkorra! A leggyűlöletesebb szörnyeteg volna a kapzsi és durva gyermek, a ki tudja, hogy mit kérnek tőle s mit utasít vissza. A hangya pedig még többet is tesz, megtanítja a gyermeket gúnyolódni, mikor visszautasít.

Minden mesében, melyek szereplőinek egyike az oroszlán, rendszerint a legdicsőbb szereplő lévén, a gyermek okvetlenül oroszlán akar lenni és ha majd valami oroszlánkodást kell végeznie, gondja lesz rá, hogy magának kaparintson meg mindent. De mikor a szúnyog legyőzi az oroszlánt, a dolog egész máskép áll, akkor már a gyermek nem oroszlán akar lenni, hanem szúnyog. Megtanulja, hogy valamikor tűszúrásokkal ölje meg azt, a kit nem mer nyiltan megtámadni.

A sovány farkasról és a kövér kutyáról szóló meséből a mérséklet tanulsága helyett, melyet adni akarnak neki, a féktelenség tanulságát vonja ki. Sohasem fogom elfelejteni, hogy sokat láttam sírni egy kis leányt, a kit elkeserítettek ezzel a mesével, mindig a szófogadást prédikálva neki belőle. Nehezen lehetett megtudni sírásának okát, végre megtudtuk. A szegény gyermek unta, hogy örökké lánczra legyen kötve. Úgy érezte, hogy a nyaka föl van horzsolva; azért sírt, hogy nem ő a farkas.

Így tehát a legelőször említett mese tanulsága a gyermekre nézve a legaljasabb hízelgés, a másodiké az embertelenség, a harmadiké az igazságtalanság, a negyediké a gúnyolódás, az ötödiké a függetlenség. Ez az utóbbi tanulság az én növendékemnek fölösleges, de azért a többieknek semmivel sem való jobban. Ha olyan tanításokat adtok nekik, a melyek ellentmondanak egymásnak, micsoda gyümölcsét remélitek gondoskodástoknak? De meglehet, hogy ezt az esetet leszámítva, ez az egész morál, a mely fölkelti ellenvetéseimet a mesék ellen, ugyanannyi okot ad megtartásukra. A társadalomban szükség van a szavak moráljára és a tettek moráljára és ez a két morál nem hasonlít egymáshoz. Az előbbi benne van a katekizmusban, a melyben benne is hagyják, az utóbbi benne van Lafontaine meséiben a gyermekek számára s elbeszéléseiben az anyák számára. Ugyanaz az író mindkettőre szolgál.

Egyezkedjünk, Lafontaine úr. Én a magam részéről megigérem, hogy választékkal olvasom önt, szeretem és okulok meséiből, mert remélem, nem esem tévedésbe czéljuk felől. De a mi növendékemet illeti, engedje meg, hogy ne taníttassam egyikre sem mindaddig, a míg ön be nem bizonyította, hogy jó lesz neki, ha olyan dolgokat tanul, a melyeknek negyedrészét sem érti meg s hogy azokban, a melyeket meg tud érteni, nem fogja soha fölcserélni a szerepeket s a helyett, hogy okulna a megcsalatotton, nem fogja példaképül venni a csalót.

A mikor így elveszek a gyermektől minden kötelességet, elveszem legnagyobb nyomorúsága eszközét, t. i. a könyveket. Az olvasmány a gyermekkor ostora és csaknem az egyedüli foglalkozás, melyet neki adni tudnak. Tizenkét éves korában Emil alig fogja tudni, mi a könyv. De azt fogjátok mondani, legalább olvasni mégis csak kell, hogy tudjon. Megengedem: tudnia kell olvasni, mikor az olvasmány hasznos neki; addig nem való egyébre, mint hogy untassa.

Ha semmit sem kell engedelmességből követelni a gyermekektől, ebből az következik, hogy nem tanulhatnak meg semmit, a minek nem érzik a pillanatnyi és jelenvaló előnyét, akár örömét, akár hasznát. Mert különben micsoda ok indítaná őket tanulásra? A távollevőkkel való beszélés és azok megértésének tudománya az a tudomány, a melylyel a távolból közvetítő nélkül közölhetjük velük érzésünket, akaratunkat, kivánságunkat, olyan tudomány, melynek hasznosságát meg lehet értetni bármely korral. Miféle csoda tette ezt az oly hasznos és oly kellemes tudományt a gyermekkor kínzóeszközévé? Mert kényszerítik, hogy kedve ellenére foglalkozzék vele és olyan czélokra használják, melyekből nem ért semmit. A gyermek nem nagyon kívánja tökéletesíteni azt az eszközt, a melylyel kínozzák, de tegyetek róla, hogy ez az eszköz örömére szolgáljon s hamarosan foglalkozni fog vele, akár akarjátok, akár nem.

Nagy dolgot csinálnak belőle, hogy keresik az olvasás tanításának legjobb módszereit; olvasószekrényeket és kártyákat találnak ki, a gyermek szobájából nyomdai műtermet csinálnak. Locke azt akarja, hogy koczkákon tanuljon olvasni. Ez aztán jól kieszelt találmány! Milyen kár érte! Mindezeknél biztosabb eszköz, a melyről mindig megfelejtkeznek, a tanulás vágya. Oltsátok bele ezt a vágyat a gyermekbe, aztán vessétek félre olvasószekrényeiteket és koczkáitokat, minden módszer jó lesz neki.

A közvetlen érdek, ez a nagy mozgató erő az egyedüli, a mely biztosan és messzire vezet. Emil alkalmilag apjától, anyjától, rokonaitól, barátaitól meghívó levélkéket kap ebédre, sétára, vizi kirándulásra, valami nyilvános ünnepélyre. Ezek a levélkék rövidek, világosak, szabatosak, szépen vannak írva. Keresni kell valakit, a ki elolvassa őket. Ez a valaki vagy nincs mindig azonnal kéznél, vagy viszonozza a szivélyességnek hiányát, melyet a gyermek előtte való nap iránta tanusított. Így elmúlik az alkalom és a kellő idő. Végre elolvasom neki én e levélkét, de már elmúlt az ideje. Ah, ha ő maga tudott volna olvasni! Aztán más levélkéket kap. Milyen rövidek! Milyen érdekes a tárgyuk! Próbálgatja kibetűzni őket, olykor segítséget talál, olykor visszautasítást. Megembereli magát s végre kibetűzi egy levélkének a felét. Arró van benne szó, hogy holnap uzsonnára hívják… nem tudja, hova, nem tudja kivel… mekkora erőfeszítéseket tesz, hogy a levélke többi részét elolvashassa! Nem hiszem, hogy Emilnek szüksége volna olvasószekrényre. Beszéljek most az írásról? Nem. Szégyelnék ilyen haszontalanságokra időt vesztegetni egy olyan értekezésben, a mely a nevelésről szól.

Csak egy szót akarok még hozzáfűzni, a mely egy fontos alapelvet rejt magában: rendszerint nagyon biztosan és nagyon hamar megkapjuk azt, a mi után nem nagyon törtük magunkat. Csaknem biztos vagyok benne, hogy Emil tökéletesen fog olvasni és írni tízéves kora előtt, épen azért, mivel nagyon csekély fontosságot tulajdonítok annak, hogy tízenötéves kora előtt tudjon. De inkább ne tudjon soha olvasni, minthogy ezt a tudományát mind annak az árán szerezze meg, a mi azt hasznossá teheti: mire volna neki jó az olvasás, ha örökre megutáltattam volna vele? Id imprimis cavere oportebit, ne studia, qui amare nondum potest, oderit et amaritudinem semel perceptam etiam ultra rudes annos reformidet.45)

Mennél inkább ragaszkodom tartózkodó módszeremhez, annál inkább érzem, hogy megerősödnek az ellene fölvetett ellenvetések. A növendéked, ha nem tanul meg semmit tőled, majd tanul másoktól. Ha elejét nem veszed a tévedésnek az igazság által, hazugságokat fog megtanulni: az előitéleteket, a melyeket félsz beleoltani, magára fogja venni mindenből, a mi körülveszi; belehatolnak minden érzékén át vagy megrontják eszét, mielőtt még kialakult volna, vagy a hosszú tétlenség által elzsibbasztott szelleme föloldódik az anyagiságban. A gondolkodás szokatlan volta a gyermekkorban megfoszt a gondolkozás képességétől az élet hátralevő részében.

Úgy tetszik, könnyen tudnék erre felelni: de mirevaló mindig ez a felelgetés? Ha az én módszerem magamagától megfelel az ellenvetésekre, akkor jó; ha nem felel meg rájuk, nem ér semmit. Folytatom tehát. Ha a terv szerint, a melyet elkezdtem kijelölni, egyenesen ellenkező szabályokat követtek azokkal, a melyeket a szokás bevett, ha a helyett, hogy elvezetnétek messzire növendéketek szellemét, a helyett, hogy szüntelenül más helyeken, más éghajlatok alatt, más századokban egész a földkerekség végéig és egész az égig tévelyegtetnétek, arra szorítkoztok, hogy megtartsátok őt mindig önmagában figyelmesnek arra, a mi közvetlenül érinti, akkor meg fogjátok látni, hogy képes felfogni, emlékezetében megőrizni, sőt észszerűen gondolkozni is. Ez a természet rendje. A mint az érző lény tevékenynyé válik, erejének megfelelő értelmet szerez és csak az önfentartásra szükséges erején felüli erőfölöslegével fejlődik ki benne a a spekulativ képesség, a mely ezt az erőfölösleget más czélokra tudja alkalmazni. Ha tehát ápolni akarod növendéked szellemi képességeit, ápold azokat az erőit, a melyeket ezeknek kormányozniok kell. Gyakorold szüntelenül testét, tedd erőssé és egészségessé, hogy bölcscsé és értelmessé tehesd. Dolgozzék, legyen tevékeny, szaladgáljon, kiabáljon, mozogjon folytonosan, legyen ereje által ember és csakhamar ember lesz esze által is.

Igaz, ezzel a módszerrel elbutítod, ha mindig dirigálod, ha minduntalan azt mondogatod neki: eredj, jőjj, maradj, tedd ezt, ne tedd ezt. Ha mindig a te fejed vezeti az ő karját, akkor az ő feje haszontalanná válik. De emlékezz meg megegyezésünkről; ha nem vagy más, csak pedáns, akkor fölösleges fáradság engem olvasni.

Vajmi szánalmas tévedés azt képzelni, hogy a test gyakorlása ártalmára van a szellemi tevékenységnek. Mintha ennek a két tevékenységnek nem kellene összhangban haladni és nem kellene mindig az egyiknek irányítani a másikat!

Két fajtája van az embereknek, a kiknek teste állandó gyakorlásban van s a kiknek mindegyike egyforma keveset törődik lelke kiművelésével: t. i. a parasztok és a vademberek. Az előbbiek esetlenek, faragatlanok, félszegek; az utóbbiak nevezetesek éles érzékeikről és még nevezetesebbek szellemük finomságáról. Általánosságban nincs nehézkesebb a parasztnál és nincs finomabb a vadembernél. Honnan ered ez a különbség? Onnan, hogy az előbbi mindig csak azt csinálja, a mit parancsolnak neki, vagy a mit apjától látott vagy a mit ifjúkora óta csinált, tehát mindig csak a kitaposott úton halad és automaszerű életében mindig ugyanazokkal a munkákkal levén elfoglalva, a megszokás és az engedelmesség foglalja el nála az ész helyét.

Másképp áll a dolog a vadembernél: nem lévén hozzákötve semmiféle helyhöz, nem lévén megszabott tennivalója, nem engedelmeskedvén senkinek, nem lévén más törvénye, csak a saját akarata, kénytelen élete minden pillanatában az eszét használni; nem tehet egy mozdulatot, egy lépést a nélkül, hogy előre meg ne gondolja a következményét. Igy mennél jobban gyakorlódik a teste, annál jobban megvilágosodik az elméje; ereje és esze egyszerre növekszik és az egyik a másik által tágul ki.

Tudós tanító! hadd lássuk, melyikünk növendéke hasonlít a vademberhez és melyikünké hasonlít a paraszthoz? Mindenben egy örökké oktató tekintetnek alávetve, a tied mindent csak parancsszóra csinál, nem mer enni, mikor éhes, sem nevetni, mikor jó kedve van, sem sírni, mikor szomorú, sem az egyik kezét kinyujtani a másik helyett, sem a lábát megmozdítani, csak úgy, a hogy meghagyják neki; csakhamar lélegzeni sem mer máskép, mint szabályaid szerint.

Hogy kivánhatod, hogy gondolkozzék, mikor te gondolsz helyette mindenre? Biztos lévén előrelátásodról, mi szüksége volna arra, hogy ő maga előrelátó legyen? Látva, hogy te gondoskodol fenmaradásáról, jólétéről, ettől a gondtól fölmentettnek érzi magát; itélete megnyugszik a tiédben, mindent, a mit nem tiltasz meg neki, megtesz gondolkodás nélkül, tudva, hogy koczkáztatás nélkül teheti.

Mi szüksége van arra, hogy megtanulja előre látni az esőt? mikor tudja, hogy helyette te nézed az eget. Mi szüksége van arra, hogy szabályozza sétáját? hiszen nem kell attól félnie, hogy te elmulasztatod vele az ebéd idejét. A mit nem tiltasz meg neki enni, azt megeszi, ha megtiltod, nem eszi meg. Nem a saját gyomra figyelmeztetését hallja, hanem a tiédet. Akárhogy elpuhítod testét a tétlenséggel, nem teszed hajlékonyabbá az értelmét, ellenkezőleg, megfosztod hitelétől szellemében az észt, a mikor azt a kevés észt, a mije van, olyan dolgokra használtatod vele, a melyek a leghaszontalanabbaknak tünnek fel neki. Soha nem látva mire jó, végre azt fogja hinni, hogy semmire se jó. Ha rosszul okoskodott, a legrosszabb, a mi érheti, hogy megszidják, ez pedig oly gyakran megesik, hogy már nem is törődik vele; az ily mindennapos veszedelem nem rémíti meg többé.

Mégis úgy találod, hogy van szelleme és pedig van annyi, hogy az asszonyokkal elfecseghessen azon a hangon, a melyről már szóltam; de ha abba a helyzetbe jutna, hogy helyt kellene állnia magáért vagy valami nehéz dologban elhatároznia magát, százszor butábbnak és ügyetlenebbnek látnád, mint a legbárdolatlanabb paraszt fiát.

Ellenben az én növendékem, azaz a természet növendéke, jókor hozzászoktatva, hogy a mennyire csak lehet, beérje magamával, nem szokik hozzá, hogy mindig másokhoz folyamodjék, még kevésbbé, hogy kiteregesse előttük rengeteg tudományát. Ezzel szemben itél, előrelát, gondolkodik mindenben, a mi közvetlenül reá vonatkozik. Nem fecseg, hanem cselekszik, nem tud egy szót sem arról, a mi a világban történik, hanem jól meg tudja tenni, a mi hozzá illik. Mivel szüntelenül mozgásban van, kénytelen sok dolgot megfigyelni, sokféle hatást megismerni, idejekorán nagy tapasztalatot szerez, a természettől veszi leczkéjét, nem az emberektől, annál jobban okul, mert nem látja semerről az oktatás szándékát. Igy teste és szelleme egyszerre gyakorlódik. Mindig saját gondolata szerint cselekszik, nem pedig valaki más gondolata szerint, folyton két tevékenységet egyesít; mennél erősebbé és izmosabbá lesz, egyúttal annál okosabbá és itéletre képesebbé is lesz. Ez a módja annak, hogy egy napon elérjük, a mit összeférhetetlennek tartottunk s a mit egyesített csaknem minden nagy ember: a test erejét a lélekével, a bölcs eszét az atléta erőteljességével.

Ifjú nevelő, nehéz mesterséget prédikálok neked: nevelni szabályok nélkül, mindent megtenni úgy, hogy nem teszel semmit. Ez a mesterség, megengedem, nem a te korodhoz való, nem alkalmas arra, hogy kezdettől fogva ragyogtassa tehetségedet, sem hogy becsbe juttasson az apáknál; de egyedül ez alkalmas arra, hogy sikert érj el. Soha nem birsz bölcseket csinálni, ha előbb vadóczokat nem csinálsz. Ilyen volt a spártaiak nevelése; a helyett, hogy megtanították volna őket könyveik fölött görnyedezni, azon kezdték, hogy megtanították őket lopni az ebédjüket. Vajjon azért esetlenek voltak-e a spártaiak, mire felnőttek? Ki ne ismerné visszavágásaik erejét és elmésségét? Mindig győzelemre termettek lévén, mindenféle háborúban eltaposták ellenségeiket és az athéni fecsegők ép úgy féltek a szavuktól, mint a csapásaiktól.

A leggondosabb nevelésben is a mester parancsol és azt hiszi, ő kormányoz, a valóságban pedig a gyermek kormányoz. Felhasználja azt, a mit követeltek tőle arra, hogy megkapja, a mi neki tetszik és mindig meg tudja fizettetni a buzgóság egy óráját nyolcz napi engedékenységgel. Minden pillanatban alkudozni kell vele. Ezek az alkuk, melyeket ti a magatok módjára ajánltok fel és melyeket ő a maga módja szerint hajt végre, mindig az ő szeszélyeinek javára fordulnak, különösen ha megesik az az ügyetlenség, hogy olyan föltételt állítanak az ő javára, melyről biztos, hogy úgyis megkapja, akár teljesíti, akár nem a föltételt, melyet viszonzásul reá rónak. A gyermek rendszerint sokkal jobban olvas a mester szellemében, mint a mester a gyermek szivében. És ennek úgy is kell lenni: mert mindazt az éleselméjűséget, melyet az önmagára utalt gyermek önfenntartására fordítana, most arra fordítja, hogy megmentse természetes szabadságát zsarnoka lánczaitól; ellenben a mester, nem lévén semmi sürgető érdeke abban, hogy belehatoljon növendékébe, olykor jobban jár, ha elnézi ennek lustaságát vagy hiuságát.

Járj mindig a növendékedével ellenkező úton, hogy mindig azt higyje, ő a mester és mégis mindig te légy az. Semmi alávetettség nem oly teljes, mint azé, a ki megőrzi a szabadság látszatát; így maga az akarat esik fogságba. A szegény gyermek, a ki nem tud semmit, nem képes semmire, nem ismer semmit; nincs-e kiszolgáltatva kényedre-kedvedre? Nem rendelkezel-e ő reá vonatkozólag mindennel, a mi őt környezi? Nem vagy-e képes őt olyan hatásoknak kitenni, a milyeneknek akarod? Nincsenek-e munkái, játékai, örömei, fájdalmai mind a te kezedben, a nélkül, hogy ő tudná? Kétségkívül csak azt szabad tennie, a mit akar; de nem szabad egyebet akarnia, csak a mit te akarsz, hogy tegyen; nem szabad egy lépést tennie, a melyet te előre nem láttál, ki sem szabad nyitnia a száját a nélkül, hogy te ne tudnád, mit akar mondani.

Akkor átadhatja magát a testi gyakorlatoknak, melyeket kora megkiván, a nélkül, hogy eltompítaná szellemét; akkor a helyett, hogy kiélesítené ravaszságát a kényelmetlen uralom kijátszására, azt fogod látni, hogy kizárólag azzal foglalkozik, hogy mindenből, a mi körülveszi, a pillanatnyi jólétére legkedvezőbb részt vonja ki; akkor csodálkozni fogsz leleményének finomságán, a melylyel magáévá tesz minden tárgyat, a melyet el tud érni és a melylyel valóban élvezni tudja a dolgokat, a képzelődés segítsége nélkül.

Ha meghagyod, hogy ura legyen akaratának, azzal még nem táplálod szeszélyeit. A mikor csak azt teszi, a mi neki megfelel, hamarosan csak azt fogja tenni, a mit tennie kell és bár teste folytonos mozgásban lesz, a míg pillanatnyi és érezhető érdekéről van szó, látni fogod, hogy mind az az értelem, a mire képes, sokkal jobban és hozzá inkább illő módon fejlődik ki, mint a merőben elmélkedésre alapított tanulmányokban.

Így azt látva, hogy nem igyekszel mindig ellene tenni, nem bizalmatlankodik benned s nem lévén semmi rejtegetni valója előtted, nem is fog megcsalni, nem is fog neked hazudni; félelem nélkül fogja magát olyannak mutatni, a milyen; tanulmányozhatod, a hogy akarod és beoszthatod körülötte mindazokat az oktatásokat, a melyekben részesíteni akarod, a nélkül, hogy egyet is észrevenne közülük.

Nem is fogja kiváncsi féltékenységgel kémlelni szokásaidat és nem fog titkos gyönyörűséget csinálni magának abból, ha téged tévedésen kap rajta. Ezzel igen nagy kellemetlenségnek vehetjük elejét. A gyermek első gondjainak egyike, mint már mondtam, kitudni azoknak gyöngéit, a kik vezetik. Ez a hajlam gonoszságra vezet, de nem abból fakad: abból a szükségérzetből ered, hogy kijátszon egy tekintélyt, a mely terhére van. Túlterhelve az igától, a melyet ráraknak, igyekszik lerázni és azok a hibák, melyeket mestereiben talál, jó eszközül szolgálnak neki erre. Idővel kifejlődik a szokás, az embereket hibáikból megfigyelni és örömét lelni bennük. Nyilvánvaló, hogy ismét e bünöknek egy forrását tömtem be Emil szivében; nem lévén semmi érdeke benne, hogy hibákat keressen bennem, nem is fog tehát keresni és nem sok kedve lesz arra sem, hogy mások hibáit keresse.

Mindezek a fogások nehezeknek látszanak, mert nem jutnak az embereknek eszébe; alapjában véve azonban nem szabad nehezeknek lenniök. Jogosult dolog föltételezni benned azt a belátást, a mely szükséges annak a mesterségnek a gyakorlására, a melyet választottál; föl kell tételezni, hogy ismered az emberi szív természetes útját, hogy tudod tanulmányozni az embert és az egyéniséget, hogy előre tudod, merre fog hajlani növendéked akarata mindazoknál a korát érdeklő tárgyaknál, a melyeket szeme elé juttatsz. Avagy a kinek megvannak az eszközei és tudja használatukat, ne tudna velük bánni?

A gyermek szeszélyeit veted ellenem, de nincs igazad. A gyermek szeszélye sohasem a természet műve, hanem a rossz fegyelmezésé: attól van, hogy vagy engedelmeskednek neki vagy parancsolnak neki és én megmondtam százszor, hogy sem az egyik, sem a másik nem szabad. Növendékednek nem lesz tehát más szeszélye, mint a melyet te oltottál beléje; az az igazság, hogy viseld magad hibáid következményét. De – mondom erre – hogyan segítsünk rajta? Ez is lehetséges még, jobb vezetéssel és sokkal több türelemmel.

Egyszer néhány héten át foglalkoztam egy gyermekkel, a ki nemcsak hozzá volt szokva teljesíteni a maga akaratát, hanem még másokkal is teljesíttetni, következőleg tele volt szeszélyekkel. Mindjárt az első nap, hogy próbára tegye engedékenységemet, éjfélkor akart fölkelni. Legmélyebb álmomban fölugrik ágyából, fölveszi házi ruháját és hív engem. Fölkelek, meggyujtom a gyertyát. Nem akart egyebet; egynegyed óra mulva elnyomja az álom s kisérlete eredményével megelégedetten alszik el. Két nap mulva ugyanazzal az eredménynyel ismétli meg a kisérletet, az ingerültségnek legcsekélyebb jelét sem mutatom. Mikor lefekvéskor megcsókol, nagyon nyugodtan ezt mondom neki: kedves kis barátom, ez nagyon jól megy, de máskor ne tedd. Ez a szó felköltötte kiváncsiságát és másnap, kissé látni akarva, merem-e az engedelmességet megtagadni, fölkel ugyanabban az órában és hív engem. Megkérdezem, mit akar? azt mondja, hogy nem tud aludni. Annál rosszabb, – felelek én és meg sem moczczanok. Kér, hogy gyujtsam meg a gyertyát: Minek? és meg sem moczczanok. Ez a lakonikus hang kezdi zavarba hozni, mezitláb elindul keresni a tűzkövet s úgy tesz, mintha tüzet akarna csiholni és én nem tudom megállni nevetés nélkül, mikor hallom, hogy az ujjára üt. Végre meggyőződve, hogy nem ér célt, elhozza a tűzszerszámot hozzám. Azt mondom neki, hogy nincs rá szükségem és másik oldalamra fordulok. Akkor elkezd vaktában szaladgálni a szobában, kiabálva, énekelve, nagy zajt ütve, beleütközve az asztalba és a székekbe, de vigyázva, hogy nagyon meg ne üsse magát és mégis nagyokat kiáltozva, abban a reményben, hogy engem megijeszt. Mindez azonban nem fog rajtam és látom, hogy szép intelmekre vagy haragra számított s nem volt erre a hidegvérre elkészülve.

Mindazáltal, mindenáron le akarva győzni türelmemet önfejüségével, akkora sikerrel folytatja zajongását, hogy végre mégis csak kijövök sodromból és érezve, hogy mindent megronthatok rosszkor való föllobbanásommal, más módszerhez folyamodom. Szó nélkül fölkelek, a tűzszerszámhoz megyek, melyet nem találok, kérem tőle, ide adja, ujjongva az örömtől, hogy végre mégis diadalmaskodott rajtam. Kicsiholok, meggyujtom a gyertyát, megfogom a kis ficzkót kezénél, csöndesen odavezetem egy szomszéd fülkébe, melynek ablakdeszkái jól be vannak csukva és a melyben nem talál semmi összetörni valót. Otthagyom világosság nélkül; aztán kulcscsal rázárva az ajtót, ismét lefekszem, a nélkül, hogy egy szót is szólnék neki. Nem is kell kérdezni, volt-e kezdetben lárma. Számítottam rá és nem indulok fel miatta; végre a lárma elcsitul, hallom, hogy elrendezkedik és megnyugszom. Másnap napvilágnál bemegyek a fülkébe s a kis lázadót egy nyugágyon alva találom, olyan mély álomban, a milyenre annyi fáradság után nagy szüksége kellett, hogy legyen.

A dolognak ezzel még nincs vége. Az anya megtudta, hogy a gyermek az éjszaka kétharmadrészét ágyán kívül töltötte. Mindjárt kétségbeestek s úgy néztek a gyermekre, mintha már meg volna halva. Látva a jó alkalmat, hogy megboszulja magát, játszotta a beteget, a nélkül, hogy látta volna, hogy nem nyer vele semmit. Elhívták az orvost. Az anya vesztére, az orvos tréfás kedvű ember volt, a ki mulatva rémüldözésén, csak annál jobban fokozta. Nekem azonban ezt súgta fülembe: hagyja csak rám, megigérem önnek, hogy a gyermek jó időre ki fog gyógyulni szeszélyéből, hogy betegnek tetesse magát. Csakugyan diétát és szobafogságot rendelt neki és rábizta őt a gyógyszerészre. Fájt a szívem, hogy a szegény anya így czéltáblája lesz egész környezetének, kivéve engem, a kit meggyülölt épen azért, mert én nem szedtem rá.

Elég kemény szemrehányások után azt mondta nekem, hogy fia gyönge szervezetű, hogy egyetlen örököse családjának, hogy mindenáron életben kell tartani és hogy ő nem akarja, hogy ellenkezzenek vele. Ebben én egy véleményen voltam vele; de ő azt értette ellenkezés alatt, ha nem engedelmeskednek neki mindenben. Láttam, hogy az anyával ugyanazon a hangon kell beszélni, mint a fiával. Asszonyom, mondtam elég hidegen, én nem tudom, hogy nevelnek fel egy örököst és mi több, nem is akarom megtanulni; tessék e szerint tenni meg intézkedéseit. Egyideig még szükség volt rám, az apa mindent elcsitított; az anya írt a nevelőnek, hogy siettesse visszatérését és a gyermek, látva, hogy nem nyer vele semmit, ha megzavarja álmomat meg ha betegnek teteti magát, végre is rászánta magát, hogy csöndesen alszik és jól viseli magát.

El sem lehet képzelni, mennyi hasonló szeszélynek vetette alá ez a kis zsarnok szerencsétlen nevelőjét; mert a nevelés az anya szeme előtt folyt, a ki nem tűrte, hogy az örökösnek bármiben is ellentmondjanak. Bármely órában akart kimenni, késznek kellett lenni elkisérésére s neki mindig nagy gondja volt rá, hogy azt a pillanatot válaszsza ki, a mikor látta, hogy nevelője legjobban el van foglalva. Rajtam ugyanazt a hatalmat akarta gyakorolni és nappal boszulni meg magát a nyugalomért, melyet kénytelen volt nekem meghagyni éjjel. Jó szívvel belenyugodtam mindenbe és azon kezdtem, hogy szemeláttára kimulattam, milyen szivesen teszek a kedvére; ezután, ha arra került a sor, hogy kigyógyítsam szeszélyéből, más módszerhez folyamodtam.

Legelőször is rá kellett vezetnem, hogy nincs igaza s ez könnyen ment. Tudva, hogy a gyermek mindig csak a jelenre gondol, megszereztem fölötte az előrelátás előnyét; gondoskodtam róla, hogy odahaza valami olyan mulatságot szerzek számára, melyről tudtam, hogy nagyon kedve szerint való és a mikor láttam, hogy a legjobban el van benne merülve, sétát ajánlottam neki, elküldött magától; én ragaszkodtam a sétához, nem is hallgatott rám; meg kellett adnom magamat s ő gondosan megjegyezte magának ezt a magamalárendelését.

Másnap rám került a sor. Unatkozott, mert én úgy rendeztem be, hogy unatkozzék; én ellenben úgy tettem, mintha nagyon el volnék foglalva. Nem sok kellett neki, hogy el legyen határozva. Jött azonnal, hogy elragadjon munkámtól, hogy rögtön vigyem sétálni. Visszautasítottam; ő makacskodott. Nem – mondtam én – azzal, hogy megtetted akaratodat, megtanítottál, hogy én is megtegyem a magamét; nem akarok kimenni. Nohát akkor – mondta ő élénken – elmegyek magam. A hogy tetszik. És folytattam munkámat.

Felöltözött, kissé nyugtalankodva, hogy én hagyom, tegyen, a mit akar és nem követem példáját. Mikor elkészült, eljött hozzám, hogy elköszönjön; köszöntöm. Meg akar ijeszteni azzal, hogy elmondja, merre fog járni; azt lehetett volna hinni őt hallva, hogy a világ végére akar menni. A nélkül, hogy felindulnék, kellemes utazást kivánok neki. Zavara megkettőződik. Mindazáltal jól tartja magát és készen az indulásra, szól az inasának, hogy kisérje el. Az inas, a kit én már betanítottam, azt feleli, hogy nem ér rá, hogy el van foglalva az én rendeletemre s nekem inkább kell engedelmeskednie, mint neki. Erre a gyermek elvesztette fejét. Hogy érje föl észszel, hogy eleresztik hazulról egyedül, őt, a ki azt hiszi magáról, hogy mindenki szemében fontos személy és azt gondolja, hogy ég és föld érdekelve van az ő fenmaradásában? Mégis kezdi érezni gyöngeségét; megérti, hogy egyedül lesz olyan emberek közt, a kik nem ismerik; előre látja a veszedelmeket, melyekbe kerül; a makacsság még egy darabig fenntartja; lassan lemegy a lépcsőn, nagyon félénken. Végre kimegy az utczára, kissé vigasztalva magát a bajokért, melyek érhetik, azzal a reménynyel, hogy engem fognak értük felelőssé tenni.

Idáig akartam juttatni. Minden előre el volt készítve; s mivel a nyilvános jelenet bizonyos neméről volt szó, előre megszereztem az apa beleegyezését. Alig tett néhány lépést, jobbról és balról különböző megjegyzéseket hall a maga rovására. Szomszéduram, szép kis úrfi! Hova megy ilyen egyedül? Még majd eltéved; meghivom, jőjjön hozzánk. Szomszédasszony, azt ugyan ne tegye. Hát nem látja, hogy ez egy kis semmirekellő, a kit elkergettek hazulról, mert nem volt való semmi jóra? Az ilyen semmirekellőket nem kell tartóztatni, menjenek, a merre akarnak. Ugyan-ugyan! Isten vezesse! Sajnálnám, ha valami baja történnék! Kissé messzebb vele csaknem egykorú utczagyerekekkel találkozik, a kik megfenyegetik és kicsúfolják. Mennél tovább megy, annál nagyobb zavarba jut. Egyedül és védelem nélkül, látja, hogy játékszere lett az egész világnak és nagy meglepetéssel tapasztalja, hogy vállán a szalagcsokor és aranyos ruhája nem szerez neki több tiszteletet.

Egyik barátom, a kit ő nem ismer és a kit megbiztam, hogy vigyázzon rá, észrevétlenül lépésről-lépésre kiséri és hozzálép, mikor annak eljön az ideje. Ez a szerep, mely hasonlít Sbrigani szerepéhez Molière Pourceaugnac-jában, eszes embert kivánt s barátom jól töltötte be. A nélkül, hogy félénkké és gyávává tenné a gyermeket azzal, hogy nagyon is megrémíti, oly élénken érezteti vele magaviselete esztelenségét, hogy félóra mulva kezesen, zavartan, szemét fölemelni sem merve vezeti hozzám vissza.

Hogy teljes legyen vállalkozásának kudarcza, az apja épen abban a pillanatban, mikor ő visszatér, indul el sétálni és a lépcsőn találkozik vele. Meg kellett mondania, honnan jön és miért nem voltam vele én.46) A szegény gyermek szeretett volna föld alá sülyedni. Az apja, a nélkül, hogy korholásra vesztegesse a szót, szárazabban mondta neki, mint a hogy vártam volna: ha egyedül akarsz kimenni, szabadságodban áll, de mivel én nem türöm, hogy csavargó legyen a házamban, ha ez még egyszer az eszedbe jut, ne merészelj többet hazajönni.

A magam részéről szemrehányás és gúny nélkül fogadom, de némi komolysággal és hogy ne gyanítsa, hogy minden, a mi történt, csak játék volt, az nap nem akarom elvinni sétálni. Másnap nagy örömmel látom, hogy diadalmas magatartással megy el azok előtt az emberek előtt, a kik előtte való nap kicsúfolták, mert egyedül látták. Magától értetődik, hogy többet nem fog azzal fenyegetőzni, hogy egyedül megy el.

Ilyen és ehhez hasonló eszközökkel értem el, a rövid idő alatt, a míg vele voltam, hogy megtehessek vele mindent, a mit akarok, a nélkül, hogy valamit megparancsoljak vagy megtiltsak neki, beszédek nélkül, intelmek nélkül, a nélkül, hogy haszontalan leczkéztetésekkel untassam. Így a míg beszéltem, meg volt nyugodva, de a hallgatásom félelemben tartotta; megértette, hogy valami nincs rendjén s a leczkét mindig a dologtól magától kapta meg. De térjünk vissza a tárgyra.

Ezek a folytonos gyakorlatok, ilyformán egyedül a természet irányítására bízva, a test erősítése mellett, nemcsak hogy nem tompítják el az elmét, hanem ellenkezőleg kifejlesztik bennünk az észnek azt az egyedüli fajtáját, a melyre az első életkor fogékony és a mely bármely életkornak a legszükségesebb. Megtanítanak jól ismerni erőink használatát, testünknek az őt környező testekhez való viszonyát, a természetes eszközök használatát, melyek kezünk ügyébe esnek és a melyek megfelelnek szerveinknek. Van-e hasonló együgyű lény, mint az a gyermek, a ki mindig a szobában és anyja szemei előtt nevelkedett, a ki nem tudva mi a súly és az ellenállás, ki akar tépni egy nagy fát vagy fölemelni egy sziklát? Mikor először jutottam ki Genfből, utól akartam érni egy vágtató lovat; köveket dobáltam a Salève-hegy felé, a mely két mérföldnyire volt tőlem; játékszere voltam a falu összes gyermekeinek, valódi hülyének látszottam előttük. Tizennyolcz éves korában megtanulja az ember, a filozófiai osztályban, hogy mi az emeltyű; nincs az a 12 éves parasztgyerek, a ki ne tudna jobban használni egy emeltyűt, mint az akadémia legelső mechanikusa. Azok a tanítások, a melyeket az iskolás gyermekek egymástól kapnak az iskola udvarán, százszor hasznosabbak, mint mindaz, a mit az iskolában bármikor mondanak nekik.

Nézzetek meg egy macskát, mikor először lép be egy szobába: leskelődik, nézeget, szimatol, egy pillanatig sem marad veszteg nem bízik semmiben, a míg mindent meg nem ismert. Ugyanígy tesz a gyermek is, mikor elkezd járni és úgyszólván kilép a világba Az egész különbség az, hogy a látáshoz, a mely közös a gyermeknél és a macskánál, az előbbi hozzákapcsolja a megfigyelés czéljára a kezet, melyet a természet adott neki és a másik a finom szaglást, a melylyel meg van áldva. Ezt a hajlam teszi a szerint, hogy jól vagy rosszul fejlesztik ki a gyermeket ügyessé vagy félszeggé, nehézkessé vagy fürgévé, együgyüvé vagy okossá.

Az ember első mozdulatai tehát arra irányulván, hogy hozzá mérje magát mindahhoz, a mi körülveszi és megvizsgáljon minden tárgyban, a melyet észrevesz, minden érzékelhető tulajdonságot, a mely vonatkozással lehet rá, első tanulmánya egy neme a kisérleti fizikának, vonatkozással saját föntartására; ettől pedig eltérítik az elmélkedő tanulmányok által, mielőtt fölismerte volna a maga helyét ide lenn a földön. A míg finom és hajlékony szervei alkalmazkodni tudnak azokhoz a testekhez, melyekre hatással kell lenniök, a míg még tiszta érzékei mentesek az illuziótól, addig van ideje gyakorolni azokat is és ezeket is a functiókban, melyekre valók; ez az ideje, megismerni az érzékelhető vonatkozásokat, melyekben a dolgok mi velünk vannak. Mivel mindaz, a mi az emberi értelembe behatol, az érzékek által jut bele, az emberi megismerés legelőször is érzéki megismerés; ez szolgál alapjául az elmebeli megismerésnek: első mestereink a filozófiában a lábaink, kezeink, szemeink.

Mindennek helyébe a könyveket tenni nem annyi, mint megtanítani minket a gondolkodásra, hanem annyi, mint megtanítani minket, hogy mások gondolkodását használjuk föl; annyi, mint megtanítani minket, hogy sokat higyjünk és soha ne tudjunk semmit.

Ha az ember gyakorolni akar valamely művészetet, azon kell kezdenie, hogy megszerezze az eszközeit és hogy hasznosan alkalmazhassa ezeket az eszközöket, elég erősen készülteknek kell lenniök, hogy kibirják a használatot. Hogy tehát megtanuljunk gondolkozni, gyakorolnunk kell tagjainkat, érzékeinket, szerveinket, a melyek értelmünk eszközei és hogy minden lehető hasznát vehessük ezeknek az eszközöknek, szükséges, hogy a test, a mely szolgáltatja őket, erős és egészséges legyen. Így tehát az ember valóságos elméje egyáltalán nem fejlődik a testtől függetlenül, hanem a test helyes alkata teszi a szellem tevékenységét könnyűvé és biztossá.

Kimutatván, hogy mire kell felhasználni a gyermekkor hosszas tétlenségét, rátérek egy olyan részletre, a mely nevetségesnek fog föltünni. Kedves tanítások, fogják nekem mondani, melyek áldozatul esve saját kritikádnak, arra szorítkoznak, hogy csak azt tanítsák, a mire senkit sem szükséges tanítani! Minek az időt vesztegetni olyan oktatásokra, a melyek maguktól értetődnek és nem kerülnek sem fáradtságba, sem gondba? Melyik 12 éves gyermek nem tudja mindezt, a mire te növendékedet tanítani akarod és ezenfölül még azt is, a mire a mestere tanította?

Uraim, önök tévednek; én egy nagyon nehéz, nagyon fáradságos művészetre tanítom növendékemet, a melylyel a tiéitek bizonyára nem birnak; ez az, hogy tudatlan legyen: mert annak a tudománya, a ki csak arról hiszi el, hogy tudja, a mit csakugyan tud, nagyon kevés dologra redukálódik. Önök megadják a tudományt, nagyon jól van; én azzal az eszközzel foglalkozom, a mely a tudomány megszerzésére való. Azt mondják, hogy mikor a velenczeiek egy nap megmutatták nagy pompával kincstárukat a Szent Márk-templomban egy spanyol követnek, ez minden bók helyett az asztalok alá nézve, ezt mondta nekik: Qui non c’é la radice. (Hol vannak mindennek a gyökerei?) Nem nézhetem soha, mikor egy tanító kiteregeti növendéke tudományát a nélkül, hogy kisértetbe ne essem, hogy ugyanezt mondjam neki.

Mindazok, a kik elmélkedtek a régiek életmódján, a testgyakorlatoknak tulajdonítják a testnek és a léleknek azt az erejét, a mely a legfeltünőbben különbözteti meg őket a maiaktól. Az a mód, a hogy Montaigne hangsúlyozza ezt a véleményt, mutatja, hogy erősen át volt hatva tőle, szüntelenül és ezerféleképen visszatér rá. A gyermek neveléséről szólva, úgymond, hogy megaczélozzuk lelkét, meg kell edzeni izmait; hozzászoktatva őt a munkához, hozzászoktatjuk őt a fájdalomhoz; hozzá kell edzeni a testgyakorlatok keservességéhez, hogy hozzá edzzük a ficzamodás, a kólika és mindenféle más baj keservességeihez. A bölcs Locke, a jó Rollin, a tudós Fleury, a pedáns de Crouzas, bármennyire különböznek egymástól a többi dolgokban, mind megegyeznek abban az egy pontban, hogy sokat kell gyakorolni a gyermekek testét. Ez tanításaiknak legokosabbika és ez fog mindig a legelhanyagoltabb maradni. Fontosságáról már eleget szóltam és mivel erre vonatkozólag nem lehet sem jobb okfejtést, sem okosabb szabályokat adni, mint a melyeket Locke könyvében találni, beérem azzal, hogy utalok rájuk, miután bátorkodtam néhány megfigyelésemet hozzáfűzni az övéihez.

A növekvésben levő testnek tagjai kényelmesen kell, hogy mozogjanak a ruhában; semminek sem szabad feszélyezni mozgásukat, sem növekvésüket; semmi se legyen nagyon szűk, semmi se legyen testhez álló; semmi se legyen összefűzve. A franczia divatú ruha, a mely kényelmetlen és egészségtelen a felnőtteknek is, különösen veszedelmes a gyermekeknek. A test nedvei megrekedve, keringésökben föltartóztatva megposhadnak a mozdulatlanságban, melyet a tétlen és ülő életmód is fokoz, megromlanak és okozzák a skorbutot, azt a betegséget, a mely napról-napra gyakoribb közöttünk és a melyet a régiek alig ismertek, mert öltözködésük és életük módja megóvta őket tőle. A huszárruha a helyett, hogy segítene ezen a bajon, még fokozza és hogy megmentse a gyermeket néhány füzőzsinórtól, szorítja egész testén. Legjobb a gyermeket oly sokáig pendelyben hagyni, a míg csak lehet, aztán nagyon bő ruhát adni rá és nem törődni vele, hogy karcsú lesz-e a dereka, a mi csak arra való, hogy elformátlanítsa. Testi és szellemi hibái csaknem mind ugyanabból az okból erednek; időnekelőtte felnőtt emberré akarják tenni.

Vannak derült és szomorú szinek: az előbbiek inkább kedvére valók a gyermeknek és jobban is állnak neki; és én nem látom be, hogy miért ne fogadnók meg az ilyen természetes egyezéseket. De attól a pillanattól fogva, hogy jobban tetszik nekik egy szövet csak azért, mert pompás a szine, már ki van szolgáltatva a fényüzésnek és a képzelődés minden szeszélyének; ez az ízlés pedig bizonyára nem tőle magától ered. Ki sem lehet mondani, mekkora befolyással van a ruha megválogatása és ennek a megválogatásnak az okai a nevelésre. Nemcsak hogy elvakult anyák igérnek gyermekeiknek jutalmul piperét, még olyan esztelen nevelők is akadnak, a kik durvább és egyszerübb ruhával fenyegetik meg tanítványaikat, mint valami büntetéssel: ha nem tanulsz jobban, ha nem vigyázol jobban a holmidra, olyan ruhát kapsz, mint ez a parasztgyerek. Ez annyi, mintha ezt mondanák neki: tudd meg, hogy csak a ruha teszi az embert, hogy a te értéked csak a ruhádban van. Csudálni való-e, ha az ily bölcs tanítások azt eredményezik, hogy az ifjúság csak a díszes ruhát becsüli és az érdemet csak külseje szerint itéli meg?

Ha az így elrontott gyermeknek a fejét kellene helyreigazítanom, gondom lenne rá, hogy a legpazarabb ruhája legyen a legkényelmetlenebb, hogy mindig feszélyezve, mindenben akadályozva és ezerféle módon korlátozva legyen benne; a szabadságnak, a vidámságnak el kellene tünnie pompája előtt; ha bele akarna vegyülni más, egyszerüen öltözött gyermekek játékaiba, húzódjanak el, tünjenek el előle azonnal. Végre is annyira megunatnám, annyira megutáltatnám vele pompáját, annyira rabszolgájává tenném aranyos ruhájának, hogy ez életének ostorává lenne és hogy kevesebb borzadással nézné a legsötétebb börtönt, mint ruhájának díszeit. A míg nem vetettük alá a gyermeket előitéleteinknek, legelső vágya mindig, hogy könnyed és szabad legyen; a legegyszerübb, a legkényelmesebb ruha, a mely legkevésbbé feszélyezi, mindig a legbecsesebb neki.

Van a testnek oly állapota, a mely alkalmasabb a testgyakorlatokra és van olyan, a mely alkalmasabb a tétlenségre. Emez a test nedveinek egyenletes és szabályos keringést enged s biztosítja a levegő változásai ellen; a másik a testet szüntelenül a mozgásból nyugalomba, hidegből melegbe juttatja s ezzel hozzászoktatja ugyanazokhoz a változásokhoz. Ebből az következik, hogy a szobában élő és ülő életmódot folytató embereknek minden időben melegen kell öltözniök, hogy egyforma hőmérsékletben tartsák testüket csaknem minden évszakban és a nap minden órájában egyaránt. Azok ellenben, a kik jönnek-mennek szélben, napon, esőben, a kik sokat mozognak és idejük nagyobb részét szabad ég alatt töltik, mindig könnyen kell, hogy öltözve legyenek, hogy hozzászokjanak a levegő minden változásához és a hőmérséklet minden fokához, a nélkül, hogy ártana nekik.

Azt ajánlanám az egyiknek is és a másiknak is, hogy ne változtassa ruháját az évszakok szerint és az én Emilem így is fog tenni; ezalatt nem azt értjük, hogy nyáron is téli ruhában fog járni, mint az ülő életmódot folytató emberek, hanem hogy télen is nyári ruhában jár, mint a munkás emberek. Ez utóbbi mód szerint járt Sir Newton egész életén át és nyolczvan évig élt.

Kevés vagy semmi föveg ne legyen a fején bármely évszakban. A régi egyiptomiak mindig hajadonfőtt jártak, a perzsák vastag tiarával födték be fejüket s ma is nagy turbánnal födik, melynek használatát Chardin szerint országuk levegője teszi szükségessé. Más helyen47) említettem, hogy különbözteti meg Herodotosz egy harczmezőn a perzsák és az egyiptomiak koponyáit. Mivel tehát fontos dolog, hogy a fej csontja keményebbé, tömörebbé, kevésbbé törékenynyé és kevésbbé likacsossá váljék, hogy jobban megvédje az agyat nem csupán a sérülések ellen, hanem a meghülés, folyások és a levegő mindenféle benyomásai ellen, szoktassátok hozzá gyermekeiteket, hogy télen-nyáron, éjjel-nappal, mindig hajadonfőtt maradjanak. Ha a tisztaság kedvéért s azért, hogy a hajuk rendben maradjon, éjszakára adtok is rájuk föveget, ez csak nagyon vékony, hálóból készült főkötő legyen, hasonló ahhoz a hálóhoz, melylyel a baszkok födik a hajukat. Jól tudom, hogy az anyák többsége, kikre inkább hat Chardin megfigyelése, mint az én okaim, azt hiszi, mindenütt Perzsia levegőjére talál a gyermek, de én nem azért kerestem növendékemül európait, hogy ázsiait csináljak belőle.

Általában tulságosan öltöztetik a gyermekeket és különösen első életkorukban. Pedig inkább meg kellene őket edzeni a hideg és meleg ellen: a nagy hideg nem okoz nekik soha bajt, ha idején teszszük ki neki őket; ellenben bőrük szövete, mely még nagyon gyöngéd és nagyon puha, túlságos szabad utat enged s az izzadásnak, a nagyon nagy meleg miatt a kikerülhetetlen elbágyadásnak teszi ki őket. Azt is meg lehet figyelni, hogy augusztusban több gyermek hal meg, mint bármely más hónapban. Máskülönben áll az, az északi és a déli népek összehasonlítása alapján, hogy az ember erősebbé válik, ha a túlságos hideget, mint ha a túlságos meleget viseli el. De a mint a gyermek növekszik és a rostjai megerősödnek, szoktassátok lassankint a nap sugarainak elviselésére: fokonkint haladva veszély nélkül hozzá edzitek a forró égöv perzseléséhez.

Locke, hathatós és okos szabályai közepette, olyan ellenmondásokba esik, melyeket nem várna az ember ilyen pontos gondolkodótól. Ugyanaz az ember, a ki azt kivánja, hogy a gyermekek nyáron jeges vizben fürödjenek, nem akarja, hogy friss vizet igyanak, ha ki vannak melegedve, sem hogy nedves helyen a földre feküdjenek.48) De a mikor azt kivánja, hogy a gyermekek czipője mindig átereszsze a vizet, vajjon kevésbbé ereszti-e át, ha a gyermeknek melege van? És nem lehetne-e ugyanazt a következtetést, melyet ő a kézről a lábra, az arczról a testre vonatkozólag tesz, megtenni a lábról a testre vonatkozólag? Azt mondanám neki, hogy ha azt akarod, hogy az ember csupa arcz legyen, akkor miért itélsz el engem, ha azt akarom, hogy csupa láb legyen?

Hogy a gyermekek ne igyanak, mikor melegük van, Locke azt ajánlja, szoktassuk hozzá őket, hogy egyenek meg egy darab kenyeret, mielőtt innának. Furcsa dolog az, hogy mikor a gyermek szomjas, enni adjunk neki. Én ennél jobban szeretném, hogy inkább adjunk neki inni, ha éhes. Soha sem fognak engem meggyőzni, hogy első étvágyaink olyan szabálytalanok, hogy ne lehetne őket kielégíteni a pusztulás veszedelme nélkül. Ha ez igaz volna, az emberi nem százszor elpusztította volna magát, mielőtt megtanulta volna, hogy mi szükséges a fentartására.

Azt akarom, hogy valahányszor Emil szomjas, adjanak neki inni; azt akarom, hogy adjanak neki tiszta vizet minden előkészület nélkül, a nélkül, hogy állottá tennék, akárha fürdik is a verejtékben, akár a leghidegebb télen. Az egyedüli gondoskodás, melyet ajánlok, hogy vigyázzunk a víz minőségére. Ha folyóvíz, adjátok neki azonnal, a hogy a folyóból jön; ha forrásvíz, kis ideig a levegőn kell hagyni, mielőtt megiszsza. A meleg időszakban a patak vize is meleg; de nem így áll a dolog a forrásvízzel, a mely nem érintkezik a levegővel; meg kell várni, míg a levegő hőmérsékletét eléri. Télen ellenben a forrásvíz kevésbbé veszedelmes, mint a patak vize. De se nem természetes, se nem gyakori dolog, hogy a gyermek télen megizzadjon, különösen szabad levegőn; mert a hideg levegő, szüntelenül hatva a bőrre, visszaszorítja a verejtéket a bőr alá és nem engedi a pórusokat eléggé megnyilni arra, hogy a verejték szabadon átjárhassa őket. Mert én nem azt tételezem fel, hogy Emil a jó meleg tűz mellett végez testgyakorlatokat, hanem kint, a szabadban, a jég közepén. A míg csak a hógolyók csinálásában és dobálásában melegszik meg, hagyjuk inni, a mikor szomjas; ivás után folytassa a testgyakorlatot és ne féljünk semmi bajtól. Ha valami más gyakorlatban izzad meg és megszomjazik, igyon még ebben az időben is hideg vizet. Csak arra ügyeljetek, hogy vezessétek messzire és lassú lépésben vizért. A hideg, melyet föltételezünk, eléggé lehűtötte, hogy mire odaér, veszedelem nélkül ihasson. Főképen pedig ezt az elővigyázatot gyakoroljátok úgy, hogy ő ne vegye észre. Jobb szeretem, ha néha megbetegszik is, mint hogy szüntelenül az egészségére vigyázzon.

A gyermeknek hosszú álomra van szüksége, mert nagyon sokat mozog. Az egyik a másiknak kiegyenlítőjéül szolgál; látjuk azt is, hogy szükség van mind a kettőre. A pihenés ideje az éjjel; ezt a természet jelölte ki. Folytonos tapasztalat, hogy nyugodtabb és édesebb az álom, mikor a nap a láthatár alatt van és hogy a napsugarak által fölmelegített levegő nem tartja érzékeinket oly nagy nyugalomban. Így tehát kétségkivül a legüdvösebb szokás a nappal együtt kelni és feküdni. Ebből az következik, hogy a mi éghajlatunk alatt az embereknek és az összes állatoknak általában hosszabb álomra van szükségük télen, mint nyáron.

De a mi társadalmi életünk nem elég egyszerű, nem elég természetes, nem eléggé mentes a válságoktól és eshetőségektől, hogy az embert annyira hozzá lehessen szoktatni ehhez az egyformasághoz hogy ezt szükségessé tegyük számára. Kétségkivül alá kell vetni magát a szabályoknak, de az első az, hogy veszedelem nélkül tudjuk őket megszegni, mikor a szükség úgy kivánja. Ne puhítsátok tehát el oktalanul növendéketeket a folytonos nyugodt álommal, a mely soha sincs megszakítva. Szolgáltassátok ki kezdettől fogva feszélyezés nélkül a természet törvényének, de ne felejtsétek el, hogy köztünk e törvény fölött kell állnia. Hogy tudnia kell későn lefeküdni, korán fölkelni, hirtelen fölébredni, éjszakákat álmatlanul tölteni a nélkül, hogy baja lenne belőle. Ha idejekorán hozzá kezdünk, mindig vigyázva és fokonként haladva tovább, alkalmassá teszszük a temperamentumát ugyanazokhoz a dolgokhoz, a melyek elpusztítanák, ha már teljesen kiformált korában vetnők alá.

Fontos dolog kezdettől fogva hozzá szokni a kényelmetlen fekvéshez; ez a módja annak, hogy sohasem találjuk rossznak az ágyat. Általában az edzett életmód, ha egyszer szokássá vált, megsokszorozza a kellemes érzéseket; az elpuhult életmód ellenben a kellemetlen érzések végtelen sokaságát szerzi. A nagyon kényesen nevelt emberek csak pelyhes ágyon tudnak aludni; a kik hozzá szoktak, hogy deszkán aludjanak, megtalálják az álmot mindenütt; nincs rossz ágy annak számára, a ki elalszik, mihelyt lefeküdt.

A puha ágy, a melyen toll- vagy pehelydunnával takaródzunk, elpuhítja és úgyszólván feloldja a testet, a nagyon melegen beburkolt vesék kimelegszenek. Innen keletkezik gyakran a kő vagy más baj és elkerülhetetlenül az olyan kényes szervezet, a mely mindezeket táplálja. Az a legjobb ágy, a mely a legjobb álmot szerzi. Ime az, a melyet Emil és én napközben készítünk magunknak. Nekünk nincs arra szükségünk, hogy perzsa rabszolgákat hozzanak ágyunk elkészítésére; azzal, hogy fölássuk a földet, megfordítjuk derékaljunkat.

Tapasztalatból tudom, hogy mikor a gyermek egészséges, csaknem kedvünk szerint elaltathatjuk vagy ébrentarthatjuk. Mikor a gyermek lefeküdt és a dajkája megunta fecsegését és azt mondja neki: aludj már, ez annyi mintha azt mondaná: érezd magadat jól, – holott beteg. – A helyes mód elaltatására, ha ő maga unatkozik: beszélj neki annyit, hogy kénytelen legyen hallgatni és csakhamar el fog aludni. Valamire mégis csak jók a prédikácziók; prédikálni neki annyit ér, mint elringatni őt, de ha este alkalmazod ezt az altatószert, óvakodjál alkalmazásától nappal.

Néha fel fogom költeni Emilt. Nem annyira mintha attól félnék, hogy megszokja a nagyon hosszú alvást, mint inkább, hogy hozzászoktassam mindenhez, még ahhoz is, hogy hirtelen fölébreszszék. Ezen fölül még kevés tehetségem volna föladatomra, ha nem tudnám rászoktatni, hogy önmagától is fölébredjen és úgyszólván akaratom nélkül keljen fel a nélkül, hogy egy szót szóltam volna neki. Ha nem alszik eleget, másnapra unalmas reggelt helyezek neki kilátásba és ő maga fogja nyereségnek tekinteni, a mit belőle álomra fordíthat; ha nagyon sokat alszik, fölébredésekor valami kedvére való szórakozást mutatok neki; ha azt akarom, hogy pontos időben keljen föl, így szólok hozzá: holnap reggel hat órakor elmegyünk halászni, elmegyünk sétálni ide vagy oda, el akarsz jönni velem? Beleegyezik, megkér, hogy ébreszszem föl, én megigérem vagy nem igérem meg, a szükséghez képest; ha nagyon későn ébred föl, már nem talál engem otthon, baj volna, ha így hamarosan meg nem tanulna fölkelni.

Ha különben megesnék, a mi ritkaság, hogy valamely rest gyermeknek hajlama volna elmerülni a lustálkodásban, nem kell átengedni ennek a hajlamnak, a melyben teljesen elrenyhésedne, hanem valami ösztönzést kell neki adni, a mi fölébreszti. Könnyen megérthető, hogy nem arról van szó, hogy erőszakkal kényszerítsük tevékenységre, hanem valami olyan ingerrel hassunk rá, a mely erre irányul és ez az inger, melyet a természet rendjéből kell kiválogatni, egyszerre két czélra vezet rá.

Nem tudok elképzelni semmit, a mire egy kis ügyességgel ne lehetne kedvet csinálni a gyermeknek, sőt a mit szenvedélyévé ne lehetne tenni, hiúság nélkül, vetélkedés nélkül, féltékenység nélkül. Élénksége, utánzó ösztöne teljesen elegendő, mindenekfölött pedig természetes vidámsága, a mely olyan eszköz, melynek hatásossága bizonyos és melyet a tanítók soha sem tudnak fölhasználni. Minden olyan játékba, a melyről meg van győződve, hogy semmi más, csak játék, panasz nélkül belenyugszik a gyermek, sőt nevetve viseli el, a mit máskülönben soha sem viselne el könnypatakok ontása nélkül. A hosszas böjtölés, a verés, égési seb, mindenféle fáradság mulatságot szerez a fiatal vadembereknek; bizonysága ez annak, hogy még a fájdalomnak is megvan a varázsa, a mely megfosztja keserűségétől; de nem minden mester ért hozzá, hogy el tudja készíteni a csemegét és talán nem is minden növendék, hogy arczfintorítás nélkül élvezze. Ime, ha nem vigyázok magamra, már megint a kivételek között kalandozom.

Mindazáltal nem tűr kivételt az ember alávetettsége a fájdalomnak, neme bajainak, az eshetőségeknek, az élet veszedelmeinek, végül a halálnak: mennél inkább megbarátkoztatjuk ezekkel az eszmékkel, annál inkább kigyógyítjuk a káros érzékenységből, a mely a bajt szaporítja a tűrésében való türelmetlenséggel; mennél inkább hozzászoktatjuk a szenvedésekhez, a melyek érhetik, annál inkább megfosztjuk azokat – mint Montaigne már megmondotta, – a szokatlanság szúrósságától s annál sebezhetetlenebbé és edzettebbé tesszük lelkét; teste lesz az a vért, a melyről visszapattan minden ütés, a mely érheti. A halál közeledése még nem lévén maga a halál, alig fogja annak érezni; hogy úgy mondjam meg se hal; eleven lesz vagy halott, ennyi az egész. Róla mondhatta volna Montaigne, a mit egy marokkói királyról mondott, hogy senkinek az élete nem nyúlt annyira bele a halálába. Az állhatatosság és a szilárdság, mint a többi erények, a gyermek mesterleveléhez tartoznak: de nem azzal tanítjuk meg rájuk a gyermekeket, hogy megtaníttatjuk velük a neveiket, hanem meg kell velük izleltetni, a nélkül, hogy tudnák, mi az.

De éppen a halálról lévén szó, hogy viselkedünk növendékünkkel szemben a himlőveszedelemre vonatkozólag? Bele oltsuk már kicsiny korában, vagy várjunk, míg magától megkapja? Az első eshetőség, a mely inkább megfelel szokásainknak, megóvja a veszedelemtől azt az életkort, a mikor az élet legértékesebb, annak az életkornak rovására, a mikor az élet legcsekélyebb értékű; ha ugyan egyáltalában szó lehet veszedelemről a jól kezelt beoltásnál. A második módszer azonban jobban felel meg általános elveinknek, hogy hagyjuk mindenben a természetet működni, azokban a gondoskodásokban, melyeket maga akar gyakorolni és a melyekkel azonnal fölhagy, ha az ember beleelegyedik. A természetes ember mindig el van készülve: hadd oltsa be tehát a tanító, jobban fogja megválasztani a pillanatot, mint mi.

Nem szabad ebből azt következtetni, hogy én rosszalom a beoltást; mert a szempont, a melynél fogva én kivonom alóla az én növendékemet, nagyon rosszul felelne meg a tiéteknek. A ti neveléstek módja arra készíti elő, hogy ne kerülje el a himlőt, a mikor az megtámadja; ha rábizzátok a véletlenre, valószinüleg belepusztul. Látom, hogy a különböző országokban annál jobban ellenállnak az oltásnak, mennél szükségesebbé válik és ennek oka könnyen érthető. Alig tartom érdemesnek, hogy ezt a kérdést Emilemre vonatkozólag fejtegessem; be fogom oltatni vagy nem, az időnek, helynek, a körülményeknek megfelelően; rá nézve ez csaknem egyre megy. Ha beleoltjuk a himlőt, meglesz az az előnyünk, hogy előre látjuk és előre ismerjük a baját s már ez is valami. De ha természetes úton kapja meg, akkor megóvjuk az orvostól és ez még több.

A zárkózott nevelés, a mely csak arra irányul, hogy megkülönböztesse a néptől azokat, a kik részesültek benne, mindig többre becsüli a drága tanításokat a könnyebben elérhetőknél és éppen ezáltal hasznosabbaknál. Így a gondosan nevelt fiatal emberek mind megtanulnak lovagolni, mert ez sokba kerül, de alig egy is tanul meg közülük úszni, mert ez nem kerül semmibe és egy mesterember is éppen olyan jól tudhat úszni, mint akárki más. Pedig az utas ember, a nélkül hogy lovardában tanulta volna, lóhátra ül, rajta tud maradni és hasznát tudja venni, a mennyire szüksége van; ellenben a vízbe belefullad, a ki nem tud úszni; úszni pedig nem tud, a ki nem tanult. Végül nem kénytelen az ember élete koczkáztatásával is lovagolni, holott senki sem biztos benne, hogy kikerül egy veszélyt, a melynek az ember oly gyakran van kitéve. Emil oly biztos lesz a vízben, mint a földön. Vajha élni tudna minden elemben! Ha meg lehetne tanítani repülni, sast csinálnék belőle és szalamandert csinálnék belőle, ha hozzá lehetne edzeni a tűzhöz.

Attól szoktak félni, hogy a gyermek megfulladhat, mikor úszni tanul; akár tanulás közben fullad meg, akár azért, mert nem tanult meg úszni, ez mindig a ti hibátok lesz. Csak a hiúság tesz minket vakmerőkké; az ember nem vakmerősködik, a mikor senki se látja. Emil nem lesz vakmerő, akár ha az egész világ nézi is, mivel a gyakorlás nem függ a veszedelemtől; apja parkjának egy csatornájában megtanulja átúszni a Hellespontust; de meg kell barátkoznia magával a veszedelemmel is, hogy megtanulja megőrizni benne lélekjelenlétét; ez egyik lényeges pontja annak a mesterlevélnek, melyről az imént beszéltem. Egyébiránt miután vigyázok rá, hogy a veszedelmet hozzámérjem erőihöz és mindig megoszszam vele, soha sem kell vigyázatlanságtó félnem, ha az ő megóvására való gondosságot ahhoz mérem a melylyel a magaménak tartozom.

A gyermek kisebb mint a felnőtt, nincsen sem annyi ereje, sem annyi esze; de épp oly jól vagy csaknem épp jól lát és hall, izlése épp oly érzékeny, habár kevésbbé kényes is és épp oly jól megkülönbözteti a szagokat, habár nem olyan érzékeny is irántuk. Az első képességek, a melyek kialakulnak és tökéletesednek bennünk: az érzékek. Ezeket kell tehát először ápolni és épen ezekről szoktak leginkább megfeledkezni vagy el szokták őket hanyagolni.

Az érzékek gyakorlása tehát nemcsak abban áll, hogy használjuk őket, hanem abban is, hogy megtanuljunk segítségökkel helyesen itélni, hogy úgyszólván megtanuljunk érezni, mert nem tudunk sem tapintani, sem látni, sem hallani, csak úgy a hogy megtanultuk.

Van egy tisztára természetes és mechanikus mozgás, a mely arra szolgál, hogy erőteljessé tegye a testet, a nélkül, hogy az itélőképességet foglalkoztatná: úszni, futni, ugrálni, búgó csigát hajtani, köveket dobálni. Mindez nagyon jó, de vajjon csak karjaink és czombjaink vannak-e? Nincs-e szemünk is, fülünk is? és ezek a szervek fölöslegesek-e az előbbiek használatánál? Ne gyakoroljátok tehát csupán az erőket, gyakoroljátok az összes érzékeket, melyek azokat irányítják; vegyétek mindegyiküknek minden lehetséges hasznát, azután igazoljátok az egyiknek benyomásait a másikéi által. Mérjetek, számláljatok, mérlegeljetek, hasonlítsatok össze. Csak akkor alkalmazzátok az erőt, a mikor az ellenállást már előbb megbecsültétek; rendezzétek úgy, hogy az eredmény megitélése előtte járjon az eszközök használatának. Szoktassátok a gyermeket arra, hogy soha se fejtsen ki elégtelen vagy fölösleges erőfeszítést. Ha hozzászoktatjátok, hogy így előre megfontolja, minden mozdulatának eredményét és a tapasztalat segítségével helyreigazítsa tévedését; nem magától értetődik-e akkor, hogy mennél tevékenyebb, annál biztosabb itéletű lesz.

Tegyük föl, hogy arról van szó, hogy elmozdítson helyéből valami tömeget. Ha túlságosan hosszú emeltyűt használ, túlságos erőfeszítést pazarol el. Ha túlságosan rövidet használ, nem lesz elég ereje: a tapasztalat megtaníthatja, hogy pontosan válaszsza meg az emelőrudat, a melyre szüksége van. Ez a bölcsesség tehát nem haladja meg korát. Ha arról van szó, hogy elvigyen egy batyut s oly sulyosat akar vinni, a mekkorát elbir, de súlyosabbal próbálkozni sem akar, nem lesz-e kényszerülve szemmérték szerint megbecsülni a súlyát? Ha már össze tud hasonlítani ugyanazon anyagból való és különböző nagyságú tömegeket, válogasson egyforma nagyságú és különböző anyagú tömegek között: akkor igyekeznie kell mindegyiknek a külön súlyát összehasonlítani. Láttam egy nagyon jól nevelt fiatalembert, a ki csak akkor akarta elhinni, a mikor megpróbálta, hogy vastag tölgyfaforgácsokkal tele dézsa kevésbbé nehéz, mint ugyanaz a dézsa vízzel megtöltve.

Nincs egyformán hatalmunkban összes érzékeink használata. Van köztük egy, t. i. a tapintás, melynek tevékenysége soha sem szünetel, a míg ébren vagyunk. El van terjedve testünk egész fölületén, mint egy állandó őr, a ki figyelmeztet mindenre, a mi ártalmunkra lehet. Ez az érzék az, a melynek használatát akár akarjuk, akár nem, leghamarabb szerezzük meg, és pedig folytonos gyakorlása által és a melyet következőleg kevésbbé szükséges különösképen gyakorolni. Mindazáltal azt tapasztaljuk, hogy a vakoknak biztosabb és finomabb a tapintása, mint a miénk; mivel nem vezeti őket a látás, kénytelenek kizárólag az előbbi érzék segítségével megalkotni azokat az itéleteket, melyeket nekünk az utóbbi szolgáltat. Miért nem gyakorolnak minket abban, hogy úgy tudjunk járni a sötétben, mint ők, hogy megismerjük a testeket, a melyekkel érintkezésbe jutunk, hogy meg tudjuk itélni a tárgyakat, a melyek környeznek minket, szóval, hogy éjszaka világítás nélkül meg tudjuk tenni azt, a mit ők megtesznek nappal szem nélkül? A míg a nap világít, előnyben vagyunk fölöttük, a sötétben azonban ők lesznek vezetőinkké. Életünk felén át vakok vagyunk azzal a különbséggel, hogy az igazi vakok mindig tudják, hogy kell viselkedniök, mi pedig egy lépést sem tudunk tenni az éjszaka sötétjében. Arra való a világítás, fogják mondani. Ugyan! mindig gépek! Ki biztosít arról, hogy veled lesznek mindenütt, a hol szükséged van rájuk. A mi engem illet, jobb szeretem, hogy Emilnek az ujja hegyén legyen szeme, mint a gyertyamártó boltjában.

Ha az éjszaka közepén be vagy zárva egy épületbe, tapsolj a kezeddel, a helyiség visszhangjáról észre fogod venni, nagy-e a területe vagy kicsiny, a közepében vagy-e vagy a sarkában? Fél lábnyira egy faltól, a kevésbbé szabadon áramló és jobban visszaverődő levegő ismét más érzést kelt arcodon; maradj egy helyben és egymásután fordulj minden irányba, a könnyű légáramlat tudtodra fogja adni, nyitva van-e valamelyik ajtó. Ha csónakban ülsz, a szerint, hogy miként érinti a levegő az arczodat, meg fogod ismerni, nemcsak azt, hogy mely irányban haladsz, hanem azt is, hogy a folyó sodra lassan vagy gyorsan ragad-e magával. Ezek a megfigyelések és még ezer más hasonló, csak éjjel tehetők, bármennyire figyelni akarunk rájuk napvilágnál, a látás segítségünkre jön vagy elvonja figyelmünket, s azok eltűnnek előlünk; pedig itt még nincs is szó sem kézről, sem botról. Mennyi a szemtől származó ismeretet szerezhetünk meg a tapintás által, a nélkül, hogy valamihez hozzá nyulnánk!

Gyakran kell éjszaka játszani. Ez a tanács fontosabb, mint a milyennek látszik. Az éjszaka természetszerüen megrémíti az embereket s néha az állatokat is.49) Az ész, az ismeretek, a szellem kevés embert mentenek föl ez alól az adó alól. Láttam gondolkodókat, erős szellemeket, filozófusokat, napközben rettenthetetlen katonákat, a kik éjszaka egy falevél zörgésére úgy reszkettek, mint az asszonyok. Ezt a rémületet a dajkameséknek szokták tulajdonítani, de tévednek, mert természetes oka van. Mi ez az ok? Ugyan az, a mely a süketeket bizalmatlanokká és a népet babonássá teszi: nem ismerése azoknak a dolgoknak, a melyek minket körülvesznek és mindannak, a mi körülöttünk történik.50) Hozzászokva a tárgyaknak messziről való felismeréséhez és benyomásaiknak előleges megitéléséhez, ha már nem látok semmit abból, a mi körülvesz, hogyne tételeznék fel ezer lényt, ezer mozgást, a melyek ártalmamra lehetnek és melyektől lehetetlen magamat megvédeni? Akárhogy tudom is, hogy biztonságban vagyok azon a helyen, ahol vagyok, sohasem vagyok rajta olyan biztonságban, mintha látnám: mindig van olyan tárgya félelmemnek, a mely napvilágnál nem volna meg. Az igaz, tudom, hogy valamely idegen test csak akkor hathat az enyémre, ha valami zajjal előre jelt ad magáról, de mennyire résen van mindig a fülem! A legkisebb neszre, melynek nem tudom az okát, önnfentartásom érdeke eszembe juttat mindent, a mi leginkább arra inthet, hogy vigyázzak magamra s következőleg mindent, a mi alkalmas megrémülésemre.

Ha nem hallok semmit, azért még nem nyugszom meg, mert végre is zaj nélkül is meglephet valami. Hogy a dolgokat olyanoknak tételezzem fel, a milyenek azelőtt voltak, olyanoknak, a milyeneknek még most is lenniök kell, ahhoz látnom kellene azt, a mit nem látok. Így kénytelen lévén működésbe hozni képzelődésemet, csakhamar elvesztem uralmamat fölötte és a mit azért tettem, hogy megnyugtassam magamat, csak arra szolgál, hogy annál jobban megijeszszen. Ha zajt hallok, hallom a tolvajokat; ha nem hallok semmit, fantomokat látok, az éberség, melyre önfenntartásom gondja visz, csak félelmem tárgyait szaporítja. A mi megnyugtathat, mind csak az eszemben van, a sokkal erősebb ösztön pedig egész máskép beszél hozzám, mint az ész. Mit ér, ha az ember azt gondolja, hogy nincs mitől félnie, mikor nincs semmi tenni valója?

Ha megtaláltuk a baj okát, megvan a gyógyítása is. A megszokás minden esetben megöli a képzelődést; csak az új tárgyak ébresztik fel. Azokra a tárgyakra nézve, melyeket az ember mindennap lát, nem a képzelődés működik, hanem az emlékezet; ez az oka az ab assuetis non fit passio tételének, mert a szenvedélyek csak a képzelődés tüzében gyúlnak fel. Ne okoskodjatok tehát azzal, a kit ki akartok gyógyítani a sötétségtől való félelemből, vigyétek gyakran a sötétbe és biztosak lehettek, hogy a filozófia minden érve nem ér fel ezzel a gyakorlással. A zsindelyező feje nem szédül el a háztetőn és ép úgy nem szokott félni a sötétségtől, a ki megszokta.

Ime egy másik előnye éjjeli játékainknak, hozzáadva az elsőhöz: de hogy ezek a játékok sikerre vezessenek, nem ajánlhatom eléggé a vidámságot. Semmi sem oly szomorú, mint a sötétség; ne zárjátok be gyermeketeket börtönbe. Hadd nevessen, mikor a sötétbe belép s csendüljön fel nevetése, mielőtt kilép belőle, hogy a míg benne van, azoknak a mulatságoknak a tudata, a melyeket elhagy és azoké, a melyekben majd része lesz, távol tartsa tőle a fantasztikus képzelődéseket, melyek a sötétben meglátogathatják.

Van egy határpontja az életnek, a melyen túl az ember minden lépésével hátrább jut. Érzem, hogy ezen a ponton én már túlhaladtam, hogy úgy mondjam, másik pályafutásba fogok bele. Az érett kor üressége, a mely érezteti magát velem, visszaidézi első koromnak édes idejét. Öregedve, ismét újra gyermekké leszek és szívesebben emlékezem vissza arra, a mit tizéves, mint a mit harmincz éves koromban csináltam. Bocsássátok meg tehát olvasóim, hogy néha önmagamról vegyem a példát, mert hogy jól írjam meg ezt a könyvet, ahhoz az kell, hogy szivesen irjam.

Falun voltam, kosztban egy Lambercier nevű papnál. Egy nálamnál gazdagabb unokatestvérem volt a pajtásom, a kivel úgy bántak, mint gazdag örökössel, míg én távol az atyámtól, csak egy szegény árva gyerek voltam. Az én nagy unokabátyám Bernard rendkívül gyáva volt, különösen éjszaka; annyit csúfolódtam félénkségén, hogy Lambercier úr megunta dicsekvésemet és próbára akarta tenni a bátorságomat. Egy őszi estén, mikor nagyon sötét volt, oda adta nekem a templom kulcsát és elküldött, hogy keressem meg a szószéken a bibliát, a melyet ott felejtett. Hogy fölingerelje becsületérzésemet, mondott még néhány szót, a melyek a meghátrálást lehetetlenné tették számomra.

Elindultam világosság nélkül; ha lett volna is nálam világosság, talán annál rosszabb lett volna. A czintermen kellett keresztül mennem; vitézül átmentem rajta, mert a míg szabad ég alatt éreztem magamat, soha sem féltem az éjszakában.

A mint megnyitottam a templomajtót, a boltozatról valami suttogást hallottam, a mely mintha hangokhoz hasonlított volna és a mely kezdte megingatni római szilárdságomat. Az ajtó kinyilt, be akartam lépni, de alig tettem néhány lépést, megállottam. Észrevéve a mély sötétséget, a mely a tágas helyiséget betöltötte, olyan rémület fogott el, hogy a hajam is égnek meredt; hátráltam, kiléptem a templomból és reszketve elkezdtem futni. Az udvarban egy Szultán nevű kis kutyát találtam, a melynek farkcsóválgatása megnyugtatott. Elszégyelve rémületemet, rögtön visszafordultam, azonban igyekeztem magammal vezetni Szultánt, a ki nem akart velem jönni. Hirtelen kinyitottam az ajtót és beléptem a templomba. Alig hogy beléptem, ismét megragadott a rémület, de olyan erősen, hogy elvesztettem a fejemet és bár jól tudtam, hogy a szószék jobb felől van, sokáig bal oldalon kerestem, mert megfordultam a nélkül, hogy észrevettem volna; eltévedtem a padok között, azt sem tudtam már hol vagyok és nem tudva megtalálni sem a szószéket, sem az ajtót, kimondhatatlan zavarba estem. Végre megtaláltam az ajtót, sikerült kijutnom a templomból s úgy elinaltam, mint az előbb, szilárdan eltökélve, hogy ide ugyan soha se jövök egyedül, csak nappal.

Visszamentem a házhoz. Éppen be akartam lépni, a mikor megismertem Lambercier úr hangját, a mint éppen nagyot nevetett. Mindjárt magamra vettem a nevetést és zavarba jőve, hogy nevetség tárgya leszek, haboztam, kinyissam-e az ajtót. E közben hallottam, hogy Lambercier kisasszony nyugtalankodik miattam és azt mondja a cselédnek, hogy keresse elő a lámpást, Lambercier úr pedig készülődik, hogy keresésemre indul, rettenthetetlen unokabátyám kiséretében, a kinek később az egész expeditiót dicsőségéül rótták föl. Ebben a pillanatban minden rémületem eloszlott és nem féltem semmi mástól, csak hogy rajta kapnak menekülésem közben; szaladok, befutok a templomba, a nélkül, hogy eltévednék, tapogatódzás nélkül eljutok a szószékhez, fölmegyek, fogom a bibliát és megint leszaladok, három ugrással kijutok a templomból, az ajtót bezárni is elfelejtem, lihegve bemegyek a szobába, az asztalra dobom a bibliát lelkendezve, de azért remegve az örömtől, hogy megelőztem a nekem szánt segítséget.

Azt fogják kérdezni tőlem, hogy ezt az esetet követendő például említem-e fel! Példájául annak a vidámságnak, a melyet az eféle gyakorlatokban megkivánok? Nem; de annak bizonyságául hozom fel, hogy semmi sem alkalmasabb megnyugtatni valakit, a ki meg van rémülve az est árnyaitól, mintha egy szomszéd szobában egy társaságot hall nevetgélni és nyugodtan beszélgetni. Azt szeretném, ha a helyett, hogy így egyedül mulatnánk tanítványunkkal, esténkint sok jókedvű gyermeket gyüjtenénk össze, ha kezdetben nem egyenként küldenők őket haza, hanem többeket együtt és nem koczkáztatnók meg, hogy egy is teljesen egyedül maradjon, hacsak nem volnánk kezdettől fogva biztosak benne, hogy nem fog nagyon megrémülni.

Nem tudok semmi kedvesebbet és hasznosabbat képzelni, mint az ilyen játékok, csak éppen hogy ügyesen kell őket elrendezni. Egy nagy teremben valami labirintus-félét csinálnék asztalokból, karosszékekből, székekből és ellenzőkből. Ennek a labirintusnak kideríthetetlen kanyarulataiban nyolcz vagy tíz skatulya közzé elhelyeznék még egy másik csaknem ugyanolyan skatulyát tele bonbonokkal. Világos, de óvatos szavakkal pontosan megjelölném a helyet, a hol a jó skatulya található; a felvilágosítást úgy adnám meg, hogy elegendő legyen figyelmesebb és kevésbbé hebehurgya népségnek, mint a gyermekek; aztán sorsot huzatnék a kis versenyzőkkel és egymásután elküldeném őket mind keresni, a míg valamelyik meg nem találja a jó skatulyát: gondom lenne rá, hogy ez a feladat, ügyességüknek megfelelően legyen megnehezítve.51)

Képzeljék el, hogy egy kis Herkules visszajön a skatulyával kezében, roppant büszkén vállalkozására. A skatulya az asztalra kerül, ünnepélyesen megnyittatik. Szinte hallom a felcsengő nevetést, a jókedvű banda örömkiáltásait, mikor az édességek helyett, a melyeket vártak, mohon vagy gyapoton szépen elrendezve egy cserebogarat, csiga-bigát, egy darab szenet, makkot, retket vagy valami más ilyen nyalánkságot találnak. Más alkalommal frissen meszelt szobában, a fal közelében fölakasztunk valami játékszert, valami kis butordarabot és az lesz a feladat, hogy ezt keressék meg, a nélkül, hogy hozzá érnének a falhoz. Alig hogy visszajött az, a ki elhozza, kalapjának hegye, czipője orra, ruhájának szegélye vagy ujja fehér lett és elárulja ügyetlenségét. Ennyi most már elég, talán sok is arra, hogy megértessem az eféle játékoknak az értelmét. Ha mindent meg kell magyaráznom, inkább ne is olvassatok.

Mekkora előnyei lesznek az így nevelt embernek éjszaka a többiek fölött! A lába hozzá szokik a biztos járáshoz a sötétben, keze begyakorlódik, hogy könnyen alkalmazkodjék minden környező tárgyhoz, s fáradság nélkül elvezeti a legsűrűbb sötétségben. Képzelete tele lesz gyermekkora éjszakai játékaival és nehezen fog ijesztő dolgokra fordulni. Ha nevetést hall, nem fog ingerkedő szellemekre gondolni, hanem egykori pajtásaira, ha társaságot képzel el, nem a boszorkányok szombatja lesz az, hanem a nevelőjének szobája. Az éjszaka csak vidám gondolatokat idéz föl benne és így nem lesz soha rémítő; a helyett, hogy félne tőle, szeretni fogja. Ha katonai expeditióról van szó, minden pillanatban kész lesz rá, egyedül épp úgy, mint csapatával be fog lopózni Saul táborába, keresztül szalad rajta eltévedés nélkül, elmegy a király sátoráig, a nélkül, hogy valakit fölébresztene és visszatér onnan a nélkül, hogy észrevennék. Ha el kell lopni Rhesus lovait, forduljatok csak hozzá aggodalom nélkül, a máskép nevelt emberek közt bajosan találtok Ulyssest.

Láttam, hogy az emberek meglepetések által akarják hozzászoktatni a gyermekeket, hogy éjszaka ne féljenek semmitől. Ez a módszer nagyon rossz. Épen az ellenkező hatást eredményezi, mint a mit el akarnak érni és csak arra való, hogy annál félénkebbé tegye őket. Sem az ész, sem a megszokás nem nyugtathat meg egy pillanatnyi veszély képzeletében, a melynek nem ismerhetjük sem az okát, sem a természetét; a meglepetésektől való félelemben sem, a melyeknek gyakran voltunk kitéve. Mindazáltal, hogy biztosíthatjuk magunkat, hogy növendékünk mindig meg lesz óva az ilyen eshetőségektől? Ime a legjobb tanács, a mely azt hiszem ebben a tekintetben segítségére lehet. Ezt mondanám Emilemnek: te most a jogos önvédelem állapotában vagy, mert a támadó nem hagy időt, hogy megitéld, vajjon rosszat forral-e ellened vagy csak meg akar ijeszteni; és mivel az ő részén van az előny, még a futás sem nyujt neked menedéket. Ragadd meg tehát merészen azt, a ki éjszaka meglep, akár ember, akár állat, az egyre megy; ragadd meg, markold meg teljes erődből, ha ellenkezik, üss, ne alkudozz az ütésekről és akármit mond vagy tesz is, ne ereszd el addig, a míg biztosan nem tudod kicsoda. A felvilágosítás valószínüleg megtanít rá, hogy nem sok okod volt félni és ha így bánsz el az ingerkedőkkel, bizonyosan elijeszted őket tréfájuk megismétlésétől.

Ámbár a tapintást gyakoroljuk összes érzékeink közül a legfolytonosabban, mégis a benyomásai, a mint már mondottam, tökéletlenebbek és kevésbbé finomabbak maradnak, mint bármely más érzéké, mert használatába állandóan bele vegyítjük a látásét és mivel a tárgyat a szem hamarabb éri mint a kéz, eszünk csaknem mindig az utóbbi nélkül itél. Viszont azonban a tapintás benyomásai a legbiztosabbak, éppen azért, mivel a legkorlátoltabbak; mert nem terjedve tovább, csak a meddig a kezünk ér, helyesbítik a többi érzékek csalódásait, melyek a távolból irányulnak a tárgyakra, melyeket alig vesznek észre, holott a mit a tapintás észrevesz, mindazt jól veszi észre. Vegyük ehhez még azt, hogy az izmok erejét, a mikor tetszik, hozzáfűzhetjük az idegek tevékenységéhez és így egyidejű érzéklés által a hőfok, a nagyság, az alak benyomásához hozzákapcsoljuk a súly és a szilárdság benyomását. Így a tapintás lévén az összes érzékek között az, a mely legjobban tájékoztat arról a benyomásról, a melyet idegen testek a mienkre tehetnek, egyúttal az is, a melynek használata a leggyakrabbi és a legközvetlenebbül adja meg az önfentartásunkra szükséges tapasztalatot.

Ha a gyakorlott tapintás segítségére van a látásnak, miért ne lehetne segítségére bizonyos pontig a hallásnak is, mikor a hangok a hangzó tárgyakon a tapintás segítségével észrevehető rezgéseket idéznek elő? Ha ráteszszük a kezünket egy gordonka testére, a szem vagy a fül segítsége nélkül is megkülönböztethetjük, csupán csak arról, hogy miként rezeg a fa, vajjon mély vagy magas-e a hang, a melyet ad és melyik húrról való. Ha gyakoroljuk érzékünket ezekben a megkülönböztetésekben, nincs semmi kétség az iránt, hogy idővel oly érzékenyekké válhatunk, hogy egy egész dallamot megismerünk ujjaink segítségével. Ha pedig ezt feltételezzük, nyilvánvaló, hogy a süketekkel könnyen lehetne a zene útján beszélni; mert a hangok és időmértékek nem lévén kevésbbé alkalmasak a szabályszerű kombinációkra, mint a szótagok és a hangzók, ép úgy alapjává tehetők a beszédnek.

Vannak gyakorlatok, melyek lanyhává teszik és eltompítják a tapintás érzékét, viszont mások élesítik, érzékenyebbé és finomabbá teszik. Az előbbiek sok mozgást és erőt kapcsolva az érdes tárgyakkal való folytonos érintkezéshez, durvává és bütykössé teszik a bőrt és megfosztják természetes érzékenységétől; az utóbbiak ezt az érzékenységet könnyű és gyakori érintés által változatossá teszik, úgy hogy a szellem, figyelmessé téve a szüntelenül ismétlődő benyomásokra, megszerzi az összes módosulásaik megitélésére való hajlékonyságot. Ez a külömbség érezhető a zenei hangszerek használatában: a gordonka, a nagybőgő, sőt a hegedű, kemény és az ujjakat sértő fogdosása, hajlékonyabbá teszi ugyan az ujjakat, de keményedéseket idéz elő a hegyükön. A clavecin sima és könnyed érintése szintén hajlékonyabbá, de egyuttal érzékenyebbé is teszi az ujjakat. Ebben tehát a claveciennek kell adni az előnyt. Fontos dolog, hogy a bőr megedződjék a levegő benyomásai iránt és ki tudja bírni változásait, mert a bőr védi a test többi részeit. Ettől eltekintve nem akarom, hogy a kéz az ugyanazon munkával való tulságos szolgai foglalkozás által megkeményedjék és bőre majdnem csontszerüvé válva, elveszítse azt a finom érzést, a melynek révén meg tudja ismerni, micsodák azok a tárgyak, a melyeket végig simítatanak vele és a melyek az érintkezés módja szerint a sötétben néha különböző módokon remegtetnek meg bennünket.

Miért legyen kénytelen az én növendékem állandóan ökörbőrt viselni a lába alatt, mi baja származhatnék belőle, ha a szükséghez képest a saját bőre szolgálna neki talp gyanánt? Nyilvánvaló, hogy a testnek ezen a részén a bőr finomsága, nem lehet soha hasznos semmire és gyakran sokat árthat is. Mikor a tél közepén éjfélkor a genfieket fölverte városukban az ellenség, hamarabb találták meg a puskáikat, mint a czipőiket. Ha egy se tudott volna közölük mezitláb járni, ki tudja, nem került volna-e Genf ellenség kezére.

Fegyverezzük föl az embert mindig a váratlan eshetőségek ellen. Emil szaladgáljon reggelenkint mezitláb bármely évszakban, a szobában, a lépcsőn, a kertben, egyáltalán nem szidom érte, sőt követem a példáját, csak arra vigyázok, hogy üvegbe ne lépjen. Mindjárt beszélni fogok a kézimunkákról és játékokról is, egyébiránt tanulja meg a járásnak mindazon módjait, melyek előmozdítják a test mozgását, hogy minden helyzetben könnyed és biztos legyen a tartása, hogy tudjon ugorni messzire és magasra, fára mászni, átmászni a falon, találja meg mindig az egyensúlyt, minden mozdulata, taglejtése legyen a súlypont törvényei szerint elrendezve, jóval azelőtt, hogy a statika tanítaná erre. A szerint, a hogy a lába a földet éri és a hogy a teste a czombjára támaszkodik, érezni-e kell, jól vagy rosszul áll-e? A biztos tartásban mindig van báj és a legszilárdabb állás egyúttal a legelegánsabb is. Ha tánczmester lennék, nem csinálnám végig Marcel52) minden majmoskodását, a melyek jók annak az országnak számára, a hol csinálja őket; ellenben, a helyett, hogy örökké ugrándozással foglalnám el tanítványomat, elvezetném egy szikla lábához. Itt megmutatnám neki, hogy kell kiállnia, hogy kell a testét és a fejét hordania, milyen mozdulatot kell tennie, mi módon kell hol a lábát, hol a kezét oda tennie, hogy könnyedén követhesse a göröngyös, sikamlós és botlós ösvényeket és csúcsról-csúcsra ugrani fölmenet és lemenet egyaránt. Inkább egy zerge vetélytársává tenném, mint egy operai tánczos vetélytársává. A mennyire a tapintás az ember környezetére központosítja tevékenységét, épp annyira kiterjeszti a látás a magáét azon túl is; éppen ez az, a mi az utóbbit csalé konnyá teszi: az ember egy szempillantással befoglalja látkörének felét. Az egyidejű érzékletek és az általuk előidézett itéletek e sokaságában hogyne tévednénk valamelyik felől? Így a látás összes érzékeink közül a legcsalékonyabb, éppen azért, mivel a legkiterjedtebb és mert messze előtte járván a többieknek, tevékenysége túlságosan gyors és tulságosan széleskörű arra, hogy a többi érzékek helyesbíthessék. Sőt mi több, maguk a távlati illuziók szükségesek nekünk, hogy fölismerhessük a kiterjedést és összehasonlíthassuk ennek egyes részeit. A látási csalódások nélkül nem látnánk semmit a messzeségben, a nagyság és megvilágítás fokozatai nélkül nem tudnánk megbecsülni semmi távolságot, vagyis inkább nem volna ránk nézve távolság. Ha két egyforma nagyságú fa közül az, a mely száz lépésnyire van tőlünk, ugyanakkorának és ugyanolyan jól láthatónak tűnnék föl, mint az, a mely tíz lépésnyire van, mind a kettőt egymás mellé helyeznők. Ha a tárgyak összes dimenzióit valóságos méretük szerint vennők észre, nem látnánk semmi tért és minden úgy tűnnék fel, mintha a szemünkön volna.

A látás érzékének csak egy mértéke van a tárgyak nagyságának és távolságának megitélésére, tudniillik a látási szög nyilása, a melyet szemünkben keltenek és mivel ez a nyilás egy összett oknak egyszerü eredménye, az itélet, melyet fölidéz bennünk, határozatlannak hagy minden egyes okot, vagy szükségszerüen csalékonynyá válik. Mert hogyan különböztessem meg egyszeri látásra, vajjon a szög, a mely alatt egy tárgyat kisebbnek látok, mint egy mást, azért ilyen-e, mert az előbbi tárgy csakugyan kisebb, vagy azért, mert messzebb van tőlem?

Itt tehát az előbbivel ellenkező módszer szerint kell eljárni: a helyett, hogy egyszerüsítenők az érzékletet, mindig egy másikkal kell megkettőzni és helyesbíteni; alávetni a látási szervet a tapintási szervnek és hogy úgy mondjam visszaszorítani az előbbinek előrohanását a másiknak nehézkes és szabályos haladásával. Mivel ennek gyakorlatához nem ragaszkodunk, szemmérték szerinti becsléseink nagyon pontatlanok. Pillantásunkban nincs semmi biztosság a magasságok, a hosszúságok, a mélységek, a távolságok megitélésére és hogy ez nem annyira az érzéknek, mint inkább használatának hibája, ennek bizonyítéka az, hogy a mérnökök, a földmérők, az építészek, a kőművesek, a festők rendszerint sokkal biztosabb szemmértéküek, mint mi és pontosabban becsülik meg a kiterjedés méreteit, mert a mesterségük megszerzi nekik ebben a gyakorlatot, a melynek megszerzését mi elhanyagoljuk s a látási szög kétértelműségét kiegyenlítik azon jelenségek által, a melyek azt kisérik és a melyek pontosabban határozzák meg szemünkben e szög két okának egymáshoz való viszonyát.

Minden, a mi a testnek mozgást ad a nélkül, hogy feszélyezné, mindig könnyen elérhető a gyermeknél. Ezerféle eszköz van arra, hogy érdeket keltsünk benne a távolságok mérése, fölismerése, becslése iránt. Itt van egy nagyon magas cseresznyefa. Mit kell tennünk, hogy cseresznyét szedhessünk róla? Jó lesz-e erre a létra a pajtában? Itt van egy nagyon széles patak, hogy mehetünk rajta keresztül? Vajon elég hosszú lesz-e az egyik deszka az udvaron, hogy átérje a két partját? Szeretnénk ablakunkból a kastély árkában halászni, hány öl hosszúnak kell lennie a zsinórnak? Hintát szeretnék csinálni két fa között. Vajjon elég hosszú lesz-e hozzá egy két öles kötél? Azt mondják, hogy a másik házban 25 négyszöglábnyi szobánk lesz, azt hiszed elég nagy lesz nekünk? Vajon nagyobb lesz-e, mint ez? Nagyon éhesek vagyunk, arra van két falu, melyikbe érünk a kettő közül hamarabb ebédre?

Arról volt szó, hogy gyakoroljunk a futásban egy lagymatag és lusta gyereket, a ki magától nem vehető rá sem az egyik, sem a másik testgyakorlatra, holott a katonai pályára szánták; nem tudom hogyan, de elhitette magával, hogy egy az ő rangjabeli embernek nem való semmit tenni és semmit tudni, és hogy a nemessége helyettesíti a karjait, a combjait ép úgy, mint minden nemű érdemét. Az ilyen úrfiból gyorslábú Achillest csinálni, arra talán Chiron ügyessége is alig lett volna elegendő. A nehézség annál nagyobb volt, mert én egyáltalán nem akartam neki semmit parancsolni, jogaim közül száműztem a buzdító beszédeket, az igéreteket, a fenyegetéseket, a vetélkedést és a feltünés vágyát. Hogy oltsam bele a futás vágyát a nélkül, hogy valamit mondjak neki? Hogy magam futkossak, az nagyon kevéssé biztos módszer lett volna és kellemetlenségekre vezetett volna. Másrészt arról is volt szó, hogy ebből a gyakorlatból valami tanulságot is vonjak le számára, hogy hozzá szoktassam a gépezet és az itélet tevékenységét, hogy mindig összhangzatosan járjanak. Ime, hogy fogtam hozzá: én, vagyis az, a ki ebben a példában beszél.

Délutánonként elmenve sétálni, néha a zsebembe tettem két süteményt abból a fajtából, a melyet a gyerek nagyon szeretett. Mindegyikünk megevett egyet séta közben53) és nagyon elégedetten tértünk haza. Egy nap a gyerek észre veszi, hogy három darab sütemény van nálam; meg tudott volna enni hatot is a nélkül, hogy baja lenne tőle; hamar lenyeli a magáét és kéri a harmadikat. Nem, mondom neki én, majd inkább megeszem magam, vagy megosztozunk rajta; de legjobban szeretném, ha az a két gyerek ott versenyt futna érte. Oda hivtam őket, megmutattam nekik a süteményt és közöltem velük a föltételt. Több se kellett nekik. A süteményt egy nagy kőre tettük, a mely czélpontul szolgált; megjelöltük a távolságot; mi leültünk. Adott jelre a két fiu neki indult, a győztes elkapta a süteményt és könyörtelenül megette, a nézők és a legyőzött szeme láttára.

Ez a mulatság többet ért, mint a sütemény, de eleinte nem volt semmi hatása és nem keltett semmi sikert. Nem riasztattam vissza magamat, nem is siettem: a gyermekek oktatása olyan mesterség, a melyben tudni kell időt veszteni, hogy időt nyerjünk. Folytattuk sétáinkat, gyakran hoztunk három süteményt, néha négyet is és időnként akadt egy, sőt kettő is a versenyzők számára. A versenydíj nem volt ugyan nagy, de a versenyzők sem voltak nagyon követelőzők: a ki elnyerte, az dicséretet kapott és ünnepeltetett, az egész dolog bizonyos szertartásossággal ment. Hogy lehetővé tegyem a szerencse változását és fokozzam az érdekességet, hosszabbra jelöltem ki a távolságot és több versenyzőt is eresztettem be. Alig, hogy a sorompóba léptek, az arra járók mind megállottak, hogy nézzék őket. A biztatások, a kiáltozások, a tapsok lelkesítették őket; egyszer-másszor láttam, hogy az én urficskám fölugrik, mikor az egyik fiu már-már utolérte vagy tulhaladta a másikat. Ránézve olympiai játékok voltak ezek. Ez alatt a versenyzők néha cselekkel éltek, kölcsönösen tartóztatták egymást, vagy gáncsot vetettek egymásnak, vagy az egyik köveket dobott a másiknak utjába. Ez nekem alkalmat adott, hogy elválasszam őket, hogy külömböző, de a céltól egyforma távolságra levő pontokról indítsam el őket. Hamar meg fogjuk látni ennek az előrelátásnak az okát, mert ezt a fontos ügyet nagyon részletesen akarom tárgyalni.

Az urfit boszantotta, hogy a szeme láttára mindég mások eszik meg a süteményt, a melyet ő szeretett volna. Kezdte végre gyanítani, hogy a futás is lehet jó valamire és látva, hogy neki is van két lába, kezdte magát titokban gyakorolni. Én úgy tettem, mintha nem látnék semmit, de akkor már tudtam, hogy a hadi tervem sikerült. Mikor azt hitte, hogy már elég erős (és ezt én előbb olvastam ki a gondolataiból, mint ő) úgy tett, mintha a süteményért nyafogna. Elutasítottam; makacskodott és végre boszus hangon ezt mondta: nahát tegye le a kőre, jelölje meg a távolságot, majd aztán meglátjuk. Jól van, mondtam én neki nevetve, hát tud az urfi futni? Nagyobb lesz az étvágyad, de nem lesz mivel kielégíteni. Csúfolódásom ingerelte, megemberelte magát és annál könnyebben nyerte meg a dijat, mert én nagyon rövidre szabtam a sorompót és gondom volt rá, hogy a jobbik futót eltávolítsam. Meg fogják érteni, hogy az első lépés után könnyü volt a lelket fentartani a gyerekben; csakhamar oly nagy kedvet kapott erre a testgyakorlatra, hogy kedvezés nélkül is csaknem biztosan legyőzte ficzkóimat a futásban, bármily nagy volt is a távolság.

Az így elért előny egy másikat is hozott magával, a melyre nem is gondoltam. A míg ritkán nyerte el a dijat, csaknem mindég maga ette meg, épp úgy, mint a versenytársai; de hozzászokva a győzelemhez, nagylelkű lett és gyakran megosztotta a süteményt a legyőzöttekkel. Ez magamnak is egy erkölcsi megfigyelést nyujtott és ebből tanultam meg, hogy mi a nagylelküség igazi alapja.

Továbbra is külömböző helyeken jelöltem meg a pontokat, a melyekről mindegyiküknek egyszerre kellett elindulni, s a nélkül, hogy ő észrevette volna, egyenlőtlen távolságokat szabtam ki, úgy, hogy az egyiknek nagyobb utat kellett megtennie, mint a másiknak, hogy ugyanahhoz a czélhoz érjen; így tehát nyilvánvaló, hátrányban volt. De a növendékem, bár ráhagytam a választást, nem tudta ennek hasznát venni. A nélkül, hogy törődött volna a távolsággal, mindég a legszebbik utat választotta, úgy hogy könnyen ki tudta találni a választását s így csaknem a szerint nyerte meg, vagy vesztette el a süteményt, a hogy én akartam. Ennek a fogásnak is nemcsak egy czélra volt meg a haszna. Mindazáltal, miután czélom az volt, hogy észrevegye a különbséget, megpróbáltam érezhetővé tenni számára; de bár nyugodt állapotában közömbös természetű volt, oly élénk volt a játékban és annyira bizott bennem, hogy ugyancsak vesződségembe került észrevétetni vele, hogy én rászedtem. Végre sikerült, daczára hebehurgyaságának; szemrehányásokat is tett nekem érte. Ezt mondtam neki: mit panaszkodol? mikor én ajándékozok valakinek valamit, nem szabhatom-e meg föltételeimet, a hogy akarom? Ki kényszerít téged arra, hogy fuss? Megigértem neked, hogy egyformára jelölöm ki a sorompókat? nem volt-e módodban választani? Válaszd a legrövidebbiket, senki sem fog benne akadályozni. Hát nem látod, hogy épen neked kedvezek és hogy az egyenlőtlenség, a mely miatt zúgolódol, a te előnyödre szolgál, ha hasznát tudod venni? Ez nyilvánvaló volt, a gyerek megértette és hogy választhasson, jobban körül kellett néznie. Eleinte meg akarta olvasni a lépéseket, de a gyermek lépésmértéke lassú és bizonytalan, aztán meg több versenyfutást is rendeztem egy nap és végül, a mulatság a szenvedély egy nemévé válván, sajnálták a sorompók mérésére vesztegetni a futásra való időt. A gyermekkor élénksége nehezen alkalmazkodik az ilyen halasztásokhoz; a gyerek tehát gyakorolta magát, hogy jobban lásson, hogy jobban tudja megbecsülni szemmérték szerint a távolságokat. Akkor aztán nem sok fáradságomba került fejleszteni ezt a kedvét. Néhány hónapi próbálgatás és hibáinak kijavítása után annyira kialakult a szemmértéke, hogy ha gondolatban egy bizonyos távoleső tárgyra tettem a süteményt, a tekintete csaknem épp olyan biztos volt, mint egy földmérő láncza.

Mivel a látás valamennyi érzék közül az, a melytől a legkevésbbé lehet elválasztani az ész itéleteit, sok idő kell arra, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell, hogy összehasonlítottuk légyen a látást a tapintással, hogy hozzá szoktassuk a két érzék közül az előbbit, hogy híven tudósítson a formákról és a távolságokról. A tapintás nélkül és az előrehaladó mozgás nélkül a világ legáthatóbb szeme sem tudna nekünk semmiféle fogalmat adni a térről. Az egész világegyetem nem lehet egyéb, csak egy pont az osztriga számára: még akkor sem tünhetnék fel neki semmivel több, ha emberi lélek informálná ezt az osztrigát. Csak a járás, a tapogatózás, a számlálás, a távolságok mérése által tanuljuk meg azokat megbecsülni: de ha mindig mérnők, az érzék mindig a mérőeszközre támaszkodnék s nem tenne szert megbizhatóságra. Hasonlóképpen nem szükséges, hogy a gyermek egyszerre menjen át a mérésről a megbecsülésre; eleinte szükséges, hogy tovább is részenként hasonlítsa össze azt, a mit nem tud egyszerre egészen összehasonlítani, a pontos rész-megbecsüléseket hozzávetőleges megbecsülésekkel helyettesítse és szokjék hozzá, hogy a helyett, hogy mindég a kezével alkalmazná a mértéket, csupán a szemével is tudja alkalmazni. Mindazáltal úgy találom, hogy első megbecsüléseit valóságos mérésekkel kell hitelesíteni, hogy kiigazítsa tévedéseit és hogy ha marad az érzékében valami hamis látszat, tanulja meg, jobb megitélés által helyesbíteni. Vannak természetes mértékek, melyek körülbelül azonosak minden helyen: az ember lépése, kitárt karjainak szélessége, termetének magassága. Mikor a gyermek egy emelet magasságát becsüli meg, a nevelője szolgálhat neki rőf gyanánt, ha egy torony magasságát becsüli, vegye mértékül a házakat, ha az út mérföldeit akarja tudni, számlálja az óra járást. Mindenekfölött pedig mindebből semmit sem szabad helyette megtenni, tegye meg ő maga.

Nem lehet megtanítani a testek kiterjedésének és nagyságának helyes megitélésére, ha nem tanítjuk meg egyúttal formáik ismeretére, sőt utánzására is, mert alapjában véve ez az utánzás csakis a távlat törvényein alapszik és a kiterjedést nem lehet a látszatai szerint megbecsülni, ha nincs valamelyes fogalmunk ezekről a törvényekről. A gyermek nagy utánzó, mindent igyekszik lerajzolni; azt akarom, hogy az én növendékem művelje ezt a művészetet, nem annyira magának a művészetnek kedvéért, mint inkább, hogy a keze biztos és a szeme ügyes legyen; a mint hogy általában véve nagyon kevéssé fontos, hogy tudja-e ezt vagy azt a gyakorlatot, csak szerezze meg az érzéknek azt az élességét és a testnek helyes megszokását, a melyet ezzel a gyakorlattal nyerünk. Óvakodnék tehát attól, hogy rajztanítót adjak neki, a ki csak utánzatokat utánoztatna és rajzok után utánoztatna vele. Azt akarom, hogy ne legyen más mestere, csak a természet, sem más mintája, csak a tárgyak maguk. Azt akarom, hogy maga az eredeti legyen a szeme előtt, nem pedig a papiros, a mely azt átrajzolja, hogy a házat a házról, a fát a fáról, az embert az emberről rajzolja le, hogy hozzá szokjék a testek és jelenségeik helyes megfigyeléséhez, nem pedig, hogy hamis és konvenczionális ábrázolásokat igazi átrajzolásoknak tekintsen. Még attól is óvnám, hogy bármit is emlékezetből rajzoljon, a tárgyak távollétében, mindaddig, a míg gyakori megfigyelés útján azoknak pontos formái jól bevésődnek képzeletébe. Attól félnék ugyanis, hogy a dolgok valóságos alakját bizarr és fantastikus formákkal helyettesítve elvesztem az arányok ismeretét és a természet szépségeiben való gyönyörködést.