HARMADIK KÖNYV.

Bár a fölserdült korig az élet egész folyama a gyöngeség ideje, van egy időpont az első életkor folyamán, a mikor az erők fejlődése meghaladván a szükségletekét, a növekvő állat magában véve gyönge ugyan, viszonylag azonban erőssé lesz. A szükségletei nem lévén mind kifejlődve, meglévő erői több mint elegendők, hogy kielégítse meglévő szükségleteit. Mint ember nagyon gyönge volna, mint gyermek azonban nagyon erős.

Honnan ered az ember gyöngesége? Abból az egyenlőtlenségből, a mely ereje és vágyai között fennáll. A szenvedélyeink tesznek minket gyöngékké, mert kielégítésükre több erőre volna szükség, mint a mennyit a természet ad nekünk. Csökkentsétek tehát a vágyakat, ez annyi lesz, mintha fokoznátok az erőket; a ki többre képes, mint a mennyire vágyik, annak fölöslege van s bizonyosan nagyon erős lény. Ez a gyermekkornak harmadik állapota és erről kell még beszélnem. Továbbra is gyermekkornak hivom, alkalmas kifejező szó hiányában, mert ez a kor közeledik az ifjúkorhoz, a nélkül, hogy már a serdülő kor volna.

Tizenkét vagy tizenhárom éves korában a gyermek ereje jóval gyorsabban fejlődik ki, mint a szükségletei. A leghevesebb, legrettentőbb dolog még nem éreztette magát vele; ennek szerve is még tökéletlen marad és úgy látszik, mintha arra várna, hogy az akarata kényszerítse kilépni ebből a tökéletlenségből. Kevéssé lévén érzékeny a levegő és az évszakok ártalmai ellen, baj nélkül szembeszáll velük; növekvő melege helyettesíti a ruháját, étvágya helyettesíti a fűszereket, az ő korában minden jó, a mi tápláló, ha álmos, lefekszik a földre és alszik, mindenfelé azt látja, hogy olyan dolgok veszik körül, a melyekre szüksége van, semmiféle képzelt szükség nem kínozza; a közvéleménynek nincs rá semmi hatása, a vágya nem terjed tovább, mint a meddig a karja ér, nemcsak hogy teljesen be tudja érni magamagával, hanem még több ereje is van, mint a mennyi kell. Életének ez az egyetlen időszaka, a mikor ebben az állapotban van.

Előre érzem az ellenvetést. Azt nem fogják mondani, hogy a gyermeknek több a szükséglete, mint a mennyit én tulajdonítok neki, de tagadni fogják, hogy megvan az az ereje, a melylyel én felruházom: nem gondolnak arra, hogy az én tanítványomról beszélek, nem pedig azokról a járó babákról, a melyek egyik szobából a másikba utaznak, a kik egy ládában végeznek mezei munkát és skatulyák terhét czipelik. Azt fogják mondani, hogy a férfiúi erő csak a férfiassággal nyilvánul, hogy csak a megfelelő edényekben kifejlesztett s az egész testben elterjedt életszellemek adhatják meg egyedül az izmoknak az állhatatosságot, a tevékenységet, a feszültséget és lendületet, a miből a valódi erő származik. Ez a szobatudósok filozófiája, de én a tapasztalatra hivatkozom. Látom mezőiteken a nagy fiúkat, a mint dolgoznak, áznak, fogják az ekét, boros hordót emelnek, kocsit hajtanak, akár az apjuk; férfiaknak lehetne őket nézni, ha a hangjuk csengése el nem árulná őket. Még a városainkban is a fiatal munkások: kovácsok, lakatosok és patkoló-kovácsok csaknem olyan erősek, mint a mesterek és nem is volnának kevésbé ügyesek, ha idején gyakorolták volna őket. Ha van különbség és én megengedem, hogy van, ez sokkal kisebb, ismétlem, mint az a különbség, a mely a felnőtt ember bősz vágyai és a gyermek korlátolt vágyai között van. Máskülönben itt nem csupán fizikai erőről van szó, hanem mindenek fölött a szellem erejéről és képességéről, a mely azt kiegészíti vagy irányítja.

Ez az időköz, a mikor az egyén többre képes, mint a mennyire vágyik, bár nem a legnagyobb abszolut erő ideje, mint már mondtam, legnagyobb relativ erejének az ideje. Ez az életnek legbecsesebb ideje, olyan idő, a mely csak egyszer jő meg, nagyon rövid idő és annál rövidebb, a mint a következőkben látni fogjuk, mennél fontosabb, hogy jól felhasználjuk.

Mit fog tehát csinálni a tehetségeknek és erőknek azzal a fölöslegével, a mije pillanatnyilag túlságos sok van és a minek hijával lesz egy más korban? Igyekezni fog felhasználni olyan gondoskodásokra, a melyeknek a szükséghez képest hasznát veheti, hogy úgy mondjam, a jövőre vetíti jelenlegi lénye fölöslegét: az erős gyermek készleteket gyűjt a gyönge férfi számára, de készleteit nem rakja el sem ládákban, melyeket ellophatnak tőle, sem pajtákban, melyek tőle idegenek; hogy kellően magáévá tegye szerzeményét, a karjaiba, a fejébe, önmagába helyezi. Ez a munka, az oktatás, a tanulmány ideje és jegyezzétek meg, hogy nem én választom ki önkényesen, hanem maga a természet jelzi.

Az emberi értelemnek megvannak a korlátai és egy ember nemcsak hogy nem tudhat mindent, hanem még azt a keveset se tudhatja mind, a mit a többi emberek tudnak. Miután minden hamis állításnak ellenkezője igazság, az igazságok száma époly kimeríthetetlen, mint a tévedéseké. Van tehát választék azokban a dolgokban, melyeket tanítani kell épúgy, mint a tanulásukra alkalmas idő dolgában. A kezünk ügyébe eső ismeretek közül némelyek tévesek, mások haszontalanok, ismét mások arra szolgálnak, hogy táplálják annak a gőgjét, a ki bír velük. Azoknak csekély száma, a melyek valóban hozzájárulnak jólétünkhöz, egyedül méltó a bölcs ember kutatásaira s következőleg a gyermekére, a kit bölcs emberré akarunk tenni. Nem arról van szó, hogy tudja azt, a mi van, hanem csupán azt, a mi hasznos.

Ebből a csekély számból még le kell vonni azokat az igazságokat, a melyek megértésükhöz már teljesen kiformálódott értelmet kivánnak, a melyek az emberi vonatkozások ismeretét tételezik fel, holott ezt a gyermek nem bírja megszerezni, a melyek magukban igazak ugyan, de a ki nem próbált lelket hajlamossá teszik arra, hogy hamisan gondolkodjék más tárgyakról.

Ime tehát a dolgok valóságához képest csekély körre vagyunk szorítva, de ez a kör milyen mérhetetlen világot jelent a gyermek szellemének mértékéhez képest! Az emberi értelem rejtelmei, mely vakmerő kéz merne fátyolotokhoz nyúlni? Mekkora örvényeket látok tátongani hiú tudományaink révén e körül a szerencsétlen ifjú körül? Oh te, a ki vezetendő vagy őt ezeken a veszedelmes ösvényeken és fölemeled szeme előtt a természet függönyét, reszkess! Előbb győződj meg jól, nem szédül-e a feje vagy a tiéd, vigyázz, hogy el ne szédüljön az övé, vagy a tiéd vagy mind a kettőtöké! Rettegd a hazugság csábító varázsát és a gőg részegítő gőzeit! Emlékezzél, emlékezzél szüntelenül, hogy a tudatlanság nem okozott soha bajt, hogy egyedül a tévedés végzetes és hogy nem az téveszt meg, a mit nem tudunk, hanem a miről azt hiszszük, hogy tudjuk.

Haladása a geometriában bizonyságául és mértékéül szolgálhat értelmessége fejlődésének, de mihelyt meg tudja különböztetni, mi hasznos és mi nem az, fontos dolog, hogy sok kímélettel és művészettel vezessük rá a spekulativ tanulmányokra. Ha például azt akarjátok, hogy két vonal között megkeresse a középarányost, kezdjétek azon, hogy egy adott derékszöggel egyenlő négyzetet kelljen találnia; ha két középarányosról van szó, előbb a köb megkétszerezésének problemáját kell vele megértetni stb. Lám, így jutunk fokról-fokra közelebb a morális fogalmakhoz, melyek a jót és rosszat megkülönböztetik.

Az embernek különböző képességeit ugyanaz az ösztön irányítja. A fejlődni igyekvő testnek tevékenységéhez következik a tanulni igyekvő szellem tevékenysége. Kezdetben a gyermek csak mozog, később kiváncsivá lesz és ez a kiváncsiság helyes vezetés mellett ösztökéje annak az életkornak, a melyhez most jutottunk. Különböztessük meg mindig a hajlamokat, melyek a természetből erednek, azoktól, melyek a képzelődésből erednek. Van a tudásnak olyan vágya, mely csak arra a vágyra van alapítva, hogy az embert tudósnak tartsák; van egy másik is, a mely az ember természetes kiváncsiságából ered minden iránt, a mi közelről vagy távolról érdekelheti. A jólélés veleszületett vágya s e vágy teljes kielégítésének lehetetlensége szüntelenül új meg új eszközöket kerestet vele, hogy jólétét fokozza. Ez a kiváncsiság első oka, az emberi szívnek természetes ok, melynek kifejlődése azonban csak szenvedélyeinkkel és felvilágosodásunkkal arányban történik. Képzeljetek egy filozófust, a ki egy magányos szigetre van száműzve eszközeivel és könyveivel, biztosítva arról, hogy egész hátralevő életét ott fogja tölteni, bizony nem fog a világ rendszerével, a vonzás törvényeivel, a differencziális számítással vesződni, talán föl sem üti könyvét élete fogytáig, ellenben meg fogja vizsgálni a szigetét utolsó zúgáig, akármekkora legyen is. Első tanulmányainkból tehát küszöböljük ki azokat az ismereteket, melyeknek kedvelése nem az ember természetéből fakad s szorítkozzunk azokra, melyek keresésére az ösztön vezet rá.

Az emberi nem szigete a föld s a szemünket legjobban megkapó tárgy a nap. A mint elkezdünk eltávolodni magunktól, első megfigyeléseink erre a kettőre bukkannak. Csaknem minden vad népnek filozófiája kizárólag a föld képzeletbeli felosztása és a nap istensége körül forog.

Mekkora kitérés! fogják talán mondani. Az imént még azzal voltunk elfoglalva, a mi közvetlenül érint és könnyes szemünkkel most egyszerre befutjuk a földgömböt és a világegyetem szélsőségére ugrunk át! Ez a kitérés erőink fejlődésének és szellemünk hajlamának műve. A gyöngeség és elégtelenség állapotában önfentartásunk gondja önmagunkra központosít, a hatalom és erő állapotában lényünk kiterjesztésének vágya kiemel önmagunkból s oly messzire lendít, a mennyire csak lehet, de mivel az intellektuális világ még ismeretlen előttünk, a gondolatunk nem hat ki messzebbre, mint a szemünk s a megértésünk csak azzal a térrel együtt terjeszkedik, a melyet megmér.

Változtassuk érzéki benyomásainkat fogalmakká, de ne ugorjunk át egyszerre az érzékelhető tárgyakról a intellektuális tárgyakra. Az előbbiek által jutunk rá az utóbbiakra. A szellem első tevékenysége közben legyen minden érzék a vezetője. Ne legyen más könyv, mint a világ, ne legyen más oktatás, mint a tények. Az a gyermek, a ki olvas, nem gondolkodik, csak épen olvas; nem okul, csak szavakat tanul.

Tegyétek növendéketeket figyelmessé a természet jelenségei iránt s akkor csakhamar kiváncsivá fogjátok tenni, de hogy tápláljátok kiváncsiságát, ne siessetek kielégíteni. Adjátok keze ügyébe a kérdéseket és hagyjátok, hadd feleljen rájuk maga. Ne tudjon semmit csak azért, mert ti mondtátok meg neki, hanem azért, mert magamagától értette meg; ne tanulja a tudományt, hanem találja fel. Ha szellemében csak egyszer is helyébe tettétek a tekintélyt az észnek, nem fog többet okoskodni, nem lesz egyéb, mint mások véleményének játékszere.

A földrajzra akarjátok megtanítani ezt a gyermeket és földgömböket, éggömböket, térképeket kerestek számára. Mennyi gépezet! Mire való mindez az ábrázolás? Mért nem kezditek azon, hogy megmutatjátok neki a tárgyat magát, hogy legalább tudja, miről beszéltek neki?

Egy szép este elmentek sétálni egy alkalmas helyre, a hol a nyilt láthatár teljesen látni engedi a lehunyó napot és megfigyelitek azokat a tárgyakat, melyek lenyugvásának helyét fölismerhetővé teszik. Másnap friss levegőt szívni visszatértek ugyanarra a helyre napkelte előtt. Látni lehet, mint jelenti be magát előre a nap a fénysugarakkal, melyeket maga előtt küld. A tűz fokozódik, a keleti ég egy lángnak látszik, ezeknek fényénél várjuk az égitestet, jóval azelőtt, hogy mutatkozik, minden pillanatban látni véljük, végre meglátjuk. Egy ragyogó pont tör elő, mint a villám és csakhamar betölti az egész tért, a sötétség fátyola eltünik és lehull. Az ember fölismeri tartózkodása helyét és megszépültnek látja. A zöld az éj folyamán frissebb lett, a növekvő nap, a mely megvilágítja, az első sugarak, melyek megaranyozzák, csillogó harmathálóval bevontnak mutatják, a mely visszatükrözteti a szemben a fényt és a szineket. A madarak karban egyesülnek és versengve üdvözlik az élet atyját, ebben a pillanatban egy sem hallgat közülük, még gyönge csiripelésük lágyabb és édesebb, mint a nap többi részében, a boldog fölébredés bágyadtsága érzik benne. Mindezeknek a dolgoknak egyesülése a frisseség érzésével hat az érzékekre s ez az érzés szinte a lélekig hatol. Varázszsal teli félóra ez, a melynek senki sem tud ellenállni, ily nagyszerű, ily szép, ily elragadó látvány nem hagy senkit hidegen.

A mester, eltelve a lelkesedéssel, melyet érez, közölni akarja ezt a gyermekkel, azt hiszi, megindítja, ha figyelmezteti azokra a benyomásokra, melyektől ő maga megindult. Merő ostobaság! A természet látványa az emberi szívben él; érezni kell, hogy lássuk. A gyermek észreveszi a tárgyakat, de nem bírja észrevenni a kapcsolatokat, melyek összefűzik őket, nem bírja megérteni hangversenyük édes harmóniáját. Hogy érezhesse azt az összetett benyomást, mely egyszerre ered mindezekből az érzékletekből, ahhoz olyan tapasztalatra van szükség, melyet ő nem szerzett meg, olyan érzésekre, melyeket ő nem érzett még. Ha nem bolyongott sokáig sivatag síkokon, ha tüzes homok nem égette lábát, ha a sziklákról fojtogatón visszaverődő hőség nem nyomta el soha, hogy tudná élvezni egy szép reggel friss levegőjét? A virágok illata, a zöld lombok bája, a harmat nedves párája, a süppedő és puha járás a gyepen hogy igézné meg érzékeit? Hogy szerezhetne neki gyönyörteljes érzést a madarak éneke, ha a szerelem és a kéj szava még ismeretlen előtte? Milyen gyönyörrel láthat kelni egy ily szép napot, mikor képzelődése nem tudja elébe festeni azokat a gyönyöröket, a mikkel e napot be lehet tölteni? Végül hogy tudna ellágyulni a természet látványának szépségén, mikor még nem tudja, micsoda kéz gondoskodik földíszítéséről?

Ne beszéljetek a gyermeknek olyan dolgokat, melyeket nem bír megérteni. Semmi leírás, semmi szónoklat, semmi szókép, semmi költészet. Nincs most szó érzésről, sem izlésről. Legyetek továbbra is világosak, egyszerűek, hűvösek, nagyon is korán eljön az ideje, hogy más nyelven szóljatok hozzá.

A mi elveink szellemében nevelkedve, hozzászokva, hogy önmagából vegye minden segédeszközét és ne folyamodjék soha máshoz, csak mikor fölismerte a maga elég telenségét, minden új tárgyat, a mit meglát, sokáig szó nélkül vizsgál. Gondolkozó, nem kérdezősködő. Elégedjetek meg tehát azzal, hogy keze ügyébe juttatjátok a tárgyakat, aztán ha látjátok, hogy kiváncsisága eléggé el van foglalva, intézzetek hozzá valami lakonikus kérdést, a mely rávezeti a feleletre.

Ebben az esetben, miulán jól megnéztétek vele a nap keltét, miután megfigyeltették vele erről az oldalról a hegyeket s a többi szomszédos tárgyakat, miután hagytátok, hadd beszéljen kedvére, maradjatok egy darabig szótlanok, mint a ki álmodik és aztán mondjátok neki: Úgy gondolom, hogy tegnap este a nap amott nyugodott le, ma reggel pedig itt kelt föl. Hogy lehet ez? Ne tegyetek hozzá semmit, ha ő kérdezget, ne feleljetek, beszéljetek másról. Hagyjátok magára és biztosak lehettek benne, hogy gondolkozni fog.

Hogy a gyermek hozzászokjék ahhoz, hogy figyelmes legyen és hogy meglepje valami érzékelhető igazság, ahhoz az kell, hogy az az igazság néhány napig nyugtalanítsa, mielőtt fölfedezi. Ha nem fogja fel eléggé a szóban forgó dolgot e szerint a módszer szerint, van arra mód, hogy még érzékelhetőbbé tegyük számára, ez a mód pedig az, hogy fordítsuk meg a kérdést. Ha nem tudja, hogy jut el a nap nyugtától keltéig, tudja legalább azt, hogy jut el keltétől nyugtáig, erre maguk a szemei is megtanítják. Világítsátok meg tehát az előbbi kérdést az utóbbival. Tanítványotok vagy tökéletesen ostoba, vagy az analogia sokkal világosabb, semhogy kikerülje a figyelmét. Ime, ez az első leczkéje a kozmografiából.

Mivel mindig lassan haladunk érzékelhető eszméről érzékelhető eszmére, mivel sokáig barátkozunk ugyanazzal az egygyel, mielőtt átmennénk egy másikra és mivel végül nem kényszerítjük tanítványunkat, hogy figyelmes legyen, ettől az első leczkétől még messze van a nap forgásának és a föld alakjának ismerete. De mivel az égi testek összes látszólagos mozgásai mind ugyan a szerint az elv szerint történnek és mivel az első megfigyelés elvezet valamennyi többihez, kevesebb erőfeszítésre van szükség, ámbár több időre, hogy eljussunk a napi forgástól a napfogyatkozások kiszámításáig, mint arra, hogy jól megismerjük a nappalt és az éjjelt.

Miután a nap a föld körül forog, kört írt le s minden körnek meg kell hogy legyen a középpontja, ezt már tudjuk. Ez a középpont nem látható, mert a föld közepében van, de a felületén meg lehet jelölni két szemben levő pontot, melyek megfelelnek neki. Egy tű, a mely keresztülmegy a három ponton és meg van hosszabbítva mindkét felől az égig, lesz a földnek és a nap mindennapi forgásának tengelye. Egy rajta keresztülhúzott pálczika körül forgó gömb jelenti a tengelye körül forgó eget, a pálczika két vége a két pólus: a gyermeknek nagyon könnyű lesz egyiküket megismerni, megmutatom neki a Kis Medve farkánál. Ime az éjjelre való szórakozás. Lassan-lassan a gyermek megbarátkozik a csillagokkal és ebből következik a planéták megismerésére és a konstellácziók megfigyelésére való kedv.

Láttuk a napot Szent János-napján fölkelni; látni fogjuk fölkelni karácsonykor is, vagy valamely más szép téli napon, mert tudvalevő, hogy nem vagyunk lusták és mulatságot csinálunk belőle, hogy eltűrjük a hideget. Gondom van rá, hogy ez a második megfigyelés ugyanazon a helyen történjék, a hol az elsőt tettük és egy kis ügyességgel készítve elő a megjegyzést, egyikünk vagy másikunk okvetlenül fel fog kiáltani. Oh, oh, milyen különös! A nap nem ugyanazon a helyen kél föl! Ime, itt vannak a mi akkori megjegyzett pontjaink, most pedig ott kél föl! stb. Van tehát nyári kelet és téli kelet stb. Fiatal mester, ime, az utadon vagy. Ezek a példák elegendők kell hogy legyenek, hogy nagyon világosan tanítsd az éggömböt, a földet fogva föl földnek, a napot napnak.

Általában ne tegyétek a dolog helyébe a jelképét, csak a mikor lehetetlen a dolgot magát megmutatnotok, mert a jelkép elnyeli a gyermek figyelmét és elfeledteti vele a jelképezett tárgyat.

A gyűrűkkel ellátott éggömb az én szememben rosszul szerkesztett gépezet és rossz arányokban van készítve. A köröknek ez az összezavarása és a bizarr figurák, melyeket rajta alkalmazni szoktak, furcsává teszik a formáját, a mely elriasztja a gyermekek szellemét. A föld nagyon kicsi, a körök nagyon nagyok, nagyon számosak; némelyek teljesen haszontalanok, mindegyik kör nagyobb, mint a föld, a karton keménysége a szilárdság látszatát adja meg nekik, a miért azt lehet hinni róluk, hogy valóban létező köralakú tömegek és ha azt mondjátok a gyermeknek, hogy ezek a körök képzeletbeliek, akkor azt se tudja, a mit lát és nem ért meg semmit.

Mi sohasem tudjuk magunkat a gyermekek helyébe képzelni, nem hatolunk bele gondolataikba, a magunkéit tulajdonítjuk nekik és mindig a saját okoskodásunkat követve, az igazságok lánczaival csak hóbortosságokat és tévedéseket tömünk a fejükbe.

Vitáznak arról, hogy az analizist vagy a szintézist jobb-e választani a tudományok tanulmányozására. Nem kell mindig választani. Néha ugyanabban a kutatásban lehet felbontani és összarakni is és a gyermeket a tanító módszer szerint vezetni, mialatt azt hiszi, hogy csak analizál. Aztán egy s ugyanazon időben alkalmazva az egyiket is, a másikat is, kölcsönösen egymás bizonyítékául fognak szolgálni. Egyszerre két ellentétes pontról indulva ki, a nélkül, hogy gondolna rá, hogy ugyanazon az úton jár, nagyon meg lesz lepetve, hogy önmagával találkozik és ez a meglepetés csakugyan kellemes lesz neki. Szeretném például a földrajzot két végpontján megfogni és a földgömb forgásaival összekapcsolni részeinek mérését, elkezdve arról a pontról, a melyen lakunk. Mialatt a gyermek tanulmányozza az éggömböt és így az égbe emelkedik, vezessétek vissza a föld felosztásához és először mutassátok meg neki saját tartózkodása helyét.

Első két geografiai pontja lesz a város, a melyben lakik és apjának falusi háza; azután a közbeeső helyek, továbbá a környék folyói, végül a nap látványa és a tájékozódás módja. Ez a találkozó pont. Mindennek térképét csinálja meg maga; nagyon egyszerű és kezdetben csak csupán két tárgyból álló térkép, a melyekhez lassankint csatolja hozzá a többieket, a szerint, a hogy tudja és a hogy megbecsüli távolságukat és helyzetüket. Most már látjátok, mily előnyöket kerestünk neki kezdetben, a midőn kompaszt adtunk a szemébe.

Ennek daczára kétségkívül kissé vezetni kell, de nagyon kevéssé s a nélkül, hogy ez észrevehetővé válna. Ha téved, hagyjátok, ne javítsátok ki tévedését, várjátok meg csöndben, hogy meg tudja látni maga és helyesbítse maga vagy legfeljebb kedvező alkalommal vezessétek rá valami úton-módon, hogy maga vegye észre őket. Ha nem téved soha, nem fog olyan jól tudni. Egyébiránt nem arról van szó, hogy pontosan tudja a vidék topografiáját, hanem hogy tudja a módját, mikép kell megtanulni, nem fontos, hogy térképek legyenek a fejében, csak értse meg jól, a mit ezek jelentenek és legyen fogalma előállításuk művészetéről. Láthatjátok már a különbséget a ti növendéketek tudása és az enyém tudatlansága között! Azok tudják a térképet, ez megcsinálja. Ime, újabb díszei szobájának.

Emlékezzetek mindig, hogy nevelésem szelleme nem az, hogy sok dologra tanítsam a gyermeket, hanem hogy mindig csakis helyes és világos gondolatokat juttassak agyába. Hogy keveset tud, az nekem nem fontos, csak ne tévedjen soha; és én csak azért juttatok igazságokat a fejébe, hogy megóvjam a tévedésektől, melyeket ezek helyében tanulna. Az ész, az itélet lassan jön meg, az előitéletek tömegesen rohannak, ezektől kell a gyermeket megóvni. De ha a tudományt magamagában tekintitek, feneketlen, part nélküli, ösvényekkel teli tengerbe juttok, nem szabadultok belőle sohasem. Mikor látok egy embert, a ki beleszeretve az ismeretekbe, elcsábíttatja magát varázsuktól és szaladgál az egyiktől a másikhoz, a nélkül, hogy meg tudna állani, mintha gyermeket látnék, a ki a porban kagylókat gyűjt és elkezd velük megrakodni, azután megkivánva azokat, a melyeket még lát, eldobálja amazokat, majd fölszedi, a míg elhalmozva tömegükkel és nem tudva már, melyiket válassza, végre is eldob mindent és üres kézzel tér haza.

Az első életkor folyamán az idő hosszú volt: nem igyekeztünk egyébre, mint hogy elvesztegessük, attól féltünkben, hogy rosszul találnók felhasználni. Most ellenkezően áll a dolog és nincs elég időnk, hogy megtegyünk mindent, a mi hasznos volna. Gondoljátok meg, hogy közelednek a szenvedélyek és hogy a mint kopognak az ajtón, növendéketeknek csak rájuk lesz figyelme. Az értelem békés kora oly rövid, oly sebesen múlik el, annyi más szükséges alkalmazása van, hogy bolondság azt hinni, hogy elegendő egy gyermeknek tudóssá tételére. Nem arról van szó, hogy megtanítsuk tudományokra, hanem hogy kedvet adjunk neki megszeretésükre és módszereket megtanulásukra, majd ha ez a kedv jobban ki lesz fejlődve. Egész bizonyosan ebben van minden jó nevelés alapelve.

Ez az idő való arra is, hogy lassankint hozzászoktassuk folytonos figyelmet szentelni ugyanannak a tárgynak. De sohasem a kényszer, hanem mindig a kedvtelés vagy a vágy kell hogy előidézze ezt a figyelmet. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy ne terhelje túl és ne feszüljön a megunásig. Legyen tehát a szemetek mindig résen és bármi történik is, hagyjatok abba mindent, mielőtt megunná, mert nem olyan fontos dolog, hogy tanuljon, mint a mily fontos, hogy ne tegyen semmit akarata ellenére.

Ha kérdez valamit tőletek, feleljetek annyit, a mennyi kiváncsisága táplálására kell, nem pedig kielégítésére; mindenek fölött, mikor azt látjátok, hogy a helyett, hogy azért kérdezne, hogy tanuljon, neki gyürkőzik és elhalmoz együgyű kérdésekkel, álljatok meg azonnal, mert akkor biztos, hogy keveset törődik a dologgal magával, hanem inkább azzal, hogy titeket szolgálatára rendeljen kérdezősködésének. Kevesebb figyelemmel kell lenni a szavakra, a melyeket kimond, mint az indító okra, a melynél fogva beszél. Ez a figyelmeztetés eddigelé kevésbbé volt szükséges, de a legfőbb fontosságúvá lesz azonnal, a mint a gyermek elkezd okoskodni.

Van az általános igazságoknak egy lánczolata, mely által az összes tudományok közös elvekre mennek vissza és fokozatosan fejlődnek ki. Ez a lánczolat a filozófusok módszere. Nem erről van itt szó. Van egy egészen más lánczolat, mely által minden különös tárgy egy másikat vonz magával és mindig rámutat arra, a mely rákövetkezik. Ezt a rendet, a mely a folytonos kiváncsiság által táplálja a figyelmet, a melyet a tárgyak mind kivánnak, követi az emberek legnagyobb része és mindenek fölött ez az, a mely szükséges a gyermekeknek. A mikor tájékozódtunk, hogy megszerkeszszük tájképeinket, meg kellett jelölni a délköröket. Két metszőpont a reggel és az este egyenlő árnyékai között kitünő délkörül szolgál egy tizenhárom éves asztronómus számára. De ezek a délkörök elmosódnak, idő kell a megjelölésükre, rászorítanak arra, hogy mindig ugyanazon a helyen dolgozzunk, ennyi gond, ennyi kényelmetlenség végre is untatni fogja. Ezt előre láttuk és elébe is vágunk.

Ime, megint belejutottam hosszas és aprólékos részleteimbe. Olvasóim, hallom zúgolódástokat és szemükbe nézek: nem akarom föláldozni türelmetlenségeteknek e könyv leghasznosabb részét. Vessetek számot hosszadalmasságommal, mert a magam részéről én számot vetettem panaszaitokkal.

Régóta észrevettük, növendékem és én, hogy a borostyán, az üveg, a viasz, különböző tárgyak, ha dörzsölik őket, magukhoz vonzzák a szalmaszálakat, más tárgyak pedig nem vonzzák magukhoz. Véletlenül találunk egy tárgyat, a melynek még különösebb tulajdonsága van: hogy bizonyos távolságról dörzsölés nélkül is magához vonzza a vasforgácsot vagy más vasdarabkákat. Mennyi ideig fog minket mulattatni ez a tulajdonság, a nélkül, hogy valami többet látnánk benne! Végre rájövünk, hogy közlődik magával a vassal, ha bizonyos irányban simogatjuk. Egy nap elmegyünk a vásárra; egy szemfényvesztő maga felé vonz egy darab kenyérrel egy vízmedenczében úszó viaszkacsát. Nagyon meglepődünk, mindazáltal nem szólunk semmit. Ez egy boszorkánymester, mert még nem tudjuk, hogy mi a boszorkánymester. Miután szüntelen olyan eredmények lepnek meg, melyeknek okait nem tudjuk, nem sietünk itéletet mondani semmiről és nyugodtan megmaradunk tudatlanságunkban, a míg megtaláljuk az alkalmat, hogy kilépjünk belőle.

Hazatérve addig beszélünk a vásáron látott kacsáról, a míg fejünkbe veszszük, hogy utánozni fogjuk. Előveszünk egy erősen mágneses tűt, beborítjuk fehér viaszszal, a melyet tőlünk telhető módon kacsa formájúra mintázunk, úgy, hogy a tű keresztül menjen a testén és a hegye legyen a kacsa csőre. A vízbe teszszük a kacsát, a csőréhez értetünk egy kulcs-gyűrűt és könnyen érthető örömmel látjuk, hogy a mi kacsánk tökéletesen úgy megy a kulcs után, mint a hogy a vásáron látott kacsa ment a kenyérdarab után. Azt megfigyelni, hogy milyen irányban állapodik meg a kacsa a vizen, ha békében hagyjuk: elmaradhat máskorra; egyelőre teljesen elfoglalva tárgyunkkal, nem kivánunk többet. Még ugyanazon estén visszamegyünk a vásárra, zsebünkben előkészített kenyérrel és a mint a szemfényvesztő megcsinálja mutatványát, az én kis tudósom, a ki már alig tudta magát türtőztetni, azt mondja neki, hogy ez a mutatvány nem is nehéz, ő is utána tudná csinálni. Szavánál fogják, azonnal kiveszi zsebéből a kenyeret, a melybe el van rejtve a vasdarab, dobogó szivvel megy az asztalhoz, csaknem remegve nyujtja oda a kenyeret; a kacsa odaúszik és követi, a gyermek fölkiált és ujjong örömében. A tapsokra, a közönség kiáltozására elszédül a feje, magánkívül van. A szemfényvesztő meglepetve öleli meg, üdvözli és megkéri, hogy tisztelje meg holnap is megjelenésével s hozzáteszi, hogy gondja lesz rá, hogy több közönség gyülekezzék össze, megtapsolni ügyességét. Az én kis természettudósom büszke lesz és fecsegni akar; de én azonnal befogom a száját és dicséretek közben elvezetem.

A gyermek egész másnapig nevetséges türelmetlenséggel számlálgatja a perceket. Meghív mindenkit, a kivel csak találkozik; azt szeretné, hogy az egész emberi nem tanuja legyen dicsőségének; alig tudja kivárni az órát, már jóval előbb készen van, szinte röpül a találkozóra. A terem már tele van. Mikor belép, fiatal szíve túlárad. Előbb más játékok következnek, a szemfényvesztő felülmulja önmagát és meglepő dolgokat csinál. A gyermek mindebből nem lát semmit, izgatódik, beleizzad, alig tud lélegzeni, folyton fogdossa zsebében türelmetlenségtől reszkető kézzel a kenyérdarabot. Végre rákerül a sor, a mester nagy garral bejelenti őt a közönségnek. Kissé szégyenkezve lép elő, előveszi a kenyeret… ujabb forgandósága az emberi dolgoknak! A kacsa, a mely még tegnap oly kezes volt, mára vad lett: a helyett, hogy odanyujtaná a csőrét, a farkát fordítja oda és elsiet. Épp oly gondosan elkerüli a kenyeret és a kezet, a mely azt nyujtja, mint a hogy előbb utána ment. Ezer hasztalan és gúnykaczajjal kisért próbálkozás után a gyermek panaszra fakad, azt mondja, hogy rászedték, hogy ez egy másik kacsa, a melyet az előbbinek helyébe tettek és fölszólítja a szemfényvesztőt, hogy vonzza magához ő.

A szemfényvesztő szó nélkül elővesz egy darab kenyeret, odanyujtja a kacsának, a kacsa azonnal odaúszik a kenyérhez és utána megy a kéznek, a mely azt visszavonja. A gyermek fogja ugyanazt a darab kenyeret, de a helyett, hogy jobban boldogulna, mint az imént, azt látja, hogy a kacsa gúnyt űz belőle és piruetteket csinál a medencze körül. Végre a gyermek egész megzavarodva húzódik félre és nem meri többé kitenni magát a gúnyolódásnak.

Akkor a szemfényvesztő fogja azt a kenyérdarabot, a melyet a gyermek hozott és épp olyan sikerrel használja, mint a magáét. Mindenki szemeláttára kihúzza belőle a vasat; ujabb kaczagás kél a mi rovásunkra; aztán az így üressé tett kenyérrel épp úgy vonzza a kacsát, mint az elébb. Ugyanazt teszi egy másik darab kenyérrel, melyet mindenki szemeláttára vágott le más valaki; majd ugyanezt teszi keztyűjével, ujja hegyével, végre a szoba közepére lép és az efféle emberek nagyzoló hangján kijelenti, hogy az ő kacsája épp úgy engedelmeskedik a hangjának, mint a mozdulatainak. Szól neki és a kacsa engedelmeskedik; azt mondja neki, hogy menjen jobbra és jobbra megy, jöjjön vissza és visszajön, forduljon meg és megfordul; a mozdulat épp oly gyorsan megy végbe, mint a parancs. A kettőzött tapsok megannyi sértés ránk nézve. Észrevétlenül távozunk és bezárkózunk szobánkba; nem meséljük el sikerünket az egész világnak, mint a hogy terveztük.

Másnap kopognak az ajtónkon. Kinyitom: a szemfényvesztő van itt. Szerényen panaszkodik magaviseletünk miatt. Mit tett ő nekünk, hogy mi meg akartuk fosztani hitelétől mutatványait és el akartuk venni a kenyérkeresetét? Mi van olyan csodálatos abban a művészetben, vonzani egy viaszk kacsát, hogy ezt a dicsőséget egy becsületes ember keresete rovására akartuk megszerezni? Bizony uraim, ha volna más tehetségem, a miből éljek, akkor ezzel nem nagyon dicsekedném. Elhihetik, hogy az az ember, a ki életét ennek a szánalmas mesterségnek gyakorlásával töltötte, többet tud belőle, mint önök, a kik csak néhány pillanat óta foglalkoznak vele. Ezért nem mutattam meg mindjárt mesterfogásaimat, mert nem kell sietni, hebehurgyán kitálalni mindent, a mit az ember tud. Mindig vigyázok arra, hogy legjobb mutatványaimat föntartsam a kedvező alkalomra és ezután is vannak még más mutatványaim, a melyekkel okvetetlenkedő fiatalembereket lefőzhetek. Egyébiránt, uraim, szivesen megtanítom önöket arra a titokra, a mely annyira zavarba hozta önöket, csak azt kérem, hogy ne éljenek vele vissza ártalmamra és máskor legyenek tartózkodóbbak.

Aztán megmutatja készülékét és roppant meglepetéssel látjuk, hogy nem áll egyébből, mint egy erős és jól fölfegyverzett mágnesből, a melyet egy az asztal alá bujtatott gyermek észrevétlenül mozgatott.

Az ember becsomagolja készülékét és miután megköszöntük szivességét és bocsánatot kértünk tőle, meg akarjuk ajándékozni, de ő visszautasítja. (Uraim, nincs elég okom dicsekedni önökkel, hogy elfogadjam ajándékaikat. Maradjanak lekötelezettjeim, akaratuk ellenére is. Ez az én egyetlen boszum. Tudják meg, hogy mindenféle embernek megvan a maga nagylelküsége; én megfizettetem a mutatványaimat, de nem a leczkéimet.)

Távoztakor kifejezetten és hangosan szemrehányást tesz nekem. Szivesen megbocsátok, úgymond, ennek a gyermeknek; neki nincs egyéb bűne, mint a tudatlanság. De ön uram, a kinek ismernie kell hibáit, miért engedett ön neki? Miután együtt élnek, ön mint az idősebb, tartozik gondot viselni rá, tanácsokat adni neki, az ön tapasztaltsága az a tekintély, a melynek a gyermeket vezetnie kell. Majd ha megnő és szemére veti önmagának gyermekkora tévedéseit, kétségkívül önnek fogja szemére vetni azokat a tévedéseket, a melyektől nem óvta meg.

Távozik és kettőnket nagy zavarban hagy. Megrovom saját engedékeny gyöngeségemet, megigérem a gyermeknek, hogy máskor föl fogom áldozni az ő érdekének és figyelmeztetni fogom őt hibáira, mielőtt azokat elkövetné, mert közeledik az idő, a mikor a viszonyunk meg fog változni és a mikor a mester szigorúságának helyébe a pajtás engedékenysége lép: ennek a változásnak fokonként kell végbemenni; mindenről előre kell gondoskodni és pedig mindenről már jó előre.

Másnap ujra elmegyünk a vásárra, hogy még egyszer meglássuk azt a mutatványt, a melynek a titkát megtudtuk. Mély tisztelettel közelítünk a mi sokrateszi szemfényvesztőnkhöz; alig merjük rávetni a szemünket. Elhalmoz minket szivességével és olyan kitüntetéssel vezet helyünkre, a mely minket még jobban megaláz. Megcsinálja a mutatványait, mint rendesen, de sokáig mulat és tetszeleg magának a kacsával; közbe gyakran elég büszke tekintettel nézve ránk. Mi tudunk mindent és meg se moczczanunk. Ha a növendékem csak ki is merné nyitni a száját, agyonverni való gyermek volna.

Ennek a példának minden részlete fontosabb, semmint látszik. Mennyi leczke van ebben az egyben! Mennyi megalázó következményt von maga után a hiúságnak első megmozdulása! Fiatal mester, figyeld meg ezt az első megmozdulást gondosan. Ha tenni tudsz róla, hogy így megalázás és szégyen háramoljon belőle, biztos lehetsz benne, hogy sokáig nem fog rá következni másik. Mennyi körülményesség! fogjátok mondani. Megengedem, és mindez azért van, hogy egy delejtűt szerezhessünk, a mely helyettesítheti nekünk a meridiánt.

Miután megtanultuk, hogy a mágnes más testeken keresztül is hat, nincs sürgősebb dolgunk, minthogy olyasféle gépet csináljunk, a milyet láttunk: egy kivájt asztal, az asztalra ráerősítve egy nagyon lapos medencze, benne a néhány vonalnyi víz, egy kissé több gonddal készített kacsa stb. Mindig a medencze körül foglalatoskodva, végre észre veszszük, hogy a kacsa nyugvó helyzetben mindig csaknem ugyanabban az irányban helyezkedik el. Figyelemmel kisérjük ezt a tapasztalatot, megvizsgáljuk ezt az irányt és azt találjuk, hogy északról délre mutat. Többre nincs szükségünk. Megvan a delejtűnk s ime benne vagyunk a fizikában.

Különböző éghajlatok vannak a földön és különböző hőmérsékletek ez éghajlatok alatt. Az évszakok észrevehetőbben váltakoznak, a szerint, a mint közeledünk a sarkhoz; minden test összehúzódik a hidegben és kitágul a melegben; ez a jelenség jobban megmérhető a folyékony testeken és még észrevehetőbb a szeszes folyadékokon. Innen van a hőmérő. A szél éri az arczot, tehát a levegő test, fluidum. Érezzük, bár meglátni nincs módunk. Fordíts meg egy poharat a vízben, a víz nem fogja megtölteni, hacsak nem hagyunk kijárást a levegőnek; a levegő tehát ellenállásra képes. Merítsük a poharat jobban alá, a víz föl fog hatolni a levegővel telt térbe a nélkül, hogy teljesen meg tudná tölteni; a levegő tehát bizonyos fokig összenyomható. Egy sürített levegővel telt lapda jobban ugrik, mintha bármi más anyaggal volna töltve; a levegő tehát rugalmas test. Kinyujtózva a fürdőben, emeld ki karodat vízszintesen a vízből, akkor úgy fogod érezni, mintha roppant teher volna rajta; a levegő tehát sulyos test. Ha egyensúlyra teszszük a levegőt más fluidumokkal, megmérhetjük a súlyát: innen a barométer, a lopó, a szélpuska, a pneumatikus gép. A statika és hydrostatika minden törvénye megtalálható ilyen egyszerü kisérletek segítségével. Nem akarom, hogy bármi efféléért kisérleti fizikai szertárba menjünk: a készülékeknek és gépezeteknek ez az egész apparátusa kedvem ellenére való. A tudományos szinezet megöli a tudományt. Vagy megrémítik a gyermeket mindezek a gépezetek, vagy megosztja és eltéríti a figyelmét az alakjuk, holott a hatásukra kellene figyelnie.

Azt akarom, hogy készülékeinket csináljuk meg magunk és nem akarom az eszközt a kisérlet előtt csinálni, hanem ellenkezőleg, miután mintegy véletlenül rábukkantunk a kisérletre, lassanként találjuk föl az igazolására szolgáló eszközt. Inkább ne legyenek készülékeink olyan tökéletesek és pontosak, csak legyenek annál tisztább fogalmaink arról, hogy milyeneknek kell lenniök és a hatásokról, a melyek belőlük következnek. Első statikai leczkéimen a helyett, hogy mérleget keresnék, keresztül vetek egy botot egy szék hátán. Mikor a bot egyensúlyban van, megmérem a két részének hosszát, mindkét felől súlyokat függesztek rá, hol egyenlőket, hol egyenlőtleneket és előbbre húzva, vagy visszatolva, a mennyire szükséges, végre kitalálom, hogy az egyensúly a súlyok mennyiségének és az emeltyűkarok hosszának kölcsönös arányából származik. Ime az én kis fizikusom ki tudja igazítani a mérleget, mielőtt látta volna.

Tagadhatatlanul sokkal tisztább és sokkal biztosabb fogalmakat merítünk azokból a dolgokból, a melyeket így magunktól tanulunk meg, mint azokból, a melyeket másnak tanításából ismerünk és azonfölül, hogy nem szoktatjuk hozzá az eszünket, hogy szolgai módon alávesse magát a tekintélynek, leleményesebbekké válunk a viszonyok megtalálására, az eszmék kapcsolására, készülékek kitalálására, mint mikor mindezt úgy véve át, a hogy kapjuk, szellemünket a tétlenségben ellanyhulni engedjük, mint a hogy annak az embernek a teste, a kit mindig a cselédsége öltöztet, kiszolgál és a kit mindég a lovai visznek, végül elveszti erejét és tagjainak használatára való képességét. Boileau azzal dicsekedett, hogy megtanította Racinet nehezen rímelni. Annyi csodálatra méltó módszer között, melyek a tudomány tanulmányozásának megrövidítésére szolgálnak; nagy szükségünk volna valakire, a ki adna egy módszert, fáradsággal való megtanulásukra.

Ezeknek a lassú és fáradságos kutatásoknak legfeltünőbb előnye, hogy a spekulativ tanulmányok közben tevékenységben tartjuk a testet, a tagokat hajlékonyságukban és hogy folytonosan gyakoroljuk a kezet a munkára és az embernek hasznos ügyességre. Az a sok eszköz, a melyet arra találtak ki, hogy vezessenek minket kisérleteinkben és kiegészítsék az érzékek pontosságát, gyakorlásuknak elhanyagolására vezet. A szögmérő fölment a szögek nagyságának szemmérték szerinti megállapítása alól; a szem, a mely pontosan mérte a távolságokat, rábizza magát a lánczra, a mely megméri őket helyette; a mérleg fölold az alól, hogy a kezemmel itéljem meg a súlyt, melyet általa ismerek. Mennél leleményesebbek az eszközeink, annál durvábbakká és ügyetlenebbekké válnak a szerveink; addig gyüjtjük a gépeket magunk körül, míg végre nem találunk semmit önmagunkban, a mi gép gyanánt szolgálhatna.

Ha azonban azt az ügyességet, a mely ezeket a gépezeteket helyettesítette, elkészítésükre fordítjuk és ha azt a szemfülességet, a melyre szükségünk volt, hogy ellehessünk nélkülük, megcsinálásukra használjuk, csak nyerünk, a nélkül, hogy valamit is vesztenénk; hozzá fűzzük a művészetet a természethez és találékonyabbakká válunk a nélkül, hogy kevésbbé ügyesekké válnánk. Ha a gyermeket a helyett, hogy a könyvek fölé görnyeszszem, egy műhelyben foglalom el, a kezei a szelleme javára dolgoznak: filozofussá válik és azt hiszi, hogy ő csak munkás. Végül ennek a gyakorlásnak vannak más hasznai is, melyről alább fogok beszélni és meg fogjuk látni, hogy lehet a filozófia játékaitól fölemelkedni az ember valódi tevékenységéhez.

Megmondtam már, hogy a merőben spekulativ ismeretek nem igen valók a gyermeknek, még akkor sem, a mikor már közeledik a serdülő korhoz; hanem a nélkül, hogy mélyebben bevezetnők a rendszeres fizikába, igyekezzünk mindenek előtt, hogy minden kisérletünk a deductio bizonyos neme által kapcsolódjék egymáshoz, hogy ezen kapcsolatok segítségével a maguk rendje szerint helyezhesse el őket elméjében és adandó alkalommal visszaidézhesse emlékezetébe, mert bizony nehéz dolog, hogy az elszigetelt tények, sőt még okoskodások is sokáig megmaradjanak az emlékezetben, a mikor nincs hol megfogni őket, ha vissza akarjuk idézni.

A természet törvényeinek kutatását kezdjétek mindig a legközönségesebb és leginkább érzékelhető jelenségeken és szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy ezeket a jelenségeket ne okul fogja föl, hanem tényekül. Fogok egy követ és úgy teszek, mintha el akarnám helyezni a levegőben, kinyitom a kezemet s a kő leesik. Ránézek Emilre, a ki figyel arra, hogy mit csinálok és mondom neki: miért esett le ez a kő?

Mely gyermek jutna zavarba erre a kérdésre? Egy sem, még Emil sem, ha nem lett volna nagy gondom rá, hogy előkészítsem, hogy ne tudjon rá felelni. Mind azt fogják mondani, hogy a kő azért esik le, mert nehéz, de mi nehéz? A mi leesik. A kő tehát azért esik le, mert leesik? Itt tehát az én filozofusom fennakad. Ez az ő első leczkéje a rendszeres fizikából és akár hasznára van ezen a téren akár nem, mindig észszerű leczke lesz.

A szerint, a mint a gyermek halad értelemben, egyéb fontos megfontolások köteleznek, hogy jobban válogassuk meg foglalatosságait. A mint eljut odáig, hogy eléggé ismerje önmagát, hogy fölfoghassa, miben áll a jóléte, a mint eléggé kiterjedt viszonyokat képes észszel fölérni, hogy megitélhesse, mi felel meg neki és mi nem felel meg neki, attól fogva abban a helyzetben van, hogy megérthesse a különbséget a munka és a szórakozás között és ne tekintse az egyiket a másik ellanyhulásának. Akkor a valóságos hasznú tárgyak már belejuthatnak tanulmányaiba és módot nyujthatnak neki, hogy folytonosabban foglalkozzék velük, mint az egyszerű szórakozásokkal. A kényszerűségnek mindig ujra születő törvénye ideje korán megtanítja az embert, hogy azt tegye, a mi nem tetszik neki, hogy megelőzzön egy olyan bajt, a mely még kevésbbé tetszenék neki. Ez az előrelátás haszna és abból, hogy ez az előrelátás jól vagy rosszul van szabályozva, származik minden bölcsesség, vagy minden emberi nyomorúság.

Minden ember boldog akar lenni, de hogy az lehessen, azon kell kezdeni, hogy tudja mi a boldogság. A természetes ember boldogsága épp oly egyszerű, mint az élete; abban áll, hogy nem szenved: az egészségben, a szabadságban, a szükséges dolgok meglétében áll. Az erkölcsi ember boldogsága más valami, de itt most nem arról van szó, nem ismételhetem eléggé, hogy csakis fizikai dolgok érdekelhetik a gyermeket, kivált azt, a kinek kivánságait nem keltették föl és a kit nem rontottak meg kezdettől fogva a képzelődés mérgével. Ha előre látja szükségleteit, mielőtt még érezné őket, akkor értelme már erősen előre haladt, s kezdi fölismerni az idő értékét. Fontos dolog akkor hozzá szoktatni, hogy hasznos dolgokra fordítsa, de olyanokra, a melyeknek haszna az ő korára érezhető és tehetségeinek megfelel. Mindaz, a mi az erkölcsi rendre és a társadalmi szokásra vonatkozik, nem mutatható be neki, mivel nincs abban a helyzetben, hogy megértse. Ostobaság azt követelni tőle, hogy alkalmazkodjék olyan dolgokhoz, a melyekről csak úgy nagyjában mondják neki, hogy javára válhatnak a nélkül, hogy tudná, miben válhatnak javára és a melyekről biztosítják, hogy hasznukat veheti nagy korában a nélkül, hogy most bármi érdekét találná ebben az állítólagos haszonban, a melyet meg se tud érteni.

A gyermek ne tegyen semmit csak azért, mert mondják neki; rá nézve semmi se jó, csak az, a mit jónak érez. Azt hiszitek, hogy előrelátás tőletek, ha mindég előbbre vetitek képességeinél; ezt azonban elhibázzátok. Hogy fölfegyverezzétek bizonyos hiábavaló eszközökkel, melyeknek talán soha sem veszi hasznát, megfosztjátok az ember legegyetemesebb eszközétől, a józan észtől, hozzászoktatjátok, hogy mindég vezettesse magát, hogy ne legyen soha egyéb, csak egy gép mások kezében. Azt akarjátok, hogy tanulékony legyen kicsi korában; ez annyi, mintha azt akarnátok, hogy hiszékeny és rászedhető legyen nagy korában. Mind csak azt mondjátok neki: «Mindaz, a mit én kivánok tőled, hasznodra válik, de most nem vagy abban a helyzetben, hogy ezt felismerd. Micsoda fontossága van rám nézve annak, hogy te megteszed-e, a mit kivánok, vagy sem? Csak a magad számára dolgozol.» Mind ezekkel a szép szólamokkal, a melyeket most hozzá intéztek, hogy okossá tegyétek, előkészítitek azoknak a szólamoknak a sikerét, a melyeket majd valamikor valami ábrándozó, besúgó, szélhámos gazember, vagy bármiféle bolond intéz hozzá, hogy hálójába kerítse, vagy rákapassa bolondságára.

Fontos dolog, hogy a felnőtt ember sok olyan dolgot tudjon, melyeknek hasznosságát a gyermek nem tudja megérteni, de szükséges-e és lehetséges-e, hogy a gyermek megértsen mindent, a mit tudni a felnőtt embernek fontos? Igyekezzetek a gyermeket megtanítani mind arra, a mi az ő korára hasznos és meg fogjátok látni, hogy az ideje nagyon is ki lesz töltve. Miért akarjátok azoknak a tanulmányoknak rovására, melyek most megfelelnek neki, olyan életkor tanulmányaival foglalkoztatni, a melyről nagyon kevéssé biztos, hogy el fogja érni? De fogjátok mondani, hogy lesz-e elég ideje megtanulni, a mit tudnia kell, mikor eljön a pillanat, hogy hasznát vegye? nem tudom, azt azonban tudom, hogy lehetetlenség erre előbb megtanítani, mert igazi mestereink a tapasztalat és az érzés és az ember mindig csak az ő mindenkori helyzetével való kapcsolatban érzi jól, hogy mi való az embernek. A gyermek tudja, hogy arra született, hogy emberré legyen; mindazok a fogalmak, melyekkel az ember helyzetéről birhat, számára a tanulás alkalmai; de annak a helyzetnek fogalmaira vonatkozólag, a melyek kivül esnek felfogása körén, teljes tudatlanságban kell maradnia. Egész könyvem nem egyéb, mint a nevelés ez alapelvének folytonos bizonyítása.

A mint eljutottunk odáig, hogy növendékünknek fogalmat adhatunk a hasznos szóról, ujabb nagy támasztó pontunk van arra, hogy irányíthassuk, mert ez a szó erős benyomást tesz rá, úgy azonban, hogy korával arányban álló értelemmel bir reá nézve és hogy világosan látja kapcsolatát jelenlegi jóllétével. A ti gyermekeitekre ez a szó nincs benyomással, mert nem volt rá gondotok, hogy olyan fogalmat adjatok nekik róla, a mely kezük ügyébe esik és mert mindig mások vállalván magukra, hogy gondoskodnak arról, a mi nekik hasznos, soha sincs rá szükségük, hogy maguk törődjenek ezzel és nem is tudják, mi a hasznosság.

Mire jó ez? Ez lesz ettől fogva a szent szó, az a szó, a mely közte és köztem dönt életünk minden tényében; ez az a kérdés, a mely az én részemről csalhatatlanul következik az ő minden kérdésére és a mely zabolájául szolgál az együgyű és terhes kérdések, kérdezgetések sokaságának, a melyekkel a gyermekek nyughatatlanul és haszontalanul fárasztják mindazokat, a kik körülöttük vannak, inkább azért, hogy bizonyos nemű uralmat gyakoroljanak fölöttük, minthogy valami hasznuk legyen belőle. Az, a kit megtanítanak, mint legfontosabb leczkéjére, arra, hogy csakis hasznos dolgokat akarjon tudni, úgy kérdez, mint Sokrates, nem tesz egy kérdést sem a nélkül, hogy számot ne adna magának az okáról, a melyről tudja, hogy meg fogják tőle kérdezni, mielőtt feleletet adnak neki.

Ime, mily hatalmas eszközt adok kezetekbe, hogy hathassatok növendéketekre. Nem tudván semminek sem az okát, csaknem hallgatásra van kárhoztatva, a mikor nektek úgy tetszik; nektek pedig ellenkezőleg mekkora előnyt nyujtanak ismereteitek és tapasztalataitok, hogy megmutassátok neki mindannak a hasznát, a mit ajánltok neki! Mert ne tévedjetek ebben, ezt a kérdést fölvetni előtte annyit tesz, mint megtanítani, hogy a maga részéről ő is fölvesse veletek szemben és számítanotok kell arra, hogy mindenben, a mit ezek után ajánlani fogtok neki, példátokat követve bizonyosan ezt fogja mondani: mire jó ez?

Talán ez a legnehezebb örvény, melyet a nevelőnek ki kell kerülni. Ha a gyermek kérdésére csak éppen, hogy lerázd magadról az ügyet, egyetlen okot mondasz neki, a melyet nem képes megérteni, akkor azt látja, hogy a magad fogalmai és nem az övéi szerint okoskodol s azt a mit mondasz neki a te korod számára valónak fogja hinni és nem a maga kora számára valónak; nem fog többé bizni benned és minden el lesz veszve. De hol az a tanító, a ki növendéke előtt zavarba akarna jutni és beismerni, hogy nincs igaza. Valamennyiök előtt törvény számba megy, hogy azokat a tévedéseiket sem vallják be, a melyeket elkövettek, holott én? azt tenném törvényemül, hogy még azokat a tévedéseimet is belátom, a melyeket nem követek el, a mikor nem tudnám megértetni vele okaimat. Így az én magatartásom mindig tisztán állna előtte, soha sem keltene benne gyanút és jobban föntartanám hitelemet, a midőn hibákat vállalok magamra, mint amazok, a midőn elleplezik az övéiket.

Első sorban gondoljátok meg, hogy ritkán a ti dolgotok megállapítani, hogy mit kell tanulnia; az ő dolga ezt kivánni, keresni és megtalálni. A ti dolgotok pedig felfoghatóvá tenni számára, ügyesen fölkelteni benne azt a kivánságot és eszközöket szolgáltatni neki kielégítésére. Ebből következik, hogy kérdéseitek legyenek ritkák, de jól megválasztottak és hogy mivel ő neki sokkal több kérdezni valója van tőletek, mint nektek tőle, mindig tartózkodóbbak lesztek és gyakrabban kerültök abba a helyzetbe, hogy ezt kérdezzétek tőle: miben hasznos tudni azt, a mit kérdezel tőlem?

Sőt mivel kevéssé fontos, hogy ő ezt vagy azt megtanulja, csak értse meg jól azt, a mit megtanul és annak hasznát, a mit megtanul, a mint nem tudtok neki való felvilágosítást adni arra nézve, a mit mondtok neki, inkább ne adjatok neki semmiféle felvilágosítást. Mondjátok neki aggály nélkül: erre nem tudok jó feleletet adni, tévedtem, hagyjuk ezt. Ha tanítástok egyáltalán nem volt helyén, nincs abban semmi rossz, ha teljesen fel hagytok vele; ha pedig helyén volt, egy kis fáradsággal hamarosan meg fogjátok találni az alkalmat, hogy hasznosságát megértessétek vele.

Nem szeretem a beszéddel történő magyarázatokat. A fiatal emberek nem nagyon figyelnek rájuk és nem is jegyzik meg őket. Tényeket! Tényeket! Nem ismételhetem eléggé, hogy túlságos hatalmat tulajdonítunk a szavaknak; szószátyár nevelésünkkel csak szószátyárokat nevelünk.

Tegyük föl, hogy mialatt növendékemmel a nap forgását és a tájékozódás módját tanulmányozom, egyszerre félbeszakít és megkérdez, hogy mire való mindez? Mily szép beszédet tarthatok neki! Mennyi dologról nyilik alkalmam kioktatni, mikor kérdésére felelek. Különösen ha beszélgetésünknek tanui is vannak!63) Beszélni fogok neki az utazás hasznosságáról, a közlekedés előnyeiről, a különféle éghajlatok különleges terményeiről, a különböző népek szokásairól, a kalendárium használatáról, az évszakok visszatérésének kiszámításáról a mezőgazdaság számára, a hajózás művészetéről, annak a módjáról, hogy mikép találja meg az ember az irányát a tengeren és pontosan követhesse kiszabott útját a nélkül, hogy tudhatná, hol van. A politika, a természetrajz, a csillagászat, sőt még az erkölcs és a nemzetközi jog is belekerülne magyarázatomba, olyasformán, hogy növendékemnek mindezen tudományokról magasztas fogalmat nyujtanék és nagy vágyat keltenék benne megtanulásukra. Mikor mindezt elmondanám, egy igazi pedánst tárnék ki, a kinek a gyermek egyetlen gondolatát sem értené meg. Nagy vágya volna megkérdezni tőlem, mint azelőtt, hogy mire való a tájékozódás, de nem merné, mert attól félne, hogy rossz néven veszem. Jobban járna, ha úgy tenne, mintha megértené, a minek meghallgatására kényszerítették Így szokott végbemenni a szép nevelés.

De a mi Emilünk, a ki rusztikusabban van nevelve és a kinek annyi fáradsággal nehezebb felfogást adtunk, semmi effélét nem fog hallani. Az első szótól kezdve, a melyet nem ért meg, elszalad, bohóskodik a szobában és hagy engem magamra szónokolni. Keressünk tehát egyszerűbb megoldást, tudós apparátusom ő rajta nem fog.

A Montmorencytől északra fekvő erdő fekvését figyeltük meg, a mikor félbeszakított alkalmatlan kérdésével: mire való ez? Igazad van, mondom én, erről nyugodtan kell gondolkodni és ha azt találjuk, hogy ez a munka nem jó semmire, nem fogunk vele többet bajlódni, mert hasznos szórakozásokban nem szenvedünk hiányt. Más dologgal foglalkozunk az nap már, nem kerül szóba a földrajz.

Másnap reggel sétát ajánlok neki, reggeli előtt; ő nagyon szivesen beleegyezik; futkosni mindig kész a gyermek és Emilnek jó lábai vannak. Fölmegyünk az erdőbe, átszaladunk a mezőkön, eltévedünk, már nem is tudjuk, hol vagyunk és a mikor vissza kellene térni, nem tudjuk megtalálni utunkat. Az idő múlik, jön a hőség, megéhezünk, sietünk, hasztalan bolyongunk erre-arra, mindenütt csak erdőt, kőfejtő helyet, mezőket találunk, semerre nincs tájékozó pont, hogy visszataláljunk. Jól kimelegedve, kimerülten, éhesen, futkosásunkkal nem érünk el egyebet, mint hogy még jobban eltévedünk. Végre leülünk pihenni, helyzetünket megfontolni. Emil, a kiről föltételezem, hogy úgy van nevelve, mint bármely más gyerek, nem fontolgat, hanem sir; nem tudja, hogy Montmorency kapujánál vagyunk, hogy csak egy egyszerű facsoport rejti el előlünk; ez a facsoport az ő szemében erdő, akkora emberkét, mint ő, elfödnek a bokrok.

Néhány pillanatnyi hallgatás után aggódó hangon mondom neki: kedves Emilem, mit tegyünk, hogy kijussunk innen?

Emil. (Verejtékezve és forró könnyeket ontva). Nem tudom. Fáradt vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok, nem birom tovább.

Jean Jacques. Azt hiszed, hogy én jobban vagyok, mint te és azt gondolod, hogy nem sirnék, ha könnyeimből meg lehetne reggelizni? Nem sirni kell most, hanem haza találni. Mutasd az órádat, hány óra?

Emil. Dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.

Jean Jacques. Ez igaz, dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.

Emil. Oh milyen éhes lehet ön!

Jean Jacques. A baj az, hogy az ebéd nem jön ide utánam. Dél van, éppen az az idő, a mikor tegnap Montmorencyból figyeltük az erdő fekvését. Hát ha ugyanúgy meg tudnók figyelni az erdőből Montmorency helyzetét?…

Emil. Igen ám, de tegnap láttuk az erdőt, innen pedig nem látjuk a várost.

Jean Jacques. Ez a baj… Ha megtalálhatnók a fekvését a nélkül, hogy látnunk kellene…

Emil. Oh uram!

Jean Jacques. Nem mondtuk-e, hogy az erdő Montmorencyból…

Emil. Északra fekszik.

Jean Jacques. Következőleg tehát Montmorencynak…

Emil. Az erdőtől délre kell lenni.

Jean Jacques. Van egy módunk arra, hogy délben miként találjuk meg az északot.

Emil. Igen, az árnyék irányáról.

Jean Jacques. De a délt?

Emil. Hát ezt hogy?

Jean Jacques. A dél szemközt van északkal.

Emil. Ez igaz, tehát csak az árnyékkal ellenkező irányt kell keresnünk. Ime erre van dél! erre van dél! Biztos, hogy Montmorency ezen az oldalon van, keressük ezen az oldalon.

Jean Jacques. Igazad lehet, menjünk ezen az ösvényen, az erdőn át.

Emil. (Tapsolva és örömkiáltásban törve ki.) Ah már látom Montmorencyt, hiszen itt van közvetlen előttünk, itt van a nyilt mezőn. Menjünk reggelizni, menjünk ebédelni, fussunk. Mégis csak jó valamire a csillagászat.

Jegyezzétek meg, hogy ha nem mondja is ezt az utóbbi mondatot, gondolni fogja, a mi egyre megy! Csak az a fő, hogy ne én mondjam. Arról is biztosak lehettek, hogy élete fogytáig nem fogja elfelejteni ezt a leczkét, holott, hacsak a szobájában magyaráztam volna meg neki mindezt, a beszédemet másnap már elfelejtette volna. A mennyire lehet, a tényeket kell beszéltetni és csak azt mondani, a mit az ember nem bir megtenni.

Az olvasó nem tételezi föl rólam, hogy oly kevésre becsülöm őt, hogy a tanulmányok minden fajtájára külön példát adjak. Hanem bármiről van is szó, nem buzdíthatom eléggé a nevelőt, hogy mérje mindig bizonyítását növendéke fölfogásához, mert hogy ismételjem, nem az a baj, a mit nem ért meg, hanem a miről azt hiszi, hogy megértette.

Emlékszem, hogy egy gyermeket rá akartam kapatni a khémiára; miután különböző fémcsapadékokat mutattam neki, megmagyaráztam, miként készül a tinta. Megmondtam, hogy feketesége csak nagyon feloldott vastól ered, a melyet vitriolból oldottunk ki és alkalikus folyadékkal csaptunk ki. Tudós magyarázatom közben a kis gézengúz egyszerűen szavamba vágott azzal a kérdéssel, a melyre én tanítottam. Bizony nagy zavarba jöttem.

Miután egy kissé gondolkoztam, elhatározásra jutottam. Hozattam vele egy kis bort a házigazda pinczéjéből és nyolcz sousért másféle bort egy borkereskedőtől. Egy kis üvegbe szilárd alkali oldatot tettem, aztán magam elé állítottam két pohárban a két különböző fajta bort és így szóltam:64)

Különböző árúkat hamisítanak úgy, hogy jobbnak tüntetik föl, mint a milyenek. Ezek a hamisítványok megcsalják a szemet és az izlést, de ártalmasak is és a meghamisított holmit, ha látszólag szebb lett is, rosszabbá teszik, mint a milyen azelőtt volt.

Különösen az italokat hamisítják és leginkább a bort, mert itt a csalást nehezebb fölismerni és a csalónak nagyobb haszna van belőle.

A fanyar vagy savanyú borok hamisítása ólomczukorral történik; az ólomczukor ólom készítmény Az ólom savakkal vegyítve nagyon édes sót ad, a mely megjavítja a bor savanyú izét, de méreg azokra, a kik megiszszák. Fontos dolog tehát, mielőtt az ember megiszsza a gyanus bort, megtudni, van-e benne ólomczukor, vagy sem Hogy ezt megállapítsam, így okoskodom:

E bor folyadéka nemcsak meggyujtható szeszt tartalmaz, mint a hogy láttad a pálinkán, a melyet belőle kivonnak, hanem van benne sav is, mint a hogy tudhatod az eczetről és a borkőről, a melyet szintén a borból vonnak ki.

A sav vegyi rokonságban van a fémes anyagokkal, egyesül velük oldódás útján, hogy összetett sót adjon, olyat, mint pl. a rozsda, a mely nem egyéb, mint a levegőben, vagy a vízben levő sav által feloldott vas, vagy mint a rézrozsda, a mely nem egyéb, mint az eczet által föloldott réz. De ugyanez a sav még közelebbi vegyi rokonságban van az alkalikus anyagokkal, mint a fémekkel. Úgy hogy az előbbieknek hozzájárulásával a sav az összetett sókban, a melyekről az imént beszéltem, kényszerül elengedni a fémet, a melylyel egyesülve van, hogy az alkalihoz hozzá kötődjék.

A fém tehát megszabadulva a savtól, a mely feloldva tartotta, kicsapódik és a folyadékot zavarossá teszi.

Ha tehát ezeknek a boroknak egyike ólomczukrozva van, a benne levő sav föloldva tartja az ólmot. Ha most alkalikus folyadékot öntök bele, akkor ez kényszeríti a savat, hogy szabaddá legyen és egyesüljön vele; az ólom nem tartatván föloldva, ismét előtünik, zavarossá teszi a folyadékot és végül lecsapódik a pohár fenekén.

Ha nincs ólom65) sem más fém a borban, az alkali nyugodtan egyesül a savval,66) az egész föloldva marad és nem lesz semmi lecsapódás.

Ekkor aztán töltöttem alkalikus folyadékomból egymásután a két pohárba: az otthoni bor tiszta és átlátszó maradt, a másik egy pillanat alatt zavaros lett és egy óra mulva tisztán lehetett látni a pohár fenekén lecsapódott ólmot.

Ime folytattam én, a természetes bor, a melyet meg lehet inni; és ime a hamisított bor, a mely mérges. Ezt azokkal az ismeretekkel lehet megállapítani, a melyeknek hasznát kérdezted tőlem. A ki jól tudja, hogy készül a tinta, fel tudja ismerni a hamisított bort is.

Nagyon meg voltam elégedve a példámmal és mégis észrevettem, hogy a gyermekre nem sok hatással van. Némi időre volt szükségem, hogy megértsem, hogy ostobaságot cselekedtem; mert nem is szólva annak lehetetlenségéről, hogy egy 12 éves gyermek megérthesse magyarázatomat, ennek a kisérletnek a haszna nem fért az eszébe, mert miután megkóstolta a kétféle bort, mind a kettőt jónak találta és nem kapcsolt semmiféle fogalmat a hamisítás szóhoz, a melyet oly jól megmagyarázottnak hittem. Ezeknek a többi szavaknak: egészségtelen méreg, nem volt ránézve semmi értelme, ugyanúgy volt ebben a tekintetben, mint Fülöp orvosának az életirója. Ugyanígy van vele minden gyermek.

Az okozatoknak az okokhoz való viszonya, a melyeknek kapcsolatát nem veszszük észre, a jó és rossz, melyről nincs fogalmunk, a szükségletek, a melyeket soha sem éreztünk, semmisek ránk nézve; lehetetlenség, hogy általuk bármire is rávehetők legyünk, a mi rájuk vonatkozik. Tizenötéves korunkban ugyanígy nézünk a bölcs ember boldogságára, mint 30 éves korunkban a paradicsomi boldogságra. Ha nem fogjuk föl sem az egyiket, sem a másikat, keveset fogunk tenni arra, hogy elérjük és még ha fölfogjuk is, akkor is keveset fogunk erre tenni, hacsak nem kivánjuk és nem érezzük nekünk valóknak. Könnyű dolog meggyőzni a gyermeket arról, hogy a mire meg akarjuk tanítani, hasznos, de nem érünk semmit a meggyőzéssel, ha nem tudjuk rábeszélni. Hiába indít a nyugodt okoskodás helyeslésre vagy kárhoztatásra, a cselekvésre csak a szenvedély bir rá. És hogy gyuljunk szenvedélyre olyan érdekekért, a melyek nincsenek meg bennük?

Ne mutassatok soha a gyermeknek olyat, a mit nem tud meglátni. Míg az emberiség neki csaknem idegen, nem tudván fölemelni őt az ember állapotába, sülyeszszétek le kedvéért az embert a gyermek állapotába. Arra gondolva, a mi hasznos lehet ránézve egy más életkorban, csak arról beszéljetek neki, a minek hasznát a jelenben belátja. Egyéb iránt soha ne hasonlítsátok össze más gyermekekkel, soha ne legyenek vetélytársai, sem versenytársai még a futásban sem, attól fogva, hogy elkezd önállóan gondolkozni. Százszor jobban szeretem, ha inkább meg se tanulja azt, a mit csak féltékenység, vagy hiuság által tudna megtanulni. Csak épen megjelölöm minden évben a haladást, a melyet tesz, összehasonlítom azzal a haladással, a melyet a következő évben tesz s ezt mondom neki: ennyi meg ennyi vonallal nőttél, ezt az árkot tudtad átugrani, ezt a terhet tudtad fölemelni, ilyen messzire tudtál egy követ eldobni, ennyire tudtál egy szuszra szaladni stb; lássuk hát, mit tudsz most. Így felizgatom a nélkül, hogy bárkire is féltékenynyé tenném. Fölül akarja mulni magát és fölül is kell, hogy mulja. Abban nem látok semmi rosszat, ha vetélytársává lesz önmagának.

Gyűlölöm a könyveket, nem tanítanak meg egyébre, minthogy beszélni tudjunk arról, a mit nem tudunk. Azt mondják, hogy Hermes oszlopokra véste a tudományok elemeit, hogy megmentse fölfödözéseit egy vízözönből. Ha jól belevéste volna az emberek fejébe, a hagyomány útján megmaradtak volna benne. A jól előkészített agyvelők azok az emlékkövek, melyekbe az emberi ismeretek legbiztosabban bevésődnek. Nincs-e arra mód az annyi könyvben szétszórt tanuságokat összébb hozni, egyesíteni őket egy szempont alatt, a melyet könnyű lehetne belátni, érdekes lehetne követni és a mely ösztökéül szolgálhatna már a gyermekkorban is? Ha ki lehet találni egy helyzetet, a melyben az ember összes természetes szükségletei a gyermek eszének érthető módon mutatkoznak és a melyben az ugyanezen szükségletekről való gondoskodás eszközei fokozatosan ugyanolyan könnyűséggel fejlődnek ki, ennek a helyzetnek eleven és természetes festésével kell megadni az első gyakorlást a gyermek képzelőtehetségének.

Heves vérű filozofus, már látom a te képzelődésedet fölgyúlni. Ne pazarold erődet; ez a helyzet meg van találva, le van írva és nem akarlak megsérteni, de sokkal jobban van leírva, mint a hogy te tudnád leírni, legalább is több igazsággal és egyszerűséggel. Ha már okvetlenül szükség van könyvekre, van egy könyv, a mely nézetem szerint természetes nevelés, legszerencsésebb nevelés ábrázolását szolgáltatja. Ez lesz az első könyv, a melyet Emilem olvasni fog hosszú ideig, ez lesz az egész könyvtára és azután is mindig nevezetes helyet fog elfoglalni benne. Ez lesz a textus, a melynek a természettudományokról szóló társalkodásaink csak kommentáraiul fognak szolgálni. Ez lesz a mértéke előhaladásunk folyamán itéletünk állapotának és a míg izlésünk nem romlik el, mindig élvezettel fogjuk olvasni. Melyik tehát ez a csodálatra méltó könyv? Talán Aristoteles? talán Plinius? Talán Buffon? Nem, hanem Robinson Crusoe.

Robinson Crusoe a szigetén egyedül, megfosztva embertársainak segítségétől és minden mesterség eszközeitől, mégis gondoskodni tud létéről és föntartásáról, sőt bizonyos mértékű jólétre is tesz szert. Ez minden életkor számára érdekes tárgy és ezer mód van arra, hogy kellemessé tegyük a gyermekeknek. Így valósul meg a lakatlan sziget, a melyet kezdetben csak hasonlatul használtam. Megengedem, hogy ez a helyzet nem a társadalmi ember helyzete, valószinüleg nem lesz Emil helyzete sem, de e szerint a helyzet szerint kell minden más helyzetet megitélnie. A legbiztosabb mód az előitéletek fölé emelkedni és itéleteinket a dolgok valódi viszonyai szerint elrendezni, az, ha egy elszigetelt ember helyébe képzeljük magunkat és mindenről úgy itélünk, a hogy ez az ember kellene, hogy itéljen, tekintettel saját hasznára.

Ez a regény, minden lim-lomtól megszabadítva, elkezdődve Robinson hajótörésével szigete mellett és befejeződve a hajó érkezésével, a mely elviendő volt, egyszerre mulatsága és tanulsága lesz Emilnek azalatt az idő alatt, a melyről most itt szó van. Azt akarom, hogy tele legyen vele a feje, hogy szüntelenül foglalkozzék Robinson várával, kecskéivel, ültetvényeivel, hogy részletesen megtanulja nem könyveiből, hanem a tényekből mindazt, a mit hasonló esetben tennie kell, hogy Robinsonnak képzelje magát, hogy lássa magát bőrökbe öltözve, nagy sapkában, nagy kardjával, külsejének egész groteszk fölszerelésével, egész a napernyőig, a melyre nem lesz szüksége. Azt akarom, hogy aggódjék, milyen rendszabályokat kell alkalmaznia, ha ennek vagy annak hijával van, hogy tanulmányozza hősének magatartását, hogy kutassa, nem mulasztott-e el valamit, nem tehetett volna-e valamit jobban, hogy figyelmesen megjegyezze hibáit, hogy hasznára fordítsa őket s hasonló esetben ne essék beléjük; mert nem kell benne kételkedni, ő is tervezni fog egy ilyen telepítvényt; ez ennek a boldog kornak az igazi légvára, a melyben nem ismernek más boldogságot, mint a szükségest és a szabadságot.

Mily bő forrás ez a bohóság az ügyes embernek, a ki csak azért eszelte ki, hogy hasznát vegye! A gyermek igyekszik raktárt szerezni szigete számára s buzgóbb lesz a tanulásban, mint a mester a tanításban. Tudni akar mindent, a mi hasznos és csak azt akarja tudni. Nem lesz szükség rá, hogy vezesd, sőt inkább vissza kell tartóztatnod. Egyébiránt siessünk őt elhelyezni ezen a szigeten, a míg erre korlátozza boldogságát, mert közeledik a napja, mikor, ha ott akar még élni, nem akar egyedül élni és mikor Péntek, a ki most még nem sokat foglalkoztatja, nem lesz neki sokáig elegendő.

A természetes mesterségek gyakorlása, a melyekre egy ember egymagában elegendő, az ipari mesterségek feltalálásához vezet, a melyekhez több kéz együttes munkájára van szükség. Az előbbieket a remeték, a vademberek is gyakorolhatják, az utóbbiak azonban csak a társadalomban keletkezhetnek és szükségessé teszik a társadalmat. A míg csak a fizikai szükséget érzi, minden ember elegendő magamagának; a fölösleg előállása elkerülhetetlenné teszi a munka megosztását, mert egy magában dolgozó ember ugyan csak egy ember eltartására tud elegendőt szerezni, száz együtt dolgozó ember azonban annyit szerez, a mennyiből kétszáz embert lehet eltartani. A mint tehát az emberek egy része tétlen, azok karjainak együttes munkája, kik dolgoznak, pótolja azoknak tétlenségét is, a kik nem csinálnak semmit.

Legnagyobb gondotok legyen elhárítani növendéketek elméjéből a társadalmi viszonyok mindennemű fogalmait, melyek nem neki valók: de a mikor az ismeretek lánczolata arra kényszerít, hogy megmutassátok neki az emberek kölcsönös függését, a helyett, hogy ezt morális oldaláról mutatnátok neki, fordítsátok kezdetben minden figyelmét az ipari és mechanikai mesterségekre, a melyek által hasznosak lehetünk egymásra nézve. Műhelyből-műhelybe vezetve őt, ne türjétek, hogy bármi munkát is lásson, a nélkül, hogy maga is neki ne gyürkőzzék s ne is lépjen ki a műhelyből a nélkül, hogy tökéletesen tudja mind annak az okát, a mi ott történik vagy legalább, a mit megfigyelt. Azért dolgozzatok magatok is, adjatok neki példát mindenben, hogy őt mesterré tegyétek, legyetek mindenben segédek és számítsatok arra, hogy egy órai munka többre tanítja meg, mint a mennyi megmaradna emlékezetében egy napi magyarázatok után.

Az egyes mesterségekhez valódi hasznukkal ellentétes közvélekedés füződik. Ez a vélekedés egyenesen haszontalanságukról veszi a mértéket s ennek így is kell lenni. A leghasznosabb mesterségek jövedelmeznek legkevesebbet, mert a munkások száma az emberek szükségleteivel arányos és a mindenkinek szükséges munka szükségszerüen olyan árú marad, a melyet a szegény ember is meg tud fizetni. Ellenben azok a fontos emberek, a kiket nem mesterembereknek, hanem művészeknek neveznek, csak a tétlenek és gazdagok számára dolgoznak, tetszés szerinti árt szabnak haszontalanságaiknak és mivel ezeknek a hiábavaló munkáknak az érdeme csak a képzelődésben van, az áruk is egy részévé válik ennek az érdemnek s olyan arányban értékelik őket, a mennyibe kerülnek. A gazdag ember nem a hasznukért becsüli meg, hanem azért, mert a szegény nem tudja megfizetni őket. Nolo habere bona, nisi quibus populus inviderit.67)

Mi lesz tanítványaitokból, ha engeditek őket eltelni ezzel az ostoba előitélettel, ha még elő is mozdítjátok, ha például azt látják, hogy több tisztelettel mentek egy ötvös boltjába, mint a lakatoséba? Miféle itéletet szerezhetnek a mesterségek igazi érdeméről és a dolgok igazi értékéről, ha mindenütt ellenmondásban látják a képzeletbeli árat a valóságos hasznon alapuló árral s ha azt látják, hogy mennél többe kerül valami, annál kevesebbet ér? Az első pillanattól fogva, hogy ezeket a fogalmakat a fejükbe engedtétek jutni, hagyjatok fel minden további neveléssel, csinálhattok, a mit akartok, úgy lesznek nevelve, mint a többiek mind, tizennégy évi gondoskodásotokat elvesztegettétek.

Emilnek, mikor be akarja butorozni szigetét, mások lesznek a szempontjai. Robinson többre tartotta volna egy vasárus boltját, mint Saida minden csecsebecséjét. Az előbbi nagyon tiszteletreméltó ember, az utóbbi kissé szélhámos számba ment volna előtte.

«Az én fiam arravaló, hogy a világban éljen; nem bölcsek között fog élni, hanem bolondok között, ismernie kell tehát bolondságaikat, mert ezeknél fogva akarnak vezettetni. A dolgok valódi ismerete jó lehet, de az emberek és véleményeik ismerete még többet ér, mert az emberi társadalomban az ember legnagyobb eszköze az ember s a legbölcsebb az, a ki legjobb hasznát tudja venni ennek az eszköznek. Mire jó egy oly világrend fogalmát adni a gyermekeknek, a mely teljesen ellenkezik azzal, a melyet megvalósulva találnak s a melyhez igazodniok kell? Először tanítsátok arra, hogy bölcsek legyenek s aztán adjatok nekik módot arra, hogy megitéljék, miben bolondok a többiek.»

Ezek a pompás elvek, melyek révén az apák hamis bölcsesége rabszolgáivá igyekszik őket tenni az előitéleteknek, melyeket beléjük oltanak s játékszereivé annak az esztelen tömegnek, a melyet szenvedélyeik eszközévé akarnak tenni. Hogy el lehessen jutni az ember ismeretéhez, mennyi más dolgot kell előbb ismerni! Az ember a bölcs utolsó tanulmánya és ti a gyermek első tanulmányává akarjátok tenni! Mielőtt kioktatnátok érzelmeinkről, előbb ezek értékelésére kell megtanítani. Megismerünk egy bolondságot azzal, hogy józan ész számba veszszük? A ki bölcs akar lenni, annak tudnia kell a különbséget, hogy mi nem józan ész. Hogy ismerhetné gyermeketek az embereket, ha nem tudja sem megitélni itéleteiket, sem fölfedezni tévedéseiket? Baj, ha tudjuk, mit gondolnak, a mikor nem tudjuk, hogy a mit gondolnak, igaz-e vagy bolondság. Tanítsátok meg először arra, mik a dolgok magukban véve és azután meg fogjátok tanítani arra, hogy mik a mi szemünkben: így fogja tudni összehasonlítani a képzelődést az igazsággal s tudni fog a köznapi tömeg fölé emelkedni, mert nem akkor ismeri az ember az előitéleteket, mikor magára ölti őket s nem akkor szereti a népet, mikor hozzá hasonló. Ha ellenben azon kezditek, hogy felvilágosítjátok a közvéleményről, mielőtt megtanítanátok értékét megbecsülni, biztosak lehettek benne, hogy tehettek akármit, magáévá fogja tenni és ti nem birjátok ellensúlyozni. Azon végzem, hogy jól meg kell formálni a fiatal ember itéleteit, ha helyes itéletüvé akarjátok tenni, nem pedig rádiktálni a ti itéleteiteket.

Látjátok, hogy mindeddig nem beszéltem növendékemnek az emberekről, sokkal több esze is volna, semhogy megértsen; fajához való viszonyai még nem eléggé megfoghatók rá nézve, hogy önmagától tudjon másokról itélni. Nem ismer más emberi lényt, csak magamagát és még attól is távol van, hogy magamagát ismerje, de ha kevés itélete van is saját személyéről, legalább csak helyes itéletei vannak róla. Nem tudja, milyen helyet foglalnak el a többiek, de a magáét érzi és ragaszkodik hozzá. A társadalmi törvények helyett, melyeket nem ismerhet, a szükség lánczaival kötöttük meg. Alig egyéb még, mint fizikai lény, bánjunk vele tovább is mint ilyennel.

A természet minden tárgyát s az emberek minden munkáját a saját hasznával, saját biztonságával, saját maga fentartásával, saját jóllétével való érezhető viszonya szerint kell megitélnie. Így a vasnak sokkal több értéke kell, hogy legyen a szemében, mint az aranynak, az üvegnek, mint a gyémántnak; ugyanígy sokkal többre becsül egy czipészt vagy kőművest, mintegy Lempereurt, egy Blancot és Európa összes ékszerészeit; a pástétomsütő mindenekfölött fontos ember az ő szemében és odaadná a tudományok egész akadémiáját a Lombard-utcza legkisebb czukrászáért. Az ötvösök, a vésők, az aranyozók, a himzők az ő szemében csak naplopók, a kik tökéletesen haszontalan játékokkal mulatnak; még az órásságnak sem tulajdonít valami nagy becset. A boldog gyermek élvezi az időt, a nélkül, hogy rabja lenne, hasznát veszi és nem ismeri az értékét. A szenvedélyektől ment nyugalom, a mely mindig egyformává teszi rá nézve az idő mulását, helyettesíti számára az idő mérésének eszközét, ha szüksége van rá.68) A mikor azt mondtam, hogy Emilnek órája van, épúgy, mint a mikor azt mondtam, hogy sír, egy közönséges Emilt képzeltem el, hogy hasznos lehessek és megértessem magamat, mert a mi az igazi Emilt illeti, egy a többitől annyira különböző gyermek nem szolgálhatna például semmire.

Van egy nem kevésbbé természetes és még észszerűbb rend, a melynél fogva a mesterségeket a szükségszerűség azon viszonyai szerint becsülik meg, a melyek összekapcsolják őket, az első helyre juttatva a legfüggetlenebbeket és a legutolsó helyre azokat, a melyek a többi mesterségek nagyobb számától függnek. Ez a rend, a mely fontos meggondolásokat szolgáltat az általános társadalom rendjére nézve, hasonló az előbbihez és alá van vetve ugyanannak a megfordításnak az emberek becsülésében, úgy hogy az első anyagok alkalmazása a tisztesség nélküli s csaknem haszon nélküli mesterségekben megy végbe és mennél több kézen mennek keresztül, annál jobban fokozódik megmunkálásuknak ára és annál nagyobb lesz a becsülete. Nem vizsgálom, igaz-e, hogy az ipari szorgalom nagyobb-e és több ellenértéket érdemel-e a minucziózus mesterségekben, melyek ezeknek az anyagoknak az utolsó formáját adják meg, mint az első munkában, a mely átalakítja őket az emberek használatára; de azt mondom, hogy minden tekintetben az a mesterség érdemel tagadhatatlanul legtöbb becset, melynek haszna legáltalánosabb és legkétségbevonhatlanabb és hogy az, a melynek kevesebb más mesterségre van szüksége, több becset érdemel az alárendelt mesterségeknél, mert szabadabb és közelebb áll a függetlenséghez. Ezek a mesterségek és az iparüzés megbecsülésének igazi szabályai; a többi mind önkényes és a képzelődéstől függ.

Az összes mesterségek közt az első és a legtiszteletreméltóbb a földművelés; a második helyre a lakatosságot teszem, az ácsmesterséget a harmadik helyre és így tovább. Az a gyermek, a kit nem vezettek félre a közkeletű előitéletek, tökéletesen így fog itélni. Milyen fontos tanulságokat fog Emilünk erre vonatkozólag Robinsonjából levonni! Mit fog gondolni, látva, hogy a mesterségek csak önmaguk felosztódása útján szaporodnak, az által, hogy a végtelenig sokszorozzák a maguk és a többi mesterségek eszközeit? Azt fogja magában mondani: Mindezek az emberek ostoba módon leleményesek; azt hinné az ember, attól félnek, hogy karjuk és ujjuk nem lesz való nekik semmire s azért találnak ki annyi eszközt, hogy nélkülözni tudják őket. Hogy egyetlenegy mesterséget gyakorolhassanak, alávetik magukat ezer más mesterségnek; minden munkásnak egy egész városra van szüksége. Az én pajtásom és én, mi ügyességünkbe vetjük leleményességünket, olyan szerszámokat csinálunk magunknak, melyeket mindenhova elvihetünk magunkkal. Mindezek az emberek, a kik Párisban olyan büszkék tehetségükre, nem mennének semmire a mi szigetünkön és a mi inasaink lehetnének.

Ne vesztegesd itt az időt, olvasóm, növendékünk testi gyakorlottságának és kézi ügyességének szemléletével, de vedd tekintetbe, hogy milyen irányt adunk gyermeki kiváncsiságának, vedd figyelembe eszességét, találékony szellemét, előrelátását, vedd tekintetbe, hogy milyenné akarjuk a fejét formálni. Mindenben, a mit látni fog, mindenben, a mit tenni fog, mindent meg akar majd érteni, mindennek az okát akarja megtudni; eszközről-eszközre mindig vissza akar menni az elsőhöz, semmibe sem nyugszik bele föltevések alapján, nem akar megtanulni semmi olyat, a mi olyan megelőző ismereteket kiván meg, a melyekkel ő nem bír; ha egy rúgót lát készülő félben, tudni akarja, hogy vették ki az aczélt a bányából; ha látja, a mint egy láda darabjait összeillesztik, tudni akarja, hogy vágták ki a fát; ha ő maga dolgozik, minden szerszámnál, melyet használ, okvetlenül ezt fogja mondani magában: ha nem volna meg ez az eszközöm, hogyan fognék hozzá megcsinálásához vagy hogyan tudnék ellenni nélküle?

Egyébiránt egy nehezen kikerülhető tévedés, ha a mester azok iránt a foglalkozások iránt, melyekért lelkesül, mindig ugyanazt a kedvet tételezi fel a gyermeknél is: vigyázzatok, mikor a munka öröme elragad benneteket, hogy a gyermek e közben ne unatkozzék, a nélkül, hogy ezt el merné nektek árulni. A gyermeknek teljesen benne kell lennie a dologban, de ti nektek teljesen a gyermekben kell benne lennetek, meg kell figyelnetek; kémlelnetek kell ernyedetlenül és a nélkül, hogy ez észrevehető legyen, előre meg kell éreznetek minden érzését és megelőznötök azokat az érzéseit, melyeket nem szabad éreznie, végül úgy kell elfoglalnotok, hogy nemcsak hasznosnak érezze magát a dologra, hanem öröme is teljék benne, mivel jól megérti, mirevaló az, a mit csinál.

A mesterségek társulása, a termények kicserélésében áll, a kereskedelemé a dolgok kicserélésében, a bankoké az értékjegyek és a pénz kicserélésében; mindezek a fogalmak kapcsolatban vannak egymással és a rájuk vonatkozó elemi ismeretek már meg vannak szerezve. Mind ennek alapjait megvetettük, az első életkortól fogva, Róbert kertész segítségével. Most nem marad más hátra, mint általánosítani ezeket a fogalmakat és több példára terjeszteni ki őket, hogy megértessük vele a fogalom hullámzását maga magában véve és szemlélhetővé téve a természetrajz részletei által, melyek az egyes országok sajátságos termékeire vonatkoznak, a mesterségek és tudományok részletei által, melyek a hajózásra vonatkoznak, végül a szállítás nagyobb vagy kisebb nehézségei által, a helyek távolsága, az országok, a tengerek, a patakok fekvése szerint stb.

Semmiféle társadalom nem élhet meg csere nélkül, semmiféle csere közös mérték nélkül és semmiféle közös mérték egyenlőség nélkül. Így minden társaságnak első törvénye bizonyos megegyezésszerű egyenlőség, akár az embereket, akár a dolgokat illetőleg.

Az emberek közti megegyezésszerű egyenlőség, a mely teljesen különbözik a természetes egyenlőségtől, teszi szükségessé a tételes jogot vagyis a kormányt és a törvényeket. A gyermek politikai ismereteinek szabatosaknak és korlátozottaknak kell lenniök, a kormányról általában csak azt kell tudnia, a mi a tulajdonjogra vonatkozik, a melyről már van valamelyes fogalma.

A dolgok közti megegyezésszerű egyenlőség találtatta fel a pénzt, mert a pénz nem egyéb, mint a különböző fajtájú dolgok értékbeli összehasonlításának kifejezése; és ebben az értelemben a pénz a társadalom igazi összekötő kapcsa; de minden lehet pénz, egykor a marha is az volt s még ma is pénz számba mennek bizonyos népeknél a csigák; a vas volt a pénz Spártában, a réz Svédországban, az arany és az ezüst nálunk.

A fémek könnyebben szállíthatók lévén, minden csere közvetítő eszközéül választattak; ezeket a fémeket alakították át érmekké, hogy megtakarítsák minden egyes csere alkalmával a mérést vagy a mérlegelést, mert a pénz értékjegye nem egyéb, mint tanusítvány arról, hogy az így megjelölt pénzdarab, ilyen vagy olyan súlyú és egyedül az uralkodónak van pénzverési joga, mivel egyedül neki van joga követelni, hogy az ő tanubizonysága tekintélylyel birjon az egész nép előtt.

Ennek a most megmagyarázott találmánynak a hasznát megértheti a legostobább is. Nehéz dolog közvetlenül összehasonlítani a különböző természetű dolgokat, pl. a posztót a búzával; ha ellenben találtak egy közös mértéket, t. i. a pénzt, a gyárosnak és a földművelőnek egyaránt könnyű dolog visszavezetni erre a közös mértékre azoknak a dolgoknak az értékét, a melyeket ki akarnak cserélni. Ha egy bizonyos mennyiségű posztó egy bizonyos pénzösszeget ér és egy bizonyos mennyiségű búza szintén ugyanakkora pénzösszeget ér, ebből az következik, hogy a kereskedő, a mikor ezt a búzamennyiséget kapja posztójáért, méltányos cserét csinál, így lesznek a pénz segítségével a különböző nemű javak összemérhetők és összehasonlíthatók.

Ne menjetek ennél messzebbre és ne bocsájtkozzatok ez intézmény erkölcsi hatásainak magyarázatába. Minden dologban fontos, jól megmagyarázni a használatot, mielőtt rámutatnánk a visszaélésre. Ha megmagyarázni igyekeznél a gyermeknek, hogyan hanyagolják el a jelképek kedvéért a dolgok lényegét, hogyan születtek a pénzből a képzelődés minden agyrémei, hogyan kell a pénzben gazdag országoknak mindenben szegényeknek lenniök, akkor a gyermekkel nemcsak mint filozófussal bánnál, hanem mint bölcs emberrel és azt akarnád megértetni vele, a mit még a filozófusok közül is csak kevesen fogtak föl helyesen.

Az érdekes tárgyaknak mekkora sokaságára lehet így a növendék kiváncsiságát irányítani, a nélkül, hogy bármikor is figyelmen kívül hagynók a tényleges és anyagi vonatkozásokat és eltürnők, hogy akár egyetlen olyan gondolat is keletkezhessék szellemében, a melyet nem bir fölfogni. A mester művészete abban áll, hogy megfigyeléseit soha sem engedje olyan apróságokon vesztegelni, a melyek nincsenek kapcsolatban semmivel, hanem szüntelenül közelebb hozni a nagy vonatkozásokhoz, melyeket egykor meg kell értenie, hogy helyesen tudjon itélni a polgári társadalom rendjének jóságáról és rosszaságáról. Tudni kell hozzá alkalmazni a beszélgetéseket, a melyekkel szórakoztatjuk, ahhoz a szellemi irányhoz, a melyet adtunk neki. Nem egy kérdés, a mely más gyermeknek figyelmét érinteni sem tudná, Emilt akár hat hónapig is fogja üldözni.

Egy gazdag házba megyünk ebédelni; ünnepi készülődést, sok népet, sok szolgát, sok fogást, elegáns és finom terítéket találunk. A gyönyör és az ünnepiesség mind e készségeiben van valami mámorító, a mely fejébe szállhat az embernek, ha nincs hozzászokva. Előre érzem mindennek hatását ifjú növendékemre. Mialatt a lakoma elnyúlik, mialatt a fogások követik egymást, mialatt az asztal körül ezerféle zajos szóbeszéd uralkodik, a füléhez hajlok és így szólok: Mit gondolsz, hány kézen ment keresztül mindaz, a mit ezen az asztalon látsz, mielőtt ide jutott volna? Mekkora tömegét a gondolatoknak keltem föl agyában e néhány szó által; ime a mámor összes gőzei le vannak verve. A gyermek tünődik, elgondolkozik, számítgat, nyugtalankodik. Mialatt a filozófusok fölvidítva a bortól és talán szomszédnőiktől is, fecsegnek és úgy tesznek, mintha gyermekek volnának, ő egészen egyedül okoskodik egy sarokban meghuzódva; kérdezget engem, én megtagadom a feleletet, azt mondom, hogy majd máskor, ő türelmetlenkedik, enni, inni is elfelejt, ég a vágytól, hogy elkerülhessen az asztaltól, hogy kedvére társaloghasson velem. Micsoda czél kiváncsisága számára! Micsoda textus tanulása számára! Egészséges itélettel, a melyet még semmi sem ronthatott meg, mit fog gondolni a fényüzésről, mikor azt találja, hogy a világ minden tájéka hozzájárulásra kényszeríttetett, hogy talán húsz millió kéz dolgozott sokáig, hogy talán az emberek ezreinek életébe került és mindez azért, hogy teljes pompában adják elébe azt délben, a mit este a félreeső helyen fog kiadni magából?

Lessétek ki gondosan azokat a titkos következtetéseket, a melyeket szivében minden megfigyeléséből levon. Ha nem vigyáztatok rá olyan jól, mint a hogy én föltételezem, talán kisértetbe esik elmélkedéseit más irányba téríteni és fontos személyiségnek tekinteni magát a világban, annak láttára, hogy mennyi gond egyesül ebédjének elkészítésére. Ha előre sejtitek ezt az okoskodását, könnyen megelőzhetitek, mielőtt rájönne vagy legalább is azonnal kitörölhetitek az általa keltett benyomást. Nem tudva még másképp magának tulajdonítani a dolgokat, mint csak az anyagias élvezet által, csakis az érzékelhető vonatkozások által birja megitélni, vajjon javára válnak-e vagy nem? Egy egyszerű és rusztikus, testmozgás által előkészített, az étvágy, a szabadság, a jókedv által füszerezett ebédnek összehasonlítása ezzel a fényes és feszes lakomával eléggé megértetheti vele, hogy a lakoma minden nagy készülete nem adott neki semmiféle tényleges hasznot és a gyomra épp oly megelégedetten távozik a földmüves asztalától, mint a bankárétól, tehát az egyikben sem volt több olyan, mint a másikban, a mit valósággal a magáénak nevezhet.

Képzeljük el, mit mondhat neki hasonló esetben egy nevelő. «Képzeld el magadnak jól ezt a két lakomát és határozd meg magadban, melyikben vettél részt több élvezettel; melyiken éreztél több örömet, melyiken ettél nagyobb étvágygyal, ittál vidámabban? melyik tartott hosszabb ideig, unalom nélkül és a nélkül, hogy ujabb fogásokkal kellett volna fölfrissíteni? Figyeld meg e közben a különbséget: ez a fekete kenyér, melyet oly jónak találtál, abból a búzából való, melyet ez a földműves aratott, zavaros és fanyar, de üdítő és egészséges bora az ő saját szőlőjének terméséből való. A vászonabrosz az ő kenderéből készült, melyet az ő felesége, az ő lányai, az ő cselédje fontak a tél folyamán; asztalát semmi más kéz nem készítette el, csak az ő családtagjaié; ő rá nézve a legközelebbi malom és a szomszéd vásár a világ határai. Mennyiben telt tehát igazi élvezeted mind abban, a mivel többet nyujtottak a távoli országok és az emberi kezek a másik asztalra? Ha mindez nem tette lakomádat jobbá, mit nyertél ezzel a bőséggel? Mi volt itt, a mi tulajdonképen számodra készült? Ha te lettél volna a házigazda – teheti még hozzá – akkor mindez még idegenebb maradhatott volna rád nézve, mert a gond, hogy élvezeteidet kitárd mások szeme elé, teljesen megfosztott volna az élvezettől: a tiéd lett volna a fáradság, az övék az élvezet.»

Ez a beszéd lehet nagyon szép, de az én Emilemnek nem ér semmit; mert meghaladja felfogási képességét és mert neki nem szokták diktálni az elmélkedéseket. Szóljatok tehát hozzá egyszerűbben. Ezután a két tapasztalat után mondjátok neki valamelyik nap reggel: «Hol fogunk ma ebédelni? A körül az ezüsthegy körül, a mely elborítja az asztal háromnegyed részét és azok körül a papirvirág-kertek körül, melyeket tükörüvegen tálalnak fel csemegéül, azok közt az abroncsos szoknyájú nők között, a kik úgy bánnak veled, mint egy fabábbal és azt akarják veled mondatni, a mit nem tudsz; vagy inkább abban a faluban, innen két mérföldnyire, azoknál a jó embereknél, a kik olyan szívesen fogadtak minket és olyan jó tejszínhabot adtak?» Hogy melyiket fogja Emil választani, abban nincs kétség, mert ő sem nem fecsegő, sem nem hiú; nem birja elviselni a feszességet és a mi finom ragoûtink nem izlenek neki, ellenben mindig kész futkosni a szabadban és szereti a jó gyümölcsöt, a jó főzeléket, a jó tejszint és a jó embereket.69) Útközben a meggondolás magától jő. Látom, hogy az embereknek azok a tömegei, a kik ezeken a lakomákon dolgoznak, elvesztegetik fáradságukat vagy egyáltalán nem gondolnak a mi élvezetünkre.

Példáim, melyek talán jók egy czélra, ezer másra rosszak lehetnek. Ha azonban felfogták szellemüket, tudni fogják őket a szükséghez képest módosítani; a választás minden gyermek sajátságos természetének tanulmányozásától függ és ez a tanulmányozás ismét az alkalmaktól függ, melyeket nyujtunk neki, hogy kimutassa természetét. Senki sem fogja azt képzelni, hogy három vagy négy évi időközben, melyet itt ki kell töltenünk, a legszerencsésebb születésű gyermeknek is elegendő fogalmat adhassunk az összes mesterségekről és természeti tudományokról arra, hogy egy nap magamagától megtanulhassa őket; de elvonultatva ily módon előtte mindazokat a tárgyakat, a melyeket ismernie fontos dolog, abba a helyzetbe juttatjuk, hogy kifejleszthesse ízlését, tehetségét, hogy megtehesse az első lépést a felé a czél felé, melyre hivatottsága viszi és hogy megmutassa nekünk az utat, melyet számára meg kell nyitnunk, hogy a természetnek kezére járjunk.

A korlátozott, de helyes ismeretek lánczolatának egy másik előnye az, hogy ezeket az ismereteket kapcsolataik, egymáshoz való viszonyaik által mutatjuk meg neki, hogy valamennyit a neki megfelelő helyre tehetjük megbecsülésében és megelőzzük benne az előitéleteket, melyekkel az emberek többsége bír azok iránt a tehetségek iránt, a melyeket művelnek és azok ellen, a melyeket elhanyagolnak. Az, a ki jól látja mindennek a rendjét, látja azt a helyet, a melyre minden rész való; a ki jól lát egy részletet és alaposan ismeri, lehet tudós ember, de az előbbi helyes itéletű ember. Emlékezni fognak arra, hogy nem annyira a tudomány, mint inkább a helyes itélet megszerzését tűztük ki czélunkul.

Bárhogy áll is a dolog, az én módszerem független a példáimtól; az ember képességeinek mértékére van alapítva a különböző életkorokban és a foglalkozások megválogatására, melyek képességeinek megfelelnek. Azt hiszem, könnyen lehetne olyan módszert találni, melylyel látszólag jobban járnánk, de ha kevésbbé volna hozzáalkalmazva a fajhoz, az életkorhoz, a nemhez, nem hiszem, hogy ugyanakkora sikere lehessen.

E második időszak kezdetén hasznát vettük erőink fölöslegének szükségleteink fölött, hogy önmagunkon fölül emeljük magunkat; fölemelkedtünk az egekig, megmértük a földet, összegyüjtöttük a természet törvényeit, szóval bejártuk az egész szigetet, most visszatérünk önmagunkhoz, észrevétlenül közeledünk lakásunkhoz. Mekkora boldogság, hogy nem találjuk még az ellenség birtokában, a ki fenyeget bennünket és a ki készülődik hatalmába keríteni!

Mi tennivalónk marad azután, hogy megfigyeltük mindazt, a mi bennünket környez? Hogy hasznunkra fordítsuk mindazt, a mit magunkévá tudunk tenni és hogy hasznunkra fordíthassuk kiváncsiságunkat, jólétünk javára. Idáig készletet szereztünk, mindenféle eszközökből, a nélkül, hogy tudtuk volna, melyekre van közülük szükségünk. Ha esetleg haszontalanok önmagunk számára ezek az eszközeink, hasznára válhatnak másoknak, nekünk pedig viszont, az övéikre lehet szükségünk. Így valamennyien megtaláljuk számításunkat, ebben a cserében, de hogy ezt a cserét végrehajthassuk, ismerni kell a kölcsönös szükségleteket, mindenki kell, hogy tudja, mije van másoknak, a minek ő hasznát veheti és mit nyujthat nekik ő viszonzásul. Vegyünk föl tíz embert, a kik mindegyikének tízféle szükséglete van. Mindegyiküknek, hogy szükségleteiket kielégíthessék, tízféle munkára kell ráadni magát; de tekintve a géniusz és a tehetség különlegességét, az egyik kevésbbé boldogul e munkák valamelyikével, a másik a másikkal. Valamennyien bár különböző dolgokra alkalmasak, ugyanazt végzik és pórul járnak vele. Alakítsunk ebből a tíz emberből társaságot és mindegyikük foglalkozzék a maga és a többi kilencz számára a foglalatosságnak azzal a nemével, a mely neki legjobban megfelel; mindegyik olyan hasznát fogja venni a többiek tehetségének, mintha mind megvolna ő benne magában, mindegyik tökéletesíteni fogja a maga tehetségét a folytonos gyakorlattal s az lesz a vége, hogy mind a tizen tökéletesen jól lesznek ellátva és még fölöslegük is marad mások számára. Ez minden intézményünknek nyilvánvaló alapelve. Nem tartozik tárgyamra itt ennek következményeit vizsgálni, ezt megtettem egy másik iratomban.70)

Ebből az elvből kifolyólag az olyan ember, a ki elszigetelt lénynek akarná magát tekinteni, a mely nem függ egyáltalán semmitől és magamagában elegendő, csak boldogtalan lehet. Sőt lehetetlen volna neki fönntartani magát, mert az egész földet az enyémmel és a tiéddel találná borítva, maga számára nem volna egyebe, csak a teste s így miből tartaná föl magát? A midőn kilépünk a természetes állapotból, embertársainkat is kényszerítjük, hogy szintén kilépjenek belőle; senki sem maradhat meg benne a többiek ellenére és a ki a benne élés lehetetlensége mellett is meg akarna benne maradni, arra nézve éppen ez jelentené a belőle való tényleges kilépést, mert a természet első törvénye az önfentartásról való gondoskodás.

Így alakulnak ki fokonként a gyermek elméjében a társadalmi vonatkozásokról való fogalmak, még mielőtt valóban aktiv tagja lehetne a társadalomnak. Emil látja, hogyha hasznára szolgáló eszközökre akar szert tenni, neki is kell, hogy legyenek mások hasznára szolgáló eszközei, a melyek révén cserében megkaphatja azokat a dolgokat, a melyekre szüksége van és a melyek másnak megvannak. Könnyű szerrel rávezetem, hogy ennek a cserének a szükségét megérezze és abba a helyzetbe hozza magát, hogy hasznát vegye.

Nagy uram! élnem csak kell – mondotta egy szerencsétlen szatirikus író a miniszternek, a ki szemére vetette foglalkozásának becstelenségét. Nem látom be ennek szükségét – felelt neki hidegen az előkelő állású ember. Ez a felelet kitünő volt egy minisztertől, de minden más szájban barbár és hamis lett volna. Élnie kell minden embernek. Ez az érv, a melyre mindenki több vagy kevesebb súlyt vet a szerint, a mint több vagy kevesebb emberségesség van benne, nekem megczáfolhatatlannak tünik fel, annak a szempontjából, a ki önmagára vonatkoztatja. Mivel mindazon ellenszenvek közül, melyeket a természet olt belénk, legerősebb a halál iránti ellenszenv, ebből az következik, hogy ez ellenszenv által minden szabad mindenkinek, a kinek nincs semmi más módja a megélhetésre. Azok az elvek, a melyek alapján az erényes ember megtanulja életét megvetni és föláldozni a kötelességnek, nagyon távol vannak ettől a primitiv egyszerüségtől. Boldogok azok a népek, a melyeknél az ember jó lehet erőlködés nélkül és igazságos erény nélkül! Ha van a világon olyan nyomorúságos állam, a melyben senki sem élhet meg a nélkül, hogy rosszat tegyen és a melynek polgárai szükségből gazemberek, akkor nem a gonosztevőt kell fölakasztani, hanem azt, a ki arra kényszeríti, hogy gonosztevő legyen.

Amint Emil tudni fogja, hogy mi az élet, első gondom lesz, hogy megtanítsam föntartására. Mindeddig nem tettem különbséget társadalmi helyzet, rang és vagyon dolgában és a következőkben sem fogok nagyobb különbséget tenni, mert az ember minden helyzetben ugyanaz, mert a gazdagnak sincs nagyobb gyomra, mint a szegénynek és nem is emészt jobban, mert az úrnak sincs hosszabb vagy erősebb karja, mint a rabszolgának, mert a főúr sem nagyobb, mint a köznépből való ember és végül, mert a természetes szükségletek mindenütt ugyanazok lévén, megszerzésük eszközeinek mindenütt egyenlőknek kell lenni. Alkalmazzátok az ember nevelését az emberhez és nem ahhoz, a mi rajta kívül van. Nem látjátok-e, hogy a mikor azon dolgoztok, hogy kizárólag egy társadalmi helyzet számára képezzétek ki őt, hasznavehetetlenné teszitek minden más helyzet számára és ha a sorsnak úgy tetszik, csak azért dolgoztatok, hogy boldogtalanná tegyétek? Van-e nevetségesebb, mint a koldussá lett nagyúr, a ki nyomorában is bele viszi származásának előitéleteit? Van-e hitványabb, mint az elszegényedett gazdag, a ki emlékezve a megvetésre, a melyet a szegénység iránt tanusítanak, úgy érzi magát, mintha utolsóvá lett volna az emberek között? Az egyiknek nincs más menedéke, mint a nyilvános gazember mestersége, a másiknak a csúszó-mászó szolgáé, ezzel a szép szólásmóddal: élnem csak kell.

Megbiztok a társadalom jelenlegi rendjében, a nélkül, hogy gondolnátok rá, hogy ez a rend kikerülhetetlen revolutióknak van alávetve és lehetetlen előre látnotok és megelőznötök azt, a mely gyermekeiteket érheti. A nagy kicsinynyé válhatik, a gazdag szegénynyé, az uralkodó alattvalóvá; oly ritkák-e vajjon a sors csapásai, hogy számíthattok arra, hogy mentesek maradtok tőlük? Közeledünk a válság állapotához és a forradalmak korához.71) Kicsoda állhat jót arról, hogy mi lesz belőletek ezután? Mindent, a mit az emberek csináltak, le is rombolhatnak az emberek; csak azok a betük eltörölhetetlenek, a melyeket a természet ír és a természet nem alkot fejedelmeket, sem gazdagokat, sem nagy urakat. Mit tenne tehát az alacsony sorsban az a szatrapa, a kit csak nagyságra neveltetek? mit tenne a szegénységben az a publikánus, a ki csak az aranyból tud élni? Mit tenne mindentől megfosztva, az a képzelődő ostoba, a ki nem tudja semmi hasznát venni önmagának és egész lényét olyan dolgokba helyezi, a melyek idegenek tőle? Boldog az, a ki akkor eltudja hagyni azt a társadalmi helyzetet, a mely elhagyja őt és a sors daczára is ember tud maradni. Dicsérhetik, a hogy akarják, azt a királyt, a ki dühében el akar temetkezni trónja romjai alá; én megvetem, én látom, hogy csak koronája által létezik és ha nem király, akkor egyáltalán semmi, holott az, a ki elveszti és el tud lenni nélküle, fölötte áll koronájának. A király rangjából, melyet egy gyáva, egy gonosz ember, egy bolond épp úgy betölthet, mint bárki más, az ember állapotába emelkedik, melyet oly kevés ember tud betölteni; akkor diadalmaskodik a sors fölött, daczol vele, mindent csak magának köszönhet és ha nem marad is más mutogatni valója, mint ő maga, akkor sem lesz semmivé: valaki marad. Igen! százszor jobban szeretem a syrakuzai királyt, a ki Corinthusban iskolamester lett és a maczedoniai királyt, a ki Rómában irnok lett, mint azt a szerencsétlen Tarquiniust, a ki ha nem uralkodik, nem tudja hova legyen, mint a három királyság birtokosának örökösét, a ki játékszere mindenkinek, a ki gúnytárgyává meri tenni nyomoruságában, midőn udvarról-udvarra bolyong, mindenütt segítséget keresve és mindenütt csak sértéseket találva, mivel nem tud semmi mást csinálni, mint azt a mesterséget, a mely nincs már hatalmában.

Az ember és a polgár, bármilyen legyen is, nem hozhat a társadalomba semmi más értéket, csak maga magát. Minden más értéke akarata ellenére is a társadalomé és mikor az ember gazdag, akkor vagy nem élvezi gazdagságát, vagy vele együtt élvezik a többiek is. Az első esetben másoktól lopja el azt, a mit önmagától von meg, a második esetben nem ad nekik semmit. Így a társadalom iránti adóssága teljesen megmarad mindaddig, a míg csak vagyonából fizet. «De az én apám a társadalomnak tett szolgálatot, a mikor vagyonát szerezte». Lehet, de akkor is a maga adósságát fizette meg, nem pedig a tiedet. Többel tartozol a többieknek, mintha vagyontalanul születtél volna, mert kedvezményekkel születtél. Nem méltányos dolog, hogy az, a mit az egyik ember tett a társadalomért, fölmentse a másikat attól, a mivel tartozik neki, mert mindenki a maga egészében van lekötelezve s csak önmagáért fizethet és egy apa sem örökítheti át fiára azt a jogot, hogy hasznavehetetlen legyen embertársaira nézve; szerinted pedig éppen ezt teszi azzal, hogy átörökíti reá gazdagságát, a mely munkának a bizonysága és dija. Az, a ki tétlenül eszi, a mit nem ő szerzett, lopja azt és a kegydijas, a kit az állam fizet semmittevéseért, az én szememben nem sokban különbözik az útonállóktól, a ki a járókelők rovására él. A társadalmon kívül az elszigetelt embernek, a ki nem tartozik senkinek semmivel, joga van úgy élni, a hogy neki tetszik; a társadalomban azonban, a hol szükségképen mások költségére él, munkájával tartozik azért, a miből él. Ez alól nincs kivétel. Dolgozni elengedhetetlen kötelessége a társadalomban élő embernek. Akár gazdag, akár szegény, akár hatalmas, akár gyönge, minden munkátlan polgár gazember.

Mindazon foglalkozások közül, a melyek az ember fentartására szolgálnak, a kézimunka áll legközelebb a természetes állapothoz; az összes helyzetek között a legfüggetlenebb a sorstól és az emberektől a mesteremberé. A mesterember csak munkájától függ, szabad, annyira szabad, mint a mennyire rabszolga a földmíves, mert ez a röghöz van kötve, melynek terméséről más rendelkezik. Az ellenség, az uralkodó, egy hatalmas szomszéd, egy pör elkobozhatja földjét; ezer féle módon sanyargathatják ezért a földért. Ellenben a mesterembernek, ha valahol sanyargatják, hamar be van csomagolva a podgyásza, magával viszi a karját és odább áll. Mindazáltal a földmívelés az ember első foglalkozása, a legbecsületesebb, a leghasznosabb és következőleg a legnemesebb, melyet az ember üzhet. Én nem mondom Emilnek: tanuld meg a földmívelést; ő már tudja! Minden mezei munkában járatos, ezzel kezdte s ehhez tér vissza szüntelenül. Ezt mondom neki tehát: műveld apáid örökségét. De ha ezt az örökséget elveszted, vagy ha nincs is örökséged, mit csinálsz akkor? Tanulj meg egy mesterséget.

Mesterséget, az én fiam! Az én fiam mesterember! Hova gondol ön uram? Én jobban gondolkozom, mint ön asszonyom, a ki oda akarja juttatni, hogy soha ne tudjon más lenni, csak lord, csak marquis, csak herczeg és egy nap meglehet, a semminél is kevesebb: én olyan rangot akarok neki adni, a melyet nem veszíthet el, olyan rangot, a mely becsületére válik minden időben, föl akarom emelni az ember állapotába és mondhat ön bármit, kevesebben lesznek vele egyenragúak ebben a czímben, mint mindazokban, a melyeket öntől kap.

A betű öl és a szellem megelevenít. Nem annyira arról van szó, hogy azért tanuljon meg egy mesterséget, hogy tudjon egy mesterséget, mint hogy legyőzze az előitéleteket, melyek a mesterségeket megvetik. Soha sem leszel rászorulva, hogy dolgozzál, hogy élhess. Nos annál rosszabb, annál rosszabb rád nézve! De egyre megy, ne dolgozzál szükségből, hanem dicsőségből.

Ereszkedj le a mesterember állapotába, hogy a magadé fölébe emelkedhess. Hogy alávethesd magadnak a sorsot és a világi dolgokat, kezdd azon, hogy függetlenné teszed magadat; hogy az emberek képzelődése által uralkodhass, kezdd azon, hogy uralkodol rajta. Jegyezzétek meg, hogy nem valamely tehetséget kivánok tőletek, hanem egy mesterséget, egy valódi mesterséget, egy tisztára mechanikai készséget, a melyben a láb többet dolgozik, mint a fej és a mely nem vezet ugyan vagyonra, de általa ellehettek vagyon nélkül. Olyan házakban, a melyek nagyon messze vannak attól, hogy ne legyen bennök ennivaló, láttam apákat, a kik annyira vitték a gondoskodást, hogy gyermekeik tanításának gondját még azzal is tetézték, hogy fölszerelték őket olyan ismeretekkel, a melyekkel minden eshetőségre megkereshessék a kenyeröket. Ezek az előrelátó apák azt hiszik, hogy valami nagyot műveltek, holott nem tettek semmit, mert a segélyforrások, melyeket gyermekeiknek szerezni vélnek, ugyanattól a sorstól függnek, a melynek fölébe akarják őket emelni. Így tehát mindezen szép tehetségek mellett is, ha az, a kiben megvannak, nincs abban a kedvező helyzetben, hogy hasznukat vehesse, épp úgy nyomorban fog elpusztulni, mintha meg se volnának benne.

A mint mesterkedésről és ravasz fogásról van szó, akkor épp annyit ér, ha azokat a bőségben megmaradásra használjuk föl, mint arra, hogy a nyomorúság mélyéből visszaemelkedhessék az ember előbbi helyzetébe. Ha művészeteket művelsz, melyeknek sikere a művész hírnevétől függ, ha olyan állásokra képezed ki magad, melyeket csakis kedvezés által lehet elnyerni, mi hasznodra válik mindez, a mikor jogosan megundorodva a világtól, megveted azokat az eszközöket, a melyek nélkül nem boldogulhatsz? Tanulmányoztad a politikát és a fejedelmek érdekeit: ez nagyon helyes dolog, de mire mégy ezekkel az ismeretekkel, ha nem tudsz hozzáférkőzni a miniszterekhez, az udvari hölgyekhez, a hivatalok fönökeihez, ha nem ismered azt a titkot, hogy tetszésöket elnyerd, ha nem találják meg benned mind azt a gazembert, a kire szükségük van? Épitész vagy, avagy festő: jól van, de ismertté kell tenni tehetségedet. Azt hiszed, hogy csakúgy vaktában kiállíthatod egy művedet a műtárlaton? Ohó ez nem így megy ám! Akadémikusnak kell lenni, még ahhoz is protekczió kell, hogy valami homályos helyet kaphass, valamely fal sarkában. Hadd csak a vonalzót és az ecsetet. Fogadj föl egy bérkocsit és vágtass házról-házra: így szerzi meg az ember a hirnevet. Csakhogy azt is tudnod kell, hogy mindezeknek a fényes házaknak vannak ajtónállói vagy portásai, a kik csak kézmozdulatról értenek és a kiknek a füle a kezükben van. Tanítani akarod azt, a mit tanultál és földrajz-, mathematika-, nyelv-, zene- vagy rajztanárrá lenni; ehhez az is kell, hogy tanítványokat szerezz, tehát, hogy pártfogóid legyenek. Számíthatsz rá, hogy fontosabb szélhámosnak lenni, mint ügyesnek és ha nem tudsz más mesterséget, mint a magadét, mindig csak ignoráns maradsz.

Láthatod tehát, hogy mindezek a fényes segélyforrások mily kevéssé megbizhatók és mennyire szükséged van más segélyforrásokra, hogy azoknak hasznát vehesd és aztán mi lesz belőled ebben a gyáva lealacsonyításban? A sorscsapások, a nélkül, hogy okulásodra lennének, lealjasítanak s inkább lévén a közvélemény játéka, mint valaha, hogy emelkedhetnél föl az előitéletek fölé, a melyek sorsodnak irányítói? Hogy vethetnéd meg az aljasságot és a bünöket, melyekre szükséged van, hogy fönmaradhass? Azelőtt csak a gazdagságtól függtél, most azonban függesz a gazdagoktól is. Rabszolgaságodat csak rosszabbá tetted és tetejébe raktad még a nyomorúságodat is. Így tehát szegény vagy, a nélkül, hogy szabad lennél; ez a legrosszabb helyzet, a melybe az ember eshetik.

Ha azonban a helyett, hogy ezekben a magas tudományokban keresnél menedéket megélhetésedre, a melyek arravalók, hogy a lelket táplálják, nem pedig a testet, a szükséghez képest a karjaidra bizod magad és arra, a mi hasznukat tudod venni: mind e nehézségek eltünnek, minden mesterkedés fölöslegessé válik, a segélyforrás mindig kész, abban a pillanatban, a mikor hasznát akarod venni, a tisztesség, a becsület nem akadálya az életednek, nincs többé szükséged rá, hogy gyáva és hazug légy a nagy urak előtt, hajlékony és csuszó-mászó a gazemberek előtt, aljasul kedveskedő az egész világ előtt, kölcsönkérő vagy tolvaj, a mi csaknem egyre megy, mikor az embernek nincs semmije, mások véleménye téged nem érint, nem kell udvarolnod senkinek, nem kell hizelegned az ostobáknak, nem kell megvesztegetned az ajtónállót, nem kell megfizetned a félvilági nőt és a mi még rosszabb, tömjénezned sem kell neki. Hogy a nagy dolgokban gazficzkók vezetnek, azzal nem sokat törődöl, ez téged nem akadályoz meg abban, hogy visszavonult életedben becsületes ember légy és meglegyen a kenyered. Belépsz az első olyan műhelybe, a milyen mesterséget tanultál: «mester, munkára van szükségem». «Segéd, ülj le ide és dolgozz». Mielőtt megjönne az ebéd órája, már megkerested az ebédet, ha szorgalmas és józan életű vagy, nem telik bele nyolcz nap és lesz annyid, a mennyiből további nyolcz napig megélhetsz; szabadon, egészségesen, igazul, szorgalmasan és helyesen éltél. Nem vesztegeti idejét az, a ki így veszi hasznát.

Föltétlenül azt kivánom, hogy Emil tanuljon meg valami mesterséget. De legalább valami tisztességes mesterséget, fogjátok mondani. Mit jelent ez a szó? Nem tisztességes-e minden mesterség, a mely hasznos a közönségnek? Nem azt akarom, hogy himző, aranyozó, fényező legyen, mint a Locke nemes embere; azt sem akarom, hogy muzsikus, szinész vagy könyvíró legyen.72) Ezeknek a foglalkozásoknak és a többi hozzájuk hasonlóknak kivételével választhatja azt, a melyet akar, én nem akarom semmiben korlátozni. Jobb szeretem, hogy czipész legyen, minthogy poéta; jobb szeretem, ha kövezi az országutat, mintha virágokat csinál porczellánból. De azt fogjátok mondani, hogy a rendőrök, a kémek, a pandurok is hasznos emberek. Csak a kormányok az okai, ha nem azok. De hagyjuk el; nem volt igazam: nem elég hasznos mesterséget választani, az is kell hozzá, hogy ne követeljen az emberektől, a kik gyakorolják, gyülöletes és az emberiséggel össze nem férő lelki tulajdonságokat. Így tehát visszatérve az első szóhoz, válaszszunk egy tisztességes mesterséget, de tartsuk mindig szemünk előtt, hogy nincs tisztesség hasznosság nélkül.