NEGYEDIK KÖNYV. (continued 5)

Itt inkább válogatott, mint nagyszámú társaságot gyűjtenék össze jó barátokból, a kik szeretik az élvezetet és értenek hozzá, nőkből, a kik fel tudnak kelni karosszékükből és részt tudnak venni a mezei játékokban s néha a csipkeorsó és a kártya helyett kezükbe veszik a horgászózsinórt, a lépvesszőt, az aratónők tarlóját és a vinczellérek kosarát. Itt el volna feledve a város minden szokása és falusiakká válva a falun, egész tömeg különféle mulatságra adnók magunkat, melyek minden este megnehezítenék a választást a másnapra vonatkozólag. A testgyakorlat és a tevékeny élet megújítaná gyomrunkat és az izlésünket. Minden étkezésünk lakoma volna, a melyben a bőség kedvesebb volna, mint a választékosság. A vidámság, a mezei munkák, a bohó játékok, a világ legelső szakácsai és a finom inyenczségek bizony nevetségesek azoknak az embereknek, a kik napkelte óta talpon vannak. A felszolgálás ép oly kevéssé volna kimért, mint elegáns; ebédlő terem volna mindenütt, a kertben, a csónakban, egy fa alatt, néha messze egy élőforrás mellett, zöldelő friss füvön, bükkfák és mogyoróbokrok alatt; a víg vendégek hosszú sora vinné énekelve a lakoma készletét; a gyep volna az asztal és szék, a forrás széle szolgálna tálaló asztalul, a csemege pedig a fákon csüngne; a fogások minden rend nélkül következnének, az étvágy fölmentene minden czeremónia alól, mindenki nyiltan önmagát tolná előtérbe a többi előtt s nem bánná, ha a többiek ép úgy előtérbe tolnák magukat előtte; ebből a szivélyes és mértéktartó fesztelenségből durvaság, képmutatás, kényszer nélkül százszorta kedvesebb, tréfás czivakodás támadna, mint az udvariaskodás, alkalmasabb arra, hogy összefűzze a szíveket.

Nem volna tolakodó inas, a ki kilesi beszédünket, halkan kritizálná magunkviseletét, mohó szemmel számlálná falatainkat, azzal mulatna, hogy megváratna minket az itallal és morogna a túlságos hosszas ebéd miatt. Magunk lennénk a magunk szolgái, hogy a magunk gazdái lehessünk, mindenkit kiszolgálna mindenki; az idő telnék, hogy észre se vennők, a lakoma pihenés volna és addig tartana, a míg a nap heve. Ha valami munkájához visszatérő paraszt menne el mellettünk, szerszámaival a vállán, felvidítanám a szívét néhány jó szóval, egy-két pohár jó borral, melytől vidámabban viselné nyomorúságát és én is megtalálnám az élvezetemet, hogy belsőleg kissé felindulnék és titokban ezt mondanám magamban: Még ember vagyok.

Ha a község lakosait valami mezei ünnep csődítené össze, az elsők között jelennék meg csapatommal, ha szomszédomban házasságot köthetnének, melyeket jobban megáld az ég, mint a városiakat, akkor tudnák, hogy én szeretem az örömöt és meghívnának. Vinnék ezeknek a derék embereknek néhány ajándékot, egyszerűt, mint ők, a melyek hozzájárulnának az ünnephez és viszonzásul megbecsülhetetlen jókat kapnék, a hozzám hasonlók előtt oly kevéssé ismert jókat: a nyiltságot és az igazi örömöt. Vigan vacsoráznék hosszú asztaluk végén; karban velük dalolnék valami régi falusi éneket és örömestebb tánczolnék a fészerükben, mint az operai bálon.

Mindeddig minden pompásan megy, mondják. De a vadászat? Falusi élet az, vadászat nélkül? Értem, csak tanyát akartam és ebben nincs igazam. Föltételezem, hogy gazdag vagyok, kizárólagos élvezetekre, romboló élvezetekre van szükségem; az egészen más dolog. Szükségem van földbirtokra, erdőre, vadőrökre, csőszökre, földesúri jogokra, különösen pedig tömjénre és szentelt vízre.

Nagyon jól van. De ennek a birtoknak lesznek jogaikra féltékeny szomszédai, a kik vágyakoznak bitorolni mások jogait, a csőszeink összeczivakodnak és talán a gazdáik is; ebből viszálykodások, panaszok, gyűlölködések s mindenesetre pörök keletkeznek; ez már nem nagyon kellemes. A bérlőim nem látják szivesen, hogy földjeiken az én nyulaim és veteményeikben az én vadkanaim garázdálkodnak; mindegyik, ha már nem meri megölni az ellenséget, a mely elpusztítja munkája gyümölcsét, legalább el szeretné kergetni mezejéről; miután a napot földjeik művelésével töltötték, az éjszakát őrzésükkel kellene tölteniök; volnának kutyáik, dobjaik, tülkeik, csengőik; mindezzel a zenebonával megzavarnák álmomat. Akaratom ellenére ezeknek a szegény embereknek a nyomorára gondolnék és nem tudnám megállni, hogy ne tegyek magamnak szemrehányást miatta. Ha herczegi dicsőségben volna részem, mindez nem igen érintene, de nekem parvenünek, újdonsült gazdagnak, még kissé polgárias szivem van.

Ez még nem minden; a vad bősége kisértetbe ejtené a vadászokat, minduntalan vadorzókat kellene büntetnem; szükségem lenne börtönökre, börtönőrökre, lövészekre és gályákra; ezt mind elég kegyetlen dolognak tartom. Ezeknek a szerencsétleneknek a feleségei megostromolnák a kapumat és kellemetlenkednének síránkozásukkal; vagy el kellene őket kergetni, vagy meg kellene őket verni. A szegény emberek, a kik nem orvvadászkodtak és kiknek a vadaim elpusztitanák a vetését, szintén eljönnének panaszkodni; amazok azért kapnának büntetést, mert megölték a vadat, emezek tönkremennének, mert kimélték. Micsoda keserves alternativa! Mindenfelől csak a nyomort látnám és csak nyögést hallanék; ez azt hiszem, nagyon megzavarhatja az élvezetet, a mely a foglyok és nyulak tömeges gyilkolásában rejlik.

Ha el akarod tüntetni az élvezetekkel járó kellemetlenségeket, ne engedd őket kizárólagossá válni; mennél többet hagysz meg közösnek az emberekkel, annál tisztábban fogsz mindig élvezni. Mindabból tehát, a mit tegnap mondtam, nem tennék semmit, hanem a nélkül, hogy változtatnék kedvteléseimen, azokat, a melyeket magamnak szánok, kevesebb költséggel követhetném. Mezei tartózkodási helyemet olyan országban ütném fel, a hol a vadászat szabadjára áll mindenkinek és a hol meg lehetne a zavartalan élvezetem. A vad ritkább lenne, de több ügyesség kellene megkereséséhez és több élvezet volna megtalálásában. Emlékszem a szívdobogásra, melyet apám érzett az első fogoly röptére és az örömujjongásra, a melylyel megtalálta a nyulat, a melyet egész nap keresett. Igen, azt állítom, hogy mikor egyedül a kutyájával, fölszerelve puskával, vadásztáskájával, lőportartójával és kicsiny zsákmányával este hazatért, a fáradtságtól elcsigázva és tüskéktől összetépve, jobban meg volt a napjával elégedve, mint a ti összes divatos vadászaitok, a kik jó lovon, húsz töltött fegyvertől kisérve, csak váltogatják a puskát, lődöznek és gyilkolnak maguk körül, hozzáértés nélkül, dicsőség nélkül és csaknem mozgás nélkül. Az élvezet tehát nem kisebb és a vele járó kellemetlenség elmarad, ha az embernek nincs sem őrizni való birtoka, sem megbüntetni való orvvadásza, sem kínozni való szegény embere; ez elég ok arra, hogy inkább így tegyünk. Bármit tesz az ember, nem lehet vég nélkül kínozni az embereket a nélkül, hogy az illetőnek valami baja ne essék és a nép folytonos átkai előbb-utóbb keserűvé teszik a vadászzsákmányt.

Még egyszer mondom: a kizárólagos élvezetek az élvezet halála. Az igazi élvezetek azok, a melyekben az ember osztozik a néppel; a melyekben egyedül akar részesedni, azok nem az övéi. Ha a falak, melyeket parkom körül emelek, hamar klastrommá teszik számomra a parkot, nem tettem nagy költség árán egyebet, mint hogy megfosztottam magamat a séta élvezetétől, tehát kénytelen vagyok ezt a távolban keresni. A tulajdon démona megfertőztet mindent, a mihez hozzáér. A gazdag mindenütt úr akar lenni, holott csak ott érzi jól magát, a hol nem az; kénytelen mindig menekülni önmaga elől. A magam részéről ebben a tekintetben gazdagságomban is azt tenném, a mit szegénységemben tettem. Most gazdagabb vagyok a mások vagyonából, mint a milyen a magaméból lehetnék, magamévá teszek mindent, a mire kedvem van, a szomszédságomban; nincs nálamnál elhatározottabb hódító; bitorlom még a fejedelmek jogait; megkülönböztetés nélkül magamnak tulajdonítok minden nyílt területet, a mely tetszik nekem; neveket adok nekik, az egyiket parkommá teszem, a másikat teraszszommá és a gazdájuk vagyok, ettől a pillanattól fogva büntetlenül sétálok bennük s gyakran visszatérek beléjük, hogy megőrizzem tulajdonjogomat, úgy használom a talajt, a hogy akarom azzal, hogy rajta járok és sohasem fognak meggyőzni róla, hogy a telek névleges gazdája több hasznát veszi a pénznek, melyet húz utána, mint én a területnek. Ha árkokkal, kerítésekkel akarnak boszantani, nem sokat bánom, a vállamra veszem a parkomat és leteszem másvalahol; a környéken van elég hely a számára és sokáig fosztogathatom a szomszédaimat a nélkül, hogy elveszteném menedékhelyemet.

Ime, egy kis kisérlet a jó ízlésre, a kellemes időtöltés kiválasztására; ilyen szellemben lehet élvezetet találni benne; a többi mind illuzió, nagyrész ostoba hiúság. A ki eltávolodik ezektől a szabályoktól, bármi gazdag lehet, a pénzeért csak szemetet kap és nem ismeri meg soha az élet értékét.

Kétségkívül azt fogják ellenem vetni, hogy ilyen élvezetek módjában vannak minden embernek és hogy élvezetükhöz nem kell gazdagnak lenni. Épen ez az, a mihez el akarok jutni. Az embernek van élvezete, ha akarja, hogy legyen; csak a képzelődés tesz mindent nehézzé, mert elűzi előlünk a boldogságot és százszor könnyebb boldognak lenni, mint annak látszani. Az ízléses és igazán élnivágyó ember nem tud mihez fogni a gazdagsággal; elég neki, ha szabad és önmaga ura. A ki jó egészségnek örvend és megvan mindene, a mi szükséges, elég gazdag, ha kitépi a szívéből a képzelődés javait; ez a Horatius aurea mediocritas-a. Pénzeszsákok, keressetek tehát valami más alkalmazást gazdagságotoknak, mert az élvezet szempontjából nem ér semmit. Emil mindezt nem fogja jobban tudni, mint én, de tisztább lévén a szíve, még jobban fogja érezni és minden tapasztalata a világban csak meg fogja ebben erősíteni.

Mindig így töltve időnket, mindig keressük Zsófiát és nem találjuk meg. Fontos volt, hogy ne akadjunk rá olyan hamar, tehát ott kerestük, a hol biztos voltam benne, hogy nincs jelen.124)

Végre már sürgőssé válik az ügy, ideje igazán keresni, hogy ne csináljon magának egyet, a kit Zsófiának tekint, hogy aztán későn lássa be tévedését. Isten veled tehát, Páris, híres város, a zaj, a füst, a sár városa, a hol a nők nem hisznek a becsületben, sem a férfiak az erényben. Isten veled Páris, a szerelmet, a boldogságot, az ártatlanságot keressük, soha sem lehetünk elég távol tőled.