A MAGYAR

1914. október 25.

A magyarnak most divatja van – már amennyire a világ most ráér, hogy divatja legyen. S nemcsak ellenségei tüntetnek mellette – ez lehetne ugratás is… barátjai számára. Ám e barátjai is kezdik felismerni – kéntelenek vele. A magyar az, ki e háboruban csodákat mivel. Nemcsak a személyes bátorság és hősiesség csodáit – ez nem csoda, mert ezt mindenki tudja. De a honvéd, kit helyi katonaságnak neveltek s a világtörténelem legnagyobb háborujának terein állja meg helyét: ez csoda. A népfölkelő, a már deresedő polgárember, ki a legnagyobb feladatokban a hadra nevelt fiatalokkal egy biztosságban félelmetes: ez csoda. A tartalékos tiszt, a hivatalszobából a sáncárokba került, kin, a haderő emberanyagának szélesedésével a háboru nyugszik: ez a csoda. S hogy olyan politikai előzmények után, minőket kivül-belül a háboru felváltott, egy áruló, egy hátráló, egy közömbös vagy gyülölködő itt nem találtatik: ez a csoda.

A multra visszavetődően talán van benne némi megalázó, hogy az idegen mind e csodákon ennyire csodálkozik. De nem lehet rossz néven venni. A háboru, amily kulturapusztító, olyan kulturpróba – s a magyarnak éppen kulturája volt az, amit nem ismertek. Az emberek megszokták, hogy kinél-kinél azt keressék, tehát csak azt lássák meg, amit nemzedékek óta megszoktak tőle várni. A magyarnál bort, buzát és lovat keresnek, tehát csak bort, buzát és lovat várnak nála. A kultura nem lehet magyar exportcikk, mert éppen azoknak van belőle bőven maguknak is, akikre való tekintettel, hogy észrevegyék, nem ártana, ha exportálhatnók. Aztán meg: az új magyar kultura egészen fiatal. Jó, ha két nemzedéknyi. Ennyi idő alatt nem szokhatták meg, hogy észrevegyék, amig a háboru az egyetlen észrevétető helyen, a bőrükön nem veteti velük észre. A porosz katonai kulturát is csak 1866-tól fogva vették észre, holott az akkor már félszázados volt. A mi békekulturánkat is most a háboru tárja föl: az első, mióta, mohácsi elrejtezkedésünk óta, ujra a világon vagyunk. Mint ahogy Cavour nem sajnálta a krimi háboruban való véres részvételt, csakhogy a megalakuló olasz egység leadhassa a világban létének névjegyét, úgy ne sajnáljuk most e súlyos áldozatu próbáját annak, hogy a világon vagyunk.

Jogunk van arra – hiszen az ellenkezője volna szerénytelenség – hogy magunk is meghatódjunk, látván, hogy csakugyan a világon vagyunk. Hiszen ha valaha, úgy most látszik, hogy ez mekkora csoda. Csak Belgiumra kell néznünk, hogy meglássuk. Egész Európa dolgozott rajta, nagyapáink napjai óta, hogy megtartsa. S nem tudta megtartani. Ellenünk egy világ dolgozott, évszázadok óta, hogy lemerítsen bennünket a történelem tengerében. S mi megvagyunk. Mulatságos volna, ha nem volna oly nagyszerü.

S az benne a legnagyszerübb, hogy amily valóság e létel s amily igazi e kultúra, annyira igaz az a tudomás is, mely megfeledkezik a magyarról, mikor a világra vagy az emberiségre gondol. Csak éppen néhány évtizeddel maradt el megfigyelésében. Valóigaz: 1867 előtt nemcsak Magyarország nem volt a világon, de az a valami sem, amit magyar világnak vagy műveltségnek lehetne nevezni. Éppoly kevéssé, mint ahogy a Mistral költői nagysága nem jelent provenceál műveltséget, világot, országot. Magyarország 1867-ig jog szerint teljesen középkori kis enclave volt s az volt valóság szerint is, mert ami kulturintézményt az osztrák elnyomás rákényszerített, az fölületesen és gyökeretlen fityegett rajta. A háború előtt sokat beszéltünk és vitatkoztunk magyar hegemóniáról, s ennek jogtalanságát s a magyarnak kulturképtelenségét az idegen azzal bizonyította, hogy hiszen minden, ami most e földet műveltté teszi, idegenből van átvéve. Ez nagyjában igaz s arról, hogy a háború előttinél szerencsésebb, mert biztosítottabb körülmények között a magyar hegemóniának a háború után mint kell úgy szerveződnie, hogy minden ez országbeli jognak és érdeknek biztosítéka legyen, elfogulatlan s elhittség nélkül kell majd gondolkoznunk és gondoskodnunk. De ha voltak mulasztásai, akár vétkei is a magyar hegemóniának, egyben igazolását is magában hordta. Még e mulasztásai is igazolják s igazolják a hűvös figyelmeztetések, hogy mi is volt ez az ország még negyvenhét évvel is ezelőtt. Való igaz: középkor volt, Ázsia volt – noha annak előtte, a régibb multról nem szólva, tizenhét esztendőn át teljes hatalommal szoríthatta rá a saját nagy és fejlett kulturáját az ősi Ausztria. Ez az osztrák hatás s a külföld minden kulturbefolyása, az idegenből való átvétel és eltanulás mind csak azóta foganatos e földön, mióta a magyar annyira amennyire a maga ura rajta – s ha azt mondják, hogy monopolizálta ez országot s a nemzetiségeket kizárta belőle, akkor, ha ebben volt hiba, azt nem kell szépíteni, ami ebben nem ráfogás, azt nem kell letagadni, ami ezen változtatandó, azt szándékba kell venni, – de akkor ez is csak kulturpróbája a magyarnak, mert nem jelenthet egyebet, mint hogy azt az Európát, mely a Duna-Tisza mentén az 1867 előtti Ázsiát felváltotta: a magyar csinálta meg.

Ez nem chauvinkedő kérkedés, még kevésbbé akar jogcim lenni későbbi chauvinizmusra. A chauvinizmus átok, ostobaság és öngyilkosság – de az a bátortalan lemondás is. Mint ahogy az egyes ember lője magát főbe, ha bármi nagy előtt nem azt gondolja, hogy ezt is csak ember csinálta, mért ne tudnád megcsinálni te is? – úgy kell az egyes népnek is eltelve lennie ugyanezen önbizalommal. A magyar most beszámol a világnak s ezzel egyben maga előtt is beszámolhat, hogy van-e oka az önbizalomra. Nem hivalkodásra, nem tolakodásra, de annak megmondására, hogy: amit más tud, azt én is tudom, ahol más megélhet, ott nekem is jogom van megélni. Nos hát: van. Ha maga nem merné meglátni: a világ meglátja és elismeri. Nem volt soha oly elfogult a javunkra, hogy ezt a bizonyítványát el ne hihetnők.

S itt is azt kell mondani, hogy amit ellenünk vetnek: mentül igazabb, annál inkább mellettünk bizonyít. Nem lehet eltagadni: amily örvendetesen teljes a magyar kultúra, olyan kevés benne a magából nőtt adalék. Az ágya a mienk, a zamata – majd minden egyebet idegenből vettünk. De ha így van: micsoda munka volt ez! Kis igényü paraszt nép felett tétlen tenyésző uraság: nagyjában s karrikaturában ez a nagyapáink Magyarországa. Mindent, de igazán mindent, ami a mai Magyarország: tanulni kellett, megcsinálni kellett. Igazgatás és közlekedés – a pénzgazdaság bonyodalmai, a kereskedelem magasságai, az ipar nehézségei, – a tudomány rejtelmei, a technika titkai, a művészet különösségei – az önállóság terhei, a szabadság gondjai, a parancsolás lemondásai – a munka, a kötelesség s a jogállapot fegyelme: mind új volt, mind félelmetes volt, mind szokatlan volt, furcsa volt, zavarbaejtő volt, s az igények, melyekkel az ujnak emberei a réginek öröklői elé állottak: megszokhatatlanul megrendítőek voltak. A boltos, akivel kezet kell fogni, a munkás, akinek jogot kell adni, – a törvény, a szabály, a rendelet, aminek engedelmeskedni kell, a gépezet, amibe bele kell illeszkedni, a nem kivánt, amiért még meg is kell dolgozni, a fölöslegesnek vagy károsnak érzett, ami előtt meg is kell hajolni: mennyi hősiesség kellett ehhez! A nyelv, a szokás, az életmód, az ősi meghittség s az öröklött idegzet: mind elmondhatatlan szük volt ennyi minden ujnak s idegennek befogadására, s mindehhez mégis hozzá kellett tágítani, s úgy, hogy ne csak meg ne szakadjon bele, de inkább eleven, hajlékony s táplálóan magához alakító foglalata legyen! S mind e nehézségekhez még egy, talán a legfőbb nehézség. E sok idegenséget és ujságot egyben elég gyakran idegen igények s idegen elemek hozták, képviselték vagy követelték. Aki pénzt küldött ide és itt piacot nyított, az uralkodni akart rajta – s az idegen foglalkozásokat idegen nevelésüek űzték. Visszaverni a felsőbbségi igényt, anélkül, hogy eljátszanók a hasznot, melynek fejében támasztják: mennyi diplomácia kellett ehhez! S az idegen foglalkozással együtt az idegen embert is felszíni, de úgy, hogy az új foglalkozás ne vigyen bele idegenséget az életbe s az idegen ember otthonába olvadjon e földön: ehhez az érzésnek olyan magasrendüsége kellett, mely annál tiszteletreméltóbb, mentül többször kell önmagán erőt vennie.

E háború abban is próba és megnyugtatás a magyarra nézve, hogy nincs oka megbánnia érzésbeli áldozatait. Akiket ujabb története során magához váltott: ugyanazon hősiességben és dicsőségben állják meg a nagy kulturpróbát, mint amely most a világ elismerését a magyar felé fordítja. Hibáit, ha még maradtak, erényeit, melyek kivirágzottak, maradék nélkül magukba szítták, amit pedig magukkal hoztak, az eleven erő e mostani küzdelemben, melylyel a magyarság az életre való igényét jelenti be s melyben a beolvadtak vérükkel fizetnek e közösségért s vérükkel pecsételik meg az egységet. Akik a harctérről hazajönnek, drága és megható csodákat beszélnek ez egybeforrottságról s ez egységes sokféleség hasznáról. A paraszt baka, ki a pásztornép mindenlátó szemével segíti a pápaszemes hivatalnok-tisztet, – s ez a tiszt, ez a tartalékos, ki a hivatalnok igazgató erejét vagy a kereskedő fürgeségét, a fiskális leleményét vagy a tudós rendületlenségét viszi át csapatára, – az ur, ki a gépfegyver poklában is ur marad, – kalmár, ki a halálveszedelem mámorában is józan marad, a városi csirkefogó, ki patrouilleban is tuljár az ellenség eszén s a legény, aki legény ebben a csárdában is, – az uri autós s a külvárosi chauffeur, kik egyforma egykedvüen száguldanak a parancscsal a komitácsikkal szegett éjszakai országuton, a pásztor, ki remekbe rakja a kunyhót a sáncárok mélyébe s a gyári munkás, ki ezermestere a tábornak: s mind egyformán becsületes, egyformán megbizható, egyformán az, aki s minden pillanatban mindig a legtöbbjével szolgál s a szava szentirás s a munkája netovább: ó, ez jutalom, ez elégtétel, ez igazolás s megmutatja, hogy a magyar igazán okos volt, mikor okos volt.

Hogy e háború, ha sikere lesz, mit jelent az osztrák-magyar monarhia, mit a magyarság, mit Magyarország számára: azt hivságos volna akkor mérlegelni, mikor csak ma van, a tegnap mintha sosem lett volna s a jövőnek következő perce is végtelen távolság. De valahogy érezni lehet, hogy általában jó a magyarság ez igazolódása s csak jó és öröm és elégtétel válhatik belőle mindenek számára, kik ez országban vele együtt élnek s most vele együtt véreznek és dolgoznak. Csak még egyszer lássuk meg, hogy nem maguk a hadi, az úgyszólván testi és jellembeli erények azok, melyek most a magyarság jogcime gyanánt ragyognak föl, hanem a kulturértékek, melyeket ezek jeleznek. A külömbség 1866 és 1914 között: a háború között, mely a magyarnak ellenére folyt s a háború között, melybe a magyar is beleviszi lelkét, tehetségét, törekvéseit: ez csalhatatlan értékmérője a magyarnak s uj keletü, de belsőséges kulturmunkájának. Legyen maradandó a világon, mely most meglepetve fedezi fel magában.