NEGYEDIK KÖNYV. (continued 3)

Csak a saját akaratom érzése által ismerem az akaratot s az értelmet sem ismerem jobban. Mikor azt kérdezik tőlem, mi az az ok, a mely meghatározza az akaratomat: a magam részéről azt kérdezem, mi az az ok, a mely meghatározza az itéletemet, mert világos, hogy ez a két ok csak egy és ha jól megértjük, hogy az ember ítéleteiben cselekvő, hogy értelme nem egyéb, mint az összehasonlítás és ítélés képessége, látni fogjuk, hogy a szabadsága is csak hasonló képesség vagy ebből származik; úgy választja a jót, a hogy megítélte az igazat, ha hamisan ítélte meg, akkor a rosszat választja. Mi tehát az az ok, a mely meghatározza az akaratát? Az ítélete. És mi az az ok, a mely meghatározza ítéletét? Értelmi képessége, itélő képessége; a meghatározó ok benne magában van. Ezen túl nem értek meg többé semmit.

Kétségkívül nem vagyok olyan szabad, hogy ne akarjam saját javamat, nem vagyok olyan szabad, hogy a káromat akarjam, de a szabadságom épen abban áll, hogy csak azt birom akarni, a mi nekem megfelel vagy a mit ilyennek vélek és semmi, a mi idegen tőlem, nem határoz meg. Az következik ebből, hogy nem vagyok a magam ura, mert nem vagyok képes arra, hogy másvalaki legyek, mint a ki vagyok?

Minden tevékenységnek alapelve egy szabad lény akaratán alapszik; ezen túl nem lehet menni. Nem a szabadság szó nem jelent semmit, hanem a szükség. Föltételezni valami tényt, valami eredményt, a mely nem származik egy cselekvő principiumból, annyi, mint ok nélküli eredményeket tételezni fel, annyi, mint beleesni a circulus vitiosusba. Vagy nincs első impulsió, vagy nincs minden impulsiónak előzetes oka és nincs igazi akarat szabadság nélkül. Az ember tehát szabad a cselekedeteiben és mint ilyen át van lelkesítve egy immateriális substantiával; ez az én harmadik hitczikkelyem. Ebből a három elsőből könnyen levezetheted a többit mind, a nélkül, hogy tovább is felsoroljam őket.

Ha az ember cselekvő és szabad, önmagától cselekszik; mindaz, a mit szabadon tesz, nem tartozik bele a gondviselés rendezett rendszerébe és nem számítható fel ennek. Ez nem akarja a rosszat, a mit az ember tesz, mikor visszaél a szabadsággal, melyet adott neki; de nem akadályozza meg benne, akár azért, mert egy ily gyönge lénytől ez a rossz semmi az ő szemében, akár mert nem is akadályozhatja szabadságának sérelme nélkül, hogy nagyobb rosszat ne tegyen természetének lealacsonyítása által. Szabaddá tette, hogy tetszése szerint tegye, ne a rosszat, hanem a jót. Abba a módba juttatta, hogy megtehesse ezt a választást, jól felhasználva a képességeket, melyekkel megáldotta, de annyira korlátozta erőit, hogy a visszaélés a szabadsággal, melyet adott neki, nem zavarhatja az általános rendet. A rossz, a mit ember tesz, visszaesik rá a nélkül, hogy bármit is változtasson a világ rendszerében, a nélkül, hogy megakadályozná, hogy maga az emberi faj fentartsa magát még az akarata ellenére is. Zúgolódni a miatt, hogy az Isten nem akadályozza meg a gonosztételt, annyi, mint a miatt zúgolódni, hogy olyan kitűnő képességüvé tette, a miatt, hogy beleviszi cselekedeteibe az erkölcsiséget, a mely megnemesíti, a miatt, hogy megadta neki az erény jogát. A legfőbb gyönyör az önmagával való megelégedettségben van; ez önmegelégedés megérdemlése végett vagyunk a földre kitéve és megáldva a szabadsággal, ezért visznek kísértetbe a szenvedélyek és tart vissza a lelkiismeret. Mit tehetne ennél többet érdekünkben maga az isteni hatalom is? Vethetne-e ellenmondást természetünkbe és megadhatná-e a jólét jutalmát annak, a kinek nincs hatalmában rosszat tenni? Hogyan! Hogy az ember megakadályoztassék a gonosztevésben, az ösztön korlátai közé kell zárni és állattá tenni? Nem, lelkem Istene, sohasem fogom szemedre vetni, hogy a magad képére teremtetted, hogy szabad, jó és boldog lehessek, mint te!

A képességeinkkel való visszaélés tesz minket boldogtalanokká és gonoszakká. Bánataink, gondjaink, szenvedéseink önmagunkból erednek. Az erkölcsi rossz tagadhatatlanul a mi művünk és a fizikai baj nem volna semmi bűneink nélkül, a melyek érezhetővé tették ránk nézve Nem azért tesz-e képessé a természet arra, hogy érezzük szükségleteinket, hogy fentartson minket? A testi fájdalom nem annak jele-e, hogy a gépezet nincs rendben és nem figyelmeztetés-e arra, hogy gondoskodjunk róla? A halál… Nem mérgezik-e meg a gonoszok a maguk életét és a miénket? Ki akarna örökké élni? A halál a gyógyszere a bajoknak, a melyeket magatok csináltok magatoknak; a természet azt akarta, hogy ne szenvedjetek mindig. Mily kevés bajnak van alávetve a kezdetleges egyszerűségben élő ember! Csaknem betegségek nélkül él ép úgy, mint szenvedélyek nélkül és nem látja, nem is érzi a halált, s a mikor érzi, nyomorusága kivánatossá teszi számára; ettől fogva nem baj többé ránézve a halál. Ha beérnők azzal, hogy azok leszünk, a mik vagyunk, nem kellene megsiratni a sorsunkat, de hogy képzelt jóllétet kerestünk, ezer valódi bajt szerzünk magunknak. A ki nem tud egy kis bajt szenvedni, el kell készülve lennie sok szenvedésre. Ha az ember megrontotta a szervezetét mértéktelen életével, gyógyszerekkel akarja helyreállítani; a bajt, a melyet érez, tetézi azzal, a melytől fél; a halált előrelátása borzasztóbbá teszi és sietteti; mennél jobban akarunk menekülni előle, annál jobban érezzük és meghalunk a rettegéstől egész életünkön át, zúgolódva a természet ellen, olyan bajok miatt, a melyeket azzal szereztünk, hogy sérelmeket követtünk el rajta.

Ember, ne keresd többé a rossz szerzőjét: ez a szerző te magad vagy. Nincs más rossz, mint az, melyet te cselekszel vagy a melyet szenvedsz s mind a kettő tőled ered. Az általános rossz csak a rendetlenségben lehet és én a világ rendszerében látok egy rendet, a mely nem czáfolja meg magát. A különleges rossz csak annak a lénynek érzésében van, a mely szenvedi és ezt az érzést az ember nem a természettől kapta, hanem maga szerezte magának. A fájdalomnak kevés hatása lehet arra, a ki keveset elmélkedik és a kinek nincsen sem emlékezete, sem előrelátása. Vedd el gyászos haladásunkat, vedd el tévedéseinket, vedd el az ember művét és minden jól van.

A hol minden jól van, semmi sem igazságtalan. Az igazság elválaszthatatlan a jóságtól. Csakhogy a jóság egy korlátlan hatalom szükséges eredménye és a minden öntudatos lényben szükségképeni önszereteté. A kinek minden hatalmában áll, úgyszólván kiterjeszti létét a lényekével. Létrehozni és fentartani a hatalom örökös tényei; e hatalom nem hat arra, a mi nincs; Isten nem a halottak istene, nem lehetne romboló és gonosz a nélkül, hogy önmagának ártson. A kinek minden hatalmában áll, nem akarhat mást, mint a mi jó.100) A souverainul jó lény tehát, mivel souverainul hatalmas, egyúttal souverainul igazságos is kell hogy legyen, máskülönben ellentmondana magamagának, mert a rend szeretetének, mely a rendet létrehozza, jóság a neve és a rend szeretetének, a mely fentartja a rendet, a neve igazságosság.

Isten, azt mondják, nem tartozik semmivel teremtményeinek. Én azt hiszem, tartozik nekik mindazzal, a mit igér nekik, mikor a létet adja nekik. Továbbá: azzal igéri a jót, hogy fogalmat ad nekik róla és érezteti velük a szükségét. Mennél jobban magamba szállok, mennél többet kérdem magamat, annál többet olvasom ezeket a lelkembe írt szavakat: légy igazságos és boldog lészsz. Ez azonban nem úgy van, ha a dolgok mai állapotát tekintem; a gonosz boldogul és az igaz el van nyomva. Nézzétek csak, milyen méltatlankodás lobban fel, mikor ez a várakozás csütörtököt mond! A lelkiismeret feltámad és zúgolódik alkotója ellen, sóhajtva kiáltja neki: rászedtél engem!

Rászedtelek, vakmerő! És ki mondta ezt neked? Meg van-e semmisülve a lelked? Megszüntél-e létezni? Óh, Brutus, fiam, ne szennyezd be nemes életedet a befejezésével, ne hagyd reményedet és dicsőségedet testeddel együtt a philippii harczmezőn. Miért mondod: az erény semmi, mikor épen megnyerendő vagy a te erényed jutalmát? Azt hiszed, meg fogsz halni: nem, élni fogsz és akkor fogok beváltani mindent, a mit igértem neked.

A türelmetlen halandók zúgolódásaiból itélve azt mondaná az ember, hogy Isten az érdem előtt tartozik nekik a jutalommal és hogy köteles előre megfizetni az erényükért.

Óh legyünk csak előbb jók és aztán leszünk boldogok. Ne követeljük a díjat a győzelem előtt, a bért a munka előtt. Nem a versenypályán koronázzák meg szent játékaink győzteseit, mondja Plutarchus,101) hanem miután a pályát befutották.

Ha a lélek immateriális, túlélheti a testet és ha túléli, a gondviselés igazolva van. Ha nem volna más bizonyítékom a lélek immaterialitásáról, mint a gonosz diadala és az igaz elnyomatása ezen a világon, már maga e miatt sem kételkedhetném benne. Ilyen feltünő disszonanczia az egyetemes összhangban rászorítana, hogy keressem a megoldását. Ezt mondanám magamban: Nem ér minden ránk nézve véget az élettel, a halállal minden a maga rendjébe jut vissza. Igaz, abba a zavarba jutnék, hogy kérdeznem kellene, hol van az ember, mikor mindaz, a mi benne érzéki, megsemmisül. Ez a kérdés rám nézve többé nem nehézség, a mint két substantiát ismertem el. Nagyon egyszerű dolog, hogy testi életem folyamán, mikor mindent csak érzékeim útján veszek észre, minden kisiklik előlem, a mi nincs nekik alávetve. Mikor a test és lélek egyesülése megszakad, fel tudom fogni, hogy az előbbi feloszolhatik, a másik megmaradhat. Miért vonná maga után az egyiknek elpusztulása a másiknak elpusztulását? Ellenkezőleg, oly különböző természetüek lévén, egyesülésük által erőszakolt állapotban voltak és ha ez az egyesülés megszűnik, mindkettő visszatér természetes állapotába: az aktiv és élő substantia visszanyeri mindazt az erejét, melyet a passziv és holt substantia mozgatására használt fel. Sajnos, nagyon is érzem bűneimen, hogy az ember csak félig él élete folyamán és a lélek élete csak a test halálakor kezdődik.

De milyen ez az élet? És vajjon a lélek halhatatlan e természeténél fogva? Nem tudom. Korlátolt értelmem nem fog fel semmit, a mi korlátlan, mindaz, a mit végtelennek mondanak, elsiklik előlem. Mit tagadhatok vagy állíthatok? Miféle okoskodásokat csinálhatok arról, a mit nem tudok felfogni? Hiszem, hogy a lélek eléggé túléli a testet arra, hogy a rend fentartassék; ki tudja, hogy eléggé-e arra is, hogy örökké tartson? Mindenesetre felismerem azt, hogy miként használódik és pusztul el részeinek széjjeloszlása által a test, de nem birom felfogni a gondolkodó lény hasonló elpusztulását s nem birom elképzelni, hogyan halhat meg. Miután ez a föltevés megvigasztal és nincs benne semmi észszerűtlen, miért félnék rászánni magamat?

Érzem a lelkemet, ismerem az érzés és a gondolat útján, tudom, hogy van, a nélkül, hogy tudnám, milyen a lényege; nem tudok okoskodni olyan fogalmakon, melyekkel nem birok. Azt jól tudom, hogy az én azonossága csak az emlékezet útján tartja fenn magát és hogy valóban ugyanaz a lény legyek, ehhez az kell, hogy emlékezzem rá, hogy voltam. Mármost halálom után nem tudnék arra visszaemlékezni, a mi életem folyamán voltam, ha nem emlékszem arra is, a mit éreztem, következőleg a mit csináltam és nem kételkedem benne, hogy ez az emlék fogja tenni egy napon a jók boldogságát és a gonoszok kínját. Idelenn ezer égő szenvedély emészti fel a belső érzést és félrevezetik a lelkiismeretet. A megalázások, a keserűségek, melyek az erény gyakorlásával együtt járnak, megakadályozzák, hogy ne érezhessük minden varázsát. De mikor megszabadulva az illuzióktól, melyeket testünk és érzékeink idéznek fel, élvezhetjük a legfőbb Lény szemléletét és az örök igazságokat, melyeknek ő a forrása, mikor a rend szépsége meg fogja ragadni lelkünk minden erejét és egyedül azzal leszünk elfoglalva, hogy összehasonlítsuk azt, a mit tettünk, azzal, hogy mit kellett volna tennünk, akkor a lelkiismeret szava vissza fogja nyerni erejét és uralmát, akkor a tiszta gyönyör, a mely az önmagunkkal való megelégedésből ered és a keserű megbánás lealjasodásunk miatt kimeríthetetlen érzésekkel fogják megjelölni azt a sorsot, melyet kiki előkészített magának. Ne kérdezzetek, óh jó barátom, vannak-e a boldogságnak és szenvedésnek más forrásai: nem tudom; azok pedig, a melyeket képzelek, elegendők arra, hogy megvigasztaljanak erre az életre és hogy egy másik élet reményét keltsék fel bennem. Nem mondom, hogy a jók megnyerik jutalmukat, mert mi más jót várhat egy kitünő lény, mint hogy a természetnek megfelelően él? Azt azonban mondom, hogy boldogok lesznek, mert alkotójuk, minden igazságnak alkotója, nem azért tette őket érzőkké, hogy szenvedjenek és mert nem éltek vissza szabadságukkal a földön s így nem rontották meg rendeltetésüket saját hibájuk által, mindazáltal szenvedtek ebben az életben, tehát kárpótoltatni fognak egy másikban. Ez az érzés nem annyira az ember érdemére van alapítva, mint inkább a jóság fogalmára, a mely előttem elválaszthatatlannak tünik fel az isteni lényegtől. Én csak azt tételezem fel, hogy a világrend törvényei meg fognak őriztetni és Isten önmagában állhatatos marad.102)

Ne kérdezd azt sem, hogy a gonoszok szenvedései örökké tartók-e és hogy megfelel-e lényük alkotójának jóságával, hogy örök szenvedésre itélje őket. Ezt sem tudom és nincs meg bennem a hiábavaló kiváncsiság, hogy haszontalan kérdéseket feszegessek. Mit törődöm én azzal, hogy mi lesz a gonoszokból? Nem sokat érdekel az ő sorsuk. Mindazonáltal nehezen hiszem, hogy végtelen kínokra vannak itélve. Ha a legfőbb igazság megboszulja magát, akkor már ebben az életben boszulja meg magát. Ti és a ti tévedéseitek, óh nemzetek, vagytok a szolgái ebben. A bajokat, melyeket magatok okoztok magatoknak, használja fel azoknak a bűnöknek a megbüntetésére, melyek a bajokat előidézték. Telhetetlen, irigységtől, kapzsiságtól és becsvágytól mardosott szivetekben büntetnek a bosszúálló szenvedélyek csalfa boldogulásotok közben bűntetteitekért. Mi szükség van arra, hogy a túlvilágra menjünk a poklot keresni? Megvan már ezen a világon a gonoszok szivében.

A hol mulandó szükségleteink véget érnek, a hol megszünnek esztelen vágyaink, ott véget kell hogy érjenek szenvedélyeink és bűneink. Micsoda elfajzottságra volnának képesek a tiszta szellemek? Nem lévén szükségük semmire, miért lennének gonoszok? Ha meg lévén szabadítva durva érzékeinktől, minden boldogságuk a lények szemléletében van, csak a jót akarhatják és a ki nem gonosz többé, lehet az örökre szerencsétlen? Ezt vagyok hajlandó hinni, de nem vesződöm vele, hogy elhatározzam magamat ebben a kérdésben. Óh, kegyes és jó lény, bármilyenek a határozataid, imádom őket; ha örökre megszünteted a gonoszokat, meg semmisítem gyönge okoskodásomat igazságod előtt, de ha ezeknek a boldogtalanoknak a lelkifurdalásai idővel kialszanak, ha szenvedéseik véget érnek, ha egy napon ugyanaz a béke vár valamennyiünkre, akkor dicsőitlek érte. Vajjon a gonosz nem testvérem-e? Hányszor estem kísértetbe, hogy hasonló legyek hozzá! Ha megszabadulva nyomorúságától, elveszti a velejáró rosszindulatot is, legyen olyan boldog, mint én; boldogsága nem hogy felkeltené féltékenységemet, hanem még szaporítja az én boldogságomat.

Így műveiben szemlélve Istent és azokban a tulajdonságaiban tanulmányozva őt, melyeket fontos nekem ismerni, eljutottam odáig, hogy fokonkint kiterjeszszem és megnöveljem azt a kezdetben tökéletlen és korlátolt fogalmat, melyet erről a mérhetetlen lényről alkottam magamnak. De ha ez a fogalom nemesebbé és nagyobbá vált, egyúttal kevésbbé is áll arányban az emberi észszel. A mint közeledem szellemben az örök világossághoz, fénye elkápráztat, megzavar és kénytelen vagyok lemondani mindazokról a földi fogalmakról, melyek segítettek őt elképzelni. Az Isten nem testi és érzékelhető többé; a legfőbb értelem, a mely a világon uralkodik, nem a világ maga többé; hiába emelem fel- és fárasztom elmémet felfoghatatlan lényegének felfogásával. Ha azt hiszem, hogy ő adja a világot és a tevékenységet az élő és tevékeny substantiának, mely a lelkes testeken uralkodik, ha azt hallom mondani, hogy lelkem szellemi és hogy Isten szellem, felháborodom az isteni lényegnek ezen a lealacsonyításán. Mintha Isten és az én lelkem ugyanolyan természetűek volnának, mintha nem Isten volna az egyedüli absolút, az egyedüli igazán tevékeny, érző, gondolkodó, önmaga által akaró lény, a melytől a gondolatot, az érzést, a tevékenységet, az akaratot, a szabadságot, a létet nyertük! Csak azért vagyunk szabadok, mert ő azt akarja, hogy azok legyünk és az ő megmagyarázhatatlan substantiája az a lelkünknek, a mi a lelkünk a testünknek. Hogy ő teremtette-e az anyagot, a testeket, a szellemeket, a világot, arról nem tudok semmit. A teremtés fogalma megzavar és túlhalad fogalmam körén; annyiban hiszek benne, a mennyiben fel tudom fogni; de tudom, hogy ő alkotta a mindenséget és mindazt, a mi létezik, hogy ő csinált s rendezett el mindent. Isten kétségkívül örök, de át tudja-e fogni elmém az örökkévalóság fogalmát? Miért fizessem ki magamat gondolat nélküli szavakkal? Azt felfogom, hogy Isten a dolgok előtt való, hogy meglesz addig, a míg e dolgok és hogy meglesz még azon túl is, mikor egy nap minden véget fog érni. Hogy egy lény, melyet nem tudok felfogni, létrehoz más lényeket, ez csak homályos és érthetetlen; de hogy a lét és a semmi önmaguktól egymásba változzanak át, ez kézzel fogható ellenmondás, nyilvánvaló képtelenség.

Isten értelmes, de hogyan? Az ember értelmes, mikor okoskodik, a legfőbb értelemnek azonban nincs szüksége okoskodásra, számára nincsenek sem præmisszák, sem következések, sőt itéletek sincsenek; merőben intuitiv, egyformán látja mindazt, a mi lehet, az összes igazságok rá nézve csak egyetlen eszme, mint a hogy az összes helyek egyetlen pont és az összes idők egyetlen pillanat. Az emberi erő eszközök által cselekszik, az isteni erő magamaga által. Isten képes, mert akar, akarata a hatalma. Isten jó, ennél semmi sem nyilvánvalóbb; csakhogy a míg az ember jósága a felebarátja iránti szeretet, Isten jósága a rend iránti szeretet, mert a rend által tartja fenn mindazt, a mi létezik és kapcsol össze minden részt az egészszel. Isten igazságos, erről meg vagyok győződve, ez jóságának következése; az emberek igazságtalansága az ő művük, nem pedig az övé; az erkölcsi rendetlenség, a mely a filozófusok szemében a gondviselés ellen tanuskodik, az én szememnek csak annál jobban megmutatja. Az ember igazságossága azonban az, hogy megadja mindenkinek, a mi az övé, az Isten igazságossága pedig, hogy számadást kér mindenkitől arról, a mit adott neki.

Ha fokról-fokra felfedezem ezeket a tulajdonságokat, melyekről nincs semmiféle abszolút fogalmam, akkor az csak kényszerű következések, elmémnek helyes használata által történik; de a nélkül állítom őket, hogy meg tudnám érteni, ez pedig alapjában véve annyi, mintha nem állítanék semmit. Hiába mondom magamban: Isten ilyen, érzem, bebizonyítom magamnak; azért nem tudom jobban felfogni, hogy lehet az Isten ilyen.

Végül mennél jobban erőlködöm szemlélni végtelen lényegét, annál kevésbbé fogom fel; de nekem elég az, hogy van s mennél kevésbbé fogom fel, annál jobban imádom. Megalázom magamat és ezt mondom neki: «Lények lénye, azért vagyok, mert te vagy; a saját eredetemhez emelkedem fel, mikor szüntelenül rólad elmélkedem. Elmémnek legméltóbb használata, hogy megsemmisítem magamat előtted; ez az én szellemem elragadtatása, ez gyöngeségem varázsa, hogy nagyságodtól lesujtottnak érzem magamat.

Miután így az érzékelhető tárgyak benyomásából és a belső érzésből, a mely módot ad nekem az okok megítélésére természetes belátásom szerint, levezettem az alapvető igazságokat, melyeket felismernem fontos volt, hátramarad, hogy keressem, mely elveket kell ebből levezetnem magaviseletemre nézve és mely szabályokat kell magamnak előirnom, hogy betöltsem rendeltetésemet e földön, annak szándéka szerint, a ki itt elhelyezett. Mindig a módszeremet követve, az alapelveknek ezeket a szabályait nem vonom le valami magas filozófiából, hanem megtalálom őket a szivemben, a hova a természet írta be kitörölhetetlen betűkkel. Csak meg kell kérdeznem magamat arra nézve, a mit tenni akarok: minden, a mit jónak érzek, jó, minden, a mit rossznak érzek, rossz; minden kazuisták legjobbika a lelkiismeret és csak akkor folyamodunk az okoskodás szubtilitásaihoz, mikor alkudozni kezdünk a lelkiismeretünkkel. Minden gondoskodás elseje a magunkról való gondoskodás, mégis hányszor mondja nekünk a belső hang, hogy ha másnak rovására teszszük, a mi nekünk jó, akkor rosszat teszünk! Azt hiszszük, hogy a természet ösztökélését követjük, holott szembeszállunk vele, meghallgatjuk, a mit érzékeinknek mond s elvetjük, a mit a szivünknek mond, az aktiv lény engedelmeskedik, a passziv lény parancsol. A lelkiismeret a lélek szava, a szenvedélyek a test szavai. Csodálni való-e, ha ez a két nyelv gyakran ellentmond egymásnak? És akkor melyikre kell hallgatni? Az ész nagyon gyakran megtéveszt, nagyon is sok jogot szereztünk rá, hogy visszautasítsuk; a lelkiismeret ellenben nem téveszt meg soha, ő az ember igazi vezetője, az a léleknek, a mi az ösztön a testnek;103) a ki ezt követi, az a természetnek engedelmeskedik és nem fél az eltévedéstől. Ez a pont fontos, folytatta jóltevőm, látva, hogy félbe akarom szakítani; engedd meg, hogy kissé elidőzzem megvilágításával.

Cselekedeteink minden erkölcsisége abban az ítéletben van, melyet róla magunkban viselünk. Ha igaz, hogy a jó jó, akkor annak kell lennie szivünk mélyében ép úgy, mint műveinkben és az igazságosság első díja az az érzés, hogy gyakorolják Ha az erkölcsi jóság megegyezik természetünkkel, akkor az ember csak annyiban lehetne egészséges szellemű és jól alkotott, a mennyiben jó. Ha nem egyezik meg és az ember természettől fogva gonosz, akkor nem szünhetik meg az lenni a nélkül, hogy tönkre ne menjen és a jóság benne csak bűn a természet ellen. Arra lévén alkotva, hogy ártson az embertársainak, mint a hogy a farkas arra van alkotva, hogy megfojtsa zsákmányát, az emberséges ember ép olyan elfajzott állat lenne, mint a szánakozó farkas és csupán az erény okozna nekünk lelki furdalásokat.

Szálljunk magunkba, oh, fiatal barátom, vizsgáljuk meg, félretéve minden személyes érdeket, hogy merre vezetnek minket hajlamaink. Milyen látvány van leginkább kedvünkre, mások szenvedéseié vagy boldogságáé? Mit kedvesebb tennünk és mi hagy maga után kellemesebb benyomást, miután megtettük: egy jótékony cselekedet-e vagy egy gonosz cselekedet? Ki iránt érdeklődtök szinpadjaitokon? Vajjon a gonosz tettekben gyönyörködtök-e? Vajjon elkövetőikért ontjátok-e könyeiteket, ha megbünhődnek? Minden közönbös nekünk, mondják, kivéve érdekünket. Holott ellenkezőleg a barátság, az emberségesség édessége megvigasztal szenvedéseinkben és még élvezeteinkben is nagyon egyedül, nagyon nyomorultak volnánk, ha nem volna kivel megosztanunk őket. Ha nincs semmi erkölcsi az ember szivében, honnan kerülnek bele a csodálat elragadtatásai a hősies cselekedetek iránt, a szeretet túláradása a nagy lelkek iránt? Ez a lelkesedés az erény iránt micsoda kapcsolatban van magánérdekünkkel? Miért szeretnék inkább Cato lenni, a ki felvágja testét, mint diadalmas Cæsar? Vegyétek ki szivünkből a szépnek ezt a szeretetét és kiveszítek az élet minden varázsát. A kinek aljas szenvedélyei elfojtották szűk lelkében ezeket a gyönyörteljes érzéseket, a ki hogy mennél jobban önmagára konczentrálhassa magát, eljut odáig, hogy nem szeret mást, csak önmagát, nem ismer többé elragadtatást, jeges szive nem dobog többé örömtől, édes ellágyulás nem nedvesíti meg soha a szemét, nem élvez többé semmit, ez a szerencsétlen nem érez többé, nem él többé, máris meg van halva.

De bármekkora is a gonoszok száma a földön, kevés az olyan hullaszerű lélek, a mely érzéketlenné vált érdeküket kivéve minden iránt, a mi igazságos és jó. Az igazságtalanság csak annyiban tetszik, a mennyiben hasznát veszszük; minden egyébben azt akarjuk, hogy az ártatlan védelemre találjon. Ha az utczán vagy az országúton valami erőszakos és igazságtalan dolgot látunk, a harag és méltatlankodás támad fel azonnal a szivünk mélyében és arra visz, hogy védelmünkbe fogadjuk az elnyomottat; de egy hatalmasabb kötelesség visszatart és a törvények megfosztanak az ártatlanság védelmének jogától. Ellenkezőleg, ha a kegyelem és nagylelküség valami ténye ötlik szemünkbe, mily csodálatot, mily szeretetet sugall nekünk! Kicsoda nem mondja magában: Szeretném, ha én tettem volna ezt. Bizonyára nagyon kevéssé fontos dolog ránk nézve, hogy egy ember gonosz vagy igaz volt-e két ezer év előtt és mégis az ókori történet ép olyan érdeklődéssel tölt el, mintha mindez napjainkban ment volna végbe. Mi közöm nekem Catilina bűntetteihez? Félek-e, hogy áldozatává leszek? Miért irtózom tehát tőle, mintha kortársam volna? Nemcsak azért gyülöljük a gonoszokat, mert ártanak nekünk, hanem azért, mert gonoszok. Nemcsak mi akarunk boldogok lenni, hanem akarjuk mások boldogságát is és ha ez a boldogság nem árt a miénknek, akkor fokozza. Végül akarata ellenére is megszánja az ember a szerencsétleneket s szenved, ha tanuja lesz bajuknak. A legelvetemültebb sem tudja teljesen elveszteni ezt a hajlamot s ez gyakran ellenmondásokba keveri önmagával. A tolvaj, a ki kifosztja az utasokat, elfödi a szerények meztelenségét és a legvadabb gyilkos is támogatja az ájult ember.

Beszélnek a lelkiismereti furdalás kiáltásáról, a mely titokban büntet a rejtett bűnökért és gyakran napvilágra hozza őket. Sajnos, kicsoda nem hallotta közülünk ezt a kellemetlen hangot? Tapasztalatból beszélnek róla és szeretnék elfojtani ezt a zsarnoki érzést, a mely annyi kínt szerez nekünk. Engedelmeskedjünk a természetnek, meg fogjuk ismerni, mily lágysággal uralkodik és mily varázsát találjuk, ha meghallgattuk, annak, hogy jó tanubizonyságot tehetünk magunkról. A gonosz fél és menekül önmagától, hogy felvidítsa magát, kikél önmagából, nyugtalan szemeit maga körül forgatja és szerez valami tárgyat, a mely mulattatja; a keserű szatira, a csufondáros gúny nélkül mindig szomorú lenne, a gúnyos nevetés egyedüli élvezete. Az igaz derültsége ellenben belső, nevetése nem a rossz indulatból, hanem az örömből fakad, önmagában hordja ennek forrását, egyedül ép oly vidám, mint társaságban, nem azoktól nyeri megelégedettségét, a kik környezik, hanem ő közli velük.

Vessétek szemeteket a világ minden nemzetére, járjatok be minden történetet, annyi embertelen és rossz kultusz között, az erkölcsök és jellemek oly rendkívüli különbözőségében mindenütt ugyanazokat a fogalmakat fogjátok találni az igazságosságról és becsületességről, mindenütt ugyanazokat az alapelveit az erkölcsnek, mindenütt ugyanazokat a fogalmakat a jóról és a rosszról. Az ókori pogányság szörnyű isteneket nemzett, a kiket idelenn büntettesekül büntettek volna meg és a kik a legfelsőbb boldogság képeül csak elkövetni való csinyeket és kielégíteni való szenvedélyeket nyujtottak. A bűn azonban, fölfegyverkezve szent tekintélylyel, hiába szállott alá az örök lakóhelyekről, az erkölcsi ösztön visszaszorította az emberi szivekből. Ugyanakkor, a mikor ünnepelték Jupiter kicsapongásait, csodálták Xenocrates önmegtartóztatását; a szűzi Lucretia imádta a szemérmetlen Venust, a rettenthetetlen római áldozott a Félelemnek, fohászkodott ahhoz az istenhez, a ki megcsonkította apját és zúgolódás nélkül halt meg saját apja keze által. A legnagyobb megvetésre méltó istenségeket a legnagyobb emberek szolgálták. A természet szent szava, mely erősebb, mint az isteneké, tiszteletet szerzett magának a földön és úgy tünik föl, mintha az égbe száműzte volna a bűnt a bünösökkel együtt.

Megvan tehát a lelkek mélyében az igazságosság és erény velük született törvénye, a mely szerint saját elveinek ellenére is ítélünk a saját cselekedeteinkről és a másokéról mint jókról vagy rosszakról és ennek az elvnek adom én a lelkiismeret nevet.

De szinte hallom, mint emelkednek erre a szóra mindenfelől az állítólagos bölcsek kiáltásai: gyermeki tévelygések! A nevelés előítéletei! Igy kiáltoznak egyhanguan. Nincs az emberi szellemben semmi, csak az, a mi a tapasztalat útján jutott bele és mi mind erről csakis szerzett fogalmak szerint ítélünk. Sőt tovább is mennek, tagadni merik az összes nemzeteknek ezt a nyilvánvaló és egyetemes megegyezését és az emberek ítéleteinek szembeszökő egyformasága ellen a sötétségben keresnek valami homályos példát, melyet csakis ők maguk ismernek, mintha egy nép lealjasodása megsemmisítené a természet minden hajlamát és mintha a faj semmi sem volna, a mint szörnyetegek akadnak benne. De mi végre szolgál a szkeptikus Montaignenek mindaz a vesződség, a melylyel a földnek valami zugában fölfedezni igyekszik egy az igazság fogalmaival ellenkező szokást? Mi végre szolgál neki, hogy olyan hitelességgel ruházza fel a leggyanusabb utazókat, a melyet megvon a leghíresebb íróktól? Egy-két bizonytalan és torz szokás, mely előttünk ismeretlen helyi okokon alapszik, érvénytelenítheti-e az összes népek megegyezésén alapuló általános következtetést, holott minden egyébben ellenkezik, csak ebben az egyetlen pontban egyezik meg. Oh, Montaigne, te, a ki nagyra vagy nyiltságoddal és igazságoddal, légy őszinte és igaz, ha ugyan egy filozofus az lehet és mondd meg nekem, van-e olyan ország a földön, a hol bűn az embernek megtartani a szavát, irgalmasnak, jótékonynak, nagylelkűnek lenni, a hol a jóravaló embert megvetik és a hitszegőt tisztelik.

Azt mondják, mindenki a maga érdekében járul hozzá a közjóhoz. De honnan van tehát, hogy az igaz ember a maga kárára is hozzájárul? Hogy mehet a halálba a saját érdekében? Kétségkívül mindenki a maga javára cselekszik, de ha nincs erkölcsi jó, melylyel számolni kell, sohasem fog megmagyarázni az önérdekkel egyebet, mint a gonosz tetteket; sőt azt kell hinni, hogy további kisérletet nem is mernének koczkáztatni. Mégis csak gyalázatos filozofia volna az, a melyet az erényes cselekedetek zavarba hoznak s ebből a zavarból csak úgy tudna kimászni, hogy aljas szándékokat és erény nélküli indításokat koholna számára, s hogy kénytelen volna lealjasítani Socratest és rágalmazni Regulust. Ha efféle tanítások valaha is meggyökeresednének köztünk, a természet szava ép úgy, mint az észé szüntelenül feltámadna ellenük és nem engedné egyetlen vitatójuknak sem a jóhiszeműség mentségét.

Nem czélom itt, hogy metafizikai vitatkozásokba bocsátkozzam, a melyek meghaladják a te felfogási képességedet és az enyémet és a melyek alapjában véve nem vezetnek semmire. Mondtam már, hogy nem akarok filozofálni veled, hanem csak segítségedre lenni, hogy megkérdezhesd szivedet. Ha a világ minden filozofusa azt bizonyítja, hogy nincs igazam s te érzed, hogy igazam van, ennél többet nem akarok.

Ehhez nem kell egyéb, mint elkülönböztetni szerzett fogalmainkat természetes érzéseinktől, mert mielőtt tudnánk, szükségképen érzünk és mivel a javunk akarását és kárunk kerülését nem úgy tanuljuk, hanem ez a természet adománya, ebből folyólag a jónak szeretete és a rossznak gyülölete is ép oly természet dolga bennünk, mint a magunk iránti szeretet. A lelkiismeret tényei nem ítéletek, hanem érzések; összes eszméink kívülről jönnek ugyan, de az érzések, melyek ezeket értékelik, belsőnkből származnak és csak általuk ismerjük a megegyezést és a viszszás állapotot, a mely köztünk és a dolgok között van, melyekre törekednünk vagy melyeket kerülnünk kell.

Érezni annyit tesz, mint önmagunkban létezni; érzékenységünk tagadhatatlanul előbbre való értelmünknél és előbb voltak érzéseink, mint fogalmaink.104) Bármi is a létünk oka, gondoskodott fenmaradásunkról azzal, hogy természetünknek megfelelő érzéseket oltott belénk és nem lehet tagadni, hogy legalább ezek velünk születtek. Ezek az érzések az egyénre nézve az önszeretet, a fájdalomtól való félelem, a haláltól való rettegés, a jóllét vágya. De ha – a miről nem lehet kételkedni – az ember természeténél fogva társas lény vagy legalább arra van alkotva, hogy azzá legyen, csak más veleszületett s fajára vonatkozó érzések segítségével lehet az, mert ha csak a fizikai szükséget tekintjük, akkor ennek, a helyett hogy összegyüjtené az embereket, széjjel kellene őket szórni. Ebből az önmagához és embertársaihoz való viszony által formált erkölcsi rendszerből születik meg a lelkiismeret ösztökélése. Ismerni a jót, nem annyi, mint szeretni; ismerete nem született vele az emberrel, de a mint az esze megismertette vele, lelkiismerete ráviszi, hogy szeresse; ez az érzés született velünk.

Nem hiszem tehát, barátom, hogy lehetetlen volna természetünk következéseivel megmagyarázni a lelkiismeret közvetlen elvét, függetlenül még az észtől is. És ha ez lehetetlen volna is, akkor sem volna szükséges, mert azok, a kik ezt az egész emberi nem által elfogadott és elismert elvet tagadják, nem bizonyítják, hogy nem létezik, hanem beérik az állítással. Ha tehát mi azt állítjuk, hogy létezik, akkor ép oly biztos alapon állunk, mint ők és ezenfölül megvan a belső tanuság és a lelkiismeret szava, a mely tanubizonyságot tesz magáról. Ha az itélőképesség első villanásai elkápráztatnak és eleinte összezavarják tekintetünk előtt a tárgyakat, várjuk meg, a míg gyönge szemünk megnyílik és magához tér és hamarosan meg fogjuk látni ugyanezeket a tárgyakat az ész világánál olyanoknak, a milyeneknek kezdettől fogva a természet mutatta nekünk; vagy inkább legyünk egyszerűbbek és kevésbé hiúk, maradjunk meg az első érzéseknél, melyeket önmagunkban találunk, miután a tanulmány mindig hozzájuk vezet vissza, ha nem vezetett félre.

Lelkiismeret! Lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan és mennyei hang; biztos vezetője egy tudatlan és korlátolt, de értelmes és szabad lénynek; csalhatatlan birája a jónak és rossznak, a mely az embert Istenhez hasonlóvá teszed! Te teszed természetének kiválóságát és cselekedeteinek erkölcsiségét; nélküled nem érzek magamban semmit, a mi az állatok fölé emel, azon a szomorú előjogon kívül, hogy tévedésről tévedésre tévelyeghetem egy szabályozatlan értelem és elvtelen ész segítségével.

Hála égnek, megszabadultunk mindettől a borzalmas filozofiai apparátustól; emberek lehetünk a nélkül, hogy tudósok volnánk; föl vagyunk oldva az alól, hogy életünket az erkölcs tanulmányozásával töltsük, a legcsekélyebb áron biztosabb vezetőnk van az emberi vélemények e tömkelegében. De nem elég, hogy ez a vezető létezik, tudni kell felismerni és követni. Ha minden szivhez szól, miért vannak mégis oly kevesen azok, a kik meghallják! Ah, azért, mert a természet nyelvén szól hozzánk, a melyet minden elfeledtet velünk. A lelkiismeret félénk, szereti a visszavonulást és a békét, a világ és a zaj megrémíti, az előitéletek, a melyekből föltámasztották, legkegyetlenebb ellenségei, elmenekül előlük vagy elhallgat; hangos szavuk elhallgattatja az övét és nem engedi, hogy megértesse magát, a fanatizmus az ő álarczában mer föllépni és az ő nevében diktálni a bűnt. Végre elriad, mert nagyon félretolták, nem szól többet hozzánk, nem felel többé nekünk és miután oly soká háttérbe szorítottuk, ép annyiba kerül visszaidézni, mint a mennyibe került számüzni.

Hányszor elfáradtam kutatásaim közben attól a hidegségtől, a melyet magamban éreztem! Hányszor tette a bánat és az unalom elviselhetetlenné első elmélkedéseimet, beléjük töltve mérgét! Száraz szivem csak bágyadt és langyos buzgalommal adta rá magát az igazság szeretetére. Ezt mondtam magamban: mit kinozzam magamat annak keresésével, a mi nincs? Az erkölcsi jó csak agyrém; nincs egyéb jó, csak az érzékek gyönyöre. Oh, ha az ember egyszer elvesztette a lélek gyönyöreiben való kedvtelést, mily nehéz visszaszerezni! S mennyivel nehezebb még megszerezni, ha soha meg se volt bennünk! Ha volna olyan nyomorult ember, a ki nem tett életében semmit, a minek emléke megnyugtatná önmagáról és örömmel töltené el, hogy élt, ez az ember képtelen volt arra, hogy valaha is ismerje magát és a helyett, hogy érezné, mily jóság felel meg természetének, szándékosan gonosz maradna és örökké boldogtalan volna. De hiszitek-e, hogy van egyetlen egy ember az egész föld hátán, a ki olyan elaljasodott, hogy nem engedte át soha a szivét a jóltevés kisértésének? Ez a kisértés oly természetes és édes, hogy lehetetlen neki mindig ellenállni és az általa egyszer előidézett gyönyör emléke elegendő arra, hogy szüntelenül visszaidézzük. Szerencsétlenségünkre kezdetben bajos kielégíteni; ezer okunk akad, hogy visszautasítsuk szívünk hajlamát; a hamis okosság bezárja az emberi én korlátai közé; a bátorság ezerféle erőfeszítése kell hozzá, hogy ezeket a korlátokat át merjük lépni. A jótetten érzett tetszés a díja annak, hogy jót tettünk és ezt a díjat csak akkor kapjuk meg, ha előbb megérdemeltük. Semmi sem szeretetreméltóbb, mint az erény, de élvezni kell, hogy annak találjuk. Ha át akarjuk fogni, mint a mese Proteusa, előbb ezer rémítő alakot ölt és végül csak azoknak mutatkozik saját alakjában, a kik ha egyszer megfogták, nem eresztik el.

Szüntelenül ostromoltatva a természetes érzések által, melyek a közös érdek mellett szóltak és az ész által, a mely mindent velem hozott kapcsolatba, egész életemben ebben a folytonos alternativában hányódtam-vetődtem volna, cselekedve a rosszat, szeretve a jót, mindig ellentétben állva magammal, ha új világosságok nem világították volna be szívemet, ha az igazság, a mely véleményeimet megszilárdította, nem erősítette volna meg magatartásomat és nem hozott volna összhangba magammal. Hiába akarja az ember az erényt csupán az észre alapítani; milyen biztos alapot adhat neki? Az erény, mondják, a rend szeretete. De ez a szeretet győzhet-e bennem a magam jóléte iránti szereteten? Adjanak hát világos és elegendő észt, a mely ennek előnyt adjon. Állítólagos alapelvük alapjában véve merő szójáték, mert én azt is mondom, hogy a bűn a rend szeretete, de más értelemben fogva fel. Van mindenütt bizonyos erkölcsi rend, a hol van érzés és értelmesség. A különbség az, hogy a jó az egészszel való kapcsolat által rendezkedik be, a gonosz pedig az egészet rendezi el a magával való kapcsolat szerint. Ez önmagát teszi minden dolog központjává, a másik megnézi a maga hatáskörét és ennek kerületéhez tartja magát. Akkor a közös középponttal való kapcsolatban rendeződik el, ez pedig Isten és az összes concentrikus körökkel kapcsolatban, ezek pedig a teremtmények. Ha nincs istenség, akkor csak a gonosz okoskodik helyesen, a jó csak eszeveszett lény.

Oh, gyermekem! Vajha érezhetnéd egy napon, mekkora tehertől szabadul meg az ember, ha miután kimerítette az emberi vélemények hiúságát és megízlelte a szenvedélyek keserűségét, végre oly közel találja magához a bölcsesség útját, ez élet munkájának díját és a boldogság forrását, mely fölött már kétségbeesett! A természetes törvény minden kötelessége, melyet csaknem kitörölt szívemből az emberek igazságtalansága, újra érvénybe jut az örök igazság nevében, a mely ezeket a törvényeket rám hárítja és általam teljesítettnek látja. Csak a nagy lény művét és eszközét látom magamban, a ki akarja a jót, a ki teszi is, a ki a nekem jót is tenni fogja akaratomnak az övével való megegyezése által és szabadságomnak jó használata által; belenyugszom a rendbe, melyet megállapít, biztos lévén benne, hogy egy napon élvezni fogom ezt a rendet és meg fogom benne találni boldogságomat, mert mely boldogság édesebb annál, mint ha egy olyan rendben érezzük magunkat elhelyezve, a melyben minden jól van? Ha zsákmányává leszek a fájdalomnak, béketüréssel viselem el, arra gondolva, hogy mulandó és olyan testtől ered, a mely nem az enyém. Ha tanuk nélkül viszek véghez valami jó cselekedetet, tudom, hogy van, a ki látja és az ezen a világon való magaviseletemet a másvilágon való élet javára számítom. Ha igazságtalanságot szenvedek, ezt mondom: Az igazságos lény, a ki mindenen uralkodik, tudni fogja a módját, hogy kárpótoljon; testem szükségletei, az életem nyomorúságai elviselhetőbbé teszik a halál gondolatát. Ennyivel is kevesebb köteléket kell elszakítani, ha majd mindent el kell hagyni.

Miért van a lelkem alávetve érzékeimnek és hozzálánczolva ehhez a testhez, a mely rabbá teszi és összeszorítja? Nem tudom; belehatoltam-e Isten rendeleteibe? De vakmerőség nélkül alkothatok szerény hozzávetőleges nézeteket. Ezt mondom magamban: Ha az ember szelleme szabad és tiszta maradt volna, mi érdem volna abban, hogy szeretjük és követjük a rendet, melyet megállapítottnak lát és a melyet megzavarni nem volna semmi érdekünk? Boldog volna, igaz, de hiányoznék boldogságából a legfenségesebb fokozat, az erény dicsősége és az önmagáról való jó tanuságtétel; csak olyan volna, mint az angyalok és az erényes ember kétségkívül több volna, mint ők. Hozzákötve egy halandó testhez nem kevésbbé hatalmas, mint megfoghatatlan kötelékekkel, e test fentartásának gondja arra izgatja a lelket, hogy mindent magamagára vonatkoztasson és az általános renddel ellenkező érdeket olt bele, a melyet mindazáltal képes látni és szeretni; ekkor szabadságának jó felhasználása egyszerre érdemmé és jutalommá válik és változhatatlan boldogságot készít elő magának, mikor leküzdi földi szenvedélyeit és megmarad eredeti akarata mellett.

Ha a megalázottságnak abban az állapotában, a melyben ez élet folyamán vagyunk, minden eredendő hajlamunk jogosult ugyan, de minden bűnünk önmagunktól jön, miért panaszkodunk, hogy le vagyunk általuk igázva? Miért vetjük szemére a dolgok Alkotójának a gonoszságokat, melyeket művelünk és az ellenségeket, kiket magunk fegyverzünk fel magunk ellen? Ah, ne rontsuk el az embert s mindig jó lesz fáradság nélkül, boldog lelkiismeretfurdalás nélkül. A bűnösök, a kik azt mondják, hogy kénytelenek a bűnre, ép oly hazugok, mint a milyen gonoszok; hogy-hogy nem látják, hogy a gyöngeség, melyről panaszkodnak, az ő saját művük, hogy első lealjasodásuk akaratukból származik, hogy csak azért engednek a kisértéseknek, mert engedni akarnak s ezzel teszik ellenállhatatlanokká? Kétségkívül nem függ már tőlük, hogy ne legyenek gonosztevők és gyöngék, de tőlük függ, hogy azokká ne váljanak. Oh, mennyire urai maradnánk önmagunknak és szenvedélyeinknek, még ennek az életnek folyamán is, ha addig, a míg szokásaink még nem rögződtek meg, a mikor szellemünk még csak nyiladozik, el tudnák foglalni olyan tárgyakkal, melyeket ismernie kell, hogy értékelni tudja azokat, melyeket nem ismer, ha őszintén fel akarnók magunkat világosítani, nem azért, hogy mások szemében ragyogjunk, hanem hogy természetünk szerint leszünk jók és bölcsek, hogy boldoggá tegyük magunkat kötelességeink gyakorlásával! Ez a tanulmány unalmasnak és vesződségesnek tünik fel, mert csak akkor gondolunk rá, mikor már megvagyunk rontva a bűntől, mikor már ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek. Megállapítjuk ítéleteinket és értékelésünket, mielőtt ismerhetnők a jót és rosszat és aztán mindent ezzel a hamis mértékkel mérünk s nem adjuk meg semminek a megillető értékét.

Van egy kor, mikor még a szív szabad, de heves, nyugtalan, sóvár a boldogságra, melyet nem ismer, s különös tétovázással keresi és megcsalatva az érzékektől, végül megállapodik üres képénél és azt hiszi, megtalálta ott, a hol nincs. Ezek az illusiók nálam sokáig tartottak. Sajnos, nagyon is későn ismertem fel őket és nem birtam őket tökéletesen megsemmisíteni; addig fognak tartani, a míg ez a halandó test, a mely okozza őket. Csakhogy hiába fognak csábítani, nem vezetnek félre, tudom már, micsodák, utánuk megyek és megvetem őket, nem boldogságom tárgyát látom bennük, hanem akadályát. Vágyódom arra a pillanatra, a mikor megszabadulva a test bilincseitől, én leszek ellenmondás nélkül, csonkítatlanul és csak önmagamra lesz szükségem, hogy boldog lehessek; addig is az vagyok már ebben az életben, mert ennek minden baját kevésbe veszem, mert lényemtől csaknem idegennek tekintem és mert minden igazi jó, a mit belőle levonhatok, tőlem magamtól függ.

Hogy mindjárt eleinte a boldogságnak, az erőnek és szabadságnak ehhez az állapotához emelkedhessem, gyakorlom magamat a fenkölt szemlélődésekben. Elmélkedem a mindenség rendjéről, nem azért, hogy megmagyarázzam hiábavaló rendszerekkel, hanem hogy szüntelenül csodáljam, hogy imádhassam a bölcs alkotót, a ki benne érezteti magát. Társalkodom vele és átitatom minden képességemet isteni lényével; megilletődöm jótéteményein, áldom adományaiért, de nem imádkozom hozzá. Mit is kérnék tőle? Hogy kedvemért megváltoztassa a dolgok menetét, hogy csodákat műveljen az érdekemben? Én, a kinek mindenek felett tisztelnem kell a bölcsesége által megállapított és előrelátása által fentartott rendet, azt akarjam, hogy ez a rend kedvemért megzavartassék? Nem, ez a vakmerő kivánság hamarabb megérdemelné a büntetést, mint a meghallgattatást. Nem kérem tőle a jóltevésre való hatalmat sem; miért kérjem tőle azt, a mit megadott nekem? Nem azért adta-e a lelkiismeretet, hogy szeressem a jót, az észt, hogy fel tudjam ismerni, a szabadságot, hogy meg tudjam választani? Ha a rosszat teszem, nincs mentségem; azért teszem, mert akarom; tőle kérni, hogy változtassa meg az akaratomat, annyi volna, mint tőle kívánni, a mit ő kiván tőlem, annyi, mint azt akarni, hogy ő végezze az én művemet, a melynek én nyerjem el a díját; annyi, mint elégedetlennek lenni helyzetemmel, nem akarni többé embernek lenni, más valamit akarni, mint a mi van, vagyis a rendellenséget és a rosszat akarni. Igazságosság és igazság forrása, kegyelmes és jó Isten! Benned vetett bizalmamban szívem legfőbb kivánsága, hogy legyen meg a te akaratod. Hozzáfüzöm az enyémet s azt teszem, a mit te teszel, belenyugszom jóságodba s azt hiszem, már előre részesedem a legfőbb boldogságban, mely ennek a jutalma.

Önmagam iránti jogos bizalmatlanságomban az egyedüli dolog, a mit tőle kérek, vagy jobban mondva, a mit igazságosságától várok, az, hogy vezessen vissza tévelygésemből, ha megtévedek és ez a tévedés rám nézve veszedelmes. Ha jóhiszemű vagyok is, azért nem tartom magamat csalhatatlannak, azok a véleményeim, melyeket legigazabbaknak tartok, talán megannyi hazugságok, mert mely ember ragaszkodik véleményeihez? És hány ember van mindenben összhangban? Ha az illuzió, a mely félrevezet, önmagamból jön is, ő az egyedüli, a ki ki tud belőle gyógyítani. Megtettem, a mit tudtam, az igazság elérésére, de forrása nagyon is magas; ha erőm nem engedi is, hogy messzebbre menjek, miben lehetnék bűnös? Az ő dolga, hogy közelebb jöjjön hozzám.

A derék pap hévvel beszélt; föl volt indulva és én is az voltam. Mintha az isteni Orpheust hallottam volna, első himnusait énekelni és az istenek tiszteletére tanítani az embereket. Mindazáltal egész tömeg ellenvetés ötlött fel bennem; de nem nyilvánítottam egyiket sem, mert nem annyira alaposak, mint inkább zavarba ejtők voltak és a meggyőzés az ő oldalán volt. A mint lelkiismerete szerint beszélt hozzám, úgy tetszett, mintha az én lelkiismeretem megerősítette volna, a mit mondott.

Az érzések, melyeket nekem most kifejtett, mondottam neki, sokkal újabbaknak tünnek föl előttem abban, a miről ön megvallja, hogy nem tud, mint abban, a miről azt állítja, hogy hiszi. Általában a theismust, vagy a természetes vallást látom benne, melyet a keresztények mindenáron össze akarnak téveszteni az atheismussal, vagy vallástalansággal, holott ez egyenesen ellentétes tanítás. Hitemnek mostani állapotában azonban inkább föl kell emelkednem, mint leszállnom, hogy az ön véleményeit elsajátíthassam; nehéznek találom pontosan azon a ponton maradni, a hol ön van, ha az ember nem éppen olyan bölcs, mint ön. Hogy legalább épp oly őszinte legyek, tanakodni akarok önmagamban. A belső érzés kell hogy vezessen engem, az ön példájára és ön maga tanított arra engem, hogy ha az ember sokáig hallgatásra kárhoztatta ezt a belső érzést, újra felidézni, nem lehet egy pillanat műve. Magammal viszem az ön előadását szívemben, elmélkednem kell róla. Ha aztán jól meghánytam-vetettem magamban és épp oly meggyőződött maradok mint ön, akkor ön lesz az én utolsó apostolom és én önnek proselitája leszek mindhalálig. Mégis oktasson csak tovább is engem, hiszen még csak a felét mondta el nekem annak, a mit tudnom kell. Beszéljen nekem a kinyilatkoztatásról, a Szentírásról, azokról a homályos dogmákról, a melyek közt gyermekkorom óta tévelygek, nem tudva őket sem felfogni, sem hinni és nem tudva őket sem elfogadni, sem elvetni.

Igen gyermekem, mondotta ő megölelve engem, tovább fogom mondani önnek, a mit gondolok; nem akarom csak félig megnyitni ön előtt szívemet, hanem az óhajtás, melyet nyilvánított, szükséges volt számomra, hogy felhatalmazzon arra, hogy fentartás nélkül nyilatkozzam. Eddigelé nem mondtam önnek semmi olyat, a miről azt ne hittem volna, hogy hasznára válik és a miről ne lettem volna mélységesen meggyőződve. A vizsgálat, a melyet ezután kell végeznem, lényegesen más, csak zavart, rejtelmet és homályt látok benne és csak bizonytalansággal és bizalmatlansággal fogok hozzá. Remegve szánom el rá magamat és inkább kétségeimet mondom el önnek, mint nézeteimet. Ha az ön véleményei szilárdabbak volnának, akkor haboznék, hogy kifejtsem-e az enyéimet; de abban az állapotban, a melyben van, csak nyer vele, ha úgy gondolkozik, mint én.105) Egyébiránt előadásommal szemben csak az észtől vezettesse magát, mert én nem tudom, nem vagyok-e tévedésben. Nehéz dolog vitatkozás közben néha nem szólani állító hangon; jegyezze meg azonban, hogy most minden állításom csak ok a kétkedésre. Keresse az igazságot önmaga, én a magam részéről csak jóhiszeműséget igérek.

Fejtegetésemben ön nem lát egyebet, mint a természetes vallást; különös dolog, hogy más vallásra is van szükség! Honnan ismerjem meg ezt a szükséget? Miben lehetek bűnös, ha Istennek a szerint a belátás szerint szolgálok, melyet ő adott szellememnek és azok szerint az érzések szerint, melyeket ő sugall szivemnek? Mily tisztaságát az erkölcsnek, milyen az emberre hasznos és alkotójának dicsőségére való dogmát vonhatok le egy positiv tanításból, a melyet nélküle is le nem vonhatnék képességeimnek helyes használatából? Mutassa meg nekem, hogy mit lehet Isten dicsőségére, a társadalom javára és saját jóvoltomra hozzá tenni a természetes törvény kötelességeihez és mily erényt kelthet ön egy új Istentiszteletből, a mely ne volna, az enyémnek következménye. Az Istenség legnagyobb eszméi csupán az észből magából származnak. Nézd a természet látványát, hallgasd meg a belső szózatot. Nem mondott-e meg Isten mindent szemeinknek, lelkiismeretünknek, ítéletünknek, mit mondhatnak ennél többet az emberek? Az ő kijelentéseik csak alább szállítják Istent azzal, hogy emberi szenvedélyeket tulajdonítanak neki. A helyett, hogy megvilágosítanák a nagy Lény fogalmait, azt látom, hogy összezavarják a különböző dogmát; nem hogy megnemesítenék, hanem lealjasítják őket; a felfoghatatlan rejtelmekhez, a melyek őt körülveszik, képtelen ellenmondásokat fűznek, melyek az embert gőgössé, türelmetlenné, kegyetlenné teszik s a helyett, hogy meghonosítanák a békét a földön, tüzet és vasat hoznak rá. Azt kérdem magamban, mire jó mindez, a nélkül, hogy felelni tudnék erre a kérdésre. Csak az emberek bűneit látom és az emberi nem nyomorúságait.

Azt mondják, szükség volt kinyilatkoztatásra, a mely megtanítsa az embereket, mikép akarja az Isten, hogy szolgálják; bizonyítékul fölhozzák a furcsa istentiszteletek különbözőségét, melyeket meghonosítottak, de nem látják be, hogy éppen ez a külömbözőség a kinyilatkoztatások szeszélyességéből származik. Mióta a népek arra adták magukat, hogy megszólaltassák Istent, mindegyik a maga módja szerint szólaltatta meg és azt mondatta vele, a mit akart. Ha csak azt hallgatták volna meg, a mit Isten az emberek szivének mondott, sohasem lett volna más vallás a földön, csak egy.

Szükség volt egységes istentiszteletre; ezt készséggel megengedem; de oly fontos pont volt-e ez, hogy az isteni hatalom egész apparátusa kellett megállapításához? Ne téveszszük össze a vallás szertartásait magával a vallással. Az istentisztelet, melyet Isten kíván, a szív istentisztelete; ez pedig ha őszinte, mindig egységes. Nagyon bolond hiúság kell hozzá, hogy azt képzeljük, hogy Istent oly nagyon érdekli a pap ruhájának szabása, a szavak sorrendje, a melyeket elmond, a mozdulatok melyeket az oltár előtt tesz és összes térdhajlásai. Ah, barátom, maradj meg egész magasságodban, mindég elég közel leszel a földhöz. Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban tiszteljék; ez minden vallásnak, minden országnak, minden embernek kötelessége. A mi a külső istentiszteletet illeti, ha ennek a jó rend kedvéért egységesnek kell lennie, ez merőben rendőri ügy, ehhez ugyan nem kell kinyilatkoztatás.

Nem ezekkel az elmélkedésekkel kezdettem. A nevelés előítéletei és az a veszedelmes önszeretet, a mely az embert mindig szférája fölé akarja emelni, vittek rá engem is; mivel nem birtam gyönge fogalmaimat fölemelni a legfőbb lényhez, azon igyekeztem, hogy leszállítsam őt magamhoz. Közelebb hoztam egymáshoz azokat a végtelenül távol eső kapcsolatokat, melyeket ő a saját természete és az enyém közé vetett. Közvetlenebb közlekedést, részletesebb oktatásokat akartam és nem érve be azzal, hogy Istent az emberhez hasonlóvá teszem, természetfölötti belátást akartam szerezni, hogy kiváltságos legyek embertársaim között; saját külön istentiszteletet akartam; azt akartam, hogy Isten olyat mondjon nekem, a milyet másoknak nem mondott, vagy a milyet mások nem értettek volna meg úgy, mint én.

Azt a pontot, a meddig eljutottam, úgy tekintettem, mint azt a közös kiinduló pontot, a melyből minden hívő kiindul, hogy eljusson egy tisztább istentiszteletig s a természetes vallás hittételeiben csak minden vallás elemeit találtam. Megszemléltem a földön uralkodó felekezetek sokaságát, a melyek kölcsönösen hazugsággal és tévelygéssel vádolják egymást; és azt kérdeztem: melyik hát az igazi? Mindegyik azt felelte: az enyém; mindegyik azt mondta, csak én és hitsorsosaim gondolkozunk helyesen, a többiek mind tévedésben vannak. És honnan tudod, hogy a te felekezeted az igazi? Mert Isten mondotta.106) És ki mondta, hogy az Isten mondotta azt? A lelkészem, a ki pedig jól tudja. A lelkészem mondja, hogy higyjek így és én így hiszek; ő biztosít engem arról, hogy hazudnak mind azok, akik máskép szólnak, mint ő. Ezért hát nem hallgatok rájuk.

Hogyan? gondoltam én, az igazság nem egy? És a mi igaz nálam, az lehet nem igaz nálatok? Ha annak a módszere, a ki a jó úton jár és azé, a ki eltéved, ugyanaz, micsoda érdeme vagy hibája lehet az egyiknek a másikkal szemben? A választásuk a véletlen műve, nekik tulajdonítani méltánytalanság, annyi, mint azért jutalmazni vagy büntetni valakit, mert ebben vagy abban az országban született. Hogy valaki azt merje mondani, hogy Isten így ítél rólunk, nem egyéb, mint káromolni igazságosságát.

Vagy jó és Istennek tetsző minden vallás, vagy ha van egy olyan, melyet ő ír elő az embereknek s a melynek félreismeréseért megbünteti az embereket, akkor biztos és nyilvánvaló jeleit adta, hogy megkülönböztethető és felismerhető legyen, mint az egyedüli igaz vallás; ezek a jelek minden időre és minden helyre valók, egyformán érthetők kicsinyek és nagyok, mindenki számára, tudósok és tudatlanok számára, európaiak, hinduk, afrikaiak, vad népek számára. Ha volna olyan vallás a világon, melyen kívül nincs egyéb, mint örök szenvedés és a világ bármely részén csak egyetlen jóhiszemű halandó volna is, a kit nem illetett meg az igazsága, ennek a vallásnak az istene volna a zsarnokok legméltánytalanabbika és legkegyetlenebbike.

Ha tehát őszintén keressük az igazságot, ne engedjünk semmit a születés jogának és az egyházatyák és papok tekintélyének, hanem szólítsunk a lelkiismeret és az ész ítélőszéke elé mindent, a mire gyermekkorunk óta tanítottak. Kiálthatják nekem: Vesd alá eszedet; ugyanígy mondhatná ezt az, a ki megcsal; okaim kell hogy legyenek rá, hogy alávessem az eszemet.

Az az egész theologia, melyet önmagamtól megszerezhetek a mindenség szemlélete által és képességeim helyes használata által, arra szorítkozik, a mit föntebb megmagyaráztam. Hogy többet tudhassak, rendkívüli eszközökhöz kell folyamodnom. Ezek az eszközök nem állhatnak az emberek tekintélyében, mert egy ember sem lévén más fajtából való, mint én, mindazt, a mit egy ember természetszerűen ismer, megismerhetem én is és más ember ép úgy tévedhet, mint én; ha én elhiszem, a mit mond, nem azért hiszem, mert mondja, hanem azért, mert bebizonyítja. Az emberek tanubizonysága tehát alapjában véve nem egyéb, mint magának az eszemnek tanubizonysága és nem járul hozzá semmivel azokhoz a természetes eszközökhöz, melyeket Isten adott nekem az igazság felismerésére.

Apostola az igazságnak, mi mondani valód van tehát a számomra, a minek nem maradok birája? Maga Isten szólott; hallgasd meg kinyilatkoztatását. Ez más dolog. Isten szólott! Ez bizony nagy szó. És kihez szólott? Az emberekhez. Miért nem hallottam hát én semmit? Más embereket bízott meg, hogy közöljék veled a szavát. Értem; emberek fogják nekem megmondani, a mit Isten szólott. Jobb szerettem volna, ha Istent magát hallhattam volna; rá nézve nem lett volna semmivel sem nehezebb és én nem lettem volna a félrevezetésnek kitéve. Megóv téged ettől azzal, hogy kinyilvánítja küldötteinek küldetését. Hogyan teszi ezt? Csodák által. És hol vannak ezek a csodák? A könyvekben. És ki csinálta a könyveket? Emberek. És ki látta ezeket a csodákat? Emberek, a kik bizonyítják. Hogyan! Mindig emberi tanubizonyságok! Mindig emberek, a kik azt közlik velem, a mit más emberek közöltek velük! Mennyi ember köztem és Isten között! Lássunk mindig, vizsgáljunk, hasonlítsunk össze, igazoljunk. Oh, ha Isten arra méltatott volna, hogy fölmentsen mindettől a munkától, talán kevésbbé készséges szívvel szolgáltam volna őt!

Fontold meg, barátom, mily borzalmas fejtegetésbe bonyolódtam, mily mérhetetlen tanultságra van szükségem, hogy bejussak a legrégibb ókorba, hogy megvizsgáljam, mérlegeljem, szembeállítsam egymással a prófétákat, a kinyilatkoztatásokat, a tényeket, a hitnek emlékjeleit, melyek napvilágra jutottak a világ minden országában, hogy megállapítsam idejüket, helyüket, szerzőjüket, alkalmukat! Mily biztonságára van szükségem a kritikának, hogy megkülönböztessem a hiteles darabokat a kétes daraboktól; hogy összevessem az ellenvetéseket a feleletekkel, a fordításokat az eredetiekkel, hogy megítéljem a tanuk részrehajthatatlanságát, józan eszüket, belátásukat, hogy tudjam, nem titkoltak-e el semmit, nem tettek-e hozzá semmit, nem cseréltek-e el, nem változtattak-e meg, nem hamisítottak-e meg semmit; hogy megszüntessem az ellenmondásokat, melyek fenmaradnak, hogy megítéljem, mi súlya lehet az ellenvéleményüek hallgatásának az ellenük felhozott tényekkel szemben, hogy ezek az ellenvetések ismeretesek voltak-e előttük, elég fontosaknak tetszettek-e arra, hogy érdemesnek tartják válaszolni rájuk; hogy a könyvek eléggé elterjedtek-e arra, hogy a miéink hozzájuk jutottak légyen; hogy elég jóhiszeműek voltunk-e az övéiket magunk közt elterjeszteni és meghagyni bennünk a legerősebb ellenvetéseket, melyeket tettek.

Ha mindezek az emlékjelek elismertetnek elvitathatlanoknak, ezután rá kell térni szerzőik küldetésének bizonyítékaira; jól kell tudni az eshetőségek törvényeit, az esetleges lehetőségeket, hogy meg lehessen ítélni, mely jövendőmondás nem következhetik be csoda nélkül; ismerni kell az eredeti nyelvek szellemét, hogy meg lehessen állapítani, hogy mi ezeken a nyelveken jövendőmondás és mi csak szónoki figura; tudni kell, mely tények rejlenek a természet rendjében és mely más tények nem, hogy megmondhassuk, mely fokig tudja egy ügyes ember megigézni az együgyüek szemeit s elálmélkodtatni még a felvilágosodott embereket is, ki kell kutatni, mily fajtájúnak kell lenni egy csodának és mely hitelessége kell hogy legyen nem csupán azért, hogy elhigyjék, hanem hogy büntetésre méltó is legyen, a ki kételkedik benne; össze kell hasonlítani az igazi és a hamis csodák bizonyítékait és meg kell találni a megkülönböztetésükre való biztos szabályokat; meg kell végül mondani, miért választ az Isten, hogy igazolja szavát, olyan eszközöket, melyeknek maguknak is olyan nagy szüksége van igazolásra, mintha játszanék az emberek hiszékenységével és szándékosan kikerülné a meggyőzésükre való igazi eszközöket.

Tegyük fel, hogy az isteni méltóság leereszkedik annyira, hogy egy embert szent akaratának szervévé tesz; vajjon észszerű-e, igazságos-e azt követelni, hogy az egész emberi nem engedelmeskedjék ennek a közvetítőnek a nélkül, hogy ilyenül felismerhetővé volna téve? Megfér-e a méltányossággal, igazoló levélül mindössze néhány csekély számú homályos ember előtt cselekedett jeleket adni, melyekről az összes többi emberek csak szóbeszéd útján hallanak? A világ minden részén az igazi volna minden vallásfelekezet, ha elfogadnók mindazokat a csodákat, melyekről a nép és az együgyüek azt mondják, látták őket; több volna a csoda, mint a természetes esemény és minden csodák legnagyobbika az volna, ha ott, a hol üldözött fanatikusok vannak, nem volnának csodák. A természet változhatatlan rendje mutatja legjobban a bölcs kezet, a mely igazolja; ha sok kivétel történnék, nem tudnám, mit gondoljak felőlük és a magam részéről sokkal inkább hiszek Istenben, semhogy higyjek abban a sok hozzá oly kevésbbé méltó csodában.

Jöhet valaki és ezt mondhatja: Halandók, hirdetem nektek a Legfőbbnek akaratát; ismerjétek fel szavamról azt, a ki küld engem; azt rendelem a napnak, hogy változtassa meg futását, a csillagoknak, hogy máskép rendeződjenek el, a hegyeknek, hogy lapuljanak el, a hullámoknak, hogy emelkedjenek fel, a földnek, hogy más külsőt öltsön. Ki ne ismerné fel ezekre a csodákra azonnal a természet urát? A természet nem engedelmeskedik csodáknak; ezeknek a csodái a keresztutakon, a sivatagokban, a szobákban történnek; itt könnyü vásárt csapnak a nézők egy kis csoportjával, a kik már előre is arra vannak hangolva, hogy mindent elhigyjenek. Ki merné nekem megmondani, hány szemtanú kell hozzá, hogy egy csodát hitelre érdemessé tegyen? Ha csodáitok, melyek arra valók, hogy bizonyítsák tanítástokat, maguk is bizonyításra szorúlnak, akkor mire valók? Ép annyit érnétek, ha nem is tennétek csodát.

Hátramarad végül a legfontosabb vizsgálat a kinyilatkoztatott tanításra vonatkozólag; mert miután azok, a kik azt mondják, hogy Isten idelenn csodákat tesz, azt is állítják, hogy néha az ördög is utánozza ezeket a csodákat, a legjobban megbizonyított csodákkal sem megyünk messzebbre, mint azelőtt és miután a fáraók mágusai még Mózes jelenlétében is meg merték csinálni ugyanazokat a csodajeleket, melyeket ő Isten közvetlen rendeletére csinált, miért ne tarthattak volna távollétében ugyanoly jogon ugyanarra a szavahihetőségre igényt? Így tehát, miután megbizonyították a tanítást a csoda segitségével, meg kell bizonyítani a csodát a tanítás segítségével,107) attól féltükben, hogy a démon művét Isten művének találják nézni. Mit szólsz az ilyen különös bizonyításhoz?

Ez a tanítás, Istentől eredvén, magán kell hogy viselje az Istenség szent jellemét; nemcsak hogy meg kell világosítania bennünk a zavaros eszméket, a melyeket az okoskodás kelt szellemünkben, hanem istentiszteletet, erkölcsöt is kell adnia és olyan elveket, melyek megfelelnek azoknak az attributumoknak, melyekről egyedül ismerhetjük fel lényegét. Ha tehát csak képtelen és ész nélküli dolgokra tanít, ha csak az ellenszenv érzését oltja belénk embertársaink iránt és a rémületét önmagunktól, ha csak haragos, féltékeny, bosszúálló, részrehajló, az embereket gyűlölő Istent fest le előttünk, a háború és a csaták istenét, a ki mindig kész rombolni és letiprani, mindig kínzásokról és szenvedésekről beszél és azzal dicsekszik, hogy még az ártatlanokat is megbünteti, akkor a szívem nem vonzódik ehhez a szörnyű istenhez és óvakodnék elhagyni a természetes vallást és elfogadni ezt; mert beláthatod, hogy okvetlenül választani kellene a kettő között. A ti Istenetek nem a mienk, mondanám követőinek; a ki azon kezdi, hogy egyetlen népet választ ki magának és száműzi az emberi nem többi részét, az nem közös atyja az embereknek; a ki örök bűnhödésre kárhoztatja teremtményeinek legnagyobb részét, az nem az a kegyelmes és jó Isten, a kit az elmém mutatott nekem.

A mi a dogmákat illeti, az elmém azt mondja, hogy ezeknek világosaknak, közérthetőknek, nyilvánvalóságuk által meglepőknek kell lenniök. Ha a természetes vallás elégtelen, a miatt a homályosság miatt az, a melyeket azokban a nagy igazságokban hagy, melyekre tanít minket; a kinyilatkoztatás dolga, hogy az emberi szellem számára érthető módon tanítson meg ezekre az igazságokra, hogy felfoghatóvá tegye azokat a számára, megértesse vele, hogy elhigyje őket. A hit megszilárdul és megerősödik a megértés révén; a vallások legjobbika csalhatatlanul a legvilágosabb is; a hit rejtelmekkel, ellenmondásokkal terheli meg az istentiszteletet, melyet prédikál nekem, már ezáltal is arra tanít, hogy bizalmatlankodjam benne. Az Isten, a kit imádok, nem a sötétség istene, nem azért áldott meg megértéssel, hogy megtiltsa használatát; azt mondani nekem, hogy alávessem az eszemet, annyi, mint megsérteni annak alkotóját. Az igazság szolgája nem teszi rabszolgává az eszemet, hanem megvilágosítja.

Félretettünk minden emberi tekintélyt és nélküle nem tudom elképzelni, hogy győzhet meg egy ember egy másikat azzal, hogy ész-ellenes tanítást prédikál neki. Állítsuk egy pillanatra szembe egymással ezt a két embert és keressük, hogy mit mondhatnak egymásnak a két párt nyelvének szokásos keserűségével.

Az ihletett.

Az ész arra tanít téged, hogy az egész nagyobb, mint a része; én azonban Isten nevében arra tanítlak, hogy a rész nagyobb az egésznél.

A bölcselkedő.

És ki vagy te, hogy azt mered mondani, hogy Isten ellentmond magának? És kinek higyjek inkább: annak-e, a ki az ész által örök igazságokra tanít, vagy neked, a ki az ő nevében képtelenséget hirdetsz nekem?

Az ihletett.

Nekem, mert az én megbizatásom határozottabb és czáfolhatatlanúl be fogom neked bizonyítani, hogy ő küldött engem.

A bölcselkedő.

Hogyan! Azt fogod nekem bizonyítani, hogy Isten küld téged, hogy tanúbizonyságot tégy ellene? És milyen természetűek a te bizonyítékaid, a melyekkel meggyőz arról, hogy biztosabb, hogy Isten a te szájad által szól hozzám, mint az értelem által, a melyet ő adott nekem?

Az ihletett.

Az értelem, melyet neked adott! kicsiny és hiú ember! Mintha te volnál az első hitetlen, a ki eltévelyedik elméjében s megrontatik a bűn által!

A bölcselkedő.

Isten embere, ha te volnál az első szélhámos, a ki fenhéjázását adja küldetésének bizonyítékául!

Az ihletett.

Hogyan! A filozofusok is gorombáskodnak?

A bölcselkedő.

Néha, ha a szentek adják nekik a példát rá.

Az ihletett.

Csakhogy nekem jogom van ilyeneket mondani, én az Isten nevében szólok.

A bölcselkedő.

Jó volna megmutatni a jogczímeidet, mielőtt előjogaiddal élsz.

Az ihletett.

Az én jogczímeim hitelesek, a föld és az ég fog tanuskodni mellettem. Kísérd csak figyelemmel okoskodásaimat, kérlek.

A bölcselkedő.

Az okoskodásaidat! Hova gondolsz! Engem arra tanítani, hogy az eszem megtéveszt, nem annyi-e, mint megczáfolni azt, a mit ez az eszem te melletted szól? A ki nem ismeri el érvényesnek az észt, annak meg kell győznie a nélkül, hogy felhasználná. Mert tegyük fel, hogy okoskodásoddal meggyőztél; hogy tudhatnám, hogy nem a bűn által megrontott eszem okozza-e, hogy belenyugszom abba, a mit mondasz nekem? Egyébiránt mily bizonyítékot, mily megállapítást tudsz bármikor is felhozni, a mely meggyőzőbb volna, mint az a tétel, a melyet meg kell döntenie? Ép úgy hihető az is, hogy egy jó syllogismus hazugság, mint hogy a rész nagyobb lehessen az egésznél.

Az ihletett.

Mily különbség! Az én bizonyítékaim ellenmondás nélkül valók; természetfölötti alkatuak.

A bölcselkedő.

Természetfölötti! Mit jelent ez a szó? Nem értem.

Az ihletett.

A természet rendjében való változások, prófécziák, csodák, mindenféle csodajelek.

A bölcselkedő.

Csodajelek! Csodák! Sohasem láttam semmi effélét.

Az ihletett.

Mások látták számodra. Egész tömege a tanúnak… A népek tanúbizonysága…

A bölcselkedő.

A népek tanúbizonysága természetfölötti alkatú?

Az ihletett.

Nem, hanem ha egyhangú, akkor kétségbevonhatatlan.

A bölcselkedő.

Nincs semmi kétségbevonhatatlanabb, mint az ész elvei és nem lehet egy képtelenséget az emberek tanúbizonyságával igazolni. Még egyszer mondom, lássuk a természetfölötti bizonyítékokat, mert az emberiség tanúbizonysága nem az.

Az ihletett.

Oh, megkeménykedett szív, a kegyelem nem szól hozzád.

A bölcselkedő.

Ez nem az én hibám, mert szerinted előbb meg kellett nyernem a kegyelmet, hogy kérni tudjam. Kezdj tehát helyettem szólni hozzám.

Az ihletett.

Ah, hisz azt teszem és te nem hallgatsz meg. De hát mit szólsz a prófécziákról?

A bölcselkedő.

Először is azt mondom, hogy prófécziát ép úgy nem hallottam, mint a hogy nem láttam csodát. Sőt azt is mondom, hogy semmiféle prófécziának nem volna rám nézve bizonyító ereje.

Az ihletett.

Ördög szolgája, te! Miért nincs a prófécziáknak rád nézve bizonyító erejük?

A bölcselkedő.

Azért, mert hogy meglegyen nekik, ehhez három dologra volna szükség, melyeknek együttes megtétele lehetetlen; t. i. hogy én tanúja lettem légyen a prófécziának, hogy tanúja lettem légyen az eseménynek és hogy bebizonyítsák nekem, hogy ez az esemény nem egyezhetett össze véletlenül is a prófécziával; mert ha egy vaktában mondott jövendőmondásnak határozottsága nem teszi lehetetlenné a beteljesülést, akkor lehetne bár a jövendölés szabatosabb, világosabb és érthetőbb, mint egy geometriai tétel, ez a beteljesedés, ha bekövetkezik, szigoruan véve nem bizonyít semmit a mellett, a ki jövendölte.

Láthatod tehát, mire szorítkoznak a te úgynevezett természetfölötti bizonyítékaid, csodáid, prófécziáid. Elhinni mindezt mások szavára és alávetni az emberek tekintélyének Isten tekintélyét, a ki eszemhez szól. Ha az örök igazságok, melyeket szellemem fölfog, eltürnének bármiféle befolyásolást is, nem volna rám nézve semmiféle faja a biztonságnak és nem hogy biztos volnék benne, hogy te Isten nevében szólsz hozzám, hanem még arról sem volnék bizonyos, hogy Isten létezik.

Ez, úgy-e, elég nehézség, pedig ez még nem minden. Annyi különböző vallás között, melyek kölcsönösen üldözik és kizárják egymást, egyetlen egy a jó, ha ugyan van egyáltalán jó. Ennek felismerésére nem elegendő megvizsgálni egyet, meg kell vizsgálni valamennyit és bármiről van is szó, nem szabad meghallgatás nélkül itélni;108) össze kell vetni az ellenvetéseket a bizonyítékokkal; tudni kell, mit állít szembe mindenki a többiekkel és mit felel nekik. Mennél inkább bizonyítottnak tünik egy vélemény, annál jobban kell keresnünk, mire támaszkodik annyi más ember, a ki nem tartja annak. Nagyon együgyünek kell lenni, hogy azt higyje az ember, hogy elég, ha a saját pártja tanítóit hallgatja meg s már tájékozva van az ellenkező párt okairól. Hol vannak azok, a kik hogy megczáfolják ellenfeleik érveit, nem azon kezdik, hogy előbb meggyöngítik őket? Mindenki kitünik a saját pártjában, de némelyik nagyon nagyra van bizonyítékaival a vele tartók között, holott nagyon bárgyu alak volna ugyanezekkel a bizonyítékokkal a másik párt hívei között. A könyvekből akarsz tájékozódni? Micsoda képzettséget kell szerezned! Hány nyelvet kell megtanulnod! Hány könyvtárt kell átlapoznod! Mily mérhetetlen sokat kell olvasnod! Ki fog vezetni válogatásomban? Bajosan lehet megtalálni egy országban az ellenpárt legjobb könyveit, hát még az összes pártokéit. Ha meg lehetne őket találni, azonnal meg volnának czáfolva. A távollevőnek soha sincs igaza és a nagy biztonsággal felállított rossz érvek könnyen megdöntik a megvetéssel előterjesztett jó érveket. Gyakran egyébiránt semmi sem csalékonyabb, mint a könyvek és semmi sem adja kevésbbé híven azoknak a véleményét, a kik írták. Ha Bossuet könyve alapján akartál ítélni a katholikus hitről, nagyon csalódottnak találod magadat, miután köztünk éltél. Láttad, hogy a tanítás, melylyel a protestánsoknak felelnek, nem ugyanaz, melyet a népnek tanítanak és hogy Bossuet könyve nem igen hasonlít a prédikáczió tanításaihoz. Hogy helyesen itélhessünk egy vallásról, nem kell azt követőinek könyveiből tanulmányozni, hanem el kell hozzájuk menni és tőlük megtanulni. Ez nagyon különböző dolog. Mindenkinek megvannak a hagyományai, felfogása, szokásai, előitéletei, a melyek hitének szellemét teszik és a melyeket a hitéhez hozzá kell venni, hogy itélhessünk róla.

Hány nagy nép nem nyomtat egyáltalán könyveket és nem olvassa a miéinket! Hogy itéljenek azok a mi véleményeinkről? Hogy itélhetünk mi az övéikről? Gúnyoljuk őket, megvetjük őket és ha utazóink nevetségessé teszik őket, akkor nem kell nekik egyéb, mint köztünk utazni, hogy azt visszaadhassák nekünk. Mely országban nincsenek okos emberek, jó hiszemű emberek, becsületes emberek, az igazság barátai, a kik hogy vallhassák az igazságot, nem kivánnak mást, mint megismerni? Mégis mindenki a maga istentiszteletében látja és képteleneknek találja más nemzetek istentiszteletét; ezek az idegen kultuszok tehát nem oly különösek, mint a hogy nekünk látszanak, vagy pedig az az észszerűség, melyet a magunkéban találunk, nem bizonyít semmit.

Három fő vallás van Európában. Az egyik csak egy kinyilatkoztatást tételez fel, a másik kettőt, a harmadik hármat. Mindegyik megveti és elátkozza a többi kettőt, vaksággal, megátalkodottsággal, makacssággal, hazugsággal vádolja őket. Mely pártatlan ember merne köztük itélni, ha nem mérlegelte előzetesen a bizonyítékaikat, nem hallgatta meg az érveiket? Az, a melyik csak egy kinyilatkoztatást fogad el, a legrégibb és a legbiztosabbnak tünik, a mely hármat fogad el, a legújabb és legkövetkezetesebbnek tünik, az, a mely hármat fogad el és elveti a harmadikat, lehet, hogy a legjobb, de bizonyosan ellene szól minden előitélet; következetlensége szembeszökő.

A három kinyilatkoztatásban a szent könyvek olyan nyelveken vannak írva, melyek ismeretlenek azok előtt a népek előtt, melyek azokat követik. A zsidók nem értik már a hébert, a keresztények nem értik sem a hébert, sem a görögöt, sem a törökök, sem a perzsák nem értik az arabot s még maguk a mai arabok sem beszélik többé Mohammed nyelvét. Nem nagyon egyszerű módja-e az emberek oktatásának, mindig olyan nyelven beszélni, melyet nem értenek? Lefordítják ezeket a könyveket, mondják. Jó felelet. Ki biztosít róla, hogy ezek a könyvek híven vannak fordítva, hogy egyáltalán lehetséges, hogy híven legyenek fordítva? És általában, ha Isten szólani akar az emberekhez, miért kell, hogy tolmácsra legyen szükség?

Sohasem fogom fölérni észszel, hogy a mit mindenki köteles tudni, az be legyen zárva könyvekbe és hogy az, a ki nem tud hozzáférni sem ezekhez a könyvekhez, sem azokhoz az emberekhez, a kik azokat értik, akarata ellenére való tudatlansága miatt bünhődjék. Mindig könyvek! Micsoda mánia! Azért, mert Európa tele van könyvekkel, az európaiak mellőzhetetleneknek tekintik a könyveket, nem gondolva arra, hogy a föld háromnegyed részén soha nem is láttak könyvet. Nem emberek írtak-e minden könyvet? Hogy volna tehát az embernek szüksége rájuk, hogy ismerje kötelességeit? És mily eszközeik voltak ezeknek fölismerésére, mielőtt azok a könyvek készültek volna? Vagy megtanulta kötelességeit önmagától, vagy föl van mentve ismerésük alól.

Katholikusaink nagyra vannak az egyház tekintélyével, de mit nyernek vele, ha a bizonyítékok akkora apparátusára van szükségük ennek a tekintélynek a megállapítására, mint a többi felekezetnek tanításuk közvetlen bizonyítására? Az egyház határozza el, hogy az egyháznak joga van határozni. Úgy-e, ez aztán a jól megbizonyított tekintély? Ha ezen túllépsz, elülről kezdheted minden fejtegetésünket.

Sok olyan keresztényt ismersz-e, a ki nem sajnálta a fáradságot, hogy gondosan megvizsgálja, a mit a zsidóság felhoz ellene? Ha egyik-másik látott egyet-mást, akkor keresztények könyveiben látta. Jó módja a tájékozásnak az ellenfelek érvei felől! De hogy is tehetnék? Ha valaki olyan könyvet merne közölni nálunk, a mely nyiltan pártolja a zsidóságot, megbüntetnék a szerzőt, a kiadót, a könyvkereskedőt. Ez nagyon kényelmes és biztos politika, hogy az embernek mindig igaza lehessen. Élvezet leczáfolni olyan embereket, a kik nem mernek szólani.109)

Nem mennek többre azok sem közülünk, a kiknek módjában van beszélgetni zsidókkal. Ezek a szerencsétlenek érzik, hogy ki vannak nekünk szolgáltatva; a zsarnokság, melyet velük szemben tanusítanak, félénkké teszi őket, tudják, milyen könnyen esik az igazságtalanság és kegyetlenség a keresztényi szeretetnek; mit mernének tehát mondani a nélkül, hogy el ne kezdjünk istenkáromlásról kiabálni? A kapzsiság buzgóvá tesz minket és ők sokkal gazdagabbak, hogysem igazuk lehessen. A legtudósabbak, legfelvilágosultabbak mindig a legóvatosabbak. Megtéríthetsz valami nyomorultat, hogy pénzért rágalmazza faját; beszéltethetsz pár hitvány zsibárust, a kik ráhagyják, csak hogy hizelegjenek neked; diadalmaskodhatsz tudatlanságukon vagy gyávaságukon, mialatt tudósaink mosolyognak ostobaságodon. De azt hiszed, hogy azokon a helyeken, a hol biztonságban érzik magukat, ép oly könnyű dolog volna? A Sorbonneon a Messiás jövendölései napnál világosabban Jézus Krisztusra vonatkoznak. Az amszterdami rabbinusoknál meg ép oly világos, hogy nincs rá semmiféle vonatkozásuk. Nem hiszem, hogy addig jól megérthessem a zsidók érveit, a míg nincs szabad államuk, iskoláik, egyetemeik, a hol koczkázat nélkül beszélhetnek és vitázhatnak. Csak akkor tudhatjuk, mi mondani valójuk van.

Konstantinápolyban a törökök elmondják érveiket, de mi nem merjük elmondani a magunkéit, itt mi rajtunk van a meghunyászkodás sora. Ha a törökök ugyanazt a tiszteletet követelik tőlünk Mohammed iránt, a kiben mi nem hiszünk, mint a milyet mi követelünk a zsidóktól Jézus Krisztus iránt, a kiben ők ép úgy nem hisznek, vajjon nincs-e a törököknek igazuk? Igazunk van-e nekünk? Mily méltányos elv alapján oldjuk meg ezt a kérdést?

Az emberi nem kétharmad része se nem zsidó, se nem mohamedán, se nem keresztény és hány millió ember nem hallott soha beszélni Mohamedről! Tagadják ezt, azt állítják, hogy a mi misszionáriusaink eljutnak mindenhova. Ezt könnyű mondani. De eljutnak-e Afrika még ismeretlen szivébe, a hova mostanáig még nem hatolt be európai? Eljutnak-e Tatárország belsejébe, hogy lóháton utána menjenek a kóbor hordáknak, melyekhez idegen sohasem jut közel és a kik nem hogy a pápáról hallottak volna beszélni, de még a nagy lámáról is alig tudnak? Eljutnak-e Amerika mérhetetlen kontinenseibe, a hol egész nemzetek nem tudják még, hogy egy más világról való népek vetették meg lábukat az övéken? Eljutnak-e Japánba, a honnan viselt dolgaik miatt örökre kiűzték őket és a hol elődjeik a felnövekvő nemzedékek előtt csak ravasz intrikusokképen ismeretesek, a kik képmutató buzgósággal jöttek, hogy észrevétlenül hatalmukba kerítsék a birodalmat? Eljutnak-e Ázsia fejedelmeinek háremeibe hirdetni az evangeliumot a szegény rabszolgák ezreinek? Mit követtek el a világ e részének asszonyai, hogy egyetlen misszionárius se prédikálhassa nekik a hitet? Mindnyájan pokolba jutnak-e, a miért be vannak börtönözve?

Ha igaz volna is, hogy az evangelium hirdettetik az egész földön, mit nyernénk vele? Előtte való nap, hogy az első hittéritő megérkezett valamely országba, biztosan halt meg ott valaki, a ki nem hallgathatta. Most már mondjátok, mit csináljunk ezzel az egy emberrel? Ha csak egyetlen egy ember volna az egész mindenségben, a kinek sohasem prédikálták Jézus Krisztust, akkor az ellenvetés ép oly erős erre az emberre nézve, mint az emberi nem negyedrészére nézve.

Mikor az evangélium szolgái szólottak a távoli népekhez, mit mondottak nekik olyat, a mit észszerűen el lehessen fogadni az ő szavukra és a mi nem kivánná meg a legpontosabb igazolást? Hirdettek nekem egy Istent, a ki született és meghalt kétezer évvel ezelőtt, a világ másik végén, nem is tudom, micsoda kis városban és azt mondjátok, hogy mindazok, a kik nem hisznek ebben a rejtelemben, elkárhoznak. Ugyan különös dolgok arra, hogy ily hamar elhigyjük, merőben egy olyan embernek a szavára, a kit nem is ismerek. Miért tette a te Istened, hogy tőlem ilyen távol következzenek be azok az események, melyeknek ismeretére kötelez engem? Bűn-e nem tudni azt, a mi az antipódusokon történik? Kitalálhatom-e, hogy volt egy másik félgömbön egy héber nép és egy Jeruzsálem nevű város? Ez ép annyi volna, mintha arra köteleznének, hogy tudjam, mi történik a holdban. Azt mondod, azért jösz, hogy erre megtaníts, de miért nem jöttél megtanítani erre az apámat? Vagy miért kárhoztatod el ezt a jó aggastyánt azért, mert sohasem tudott erről semmit? Örökre bűnhödnie kell a te restséged miatt, neki, a ki oly jó volt, oly jótékony és a ki csak az igazságot kereste? Légy őszinte és képzeld magadat a helyembe s lásd, el kell-e hinnem csupán a te tanubizonyságodra mindazokat a hihetetlen dolgokat, melyeket mondasz nekem és összeegyeztetnem annyi igazságtalanságot azzal az igazságos Istennel, a kit hirdetsz nekem. Engedd, hogy elmenjek megnézni azt a távoli országot, a hol annyi ebben az országban hallatlan csoda történt; hogy megtudjam, miért bántak annak a Jeruzsálemnek a lakói Istennel úgy, mint valami utonállóval. Azt mondod, nem ismerték el Istennek. Mit tegyek tehát én, a ki csak a te réveden hallottam róla beszélni? Hozzáteszed, hogy megbűnhödtek, szétszórattak, elnyomattak, szolgaságba vettettek, hogy senki közülök nem kerül többé abba a városba. Bizonyára nagyon megérdemelték ezt, de a mai lakosok mit szólnak előideik isten-gyilkosságáról? Tagadják őt, ők sem ismerik el Istent Istennek. Hisz akkor ép úgy békében lehetett volna hagyni amazoknak az utódait is.

Hogyan, még magában a városban, a hol Isten meghalt, sem ismerték őt el sem a régi, sem az új lakók és ha azt akarod, hogy én elismerjem, én, a ki kétezer évvel később születtem, kétezer mérföldnyire onnan! Nem látod be, hogy mielőtt hitelt adnék annak a könyvnek, melyet szentnek nevezel és a melyből én nem értek semmit, másoktól, nem tőled kell tudnom, mikor és ki által készült, hogyan maradt fenn, hogy jutott el hozzád, mit mondanak érvükül az országban azok, a kik elvetik, holott ép oly jól tudják, mint te, a mire tanitasz engem? Beláthatod, hogy okvetlenül el kell mennem Európába, Ázsiába, Palesztinába, hogy mindent megvizsgáljak magam. Bolondnak kellene lennem, ha előbb meghallgatnálak.

Ez a beszéd előttem nemcsak észszerűnek tünik fel, hanem azt is állítom, hogy minden értelmes embernek így kell hasonló esetben beszélnie és jó messzire küldenie a hittérítőt, a ki mielőtt igazolná bizonyítékait, annyira siet kioktatásával és megkeresztelésével. Továbbá azt állitom, hogy nincs az a kinyilatkoztatás, mely ellen ugyanazon vagy más hasonló sulyú ellenvetéseknek ne volna ép annyi, vagy még több érvénye, mint a kereszténység ellenieknek. Ebből az következik, hogy ha csak egy igazi vallás van és ha minden ember köteles kárhozat sulya alatt követni, egész életünket az összes vallások tanulmányozásával, felbúvárlásával, összehasonlításával és mindazoknak az országoknak bejárásával kell tölteni, a hol meg vannak honosulva Senki sincs kivonva az ember első kötelessége alól, senkinek sincs joga megbízni más ember véleményében. A mesterembernek, a ki csak munkájából él, a munkásnak, a ki nem tud olvasni, a gyöngéd és félénk fiatal leánynak, a betegnek, a ki alig bír fölkelni ágyából, mindnek kivétel nélkül tanulmányozni, elmélkedni, vitatkozni, utazni kell, bejárni az egész világot. Akkor nem volna egy helyben élő, állandó nép, az egész föld csupa zarándokkal volna telve, a kik nagy költséggel és hosszú fáradalmakkal személyesen járnának megvizsgálni, összehasonlítani és kikutatni mindazokat a kultuszokat, a melyeket a földön követnek. Akkor búcsút kellene mondani a mesterségeknek, a művészeteknek, az emberi tudományoknak és minden polgári foglalkozásnak; nem lehetne itt más tanulmány, mint a vallás tanulmányozása; még az is, a ki a legerősebb egészségnek örvendene, a legjobban használná fel az idejét, a legjobb hasznát venné elméjének, a legtöbb évet élné, öregkorában is csak bajosan tudná, mihez tartsa magát és már az is sok volna, ha halála előtt megtudná, milyen vallásban kellett volna élnie.

Ha szelidíteni akarsz ezen a módszeren és a legcsekélyebb befolyást engeded is az emberek tekintélyének, akkor azonnal feláldozol neki mindent és ha egy keresztény fia jól teszi, hogy mély és pártatlan vizsgálat nélkül követi apja vallását, miért tenné rosszul egy töröknek a fia, ha ugyancsak követi az apjáét? Felhívom az összes türelmetleneket, hogy feleljenek erre olyat, a mi kielégít egy okos embert.

Sarokba szorítva ezekkel az érvekkel, az egyik rész jobb szeretné igazságtalannak tüntetni fel Istent és megbüntetni az ártatlanokat apjuk bűneért, mintsem hogy lemondjon barbár dogmájáról. Mások úgy segítenek magukon, hogy lekötelező módon egy angyalt küldenek mindenkinek kioktatására, a ki bár legyőzhetetlen tudatlanságban, de erkölcsileg jól élt. Mily szép találmány ez az angyal! Nem elég, hogy alávetnek minket mesterkedéseiknek, még magát Istent is abba a kényszerhelyzetbe hozzák, hogy éljen velük.

Látod, fiam, mily képtelenségre vezet a gőg és a türelmetlenség, mikor mindenki a maga véleményében akar tobzódni és azt hiszi, az egész emberi nem fölött egyedül neki van igaza. A békének Istenét hívom tanubizonyságul, a kit imádok és hirdetek neked, hogy minden kutatásom őszinte volt, de látva, hogy sikertelenek és mindig azok is lesznek és hogy partnélküli óczeánba veszek bele, visszatértem a magam ösvényére és első fogalmaimra szorítottam hitemet. Sohasem tudtam hinni, hogy Isten rendelte kárhozat terhe alatt, hogy olyan tudós legyek. Bezártam tehát minden könyvet. Csak egy könyv van nyitva minden szem előtt és pedig a természet könyve. Ebből a nagy és fenséges könyvből tanulom szolgálni nagy és isteni szerzőjét. Senki sem menthető, ha nem olvas belőle, mert ez a könyv minden ember számára beszél, minden szellemnek érthető nyelven. Ha elhagyott szigeten születtem volna, ha soha nem láttam volna magamon kívül más embert, ha soha nem tudtam volna meg, hogy mi történt egykor a világ valamely zugában, csak gyakoroljam eszemet, csak műveljem, csak használjam fel jól azokat a közvetlen képességeket, melyeket Isten adott nekem s magamtól megtanulom őt ismerni, szeretni, a műveit is szeretni, akarni a jót, melyet ő akar és hogy neki tessem, betölteni minden kötelességemet a földön. Mi többre tud tanítani az emberek minden tudása?

A mi most már a kinyilatkoztatást illeti, ha jobb bölcselkedő és tanultabb volnék, talán megérteném igazságát, a hasznát azokra, a kiknek szerencséjük van felismerni; de ha látok is mellette olyan bizonyítékokat, melyeket nem tudok megczáfolni, egyuttal ellene is látok ellenvetéseket, melyeket nem tudok megoldani. Annyi hathatós érv van mellette és ellene, hogy nem tudva, mire határozzam magamat, sem el nem fogadom, sem el nem vetem; csupán elvetem azt, hogy köteles vagyok elismerni, mert ez az állítólagos kötelezettség összeférhetetlen Isten igazságosságával és Isten nem hogy eltávolítaná vele az üdvösség akadályait, hanem még meg is sokasítaná, végére járhatlanná tenné őket az emberi nem nagyobb része számára. Ezen a ponton túl ebben a dologban tiszteletteljes kétségben maradok. Nem áltatom magamat azzal, hogy csalhatatlannak higyjem magamat; lehet, hogy más emberek eldönthették, a mi nekem eldöntetlennek tünik fel; én a magam számára okoskodom, nem az ő számukra; nem kárhoztatom, de nem is utánzom őket; itéletük lehet hogy jobb, mint az enyém, de nem az én hibám, ha nem egyezik az enyémmel.

Megvallom neked azt is, hogy a Szentírás fensége elálmélkodtat s az Evangelium szentsége a szívemhez szól. Nézd a filozofusok könyveit minden pompájukkal, mily kicsinyek mellette! Lehet-e, hogy egy egyszerre oly fenséges és oly egyszerű könyv emberek műve lehessen? Lehetséges-e, hogy az, a kinek a története van benne, csupán ember? Egy rajongó hangja-e ez vagy egy nagyratörő szektafőnöké? Mily szelidség, mily tisztaság az erkölcseiben! Mily megható báj a tanításaiban! Mily emelkedettség az elveiben! Mily mély bölcseség a beszédében! Mily lélekjelenlét, mily finomság és mily találó él a feleleteiben! Mily uralkodás a szenvedélyei fölött! Hol az az ember, hol az a bölcs, a ki gyöngeség és fenhéjázás nélkül tud cselekedni, szenvedni és meghalni? Mikor Plato megrajzolja igaz emberének képét,110) a kit elhalmoznak a bűn minden gyalázatával, holott méltó az erény minden jutalmára, vonásról-vonásra Jézus Krisztust rajzolja meg, a hasonlóság annyira szembeszökő, hogy az összes egyházatyák észrevették és hogy nem is lehet félreismerni. Mennyi előitélet, mennyi elvakultság kellett hozzá, hogy össze merjék hasonlítani Sophroniscus fiát Mária fiával! Mily távolság e kettő között! Socrates fájdalom nélkül, gyalázat nélkül halt meg s könnyen játszhatta végig szerepét és ha ez a könnyű halál nem dicsőítette volna meg életét, kétségben volnánk, más volt-e Socrates, minden eszével, mint egy szofista. Ő találta fel a morált, mondják; mások már előtte gyakorolták, ő csak szavakba foglalta azt, a mit azok tettek, csak tanításokba foglalta az ő példáikat. Aristides igazságos volt, mielőtt Socrates megmondta volna, mi az igazságosság; Leonidas meghalt a hazájáért, mielőtt Socrates kötelességgé tette volna a hazaszeretetet; Spárta józan volt, mielőtt Socrates dicsérte volna a józanságot; mielőtt ő meghatározta volna az erényt, Görögország már bővében volt az erényes embereknek. De honnan vette Jézus Krisztus az övéinél ezt az emelkedett és tiszta morált, melynek egyedül ő adta a leczkéjét és a példáját?111) A legbőszebb fanatizmus öléből a legfenköltebb bölcseség szólalt meg és a leghősiesebb erények egyszerűsége dicsőítette meg az összes népek legaljasabbikát. Socrates halála, a ki nyugodtan filozofált barátaival, a legédesebb, a mit csak kivánhat magának az ember, a kínzások között kimúló, meggyalázott, kicsúfolt, egy egész nép által elátkozott Jézusé a legszörnyűbb, a melytől csak az ember félhet. Socrates, mikor a méregpoharat kapja, megáldja azt, a ki sírva nyújtja neki; Jézus borzalmas kínok között imádkozik bősz hóhéraiért. Igen, ha Socrates élete és halála egy bölcsé, Jézus élete és halála egy Istené. Föltegyük-e azt, hogy az evangéliumi történetet mulatságból találták ki? Barátom, nem így szoktak kitalálni és Socrates cselekedetei, melyekben senki sem kételkedik, kevésbbé vannak tanúkkal bizonyítva, mint Jézus Krisztuséi. Alapjában véve ez a nehézségnek csak elhalasztása, nem pedig megsemmisítése; felfoghatatlanabb lenne, hogy több ember költötte egyetértőleg ezt a könyvet, mintsem az, hogy egy szolgáltatta az anyagát. Zsidó írók soha nem találták volna el sem ezt a hangot, sem ezt a morált és az evangeliumban az igazságnak oly nagy, oly meglepő, oly tökéletesen utánozhatatlan jellemvonásai vannak, hogy a kitalálója sokkal csodálatraméltóbb volna, mint a hőse. Mindazáltal ugyanez az evangelium tele van hihetetlen, az észnek ellentmondó dolgokkal, a melyeket felfogni és elfogadni józaneszű embernek lehetetlen. Mit tegyünk ez ellentmondások közt? Legyünk mindig szerények és óvatosak, gyermekem, tiszteljük csöndben, a mit nem tudunk sem visszautasítani, sem megérteni és alázzuk meg magunkat a nagy Lény előtt, a ki egyedül tudja az igazságot.

Ime az akaratlan szkepticzismus, melyben megmaradtam, de ez a szkepticzismus csöppet sem kínos nekem, mert nem terjed ki a gyakorlatra lényeges pontokra és mivel minden kötelességemnek lényeges pontjaira nézve el vagyok határozva. Szolgálok Istennek szivem egyszerűségében s nem igyekszem mást tudni, csak azt, a mi fontos a magatartásomra nézve. A mi a dogmákat illeti, melyeknek nincs hatásuk sem a cselekedetekre, sem a morálra s melyekkel annyi ember kínozza magát, azokkal egyáltalán nem bajlódom. Minden vallásfelekezetet úgy tekintek, mint megannyi üdvös intézményt, a melyek minden országban Isten tiszteletének egységes módját írják elő a nyilvános istentisztelet által és melyek mindegyikének meglehet a maga alapja az éghajlatban, a kormányrendszerben, a nép szellemében vagy más helyi okban, a mely az egyiket alkalmasabbá teszi a másiknál, az idő és a hely szerint. Jónak hiszem valamennyit, ha megfelelően szolgáljuk Istent. A lényeges istentisztelet a szív istentisztelete. Isten nem utasítja vissza a hódolatot, ha őszinte, akármily formában nyújtják is neki. Mivel abban a vallásban, melyet vallok, az Egyház szolgálatára vagyok elhivatva, a lehető legpontosabban teljesítem a nekem előírt teendőket és a lelkiismeretem bántana érte, ha szándékosan elmulasztanék valamit. Tudod, hogy hosszas tilalom után Mellarède úr közbenjárására elnyertem az engedélyt hivatalom folytatására, hogy legyen miből élnem. Azelőtt azzal a gondatlansággal olvastam a misét, a melylyel az ember idő multával a legkomolyabb dolgokkal is bánik, ha nagyon is gyakran végzi őket; új elveim óta a legnagyobb áhítattal czelebrálom; teljesen áthat a legfőbb lény fensége, jelenléte, az emberi szellem elégtelensége, a mely oly kevéssé bírja felfogni azt, a mi alkotójára vonatkozik. Arra gondolva, hogy előírt formában hozom neki a nép könyörgését, gondosan követek minden ritust, figyelmesen olvasom a szövegeket, vigyázok, hogy soha el ne mulaszszam a legkisebb szót s a legkisebb szertartást sem; ha közeledem a consecratio pillanatához, összeszedem magamat, hogy mind azzal az érzülettel végezzem, a melyet az Egyház és a szentség fensége megkíván; igyekszem megsemmisíteni elmémet a legfőbb értelem előtt; ezt mondom magamban: Ki vagy te, hogy meg tudd mérni a végtelen hatalmat? Tisztelettel mondom ki a sacramentális szavakat és hatásába beleviszem mindazt a hitet, a mely tőlem telik. Akárhogy áll is ez a felfoghatatlan misztérium, nem félek tőle, hogy az itélet napján megbüntettetem, hogy szívemben bármikor is profanizáltam.

Megtisztelve a szent szolgálat által, ha annak legalsó rangjában is, nem fogok soha sem tenni, sem mondani semmit, a mi méltatlanná tenne fenkölt kötelességeinek betöltésére. Mindig az erényt fogom prédikálni az embereknek s példát fogok neki adni belőle. Nem az én dolgom lesz, hogy a vallást szeretetreméltóvá tegyem számára; nem az én dolgom lesz, hogy megerősítsem hitüket a valóban hasznos dogmákban, melyeket minden ember köteles elfogadni; de Isten óvjon, hogy valaha is prédikáljam nekik a türelmetlenség kegyetlen dogmáját, hogy valaha is rávigyem őket, hogy gyűlöljék a felebarátjukat, és más embereknek ezt mondjam: «Elkárhozol!» azaz, hogy: «Az Egyházon kívül nincsen üdvösség.»112) Ha előkelőbb állásban volnék, ez a tartózkodás kellemetlenségeket okozna, de sokkal kisebb vagyok, semhogy sok félnivalóm volna és mélyebbre nem bukhatom, mint a hol vagyok. Bármi történik is, nem fogom káromolni az isteni igazságot és nem fogok hazudni a Szentlélek ellen.

Sokáig becsvágyam volt, hogy lelkész lehessek, még most is becsvágyam, de már többé nem remélem. Kedves barátom, semmit sem látok oly szépnek, mint lelkésznek lenni. A jó lelkész szolgája a jóságnak, mint a hogy a jó hivatalnok szolgája az igazságnak. A lelkésznek sohasem kell rosszat tennie; ha nem tehet mindig jót önmagától, mindég a helyén van, mikor másoktól kéri és gyakran el is éri, ha tiszteletet tud kelteni maga iránt. Oh, ha valaha is lett volna módom ellátni egy jó emberekből álló parókiát a hegyeink között, boldog lennék, mert úgy hiszem, boldogságára szolgáltam volna híveimnek. Nem tettem volna őket gazdagokká, de osztoztam volna szegénységükben, megfosztottam volna a gyalázatától és megvettetésétől, a mely elviselhetetlenebb, mint a nélkülözés. Megszerettettem volna velük az egyetértést és az egyenlőséget, a mi gyakran elűzi a nyomort és mindig elviselhetőbbé teszi. Ha látnák, hogy semmiben sincs jobb dolgom, mint nekik és mégis megelégedetten élek, megtanulnának vigasztalódni sorsukon és megelégedetten élni, mint én. Tanításaimban nem annyira az Egyház szelleméhez ragaszkodnék, mint inkább az evangélium szelleméhez, a melyben a dogma egyszerű és a morál fenséges, a hol kevés vallásos szertartást látni és sok művét a jótékonyságnak. Mielőtt arra tanítanám őket, a mit tenni kell, igyekezném mindig cselekedni, hogy jól lássák, hogy mindazt, a mit mondok, úgy is gondolom. Ha volnának protestánsok a szomszédságomban vagy a parókiámon, nem tennék különbséget köztük és az igazi hiveim között semmiben, a mi a keresztényi szeretetre tartozik; valamennyit arra szoktatnám, hogy kölcsönösen szeressék egymást, hogy testvérekül tekintsék egymást, hogy tiszteljenek minden vallást és éljen mindenki békességgel a maga vallásában. Azt hiszem, arra biztatni valakit, hogy hagyja el a vallását, a melyben született, annyi, mint arra biztatni, hogy rosszat tegyen, következőleg annyi, mint rosszat tenni. Mialatt nagyobb felvilágosodásra várunk, őrizzük meg a közrendet, tiszteljük minden országban a törvényeket, ne zavarjuk az istentiszteletet, melyet ezek előirnak; ne biztassuk fel a polgártársakat engedetlenségre, mert nem tudjuk biztosan, hogy jó-e rájuk nézve, ha elhagyják a nézeteiket más nézetek kedvéért, azt pedig egész biztosan tudjuk, hogy engedetlennek lenni a törvény iránt rossz.

Fiatal barátom, hallottad szájamból hitvallomásomat olyannak, a milyennek Isten olvassa szívemben; te vagy az első, a kinek ezt a vallomást megtettem, talán te vagy az egyetlen, a kinek egyáltalán megteszem. A míg még marad valamelyes jó hit az emberek közt, nem kell zavarni a békés lelkeket, sem felzaklatni az egyszerű lelkek hitét olyan nehézségekkel, melyeket nem tudnak megoldani és a melyek nyugtalanítják, a nélkül, hogy felvilágosítanák őket. De ha egyszer minden meg van ingatva, meg kell óvni a törzset még az ágak rovására is. Az izgatott, bizonytalan, csaknem kialudt lelkiismeretnek, a mely olyan állapotban van, a milyenben a tiedet is láttam, szüksége van rá, hogy megszilárdíttassék és fölébresztessék; és hogy visszaállíttassék az örök igazságok alapjára; egészen ki kell dönteni az ingadozó oszlopokat, melyekről azt hiszik, még rájuk támaszkodnak.

Te a kritikus korban vagy, mikor a szellem megnyílik a bizonyosságnak, a mikor a szív formáját és jellemét nyeri és a mikor az ember elhatározza magát egész életére, akár jóra, akár rosszra. Később az anyag megkeménykedik és az újabb benyomások már nem hagynak benne nyomot. Fiatal ember, fogadd még hajlékony lelkedbe az igazság pecsétjét. Ha biztosabb volnék önmagamról, dogmatikus és határozott hangon szóltam volna veled; de ember vagyok, tudatlan, a tévedésnek alávetett; mit tehetnék? Feltártam előtted szivemet tartózkodás nélkül; a mit biztosnak tartok, olyannak mondtam neked, kétségeimet kétségekül közöltem veled, nézeteimet nézetekül, megmondtam neked okaimat a kétségre és a hitre. Most a te dolgod itélni; időt engedtél magadnak; ez az óvatosság bölcs és jó véleményt kelt bennem irántad. Kezdd azon, hogy abba a helyzetbe hozod lelkiismeretedet, hogy fel akarjon világosíttatni. Légy őszinte önmagaddal szemben. Sajátítsd el véleményeimből, a mi meggyőzött, a többit vesd el. Még nem vagy annyira elaljasítva a bűn által, hogy abban a veszedelemben forogj, hogy rosszul választasz. Azt ajánlanám, hogy beszéljünk róla magunk közt, csak hogy a mint az ember vitatkozik, felingerlődik; belekeveredik a hiuság, a makacsság; nincs meg többé a jóhiszeműség. Barátom, ne vitatkozzál soha, mert a vitatkozással az ember nem világosítja fel sem magát, sem másokat. A mi engem illet, én csak sok évi elmélkedés után foglaltam pártállást s ehhez ragaszkodom; lelkiismeretem nyugodt, a szívem elégedett. Ha nézeteimet újra kezdeném vizsgálni, akkor sem tehetném az igazságnak tisztább szeretetével és szellemem már kevésbbé tevékeny, tehát kevésbbé volna módjában felismerni az igazságot. Maradok, a milyen vagyok, attól félve, hogy az elmélkedésre való hajlam tétlen szenvedélylyé válik bennem és ellankaszt kötelességeim gyakorlatában és attól tartva, hogy visszaesem előbbi pyrrhonismusomba, a nélkül, hogy meg tudnám találni az arravaló erőt, hogy kivergődjem belőle. Életemnek több mint a fele elmúlt, nincs többé több időm, mint a mennyi arra kell, hogy a hátralevő részét haszonra fordítsam és hogy tévedéseimet eltöröljem erényeimmel. Ha tévedek, akaratom ellenére tévedek. Az, a ki olvas szívem mélyében, jól tudja, hogy nem szeretem a vakságomat. Képtelenségemben, hogy saját eszemtől kimeneküljek belőle, az egyedüli eszköz, a mi számomra megmaradt a belőle való kimenekülésre, a jó élet és ha Isten még a kövekből is gyermekeket tudott Ábrahámnak támasztani, minden embernek joga van azt remélni, hogy felvilágosíttatik, ha majd méltónak teszi magát rá.

Ha elmélkedéseim arra visznek, hogy úgy gondolkozzál, a hogy én gondolkozom, ha nézeteim a tiéid és ha ugyanaz a hitvallomásunk, ezt a tanácsot adom neked: Ne tedd ki többé életedet a nyomorúság és a kétségbeesés kisértéseinek, ne vonszold többé életedet gyalázattal idegenek kényére és ne edd többé az alamizsna silány kenyerét. Térj vissza hazádba, vedd fel újra atyáid vallását, kövesd szived őszinteségében és ne hagyd el többé; nagyon egyszerű és nagyon szent; mindazon vallások között, melyek a földön vannak, a legtisztább erkölcsiségünek és az eszet legjobban kielégítőnek tartom. A mi utazásod költségeit illeti, azok miatt ne aggódjál; gondoskodni fognak róluk. Ne félj a megalázkodó visszatérés álszégyenétől sem; azért kell pirulni, hogy az ember hibát követett el, nem azért, hogy jóvá akarja tenni. Te még abban a korban vagy, a mikor minden megbocsáttatik, de a mikor az ember nem vétkezik büntetlenül. Ha meg akarnád hallgatni lelkiismeretedet, ezer hiú akadály eltünne a szavára. Érezni fogod, hogy abban a bizonytalanságban, a melyben vagyunk, megbocsáthatatlan fenhéjázás más vallást vallani, mint a melyben születtünk és hamisság nem gyakorolni őszintén azt, a melyet vallunk. Ha így az ember eltéved, nagy mentségtől fosztja meg magát a legfőbb biró itélőszéke előtt. Nem fogja-e hamarabb megbocsátani azt a tévedést, a melyben nevelkedett, mint azt, a mit maga merészkedett választani?

Fiam, tartsd lelkedet abban a kivánságban, hogy legyen Isten és akkor sohasem fogsz benne kételkedni. Ezenfelül bármily állást foglalsz is, gondolj arra, hogy a vallás igazi kötelességei függetlenek az emberek intézményeitől, hogy az igaz szív valódi temploma az Istenségnek, hogy minden országban és minden felekezetben a törvény summája szeretni Istent mindenek fölött és felebarátunkat úgy, mint magunkat, hogy nincs olyan vallás, a mely fölment az erkölcs kötelességei alól, hogy csak ezek az igazán lényeges kötelességek, hogy a belső istentisztelet az elseje ezeknek a kötelességeknek és hogy hit nélkül nincs igazi erény.

Kerüld azokat, a kik a természet megmagyarázásának ürügye alatt kétségbeejtő tanokat hintenek el az emberek szívébe és a kiknek nyilvánvaló szkepticzizmusa százszorta elbizottabb és dogmatikusabb, mint ellenfeleik határozott hangja. Az alatt a fenhéjázó ürügy alatt, hogy egyedül ők felvilágosultak, igazak, jóhiszeműek, parancsoló módon alávetnek minket életbevágó határozataiknak és azzal az igénynyel lépnek fel, hogy a dolgok valódi elveiül adják nekünk azokat az értelmetlen rendszereket, melyeket képzeletükben felépítettek. Egyébként felforgatnak, lerombolnak és feldöntenek mindent, a mit az emberek tisztelnek és megfosztják a balsorstól üldözötteket nyomoruk utolsó vigasztalásától, a hatalmasokat és gazdagokat pedig szenvedélyeik egyetlen fékétől; kitépik a szív mélyéből a bűn miatti lelkifurdalásokat, az erény reményét és még dicsekszenek is, hogy jóltevői az emberi nemnek. Az igazság – mondják – sohasem ártalmas az emberre nézve. Ezt én is hiszem, úgy mint ők és szerintem ez nyomós bizonyítéka annak, hogy a mit tanítanak, az nem az igazság.113)

Derék fiatal ember, légy őszinte és igaz, gőg nélkül; tudj tudatlan lenni: akkor sem magadat nem fogod megtéveszteni, sem másokat. Ha tehetségeid kiművelése valaha lehetővé teszi számodra, hogy beszédet intézz az emberekhez, mindég csak lelkiismereted szerint beszélj nekik és ne sokat törődj vele, hogy tapsolnak-e. A tudással való visszaélés kelti fel a hitetlenséget. Minden tudós megveti a közrendű emberek véleményét; mind azon igyekszik, hogy saját külön véleménye legyen; a képzelődő filozófia épp úgy makacs szellemre vezet, mint a hogy a vak jámborság fanatizmusra. Kerüld el ezeket a szélsőségeket, maradj mindig szilárdan az igazság útján vagy azon az úton, a mely szíved egyszerűségében az igazság útjának látszik és soha ne térj le róla hiúságból vagy gyöngeségből. Merd vallani Istent a filozófusok között, merd hirdetni az emberszeretetet a türelmetlenek között. Lehet, hogy egyedül leszel a magad pártján, de önmagadban olyan tanubizonyságot fogsz viselni, a mely fölment az emberek tanubizonyságaitól. Akár szeretnek vagy gyűlölnek, akár olvassák vagy megvetik irásaidat, egyre megy. Mondd azt, a mi igaz, tedd azt, a mi jó; az a fontos az emberre nézve, hogy teljesítse kötelességeit e földön; a ki azonban önmaga számára dolgozik, annak meg kell feledkeznie önmagáról. Gyermekem, a magánérdek megtéveszt minket, csak az igaz ember reménye nem csal meg soha.

Közöltem ezt az iratot, nem mint szabályát azoknak a véleményeknek, melyeket a vallás dolgában követni kell, hanem mint példáját annak a módnak, a mely szerint a növendékünkkel okoskodnunk kell, hogy el ne távolodjunk attól a módszertől, melyet megállapítani próbáltam. A míg nem adunk semmit az emberi tekintélyre és annak az országnak az előitéleteire, a hol születtünk, az észszerű belátás magában nem vezethet bennünket messzebbre a természetes tanításban, mint a természetes vallás s én Emillel csak erre szorítkozom. Ha más vallásra van szüksége, ebben nincs jogom, hogy vezetője legyek; ezt megválasztani egyedül az ő dolga.

A természettel egyetértésben dolgozunk; míg az a fizikai embert formálja, mi az erkölcsi embert igyekszünk kialakítani; csak hogy a haladásunk nem azonos. A test már erőteljes és izmos, mikor a lélek még lankadt és gyönge és bármit tesz is az emberi mesterkedés, a temperamentum mindig előtte jár az észnek. Idáig minden törekvésünk arra irányult, hogy visszatartsuk az egyiket és feltüzeljük a másikat, hogy az ember mindig egységes legyen, a menynyire csak lehetséges. Mialatt kifejlesztettük a természeti oldalát, visszatartottuk születő érzékiségét; szabályoztuk azzal, hogy kiműveltük az elméjét. Az értelmi tárgyak mérsékelték az érzékekre ható tárgyak benyomásait. Visszamenve a dolgok kezdetéig, elvontuk az érzékek uralma alól; könnyű dolog volt fölemelkedni a természet tanulmányozásától a természet alkotójának tanulmányozásáig.

Mikor ide eljutottunk, milyen új befolyásokat nyertünk növendékünkre: Mennyi új eszközünk van arra, hogy a szívéhez szóljunk! Csak akkor találja igazi érdekét abban, hogy jó legyen, hogy jót tegyen távol az emberek tekintetétől és a nélkül, hogy a törvények köteleznék rá, hogy igazságos legyen Isten és önmaga között, teljesítse kötelességét még élete árán is és hogy szívében hordozza az erényt nem csak a rend iránti szeretetből, a melynél mindenki előbbre valónak tartja az önmaga iránti szeretetet, hanem lényének alkotója iránti szeretetből is, a mely összeolvad ezzel az önmaga iránti szeretettel, hogy aztán tartós boldogságot élvezzen, a melyet jó lelkiismeretének nyugalma és ennek a legjobb lénynek szemlélése igér neki a túlvilági életben, miután ezt az életet jól felhasználta. Ebből a szempontból nézve már csak igazságtalanságot, képmutatást és hazugságot látok az emberek közt; a magánérdek, a mely a versengésben szükségszerűen elnyeri a díjat minden egyéb dolog fölött, megtanítja mindegyiküket arra, hogy felékesítsék a bűnt az erény álarczával. Minden más ember a saját jóvolta rovására legyen az én javamra; minden csak rám magamra vonatkozzék; haljon meg, ha kell, az egész emberiség a szenvedésben és a nyomorban, csak hogy megóvjon engem egy pillanatnyi fájdalomtól vagy éhségtől: ez a belső szava minden hitetlennek, a ki okoskodik. Igen, ezt állítani fogom életem fogytáig: a ki azt mondja az ő szívében, nincs Isten és máskép beszél, az csak hazug lehet vagy esztelen.

Olvasóm, nem tehetek róla, én úgy érzem, Emilt sohasem fogjuk egyformának látni; ti mindig a ti hebehurgya, okvetetlenkedő, mulatságból mulatságba, élvezetből élvezetbe tévelygő és magát semmihez tartósan hozzákötni nem tudó fiatalembereitekhez hasonlónak képzelitek. Ki fogtok nevetni, látva, hogy elmélkedőt, filozófust, igazi theologust csinálok egy tüzes, élénk, lelkes, tettrevágyó ifjuból, az élettől legjobban buzogó korban. Ezt fogjátok mondani: Ez az álmodozó mindig hajszolja agyrémeit; mikor a maga módja szerinti növendéket mutat nekünk, nem csak neveli, hanem megteremti, saját agyából meríti és mindig abban a hitben, hogy a természetet követi, minden pillanatban jobban eltávolodik tőle. Én összehasonlítva növendékemet a tiéitekkel, alig találok köztük valami közös vonást. Oly különbözőképen nevelkedvén, csaknem csoda volna, ha hasonlítana valamiben hozzájuk. Miután gyermekkorát abban a teljes szabadságban töltötte, melylyel amazok ifjú korukban élnek, ifjúkorában kezdi fölvenni a szabályt, melynek amazokat gyermekkorukban alávetették; ez a szabály ostorukká lett, borzadva vetik magukat alája, nem látnak benne egyebet, mint mesterüknek hosszú zsarnokságát, azt hiszik, azzal lépnek ki a gyermekkorból, hogy leráznak magukról mindennemű jármot,114) akkor kárpótolják magukat a hosszú kényszerért, a melyben tartották őket, mint a hogy a rab, ha megszabadul bilincseitől, kinyujtóztatja, mozgatja és hajlítgatja tagjait. Emil ellenkezőleg abban találja dicsőségét, hogy emberré válik és aláveti magát a fejledező értelem igájának; már kifejlődött testének nincs szüksége ugyanazokra a mozgásokra és önmagától kezd megállapodni, míg félig kifejlődött szelleme a maga részéről lendületet igyekszik venni. Így az értelem kora az egyikre nézve csak a zabolátlanság kora, a másikra nézve pedig a helyes gondolkodás korává lesz.

Akarod tudni, amazok felelnek-e meg jobban ebben a természet rendjének? Tekintsétek a különbségeket azokban, a kik attól többé vagy kevésbbé el vannak távolodva: figyeljétek meg a falusi fiatalembereket és nézzétek meg, ép oly kicsapongók-e, mint a ti ifjaitok. «A vadembereket gyermekkoruk folyamán, mondja sieur Le Beau, mindig tevékenyen látni, szüntelenül különböző játékokkal foglalkoznak, melyek mozgásban tartják a testüket; de alighogy elérték a serdülő kort, nyugodtakká, álmatagokká lesznek, csakis komoly játékokkal vagy szerencsejátékokkal foglalkoznak.»115) Emil a falusi fiatalok és a vademberek teljes szabadságában nevelkedett s felcseperedve meg kell változnia és nyugodtabbá kell válnia, úgy mint azok. Az egész különbség az, hogy már nemcsak azért tevékeny, hogy épen csak játszszon és táplálkozzék, hanem munkáiban és játékaiban megtanult gondolkozni. Eljutva eddig a pontig ezen az úton, teljes hajlandósága van arra az útra, melyre én vezetem: a gondolkodni való dolgok, melyeket nyújtok neki, izgatják a kiváncsiságát, mert önmagukban véve szépek, mert egészen újak rá nézve és képes őket megismerni. Ellenkezőleg a ti fiatal embereitek, a kiket untatnak és nyomasztanak a ti unalmas leczkéitek, hosszú erkölcsi oktatásaitok, örökös katekizmusaitok, hogyne vonakodnának a szellem alkalmazásától, melyet komorrá tettek a számukra, a nehéz előirásoktól, a melyekkel elhalmozzák őket, a lényük alkotóján való elmélkedésektől, a kiből mulatságaik ellenségét csináltak? Mindez iránt csak ellenszenvet, undort, unalmat éreznek; a kényszer elriasztotta őket: hogy adhatnák rá magukat aztán, mikor kezdenek rendelkezni magukról? Új dolog kell hogy legyen, a mi tessék nekik, nem kell már nekik semmi abból, a mit gyermekeknek szokás mondani. Ugyanígy áll a dolog növendékemmel: a mikor emberré válik, úgy szólok hozzá, mint emberhez és csak új dolgokat mondok neki s épen azért, mert ezek a dolgok unalmasak, kedvére valóknak kell hogy találja őket.