ELSŐ KÖNYV. (continued 2)

Megengedem, hogy a köznép s a falusiak az ellenkező végletbe esnek, hogy csaknem mindig hangosabban beszélnek, mint a hogy szükséges, s hogy nagyon pontosan ejtve ki a szavakat, erős és durva az artikulácziójuk, hogy tulságos a hangsúlyuk, hogy rosszul választják meg a kifejezéseiket stb.

De először is ez a véglet sokkal kevésbbé hibásnak tetszik nekem, mint a másik, úgy értve, hogy a beszéd első törvénye az érthetőség s a legnagyobb hiba, melyet el lehet követni, ha érthetetlenül beszél valaki. A ki nagyra van vele, hogy nincs akczentusa, azzal van nagyra, hogy megfosztja a kifejezéseket bájuktól és erélyüktől. Az akczentus a beszéd lelke, ez adja bele az érzést és az igazságot. Az akczentus kevésbbé hazudik, mint a szó, talán ez az oka, hogy a jól nevelt emberek annyira félnek tőle. Abból a szokásból, hogy mindent ugyanazon a hangon mondanak, keletkezett az a szokás, hogy persziflálják az embereket a nélkül, hogy észrevennék. Az akczentus számüzetésére következnek a kiejtés nevetséges, affektált, divatnak alávetett módjai, az olyanok, a milyeneket mindig megfigyelhetünk, különösen az udvari embereknél. A beszédnek és a magatartásnak ez az affektáltsága teszi rendszerint eleinte visszataszítóvá és kellemetlenné a franczia embert a többi nemzeteknél. A helyett, hogy akczentust vinne bele beszédébe, modorosságot visz bele. Ez nem annak a módja, hogy megnyerő legyen.

Mindezek a kis nyelvbeli hibák, melyektől annyira féltik a gyermekeket, nem jelentenek semmit, a legnagyobb könnyüséggel lehet megelőzni vagy kijavítani, azzal szoknak rájuk, hogy tompává, zavarossá, félénkké teszik beszédüket, szüntelenül birálgatva hangjuk lejtését, kijavítják minden szavukat s ezek aztán nem igazodnak helyre soha. A ki csak a szobában tanult meg beszélni, rosszul fogja tudni megértetni magát egy ezred élén és nem fog imponálni zavargáskor a népnek. Első sorban arra tanítsátok meg a gyermekeket, hogy beszélni tudjanak a férfiakkal, az asszonyokkal majd megtanulnak beszélni, ha eljön az ideje.

Ha falun nevelkednek a mezei egyszerüségben, gyermekeitek csengőbb hangot kapnak, nem ragad rájuk a városi gyermekek zavaros hebegése; nem ragad rájuk a falusi kifejezésmód és hang sem, vagy legalább is könnyen leszoknak róla, ha a mesterük, születésüktől fogva velük élve és napról-napra kizárólagosabban élve velük, vigyáz rájuk és nyelvének hibátlanságával ellensulyozza a parasztok nyelvének hatását. Emil épen olyan tiszta franczia nyelven fog beszélni, akár én, de tisztábban fogja beszélni és jobban fogja artikulálni, mint én.

A gyermek, mikor már beszélni akar, csak olyan szavakat halljon, a melyeket meg tud érteni s csak olyanokat mondjon, a melyeket ki bír ejteni. Ebbeli erőlködése arra viszi, hogy kettőzze a szótagokat, mintegy hogy gyakorolja magát tiszta kiejtésükben. Mikor elkezd gügyögni, ne erőlködjetek nagyon vele, hogy megértsétek, a mit mond. Az a tudat, hogy mindig hallgatják, szintén egy neme a zsarnokságnak és a gyermek ne gyakoroljon semmiféle zsarnokságot. Elégedjetek meg azzal, hogy figyelmesen gondoskodtok a szükségesről, az ő dolga, hogy igyekezzék megértetni, a mi nem az. Még kevésbbé kell siettetni hogy beszéljen; majd megtanul magától beszélni a szerint, a mint szüksége van rá.

Igaz, erre azt lehet ellenvetni, hogy a mely gyermek nagyon későn kezd beszélni, nem beszél soha olyan tisztán, mint a többi, de nem azért ügyetlen a beszélő szerve, mert későn tanult meg beszélni, hanem ellenkezőleg, azért tanult meg későn beszélni, mert születésétől fogva ügyetlen a beszélő szerve; különben mért kezdene később beszélni, mint a többiek? Kevesebb alkalma van beszélni és kevésbbé kapatják rá a beszédre? Ellenkezőleg, az aggodalomnál fogva, melyet ez a késedelem kelt, a mint észreveszik, többet vesződnek vele, hogy megtanuljon gügyögni, mint azokkal, a kik hamarább kezdték a szavakat kiejteni; ez a rosszul alkalmazott sietség is sokban hozzájárulhat, hogy a beszédét zavarttá tegye, holott kevesebb siettetéssel ideje lett volna jobban tökéletesíteni.

Azoknak a gyermekeknek, a kiket nagyon siettetnek a beszédre, nincs idejük sem a helyes kiejtést megtanulni, sem helyesen felfogni, a mit mondatnak velük; ellenben ha hagyják őket, tegyenek, a mit akarnak, kezdetben a legkönnyebb kiejtésü szótagokon gyakorolják magukat és lassankint hozzákapcsolva egy vagy más jelentést, melyet mozdulataikból lehet megérteni, közlik velünk szavaikat, mielőtt a mieinket hallanák: a miből az következik, hogy ezeket csak akkor fogadják el, a mikor már jól megértették őket. Nem lévén nekik sürgős, hogy használják ezeket a szavakat, azon kezdik, hogy megfigyelik, mi értelmet adunk nekik, s mikor ebben már biztosak, akkor teszik magukévá.

A siettetésnek, melylyel a gyermeket idő előtt beszéltetik, legnagyobb hibája nem az, hogy az első beszélgetésnek, melyet hozzájuk intéznek, és az első szóknak, melyeket kimondanak, nincs rájuk nézve semmi értelme, hanem az, hogy más értelmet tulajdonítanak nekik, mint mi, a nélkül, hogy észre tudnók venni, úgy hogy, míg látszólag felelnek nekünk, csak beszélnek hozzánk a nélkül, hogy megértenének és a nélkül, hogy mi megértenők őket. Rendszerint az ilyen félreértéseknek tulajdoníthatók azok a meglepetések, melyekben mondásaik gyakran részesítenek s melyekbe mi olyan eszméket magyarázunk bele, a melyek nem is kapcsolatosak velük. Ez a részünkről való figyelmetlenség a szavaknak a gyermekekre való valódi értelmére vonatkozólag az oka legelső tévedéseiknek és ezek a tévedések, még ha kigyógyul is belőlük a gyermek, befolyással vannak esze járására egész életén át. Nem egy alkalmam lesz ezt példákkal bizonyítani a továbbiak folyamán.

Korlátozzátok tehát, a mennyire lehet, a gyermek szókészletét. Nagy baj az, ha több a szava, mint fogalma és ha többet tud mondani, mint a mennyit gondol. Azt hiszem, egyik oka annak, hogy a parasztoknak többnyire józanabb az eszük járása, mint a városi népnek, hogy kevésbbé bő a szótáruk. Kevés az eszméjük, de ezeket aztán nagyon helyesen vonatkoztatják egymásra.

A gyermekkor első fejlődési fokai csaknem mind egyidejüleg jönnek létre. A gyermek megtanul beszélni, enni, járni, csaknem egy s ugyanabban az időben. Ez sajátlagosan életének első korszaka. Addig semmivel sem több, mint a mi anyja ölében volt; nincs érzése, nincs eszméje, alig vannak érzékletei, még a saját létezését sem érzi: