MÁSODIK KÖNYV.

Eljutottunk az élet második fordulójához, a mikor tulajdonképen véget ér a gyermekkor, mert az infans – gyermek – és a puer – fiú – szavak nem synonymak. Az első benne foglaltatik a másodikban és azt jelenti, a ki nem tud beszélni; innen van, hogy Valerius Maximusnál megtaláljuk ezt a kifejezést, hogy: puerum infantem. De én tovább is a mi nyelvünk szokása szerint fogom használni a szót egész addig a korig, a mikor már más nevei vannak.

Mikor a gyermek elkezd beszélni, akkor már kevesebbet sír. Ez a haladás természetes, az egyik nyelv helyébe jő a másik. A mint meg tudja mondani szavakkal, mi baja, miért mondaná sírással, hacsak a fájdalma nem nagyon éles arra, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Ha továbbra is sír, az azoknak az embereknek a hibája, a kik körüle vannak. Mihelyt Emil egyszer kimondta, hogy: fáj nekem, nagyon éles fájdalomnak kell lennie, a mely sírásra ingerelje.

Ha a gyermek kényes, érzékeny, és természettől fogva hajlandó sírni semmiért, eldugaszolom könnyeinek forrását azzal, hogy haszontalanná és hatástalanná teszem sírását. Akármennyit sír, nem megyek hozzá s azonnal hozzá sietek, ha elhallgatott. Akkor aztán csakhamar az lesz a módja, ha hívni akar engem, hogy hallgat vagy legfeljebb egyetlen kiáltást hallat. A gyermek csak a jelek érzékelhető hatása szerint itéli meg azok értelmét, számára nincs más konvenczió: akármilyen baj éri a gyermeket, ha egyedül van, ritkán sír, hacsak nincs reménye, hogy meghallják.

Ha elesik, ha estében daganatot kap a fején, ha véres lesz az orra, ha megvágja az újját, a helyett, hogy megijedt arczczal sietnék hozzá, veszteg maradok legalább egy kis időre. A baj megtörtént, el kell tehát viselnie, minden sietségem csak arra való volna, hogy annál jobban megijeszszem és növeljem az érzékenységét. Alapjában véve nem is annyira az ütés fáj, mint a félelem, ha az ember megsérült. Legalább ettől az utóbbi aggodalomtól megkimélném, mert okvetlenül úgy itél bajáról, a hogy engem itélni lát; ha azt látná, hogy ijedten odafutok, vigasztalom, sajnálom, azt hinné, már vége van, ha ellenben azt látja, hogy megőrzöm a hidegvéremet, hamar visszanyeri ő is a magáét és azt hiszi, a baja meggyógyult, mikor már nem érzi többé. Ebben a korban veszi az ember az első leczkéket a bátorságból és rémület nélkül szenvedve el a kisebb fájdalmakat, fokonkint megtanulja elviselni a nagyobbakat.

Egyáltalában nem törődnék vele sokat, ha Emil megütné magát, sőt nagyon bántana, ha sohasem ütné meg magát és felnőne a nélkül, hogy megismerné a fájdalmat. A szenvedés az első dolog, melyet meg kell tanulnia és a melynek tudására legnagyobb szüksége lesz. Úgylátszik, a gyermekek csak azért kicsinyek és gyöngék, hogy veszély nélkül tanulhassák meg ezt a fontos leczkét. Ha a gyermek olyan magasról esik le, mint a mekkora maga, nem töri ki a lábát; ha megüti magát egy bottal, nem töri el a karját, ha megfogja az éles vasat, nem fogja meg olyan erősen, hogy mélyen megvágja magát. Nem tudok róla, hogy valaha is láttak volna szabadjára hagyott gyermeket, a ki megölte vagy megcsonkította volna magát, vagy csak hogy komoly bajt okozott volna magának, legalább ha nem hagyták vigyázatlanul magas helyen, vagy egyedül tűz mellett, vagy ha nem hagytak veszedelmes szerszámokat a keze ügyében. Mit szóljunk arról az egész gépraktárról, melyet egy gyermek körül összegyüjtenek, hogy mindenfelől megvédjék a fájdalom ellen? Mire aztán felnő, ki van szolgáltatva önmagának, bátorság és tapasztalat nélkül, hogy az első szúrásra már azt hiszi, meg van halva és elájul az első csepp vér láttára.

Oktató és pedáns mániánk az, hogy váltig arra tanítjuk a gyermeket, a mit jobban megtanulna magamagától és elfeledkezünk arról, a mit csakis tőlünk tanulhat meg. Van-e ostobább dolog, mintha azzal vesződünk, hogy megtanítsuk járni, mintha már láttak volna olyat, a ki mire felnőtt, dajkája hanyagsága miatt nem tudott volna járni? Ellenkezőleg, hány ember csámpáskodik egész életén át azért, mert rosszul tanították járni?

Emilnek nem lesz se párnás süvege, sem járó kosara, sem járó szekere, sem járó szalagja, vagy legalább is attól fogva, hogy az egyik lábát elébe tudja tenni a másiknak, csak kövezett helyeken fogják ölben tartani és ezeken is gyorsan átviszik.25) A helyett, hogy el hagynák csenevészedni egy szoba dohos levegőjében, mindennap vigyék ki egy mező közepére. Itt futkoshat, ugrálhat, s ha napjában százszor elesik is, annál jobb, annál hamarabb tanul meg föltápászkodni. A szabadság okozta jó érzés kárpótol nem egy sérülésért. Tanítványomon gyakran lesznek ütődések, de ennek fejében mindig jókedvű lesz; ha a ti tanítványaitoknak kevesebb az ütődésük, mindig feszélyezettek, mindig lenyügözöttek, mindig szomorúak lesznek. Alig hiszem, hogy a nyereség az ő részükön volna.

Még egy másik fejlődés is kevésbbé szükségessé teszi a gyermeknek a sírást: az ereje fejlődése. Többet birva magamagától, kevesebb szüksége van rá, hogy máshoz folyamodjék. Erejével együtt nő a belátás is, a mely képessé teszi, hogy erejét kormányozza. Ezen a második fokon kezdődik tulajdonképen az egyéniség élete, ettől fogva kezd tudata lenni magamagáról. Az emlékezet kiterjeszti az azonosság érzését létének minden pillanatára, akkor lesz valóban egygyé, ugyanazzá, következőleg immár képessé a boldogságra vagy nyomorúságra. Fontos dolog tehát, hogy elkezdjük úgy tekinteni, mint erkölcsi lényt.

Ámbár körülbelül a lehető leghosszabbra tűzzük ki az emberi élet határát és a valószínűségét bármely korban annak, hogy ezt a határt megközelíthesse az ember, semmi sem bizonytalanabb, mint egy-egy ember életének tartama; nagyon kevesen érik meg azt a végső határt. Az élet leginkább a kezdetén forog koczkán; mennél kevesebbet élt valaki, annál kevesebb reményt vethet az életbe. A megszülető gyermekeknek legfeljebb a fele éri meg a serdült kort és valószínű, hogy a tanítványod nem fogja megérni a férfikort.

Mit kell tehát gondolni arról a barbár nevelésről, a mely feláldozza a jelent egy bizonytalan jövőnek, a mely megterheli a gyermeket mindenféle lánczokkal és azon kezdi, hogy boldogtalanná teszi csak azért, hogy biztosítson számára tudom is én micsoda távoleső boldogságot, a melyről föltehető, hogy soha nem is fogja élvezni. Még ha föltételezném is, hogy ez a nevelés tárgyában észszerű, hogy nézhetném megbotránkozás nélkül, ha szegény szerencsétlenekre elviselhetetlen igát vetnek és olyan folytonos munkának vetik alá őket, mint a gályarabokat a nélkül, hogy biztosak volnának benne, hogy mind ez a gondoskodás egykor hasznukra fog válni. A vidámság kora könnyek, verések, szidások, rabszolgaság közben telik el. Kínozzák a boldogtalant a saját java érdekében és nem látják a halált, a melyet előhívnak és a mely ennek a szomorú előkészületnek a kellős közepén ragadja el. Ki tudja, mennyi gyermek pusztul el apja vagy mestere eszeveszett bölcsesége következtében? Örülve, hogy megmenekülnek a kegyetlenkedéstől, egyedüli hasznuk a szenvedésekből, melyeket el kellett türniök, hogy meghalnak a nélkül, hogy sajnálnák életüket, melynek csak kínjait ismerték.

Emberek, legyetek emberségesek, ez az első kötelességtek: legyetek emberségesek minden társadalmi osztály, minden életkor iránt, minden iránt, a mi nem idegen az embertől. Micsoda bölcseség létezhetik rátok nézve az emberségességen kívül? Szeressétek a gyermekeket, kedvezzetek játékaiknak, kedvteléseiknek, szeretetreméltó ösztöneiknek. Kicsoda nem kivánta vissza közületek néha-néha azt a kort, a mikor a nevetés mindig az ajkunkon van és a mikor a lélekben mindig béke honol? Miért akarjátok megfosztani ezeket a kis ártatlanokat annak az oly rövid időnek élvezetétől, a mely úgyis eltünik és attól az értékes jótól, melylyel még nem is tudnak visszaélni? Miért akarjátok megtölteni keserűséggel és fájdalommal azokat az oly gyorsan tünő éveket, a melyek nem térnek számukra vissza, a hogy számotokra sem térnek vissza. Apák, tudjátok-e, melyik pillanatban leskelődik gyermeketekre a halál? Ne szerezzetek magatoknak szemrehányásokat azzal, hogy megfosztjátok őket azoktól a csekély számú percektől, melyeket a természet ad nekik: a mint érezni tudják a lét gyönyörét, hadd élvezzék, hogy ha bármely pillanatban szólítja is el őket isten, ne haljanak meg a nélkül, hogy élvezték volna az életet.

Hány hang fog fölemelkedni ellenem! Már messziről hallom annak a hamis bölcseségnek a zaját, a mely szüntelenül kivetkőztet önmagunkból, a mely a jelent mindig semmibe veszi és lankadatlanúl arra a jövőre néz, a mely annál messzebbre szalad el, mennél előbbre jutunk és addig hajszol oda, a hol nem vagyunk, míg végre nem leszünk sehol sem.

Azt felelitek erre, hogy ekkor van ideje megjavítani az ember rossz hajlamait; hogy a gyermekkorban, mikor a szenvedés kevésbbé érezhető, kell megsokasítani, hogy megkiméljük tőle az értelem korát. De ki mondja meg nektek, hogy ennek elrendezése tőletek függ és hogy mindazok a szép tanítások, melyekkel a gyermek gyönge szellemét elhalmozzátok, nem lesznek-e rá nézve egy napon veszedelmesebbek, mint a milyen hasznosak? Ki biztosít benneteket a felől, hogy bármit is megkiméltek azok által a fájdalmak által, melyeket a gyermekre bőven rámértek? Miért róttok rá több bajt, mint a mennyit az állapota el tud viselni, a nélkül, hogy biztosak volnátok benne, hogy a jelenlegi bajok a jövőbeliek enyhítésére szolgálnak? És mivel bizonyítjátok be, hogy azok a rossz hajlamok, melyekből állítólag kigyógyítjátok, nem a ti rosszul értelmezett gondoskodásotokból származnak-e inkább, mint a természetből? Boldogtalan elővigyázat, a mely egy élőlényt a jelenben nyomorulttá tesz, abban a jól vagy rosszul megalapozott reményben, hogy egykor majd boldoggá teszi! Ha ezek a köznapi okoskodók összetévesztik a rakonczátlanságot a szabadsággal s a boldoggá tett gyermeket az elkényeztetett gyermekkel, meg kell őket tanítani a megkülönböztetésre.

Hogy ne szaladjunk agyrémek után, ne feledjük el, mi felel meg a helyzetünknek. Az emberiségnek megvan a maga helye a dolgok rendjében; a gyermekkornak is megvan a maga helye az emberi élet rendjében; az embert kell tekintetbe venni az emberben, a gyermeket a gyermekben. Mindegyiknek megjelölni a helyét és ebben megerősíteni őt, elrendezni az emberi szenvedélyeket az ember helyzete szerint, ez minden, a mit jólléteért tehetünk. A többi idegen okoktól függ, melyek nem állanak hatalmunkban.

Nem tudjuk, mi a tökéletes boldogság vagy boldogtalanság. Minden vegyes ebben az életben, nem élvezhetünk tiszta érzést, nem maradunk két perczig ugyanabban a helyzetben. Lelkünk hangulatai ép úgy, mint testünk módosulásai szakadatlan folyásban vannak. A jó és a rossz közös valamennyiünkkel, de különböző mértékben. A legboldogabb az, a ki legkevesebb kínt szenved; a legboldogtalanabb az, a ki legkevesebb örömet élvez. Mindig több a szenvedés, mint a gyönyör: íme, a mindnyájunkkal közös különbség. Az ember boldogsága idelenn a földön tehát csak negativ állapot, a bajok legkisebb mennyiségén kell mérnünk, melyeket szenved.

Minden fájdalom-érzés elválaszthatatlan a fájdalomtól való szabadulás vágyától; minden örömérzés elválaszthatatlan az öröm élvezésének vágyától: minden vágy nélkülözést tételez fel és minden nélkülözés, melyet érez az ember, kellemetlen; boldogtalanságunk vágyaink és képességeink aránytalanságából származik. Az érző lény, a melynek képességei egyenlők, tökéletesen boldog lény volna.

Miben áll tehát az emberi bölcseség, vagy a valódi boldogság útja? Nem épen abban, hogy csökkentsük vágyainkat, mert ha erőnkön alúl maradnának, képességeink egy része tétlen maradna és nem élvezhetnők egész létünket; abban sem, hogy kiterjeszszük képességeinket, mert ha vágyaink egyidejüleg nagyobb arányban növekednének, csak annál boldogtalanabbakká lennénk: de inkább abban, hogy csökkentsük a vágyak túlsúlyát a képességekkel szemben és teljes egyenlőségre juttassuk a képességet az akarattal. Csak ekkor érjük el, hogy minden erőnk működésben van s a lélek mégis nyugodt marad és hogy az ember rendezett állapotba jut.

Így is rendezte be kezdetben a természet, a mely mindent a lehető legjobban csinál meg. Eleitől fogva csak a fentartására szükséges vágyakat oltja bele és az ezek kielégítésére elegendő képességeket. A többieket mintegy tartalékul helyezi el lelke mélyén, hogy a szükség szerint kifejlődjenek. Csak ebben a kezdetleges állapotban fordul elő, hogy a vágy és a képesség egyensúlyban van és hogy az ember nem boldogtalan. A mint ezek a virtuális képességei működésbe lépnek, a képzelet, a legtevékenyebb valamennyi között, föléled és elébük kerül. A képzelet terjeszti ki számunkra a lehetőségek mértékét, akár a jóra, akár a rosszra s következőleg fölkelti és táplálja a vágyakat kielégitésük reményével. De a tárgy, a melyet már a kezünkben hittünk, gyorsabban eltünik, semhogy követni tudnók; mikor már azt hittük, hogy elértük, átalakul és ismét messziről mutatja magát. Nem látván többé a már áthaladt pályát, nem veszszük semmibe s az, a melyet még át kell haladnunk, szüntelenül nő és terjeszkedik. Így merítjük ki magunkat a nélkül, hogy a czélponthoz érnénk és mennél jobban hatalmunkba kerítjük az élvezetet, annál inkább eltávolodik tőlünk a boldogság.

Ellenben mennél közelebb marad az ember természetes állapotához, annál kisebb a távolság képességei és vágyai közt s következőleg kevésbbé van távol attól, hogy boldog legyen. Sohasem kevésbbé nyomorult, mint mikor hiányával látszik lenni mindennek, mert a nyomoruság nem a dolgok nélkülözésében van, hanem a szükség érezhetőségében.

A való világnak megvannak a maga határai, a képzelt világ végtelen; nem tudván kitágítani az egyiket, szorítsuk meg a másikat, mert minden szenvedésünk, a mely igazán boldogtalanná tesz, csakis e kettőnek különbözőségéből származik. Vegyétek ki magatokból az erőt, az egészséget, az önmagatokról való jó véleményt, s az élet minden java a képzelődésben van; vegyétek ki a test fájdalmait és a lelkiismeret mardosásait s minden bajunk képzelt. Ez a tétel köznapi, fogják mondani. Megengedem, de gyakorlati alkalmazása nem köznapi; s itt csupán csak a gyakorlatról van szó.

Mikor azt mondják, hogy az ember gyönge, mit akarnak ezzel mondani? Ez a szó: gyöngeség egy vonatkozást jelent, egy viszonyát annak a lénynek, melyre alkalmazzák. Az, a kinek több az ereje, mint a mennyi szükséges, akár ha rovar vagy féreg, erős lény; a kinek több erőre volna szüksége, mint a mennyije van, akár ha elefánt vagy oroszlán, akár hódító, hős, akár ha isten volna is, gyönge lény. A lázadó angyal, a ki félreismerte természetét, gyöngébb volt, mint a boldog halandó, a ki békében él a maga természete szerint. Az ember nagyon erős, ha megelégszik vele, hogy az legyen, a mi; nagyon gyönge, mikor fölébe akar emelkedni ember voltának. Ne képzeljétek valahogy, hogy ha fokozzátok képességeiteket, fokozzátok erőtöket is; ellenkezőleg, csökkentitek, ha gőgötök náluknál jobban fokozódik. Mérjük meg sphaeránk sugarát és maradjunk meg a közepében, mint a rovar a maga szövedékében: akkor mindig beérjük önmagunkkal és nem kell panaszkodnunk gyöngeségünk miatt, mert nem fogjuk soha érezni.

Minden állatnak épen annyi képessége van, a mennyi fentartásához kell; csak egyedül az embernek van fölöslege. Nem különös dolog-e, hogy ez a fölösleg legyen boldogtalanságának eszköze? Minden országban többet ér az ember karja, mint a mennyiből meg tud élni. Ha meg volna benne az a bölcseség, hogy ezt a fölösleget ne számítsa semmibe, mindig megvolna neki a mi szükséges, mert nem volna neki soha túlságos sok. A nagy szükségletek, mondta Favorinus,26) a nagy javakból erednek és gyakran a legjobb módja, hogy megszerezzük azokat a dolgokat, a melyek híjával vagyunk, ha megfosztjuk magunkat azoktól, a melyek megvannak nekünk.

Épen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorúsággá, hogy a fokozásán fáradozunk. Minden ember, a ki nem akart többet, mint élni, boldogan élt; következőleg jól élt, mert mi haszna lett volna belőle, ha gonosz lett volna?

Ha halhatatlanok volnánk, nagyon boldogtalan lények volnánk. Keserves dolog meghalni, kétségkívül; de édes remélni, hogy nem fogunk örökké élni és hogy egy jobb élet véget fog vetni ez élet gyötrelmeinek. Ha felajánlanák nekünk a halhatatlanságot ezen a földön, kicsoda akarná elfogadni ezt a szomorú ajándékot?27) Milyen menedék, milyen remény, milyen vigasztalás maradna számunkra a sors kegyetlensége és az emberek igazságtalansága ellen? A tudatlan, a ki nem gondol előre, kevéssé érzi az élet értékét és kevéssé fél elvesztésétől; a felvilágosodott ember látja a sokkal nagyobb értékű javakat, a melyeket nálánál többre becsül. Csak a féltudás és az álbölcseség csinál legrosszabb bajt a halálból, a mikor tekintetünket épen csak a halálig terjeszti ki s nem azon túlra is. A halál kényszerüsége a bölcs embernek csak ok arra, hogy elviselje az élet gyötrelmeit. Ha nem volnánk benne bizonyosak, hogy egykor el fogjuk veszteni, nem érne annyit a föntartása.

Erkölcsi bajaink mind a képzelődésből származnak, kivéve egyet: a bűnt; ez pedig tőlünk függ. Fizikai bajaink vagy magukat emésztik fel, vagy minket. Az idő vagy a halál a gyógyszerünk, de annál többet szenvedünk, mennél kevesebbet tudunk szenvedni és több kínt szerzünk magunknak betegségeink gyógyításával, mint a mennyit elviselésükkel szenvednénk. Élj a természetnek megfelelően, légy türelmes és kergesd el az orvosokat: a halált nem fogod ugyan elkerülni, de csak egyszer fogod érezni; holott az orvosok mindennap beleoltják megzavart képzelődésedbe és hazug művészetük, a helyett, hogy meghosszabbítaná napjaidat, megfoszt élvezetüktől. Mindig azt fogom kérdezni, micsoda igazi jót tett ez a művészet az embereknek. Néhányan azok közül, a kiket meggyógyít, meghalnának, az igaz, de milliói azoknak, a kiket megöl, életben maradnának. Okos ember, ne játszszál ezen a lutrin, a melyben nagyon is sok az eshetőség ellened. Szenvedj, halj meg vagy gyógyulj meg: de mindenekfelett élj, utolsó órádig.

Az emberi intézményekben minden bolondság és ellenmondás. Mennél többet veszít értékéből életünk, annál többet foglalkozunk vele. Az aggastyánok jobban sajnálják, mint a fiatalok, nem akarják elveszíteni az előkészületeket, melyeket élvezésére tettek; bizony keserves dolog meghalni hatvan éves korban, mielőtt az ember elkezdett volna élni. Azt hiszik, hogy az emberben erős szeretet él saját fentartására és ez igaz; de azt nem látják, hogy ez a szeretet, a milyennek mi érezzük, nagy részben az emberek műve. Természettől fogva az ember csak annyira törődik a maga fentartásával, a mennyire hatalmában vannak az erre való eszközök; a mint ezek az eszközök eltünnek kezéből, megnyugszik és meghal a nélkül, hogy haszontalanul kínozná magát. A lemondás első törvényét a természettől kapjuk. A vadak, úgy mint a vadállatok, nagyon kevéssé védekeznek a halál ellen és csaknem panasz nélkül viselik el. Ha ez a törvény le van rombolva, alakul egy másik, a mely az észből fakad; de kevesen tudják belőle levonni és ez a mesterséges lemondás sohasem ép olyan teljes és teli, mint az első.

Az elővigyázat! Az elővigyázat, a mely szüntelenül kivetkőztet magunkból és gyakran oda helyez, a hova sohasem jutunk el, – ime ez az igazi forrása minden boldogtalanságunknak. Micsoda mániája egy olyan ideiglenes lénynek, mint az ember, hogy mindig a messzeségbe néz, olyan jövőbe, a mely oly ritkán következik be és elhanyagolja a jelent, a melyben biztos! Annál gyászosabb mánia, mert szüntelenül növekszik a korral és mert az aggastyánok mindig bizalmatlankodók, előregondoskodók, fukarok, inkább megvonják maguktól a ma szükségeset, mint hogy száz év mulva nélkülözzék a fölöslegeset. Így ragaszkodunk mindenhez, belekapaszkodunk mindenbe; az idő, a hely, az emberek, a dolgok, mindaz, a mi van, mindaz, a mi lesz, fontos mindegyikünknek: a saját egyéniségünk csak a legkisebb része énünknek. Mindenki, hogy úgy mondjam, kiterjeszti magát az egész földre és érzékenynyé lesz ezen az egész nagy felületen. Csodálni való-e, hogy bajaink megsokasodnak minden ponton, a melyen sebezhetők vagyunk? Hány fejedelem keseredik el olyan ország miatt, a melyet sohase látott! Hány kereskedő van, a kit elég Indiában megsérteni, hogy Párisban kiabáljon!

Vajjon a természet távolítja-e el az embereket önmaguktól? Vajjon a természet akarja-e, hogy mindenki másoktól tanulja meg a rendeltetését és néha utolsónak tanulja meg, úgy hogy akárhányan haltak meg boldogan vagy boldogtalanul, a nélkül, hogy valaha tudtak volna róla? Látok egy friss, vidám, erős, magát jól érző embert, jelenléte örömet sugall, szemeiből a megelégedés, a jólét sugárzik, a boldogság képmását hordja magával. Jön egy levél a postán, a boldog ember megnézi, neki szól, felnyitja, elolvassa. Külseje egy pillanat alatt megváltozik; elsápad, elájul. Magához térve sír, nyugtalankodik, nyög, tépi a haját, megtölti a levegőt siránkozásával, olyan, mintha rettentő görcsök fogták volna el. Bolond! Mit vétett neked ez a papiros? Melyik tagodtól fosztott meg? Milyen bűnt követtetett el veled? Végül, mit változtatott meg benned, hogy ilyen állapotba jutottál, a milyenben látlak?

Ha a levél eltévedt volna, ha könyörületes kéz a tűzbe vetette volna, ennek az egyszerre boldog és boldogtalan halandónak a sorsa alighanem sajátszerű probléma lett volna. Szerencsétlensége, fogjátok mondani, tényleges volt. Nagyon jól van, de nem érezte volna. Hol volt tehát? Boldogsága képzelt volt. Vagyis: az egészség, a vidámság, a jóllét, a lelki nyugalom csak látomány. Nem élünk többé ott, a hol vagyunk, csak ott élünk, a hol nem vagyunk. Megéri-e hát a fáradságot, ennyire félni a haláltól, ha az, a miben élünk, megmarad?

Oh ember! Korlátozd létedet önmagadra és nem leszel többé boldogtalan. Maradj azon a helyen, a melyet a természet kijelöl neked a lények lánczolatában, semmi sem fog tudni téged innen kiűzni; ne ágaskodj fel a szükségszerűség kemény törvénye ellen s ne merítsd ki, ellen akarva neki állni, azokat az erőket, a melyeket az ég nem azért adott neked, hogy kiterjeszd vagy meghosszabbítsd létedet, hanem csupán azért, hogy fentartsd, a hogy ő neki tetszik s a mennyire ő neki tetszik. Szabadságod, hatalmad csak oly messzire terjed, mint természetes erőid, azon túl nem; a többi mind rabszolgaság, illuzió, káprázat. Maga az uralkodás is szolgai, ha a közvéleménytől függ, mert azoknak előitéleteitől függsz, a kiken az előitéleteik révén uralkodol. Hogy úgy vezethesd őket, a hogy neked tetszik, úgy kell magadat vezetned, a hogy nekik tetszik. Csak meg kell változtatniok gondolkodásuk módját, neked is akarva-akaratlan meg kell változtatnod eljárásod módját. A kik közeledben vannak, csak tudniok kell irányítani a nép véleményét, melyet neked kormányoznod kell, vagy a kegyenczekét, a kik téged kormányoznak, vagy a családodét, vagy a tiéidet: azok a vezérek, udvaronczok, azok a papok, azok a katonák, azok az inasok, azok az udvari cselédek, akár a gyermekek is, ha olyan lángelme vagy is, mint Themistocles,28) úgy vezetnek légióid közepette, mint a gyermeket. Tehetsz, a mit akarsz, igazi tekintélyed sohasem lesz több, mint az igazi képességed. A mint mások szemével kell látni, az ő akaratukkal is kell akarni. Népeim alattvalóim, mondod büszkén. Jól van. De te, mi vagy te? Minisztereid alattvalója. És minisztereid maguk részéről mik? Alattvalói hivatalnokaiknak, szeretőiknek, szolgáik szolgáinak. Fogj meg mindent, bitorolj mindent és aztán szórd a pénzt tele kézzel, állíts fel ágyu-ütegeket, emelj bitófákat és hóhér-kerekeket, bocsáss ki törvényeket és rendeleteket, sokasítsd meg a kémeket, a katonákat, hóhérokat, börtönöket, lánczokat, – szegény kicsi ember, mit ér neked mindez? Nem fognak azért sem jobban szolgálni, sem kevésbbé meglopni, sem kevésbbé rászedni és nem leszel semmivel korláttalanabb. Mindig azt fogod mondani: akarom és mindig azt fogod tenni, a mit a többiek akarnak.

Csak az teszi a maga akaratát, a kinek nincs rá szüksége, hogy mások karjaival toldja meg a magáét, ha meg akarja tenni; a miből az következik, hogy minden jóknak elseje nem a tekintély, hanem a szabadság. Az igazán szabad ember csak azt akarja, a mire képes és azt teszi, a mi neki tetszik. Ime, az én alapeszmém. Nem kell egyebet tenni, mint ezt alkalmazni a gyermekkorra és a nevelés minden szabálya levezethető belőle.

A társadalom gyöngébbé tette az embert, nem csak azzal, hogy megvonta tőle a saját erőire való jogot, hanem különösen azzal, hogy elégtelenné tette ez erőit. Ezért sokszorozódnak vágyai gyöngeségével s éppen ebben van a gyermekkor gyöngesége, összehasonlítva a férfikorral. Ha a meglett ember erős lény és ha a gyermek gyönge lény, ez nem azért van, mert az előbbinek egyáltalán több az ereje, hanem azért, mert az előbbi természetszerűleg megállhat magamagában, a mit az utóbbi nem tehet. A meglett embernek tehát több akarata kell, hogy legyen, a gyermeknek több szeszélye; ezen a szón mindazokat a vágyakat értem, melyek nem igazi szükségletek és a melyeket csak másnak segítségével lehet kielégíteni.

Megmondtam a gyöngeség állapotának az okát. A természet gondoskodott róla az apák és anyák ragaszkodása által, de ennek a ragaszkodásnak is lehet túlsága, hiánya és vissza is lehet vele élni. A szülők, a kiknek megvan a maguk helye a polgári társadalomban, időnek előtte beleviszik a gyermeket. Azzal, hogy több szükségletet oltanak bele, mint a mennyi kell, nem enyhítik, hanem növelik gyöngeségét. Növelik még azzal is, hogy azt követelik tőle, a mit a természet nem követel, azáltal, hogy alávetik akaratuknak azt a kevés erejét, a mi saját akaratának szolgálatára való, egy vagy más részről rabszolgasággá változtatva azt a kölcsönös függést, a melyben a gyermeket gyöngesége, őket pedig ragaszkodásuk tartja.

Az okos ember meg tud maradni a maga helyén; de a gyermek, a ki nem ismeri a maga helyét, nem tudná magát rajta megtartani. Ezer kibúvója van köztünk, a melyeken kiléphet belőle, azok dolga ott tartani őt, a kik nevelik s ez nem könnyű feladat. Ne legyen sem állat, sem ember, hanem gyermek, kell, hogy érezze gyöngeségét, de ne szenvedjen általa, kell, hogy függjön, de ne engedelmeskedjék vakon; kell, hogy kérjen, de ne parancsoljon. Csak szükségletei miatt van másoknak alávetve és azért, mert ezek jobban látják, hogy mi hasznos neki, mi szolgál vagy árthat fenmaradásának. Senkinek, még az apának sincs rá joga, hogy olyat parancsoljon a gyermeknek, a mi semmire se jó neki.

Mielőtt az emberi előitéletek és intézmények megváltoztatták volna természetes hajlamainkat, a gyermekek és a felnőttek boldogsága egyaránt szabadságuk felhasználásában áll; de az előbbieknek ezt a szabadságát korlátozza gyöngeségük. Mindenki boldog, a ki azt teszi, a mit akar, ha eleget tud tenni maga-magának; így van az a természetes állapotban élő embernél. A gyermekek még a természetes állapotban is csak tökéletlen szabadságot élveznek, a mely hasonló ahhoz, a melyet a polgári társadalomban élő emberek élveznek. Mindegyikünk, nem tudva többé függetleníteni magát a többiektől, ebben a tekintetben gyöngévé és nyomorulttá válik. Azért teremttettünk, hogy emberek legyünk, a törvények és a társadalom visszasülyesztettek a gyermekkorba. A gazdagok, a nagyok, a királyok mind olyan gyermekek, a kik látva, hogy mindenki siet enyhíteni nyomoruságukon, ebből gyermeteg hiúságot merítenek és nagyon büszkék arra a gondoskodásra, a melyben nem részesítenék őket, ha kész emberek volnának.

Ezek az elmélkedések fontosak és a társadalmi rendszer minden ellenmondásának megoldására szolgálnak. Kétféle függés van: függés a dolgoktól, mely a természettől való és függés az emberektől, a mely a társadalomtól való. A dolgoktól való függés, nem lévén benne semmi erkölcsi tartalom, nem árt a szabadságnak és nem nemzője semmiféle véteknek; az emberektől való függés a természet rendje ellen való29) lévén, minden vétek nemzője s úr és rabszolga kölcsönösen elaljasodik általa. Ha van mód a társadalom e bajának gyógyítására, ez nem lehet más, mint a törvényt tenni az ember helyébe és a közakaratot valóságos erővel fölszerelni, a mely fölötte áll minden külön-akarat hatásosságának. Ha a nemzetek törvényeinek is meglehetne, mint a természet törvényének, az a hajthatatlansága, melyen soha semmiféle emberi erő nem győzedelmeskedhetik, akkor az emberektől való függés visszaváltoznék dolgoktól való függéssé, egyesítve volna a respublikában a természetes állapot minden előnye a polgári állapotéval, a szabadsághoz, a mely vétkektől menteseknek tartja meg az embereket, hozzájárulna az erkölcsiség, a mely fölemeli őket az erényhez.

Tartsátok a gyermeket csupán a dolgoktól való függésben s akkor a természet rendjét követitek nevelése haladásában. Észszerűtlen akarásával csak fizikai akadályokat állítsatok szembe, vagy olyan büntetéseket, a melyek magukból tetteiből folynak és a melyekre alkalomadtán visszaemlékszik; nem megtiltani kell, hogy rosszat tegyen, hanem megakadályozni. A tapasztalat vagy a tehetetlenség kell, hogy helyettesítse nála a törvényt. Ne engedjetek semmit kivánságának azért, mert kivánja, hanem mert szüksége van rá. Hogy ne is tudja, mi az engedemesség, a mikor tesz valamit, s ne tudja azt sem, hogy mi az uralkodás, mikor érte tesznek valamit. Hogy egyaránt érezze szabadságát a saját tetteiben s a tiéitekben. Pontosan annyira pótoljátok ki hiányzó erőit, a mennyire szüksége van, hogy szabad legyen, nem pedig zsarnokoskodó, hogy szolgálataitokat a megalázás bizonyos nemével fogadva el, vágyakozzék arra a pillanatra, a mikor nélkülözheti őket és a mikor meglesz az a dicsősége, hogy maga szolgálhatja ki magát.

A természetnek megvannak az eszközei a test megerősítésére és növesztésére, a melyek ellen nem szabad soha semmit tenni. Nem szabad kényszeríteni a gyermeket, hogy veszteg maradjon, mikor menni akar, sem arra, hogy járjon, mikor egy helyben akar maradni. Ha a gyermek akarata nincs a mi hibánkból elkényeztetve, semmit sem akar ok nélkül. Ugrálnia, futkosnia, kiabálnia kell, ha kedve van rá. Minden mozdulata erősödni igyekvő szervezetének szükséglete, de bizalmatlanul kell nézni mindazt, a mi olyat kiván, a mit maga meg nem tudna tenni és a mit másnak kell a kedvéért megtenni. Gondosan meg kell külömböztetni az igazi szükségletet, a természetes szükségletet a növekedni kezdődő szeszélyből fakadó szükséglettől, vagy attól, a mely nem származik egyébből, mint az életnek abból a túlságából, a melyről szóltam.

Megmondtam már, mit kell tenni, mikor a gyermek sír, hogy megkapja ezt vagy azt. Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy a mint szóval tudja kérni, a mit kiván és mégis sírással teszi nyomatékosabbá kérelmét, hogy hamarabb megkapja vagy hogy legyőzzön egy tilalmat, – visszavonhatatlanul el kell utasítani. Ha szükséglet szólaltatta meg, ezt neked tudnod kell és azonnal meg kell tenned, a mit kér, de bármiben is engedni könnyeinek annyi, mint könnyek ontására izgatni, megtanulni a jóakaratodban való kételkedésre s azt a hitet kelteni benne, hogy a kellemetlenségnek nagyobb hatalma van fölötted, mint a jóindulatnak. Ha nem tart téged jónak, hamar gonoszindulatúvá lesz, ha gyöngének tart, hamar akaratos lesz: fontos dolog mindig az első jelre megtenni neki mindent, a mit nem akarsz visszautasítani. Ne légy bőkezű a visszautasításban, de ne vond vissza soha.

Mindenekfelett óvakodjatok üres udvariassági formulákat oltani bele a gyermekbe, a melyek varázsszavak szolgálatát teszik neki, hogy alávessen akaratának mindent, a mi körülveszi s hogy azonnal megkapjon mindent, a mi tetszik neki. A gazdagok czeremóniás nevelésében sohasem mulasztják el, hogy a gyermeket udvarias parancsolgatásra ne tanítsák, előirva neki a szólamokat, melyekkel élnie kell, hogy senki se merjen neki ellenállni; az ő gyermekeiknek nincs sem kérő hangja, sem kérő modora, olyan arrogánsak még mikor kérnek is, mint mikor parancsolnak, mintha annál biztosabbak volnának benne, hogy engedelmeskedni fognak nekik. Meglátni mindjárt, hogy a sziveskedjék a szájukban annyit jelent, hogy akarom, a kérem annyit, mint parancsolom. Csodálatraméltó udvariasság, a melynek nincs más czélja számunkra, mint megváltoztatni a szók értelmét, hogy ne tudjunk soha máskép beszélni, mint parancsolva. A mi engem illet, a ki kevésbbé féltem Emilt attól, hogy goromba lesz, mint attól, hogy arrogáns, sokkal jobban szeretem, ha kérő hangon mondja, hogy tegye meg, mint parancsoló hangon, hogy kérem. Nem a szólam a fontos nekem, a melyet használ, hanem az értelem, melyet hozzákapcsol.

Van túlzott szigorúság és van túlzott engedékenység, mind a kettő egyformán kerülendő. Ha megengeditek, hogy a gyermek szenvedjen, veszélyeztetitek egészségét, életét, igazán szerencsétlenné teszitek; ha sok gonddal megkimélitek mindennemű kellemetlenségtől, nagy szenvedéseket készíttek elő számára, kényessé, érzékenynyé teszitek, kiveszitek az emberi állapotból, a melybe pedig egy napon ellenetekre is vissza fog térni. Hogy ki ne tegyétek a természet bizonyos bajainak, magatok csináltok neki olyan bajokat, melyeket a természet nem szánt neki. Azt mondhatjátok erre, hogy magam is beleesem azoknak a rossz apáknak a hibájába, a kiknek szemére vetettem, hogy föláldozzák gyermekük boldogságát egy távol jövőre való tekintetnek, a mely talán be sem fog soha következni.

Egyáltalán nem; mert a szabadság, melyet növendékemnek adok, bőségesen kártalanítja azokért a könnyű fajta kényelmetlenségekért, a melyeknek kiteszem őt. Apró kölykeket látok játszani a hóban, lilaszínűek, dermedtek, alig tudják mozgatni az ujjukat. Csak rajtuk áll, hogy bemenjenek melegedni, de nem teszik; ha kényszerítenék őket, százszorosan jobban éreznék a kényszer szigoruságát, mint a hidegét. Miről panaszkodtok tehát? Szerencsétlenné teszem-e gyermeketeket, mikor csak olyan kényelmetlenségeknek teszem ki, a melyeket szivesen tűr? Javára teszek a jelen pillanatban, ha szabadon hagyom, javára teszek a jövőre nézve, ha fölfegyverzem olyan bajok ellen, melyeket el kell viselnie. Ha választhatna, az én növendékem akar-e lenni, vagy a tiétek, az hiszitek, habozna egy pillanatig is?

El tudjátok képzelni, hogy lehet igazi boldogság valami lényre nézve természetes valóján kívül? És nem a valójából kivetkőztetése-e az embernek, ha egyformán el akarják vonni fajának minden bajától? Igenis, fenntartom állításomat: hogy élvezni tudja a nagy jókat, meg kell ismernie a kis bajokat; ezt a természete kivánja meg. Ha fizikailag túlságosan jól megy a dolga, megromlik az erkölcse. Az az ember, a ki nem ismerné a fájdalmat, nem ismerné sem az emberiség ellágyulásait, sem a részvétet, sem a gyöngédséget; szíve nem indulna meg semmin, nem volna társas lény, szörnyeteg volna a hozzá hasonlók között.

Tudod-e, mi a legbiztosabb módja, hogy gyermekedet boldogtalanná tedd? Hozzászoktatni, hogy mindent megkap, mert vágyai kielégítésük könnyűsége folytán szüntelenül növekedve, előbb-utóbb a tehetetlenség kényszerítene akaratod ellenére, hogy a megtagadáshoz folyamodjál és ez a szokatlan megtagadás több szenvedést okozna neki, mintha nélkülöznie kellene azt, a mit kiván. Kezdetben a pálcza kellene neki, mely a kezedben van, aztán megkivánná a zsebórádat, később a repülő madarat, a ragyogó csillagot, megkivánna mindent, a mit lát. Ha csak isten nem volnál, hogyan elégítenéd ki?

Természetes hajlama az embernek, hogy mindent a magáénak tekint, a mi hatalmában van. Ebben az értelemben bizonyos fokig igaz Hobbes állítása: szorozzátok meg vágyainkkal a kielégítésükre való eszközöket és mindenki ura lesz mindennek. A gyermek tehát, a kinek csak akarnia kell, hogy kapjon, a mindenség tulajdonosának hiszi magát, minden embert rabszolgájának tekint és mikor végül kénytelenek valamit visszautasítani neki, ő lehetségesnek tartva mindent, a mit parancsol, ezt a visszautasítást lázadásnak minősíti; szemében minden ok, a melyet olyan korban fejtegetnek előtte, mikor még nem tud okoskodni, nem egyéb, mint ürügy, mindenben a rosszakaratot látja, a képzelt igazságtalanság érzése ingerültté teszi természetét, meggyülöli az egész világot és a nélkül, hogy hálás lenne az engedékenységért, felháborodik minden ellenzésen.

Hogy képzelhetném, hogy az ilyen harag uralma alatt levő s a legmérgesebb szenvedélyektől emésztett gyermek valaha boldog lehessen? Boldog! Deszpota volna, vagyis egyszerre a leghitványabb rabszolga és a legnyomorultabb teremtés. Láttam ily módon nevelt gyermekeket, a kik azt akarták, hogy forgassák fel egy szempillantás alatt az egész házat, hogy hozzák le nekik a kakast a toronyról, hogy állítsanak meg egy menetelő ezredet, hogy tovább hallhassa a dobost, – a levegőt hasogatták visongásukkal, nem hallgatva senkire, mikor nem engedelmeskedtek nekik azonnal. Hiába igyekezett mindenki kedvükre lenni, kivánságaik felingerlődtek a teljesítés könnyüségétől, makacsul ragaszkodtak a lehetetlen dolgokhoz és mindenütt csak ellenmondásra, akadályokra, szenvedésre, fájdalomra találtak. Mindig zugolódva, mindig lázadozva, mindig dühösen, sirással és panaszkodással töltötték napjaikat: vajjon szerencsés lények voltak-e? A gyöngeség és a zsarnokoskodás együtt csak bolondságot és nyomoruságot nemzenek. Két elkényeztetett gyermek közül az egyik megveri az asztalt, a másik megkorbácsoltatja a tengert; sokat kell korbácsolniok és verniök, a mig nyugodtan élhetnek.

Ha az uralkodás és zsarnokság eszméi nyomorultakká teszik őket gyermekségüktől fogva, mi lesz velük, ha felnőnek és az emberekkel való érintkezésük kiterjed és megsokszorozódik. Hozzászokva, hogy minden meghajol előttük, micsoda meglepetéssel fogják a világba belépve érezni, hogy minden ellenáll nekik és hogy összeroncsolja őket a a súlya annak a mindenségnek, melyről azt hitték, hogy kényük-kedvük szerint mozog! Szemtelen modoruk, gyermekes hiuságuk csak kínzást, megvetést, gúnyt hoz a fejükre, a megalázás lesz a mindennapi kenyerük: keserű tapasztalatok hamar megtanítják őket, hogy nem ismerték sem helyzetüket, sem erejüket; nem lévén hatalmukban minden, azt hiszik, semmi sincs hatalmukban. Annyi szokatlan akadály akasztja meg őket, annyi gúny alacsonyítja le őket, hogy gyávák, félénkek, meghunyászkodók lesznek és ép annyira önmaguk alá sülyednek, mint a mennyire önmaguk fölé voltak emelve.

Térjünk vissza az alapszabályra. A természet arra alkotta a gyermekeket, hogy szeressék és segítsék őket; de vajjon arra alkotta-e őket, hogy engedelmeskedjenek nekik és féljenek tőlük? Adott-e nekik tekintélyt parancsoló föllépést, szigorú tekintetet, kemény és fenyegető hangot, hogy félelmetessé tegyék magukat? Értem, hogy az oroszlán ordítása megrémíti az állatokat és hogy reszketnek, ha meglátják rettentő sörényét, de ha van egyáltalán illetlen, gyűlöletes, nevetséges látvány, akkor a tanácsosok testülete az, a mint ünnepi díszruhájában leborul egy pólyás gyermek előtt, melyet pompázó szavakkal szólítanak meg s a mely feleletül csak bőg vagy öklendez.

Ha a gyermekkort maga-magában tekintjük, van-e a világon gyöngébb, nyomorultabb, mindennek, a mi körülveszi, jobban kiszolgáltatott teremtés, a melynek annyira szüksége van szánalomra, gondoskodásra, pártfogásra, mint egy gyermeknek? Nem tűnik-e úgy, mintha csak azért mutatna olyan szelid arczot és olyan megható tekintetet, hogy mindenki, a ki közelít hozzá, érdeklődjék gyöngesége iránt és segitségére siessen? Micsoda bántóbb, a természet rendjével ellenkezőbb, mint látni egy zsarnokoskodó és lázadó gyermeket, a mely parancsolgat mindenkinek, a ki körülveszi és szemtelenül az úr hangján beszél azokkal, a kiknek csak el kellene őt hagyni, hogy elpusztuljon?

Másrészről, ki nem látja, hogy az első kor gyöngesége annyiféle módon lenyügözi a gyermeket, hogy barbár dolog ehhez az igához még a mi szeszélyeinkét is hozzátenni, megfosztva őt úgyis oly korlátozott szabadságától, melylyel oly kevéssé tud visszaélni és a melytől megfosztani őt ép oly kevéssé hasznos neki, mint nekünk? Ha nincs nevetségesebb dolog, mint a fennhéjázó gyermek, nincs szánalomra méltóbb sem, mint a félénk gyermek. Mikor az értelem korával úgyis megkezdődik a társadalmi szolgaság, mire való volna megelőzni a személyes szolgasággal? Tűrjük el, hogy az élet egy mozzanata mentve legyen attól az igától, melyet nem a természet rakott ránk és engedjük meg a gyermekkornak természetes szabadsága gyakorlását, a mely legalább egyelőre távoltartja a bűnöktől, melyeket a rabszolgaságban magunkra öltünk. Jőjjenek hát azok a szigorú nevelők, azok a gyermekeiknek vakon engedelmeskedő anyák frivol ellenvetéseikkel, és ismerjék meg előbb a természet nevelési módszerét, mielőtt földicsérik a magukét.

Visszatérek a gyakorlathoz. Mondtam már, hogy a gyermekednek nem szabad semmit azért megkapnia, mert kéri, hanem mert szüksége van rá,30) nem szabad semmit engedelmességből, tennie hanem szükségből Igy tehát ez a két szó: engedelmesség és parancs ki lesz tiltva szótárából, még inkább ez a két szó: kötelesség és kötelezettség; ellenben ez erő, szükség, tehetetlenség és kényszerűség jelentékeny helyet foglal el benne. Az értelem kora előtt nem lehet fogalma sem erkölcsi tényekről, sem társadalmi vonatkozásokról; a mennyire csak lehetséges, kerülni kell az ezeket jelentő szók kimondását, attól tartva, hogy a gyermek kezdettől fogva hamis fogalmat alkot magának e szavakból, melyet majd később nem tudunk vagy nem is lehet kiirtani. Az első hamis fogalom, a mely beférkőzik fejébe, a tévedés és a vétek csirája lesz benne; erre az első lépésre kell leginkább ügyelni. Tégy róla, hogy a míg csak érzékelhető dolgok érintik, minden fogalma érzékleteire vonatkozzék; tégy róla, hogy mindenfelől ne vegyen észre maga körül egyebet, csak a fizikai világot; e nélkül biztos lehetsz benne, hogy egyáltalán nem hallgat rád, vagy hogy a morális világról, melyről beszélsz neki, fantasztikus fogalmakat alkot magának, melyeket soha életében nem fogsz tudni kitörölni.

Locke nagy alaptétele volt, okokkal meggyőzni a gyermeket; ennek van mostanában legnagyobb kelete: sikere azonban szerintem nem épen nagyon alkalmas, hogy becsületére váljék; a magam részéről nem tudok ostobább valamit elképzelni, mint azokat a gyermekeket, a kikkel oly sokat okoskodtak. Az ember összes tehetségei közül az okosság, mely úgyszólván nem egyéb, mint a többieknek összetétele, fejlődik ki legnehezebben és legkésőbben és ezt akarják arra használni, hogy az előbbi tehetségeket fejleszszék! A nevelés remekműve, ha okossá tette az embert: és okoskodással akarnak gyermeket nevelni! Ez annyi, mint a végén kezdeni és a műből eszközt csinálni. Ha a gyermek hallgatna az okoskodásra, nem volna szüksége a nevelésre; de ha kicsiny korától fogva olyan nyelven beszélnek neki, a melyet nem ért, hozzászoktatják, hogy érje be szavakkal, ellenőrizzen mindent, a mit mondanak neki, hogy ép olyan okosnak tartsa magát, mint a mestere, vagy vitatkozó és czivakodó legyen és mindent, a miről azt hiszik, észszerű okokból érik el nála, csak a sóvárság, a félelem vagy a hiúság okából érnek el.

Ime a formula, a melyre visszavezethető csaknem minden erkölcsi tanítás, melyben a gyermeket részesítik, vagy részesíthetik:

A mester: Ezt nem szabad tenni.

A gyermek: És miért nem szabad tenni?

A mester: Mert ez rossz.

A gyermek: Rossz? Mit tesz az, hogy rossz?

A mester: A mi meg van tiltva.

A gyermek: Hát mi baj van abból, ha megteszem, a mi meg van tiltva?

A mester: Büntetést kapsz, mert engedetlen voltál.

A gyermek: Megteszem úgy, hogy ne tudják meg.

A mester: Csakhogy vigyáznak ám rád.

A gyermek: De ha elbújok.

A mester: Ki fognak kérdezni.

A gyermek: Hazudni fogok.

A mester: Hazudni nem szabad.

A gyermek: Mért nem szabad hazudni?

A mester: Mert az rossz stb. stb.

Ime a kikerülhetetlen körforgás. Ha kilépsz belőle, a gyermek már nem fog többé megérteni.

Nem nagyon hasznos oktatások-e ezek? Nagyon kiváncsi volnék tudni, hogy mit lehetne ennek a párbeszédnek helyébe tenni. Maga Locke is bizonyára nagy zavarban lett volna. Ismerni a jót és rosszat, érezni az ember kötelességeinek okát, nem a gyermek dolga.

A természet azt akarja, hogy a gyermekek legyenek gyermekek, mielőtt emberek lennének. Ha ezt a rendet föl akarjuk forgatni, idő előtt érleljük meg a gyümölcsöket, a melyeknek nem lesz sem a kellő érettsége, sem ize és hamarosan meg fognak romlani; fiatal tudósaink lesznek és öreg gyermekeink. A gyermekkornak megvan a látási, gondolkozási, érzési módja, a mely neki megfelel; nincs esztelenebb, mintha ennek helyébe a magunkét akarnók tenni és én hamarabb kivánnám, hogy egy gyermek öt láb magas legyen, mint hogy itélni tudjon tíz éves korában. Valóban, mire való volna neki ebben a korban az értelem? Az értelem az erő zabolája és a gyermeknek nincs erre a zabolára szüksége.

A mikor tanítványaitokat igyekeztek meggyőzni az engedelmesség kötelességéről, ehhez az állítólagos meggyőzéshez hozzá fűzitek az erőszakot és a fenyegetéseket; vagy a mi még rosszabb, a hizelgést és az igéreteket; így tehát csábítva az érdek, vagy kényszerítve az erőszak által, úgy fognak tenni, mintha az értelem győzte volna őket meg; jól látják, hogy az engedelmeskedés rájuk nézve előnyös és a lázadás ártalmas, a mint ti az egyiket, vagy a másikat észreveszitek.

De mivel ti mindig csak olyat követeltek tőlük, a mi nekik kellemetlen és mivel mindig kinos másnak az akarata szerint cselekedni, a gyermek elrejtőzik, hogy a maga akaratát megcselekedje, meg lévén győződve arról, hogy mindent jól tesz, csak ne vegyék észre engedetlenségét; de kész belenyugodni, hogy rosszat tett, a mint fölfödözik, attól féltében, hogy még nagyobb baj éri. A kötelesség oka nem felelvén meg korának, nincs az az ember a világon, a ki azt meg tudná vele értetni; de a büntetéstől való félelem, a bocsánat reménye, a szorultság, a zavarodottság, hogy nem tud felelni, kicsikar belőle minden vallomást, a mit csak követelnek; azt hittük, meggyőztük őket, pedig csak bosszantottuk és megfélemlítettük.

Mi következik ebből: először is azzal, hogy ráhárítunk olyan kötelességet, a melyet nem érez, fölingereljük őt a saját zsarnokságunk ellen és elfordítjuk magunktól a szeretetét; megtanítjuk őt arra, hogy szinlelő, hamis, hazug legyen azért, hogy jutalmakat csikarjon ki tőlünk és megmeneküljön a büntetéstől; végül hozzá szoktatva őt, hogy mindig egy nyilvánvaló indító okkal leplezzen el egy titkos indító okot, magunk adjuk meg neki az eszközt, hogy szüntelenül rászedjen minket, elleplezze előlünk igazi jellemét és alkalomadtán üres szavakkal fizessen ki minket és másokat.

A törvények, fogjátok mondani, ámbár kötelezők a lelkiismeretre nézve, mégis kényszert alkalmaznak a felnőtt emberre nézve. Megengedem, hogy így van. De egyebek-e ezek az emberek, mint a nevelés által megrontott gyermekek? Éppen ez az, a minek elejét kell venni. Alkalmazzátok a kényszert a gyermekre, az észszerüséget a felnőttre; ez a természet rendje: a bölcsnek nincs törvényre szüksége.

Bánjatok növendéketekkel korának megfelelően. Tegyétek kezdettől fogva a maga helyére és tartsátok ott oly erősen, hogy ne is próbáljon belőle kilépni; akkor még mielőtt tudná, hogy mi a bölcseség, már is gyakorolni fogja legfontosabb tanítását. Ne parancsoljatok neki soha semmit, bármi legyen is a világon, egyáltalán semmit. Ne engedjétek, hogy csak az eszébe is jusson, hogy valami hatalmat akartok gyakorolni fölötte. Ne tudjon egyebet semmit, csak azt, hogy ő gyönge és ti erősek vagytok, hogy az ő helyzeténél és a ti helyzeteteknél fogva szükségszerüen ki van szolgáltatva kényetekre, kedvetekre; ezt tudja, ezt értse meg, ezt érezze; érezze idején fennhéjázó fején a kemény jármot, a melybe a természet hajtja az embert, a szükségszerüség nehéz jármát, a mely alatt minden véges lénynek meg kell hajolnia; lássa ezt a szükségességet mindig a dolgokban, soha az emberek szeszélyében;31) a zabola, a mely visszatartja, a kényszerüség legyen, nem pedig a tekintély. A mitől tartózkodnia kell, azt ne tiltsátok meg neki, hanem akadályozzátok meg, hogy megtegye, magyarázgatás és okoskodás nélkül; ha valamit megengedtek neki, engedjétek meg első szavára, kérések és könyörgések nélkül, de mindenekfelett föltételek nélkül. Az engedélyt adjátok meg szivesen, a tilalmat kedvetlenül; de legyen minden tilalmatok visszavonhatatlan, semmiféle alkalmatlanság ne ingasson meg, az egyszer kimondott nem legyen érczfal, a mely ellen a gyermek ötször-hatszor is kimerítheti erejét, úgy hogy meg se próbálja többet megdönteni.

Így teszitek türelmessé, nyugodtá, lemondóvá, megelégülővé, még akkor is, ha nem kapja meg, a mit akart. Mert az ember természetében rejlik, hogy békésen eltűri a dolgokból folyó kényszerüséget, de más valakinek a rosszakaratát nem.

Ez ellen a szó ellen: nincs már több, még soha sem lázadt föl egy gyermek sem, hacsak azt nem hitte, hogy hazugság. Egyébiránt ebben nincs középút; vagy nem szabad tőle egyáltalán semmit követelni, vagy kezdettől fogva a legteljesebb engedelmességre kell szorítani. A legrosszabb nevelés, ha ingadozni engeditek a saját akarata és a tiétek között és ha folytonos vita tárgya köztetek és ő közte, hogy melyik az úr kettőtök közül: százszor inkább akarnám, hogy mindig a gyermek legyen az úr.

Bizonyára különös dolog, hogy a mióta foglalkoznak a gyermekek nevelésével, nem tudtak vezetésükre más eszközt kieszelni, mint a vetélkedést, a féltékenységet, az irigységet, a hiuságot, a kapzsiságot, a hitvány félelmet, mind a legveszedelmesebb szenvedélyeket, a melyek legkönyebben gerjednek fel és legalkalmasabbak a lélek megrontására, még mielőtt a test kialakult volna. Minden időelőtti tanítással, a melyet fejébe akarnak verni, egy bünt oltanak be szive mélyébe. Az esztelen nevelők azt hiszik, csodákat művelnek, a mikor gonoszokká teszik a gyermekeket, hogy megtanítsák őket arra, hogy mi a jóság és akkor aztán fontoskodva mondják: ime, ilyen az ember. Igen, ilyen az az ember, a kit ti csináltatok.

Megpróbáltak minden eszközt, kivéve egyet, éppen azt, a mely egyedül vezethet czélra: a helyesen szabályozott szabadságot. Nem kell a nevelésbe beleártani magunkat, ha nem tudjuk a gyermeket egyedül a lehetőség és lehetetlenség törvényei által odavezetni, a hova akarjuk. Az egyiknek és a másiknak köre egyaránt ismeretlen lévén előtte, kitágíthatjuk vagy összébb szoríthatjuk körülötte, a hogy akarjuk. Leköthetjük, előbbre tolhatjuk, visszatarthatjuk, csak csupán a szükségesség kötelékével, a nélkül, hogy zúgolódnék miatta. Hajlékonynyá és tanulékonynyá tehetjük, csupán a dolgokban rejlő kényszerüség által, a nélkül, hogy alkalma volna bármiféle bünnek kicsirázni benne; mert sohasem éled föl a szenvedély, ha nem lehet hatása.

Ne adjatok növendéketeknek semmiféle szóbeli oktatást, csak a tapasztalatból kapja tanítását; ne rójatok rá semminemű büntetést, mert ő még nem tudja, hogy mit tesz az: hibát elkövetni; ne kéressetek vele soha bocsánatot, mert hiszen nem tud sérteni. Tettei mentesek lévén minden erkölcsi jellegtől, nem tud semmi olyat tenni, a mi erkölcsileg rossz és a mi akár büntetést, akár dorgálást érdemelne.

Már látom, hogy az olvasó rémülettel itél erről a gyermekről, a megszokott gyermekekről véve a mintát, de csalódik. Az örökös feszélyezettség, a melyben növendékeiteket tartjátok, ingerli pajkosságukat; mennél jobban érzik a kényszert, ha szemeitek előtt vannak, annál pajkosabbak, a mint megszabadulnak tőle. Kárpótolniok kell magukat, a mikor tudják, a szigorú kényszerért, a melyben tartjátok őket.

Két városi diák nagyobb fölfordulást csinál a falun, mint az egész falu gyermekserege. Zárj egy kis úrfit és egy paraszt gyereket egy szobába; az előbbi fölforgat és összetör-zúz mindent, mielőtt a másik kimozdulna helyéből. Miért volna ez így, ha nem azért, hogy az egyik siet visszaélni a szabadság egy pillanatával, míg a másik, mindig biztos lévén szabadságáról, nem siet élni vele? Pedig a falusi gyermekek is, a kiknek gyakran hizelegnek vagy útjukat állják, még mindig távol vannak attól az állapottól, a melyben én szeretném őket tartatni.

Állapítsuk meg kétségbevonhatatlan alapelvül, hogy a természet első zsendülései mindig helyesek. Az emberi szívben nincs eredendő visszásság, nem találni benne egyetlen bünt sem, a melyről ne lehetne megmondani, hogyan és mi által hatolt bele. Az egyedüli természetes szenvedély az emberben az önmaga iránt való szeretet, vagyis a tágabb értelemben fölfogott önszeretet. Ez az önszeretet magában véve vagy miránk vonatkoztatva jó és hasznos, és mivel nincs benne másokra való szükségszerű vonatkozás, e tekintetben természetszerűen közömbös: csak az által lesz jóvá vagy roszszá, a hogy alkalmazzuk; és azok által a vonatkozások által, a melyeket adunk neki.

Egész addig, a míg az önszeretet irányítója, az ész ki fejlődhetik, fontos dolog, hogy a gyermek ne tegyen semmit azért, mert ezt így látta vagy hallotta, szóval semmit másokra való tekintetből, hanem csupán azt tegye, a mit a természet kiván tőle és akkor mindig csak jót fog tenni.

Nem úgy értem ezt, hogy soha nem fog bajt csinálni hogy nem fogja magát megsérteni, hogy nem tör el valami értékes holmit, ha a keze ügyébe akad. Sok bajt csinálhat, a nélkül, hogy rosszat tenne, mert a rossz tett az ártás szándékától függ és ez a szándék soha sincs meg a gyermekben. Ha csak egyszer is megvolna benne, már minden el volna veszve, csaknem menthetetlenül gonoszszá lenne.

Nem egy dolog rossz a kapzsiság szemében, a mi nem rossz az ész szemében. A mikor a gyermekeket szabadjukra hagyjuk, hogy gyakorolják pajkosságukat, tanácsos távoltartani tőlük mindent, a mi ezt a pajkosságot költségessé tehetné és nem hagyni kezük ügyében semmit, a mi törékeny és értékes. Szobájuk legyen egyszerű és tartós butorokkal berendezve, ne legyenek benne tükrök, porczellán tárgyak, csecsebecsék.

A mi az én Emilemet illeti, a kit falun nevelek föl, a szobájában nem lesz semmi, a mi egy paraszt szobától megkülönbözteti. Mire való volna annyi gonddal földiszíteni, mikor olyan keveset fog benne tartózkodni? De csalódom, ő maga fogja földiszíteni és pedig meg fogjuk látni, mivel.

Ha a gyermek minden elővigyázatosságotok daczára valami rendellenességet csinál, összetör valami hasznos tárgyat, ne büntessétek saját hanyagságtok miatt, ne dorgáljátok; ne halljon egyetlen szemrehányó szót sem, még azt se mutassátok előtte, hogy bánatot okozott nektek; tegyetek egészen úgy, mintha az a tárgy önmagától törött volna össze; higyjétek végre is, hogy sokat tettetek, ha meg tudtátok állni, hogy ne szóljatok semmit.

Ki merjem-e itt fejteni minden nevelés legnagyobb, legfontosabb, leghasznosabb szabályát? Azt t. i., hogy nem kell időt nyerni, hanem vesztegetni kell az időt. Közönséges olvasóm, bocsásd meg nekem paradoxonaimat: az ember kénytelen paradoxonokat csinálni, ha gondolkodik és mondhattok bármit, inkább vagyok a paradoxonok, mint az előitéletek embere. Az emberi élet legveszedelmesebb ideje a születéstől a tizenkét éves korig való idő. Ez az az idő, a mikor a hibák és a bünök csiráznak, a nélkül, hogy volna eszköz kiirtásukra s mire az eszköz előkerül, a gyökerek már oly mélyre hatoltak, hogy nincs idő kitépésükre. Ha a gyermek egyszerre ugorna át anyja emlőjéről az értelmes korba, a nevelés, melyben részesítik, megfelelhetne neki, de a természetes haladás szerint teljesen ellenkező nevelésre van szüksége. Az kellene, hogy semmit se tegyen lelkéből addig, a míg minden képessége nincs kifejlődve, mert lehetetlen, hogy észrevegye a fáklyát, a melyet mutattok neki, addig, a míg vak és hogy az eszmék végtelen mezején olyan utat kövessen, a melyet az ész a legjobb szemeknek is olyan nehezen észrevehetően jelöl ki.

Az első nevelésnek tehát tisztára negativnak kell lennie. Nem abban áll, hogy tanítsuk az erkölcsöt, vagy az igazságot, hanem csak abban, hogy megóvjuk a szívet a büntől és a tévedés szellemétől. Ha képesek volnátok nem tenni semmit és nem engedni semmit, hogy történjék, ha egészségesen és erősen tudnátok vezetni növendéketeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy meg tudná különböztetni, melyik a jobb keze s melyik a bal, az első leczkétől fogva megnyilnának megértésének szemei az ész számára; előitéletek nélkül, szokások nélkül lévén, nem volna benne semmi, a mi ellensúlyozza gondoskodásotok hatását. Hamar a legbölcsebb emberré lenne kezetekben és miután azon kezdtétek, hogy nem műveltetek semmit, a nevelés csodáját művelnétek.

Tegyétek a szokásnak visszáját és csaknem mindig jól fogtok cselekedni. Az apák és a tanítók, mivel nem gyermeket akarnak a gyermekből csinálni, hanem tudóst, sohasem dorgálnak, rendreutasítanak, korholnak, hitegetnek, fenyegetnek, igérgetnek, oktatnak, okoskodnak elég korán. Tegyetek okosabban: legyetek okosak és ne okoskodjatok tanítványotokkal, különösen ne azért, hogy helyeselje azt, a mi nem tetszik neki, mert ha így mindig beleviszitek az okosságot a kellemetlen dolgokba, csak azt éritek el vele, hogy unalmassá teszitek előtte és már korán elveszitek hitelét egy olyan lélekben, a mely még nincs a megértés állapotában. Gyakoroljátok testét, szerveit, érzékeit, erőit, de hagyjátok a lelkét tétlenül, a míg csak lehet. Óvakodjatok minden korai véleménytől, a melyet itélete még nem tud felfogni. Tartsátok vissza, távolítsátok el tőle az idegen benyomásokat és ne siessetek a rossz megakadályozása végett tenni a jót, mert úgyis csak akkor jó, a mikor az értelem megvilágítja. Tekintsetek minden halasztást előnynek; máris nagy nyereség, minden veszteség nélkül haladni a czél felé; engedjétek megérni a gyermekséget a gyermekben. Végül, a mi leczke szükségessé válik számára, ne részesítsétek benne ma, ha veszély nélkül tudjátok holnapra halasztani.

Egy másik megfontolás, a mely megerősíti ennek a módszernek a hasznosságát, a gyermek sajátos géniuszának megfontolása, a melyet jól kell ismerni, hogy tudjuk, milyen erkölcsi vezetés felel meg neki. Minden szellemnek megvan a maga sajátos formája, a mely szerint irányítani kell és fontos dolog gondjaink sikerére, hogy e szerint a forma szerint irányoztassék, nem pedig más forma szerint. Okos ember lévén, lesd ki sokáig a természetet, figyeld meg jól növendékedet, mielőtt kimondod neki az első szót; engedd, hogy jellemének csirája kezdettől fogva teljes szabadsággal mutatkozzék, ne kényszerítsd semmire sem, hogy annál jobban láthasd a maga teljes valóságában. Azt hiszed, a szabadságnak ez az ideje el van veszve számára? Ellenkezőleg, a legjobban felhasznált idő lesz, mert így tanulod meg, hogy ne veszíts el egyetlen pillanatot sem egy becsesebb időben; e helyett, ha elkezdesz cselekedni, mielőtt tudnád, mit kell tenni, vaktában fogsz cselekedni, tévedéseknek leszel kitéve, minduntalan vissza kell fordulnod, messzebb leszel a czéltól, mintha kevésbbé siettél volna elérni. Ne tégy úgy, mint a fösvény, a ki sokat veszít azáltal, hogy nem akar semmit veszíteni. Áldozd fel az első életkorban azt az időt, a melyet kamatostul fogsz visszanyerni előbbrehaladott életkorban. A bölcs orvos nem rendel vaktában a beteg első láttára, hanem előbb tanulmányozza a beteg temperamentumát, mielőtt rendel neki; később fog bele gyógyításába, de meggyógyítja, míg a nagyon siető orvos megöli.

De hol helyezzük el ezt a gyermeket, hogy így nevelhessük föl, mint érzéketlen lényt, mint valami automatát? A hold gömbjében tartsuk, vagy egy elhagyott szigeten? Távolítsuk el minden emberi lénytől? Nem lesz-e állandóan előtte a világban a mások szenvedélyeinek látványa és példája? Nem fog-e soha látni korabeli más gyermekeket? Nem fogja-e soha látni szüleit, szomszédjait, dajkáját, nevelőnőjét, inasát, sőt nevelőjét sem, a ki elvégre mégsem angyal?

Ez az ellenvetés nyomós és alapos. De mondtam-e én, hogy ez a természetes nevelés könnyű vállalkozás? Oh, emberek! az én hibám-e, hogy ti nehézzé tettetek mindent, a mi jó? Érzem ezeket a nehézségeket, meg is vallom őket: talán leküzdhetetlenek is, de az mindig bizonyos, hogy ha ráadjuk magunkat megelőzésükre, legalább egy bizonyos pontig elejüket vehetjük. Én megmutatom a czélt, a melyet ki kell tüzni magának; nem mondom, hogy el is lehet érni, de azt mondom, hogy a ki leginkább megközelíti, az éri el a legnagyobb sikert.

Emlékezzetek meg arról, hogy mielőtt el mernők vállalni egy ember formálását, előbb embert kell csinálnunk önmagunkból, önmagunkban kell megtalálunk a példát, a melyet az, a kit nevelünk, maga elé tüzzön. A míg a gyermek még ismeret nélkül való, van elég idő úgy előkészíteni mindent, a mi a közelébe jut, hogy első tekintetébe csak olyan tárgyak ötöljenek, a melyek látása neki való. Légy tiszteletreméltó mindenki előtt, első sorban szerettesd meg magadat, hogy mindenki igyekezzék kedvedre lenni. Nem válhatsz a gyermek mesterévé, ha nem vagy mestere mindannak, a mi őt körülveszi és ez a tekintély sohasem lesz elegendő, ha nem alapszik az erény megbecsülésén. Nem arról van szó, hogy fordítsd ki az erszényedet és szórd tele marokkal a pénzt; sohasem láttam, hogy a pénz megszerettetett valakit. Nem kell fösvénynek vagy ridegnek lenni, sem panaszkodni a nyomor miatt, melyet enyhíteni tudsz, de akárhogy kitárod a szekrényedet, ha nem tárod ki a szívedet is, a többieké mindig zárva marad előtted. Az idődet, a gondoskodásodat, a vonzalmadat, önmagadat kell odaadnod, mert tehetsz, a mit akarsz, mindig meg fogják érezni, hogy a pénzed nem te vagy. Vannak az érdeklődésnek és a jóakaratnak olyan tanujelei, a melyek nagyobb hatást tesznek és több valódi haszonnal járnak, mint minden ajándék: hány szerencsétlennek, betegnek van több szüksége vigaszra, mint alamizsnára! hány elnyomott van, kinek a pártfogás többet használ, mint a pénz! Békítsd ki azokat, a kik meghasonlottak egymással, vedd elejét a pörösködésnek, vezesd a gyermeket kötelessége tudatára, az apát az elnézésre, mozdítsd elő a boldog házasságokat, akadályozd meg az üldözést, használd fel, pazarold növendéked szüleinek befolyását a gyöngék érdekében, a kik sehol sem kapnak igazságot és a kiket a hatalmasok elnyomnak. Jelentsd ki magadat fenkölten a szerencsétlenek pártfogójának. Légy igazságos, emberséges, jótékony. Ne csak az alamizsnát gyakorold, hanem a felebaráti szeretetet is; a könyörület munkái több bajt enyhítenek, mint a pénz; szeresd a többieket és ők is szeretni fognak, légy szolgálatukra és ők is szolgálatodra lesznek, légy a testvérük és ők a gyermekeid lesznek.

Ez is egyik oka annak, a miért Emilt falun akarom nevelni, távol a szolgák csürhéjétől, a kik a legaljasabb emberek gazdáik után, távol a város fekete erkölcseitől, a melyeket a máz, melylyel be vannak vonva, csábítókká és ragályosakká tesz a gyermekre nézve, holott a falusi ember bünei leplezetlenek és durvák lévén, inkább visszariasztják, mint csábítják, ha nincs valami érdeke benne, hogy utánozza őket.

Falun a nevelő sokkal inkább ura a tárgyaknak, melyeket a gyermeknek meg akar mutatni; hirnevének, beszédének, példájának olyan tekintélye van, a milyet a városban nem birna szerezni; hasznos lévén az egész világnak, mindenki igyekezni fog, hogy lekötelezze magának, hogy megbecsültessék általa, hogy olyannak mutassa magát a növendék előtt, a milyennek a mester szeretné, hogy valóban legyen és ha a bünből nem javulnak is meg, tartózkodni fognak a botránytól; ez mindaz, a mire szükségünk van czélunk érdekében.

Tegyetek le róla, hogy másokat felelőssé tegyetek a saját hibáitokért; a rossz, a mit a gyermek lát, kevésbbé rontja meg, mint az, a melyre ti tanítjátok őt. Ha mindig prédikáltok, mindig erkölcsi leczkékkel tartjátok, mindig pedánskodtok, minden eszméért, melyet azon hiszemben adtok a gyermeknek, hogy jó, egyszerre húsz mást adtok neki, a mely nem ér semmit: eltelve azzal, a mi a ti fejetekben történik, nem látjátok a hatást, melyet az ő fejében idéztek elő. Azt hiszitek, a szavak hosszú áradatában, a melylyel a gyermeket szüntelenül elárasztjátok, nincs egy sem, melyet tévesen fog fel? Azt hiszitek, hogy nem magyarázza a maga módja szerint zavaros magyarázataitokat és hogy nem talál bennük semmit, a miből rendszert csináljon a maga szája íze szerint, a melyet aztán alkalom adtán szembeállíthat veletek?

Hallgassátok meg a kis emberkét, a kit így megoktattak, hagyjátok kedve szerint fecsegni, kérdezősködni, nagyzolni és el fogtok csodálkozni azon a különös fordulaton, melyet okoskodásaitok eszében vettek: összezavar mindent, fölforgat mindent, kihoz béketüréstekből, néha kihoz a sodrotokból váratlan ellenvetéseivel, kényszerít, hogy elhallgassatok vagy hogy őt hallgattassátok el; vajjon akkor mit gondolhat arról a hallgatásról, a melybe az az ember merül, a ki olyan sokat szeret beszélni? Ha egyszer megnyeri ezt az előnyt fölöttetek és ezt észreveszi, oda a nevelés, mindennek vége ettől a pillanattól fogva, nem igyekszik többé tanulni, hanem igyekszik titeket megczáfolni.

Buzgó mesterek, legyetek egyszerűek, óvatosak, tartózkodók; csak akkor tegyetek valamit, ha mások cselekedeteinek megakadályozásáról van szó: ezt ismétlem szüntelenül. Inkább halaszszatok el, ha lehet, egy jó tanítást, attól féltetekben, hogy rossz tanítást adhattok. Ezen a földön, a melyet a természet az ember első paradicsomává tett, ne merjétek a kisértő tisztét teljesíteni, fel akarva világosítani az ártatlanságot a jóról és gonoszról: úgysem tudjátok megakadályozni, hogy a gyermek felvilágosodjék kívülről, példák útján, korlátozzátok tehát egész őrködésteket arra, hogy ezeket a példákat a neki megfelelő alakban véssétek be lelkébe.

A viharos szenvedélyek nagy hatással vannak a gyermekre, ha tanujukká válik, mert nagyon érzékelhető jeleik vannak, a melyek meglepik és kierőszakolják a figyelmét. Különösen a harag olyan zajos kitörései, melyeket lehetetlen észre nem venni, ha közelébe jutunk. Nem is lehet kérdés tárgya, hogy ez jó alkalom a pædagogusnak, hogy szép beszédet füzzön hozzá. Ugyan! szó se legyen szép beszédről, egyáltalán nem, egy szót sem. Hadd jöjjön a gyermek, elcsodálkozva a látványon; okvetlenül kérdezősködni fog. A felelet egyszerű, magukból azokból a tárgyakból vonható le, melyek érzékeibe ötlenek. Látja a lángba borult arczot, a villogó szemet, a fenyegető mozdulatot, hallja a kiáltásokat, mind annak a jeleit, hogy a test nincs megszokott nyugalmában. Mondjátok meg neki nyugodtan, affektálás és titkolózás nélkül: ez a szegény ember beteg, lázrohama van. Ezt az alkalmat felhasználhatjátok arra, hogy fogalmat adjatok neki, de csak kevés szóval, a betegségekről és hatásaikról, mert ez is a természettől való és egyike a szükségszerűség ama kötelékeinek, melyeknek alávetve kell hogy érezzük magunkat.

Lehetséges-e, hogy ennek a fogalomnak alapján, a mely nem is téves, ne éledjen benne jókor bizonyos irtózás attól, hogy átengedje magát a szenvedély szélsőségeinek, melyeket betegségeknek tekint? És hiszitek-e, hogy egy ilyen fogalom, a maga idejében beoltva, nem idéz elő ép olyan üdvös hatást, mint a legunalmasabb erkölcsi prédikáczió? De nézzétek a jövőben ennek a fogalomnak a következményeit: ime, jogotok van, ha arra találna kerülni a sor, egy lázadó gyermeket úgy tekinteni, mint egy beteget, bezárni szobájába, ha kell ágyába is, rövid pórázon tartani, elrémíteni saját éledező büneitől, gyülöletessé és félelmetessé tenni előtte azokat, a nélkül, hogy valaha is büntetés számba vehetné a szigoruságot, a melylyel talán kénytelenek vagytok élni, hogy meggyógyítsátok. És ha egyszer-másszor veletek magatokkal is megesik egy heves pillanatban, hogy elhagy a hideg vér és a mérséklet, a melyben gyakorolnotok kell magatokat, ne igyekezzetek elleplezni előtte hibátokat, de mondjátok ki nyiltan, gyöngéd szemrehányással: fiam, beteggé tettél.

Egyébiránt fontos dolog, hogy azokat a naivitásokat, melyeket a gyermekben azoknak a fogalmaknak egyszerüsége idéz elő, a melyekből táplálkozik, sohasem emlegessék jelenlétében s ne is idézgessék oly módon, hogy ő is megérthesse. A meggondolatlan kaczagás megronthatja hat hónap munkáját és jóvátehetetlen kárt tehet a gyermek egész életére. Nem győzöm eléggé ismételni, hogy a ki a gyermek fölött úr akar lenni, előbb önmaga felett kell úrnak lennie. Elképzelem Emilemet, a mint a két szomszédasszony közti czivakodás tetőpontján odamegy a dühösebbikhez és szánakozó hangon mondja neki: szegény asszony, maga úgy-e beteg, mennyire sajnálom magát! Ez a közbelépés bizonyára nem marad hatás nélkül a szemlélőkre s talán a szereplőkre sem. Nevetés nélkül, korholás nélkül, dicséret nélkül elvezetem, akár szivesen jön, akár erőszakkal, mielőtt észrevehetné ezt a hatást vagy legalább mielőtt gondolkozhatnék rajta és sietek elvonni a figyelmét más tárgyakra, melyek amazt hamar elfeledtetik vele.

Nem czélom, hogy behatoljak minden részletbe, csupán csak az, hogy kifejtsem az általános tételeket és példákat nyujtsak nehéz eshetőségekre. Lehetetlennek tartom, hogy a társadalom ölén föl lehessen nevelni egy gyermeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy fogalmat adjunk neki az egyik embernek a másikhoz való viszonyáról és az emberi cselekedetek erkölcsiségéről. Elég, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ezeket a szükséges fogalmakat oly későn adjuk meg neki, a mint csak lehet és a mikor kikerülhetetlenekké válnak, csak a pillanatnyi szükségre kell szorítkozni, csupán csak azért, hogy ne higyje magát mindenek urának és ne tegyen rosszat másoknak aggály nélkül és a nélkül, hogy maga is tudná. Vannak szelid és csöndes természetek, melyekkel messzire lehet menni a nélkül, hogy veszélyeztetnők első ártatlanságukat, de vannak heves természetek is, a melyekben a vadság korán kifejlődik és a melyekből sietni kell embert csinálni, hogy ne legyünk őket kénytelenek lánczra verni.

Első kötelességeink önmagunkra irányulnak; kezdetleges érzéseink önmagunkban összpontosulnak, minden természetes mozgásunk kezdetben fentartásunkra és jóllétünkre vonatkozik. Igy az igazság első érzéséhez nem annak az igazságnak a révén jutunk, a melylyel mi tartozunk, hanem annak révén, a melylyel mások tartoznak nekünk és megint egy visszássága a közkeletü nevelési módoknak, hogy kezdettől fogva beszélnek a gyermeknek kötelességeiről, sohasem a jogairól, azon kezdik, hogy annak az ellenkezőjét mondják neki, a mi kell, azt, a mit meg sem tud érteni és a mi nem is érdekelheti.

Ha tehát olyan gyermeket kellene vezetnem, a milyet az imént föltételeztem, azt mondanám magamban: a gyermek nem támad személyekre,32) hanem a dolgokra, és hamar megtanul a tapasztalatból tisztelni mindenkit, a ki felülmulja korban és erőben: a dolgok ellenben nem védik magukat. Az első fogalom tehát, melyet adni kell neki, nem annyira a szabadság, mint inkább a tulajdon fogalma és hogy ezt a fogalmat megalkothassa magának, kell hogy legyen valamije, a mi a sajátja. Ha felsoroljuk neki ruháit, butorait, játékszereit, az nem jelent számára semmit, mivel ha rendelkezik is ezekről a tárgyakról, nem tudja sem azt, hogyan, sem azt, miért az övéi. Azzal se megyünk többre, ha megmondjuk neki, hogy azért az övéi, mert neki adtuk, mert hogy adhasson az ember, ahhoz az kell, hogy legyen neki, ime tehát egy előbbi birtoklás, mint az övé; a tulajdon fogalmát akarjuk neki megmagyarázni, tekintet nélkül arra, hogy az ajándékozás konvenczió dolga és hogy a gyermek nem tudhatja még, mi a konvenczió.33) Olvasók, jegyezzétek meg, kérlek, ebben a példában és százezer másban, hogyan szokás azt gondolni, hogy jól nevelték a gyermeket, pedig csak teletömték a fejét olyan szavakkal, melyeknek rá nézve nincs semmi értelme.

Vissza kell tehát térni a tulajdon eredetéhez, mert innen kelhet ki az első róla való fogalom. A falun élő gyermek bizonyos fogalmat alkot magának a mezei munkáról, ehhez nem kell egyéb, mint szem és ráérés s neki megvan az egyik is, a másik is. Minden kornak s különösen az övének jellemző vonása, hogy alkotni, utánozni akar, jelét adni hatalmának és tevékenységének. Alig látott kétszer kerti munkát, vetést, ásást, zöldség-plántálást és máris kertészkedni akar maga is.

A föntebb fölállított alapelveknek megfelelően nem ellenzem kivánságát, ellenkezőleg pártját fogom, osztozom kedvtelésében, vele dolgozom, nem az ő mulatságára, hanem a magaméra, ő legalább úgy hiszi: magam is kertészlegényévé leszek; a míg meg nem erősödik a karja, fölásom neki a földet, ő birtokába veszi azzal, hogy elültet benne egy palántát és ez a birtoklás bizonyára szentebb és tiszteletreméltóbb, mint mikor Nunès Balboa birtokába vette Dél-Amerikát Spanyolország nevében, beleplántálva zászlaját a déli tenger partjába.

Mindennap megöntözzük a palántákat, örömujjongással nézzük növekvésüket. Azzal növelem ezt az örömet, hogy megmondom neki: ez a tiéd és megmagyarázom a tiéd fogalmát, megértetem vele, hogy ebbe belehelyezte idejét, munkáját, fáradságát, végre egész személyét, hogy ebben a földben van valami belőle magából, a mit magáénak tulajdoníthat bárkivel szemben, mint a hogy kiszakíthatja a karját egy másik ember kezéből, a ki akarata ellenére vissza akarja tartani.

Egy szép napon sietve jön, az öntöző kanna a kezében. Oh, micsoda látvány! Oh, fájdalom! Minden palánta ki van tépve, az egész föld ki van forgatva, rá sem ismerni a helyre. Ah, mi lett munkámból, művemből, gondjaim és verejtékem édes gyümölcséből? Ki rabolta meg tulajdonomat? Ki vette el palántáimat? A fiatal szív fellázad, a jogtalanság első érzése önti bele szomorú keservét, könnyei patakokban folynak, a kétségbeesett gyermek megtölti a levegőt nyögésével és sírásával. Részt veszek fájdalmában, felháborodásában; kutatunk, tudakozódunk, vizsgálatot rendezünk. Végül fölfedezzük, hogy a kertész követte el a csinyt. Odahívjuk.

Ezzel aztán ugyan jól járunk. A kertész panaszunk hallatára elkezd még hangosabban panaszkodni, mint mi. Hogyan, uraim, hát önök rontották el a munkámat? Ide én máltai dinnyét ültettem, melynek magvait úgy kaptam, mint valami kincset és melylyel jól akartam önöket tartani, ha majd megérik, de önök hitvány palántáik kedvéért tönkretették már kikelt dinnyéimet, a melyeket sohasem tudok többé pótolni. Jóvátehetetlen kárt okoztak nekem és önmagukat is megfosztották a pompás dinnye élvezetétől.

János Jakab. Bocsáss meg, szegény Róbertem. Te belefektetted ide munkádat, fáradságodat. Belátom, hogy rosszat tettünk, elrontottuk a munkád eredményét, de majd szerzünk másik máltai magvakat és ezentúl majd csak akkor fogunk egy földet megművelni, ha tudjuk, hogy előttünk senki se tette rá a kezét.

Róbert. Akkor ugyan megpihenhetnek, uraim, mert parlagon heverő föld nincs már sehol. Én azon a földön dolgozom, melyet az apám tört fel és mindenki ugyanazt teszi a maga részéről. A mi földet látnak, mind el van foglalva rég idők óta.

Emil. Róbert úr, akkor hát gyakran vesznek el dinnyemagvak?

Róbert. Bocsásson meg, ifjuram, csakhogy nem akad ám mindig olyan hebehurgya fiatal úr, mint ön. Senki sem nyúl hozzá a szomszédja kertjéhez, mindenki tiszteletben tartja a más munkáját, hogy a magáé is biztonságban legyen.

Emil. De nekem nincs kertem.

Róbert. Mit bánom én! Ha az enyémet elrontja, nem engedem többé sétálni benne, mert bizony nem akarom, hogy kárba veszszen a fáradságom.

János Jakab. Nem lehetne a jó Róberttel megegyezni? Engedjen át kis barátomnak és nekem egy zúgot a kertjében, hogy megműveljük, az alatt a föltétel alatt, hogy a haszon fele az övé lesz.

Róbert. Átengedem én föltétel nélkül is. De úgy vigyázzanak, hogy kitépem a palántáikat, ha hozzányúlnak az én dinnyéimhez.

Ebből a kisérletből, a melylyel bele lehet vésni a gyermekbe a kezdetleges fogalmakat, láthatni, mint lehet a tulajdon fogalmát természetszerüen visszavezetni arra a jogra, melyet az első foglaló munkájával szerez. Ez világos, szabatos, egyszerü és mindig érthető a gyermek számára. Ettől fogva egész a tulajdon jogáig és a cseréig csak egy lépés van, a mely után rövidesen meg kell állni.

Láthatni azt is, hogy az a magyarázat, melyet itt két lap irásba szorítok bele, a gyakorlatban talán egy év dolga lesz, mert az erkölcsi eszmék fejlődésében nem lehet elég lassan haladni, sem elég szilárdan megvetni a lábunkat minden lépésnél. Fiatal mesterek, kérlek, gondoljatok erre a példára és tartsátok eszetekben, hogy tanítástoknak mindenkor inkább a cselekedetekben kell rejlenie, mint a beszédben, mert a gyermek könnyen elfelejti, a mit mondott s a mit neki mondtak, de nem felejti el, a mit tett vagy a mit neki tettek.

Hasonló oktatásokat, mint már mondottam, előbb-utóbb adni kell, a szerint, a mint a növendék szelid vagy heves természete sietteti vagy késlelteti szükségét; hasznuk szembeszökően nyilvánvaló, de hogy e nehéz dolgokban semmit se mulaszszunk el, adjunk még egy példát.

Makacs gyereketek elront mindent, a mihez hozzányúl; ne haragudjatok érte, távolítsatok el keze ügyéből mindent, a mit elronthat. Összetöri a bútorokat, melyeket használ; ne siessetek újakat adni neki, hadd érezze a nélkülözés kényelmetlenségét. Betöri szobája ablakát, hadd fújjon rá a szél éjjel és nappal, a nélkül, hogy törődnétek meghülésével, mert inkább legyen náthás, mint bolond. Ne panaszkodjatok soha az alkalmatlanságon, melyet okoz, de legyen rá gondotok, hogy ő érezze legelőször. Végre kijavíttatjátok az ablakot, de még mindig nem szóltok semmit. Megint betöri? Fordítani kell a módszeren; mondjátok neki szárazon, de harag nélkül: az ablak az enyém, az én gondoskodásomból csinálták, azt akarom, hogy megmaradjon. Ekkor bezárjátok a gyermeket a sötétbe, egy ablaktalan szobába. Erre az új eljárásra elkezd sírni, dühösködni; nem törődik vele senki. Hamarosan belefárad és alább hagy a hangjával; szomorkodik, nyöszörög; megjelenik egy szolga, a lázadó kéri, hogy szabadítsa meg. A nélkül, hogy kifogást keresne, hogy miért nem teszi meg, a szolga ezt feleli: nekem is van ablakom, a melyre vigyázni kell. Ezzel elmegy. Végre miután a gyermek néhány óra hosszat maradt ott, elég sokáig, hogy megúnhassa és megemlékezzék rá, valaki azt ajánlja neki, egyezzen ki veletek, hogy visszaadjátok neki a szabadságát és ő nem tör be több ablakot. Hisz ő egyebet sem akar. Megkéret benneteket, hogy jöjjetek hozzá. El is jöttök. Felajánlja az egyezséget és ti azonnal elfogadjátok, ezt mondva neki: ez nagyon jól van, nyerünk rajta mind a ketten, miért nem jött ez a jó eszméd hamarabb? És aztán örömmel megölelitek, a nélkül, hogy igéretének megerősítését kivánnátok tőle s azonnal bevezetitek szobájába, ezt a megegyezést oly szentnek és sérthetetlennek tekintve, mintha esküvel volna megerősítve. Mit gondoltok, micsoda fogalmat nyer ebből az eljárásból az igéret hiteléről és hasznosságáról? Nagyot csalódnék, ha akadna a világon egyetlen gyermek, hacsak nincs még egészen megromolva, a kin ne fogna ez a bánásmód és a ki ezek után szándékosan betörne egy ablakot. Figyeljétek meg mindennek lánczolatát. A kis gonosztevő nem gondolt rá, mikor gödröt ásott, a melybe palántáit ültesse, hogy börtönt ásott ki magának, a melybe tudománya hamarosan vetni fogja.34)

Benne vagyunk tehát az erkölcs világában, nyitva van a kapu a bün számára. A szerződéssel és a kötelességekkel születik meg a rászedés és a hazugság. Attól fogva, hogy az ember olyat tud tenni, a mit nem szabad, igyekszik elleplezni azt, a mit nem lett volna szabad tennie. Attól fogva, hogy valamely érdekből igérünk valamit, egy erősebb érdek megsértetheti velünk az igéretet; csak arról van már szó, hogy büntetlenül megsérthessük. A kifogás természetes: az ember elrejtőzik és hazudik. Miután nem tudtuk elhárítani a bűnt, ott vagyunk, hogy meg kell büntetnünk. Ime, az emberi élet nyomoruságai, melyek a tévedésekkel kezdődnek.

Eleget mondtam arra, hogy megértessem, hogy a büntetést sohasem szabad mint büntetést ráróni a gyermekre, hanem úgy kell hogy rája háruljon, mint rossz cselekedetének természetes következménye. Ép így ne szónokoljatok a hazugság ellen, ne egyenesen azért büntessétek meg, mert hazudott, hanem tegyetek róla, hogy a gyermek fejére, ha hazudott, ráháramoljon a hazugság minden rossz következménye: az, hogy nem hisznek neki akkor sem, mikor igazat mond, hogy olyan roszszal is vádolják, a mit nem tett, akárhogy védekezik is. De magyarázzuk ki, mi a gyermekre nézve a hazugság.

Két fajtája van a hazugságnak; a ténybeli, a mely a multra vonatkozik s az érzületbeli, a mely a jövőre vonatkozik. Az elsőnek akkor van helye, a mikor valaki tagadja, a mit tett, vagy a mikor azt mondja, hogy tett valamit, a mit nem tett, általában, a mikor az ember tudatosan a dolgok igazsága ellen szól. A másiknak akkor van helye, mikor olyat igér meg az ember, a mit nincs szándékában megtartani és általában mikor az ember olyan szándékot mutat, a mely nincs meg benne. Ez a kétféle hazugság néha egyesülhet ugyanabban a hazugságban,35) de itt különbözőségükben tekintem őket.

A ki érzi, hogy szüksége van mások segítségére és a ki folyton próbára teszi jóakaratukat, annak nincs érdekében, hogy rászedje őket; ellenkezőleg, nyilvánvaló az az érdeke, hogy úgy lássák a dolgokat, a milyenek, mert attól fél, hogy ártalmára tévedhetnek. Nyilvánvaló tehát, hogy a ténybeli hazugság nem folyik a gyermek természetéből, de az engedelmesség törvénye idézi fel a hazugság szükségét, mert az engedelmesség kínos lévén, titokban mennél jobban fölmenti magát alóla s mert a büntetés vagy a szemrehányás pillanatnyi érdeke háttérbe szorítja az igazsághoz való ragaszkodás távolabb eső érdekét. A természetes és szabad nevelésben miért hazudnék a gyermek? Mi rejtegetni valója van előttetek? Nem korholjátok, nem büntetitek meg semmiért, nem követeltek tőle semmit. Mért ne mondana meg nektek mindent, a mit tett, ép olyan őszintén, mint kis pajtásának? Ebben a vallomásában nem láthat több veszedelmet az egyik oldalról, mint a másikról.

Az érzületbeli hazugság még kevésbbé természetes, mert az igéretek, hogy valamit tenni fog, vagy valamitől tartózkodni fog, konvenczionális tények, melyek a természetes állapottól eltávolítják és korlátozzák szabadságát. Sőt, mi több, a gyermek minden igérete magamagában semmis, tekintve, hogy korlátozott látóköre nem képes túlterjeszkedni a jelenen, tehát nem tudja, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire. A gyermek alig hazudhatik, mikor lekötelezi magát, mert nem gondolván egyébre, csakhogy a jelen pillanatra nézve kihúzza magát a bajból, minden eszköz egyre megy neki, a melynek nincs pillanatnyi hatása; ha valamit a jövőre nézve igér, akkor nem igér semmit s még szunnyadó képzelete nem tudja lényét két különböző időre kiterjeszteni. Ha el tudja kerülni a verést vagy megkaphat egy édességet azzal, hogy megigéri, hogy holnap kiugrik az ablakon, azonnal megigérné. Ime, ezért nem veszi számba a törvény a gyermek igéreteit és mikor a törvénynél szigorúbb apák és mesterek megkövetelik, hogy váltsa be igéretét, ez csak olyan dolgokban fog megtörténni, a melyeket a gyermeknek igéret nélkül is meg kellene tennie.

A gyermek, nem tudva, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire, nem hazudhatik, mikor lekötelezi magát. Máskép áll a dolog, ha megszegi az igéretét, a mi megint a visszamenőleges hazugság egy neme; mert nagyon jól emlékszik, hogy ezt az igéretet megtette, de a megtartásnak a fontosságát nem látja. Nem lévén képes a jövőben olvasni, nem láthatja előre a dolgok következményeit s a mikor megszegi adott szavát, nem tesz semmit életkorának szelleme ellen.

Ebből az következik, hogy a gyermek hazugságai mestereinek művei s a mikor arra akarják tanítani, hogy igazat szóljon, épen ezzel tanítják a hazugságra. Abban a buzgólkodásban, hogy irányítsák, vezessék, oktassák, soha sincs elegendő eszköz a czél elérésére. A szellemére való befolyásnak új eszközeit akarják megszerezni alaptalan elvekkel, esztelen tanításokkal és jobban szeretik, ha tudja leczkéjét és hazudik, mintha tudatlan, de igaz.

Mi ellenben, a kik csak a gyakorlat által adunk leczkéket növendékeinknek és jobb szeretjük, ha jók, mint ha tudósok, nem követeljük tőlük az igazságot, attól féltünkben, hogy eltorzítjuk és nem igértetünk velük semmit, hogy ne essenek kisértetbe, igéretüket megszegni. Ha távollétemben valami bajt csinált magának, melynek szerzőjét nem tudom, óvakodni fogok tőle, hogy Emilt vádoljam vele vagy hogy megkérdezzem: te tetted ezt?36) Mert ezzel mi mást tennék, mint hogy megtanítanám tagadni? Hogyha nehéz természete arra kényszerít, hogy valamiben megállapodjam vele, ügyesen úgy fogom intézni, hogy az ajánlat mindig belőle induljon ki, sohase belőlem, hogy ha kötelezte magát valamire, legyen mindig valami közvetlen és érezhető érdeke adott szava megtartására és hogy ha bármikor is megszegi szavát, ez a hazugság olyan bajokat zúdítson rá, melyeket magából a dolgok rendjéből folyóknak lát, nem pedig nevelője bosszújából. De távol attól, hogy szükség legyen ilyen kegyetlen eszközökhöz folyamodni, csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy Emil nagyon későn tudja meg, mi a hazugság és mikor megtudja, nagyon el fog csodálkozni, nem tudja megérteni, mire jó a hazugság. Nyilvánvaló, hogy mennél függetlenebbé teszem jóllétét másoknak akár akaratától, akár itéletétől, annál inkább elvágom benne a hazugság minden érdekét.

Ha nem sietünk túlságosan az oktatásokkal, akkor nem sietünk túlságosan a követelésekkel sem; mindennek megvárjuk az idejét s akkor követeljük, a mikor eljön rá az alkalom. Aztán a gyermek kifejlődik, föltéve, ha nincs elrontva. De mikor egy eszeveszett tanító, aki nem tudja, hogy fogjon hozzá a dologhoz, minden pillanatban ezt vagy azt igérteti vele, megkülömböztetés nélkül, válogatás nélkül, mértéktartás nélkül, a gyermek felbosszankodik, és túlterhelve mindez igéretekkel, elhanyagolja, elfelejti, végül semmibe sem veszi őket, s úgy tekintve, mint üres szólamokat, játéknak veszi és megszegi őket. – Azt akarjátok tehát, hogy hű legyen szavának megtartásában? Legyetek óvatosak az igéretek követelésében. A részletesség, a melylyel az imént a hazugságról szóltam, sok tekintetben alkalmazható a többi kötelességekre mind, a melyeket nem szabad úgy kiszabni a gyermeknek, hogy nemcsak gyülöletesekké, hanem kivihetetlenekké is tegyük. Hogy az erény prédikátorainak látszassanak, megszerettetik velük az összes bűnüket: beléjük oltják azzal, hogy tiltják őket. Azzal akarják őket jámborakká tenni, hogy a templomba viszik, a hol unatkoznak. Szüntelenül imákat daráltatnak velük, s ezzel arra viszik őket, hogy vágyakozzanak arra a boldogságra, hogy ne kelljen Istenhez imádkozniok, hogy beléjök oltsák a felebaráti szeretetet, alamizsnát osztogattatnak velük, mintha nem tartanák magukhoz méltónak, hogy ők maguk osztogassák. Bizony nem a gyermeknek kell alamizsnát osztogatni, hanem a mesternek; bármennyire ragaszkodik is növendékéhez, ezt a dicsőséget el kell tőle vitatnia, meg kell győznie arról, hogy az ő korában ő még nem méltó rá; az alamizsna olyan embernek való cselekedet, aki ismeri az értékét annak, amit ad és tudja, mily szüksége van rá felebarátjának. A gyermeknek, a ki mindebből nem tud semmit, nem lehet az adásban semmi érdeme, szeretet és jótékonyság nélkül ad, csaknem szégyenli, hogy ad, miután saját tapasztalata alapján azt hiszi, hogy csak a gyermekek adnak alamizsnát, s ha valaki felnőtt, akkor már nem ad.

Jegyezzétek meg, hogy ne adassatok a gyermekkel olyan dolgokat, melyeknek nem ismeri az értékét, fémdarabokat, melyeket zsebében tart, és melyek nem valók neki másra, mint erre. A gyermek könnyebben ad oda száz aranyat, mint egy darab kalácsot, de vegyétek rá ezt a kis tékozlót, hogy olyan dolgokat adjon, amelyek előtte becsesek játékszereket, bonbonokat, az uzsonnáját és akkor hamar ki fog tudódni, bőkezüvé tettétek-e.

Még másképp is szoktak ebben segiteni magukon, hogy t. i. hamar visszaadják a gyermeknek, amit odaadott, úgy hogy hozzá szokik, hogy odaadjon mindent, a miről tudja, hogy úgy is vissza fogja kapni. A bőkezüségnek csak ezt a két fajtáját láttam gyermekekben: odaadni azt, a minek semmi hasznát sem tudják venni, vagy odaadni azt, a miről biztos, hogy vissza fogják kapni: Tegyetek róla, mondja Locke, hogy a gyermek meg legyen győződve tapasztalás alapján, hogy a legbőkezübb jár mindig legjobban. Ez annyi, mint látszólag bőkezüvé tenni a gyermeket, valóságban pedig kapzsivá. Hozzáteszi azt is, hogy a gyermek ezzel megszokja a bőkezüséget. Igen, az uzsorás bőkezüséget, a mely oda adja a krajczárt, hogy forintot kapjon érte. De mikor arról van szó, hogy igazán jó szívvel adjon, akkor hiába a megszokás s a mint nem adják neki vissza, akkor aztán nem ad ő sem. Inkább a lélek megszokására kell súlyt vetni, mint a kezekére. A többi erények, a melyekre a gyermeket tanítják, mind hasonlók ehhez és ezeknek a szilárd erényeknek a prédikálásával teszik szomorúvá fiatal éveit! Ez aztán a bölcs nevelés.

Mesterek! félre a nagyképüsködéssel, legyetek erényesek és jók, hogy példátok bevésődjék növendéketek emlékezetébe, a míg aztán szívükbe is benyomulhat. A helyett, hogy nagyon sietnék a felebaráti szeretet tényeit követelni növedékemtől, inkább magam gyakorlom az ő jelenlétében és meg sem adom neki a módot, hogy engem utánozzon ebben, mintha ez olyan dicsőség volna, amely az ő korához nem illő; mert fontos dolog, hogy ne szokja meg az ember kötelességeit úgy tekinteni, mint csupán csak a gyermekek kötelességeit. Aztán mikor látja, hogy segitek a szegényeken és megkérdez erről, azt fogom neki mondani, ha ideje van a feleletnek:37) «Édes fiam, mikor a szegények beleegyeztek, hogy legyenek a világon gazdagok, a gazdagok megigérték, hogy el fogják tartani azokat, a kiknek nincs miből megélniök, sem a vagyonukból, sem a munkájokból.» «Ön is megigérte ezt?» fogja ő kérdezni; «Bizony igen, én csak az alatt a föltétel alatt vagyok ura annak, amim van, a mely birásához hozzá van fűzve.»

Ha más volna és nem Emil, aki megértette ezt a beszélgetést (és láttuk már, mikép lehet egy gyermekkel megértetni), kisértetbe esnék, hogy utánozzon engem és úgy viselje magát, mint egy gazdag ember. Hasonló esetben megakadályoznám legalább azt, hogy tüntetve tegye; szivesebben látnám, ha megfosztana jogomtól és titokban adakozna. Ez korához illő ravaszság volna és az egyedüli, a melyet megbocsájtanék neki.

Tudom, hogy mindezek az utánzott erények majomerények és hogy semmiféle jó cselekedet erkölcsileg nem jó, csak ha mint olyant végzik, és nem azért, mert mások is végzik. De olyan életkorban, mikor a szív még nem érez semmit, utánoztatni kell a gyermekkel olyan cselekedeteket, a melyekre rá akarjuk szoktatni, hogy aztán később meggyőződésből és a jó iránti szeretetből cselekedhessék. Az ember utánzó lény, még az állat is az; az utánzás ösztöne a természet bölcs rendelése szerint való, de a társadalomban elfajul bűnné. A majom utánozza az embert, a kitől fél, de nem utánozza az állatokat, a melyeket megvet; jónak tartja azt, a mit egy nálánál külömb lény tesz. Köztünk ellenkezőleg a mi mindenféle bohóczaink utánozzák a szépet, hogy lealjasítsák, hogy nevetségessé tegyék, arra igyekeznek alacsonyságuk érzésében, hogy magukkal egyenlővé tegyék azt, a mi többet ér, mint ők; vagy ha igyekeznek utánozni azt, a mit csodálnak, csodálatuk tárgyának megválasztásában láthatni az utánzóknak hamis izlését: sokkal inkább akarnak vele a többieknek imponálni, vagy tehetségeiket ünnepeltetni, mint jobbakká, vagy bölcsebbekké válni. Az utánzás alapja közöttünk abból a vágyból származik, hogy mindig önmagunk fölé emeljük magunkat. Ha vállalkozásom sikerül, Emilben ez a vágy bizonyosan nem lesz meg. Le kell tehát mondanunk arról a látszólagos jóról, a mit ez előidézhet.

Hatoljatok le neveléstek összes szabályainak mélyére és akkor valamennyit visszásaknak fogjátok találni, kivált abban, ami az erényekre és erkölcsökre vonatkozik. Az egyedüli erkölcsi leczke, a mely a gyermekkorhoz illik – és ez a lefontosabb minden korban: – soha nem tenni rosszat senkinek. Maga a jótét szabálya is, ha nincs ennek alávetve, veszedelmes, téves, ellenmondással teljes. Kicsoda nem tesz jót? Jót mindenki tesz, a gonosz épp úgy, mint a többiek. Egyet szerencséssé tesz száz szerencsétlennek rovására és ebből származik minden nyomorúságunk. A legfenköltebb erények negativ természetüek s egyúttal a legnehezebbek is, mert fitogtatás nélkül valók és nincs meg bennük az az emberi szívnek oly édes gyönyör sem, hogy valakit úgy bocsájtunk el magunktól, hogy meg van velünk elégedve. Oh mennyi jót tesz szükségszerüen felebarátaival az – ha ugyan van ilyen, – a ki nem tesz nekik soha rosszat! Micsoda rettenthetetlen lélekre, micsoda hatalmas jellemre van ehhez szüksége! Ha nem okoskodunk erről a tételről, hanem igyekszünk gyakorolni, csak akkor érezzük, mily nagy és keserves dolog megvalósitani.38)

Ez néhány halvány eszme arról az óvatosságról, a melylyel a gyermeknek meg akarom adatni azokat a tanításokat, a melyeket néha nem lehet tőle megtagadni, a nélkül, hogy kitennők annak a veszélynek, hogy ártalmára lehet magamagának, vagy másoknak és különösen, hogy olyan szokásokat vegyen föl, a melyekről aztán később csak bajosan lehet leszoktatni. De biztosak lehetünk, hogy ez a szükség ritkán fog beállni oly gyermekeknél, a melyek úgy vannak nevelve, a hogy kell, mivel lehetetlenség, hogy nehéz fölfogásuakká, gonoszakká, hazugokká, kapzsiakká váljanak, ha nem oltottunk szívükbe bűnöket, a melyek ilyenekké teszik! Igy tehát a mit erre a pontra vonatkozólag mondtam, inkább a kivételekre, mint a szabályokra vonatkozik, de ezek a kivételek annál gyakrabbiak, mennél több alkalma van a gyermeknek kivetkőzni állapotából és rákapni a felnőttek bűneire. Azoknak, a kik a világban nevelkednek, szükségképen korábban van szükségük oktatásra, mint azoknak, a kik visszavonultságban nevelkednek. Ennek a magányos nevelésnek kell tehát előnyt adni, még ha nem való is egyébre, mint hogy időt enged a gyermeknek, hogy megérlelődjék. Egy másik ellenkező fajtája a kivételeknek azok számára való, a kiket szerencsés természetük fölébe emel koruknak. Valaminthogy vannak emberek, a kik soha sem lépnek ki a gyermekkorból, épp úgy vannak ismét mások, a kik úgyszólván soha nem is voltak benne és csaknem születésüktől fogva felnőtt emberek. Az a baj, hogy ez az utóbbi kivétel nagyon ritka, nagyon nehezen felismerhető, és hogy minden anya azt képzelvén, hogy ha már vannak csodagyermekek, habozás nélkül annak tartja a magáét. Tovább is mennek, rendkívüli jeleknek tekintik még azokat is, a melyek a dolgok megszokott rendjéhez tartoznak: az élénkséget, a pajkosságot, a fürgeséget, a bájos naivitást, a gyermekkor minden jellemző vonását, a melyek legjobban mutatják, hogy a gyermek éppen gyermek. Van-e abban csodálni való, ha az, a kit sokat beszéltetnek és a kinek megengedik, hogy kimondjon mindent, a kit nem feszélyez semmi tekintet, semmi illedelem, véletlenül valami jó mondást tud mondani? Inkább az volna csodálatos, ha soha nem mondana; a mint hogy csodálatos volna, ha egy asztrológus ezer hazugság között nem mondana soha valami igazat. Annyit hazudnak, mondta IV. Henrik, hogy végül már igazságot szólnak. A ki el akar találni néhány jó mondást, nem kell egyebet tennie, mint sok badarságot beszélni. Isten óvja minden bajtól a divatos embereket, a kiknek csak ez az egy érdemük van, hogy ünnepeljék őket.

A legragyogóbb gondolatok is felötölhetnek egy gyermek agyában vagy még inkább, a legjobb mondások a szájában, mint a hogy kezébe juthat a legnagyobb értékű gyémánt is, a nélkül, hogy akár a gondolat, akár a gyémánt az övé volna; ebben a korban egyáltalában semmi sem lehet a gyermeknek igazi tulajdona. Azok a dolgok, melyeket a gyermek mond, nem azt jelentik ő rá nézve, a mit miránk nézve, nem is fűzi hozzájuk ugyanazokat az eszméket. Ezeknek az eszméknek, ha ugyan egyáltalában vannak ilyen eszméi, nincs a fejében sem folytatásuk, sem kapcsolatuk, nincs semmi szilárd, nincs semmi biztos mindabban, a mit gondol. Vizsgáljátok meg állitólagos csodagyermeketeket. Bizonyos pillanatokban rendkívüli tevékenységet s oly világosságát a szellemnek találjátok meg nála, a mely a fellegeken is át tudna hatolni. Máskor, többnyire pedig ez a szellem renyhének, bénának tetszik, mintha sűrű ködbe volna burkolva. Hol előre szalad, hol pedig mozdulatlan marad. Az egyik pillanatban azt mondanátok: lángész, a másik pillanatban: ostoba; mind a két esetben tévedtek. Gyermek. Az egyik pillanatban sasfiók, a mely a levegőben száll, és a következő pillanatban visszaesik fészkébe.

Bánjatok hát vele, minden látszat daczára, korának megfelelően és óvakodjatok kimeríteni erejét azzal, hogy nagyon is akarjátok fejleszteni. Ha ez a gyönge agyvelő föltárult, ha azt látjátok, hogy bugyborékolni kezd, hagyjátok kezdetben szabadon erjedni, de ne izgassátok föl soha, hogy minden ki ne párologjon belőle és mikor az első hullámzásai elmultak, tartsátok vissza, szorítsátok meg a többieket, addig, a míg az évek multával minden éltető meleggé és igazi erővé válik. Máskülömben elvesztegetitek időtöket és gondoskodástokat, elpusztítjátok saját műveteket és miután vigyázatlanul megrészegedtetek mindezektől a lobbanékony gőzöktől, nem marad számotokra más, mint az erőtlen üledék. A koraérett gyermekekből lesznek a köznapi emberek; ennél általánosabb érvényű és biztosabb megfigyelést nem tudok. Semmi sem nehezebb, mint megkülömböztetni a gyermekben az igazi tompa-elméjüséget attól a látszólagos és csalékony tompa-elméjüségtől, a mely az erős léleknek jelzője. Első pillantásra különösnek tünik föl, hogy a két végletnek ily hasonló jelei vannak, és ez mégis megtörténhetik; mert abban az életkorban, mikor az embernek még nincsenek igazi eszméi, az egész külömbség a között, a kiben lángész van s a között, a kiben nincs, csak az, hogy az utóbbi csupa hamis eszméket vesz magába, és az előbbi, csak hamis eszméket találván, nem vesz föl semmilyeneket: abban hasonlít tehát, hogy az egyik nem képes semmire és hogy semmi sem felel meg a másiknak. Az egyedüli jel, a mely megkülömböztetheti őket, a véletlentől függ, a mely az utóbbinak valami neki való eszmét nyujt, míg a másik mindig és mindenben ugyanaz marad. Az ifjabbik Cátót gyermekkorában odahaza félkegyelmünek tartották. Hallgatag volt és makacs, ez volt róla az egész vélemény. Csak Sulla előszobájában kezdte őt a nagybátyja megismerni. Ha nem lépett volna be ebbe az előszobába, talán a teljes elmebeli érettség koráig buta számba ment volna; ha Cæsar nem élt volna, talán mindég álmodozónak tartották volna ugyanazt a Cátót, a ki átlátott Cæsar gyászos lángelméjén és messziről előre látta minden tervét. Oh mennyire alá vannak vetve a tévedésnek azok, a kik a gyermekeket oly elhamarkodottan itélik meg. Sokszor gyermekebbek mint azok. Ismertem egy embert,39) a ki megtisztelt barátságával, a ki már meglehetős érett korában korlátolt elme számban ment családjában és barátainál; ez a kitünő elme csöndben érlelődött. Egyszerre csak kitünt róla, hogy filozófus, és én nem kétkedem benne, hogy az utókor tiszteletre méltó és kiváló helyet juttat neki korának legjobb gondolkodói és legnagyobb metafizikusai között.

Tiszteljétek a gyermekkort és ne siessetek nagyon itélni róla, akár jóban, akár rosszban. Hadd jelentkezzenek, igazolják magukat, bizonyítsák magukat sokáig a kivételek, mielőtt különleges eljárási módokat alkalmaznának ellenük. Hadd fejtse ki hatását a természet, mielőtt ti cselekednétek helyette, nehogy ellensúlyozzátok ezt a hatást. Azt mondhatjátok erre, hogy ismeritek az idő értékét és nem akarjátok az időt elvesztegetni; nem veszitek észre, hogy jóval nagyobb idővesztegetés rosszul használni fel az időt, mint egyáltalán nem használni föl és hogy a rosszul tanított gyermek messzebb van a bölcseségtől, mint az, a kit egyáltalán nem tanítottak. Aggodalommal nézitek, hogy tétlenül emészti föl első éveit. Hogyan! hát az semmi, boldognak lenni, hát az semmi, ugrálni, játszani, futkosni egész nap? Soha életében nem lesz annyira elfoglalva. Plátó respublikájában, melyet oly szigorúnak tartanak, csupa mulatságban, játékban, dalolásban, szórakozásban neveli föl a gyermekeket; azt mondhatnám, hogy megtett mindent, a mikor jól megtanította őket örülni. Seneca pedig a régi római ifjúságról azt mondja: mindig talpon volt, nem tanították semmire, a mit ülve kellett volna tanulnia.40) Vajjon kevesebbet ért-e ez az ifjúság, mikor megérte a férfikort? Ne sokat rémüldözzetek ettől a tétlenségtől. Mit szólnátok az olyan emberről, a ki nem akarna soha aludni, csak hogy hasznára fordíthassa egész életét? Azt mondanátok: ez az ember eszeveszett, nem felhasználja idejét, hanem megfosztja magát tőle; hogy elkerülje az álmot, beleszalad a halálba. Gondoljátok meg tehát, hogy ez itt ugyanaz a dolog és hogy a gyermekkor az elmének álma.

A tanulás látszólagos könnyüsége a gyermek romlásának oka. Nem látják, hogy épen ez a gyermek nem tanul semmit. Síma és egyenletes agyveleje úgy adja vissza a tárgyakat, melyeket elébe tartanak, mint a tükör; de semmi sem marad meg, semmi sem hatol bele. A gyermek megtartja a szavakat, az eszmék visszapattannak róla; a kik hallgatják, megértik szavait, csak ő maga nem érti meg.

Ámbár az emlékezet és a gondolkodás két lényegesen külömböző tehetség, mégis az egyik igazában csak a másikkal együtt fejlődik ki. Az értelem kora előtt a gyermek nem eszméket fog föl, hanem képeket; és a kettő között az a külömbség, hogy a képek csak az érzékelhető tárgyak abszolut másai, az eszmék pedig a tárgyakról való, azok egymáshoz való viszonya által meghatározott fogalmak. A kép megállhat magában is a szellemben, a mely elképzeli, holott minden eszme más eszméket tételez fel. Mikor képzelünk, nem teszünk egyebet, csak látunk; mikor fogalmat alkotunk, összehasonlítunk. Érzékleteink tisztára passivak, ellenben minden percepciónk vagy eszménk egy aktiv itélő principiumból származik. Ezt majd alább ki fogjuk mutatni.

Azt mondom tehát, hogy a gyermeknek, nem lévén képes itélni, nincs is igazi emlékezete; megőrzi a hangokat, az alakokat, az érzéki benyomásokat; az eszméket ritkán, az eszmék kapcsolatait még ritkábban. Azt hiszik, ellenem hoznak föl bizonyitékot, ha azt vetik ellenem, hogy a gyermek meg tudja tanulni a geométria bizonyos elemeit; pedig ezzel épen mellettem bizonyítanak: azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem tudván önmaguktól következtetéseket vonni, még mások következtetéseit sem tudják megőrizni. Mert figyeljétek meg ezeknek a kis geométereknek a módszerét, azonnal meg fogjátok látni, hogy épen csak az ábra benyomását és a bevezetés szövegét őrizték meg. A legkisebb új ellenvetésre elvesztik a fonalat; fordítsátok meg az ábrát és belezavarodnak. Minden tudásuk az érzékelésben merül ki, semmi sem hatol be a megértésig. Még az emlékezetük sem tökéletesebb, mint a többi képességeik, mert majd mindig újra meg kell tanulniok, ha felnőnek, azokat a dolgokat, a melyeknek a szavait gyermekkorukban megtanulták.

Mindazáltal távol legyen tőlem az a gondolat, hogy a gyermekeknek nincs bizonyos fajta gondolkozásuk,41) ellenkezőleg, azt látom, hogy nagyon helyesen gondolkoznak mindenről, a mit ismernek és a mi pillanatnyi és érezhető érdeküknek megfelel. De ismereteikre vonatkozólag szokás tévedni, a mikor olyan ismereteket tulajdonítanak nekik, a melyekkel nem bírnak és azt hiszik, hogy gondolkoznak olyan dolgokról, a melyeket nem tudnak megérteni. Abban is tévednek, hogy figyelmessé akarják őket tenni olyan megfontolásokra, a melyek semmi módon nem érintik őket, mint például: jövendő érdekükre, felnőtt korukbeli boldogságukra, a tiszteletre, melyben részesülni fognak, ha nagyok lesznek Ez mind olyan beszéd, a mely mindennemű előrelátás nélkül való lényekhez intézve nem jelent nekik egyáltalán semmit; pedig ezeknek a szegény szerencsétleneknek minden rájuk kényszerített tanulmánya eféle, szellemükre nézve teljesen idegen tárgyakra irányul. Eszerint kell megitélni a figyelmet, melyet nekik szentelhetnek.

A pedagógusok, a kik nagy apparátussal tárják elénk a tanításokat, melyeket növendékeiknek adnak, azért kapnak fizetést, hogy más nyelven beszéljenek. Mindazáltal az ő saját magukviseletéből látni, hogy tökéletesen úgy gondolkoznak, mint én; mert végre is mit tanítanak? Szavakat, megint csak szavakat és mindig csak szavakat. Óvakodnak attól, hogy a különböző tudományok közül, melyeknek tanításával oly nagyra vannak, azokat válaszszák ki, a melyek valóban hasznára lehetnek a gyermeknek, mert ezek dologbeli tudományok volnának és nem boldogulnának velük; ellenben azokat a tudományokat tanítják, a melyeket látszólag tud az ember, ha a műszavaikat tudja, mint például: a mértant, a földrajzt, a chronologiát, a nyelvtant stb. csupa olyan tudományokat, melyek oly messze vannak az embertől és kivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy, ha csak valaminek is egyetlen egyszer hasznát veheti belőlük az életben.

Meglepetést kelthet, hogy a nyelvek tanulását is a nevelés haszontalanságai közé számítom, de emlékezni fognak arra, hogy itt csak az első életkor tanulmányairól beszélek. És mondhatnak akármit, én nem hiszem, hogy valaha is lett volna gyermek (leszámítva a csodagyermekeket), a ki 12 vagy 15 éves kora előtt igazán meg tudott volna tanulni két nyelvet.

Megengedem, hogy ha a nyelvek tanulása nem volna egyéb, mint szavak, azaz formák és az azokat kifejező hangok tanulása, akkor megfelelhetne a gyermeknek; de a nyelvek, a mikor megváltoztatják az eszmék neveit, módosítják egyúttal az eszméket is, a melyeket kifejeznek. A fejek a nyelvek szerint igazodnak, a gondolatok fölveszik az idiomák szinét. Csak maga az ész közös, a szellemnek minden egyes nyelvben megvan a sajátságos formája; nagyon meglehet, hogy részben ez a különbség az oka vagy az eredménye a nemzeti jellemeknek. Ezt a hozzávetést megerősíteni látszik az is, hogy a világ minden nemzeténél a nyelv követi a szokások változásait és velük együtt konzerválódik vagy változik.

Ezek közül a különböző formák közül egyet a gyakorlat olt be a gyermekbe és ez az egyedüli, a melyet az értelmes korig megőriz. Hogy kettő is legyen neki, ehhez az kellene, hogy össze tudja hasonlítani az eszméket, pedig hogy hasonlíthatná össze, mikor alig képes őket felfogni? Minden dolognak rá nézve ezer különböző megjelölése lehet, ellenben minden eszmének csak egy formája lehet, így tehát csak egy nyelvet tanulhat meg beszélni. Azt mondják erre, hogy mégis több nyelvet tanul meg. Ezt én tagadom. Láttam én már olyan kis csodagyermekeket, a kik azt hitték, hogy 5–6 nyelven beszélnek, hallottam őket egymásután németül beszélni, latin szavakkal, franczia szavakkal, olasz szavakkal, valóság szerint 5–6 szótárt használtak, de azért mindig csak németül beszéltek. Szóval adhattok a gyermeknek annyi synonymát, a mennyit tetszik: megváltoztatjátok a szavakat, de nem a nyelvet; mindig csak egy nyelvük lesz.

Hogy leplezzék ebbeli tehetetlenségüket, azért szeretik őket különösen a holt nyelvekben gyakorolni, a melyekben nincsenek többé megczáfolhatatlan birák. Mivel ezek a nyelvek a mindennapi használatból már rég kimentek, megelégszenek azzal, hogy utánozzák azt, a mit belőlük a könyvekben találnak; erre aztán ráfogják, hogy az illető nyelven beszélnek. Ha ilyen a mesterek görög és latin beszéde, milyen lehet a gyermekeké? Alighogy megtanulták könyv nélkül a rudimentumokat, a melyekből nem értenek egy szót sem, már is arra tanítják őket, hogy egy franczia beszédet latin szavakkal adjanak vissza, majd mikor előbbre haladtak, összefoltozzák prózában Cicero frázisait, versben Virgilius centóit (különféle versek soraiból összerótt versek), akkor aztán azt hiszik, hogy latinul beszélnek és kicsoda mondana nekik ellent?

Akármiféle tanulmányról van szó, a kifejező jelek a kifejezendő dolgok eszméi nélkül nem érnek semmit, mégis mindig ezekre a jelekre korlátozzák a gyermeket, anélkül, hogy valaha is meg tudnák vele értetni bármelyikét azoknak a dolgoknak, melyeket kifejeznek. Abban a hiszemben, hogy megtanítják a föld leírására, csak a térkép ismeretére tanítják meg; megtanítják a városok, országok, folyók neveire, a melyekről azt képzeli, hogy csak a papiroson léteznek, a melyen megmutatják neki. Emlékszem, hogy láttam valahol egy földrajzot, a mely így kezdődött: Mi a világ? Egy karton gömb. Tökéletesen ilyen a gyermekek geografiája. Előttem nyilvánvaló, hogy két évi mathematikai és kozmográfiai földrajzi oktatás után nincs az a tízéves gyermek, a ki a megtanult szabályok alapján képes volna eljutni Páristól Saint-Denisig. Előttem nyilvánvaló, hogy nincs olyan sem, a ki térkép után be tudná járni apja kertjének kanyarulatait, a nélkül, hogy eltévedne. Ime, a tudósok, a kik pontosan meg tudják mondani, hol van Peking, Iszpahán, Mexikó és a világ minden országa.

Hallom az ellenvetést, hogy a gyermeket csak olyan tanulmányokkal kell foglalkoztatni, a melyekhez csak szem szükségeltetik. Ez lehetséges volna, ha volna olyan tanulmány, a melyhez csak szem szükségeltetnék, én azonban ilyent nem ismerek.

Még nevetségesebb tévedés alapján tanítják a gyermeket a történelemre. Azt képzelik, hogy a történelem nekik való, mert nem egyéb, mint a tények felsorolása. De mit értünk tényeken? Azt hiszik-e, hogy a vonatkozások, a melyek a történelmi tényeket meghatározzák, oly könnyen felfoghatók, hogy a rájuk vonatkozó eszmék nehézség nélkül kialakulnak a gyermek szellemében? Azt hiszik-e, hogy az események igazi ismerete külön választható okaik és következményeik ismeretétől? És hogy a történelemnek oly kevés köze van az erkölcshöz, hogy az egyiket meg lehet ismerni a másik nélkül? Ha nem láttak egyebet az emberek cselekedeteiben, mint külső és tisztára fizikai mozzanatokat, mit tanultak akkor a történelemből? Egyáltalán semmit! és ez a tanulmány, megfosztva minden érdekességétől, époly kevés élvezetet szerez, mint tanulságot. Ha ezeket a cselekedeteket morális kapcsolataikban akarjátok megitélni, próbáljátok megértetni ezeket a kapcsolatokat tanítványaitokkal és akkor meg fogjátok látni, vajjon a történelem az ő koruknak való-e?