RISZTOVÁC

1914. május 15.

Risztovácban, Szerbiában, lepuskáztak minap egy zászlóalja ujoncot, amért a nyavalyásak, szerbbé hódított bolgár létükre, nem akartak hűséget esküdni uj zászlajuknak. Egy zászlóalja bolgár… és Risztovácban… Most illenék alaposnak lenni s utána járni, jól emlékszem-e, hogy Montesquieu veti fel a kérdést: vajjon ha rajtam állna, hogy egy gomb megnyomására valahol egészen messze, Kinában, tizezer ember felforduljon: volna-e szivem megnyomni ezt a gombot?… Montesquieu idejében Kina még messze volt, s a gombokból, amiket megnyomhattak, nem szaladt tovább vasfonál, hogy, ha tetszik, akár százezer embert is fel lehessen vele fordíttatni tizezer mértföldnyi messze. Ma akárhányszor megesik, hogy elnök vagy császár megnyom egy gombot, a villamosság elszalad vele, s dróton vagy most már dróttalan is felrobbantja például az utolsó sziklát, mely a Panamaszorosban a Csendes-tengert az Atlanti-tengertől elválasztotta, vagy vizre ereszti a legnagyobb csatahajót, mely egyszerre tizezer embert tud halálba vinni vagy gyilkossá avatni. Az elnököknek, a császároknak, sőt a minisztereknek s mindenesetre a hadi szállítóknak ma már valóban vannak gombjaik, amiket csak meg kell nyomniok, hogy potyogjanak az emberek Pekingben is, Risztovácban is. E lehetőség tudata benne van idegeikben s akárhány közülük járt már Pekingben is, Risztovácban is, és tudja, hogy sem a tizezer kuli nem mese, sem a zászlóalja bolgár, hanem eleven isten teremtései, hus és vér, vacogó fog és nyilalló ideg, mint bármely király, miniszter vagy hadi szállító. És van szivük megnyomni azt a gombot?

Van. Vagy legalább is: van szivük azt csinálni, amit nagy politikának neveznek. Most egyelőre vége egy kétéves nagy háborunak, melynek megvolt az a tehetsége, hogy minden percben világháboru legyen belőle. Rendre megjelennek a zöld könyvek s a vörös könyvek, s ahány levelük, mindmegannyi gombnak emléke, mit arra szerelt föl a diplomata művészet, hogy százezrek, sőt milliók robbanjanak föl, ha megnyomják. A háboru a szabadság, sőt az emberség nevében indult. Rab népek évszázadok óta nyögnek idegen igában s most összefognak egymással – testvérek a szerencsétlenségben s az elszántságban – hogy ezt az igát lerázzák magukról. Hősi szövetkezésük körül ott áll a művelt világ, a keresztény Európa, hogy felügyeljen a nagy lobogásra, hogy tüze kifelé ne harapodzzék s befelé is csak hevitsen, de ne pusztitson. Így volt ez papiron, – Európa mint művelt és modern keresztény szekundált a viadalnál, ki már tudja, hogy a bolgár vér is vér, az albán ember is ember s érzékletesen el tudja képzelni, hogy igazi és véres halál az, ami egy-egy gomb megnyomásának nyomába kelhet. S meg kell mondani, hogy Európa két szövetségi tábora, amily veszettül intrikált és dolgozott egymás ellen s a Balkán népeivel egyikkel az egyik, másikkal a másik a maga háboruját vívatta: annyira egy tudott lenni és egy is volt, mikor annak kellett utját állni, hogy a balkáni háboru európai háboruvá ne terjedjen szét. Egyszóval: Európa, ha két tábora mégoly fenekedve agyarkodik is egymásra, bebizonyította, hogy tud egy lenni, ha akar, s amikor így összetart, akkor meg is tudja tetetni a Balkánon, amit akar. Konstantinápoly előtt meg tudta állitani a bolgárokat, kiknek csak egyet kellett volna lépniök, hogy Bizáncnak urává legyenek, – mert akarta őket megállítani. Az Adriától vissza tudta szorítani a szerbeket, kiknek joguk, okuk és erejük lett volna rá, hogy a partig kijussanak, mert akarta őket visszaszorítani. Tehetetlensége, már ami annak látszott, mikor megkérdezése nélkül tört ki az első balkáni háboru s kedve ellenére tört ki a második: csak képmutatás és komédia. Ha igazán akar valamit, azt meg is tudja csinálni. S mikor az ember végignéz az aljasságon, mely szerint az uj balkáni térkép alakult, el kell borzadnia a művelt Európa vérivó gonoszságán.

Mert Risztovác: ez csak egy flagráns példa ezer helyett. Az egész Balkán ma egy Risztovác. A nemzeti, a keresztény, a szabadsági eszme nevében a török járom alól kiszabadult balkáni nemzetek ma mindahány, valamennyi egyszerre aktiv és passziv hőse egy török stilusuan elnyomó, zsarnoki és rabszolgatartó politikának. Sőt a töröknél is rosszabbnak. Mert a török türelmes, vagy legalább is közömbös ur volt, nem zavarta a rabot sem nemzetiségében, sem vallásában, s csak adót szedett tőle, de (kivéve a legutóbbi időket) nem nyomott kezébe fegyvert, hogy még életével is kelljen szolgálnia elnyomóit. De a szerb, aki bolgárt hódit, a görög, aki szerbet, a montenegrói, aki albánt s az albán, aki görögöt: azt kivánja a nyomorulttól, hogy menten szerbbé, göröggé, csernagorccá legyen, s megtagadja fajtáját, melynek megszabadulásáért csak imént vérzett a török szablyáktól. Ahogy a második balkáni háboruban az uj szerzemények felosztattak s az uj határok megvonattak: mintha sose lett volna a világon az a hires nemzeti eszme, melynek nevében folynak száz esztendő óta a balkáni háboruk. S a rettenetes az, hogy ami arculcsapás odalenn a nemzeti eszmét éri, egyben az emberségnek s a műveltségnek is meggyötretése. Északi albánok szerb uralom alatt: ez csak kegyetlen igazságtalanság, de mégsem borzalmasabb, mint mikor a patkány kerül a ratler fogára. Ám elképzelni Epirusz művelt kalmárgörögjeit a vérboszus albán vadak igazgatása alatt! Elképzelni a Dobrudsa szabad és komoly bolgárait a román raszták perfidiájának odalökve! Elképzelni Szaloniki szefárdjait az ősi konkurrensek, a görögök boszujának kiszolgáltatva! S elgondolni végre a boldogtalan müzülmánokat, kik, mint az iszapban maradt hal, mikor az árviz levonult róla, fuldokló tanácstalanságban vergődnek volt rabszolgáik között! Rémitő elképzelni, mik történhetnek odalenn Dibrától Szalonikig s Drinápolytól Valonáig. S mindezeknek nem kéne történniök, ha Európa nem akarta volna. Teljesen Európának hatalmában volt, hogy az uj balkáni országok igazság és emberség szerint alakuljanak s a nemzeti államok határai a népek lakóhatárai szerint szabassanak meg. Mind az érdekek, melyek szerint az entente az egyik, a triplice a másik balkáni országot lökte vagy tartotta, ugyanugy meg volnának őrizve s ugyanugy ellensulyozhatnák egymást, ha e királyságok nem alakultak volna egyik a másik rovására. Sőt így, mindegyik ország belső ellenséget s nemzetiségi kérdést kapván uj szerzeményével, mindegyik gyengébb előőrse annak a triplices vagy ententeos érdeknek, mint volna, ha természetes és megmaradható kialakultságban minden erejét belső kiépülésére vethetné. Még amit a külön olasz és osztrák-magyar érdek egy kicsit mesterségesen erőltetett ki a Balkánon, és mert komolyan akarta, rá tudta szoritani az ententeot, hogy utjába ne álljon: a független Albánia is alakulhatott volna egészségesen, megállhatóan, nem úgy, hogy északon csonka, szerb uralom alá került albánok híján, délen tulterhelt, feleslegesen hozzácsapott görögökkel – s szakasztott ugyanannyit jelentene akár a triplice, akár az entente mérlegén, mint ma. Nem reális érdek, csak pokoli rosszaság, – csak régi rossz időkből a diplomáciában megmaradt hiperravaszság volt, amivel Európa megengedte vagy előidézte, hogy a felszabaduló rabszolgák telhetetlensége rajzolja meg az uj balkáni térképet, s a török atrocitások helyett most román, bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc atrocitások legyenek, s a török uralom tarthatatlansága helyében most a román, bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc tarthatatlanság legyen odalenn továbbra is a zavaros, amiben ki tudja, nem lehet-e halászni. Micsoda szégyene a kulturának, a huszadik századnak, a kereszténységnek, hogy a kultura, a békesség s az emberség nevében kell visszasirni a müzülmán uralmat, mely aránylag még állandóságot s kiszámithatóságot jelentett a kavargáshoz képest, mely, úgy látszik, hun- és tatárjárásos idők borzalmait fogja felujítani az Adriától a Fekete-tengerig!

S ekkor összeül a magas delegáció s csinál magas politikát. S feláll a nagyméltóságu miniszter s tart nagyméltóságu expozékat. A delegátusok mintha nyársat nyeltek volna – még az osztályfőnök ur is olyan fenséggel beszél, mintha csak szórakozottságból nem teremtett volna nyolc nap alatt uj földtekét. S ezalatt Risztovácban ropognak a puskák s egy zászlóalja bolgár legény harap a fübe, az entente nagyobb dicsőségére. S Epiruszban villognak a kardok s vagyonok és műveltségek véreznek el a triplice nagyobb dicsőségére. Ami problémája volt a Balkánnak: két vértengeres háboru után még vadabbul, még veszedelmesebben, még kiszámithatatlanabbul mered Európa elé, mint annak előtte. S a diplomaták irják a zöld könyveket s a vörös könyveket, s nem akad senki, aki a fejükhöz vágja!