JEGYZETEK

1915. julius 18.

Hős. I want a hero – tizenegyedik hónapja keresek valakit, ellenséget, kit szivembe zárjak. Az emberben benne van ez a vágy – talán egészséges ellensulyául a sok fájó haragnak s égő gyülöletnek, mit a világverekedés lelke legaljáról fölvet – talán már előre verődő hidul a békességbe, mikor majd megint szabadon szerethetjük egymást. Eleinte Joffre volt, kit erre mintegy előjegyeztem. Amennyire távolálló tudhatja s hozzá nem értő megértheti: igen imponált nekem, ahogy a németek hatalmas belgiumi száguldása után ő nem vesztette el, s egyedül ő nem, Franciaországban a fejét, s a nem ilyesmire nevelt s nem ilyesmire hajló s nem ilyesmire született francia népsereget egy lökésre bele tudta lökni s egy rántásra benne tudta tartani a szivós türelem taktikájába. S ennél még jobban imponált, hogy ezt némán cselekedte, nem kérkedett, nem fenyegetődzött, nem szavalt, nem diadalmaskodott. De azóta beszélt, azóta fenyegetődzött olyasmivel, amit beváltani nem tudott, azóta kérkedett olyasmivel, amit állani nem tudott – egyszóval: nem tökéletes hős. Igaz: sosem igérte, hogy az lesz, de az ember nem a felebarátja igéreteiben való megcsalatkozását nem tudja megbocsátani, hanem az abban valót, amit ő maga igért magának felebarátja felől… Bernard Shawban sok az arravaló tehetség, hogy megbecsüljék, talán meg is szeressék. Szebb a szépnél: tisztességes és férfias, ahogy szokott különvéleményével ma is első sorban áll ott és olyankor, ahol s amikor különvéleménnyel igazán nem bátorságos elül állani. De egyrészt Angliában még mindig bátorságosabb, mint egyebütt – az angol szabadság még a háboruban is komoly kiváltsága az angol polgárnak, – dühösek ugyan rá, ha igazat szól, de fejét nem törik be – hiszen az, hogy lehet Angliában véleményüket elmondani, legyen bár az kellemetlen a hatalmasoknak, egyuttal azt is jelenti, hogy nem életveszedelem elmondani. Aztán meg: Shawnak, mondom, mestersége és írói képe az, hogy külön véleménye legyen – annyira szabad társadalomban, mint az angol, a kérlelhetetlen moralista s a lármás szatirikus mindig gyanus egy kicsit – ahol annyira szabad az embereknek, szabad a felséges népnek, szabad a még felségesebb uraknak s hatalmasoknak pofájukba vágni az igazságot, ott az, aki ezt szinte sportból, szinte mesterségből s kenyérkeresetből cselekszi, a nézőnek akarata ellen abba a gyanuba kerül szemében, hogy tulajdonképp épp oly hizelgője a népnek, az uraknak s a közvéleménynek, mint az egyenes hizelgők, csak éppen e közvetett formájából él a hizelgésnek, mint a régi királyok udvari bolondjai, kik megmondták ugyan a királynak, hogy: szamár vagy vagy lókötő vagy, ó felség, s a felség röhögött is ezen a gorombaságon, de a gorombaság s a röhögés együttvéve mégis csak úgy jött ki, mint mikor az udvaronc azt mondja: felség, te vagy a világ legdicsőbb és legnemesebb embere, s a felség azt mondja: köszönöm… Szeretném én azt az angol embert látni, aki komolyan felteszi Bernard Shawról, hogy nem az angol embert tartja a világ legelső emberének!… Bothára is gondoltam egy darabig, a burok főemberére, kiről most akarják az angolok Dél-Afrikát elnevezni Bothalandnak s ki most tizenöt év multán koronázza be fényes okossággal, mit tizenöt év előtt megkezdett: a bur nemzetnek az angol világbirodalom ölén való bátorságos, boldog, s teljes szabadságu és egyéniségü elhelyezését. De ha valaki ezért szeretnivaló s kivált annyira szeretnivaló, hogy még az ellenség is, kinek kárára van az ő érdeme, szeretni tudja érte: az a Botha s az afrikanderek esetében talán nem is maga Botha, hanem inkább a régi angol politikai bölcsesség, mely sok nagy nemzedéken át oly nagygyá fejlődött, hogy még a mostani epigon ivadék sem tudja lecsökkenteni. Nem akarok most, a vérközösség s az egymásra találás mézes heteiben még visszamenően sem fájót mondani osztrák testvéreinknek, de annyit talán meg lehet mondani, hogy jóval nehezebb volt Deák Ferencnek az osztrákkal szemben lennie Deák Ferencnek, mint Botha generálisnak az angolokkal szemben lennie Bothának. Amily fájdalmas tapasztalás volt számunkra, meglátnunk a háboru elején, hogy Dél-Afrika komolyan nem fog fegyvert az angol elnyomó ellen, annyira jóleső jelenség volt ez a saját érdekén túl is gondolkozó politikus számára – fényes bizonyság amellett, hogy úgynevezett nemzetiségi politika csak egy lehetséges a mai világban: a méltányos és igazságos, s hogy ennek áldozata és gyengédsége megtérül a hatalmasnak, ki nem sajnálja a gyengétől. Botha generális bizonyára nagystílű ember, mint ahogy nagy a stílus az angol birodalmi politikában – de szeretni mégis csakis a szabadságot, a bölcseséget s az igazságot lehet s nem Bothát s nem az angol államférfiakat… S bizonyára nem a francia államférfiakat sem. Sem a parancsolókat, sem az ellenkezőket. Legkivált nem az öreg Clémenceaut, a világ legrosszabb emberét, ki még a jót is rosszaságból cselekszi. Ellenben, s nem magától fogva, kezdem megszeretni Hervét. Mire a háborunak vége lesz, talán ő lesz az, kiről az ellenség is elmondhatja: egy percre sem volt a mi emberünk, egy pillanatra sem a mi igazunkat védte, egy rezzenetre sem ingott meg fajtája iránt való elfogultságában s önfeláldozásában, de oly önfeláldozó volt s elfogultságában oly becsületes, bátor és őszinte, hogy lehetetlen ezért nem tisztelni, nem szeretni, lehetetlen azt nem kivánni, hogy bár volna minden tisztes ügy számára oly tisztes bajvivó végig az emberiség jövendő történetén, mint volt az entente silány ügye számára ez az igaz ember. Legjobban azért tisztelem Hervét, mert hiányzik belőle a hiuság s mert mert ma mást mondani, mint amit tegnap mondott, – tudja a világtörténelem korrekturája után bőrét éppúgy vásárra vinni a megkorrigálódott igazságért, mint vitte volt a korrigálatlanért, tudja korholni azt, amit szeret, tudja szeretni azt, amit korhol és semmi egyebet nem akar országának szerencsétlensége közepett, mint valami formában hasznosnak lenni országa számára és minden lehetséges formában hasznosnak lenni. A kivülálló könnyen megláthatja, hogy ma épp oly tulzó az ő sovinizmusában, mint tegnap volt az ő antimilitarizmusában, de épp oly becsületes és elszánt ebben, mint amily becsületes és elszánt volt abban, – hogy a köznek s testvéreinek forró szeretete hajtja minden tulzásba, téríti viszont meglepő józanságra s szerez neki olyan erkölcsi tekintélyt, mely még a francia hadirabság közepett is szabadságot és lehetőséget biztosít neki, hogy a cenzura cenzora lehessen, a despoták ellenőre s a mindenhatók körmére nézője. S szeretem benne, hogy bár szónoki természet, most nem szaval – viszont a keserü guny s az elmés szatira játékait sem űzi ily keserüen komoly időkben. Mégegyszer mondom: még ha francia volnék, sem osztanám minden nézeteit s nem értenék egyet mai politikájával, de közel állok hozzá, hogy igen megszeressem még tévedéseiért is, s ha majd egyszer csak vége lesz ennek a keserves háborunak, a sok silányság között, mit az ő részükön felvetett, úgy ne nézzek vissza alakjára, mint aki tiszta s meleg ragyogásban válik ki sötétjükből.

*

Hogy éppen világtörténelemről van szó: ha volna pénzem, nem sajnálnám, hogy éppen most, legjava világtörténelem közepett, dijat irjak ki egy, mondjuk, két kötetes, negyven ives népszerüen s világosan megirt világtörténelemre. Napok óta turkálok ilyesmi után könyvesboltokban, de nem találok, ami csak messziről is hasonlítana ahhoz, aminek e könyvnek lennie kellene. Nem éppen olyan gazdasági világnézetű történeti felfogást gondolok, amire még majd csak rá kell nevelődniök az embereknek, – Mehring próbált ilyesmit német történelemben, de bizonyos, hogy elébb így kell kidolgozva lennie a világtörténelem minden területének s jelenségének, hogy az egészet aztán egy kis kézikönyv ilyen felfogás szerint foglalhassa össze. Tehát nem forradalmat kivánok az uj kézikönyvtől, de legalább annyit, hogy tudomása legyen s tudomást adjon arról, mit írója, mit minden mai műveltebb történész valóban tud az egész világnak történetéből. Ahány kis világtörténetet olvas az ember, még mindig olyan képet festenek az emberiség történetéről, mintha csak rómaiak, görögök és, az író nemzetisége szerint, németek, angolok s franciák lettek volna a világon, s az utóbbi háromezer év alatt és Európában aránytalanul, sőt elsöprően több történt volna, mint annakelőtte vagy huszezer esztendőn át s a földtekének minden többi pontján. Az ember már kikászolódott az egocentrikusságból, már a csillagászat is letett arról, hogy a földet vegye a világ közepének, de a történeti felfogás még mindig a mi saját kis történeteinkben látja a világtörténelmet. Ez nem volt csoda száz évvel ezelőtt, mikor a görög előtti időkről alig tudtunk valamit s az Európán kivüli népekre már azért sem fordult figyelmünk, mert kevés közük volt itteni életünkhöz. Ám azóta annyi régi kulturáról oly sokat tudtunk meg, köveknek s koponyáknak úgy megjött a szavuk s oly sokat mondanak el, – ami ma van, úgy rávall arra, ami régen és messze volt s ami nélkül ő sem lett volna, – tengeren túli népek úgy bele kezdenek szólani tengeren inneni sorsunkba, s antropologia, archeologia, kulturtörténelem és nyelvészet annyira világtörténelemmé olvad össze, hogy lehetetlen elzárkózni az elől, hogy ez a világtörténelem, – hogy a világtörténelem nem lehet egyéb, mint az emberi nem e földtekén végbement történetének foglalata s ha csak fogyatékos és tapogatódzó ismeretünk is van egyelőre róla, de annyi van, hogy eszerint kerülhessünk neki, ennek megcsinálásával próbálkozzunk meg s ne irjunk történelmet azon a nevetségesen tudománytalan módon, hogy nem vesszük tudomásul, amit tudunk. Ha egy derék német gimnáziumi vagy für höhere Töchter tanító számára az egész világegyetem a Hohenstaufenek körül forog, azt nem lehet tőle rossz néven venni. De a mi számunkra is e körül forog, s ezzel nevetségeseknek kell lennünk már a magunk szemében is. Nevetségesek vagyunk, mikor egyik eszünkkel tudjuk, mily roppant kulturák voltak már az előttünk ismert kulturák előtt is a világon, – hogy a hozzánk idegen mai maradékok minő óriás kulturáknak csökevény fogyatékai, – sőt tudjuk azt is már, hogy a kinai s az indus műveltség csak más, de nem alábbvaló, mint a mienk, – s tudjuk, hogy nincs egy szavunk, egy szokásunk, egy hitünk, egy felfogásunk, melynek százfelé százféle őse ne volna százféle időkben: de a másik eszünk még mindig nem tud egyebet a világ történetéből, mint Pompejuszt és Cézárt s a harmincéves háborut és Napoleont. Amennyire ismerem és utána járhattam: az angol, a francia s az olasz kis világtörténelmek sem különbek ebben a németnél, legfeljebb, hogy náluk a világ nem éppen a Hohenstaufenek körül forog, hanem a Bourbonok vagy a Plantagenetek körül.

Nem is érdekes így a világ története, sőt még ismereteink sincsenek benne feldolgozva. Ajánlanám egy művelt és sokat olvasott írónak, ki hajlik történelem, gazdaság, archeológia, antropológia és filológia felé, hogy a háboru kényszerü szünete alatt, mikor egyebet úgy sem tudhat csinálni, próbáljon fölébe emelkedni az emberi nem mai őrületének azzal, hogy megkisérli vázolni egész bolondságának eredetét és történetét.