ILYENKOR

1914. október 11.

… Tudom, hogy ilyenkor az embernek nem illik másképp a világon lennie, mint úgy, hogy szinte nincs is a világon. A hadi idők paradox voltába tartozik, hogy ugyanakkor, mikor a leglappangóbb értéket is kiszorítják az egyesből, viszont magától értetődőnek kivánják vétetni, sőt az ettől értek heves helyeslését teszik fel, amiért közömbösen száguldanak el az egyes fölött, ki mentül kiválóbb, annál kéjesebben veti, szinte tálalja magát a háború vak demokráciája alá, melyben a lángelme szakasztott azon ágyutöltelék, mint a félhülye. Bismarck azt tartotta, hogy a franciából hiányzik, ami minden német őrmesterben megvan: hogy éjjel, sötétben, egymagában s mikor senki sem látja, teljesítse kötelességét. Az idestova egy hónapos ütközet, melyben most a francia nem enged a németnek s éjjel-nappal folyik benne a harc akkora vonalon, hogy minden egyes katonán megfordulhat valamennyiük sorsa: azt mutatja, hogy képes erre a francia, sőt a gyülevész angol is, ha van rá alkalma. Ez ilyenkor a levegőben van, mint tavaszszal a csók – nem lehet másképp. Megint csak meglátszik, hogy az emberek se nem ördögök, se nem angyalok, hanem mindkettőre megvan bennök a lehetőség. Én sokszor mondom asszonyoknak, hogy nem ismerik egymást, mert, hogy úgy mondjam, csak hétköznap s ennek alacsonyságában ismerhetik egyik a másikat, holott mi a szerelem vasárnapjairól ismerjük őket, mikor a hevület kiváltja belőlük a legszebbet s a legjobbat, ami ott lappang, tehát ime megvan bennök, – s ez is igazán ők, nem csupán az alacsonyságaik. Bizonyos, hogy nem tulzás, mikor a háboruban hősökről, sőt félistenekről beszélünk, – vannak ilyenek, sőt sokan vannak, sőt némely hangulatok idején a legtöbb katona ilyen. Viszont ezek a félistenek, ezek a hősök, ezek a katonák ugyebár ugyanazon felebarátaink, kik a békés életben székálló legények voltak, vagy ügyvédek, vagy orvosok, vagy parasztok, vagy hivatalnokok vagy ujságirók, – s rendszerint igen kevéssé tették a tökéletesség vagy éppen a hős vagy pláne a félisten benyomását? Látom is, kivált a polgári sebesülteken, kik – a derék, az igazán hős fiuk – most már szerencsésen itt lábbadoznak közöttünk, hogy egy kis, egy bocsánandóan csöpp hiuságot nem tudnak elnyomni magukban, – hogy vitézi köntösüket s dicső sebüket némi megilletődéssel s kacérsággal viselik, maguk is gyönyörködve magukban s egy kicsit adva is azt, amik valóban: a félelmetlen és gáncstalan lovagot – főképp az olyanja, kinek apái messze visszamenő soron nem forgattak fegyvert, még bicskát sem igen, s most úgy helyezkednek el, jóleső elégtétellel, a rájuk hárult nem csekély áldozatban, mint olyasmiben, mi eddig csak az előkelőbb rendeknek, népeknek, felekezeteknek volt fenntartva. Meg vannak hatva maguktól – s méltán: mi is meg vagyunk hatva tőlük, – s amennyire egyéb s közönségesebb tulajdonságokkal elegy s békeidőkben ezektől el is nyomott bennük az önzetlenség, az áldozókészség, a rettenthetlenség: annyival még szebb, még dicsőbb, még szeretnivalóbb, hogy most egyedül ez van meg bennük… Megfigyeltem minap a főváros közgyülésén, melynek emberei végre sem naivakból és rajongókból választatnak, – megfigyeltem, hogy mialatt együttvéve a legmagasabb elszántságot s hevületet jelenítették meg, ugyanazalatt akárhány egyesben megmaradt a józan ember számos kétsége s a kulturembernek az a hamis szemérme, mely maga előtt is szégyelli az ellágyulást vagy ünnepeskedést… Clair-obscur érzéssel keltek fel, mikor felállással ünnepelték királyunkat, a német császárt s a távol tereken vérző hadakat – de megfordítva is lehet mondani s így is igaz: hogy, mialatt egyik-egyik tele volt kétséggel, józansággal, talán cinizmussal is, ugyanakkor ugyancsak egészen eltöltötte a valamennyiük nemes hevülete, szent hite, minden áldozatra kész nemes elszántsága… Az emberek összetettek s az idők még összetettebbek, mert ez összetett emberekből vannak összetéve. Ahogy most nézzük, amit messziről és kivülről jobban láthatunk: az entente táborát: mennyi hencegés, mennyi nagyszájuság, mennyi gyerekesség, – gyerekes gyerekesség, gyilkos kegyetlenség, pokoli ravaszság, megható erőfeszítés, ocsmány elvadulás, hősi türés, nagyszerű indulat, humoros fölöttesség, komédiázott objektivság… s vér, vér, vér… s mindez együttvéve nagyot jelent, a legnagyobbat, mit a világnak műveltségben vagy sokaságban élén álló nemzetek együtt kitenni tudnak, tehát valóban a nagyot.

S az embert bántja, hogy ezt a nagyot idestova izgalom nélkül tudja birni. Hogy mialatt a világtörténelem legnagyobb eseménye történik, – ha nem, mint indult, legnagyobb politikai, mindenesetre eddig legnagyobb hadi és, nem találok rá más szót, tehnikai eseménye – azalatt tud nyugodt lenni, néha unatkozni is, napot nap után egykedvűen, néha illetlenül derülten, néha méltatlanul rosszkedvüen leőrölni, s érző, értő, az emberiség minden dolgaiban résztvevő ember létére valahogy úgy állani e földindulással szemben, mint ahogy az ember szélvészben felhajtja a gallérját s éllel fordul a vésznek. Az ember érzi, hogy ilyenkor nem szabad magára gondolnia s el kell tűnnie a semmiségben, mert mi ő s az ő kicsiny érdeke a teméntelenségekhez képest, mik most egymásra zúdulnak? De olyat is érez, hogy óriássá kéne nőnie ez óriás idő miatt, hogy tudjon tenni valami ezekkel egyaránt nagyot, valami döntőt, hasznosat s a sors erejét javunkra fordítót, – s elfogja a csüggedés, ha nemcsak ezt a nagyot nem tudja, de magát az idők nagyságát sem tudja annyira érezni, mint amennyire eszének át kell látnia, hogy nagyok. Lehet, hogy ez óriás idők hosszantartása is teszi. Mindenben másban a villám egy pillanat, a tüzokádás egy nap s ha a föld megnyilik, egy perc alatt benyel világokat. De ez a világvihar, amily heves, olyan állandó, – beláthatatlan, hogy mikor lesz vége. Kétségbeejtő, de úgy van, hogy az ember kezdi megszokni, s kezd eltompulni úgy dicsőségei, mint csapásai, mint távlatai iránt. Nichts is schwerer zu ertragen, Als eine Reihe von schönen Tagen, – ez, úgy látszik, áll a nagy napokra is, s az ember, ki eped az után, hogy tegyen valamit, hogy használjon valamit s a felviharzó bizonytalanságokban jelentsen valamit felebarátai számára: könyörögve néz körül köteles eltörpüléséből: tartsátok bennem a lelket, hogy tudjam bennetek a lelket tartani!

S körülnéz nagy példák, nagy társak, nagy elődök után. A legnagyobb, talán az egyetlen mai nagy iró, Anatole France fájdalmas öngunynyal teszi le a tollat: hozzáértők azt tartják, hogy stilusom nem vág e mai napokhoz, – igazuk lehet… hetvenegyéves vagyok bár, de erős és egészséges, beállok katonának!… S a legnagyobb, ki valaha tollat forgatott s emberi jelenségül is tán a legkülönb, kit eddig hátán hordott a föld: Goethe az ő örökkévaló ábrázatán folt gyanánt viseli az emléket, hogy mikor kortársa volt az addig ugyancsak legnagyobb világeseményeknek, világhaladásnak s világveszélyeknek s bennük saját nemzete irtózatos válságainak, rémítő bukásának s isteni talpraállásának: mindez óriás történetek éppen csak eszéig tudtak felhatni, de érzését nem tudták felgyujtani. Egy-egy elkényszeredett szatira, egy-egy nekifohászkodó intelem – ahogy az addig legnagyobb idő az addig legnagyobb emberre valóban hatott, az mindössze a Hermann und Dorothea kispolgári nyájassága… még csak nem is valamely büszke archimedesi elzárkózás a földi bármily nagy végességek elől a geometria örökkévalóságba, – nem, csak a jobbmódu ember fennakadása a zavaros idők kényelmetlenségein s ellágyulása a kis életekben való visszatükröződésén… Hogy lehetséges ez? Mi teszi ezt? A közelség? S végzete az embernek, hogy valahogy mindig megcsalódjék, mikor az örökkévalósággal találkozik, mint ahogy a leány; mikor megtörténik vele a legnagyobb, mit a teremtés az ember számára tartogat, nem tud nem érezni egy halk ennyi az egészt?

Vagy hogy ma, fájdalmas gunyjául e legnagyobb időknek, embert egyet sem tudunk annyira nagyot, hogy eszét, szivét és hatalmát a sors személylyé váltában érezzük magunk felett? Ez nem akar kisebbítése lenni a sok, sőt példátlanul sok kitünő jellemnek és tehetségnek, kit, élükön a német császárral, e mostani események felbukkantottak. De tán a most kiváló kollektivítások rengetegsége teszi, hogy ezekkel felérő egyes embert nem tudunk, – valahogy azt érezzük, hogy a Krupp-mozsarak s a vizalatti hajók, hogy a mai tüzérség, várostrom s ötszáz kilométerig szélesedő harcsorok geniálisabbak mint az emberek, akik kitalálták s rendezik és vezetik. Mintha a személytelen nagyság korszaka kezdődnék, – s akik megszoktuk, hogy nagyságot csak a magunk emberi fajtájában keressünk s most vagyunk, sok tiz- vagy százezer esztendő után leszokóban arról, hogy a mindenség mindenhatóságát is emberformában képzeljük és imádjuk: éppoly ürességet érzünk magunk körül, mint érzett az első hivő, kinek azzal kellett kiejtenie kezéből a szentirást, hogy nem szentirás, csak legenda… Vagy teszi mégis csak és egyszerűen ez a rengetegség, mely sokkal hirtelenebbül jött, hogysem idegzetünk fel tudná venni, mint ahogy bizonyos fokon tul a rettenetesen nagy hang, az irtózatosan erős villamosság nem megy át rajtunk, nem ráz meg bennünket, csak leszalad rólunk, mint akik gyengeségünkben s törékenységünkben méltatlanok vagyunk felvételére, még arra is, hogy őbele pusztuljunk bele?

Nem tudom – ki tudhat bizonyosat ilyenkor? S amit tud is: nem nevetséges-e vele ilyenkor? Ki számit ilyenkor? S mi jelent valamit ilyenkor? A vihar végigszánt a világon s vele menni s meghajlani előtte: ez az egyetlen, amit tehetünk – ilyenkor.