A HAZÁRÓL

1914. augusztus 15.

Az ugyan mindig szamárság volt, mikor bennünket intellektuálisokat azzal vádoltak, hogy mi nem szeretjük a hazát.

(Mellesleg mondva: az intellektuális szó, mint csufnév, a francia nacionalistáktól származik. A Maurice Barrès-féle perverzus lelkektől, kikben a roszaság viszájára fordítja az intellektualitást s értelmüket arra használják, hogy tudva legyenek lelketlenek.)

Mondom: mit ne szerettünk volna mi a hazán?

Én sokszor megpróbáltam, még hazaáruló koromban, a józan világpolgár, az elfogulatlan marslakó, a csöndesen megfigyelő globetrotter szemével nézni kis országomat. Minél idegenebb szemmel néztem, annál jobban meghatott igyekvésének lendülete s félszegségeinek bája. Sőt: mig mint idevalót fellázított számos állapotaink középkorisága, mint idegen természetesnek találtam. Ország, mely tulajdonképp csak ötven esztendeje, hogy a világon van…

De nem voltam idegen. Itt születtem, itt nevelkedtem, ebbe a nyelvbe nyulnak bele érzéseim szálai. Ami elfogultság és önzés ellen itt kellett hadban állanom, mégis csak más szemmel néztem, mint a junkergőgöt vagy a chauvin rosszaságot. Vagy pláne a jingo-stupidítást. Kedvesebb emberfajta kiméletlenkedett itt. Jobbak itt még a rossz emberek is. És jó parasztész javitja a tudatlanságot. Nagy harcaim folytak – istenem, mintha száz év előtt lett volna – azzal a gyerekes kivánsággal, hogy a mai városi magyar azon a hangon s a gondolatnak abban a menetében irjon, mintha parasztnak született volna. De itt volt Arany János, ki a gondolat e ritmusában csakugyan világ-magasságra tudott művészedni. Ha elfogultság volt is, de érthető és bocsánandó, mely ezen az uniformison csüggött. S ha szellemileg barbárság volt is s politikailag reakció a tudománytól való félelem s a szociológiának nemzeti indexre való tétele: az emberei mégis bejutottak az egyetemre, polgári boldogulásukban nem zavartattak s a társadalmi szabadságmozgalmaknak kevesebb vértanuja volt itt, mint legtöbb más hazában.

Szó sincs róla, hogy itt is öröm lett volna az élet. De el lehetett viselni, mert az elégedetlenségnek mindent összevéve elegendő volt a szabadsága. Most, mikor semmitsem adhat érte, megvallhatjuk: nagyon szerettük ezt a mi kis országunkat. S akik magyaroknak születtünk, vagy beleolvadtjai voltunk a magyarságnak: szivünk minden rokonságával csüggöttünk e kedves fajtán, még ott is, ahol hibáival sajátmaga ellen vétett.

Egyet nem lehetett tőlünk kivánni. Azt a fajta hazafiságot, mely tárgytalanul s alkalom hiján mintegy foglalkozásosan szereti a hazát. Magyarország, a magyar nemzet a mult század során rettentő megpróbáltatásokon ment át. Legdicsőbb irodalmi és politikai emlékei olyan időkből valók, mikor senki komolyan nem hihette, hogy van még értelme és lehetősége magyarnak lenni. De a mi nemzedékünk a lét s a nemlét e mesgyéjén már innen született. Mikor én születtem, már volt Magyarország s nem kellett félteni. A Kölcsey, a Vörösmarty s az Eötvös mélabúját, a Petőfi, az Arany vagy a Tompa heves vagy csöndes vagy őrült kétségbeesését már azzal a történelmi szemmel olvastam, aminővel például a Thomas Moore honfibúját tiszteltem és mérlegeltem. Értettem, szerettem, végtelenül tiszteltem – mint ahogy áhitattal hallgattam édes apámat, mikor elmondta, hogy a pusztáról, ahol sót vitt ki a jószágnak, mint szökött fel Pestre deáknak, később Bécsbe medikusnak, hogy keserves tanítóskodással tartsa el magát s tudjon közben művelődni s orvosnak készülni. De magam már a budapesti ötödik kerületi gimnáziumba jártam, volt zsebpénzem s még az intőt is el tudtam fogni a levélhordónál. Komédia lett volna, ha én érzem és panaszlom a diáknyomoruságot, – s komédia lett volna, ha a mi nemzedékünk féltette és siratta volna a hazát, melyet senki se bántott. Aki világos délben, mikor se közel, se távol semmi veszedelem nincs, ellenben rendőr áll minden utcasarkon, odaugrik egy gyanutlan sétáló szép asszony elé s karjába rántva szegénykét, fülébe ordítja, hogy: megvédelek a pokol ellen is!: az vagy bolond, vagy zsebtolvaj. Mi nem voltunk sem bolondok, sem zsebtolvajok – s mint érzést mélyen értve, mint művészetet áhitattal tisztelve apáink honfibúját, magunk ezt sosem mimeltük, mert nem volt rá okunk.

Ma – más szemmel olvassuk ezeket a verseket. Nem más érzéssel, de izgatottabb lélekkel. Tegnap még úgy hatottak ránk, mint a fájdalom szobrai. Ma úgy hatnak ránk, mint mikor édesanyánkat sírni láttuk. Tegnap gyanuval néztük – s méltán és becsületesen! – az időn kivül való patriotizmust, melylyel az önző hatalmaskodás akarta magát támadhatatlanná tenni. Ma, mikor a hazafiság áldozat, de ugyanazon tudományos mérlegelés, mely könnyűnek találtatta volt velünk a nacionalizmust, a humanitás s a civilizáció minden érdekét a mi kis országunk megmaradásának serpenyőjébe veti, – ma, mikor ennek kimondása nem olcsó szólam, hanem súlyos kötelességvállalás: ma megmondjuk, hogy szeretjük ezt a hazát, csüggünk életén s mindenünkkel helyt állunk megmentésére, hogy, ha megmarad: az igazság, a becsületesség, az erkölcs, a műveltség, a minden beletartozója iránt egyformán áldozó méltányosság olyan tanyája gyanánt maradjon meg, aminővé mi békében akartuk formálni s aminővé most harcnak tüzében fog edződni.

Büszkén vallom magamat világpolgárnak még e napokban is, mikor az egész világ megbolondult, totus mundus stultizat, mint Ferenc császár mondta. Ma is tudom mintegy a Marsról nézni, ami idelenn történik. De van bennem annyi önzés, hogy csöppnyi magamat meglássam még a Marsról is, s azt lássam – álmélkodva – hogy Franciaország, Angolország és Oroszország én ellenem fogott össze, az én kenyerem s az én gyerekem ellen, az én egyéni boldogulásom, az én európai művelődésem, az én emberi szabadságom ellen. Ez ellen fogott össze már tíz év előtt a nagytervü M. Delcassé a vidám és elmés emlékü Edvárd királylyal. Nem mondom, hogy éppen ellenem magam ellen – vagyunk vagy husz, vagy ötven, vagy hetven, tán száz millioman is, kiktől M. Clémenceau, kiktől a mindenható második Miklós, kiktől a felséges ötödik György sajnálja az életet. Kényelmetlen nekik, hogy vagyunk a világon. Poloskáknak, tetveknek, szúnyogoknak néznek bennünket, akiket ki akarnak füstölni. S a mi kicsiny országunkat külön célba vették, mint amely, úgy látszik, ezen nyüzsgésnek fészke.

Mi nem tudtuk, hogy ezen mi kis országunknak ekkora a jelentősége. De ehhez igazán ők értenek jobban: megbecsülni, hogy ki mit ér a földtekén. S ha ők úgy tartják, hogy mi vagyunk a veszedelem, mert mi vagyunk a versenynek fészke: ezt vakon elhihetjük nekik. Nekünk sok kifogásunk volt állapotaink elmaradtsága, belső politikánk ázsiaisága ellen. De ha külföldi szakértők azt állítják, hogy mégis, mindent összevéve, mi termeljük a nyugatiság mételyét: akkor nyilván úgy lesz. S ekkor úgy van, hogy mind a hatalmas és dicső gondolatok, melyeket ez uri népek csak nemzettek, de megtagadtak, az ő rablóváraikból idemenekülnek a mi nádfedelü viskóinkba s megszentelik a mi szegénységünket s megnevelik a mi erőinket. Mint hajdan a magyar emigránsok Londonban és Párisban: a száműzött angol és francia gondolatok itt találnak menedéket Magyarországon. Szeretjük ezt a hazát, mely a mienk, szeretjük ezt a hazát, mely az emberiségé.